Egy év történelem: Jegyzetek 1914 tavaszától 1915 nyaráig - 5

melyet a német fegyverkezettség szorított volt ránk, valóban az a
militarizmus-é, melyet a népuralom, a népjogok, a népi boldogság
elérésére kell leráznunk magunkról?
Jobb szeműek többször meglátták – a háború előtt mind többször – hogy
valamint a francia szociál-republikanizmus és parlamenti mindenhatóság
álarcában egy csekély tőkés kisebbség zsarnokoskodik a dicsőség népén: a
német feudál-abszolutizmus, a porosz junker-monopólium formájában a
népakarat uralkodik a kötelesség nemzetén. Legutóbb a legélesebben a
zaberni eset körül mutatkozott ez meg, még pedig – s ez a
legtanulságosabb – éppen a militarizmus dolgában. A német polgári, és,
amig még kényesebb, az elzászi faji önérzet összeütközött a katonaival.
A vége az lett, hogy, egypár külsőleges engedmény után a katonai
büszkeségnek, a militarizmusnak hazájában valójában a polgári akarat
kapott meg minden elégtételt. Hogy’ lehetett ez? Csak úgy, hogy a német
nép urai azért tudnak rajta uralkodni, mert egyek a német néppel. S a
német militarizmus azért mindenható, mert egy a német népnek maga felett
való hatalmával.
A katonaság úri, királyi, zsarnoki származású, de túlnő ezen a
származásán. A militarizmus a néphadseregben törököt fogott, mely nem
ereszti. Leszámítva bizonyos külsőségeket, más időkből maradt
sallangokat, melyek éppúgy nem tartoznak a katonaság lényegéhez, mint
nem tartozik hozzá a stechschritt: a militarizmus csakugyan nem egyéb,
mint a népeknek már békeidőben való megszervezettsége hadiidőkre. A
militarista német militarizmus ma már valójában szintén nem egyéb, mint
a miliciás svájci vagy amerikai militarizmus. Hogy melyik forma az
alkalmasabb s a merevebbel járó áldozatok szükségesek-e a célhoz: arról
lehet elmélkedni s a próba el fogja dönteni. De hogy amíg van rabló,
addig csendőr is kell s hogy amíg van lehetősége annak, hogy egyik
embercsoport a másikat testi erővel igyekszik lebirni, addig minden
embercsoportnak meg kell szervezve lennie ilyen kisérletek ellen: azt
csak az nem látja, aki nem figyeli meg, hogy a szabad Amerikában
munkásszervezetek úgy, mint munkáltató szervezetek olyik helyt ágyukat
rejtegetnek, ha netalán össze kellene ütközniök. Kell valami okának
lenni, hogy az antimilitarista szocialisták habozás s az elvtagadás
minden önvádja nélkül fegyverbe álltak e mostani háborúban. Ez nem az
antimilitarizmus ellen szól, mert az antimilitarizmusnak igaza van
abban, hogy jó volna, ha nem volnának háboruk. De szól a számítás ellen,
mellyel a kalmárcinizmus antimilitarizmusánál fogva akarja megfogni a
béke s a haladás hitvallóit, mint ahogy a mészároslegények
lovagiasságuknál fogva akarják verekedésben megfogni a katonatiszteket.
Ostoba ravaszság – az angol kalandorság nem megtörni fogja a
militarizmust, hanem bebizonyítja, hogy még jóideig szükség van a
militarizmusra.
Jó ideig – egészen pontosan: mindaddig, mig akad nép, mely a többinek
rovására akar élni s azt hiszi nem tud megélni, ha más elől el nem veszi
az életet. A kollektiv életben ez ugyanúgy van, mint a magánosban – amig
az emberek össze nem szoknak egymással, addig mindig kell rendőr, – amig
a nemzetek meg nem férnek egymással, addig mindig kell militarizmus. Sőt
addig mindig lesz és mindig kell háború is. – Társadalmi küzdelmekben
ultima ráció a guillotine, – a királyok mindaddig nem látták be, hogy
mások is emberek, mig a Stuartok s a Capetek végzete meg nem tanultatta
velük. Világos kezd lenni, hogy elkel ilyen iskola a királyi nemzeteknek
is. A franciák már megtanulták ezernyolcszázhetvenben: az angoloknak is
meg kell tanulniok ezerkilencszáztizennégyben, hogy türniök kell, hogy
mások is vannak a világon és élnek és boldogulni akarnak. S ezt csak
vérveszteséggel lehet megtanulni, megmagyarázás és bölcs kifejtés
hiábavaló, – megint csak bebizonyosodik, hogy az ember, az embersokaság
is, csak azt tanulja meg, amit a bőrén tanult meg. A német birodalom s
vele együtt a mi monarhiánk mostani háborúja szakasztott azon
szabadságharc, mint volt a nagy francia s a juliusi s a februári
forradalom.
Hogy mindazonáltal a militarizmus ez igazolódása a szabadsági gondolatok
és intézmények visszaesésével fog járni, az nagyon lehetséges. De lehet
más is. Lehet, hogy a militarizmus fog hozzá alakulni ahhoz a
szabadsághoz és polgárosultsághoz, melynek ime legfőbb eszköze és szerve
gyanánt mutatkozik meg. A polgárság s a katonaság, a polgári s a katonai
kormányzat, izgatás és intézmények különbsége olyan időkből származik,
mikor e katonaság csakugyan a hatalom kezében volt eszköz. Ma, mikor
minden polgár katona és minden hatóságnak dolga van katonai ügyekkel: ma
semmi értelme e megkülönböztetésnek. Miért volna az ezredes vagy a
generális másfajta tisztviselő, mint az alispán s a miniszteri tanácsos?
Miért kell a polgári igazgatásnak mintegy kiszolgálnia azt a katonai
igazgatást, melyet tulajdonkép ellát? Miért kell, hogy példát mondjak,
mintegy más lénnyé és más urat szolgálóvá lennie a vasutasnak, mikor
mozgósításkor vagy hadi időben lát el ugyanolyan szolgálatot, mint
egyébkor is? Nem azt mondom, hogy polgár háborúban ne legyen katona, –
inkább: azt mondom, hogy mindig legyünk katonák, békeidőben is, békebeli
szolgálatunk is legyen állandó hadiszolgálat, hassa át a polgári
melegség, s a hadiidők ne legyenek egyebek, mint az akkori feladatnak
megfelelő keményebb gyeplőjü fokozott ellátása ez állandó szolgálatnak
és készenlétnek.
Ezekről különben korán van most beszélni s a jövőt a ma akkor szolgálja
legjobban, ha minden figyelmét önmagára veti s a jövőt hagyja jönni.
Csak éppen vonultassuk fel magunk előtt egy percre a sejtelmet, hogy a
sok kisértet közt, mellyel ez a szent háború végez, ott a militarizmus
kisértete is, – nincs militarizmus abban az értelemben, hogy rabság
volna a népszabadságok felett, de a népszabadságnak van esze és
komolysága, hogy fegyelmezze, szervezze és fölfegyverezze magát az
elnyomás ellen, akár uri zsarnokok, akár rabló nemzetek fenyegetik vele.


A MAGYAR
1914. október 25.
A magyarnak most divatja van – már amennyire a világ most ráér, hogy
divatja legyen. S nemcsak ellenségei tüntetnek mellette – ez lehetne
ugratás is… barátjai számára. Ám e barátjai is kezdik felismerni –
kéntelenek vele. A magyar az, ki e háboruban csodákat mivel. Nemcsak a
személyes bátorság és hősiesség csodáit – ez nem csoda, mert ezt
mindenki tudja. De a honvéd, kit helyi katonaságnak neveltek s a
világtörténelem legnagyobb háborujának terein állja meg helyét: ez
csoda. A népfölkelő, a már deresedő polgárember, ki a legnagyobb
feladatokban a hadra nevelt fiatalokkal egy biztosságban félelmetes: ez
csoda. A tartalékos tiszt, a hivatalszobából a sáncárokba került, kin, a
haderő emberanyagának szélesedésével a háboru nyugszik: ez a csoda. S
hogy olyan politikai előzmények után, minőket kivül-belül a háboru
felváltott, egy áruló, egy hátráló, egy közömbös vagy gyülölködő itt nem
találtatik: ez a csoda.
A multra visszavetődően talán van benne némi megalázó, hogy az idegen
mind e csodákon ennyire csodálkozik. De nem lehet rossz néven venni. A
háboru, amily kulturapusztító, olyan kulturpróba – s a magyarnak éppen
kulturája volt az, amit nem ismertek. Az emberek megszokták, hogy
kinél-kinél azt keressék, tehát csak azt lássák meg, amit nemzedékek óta
megszoktak tőle várni. A magyarnál bort, buzát és lovat keresnek, tehát
csak bort, buzát és lovat várnak nála. A kultura nem lehet magyar
exportcikk, mert éppen azoknak van belőle bőven maguknak is, akikre való
tekintettel, hogy észrevegyék, nem ártana, ha exportálhatnók. Aztán meg:
az új magyar kultura egészen fiatal. Jó, ha két nemzedéknyi. Ennyi idő
alatt nem szokhatták meg, hogy észrevegyék, amig a háboru az egyetlen
észrevétető helyen, a bőrükön nem veteti velük észre. A porosz katonai
kulturát is csak 1866-tól fogva vették észre, holott az akkor már
félszázados volt. A mi békekulturánkat is most a háboru tárja föl: az
első, mióta, mohácsi elrejtezkedésünk óta, ujra a világon vagyunk. Mint
ahogy Cavour nem sajnálta a krimi háboruban való véres részvételt,
csakhogy a megalakuló olasz egység leadhassa a világban létének
névjegyét, úgy ne sajnáljuk most e súlyos áldozatu próbáját annak, hogy
a világon vagyunk.
Jogunk van arra – hiszen az ellenkezője volna szerénytelenség – hogy
magunk is meghatódjunk, látván, hogy csakugyan a világon vagyunk. Hiszen
ha valaha, úgy most látszik, hogy ez mekkora csoda. Csak Belgiumra kell
néznünk, hogy meglássuk. Egész Európa dolgozott rajta, nagyapáink napjai
óta, hogy megtartsa. S nem tudta megtartani. Ellenünk egy világ
dolgozott, évszázadok óta, hogy lemerítsen bennünket a történelem
tengerében. S mi megvagyunk. Mulatságos volna, ha nem volna oly
nagyszerü.
S az benne a legnagyszerübb, hogy amily valóság e létel s amily igazi e
kultúra, annyira igaz az a tudomás is, mely megfeledkezik a magyarról,
mikor a világra vagy az emberiségre gondol. Csak éppen néhány évtizeddel
maradt el megfigyelésében. Valóigaz: 1867 előtt nemcsak Magyarország nem
volt a világon, de az a valami sem, amit magyar világnak vagy
műveltségnek lehetne nevezni. Éppoly kevéssé, mint ahogy a Mistral
költői nagysága nem jelent provenceál műveltséget, világot, országot.
Magyarország 1867-ig jog szerint teljesen középkori kis enclave volt s
az volt valóság szerint is, mert ami kulturintézményt az osztrák
elnyomás rákényszerített, az fölületesen és gyökeretlen fityegett rajta.
A háború előtt sokat beszéltünk és vitatkoztunk magyar hegemóniáról, s
ennek jogtalanságát s a magyarnak kulturképtelenségét az idegen azzal
bizonyította, hogy hiszen minden, ami most e földet műveltté teszi,
idegenből van átvéve. Ez nagyjában igaz s arról, hogy a háború előttinél
szerencsésebb, mert biztosítottabb körülmények között a magyar
hegemóniának a háború után mint kell úgy szerveződnie, hogy minden ez
országbeli jognak és érdeknek biztosítéka legyen, elfogulatlan s
elhittség nélkül kell majd gondolkoznunk és gondoskodnunk. De ha voltak
mulasztásai, akár vétkei is a magyar hegemóniának, egyben igazolását is
magában hordta. Még e mulasztásai is igazolják s igazolják a hűvös
figyelmeztetések, hogy mi is volt ez az ország még negyvenhét évvel is
ezelőtt. Való igaz: középkor volt, Ázsia volt – noha annak előtte, a
régibb multról nem szólva, tizenhét esztendőn át teljes hatalommal
szoríthatta rá a saját nagy és fejlett kulturáját az ősi Ausztria. Ez az
osztrák hatás s a külföld minden kulturbefolyása, az idegenből való
átvétel és eltanulás mind csak azóta foganatos e földön, mióta a magyar
annyira amennyire a maga ura rajta – s ha azt mondják, hogy
monopolizálta ez országot s a nemzetiségeket kizárta belőle, akkor, ha
ebben volt hiba, azt nem kell szépíteni, ami ebben nem ráfogás, azt nem
kell letagadni, ami ezen változtatandó, azt szándékba kell venni, – de
akkor ez is csak kulturpróbája a magyarnak, mert nem jelenthet egyebet,
mint hogy azt az Európát, mely a Duna-Tisza mentén az 1867 előtti Ázsiát
felváltotta: a magyar csinálta meg.
Ez nem chauvinkedő kérkedés, még kevésbbé akar jogcim lenni későbbi
chauvinizmusra. A chauvinizmus átok, ostobaság és öngyilkosság – de az a
bátortalan lemondás is. Mint ahogy az egyes ember lője magát főbe, ha
bármi nagy előtt nem azt gondolja, hogy ezt is csak ember csinálta, mért
ne tudnád megcsinálni te is? – úgy kell az egyes népnek is eltelve
lennie ugyanezen önbizalommal. A magyar most beszámol a világnak s ezzel
egyben maga előtt is beszámolhat, hogy van-e oka az önbizalomra. Nem
hivalkodásra, nem tolakodásra, de annak megmondására, hogy: amit más
tud, azt én is tudom, ahol más megélhet, ott nekem is jogom van megélni.
Nos hát: van. Ha maga nem merné meglátni: a világ meglátja és elismeri.
Nem volt soha oly elfogult a javunkra, hogy ezt a bizonyítványát el ne
hihetnők.
S itt is azt kell mondani, hogy amit ellenünk vetnek: mentül igazabb,
annál inkább mellettünk bizonyít. Nem lehet eltagadni: amily
örvendetesen teljes a magyar kultúra, olyan kevés benne a magából nőtt
adalék. Az ágya a mienk, a zamata – majd minden egyebet idegenből
vettünk. De ha így van: micsoda munka volt ez! Kis igényü paraszt nép
felett tétlen tenyésző uraság: nagyjában s karrikaturában ez a
nagyapáink Magyarországa. Mindent, de igazán mindent, ami a mai
Magyarország: tanulni kellett, megcsinálni kellett. Igazgatás és
közlekedés – a pénzgazdaság bonyodalmai, a kereskedelem magasságai, az
ipar nehézségei, – a tudomány rejtelmei, a technika titkai, a művészet
különösségei – az önállóság terhei, a szabadság gondjai, a parancsolás
lemondásai – a munka, a kötelesség s a jogállapot fegyelme: mind új
volt, mind félelmetes volt, mind szokatlan volt, furcsa volt,
zavarbaejtő volt, s az igények, melyekkel az ujnak emberei a réginek
öröklői elé állottak: megszokhatatlanul megrendítőek voltak. A boltos,
akivel kezet kell fogni, a munkás, akinek jogot kell adni, – a törvény,
a szabály, a rendelet, aminek engedelmeskedni kell, a gépezet, amibe
bele kell illeszkedni, a nem kivánt, amiért még meg is kell dolgozni, a
fölöslegesnek vagy károsnak érzett, ami előtt meg is kell hajolni:
mennyi hősiesség kellett ehhez! A nyelv, a szokás, az életmód, az ősi
meghittség s az öröklött idegzet: mind elmondhatatlan szük volt ennyi
minden ujnak s idegennek befogadására, s mindehhez mégis hozzá kellett
tágítani, s úgy, hogy ne csak meg ne szakadjon bele, de inkább eleven,
hajlékony s táplálóan magához alakító foglalata legyen! S mind e
nehézségekhez még egy, talán a legfőbb nehézség. E sok idegenséget és
ujságot egyben elég gyakran idegen igények s idegen elemek hozták,
képviselték vagy követelték. Aki pénzt küldött ide és itt piacot
nyított, az uralkodni akart rajta – s az idegen foglalkozásokat idegen
nevelésüek űzték. Visszaverni a felsőbbségi igényt, anélkül, hogy
eljátszanók a hasznot, melynek fejében támasztják: mennyi diplomácia
kellett ehhez! S az idegen foglalkozással együtt az idegen embert is
felszíni, de úgy, hogy az új foglalkozás ne vigyen bele idegenséget az
életbe s az idegen ember otthonába olvadjon e földön: ehhez az érzésnek
olyan magasrendüsége kellett, mely annál tiszteletreméltóbb, mentül
többször kell önmagán erőt vennie.
E háború abban is próba és megnyugtatás a magyarra nézve, hogy nincs oka
megbánnia érzésbeli áldozatait. Akiket ujabb története során magához
váltott: ugyanazon hősiességben és dicsőségben állják meg a nagy
kulturpróbát, mint amely most a világ elismerését a magyar felé
fordítja. Hibáit, ha még maradtak, erényeit, melyek kivirágzottak,
maradék nélkül magukba szítták, amit pedig magukkal hoztak, az eleven
erő e mostani küzdelemben, melylyel a magyarság az életre való igényét
jelenti be s melyben a beolvadtak vérükkel fizetnek e közösségért s
vérükkel pecsételik meg az egységet. Akik a harctérről hazajönnek, drága
és megható csodákat beszélnek ez egybeforrottságról s ez egységes
sokféleség hasznáról. A paraszt baka, ki a pásztornép mindenlátó
szemével segíti a pápaszemes hivatalnok-tisztet, – s ez a tiszt, ez a
tartalékos, ki a hivatalnok igazgató erejét vagy a kereskedő fürgeségét,
a fiskális leleményét vagy a tudós rendületlenségét viszi át csapatára,
– az ur, ki a gépfegyver poklában is ur marad, – kalmár, ki a
halálveszedelem mámorában is józan marad, a városi csirkefogó, ki
patrouilleban is tuljár az ellenség eszén s a legény, aki legény ebben a
csárdában is, – az uri autós s a külvárosi chauffeur, kik egyforma
egykedvüen száguldanak a parancscsal a komitácsikkal szegett éjszakai
országuton, a pásztor, ki remekbe rakja a kunyhót a sáncárok mélyébe s a
gyári munkás, ki ezermestere a tábornak: s mind egyformán becsületes,
egyformán megbizható, egyformán az, aki s minden pillanatban mindig a
legtöbbjével szolgál s a szava szentirás s a munkája netovább: ó, ez
jutalom, ez elégtétel, ez igazolás s megmutatja, hogy a magyar igazán
okos volt, mikor okos volt.
Hogy e háború, ha sikere lesz, mit jelent az osztrák-magyar monarhia,
mit a magyarság, mit Magyarország számára: azt hivságos volna akkor
mérlegelni, mikor csak _ma_ van, a tegnap mintha sosem lett volna s a
jövőnek következő perce is végtelen távolság. De valahogy érezni lehet,
hogy általában jó a magyarság ez igazolódása s csak jó és öröm és
elégtétel válhatik belőle mindenek számára, kik ez országban vele együtt
élnek s most vele együtt véreznek és dolgoznak. Csak még egyszer lássuk
meg, hogy nem maguk a hadi, az úgyszólván testi és jellembeli erények
azok, melyek most a magyarság jogcime gyanánt ragyognak föl, hanem a
kulturértékek, melyeket ezek jeleznek. A külömbség 1866 és 1914 között:
a háború között, mely a magyarnak ellenére folyt s a háború között,
melybe a magyar is beleviszi lelkét, tehetségét, törekvéseit: ez
csalhatatlan értékmérője a magyarnak s uj keletü, de belsőséges
kulturmunkájának. Legyen maradandó a világon, mely most meglepetve
fedezi fel magában.


AZTÁNRA – ÉS MOSTANRA
1914. november 29.
Érdekes levelet vettem ma Dunántulról, melynek irója ritka jóeszü ember,
de ehhez képest talán nem eléggé informált. A levélre magánlevélben is
felelek mielébb, ám egy s más ebbevágó másokat is érdekelhet, tehát
ideirom. Hogy mire feleletek, az kitünik abból, amit mondanak.
Tehát: a hirlapoktól távolabb élők úgy látszik nem tudják, minő
helyzetben vannak a háboru óta a lapok. Nem panaszképp mondom, mert ez a
legkisebb baj, mely a háboruval velejár, nem is nyügösködésből vagy
birálgatóan, mert a cenzurának mivoltából következik, hogy ne lehessen
jó: de mégis emlékeztetnem kell azokat, kik mintha elfelejtették volna s
a lapoknál úgy panaszkodnak rossz kiszolgálásról, mint aki az
étkezőkocsiban elkedvetlenedik, hogy nem talál olyan jó konyhát, mint a
Hungáriában: emlékeztetem őket, hogy most a lapok is hadi állapotban
vannak. Minden értesítés egyformán megszűrve s ugyanazon forrásokból jut
csak el hozzájok s nézeteik is egyforma szűrőn mennek át. Ha a legfőbb
tekintet nem is függesztené fel a pártkülönbségeket: a szűrés és irtás
eltörülné, s így bizony uniformitás áll elő – ha nem szándékos, hát
önkéntelen… egy állandó lelkes mosoly, melyen csak a beavatottabb veheti
észre, ha olykor vagy néhol talán egy kicsit elkényszeredett… Sem az
ország érdeke, sem az, amit az igazgatás hadi időkben foganatosan
képvisel ilyen gyanánt, nem hagy időt, alkalmat, módot, hogy a lapok
feltétlen szabadok legyenek politikájukkal… s mikor a Világban is, egyéb
helyütt is arról irtam, hogy a háboru árvize kivált a progresszió
intézményeit van benyelőben s ha valaha voltak a haladó törekvésüeknek
ezek iránt kötelességeik, úgy most vannak: igazán nem arra gondoltam,
hogy most vessék őket alá a háboru istenitéletén kivül még külön
tűzpróbáknak, hanem arra, hogy nem nézve, milyenek, milyenek lehetnek
most, arra nézzenek, hogy mindenekelőtt és mindenesetre megmaradjanak,
megmaradjanak _aztánra_, megmaradjanak akkorra, mikor lehetnek olyanok,
amilyeneknek lenniök kell, amilyenek lenni szeretnek, amilyennek lenni
kötelességük… Ezt általában arról, ha a progressziónak megmaradt
intézményei és emberei ma nem mind viselik annyira a saját képüket, mint
mikor kiki szabad és köteles is azzal, hogy milyen legyen a képe.
Ami énnekem a mostani háboruval szemben való érzéseimet illeti: azokat
nem lényegükben revideálta a háboru s nem mind revideálódnak
visszamenően, bármint végződnék is Magyarországnak s a monarchiának e
fegyveres mérkőzése. Ami arra vonatkozik, hogy én fennakadtam rajta
menten, mikor Sir Edward Grey monarchiánknak Szerbiával való ügyét
nagyköveti konferencia elé akarta állítani, hogy tehát ekkor chauvin
presztizspolitika kerített hatalmába: nem tagadom, egy kicsit büszke
vagyok rá, hogy sok jobbszemü barátommal ellentétben én Sir Edwardnak
ebben az ajánlatában menten megláttam az ellenséges, a háborus
szándékot. Mert ha valamely önálló ország egy másikkal területi épsége
dolgában különböződik össze – pedig nem kellett a háborut megérni, még a
trónörököspár meggyilkoltatását sem, hogy világos legyen, mennyire
ekörül forog a mi vitánk Szerbiával – akkor az az ajánlat, hogy ő ez
ügyével idegenek birói széke elé álljon, nem presztizs dolga többé,
hanem önállóságé, önjoguságé, tehát életé és életlehetőségé. Ez nem
lehet kérdés. Kérdés csak az, hogy amely nemzet vagy faj vagy ország
számára az osztrák-magyar monarchia életbenmaradása életkérdés,
fontosnak tartja-e a monarchia élete számára, hogy annak mai
birtokállománya ne változzék? Az is kérdés, hogy akik e monarchiát s
egyes államait vagy országait igazságos és manapi politikával akarják
megerősíteni: lehetségesnek tartanak-e ilyen politikát, valameddig
tisztázva nincs úgy az ittlakók, mint a kivülállók számára, hogy akik e
monarchiában élnek, itt fognak-e maradni, itt akarnak-e maradni, itt
kell-e maradniok, itt lehet-e maradniok? Hogy mindezek tisztáztassanak,
hogy mind e kérdésekre felelet alakuljon ki, annak időpontja talán, de
csak nagyon talán, talán egy, talán két, talán csak egy félévre: lehet,
hogy a mi kezünkbe volt adva s hogy ennyi ideig talán fel tudtuk volna
tartóztatni a világháborut. De ha egyéb nem, amik megindulása óta
kiderültek: világosan mutatják, hogy nem rajtunk állt, hogy végkép
elkerülhessük, akár akart az ország háborut, akár nem, sőt még akkor
sem, ha bármiféle áldozattal – s itt a legvégsőbbig menő áldozatokra
gondolok – maga adta volna előlegbe mindazt, amijébe egy elvesztett
háboru kerülhet. Belgium példája és sorsa ezt megmutatja, s nem tudom,
hogy a háboru további folyama meg fog-e állani ennél az egy példánál.
Nem arról van szó, hogy akartuk-e a háborut, mert azt a mai
történelemnek nálunknál nagyobb urai nem kérdezték tőlünk. Arról lehet
csak szó, hogy amit a sors ránkmért, annak önérzettel és elszántsággal
nézzünk-e szemébe, vagy az áldozati bárány lemondásával olyankor, mikor
hála istennek egy cseppet sem bizonyos, hogy áldozatok leszünk.
Már most: hogy a háboru annak a politikának megmaradásáért folyik,
melyet a háboru előtt nem tartottunk jónak, az nagyon igaz már azért is,
mert Magyarország megmaradásáért folyik s benne nyilván kiki azért küzd
és remél, hogy megmaradjon annak, aki, s abban, amije van. Ám ez a
generális megmaradás nem csupán azoknak érdeke, kik a régi politikának
hasznavevői voltak, hanem azoknak is, kiket az kisemmizett. Én ugyan a
háboru jó végétől, mint egypárszor éppen itt a Világban fejtettem ki,
bizonyos haladásokat igenis várok, úgy szociális, mint kivált
nemzetiségi tekintetben, úgy érezvén, hogy ezek számára a háboru során
előállt változások hol szükséget teremtenek, hol lehetőséget nyitnak. De
azt is megírtam, éppen _aztánra_ vonatkozó figyelmeztetéseimben, hogy a
háboruk általában a konzervatizmusnak kedveznek s el lehetünk készülve,
hogy a háboru után a progresszió embereire és intézményeire még nagyobb
szükség lesz, mint volt a háboru előtt, mert nagyobb visszahatással kell
majd megküzdeniök. Tehát valóigaz: a háborunak sok a politikai
veszedelme, s ha a progresszió emberei akár maguk sürgették volna s
idézték volna elő, akár pedig mikor, mondjuk, nem lázadnak ellene,
vétenének hitük és igyekvéseik ellen, akkor bizony nagy hibát követnének
el. Lehet, sőt úgy van, hogy évtizedek rossz belső politikája juttatta e
monarchiát abba a leromlásba, hogy környöskörül s a világhatalmak
legmagasáról már romlandó prédának tekintsék. De hogy, miután már ennek
vették, ilyen gyanánt kezdtek vele bánni s mint ilyet kezdték ki s mikor
most arról van szó, hogy éljen-e, haljon-e s benne éljünk-e, haljunk-e
mi: hogy akkor, aki ez élethez különben ragaszkodva, e ragaszkodásnak a
mai világrendtől pontosan megszabott következéseit levonja és vállalja,
nem vét semmiféle, bármily haladott politika, még a pacifista politika
ellen sem: arról való meggyőződésemet e háboru igazán nem revideálja.
Azt persze nem követelem tőle, hogy ő csinálja meg, amit én nem
csináltam meg, amit mi nem csináltunk meg: a progressziv Magyarországot.
Teljesen elég, ha megment egy országot e szent igyekvés számára, s azért
tört ki, _hogy_ megmentse.
Abban nem lehet kétség, hogy minden ellen vétkezik, ami ellen vétket
elkövetni lehet, aki háborut idéz elő. De háboruval szemben, amely
megvan (vagy, ami egyremegy, elkerülhetetlen, csak egyik ember talán
jobban látja vagy talán ösztöne van az ilyesmi iránt, hogy mennyire
elkerülhetetlen s nem azok szándékán muló, akikre rászakadt) mondom: már
meglévő vagy elkerülhetetlen háboru iránt különbözőkép érezhetnek még
azok is, kik elvben minden háboru iránt egyformán éreznek s minden
háboru megelőzésére egyformán törekszenek. Ha például a bur háboru
idejében angol lettem volna, vétettem volna fabiánus meggyőződésem és
törekvésem ellen (mert angolnak nyilván fabiánus volnék) ha ott és akkor
háborupárti lettem volna. De ha ugyanakkor bur vagyok, és pedig bur
munkás, bur szocialista, bur pacifista, bur radikális, progressziv és
filantrop: az angol ármány ellen fegyvert emelőknek nem vetettem volna
gáncsot, nem fogtam volna meg a karjukat, ha tudtam is volna, hogy
Krüger apó s mind a többi apók egy igen reakciós társadalmat képviselnek
és akarnak itt megmenteni kis országuk formájában, hol a szociális
haladásnak útjában áll a patriarkalizmus, a nemzetiségi igazságnak pedig
(például az angol munkások iránt való legelemibbnek) útjában áll a
hatalmi gőg s a gazdasági féltékenység. Azt gondoltam volna, hogy a bur
állapotok ugyan nem ideálisak s elég dolgunk lesz vele s dicső feladata
munkánknak, ha kell: önfeláldozásunknak, hogy megváltozzanak s
megjavuljanak, – de még mindig jobbak, mint volnának idegen uralom
alatt, s nem szabad vele törődnöm, hogy mi minden menekül meg a burok
országával: az a fő, hogy megmeneküljön. Sőt s itt szabadjon cinikusnak
lennem: el tudok képzelni akkori bur embert – s a burok többségének mai
viselkedése azt mutatja, hogy el lehet képzelni – ki azt mondta magában:
igaz, hogy az angol uralom idegen uralom, de angol uralom, haladott és
igazságos uralom, mely tulajdonkép több önállóságot és boldogulást
biztosít számunkra, mint a tehénpásztori függetlenség. Ám nem hiszem,
hogy ugyanilyesmi megfordult legyen bármely bur lélek titkában, ha a
szóban forgó s robogva közeledő idegen nem angol uralmat jelent, hanem –
csak példának mondom és pofonütve a geografiát – orosz. A lengyeleknek e
percben – bár csak elgondolásban – választásuk van abban, hogy részben
porosz fegyelem, részben osztrák imperium alatt éljenek-e tovább, vagy,
mint az oroszok igérik nekik, újra született független lengyel királyság
gyanánt – csak éppen orosz… hogy fejezzem ki magam… orosz érdeklődés
alatt. Csodálatos: nem kérnek e lehetőségből, sőt légiókat szerveznek
ellene… Ahogy én évek óta Magyarország helyzetét, a monarchia helyzetét,
a világ mozgalmait és szándékait látom: nem kellettek hozzá a mai napok
állapotai, hogy világos legyen előttem, mennyire nincs, kivált itt
Magyarországon egyéb választásunk (jobban mondva nem is a mi
választásunkon áll, hanem a sors dönti el s nekünk a kétségbeesettség
elszántságával kell majd beleavatkoznunk, merre döntsön) mint vagy e
monarchia s annak vagy _fortvurstlizása_ vagy ujjászületése, – vagy
olyan uj kombináció, aminőből például a megnyugvások főiskoláit megjárt
lengyelek a maguk számára nem kérnek. Nem vagyok annyira progressziv,
hogy orosz akarjak lenni, se háboruval, se háboru nélkül. Sőt még
háborut sem sajnálok, hogy ne kelljen annak lennem, kivált mikor nem is
kérdeznek, mert az orosz nem kérdi, hogy akarok-e háborut. Egészen
bizonyos: nemcsak az, hogy körülbelül ezerkilencszáztizenhatra az orosz
teljesen felkészülvén, mindenesetre nekünk esett volna, még ha ingyen
tettük volna is lába elé, amit el akar venni, hanem az is, _hogy mikor
idén tavasszal egy komoly betegségi eset elképzelhetővé tette, hogy e
monarchiában változások lesznek, az orosz ezekre való tekintettel
mindenesetre mobilizált_, s ez a magyarázata, hogy a háborunak mindjárt
első ütközeteiben szibirják és mongol csapatokkal ismerkedhettek meg a
mi jó magyarjaink. Nem hiszem, hogy abban, amire e mobilizáció
feltételesen készült, megakadályozta volna az orosz cárt vagy
Nikolajevics Miklós nagyherceget, ha én abban az esetben határozottan és
félreérthetetlenül kijelentem, hogy én utálok minden háborut s nem
engedem meg, hogy Magyarország háborúba keveredjék.
Egyelőre az angol, a francia, az olasz progressziónak nagyszerű valósága
sem tudta utját állani s nem a Balkán igaz demokráciája, hogy ez a