Egy év történelem: Jegyzetek 1914 tavaszától 1915 nyaráig - 4

irodalom, művészet, tudomány és szépség, mely máskor életünket betölti.
Ez persze a nagy napok optikájával járó csalódás. A német azért erős
erkölcseiben, mert komolyan veszi s lelkébe és cselekvésébe felszítta
mindazt a tudományt és szépséget, melyre maga jött rá vagy amit másoktól
tanult. Csak éppen, hogy ez a dicső helyfoglalás a világ népei közt,
melyet a kultivált erő hatalmával visz most végbe a német, nem
befejezés, hanem kezdet. Most már el fogják a németnek hinni, hogy az,
aki. Most már nem nézik majd jövevénynek. Most majd nem fog már össze
ellene az egész világ, nem hiszik, hogy véletlenül van helyén s nem
remélhetik, hogy kiturják onnan. S ekkor, ha majd nem kell minden
erejét, gondját és munkáját arra fordítania, hogy a kaján irigység ellen
megvédje magát: most transzponálhatja majd erőit mind a szépségek, akár
kecsességek felé is, melyek eddig hiányzottak belőle és életéből.
Meglesz az a hatalma s ezzel az a nyugodt biztossága, melyben pótolhatja
az ezer évet, amivel tulajdonképp fiatalabb a latin műveltségü vezérlő
népeknél. Még nem volt Mars, kire Vénusz és a gráciák rá ne mosolyogtak
volna. Aki meghódítja a hatalmat, az meghódítja a szépséget is.


SUVALKITÓL SZIGETIG
1914. október 7.
Nagyanyám hiu és tiszta öregasszonyka volt, kinek hullámos fogyaték haja
még töpörődött korában is rávallott a legszebb szőke kis ördögre, ki
valaha lánykorában Balassagyarmat és Vágujhely közt hancurozott. Ez
bizony nagyon régen volt, még a márciusi idők előtt, – s
negyvenkilencről nagyanya azt mesélte, hogy már mint menyecske féltette
bölcsőben ringó első kis fiát a Kecskeméthez közeledő kozákoktól. Egy
este, beszélte, a gyertya már égett a lakószobában, úgy várta haza
nagyapát a sötét konyha felől. Egyszerre dobogás hallatszik, ropogás,
kiabálás, csörömpölés, – lábában megzsibbad a vér, alig hogy oda tud
vánszorogni háttal a bölcső elé, hogy kitárt két karjával valahogy –
maga se tudja, hogy’ képzelte – megvédje kis fiát, – egyszerre a
konyhaajtó beroppan, valaki belökte vállal s egy nagy darab csizmás,
szakállas, pikás katona ront be a szobába. Veres és izzadt a képe s
tántorogva közeledik a fiatal asszony felé, mint a rossz álom. De el is
vonul, mint a rossz álom, – a fiatal asszonyon fehér csipkekötény van, a
bölcsőre fehér csipketakaró van vetve, – a kötényt letépi az asszonyról
s ellöki a bölcső elől, a takarót lerántja a bölcsőről, aztán dülöngve,
ahogy jött, zsákmányával kirobog a sötétbe…
Ez ezernyolcszáznegyvenkilencben volt, – azóta sok minden történt a
világon, Darwin fölfedezte a létért való küzdelmet, Marx az
osztályharcot és Peary az északi sarkot, van gyorsvasut, vizalatti hajó,
automobil, repülőgép s az orosz nevet beirta a világirodalomba Tolsztoj,
Dosztojevszki és Turgenyev, – de nem hiszem, hogy a kozákok azóta,
megváltoztak volna, hogy azóta mások volnának, mint
ezernyolcszáznegyvenkilencben voltak, s ezernyolcszáznegyvenkilencben
mások lettek volna, mint ezernyolcszázhuszonkilencben voltak. A
pusztákon legelő ménesek sem változtak ötven, száz, kétszáz esztendő
óta. A lappok s az esztek sem változnak, a cseremiszek, a cserkeszek s a
tatárok sem, – a kolera sem változik, mert csirái sem változnak, ahogy a
szent Oroszország ápolja vagy hagyja az állapotokat, melyek közepett
fennmaradhatnak. A szent Oroszország rászabadítja a nyugati világra
posványaiból olykor a maláriát, szennyéből olykor a kolerát, rejtett s
messzi zugaiból a kozákokat, a tatárokat, az évszázadról-évszázadra
változatlan primitivséget s vérszomjuságot, melyet hagy vagy tenyészt a
maga szolgálatára. Fenyegetés gyanánt sötétleni, veszedelem gyanánt
tornyosodni a művelt világ határszélein: ez az a rendeltetés, melyet
magának a földtekén választott. Mi célja vele? hová tart benne? maga sem
tudja. Csak van, csak terjeszkedik, csak fal és nyujtózkodik. Mint a
spanyol kalandorok a vérbajt az indiánusok közé, úgy küldi maga előtt az
intrikát s a korrupciót, a kolerát, a vesztegetést, a külön erre nevelt
pusztai csordákat. Mit akar? dulni akar, – élni akar s az ő élete _ez_.
A művelődés elől el nem zárkózhatik, a pallérozódást el nem háríthatja
magától, – szelidül, javul, természetes nagy tehetségei kifejlődnek, egy
miszteriumos nagy filozófia, egy barbáran festői művészet kezd
kibontakozni differenciálatlanságából, – de vigyáz magára, hogy valahogy
bele ne essék a világnak abba a rendjébe, melyben dolgozni kell,
fáradsággal megélni, rendet és fegyelmet tartani. Nem akar változást
abban, hogy élete letelhessék gőzben, mámorban, tompa lustaságban. S
időről-időre szétrug a többi világban duhajon, otrombán, néha szinte
csakis a kár kedvéért, amit ne csak osszon, hanem maga is vegyen, mint
ahogy a régi időkben, melyeknek lelkét fenn akarja tartani, a bővérű
emberek eret vágattak magukon. Hát ha ez kell neki, kaphat belőle.
Szigettől Suvalkiig köszörülődik a beretva.
S ez a háboru arra való, hogy a duhaj szomszédot visszakergesse vackába,
hogy vagy ott pusztuljon, vagy kialudja mámorát. Miért volt lenn
Szigeten, mint keres a mi szelid, csöndes, tisztes városaink körül,
melyek még hatalmát sem növelnék? Ha nézzük a fejetlenséget, mellyel
csapatjai lejöttek: mintha maga sem tudná, miért jött. Csak
bekukkantott, csak bedülöngött, hogy ami fehéret, csipkét, díszt,
meleget, gondot és szépséget talál, egyet rántson rajta, tépjen,
szakítson, aztán dülöngjön tovább. S ez a kis haza, első ijedségében,
rémült karja kitárásában olyan is volt egy percig, mint a fiatal anya,
ki dermedtségében is halálos elszántsággal védi, amit szeret, ami az
élete, amiben tovább él. Csöndes életünket, bimbódzó fejlődésünket,
becsületes művelődésünket kell végre biztosítanunk a türhetetlen
fenyegetés és bizonytalanság ellen, melyet a szándékos vadság jelent
számára, mit szomszédunkban tervszerüen tenyésztenek.
S lehet róla tenni, hogy a veszedelemnek vége legyen. Nem játék, de nem
is kilátástalanság. Az idők mélye felkavarodott, minden feladatot
egyszerre vet föl, de minden erőt is, mely lebirásukra való. Az
életveszedelem számára nincs lehetetlenség. Az amerikaiak a
Panama-csatorna körül kiirtották a sárgalázas szunyogot s most vannak
kiirtóban kontinensükről a legyet. Nekünk is ki kell irtanunk: nem az
oroszságot, ami nem szükség s őrület volna gondolni rá, de a
kozáktenyésztést, a mocsári lázat, melyet mesterségesen tartanak fenn
odaát egy rablógazdaság uralmi rendszerében. Most látjuk csak, mennyi a
veszíteni valónk s most látjuk, hogy meg tudjuk menteni.
Suvalkitól Szigetig renaissance készül. Nemcsak a mienk, de az orosz
nemzeté is. Kimetszeni belőle a kozákságot: erre vállalkoztunk az emberi
műveltség nevében. Fájni fog neki, de hálás lesz érte.


ILYENKOR
1914. október 11.
… Tudom, hogy ilyenkor az embernek nem illik másképp a világon lennie,
mint úgy, hogy szinte nincs is a világon. A hadi idők paradox voltába
tartozik, hogy ugyanakkor, mikor a leglappangóbb értéket is kiszorítják
az egyesből, viszont magától értetődőnek kivánják vétetni, sőt az ettől
értek heves helyeslését teszik fel, amiért közömbösen száguldanak el az
egyes fölött, ki mentül kiválóbb, annál kéjesebben veti, szinte tálalja
magát a háború vak demokráciája alá, melyben a lángelme szakasztott azon
ágyutöltelék, mint a félhülye. Bismarck azt tartotta, hogy a franciából
hiányzik, ami minden német őrmesterben megvan: hogy éjjel, sötétben,
egymagában s mikor senki sem látja, teljesítse kötelességét. Az idestova
egy hónapos ütközet, melyben most a francia nem enged a németnek s
éjjel-nappal folyik benne a harc akkora vonalon, hogy minden egyes
katonán megfordulhat valamennyiük sorsa: azt mutatja, hogy képes erre a
francia, sőt a gyülevész angol is, ha van rá alkalma. Ez ilyenkor a
levegőben van, mint tavaszszal a csók – nem lehet másképp. Megint csak
meglátszik, hogy az emberek se nem ördögök, se nem angyalok, hanem
mindkettőre megvan bennök a lehetőség. Én sokszor mondom asszonyoknak,
hogy nem ismerik egymást, mert, hogy úgy mondjam, csak hétköznap s ennek
alacsonyságában ismerhetik egyik a másikat, holott mi a szerelem
vasárnapjairól ismerjük őket, mikor a hevület kiváltja belőlük a
legszebbet s a legjobbat, ami ott lappang, tehát ime megvan bennök, – s
ez is igazán ők, nem csupán az alacsonyságaik. Bizonyos, hogy nem
tulzás, mikor a háboruban hősökről, sőt félistenekről beszélünk, –
vannak ilyenek, sőt sokan vannak, sőt némely hangulatok idején a legtöbb
katona ilyen. Viszont ezek a félistenek, ezek a hősök, ezek a katonák
ugyebár ugyanazon felebarátaink, kik a békés életben székálló legények
voltak, vagy ügyvédek, vagy orvosok, vagy parasztok, vagy hivatalnokok
vagy ujságirók, – s rendszerint igen kevéssé tették a tökéletesség vagy
éppen a hős vagy pláne a félisten benyomását? Látom is, kivált a polgári
sebesülteken, kik – a derék, az igazán hős fiuk – most már szerencsésen
itt lábbadoznak közöttünk, hogy egy kis, egy bocsánandóan csöpp hiuságot
nem tudnak elnyomni magukban, – hogy vitézi köntösüket s dicső sebüket
némi megilletődéssel s kacérsággal viselik, maguk is gyönyörködve
magukban s egy kicsit adva is azt, amik valóban: a félelmetlen és
gáncstalan lovagot – főképp az olyanja, kinek apái messze visszamenő
soron nem forgattak fegyvert, még bicskát sem igen, s most úgy
helyezkednek el, jóleső elégtétellel, a rájuk hárult nem csekély
áldozatban, mint olyasmiben, mi eddig csak az előkelőbb rendeknek,
népeknek, felekezeteknek volt fenntartva. Meg vannak hatva maguktól – s
méltán: mi is meg vagyunk hatva tőlük, – s amennyire egyéb s
közönségesebb tulajdonságokkal elegy s békeidőkben ezektől el is nyomott
bennük az önzetlenség, az áldozókészség, a rettenthetlenség: annyival
még szebb, még dicsőbb, még szeretnivalóbb, hogy most egyedül ez van meg
bennük… Megfigyeltem minap a főváros közgyülésén, melynek emberei végre
sem naivakból és rajongókból választatnak, – megfigyeltem, hogy mialatt
együttvéve a legmagasabb elszántságot s hevületet jelenítették meg,
ugyanazalatt akárhány egyesben megmaradt a józan ember számos kétsége s
a kulturembernek az a hamis szemérme, mely maga előtt is szégyelli az
ellágyulást vagy ünnepeskedést… Clair-obscur érzéssel keltek fel, mikor
felállással ünnepelték királyunkat, a német császárt s a távol tereken
vérző hadakat – de megfordítva is lehet mondani s így is igaz: hogy,
mialatt egyik-egyik tele volt kétséggel, józansággal, talán cinizmussal
is, ugyanakkor ugyancsak egészen eltöltötte a valamennyiük nemes
hevülete, szent hite, minden áldozatra kész nemes elszántsága… Az
emberek összetettek s az idők még összetettebbek, mert ez összetett
emberekből vannak összetéve. Ahogy most nézzük, amit messziről és
kivülről jobban láthatunk: az entente táborát: mennyi hencegés, mennyi
nagyszájuság, mennyi gyerekesség, – gyerekes gyerekesség, gyilkos
kegyetlenség, pokoli ravaszság, megható erőfeszítés, ocsmány elvadulás,
hősi türés, nagyszerű indulat, humoros fölöttesség, komédiázott
objektivság… s vér, vér, vér… s mindez együttvéve nagyot jelent, a
legnagyobbat, mit a világnak műveltségben vagy sokaságban élén álló
nemzetek együtt kitenni tudnak, tehát valóban a nagyot.
S az embert bántja, hogy ezt a nagyot idestova izgalom nélkül tudja
birni. Hogy mialatt a világtörténelem legnagyobb eseménye történik, – ha
nem, mint indult, legnagyobb politikai, mindenesetre eddig legnagyobb
hadi és, nem találok rá más szót, tehnikai eseménye – azalatt tud
nyugodt lenni, néha unatkozni is, napot nap után egykedvűen, néha
illetlenül derülten, néha méltatlanul rosszkedvüen leőrölni, s érző,
értő, az emberiség minden dolgaiban résztvevő ember létére valahogy úgy
állani e földindulással szemben, mint ahogy az ember szélvészben
felhajtja a gallérját s éllel fordul a vésznek. Az ember érzi, hogy
ilyenkor nem szabad magára gondolnia s el kell tűnnie a semmiségben,
mert mi ő s az ő kicsiny érdeke a teméntelenségekhez képest, mik most
egymásra zúdulnak? De olyat is érez, hogy óriássá kéne nőnie ez óriás
idő miatt, hogy tudjon tenni valami ezekkel egyaránt nagyot, valami
döntőt, hasznosat s a sors erejét javunkra fordítót, – s elfogja a
csüggedés, ha nemcsak ezt a nagyot nem tudja, de magát az idők nagyságát
sem tudja annyira érezni, mint amennyire eszének át kell látnia, hogy
nagyok. Lehet, hogy ez óriás idők hosszantartása is teszi. Mindenben
másban a villám egy pillanat, a tüzokádás egy nap s ha a föld megnyilik,
egy perc alatt benyel világokat. De ez a világvihar, amily heves, olyan
állandó, – beláthatatlan, hogy mikor lesz vége. Kétségbeejtő, de úgy
van, hogy az ember kezdi megszokni, s kezd eltompulni úgy dicsőségei,
mint csapásai, mint távlatai iránt. Nichts is schwerer zu ertragen, Als
eine Reihe von schönen Tagen, – ez, úgy látszik, áll a nagy napokra is,
s az ember, ki eped az után, hogy tegyen valamit, hogy használjon
valamit s a felviharzó bizonytalanságokban jelentsen valamit felebarátai
számára: könyörögve néz körül köteles eltörpüléséből: tartsátok bennem a
lelket, hogy tudjam bennetek a lelket tartani!
S körülnéz nagy példák, nagy társak, nagy elődök után. A legnagyobb,
talán az egyetlen mai nagy iró, Anatole France fájdalmas öngunynyal
teszi le a tollat: hozzáértők azt tartják, hogy stilusom nem vág e mai
napokhoz, – igazuk lehet… hetvenegyéves vagyok bár, de erős és
egészséges, beállok katonának!… S a legnagyobb, ki valaha tollat
forgatott s emberi jelenségül is tán a legkülönb, kit eddig hátán
hordott a föld: Goethe az ő örökkévaló ábrázatán folt gyanánt viseli az
emléket, hogy mikor kortársa volt az addig ugyancsak legnagyobb
világeseményeknek, világhaladásnak s világveszélyeknek s bennük saját
nemzete irtózatos válságainak, rémítő bukásának s isteni
talpraállásának: mindez óriás történetek éppen csak eszéig tudtak
felhatni, de érzését nem tudták felgyujtani. Egy-egy elkényszeredett
szatira, egy-egy nekifohászkodó intelem – ahogy az addig legnagyobb idő
az addig legnagyobb emberre valóban hatott, az mindössze a Hermann und
Dorothea kispolgári nyájassága… még csak nem is valamely büszke
archimedesi elzárkózás a földi bármily nagy végességek elől a geometria
örökkévalóságba, – nem, csak a jobbmódu ember fennakadása a zavaros idők
kényelmetlenségein s ellágyulása a kis életekben való
visszatükröződésén… Hogy lehetséges ez? Mi teszi ezt? A közelség? S
végzete az embernek, hogy valahogy mindig megcsalódjék, mikor az
örökkévalósággal találkozik, mint ahogy a leány; mikor megtörténik vele
a legnagyobb, mit a teremtés az ember számára tartogat, nem tud nem
érezni egy halk _ennyi az egészt?_
Vagy hogy ma, fájdalmas gunyjául e legnagyobb időknek, embert egyet sem
tudunk annyira nagyot, hogy eszét, szivét és hatalmát a sors személylyé
váltában érezzük magunk felett? Ez nem akar kisebbítése lenni a sok, sőt
példátlanul sok kitünő jellemnek és tehetségnek, kit, élükön a német
császárral, e mostani események felbukkantottak. De tán a most kiváló
kollektivítások rengetegsége teszi, hogy ezekkel felérő egyes embert nem
tudunk, – valahogy azt érezzük, hogy a Krupp-mozsarak s a vizalatti
hajók, hogy a mai tüzérség, várostrom s ötszáz kilométerig szélesedő
harcsorok geniálisabbak mint az emberek, akik kitalálták s rendezik és
vezetik. Mintha a személytelen nagyság korszaka kezdődnék, – s akik
megszoktuk, hogy nagyságot csak a magunk emberi fajtájában keressünk s
most vagyunk, sok tiz- vagy százezer esztendő után leszokóban arról,
hogy a mindenség mindenhatóságát is emberformában képzeljük és imádjuk:
éppoly ürességet érzünk magunk körül, mint érzett az első hivő, kinek
azzal kellett kiejtenie kezéből a szentirást, hogy nem szentirás, csak
legenda… Vagy teszi mégis csak és egyszerűen ez a rengetegség, mely
sokkal hirtelenebbül jött, hogysem idegzetünk fel tudná venni, mint
ahogy bizonyos fokon tul a rettenetesen nagy hang, az irtózatosan erős
villamosság nem megy át rajtunk, nem ráz meg bennünket, csak leszalad
rólunk, mint akik gyengeségünkben s törékenységünkben méltatlanok
vagyunk felvételére, még arra is, hogy őbele pusztuljunk bele?
Nem tudom – ki tudhat bizonyosat ilyenkor? S amit tud is: nem
nevetséges-e vele ilyenkor? Ki számit ilyenkor? S mi jelent valamit
ilyenkor? A vihar végigszánt a világon s vele menni s meghajlani előtte:
ez az egyetlen, amit tehetünk – ilyenkor.


REGELE CAROL
1914. október 18.
Regele Carol… mily hamar mulik az idő… igazán mintha tegnap lett volna,
holott akkor még uralkodott Abdul Hamid s a szelámlikon még láttam fehér
lipicáneres kis fogata után szaladni a pasákat, – nemcsak Károly király
élt még, de az európai török uralom is, – a két balkáni háboru előtt
volt, sőt a bosnyák annexió előtt, hogy a Regele Carol-hajón átutaztam
Konstanzából Konstantinápolyba. A Regele Carol-hajó szép hajó, hosszu és
karcsu hajó, Liverpoolban épült, – rézverete csillog az üde szellőben s
a delfinek vidám bukfenccel üdvözlik kétfelől, ahogy tarajat hasit az
ágaskodó fekete vizekbe. Most, gondolom, másodmagával járja az örvényes
tengert, akkor még magában járta, s Lahovary ur, miniszter, hazájának
akkor, úgy emlékszem, konstantinápolyi követe, boldog büszkeséggel
ütögette tenyerével a fapadot, amin néhányunkkal üldögélt – szakasztott
ahogy a paripa nyakát szokás megveregetni, kivel, érzik, dijat fognak
nyerni. A román államférfi, ki csak éppen egy cseppet cigány, de
különben a legeurópaibb eleganciáju diplomata-gentleman, ahogy
Konstanzából (mely éppen csak egy cseppet cigány, de különben
szakasztott Ostende vagy Biarritz) ahogy mondom Konstanzából átrepültünk
a gyönyörü hajóval (mely éppen csak egy cseppet cigány, de különben
szakasztott Calais-Dover vagy Boulogne-Folkestone) átrepültünk
Konstantinápolyba: finom mosolylyal beszélgetett velünk magyarokkal az ő
büszkén fejlődő hazájáról. A mi királyunk okos ember, mondogatta komoly
meggyőződéssel. Aztán elhallgatott, majd a hajót magyarázta, milyen
szép, milyen sokba került, de mennyire megéri, mert mennyire egy kis
darab világforgalmat, talán világhatalmat is jelent a román királyság
számára ez a vonal. Itt megint elhallgatott, maga elé nézett, majd
felnevetett: tudniillik és viszont nekünk is van magunkhoz való eszünk!…
Ebben a nevetésben volt egy csepp… volt valami, ami nem volt kellemes, –
de a miniszter ur mindent összevéve igen jó benyomást tett ránk, – amit
mondott, érdekes is volt, igaz is volt, s ha életem legnagyobb tengeri
betegsége még azon este minden gondolatomat el nem vágja, bizonyára el
is gondolkoztam volna szavain.
Azóta nem egyszer bebizonyosodott, hogy Károly király csakugyan okos
ember, de az ő hol makrancos, hol kezes, alapjában azonban hű románjai
szintén nem estek fejük lágyára. Az olaszon kivül ma kétségtelen a román
Európának legokosabb nemzete – ami pedig Károly királyt illeti: nem
kegyeletlenség, hanem valóban bevezető a Pantheonba való bevonulásához,
ha halálakor eszünkbe jut, amit Metternich mondott Talleyrandról
ugyanily szomoru alkalommal: hát ezzel mi célja lehetett?! Hohenzollern
Károly a legokosabb, legkeményebb, legszerencsésebb elme volt, mely
Európa utóbbi félszázadában egy ország helyett s annak számára
gondolkozott. Alatta _lett_ Románia, alatta lett ország, alatta lett
alkotmányos monarhia. De nagyon rövid ideig maradt volna monarhia s
nyilván ország sem sokáig, ha Károly király tulságosan betü szerint
veszi a liberális alkotmányt, melynek ő volt legfőbb őre. A román nép
igen tehetséges nép, feltétlenül kulturnép, s szerencsés tengeri
fekvésében s amennyire kényes, olyan sok esélyt kináló helyzetében
beláthatatlan nagy jövő előtt áll. Ostoba gőg volna közjogi intézményeit
fitymálni, – de fiatal, a rabság alól alig kiszabadult s állandóan
életveszedelemtől ostromolt országokban a béke is hadiállapot, –
háboruban pedig a parancs az erő s az ember a biztosság. A balkáni
országoknak sorra liberális, sőt demokrata az alkotmánya, még
Montenegrónak is – de azért kell, hogy az uralkodó legény legyen a
talpán, ő legyen az állam s szava legyen törvény, különben az
alkotmányos szabadság nem tartja együtt sem az alkotmányt, sem a
szabadságot. Amily nagy bennük a nemzeti önérzet, annyira jobb, ha a
dinasztia idegen: nem csupán a külföldi összeköttetések miatt, de mert
balkáni király csak autokrata lehet, viszont balkáni nyak nem igen
hajlik meg maga fajtája előtt. Még Szerbia, még Montenegró urának is
legalább is külföldön kellett iskolába járnia, hogy valami nyugati
szagot hozzon magával a hazai illatba. Kis országok, de kivált a Balkán
országai olyan terei az uralkodó művészetnek, hogy nem csoda, ha minden
veszedelmes voltuk mellett mindig akad trónjukra vállalkozó. Nemcsak
nyereség dolga, hanem becsvágyé is, s egy jó balkáni király igazán
minden elégtételt megszerezhet magának: az egyéni hatalmat, de azt a
tudatot is, hogy nagyot alkotott s nagy sokaság ember számára alkotta
meg a boldogság föltételeit.
Károly király mindez elégtétellel szállhatott sirba. Nagyszerü
munkájával egyaránt nagyszerű volt az őszinteség is, ahogy csinálta.
Sohasem titkolta, hogy Románia dolgát a maga ügyének tekinti, – nemcsak
úgy, hogy mindenestül eljegyezte magát Románia érdekeivel, de úgy is,
hogy e szép országot s e tehetséges népet szinte olyanformán tekintette
a maga birtokának, mint valamely nagy trösztkirály az egész trösztöt s
annak minden milliárdjait és érdekeltjeit, s természetesnek veszi, hogy
a részvényeseknek természetesnek kell venniök, ha ő az ő vezető hatalmát
tovább örökíti fiára vagy unokaöccsére. Hogy úgy mondjam: a maga
vállalatának tekintette Károly király Romániát, – annyira annak, hogy az
orosz-török háboru idején, mikor az orosznak oldalán karddal vágott
országának helyet az európai koncertban, de ez ocsmány hálátlansággal
fizetett az uj kishatalom segítségeért: leveleiben egyenesen úgy ir ide
is, oda is segítségért s támogatásért, mint aki így nem tudja magát
fenntartani a nehézségek közepett s abba kell hagynia vállalkozását…
Károly király jó román volt, de egyáltalában nem adta a románt,
egyáltalában nem titkolta, hogy németnek érzi magát, mindenestül
Hohenzollernnak, ki az ő Peles-kastélyából úgy igazgatja e szép világot,
állítja vissza klastromait, ápolja nyelvét és nemzetiségét, mint ahogy
például a porosz földesur törődik magyar birtokán az iskolával, vagy a
zsidó földesur a katolikus templommal. Végrendeletében meg is mondja,
hogy ő holtáig jó katolikusnak érezte magát, de nagy szeretettel van az
orthodox hit iránt is s kivánja, hogy koporsóját mindkét szertartás
szerint beszenteljék. Ez a végrendelet különben is érdekes okmány.
Bőkezűen s nemesen rendelkezik benne számos milliónyi összegek felől az
a Károly király, ki (ellentétben bolgár Ferdinánddal) meglehetős
vagyontalanul érkezett volt annak idején uj hazájába. Tehát: se nem
tagadja, se nem leplezi s igen helyesen csöppet sem szégyenli, hogy
hosszú uralkodása alatt nemcsak országa hasznával törődött, hanem a
magáéval is: egészséges erkölcs szerint a maga számítását is ráépítve
országa számvetésére, hogy saját érdekének nagy lendületével tudjon ez
országért dolgozni, helytállni, csodákat mivelni. A szabadszáju román
ujságok (melyeknek száját szuverén fölénynyel sohasem igyekezett
befogni) ezt sokszor szemére is vetették a, mint ők irták, jött-mentnek.
A jött-ment nyugodt önérzettel fütyült ezekre a firkákra s nyugodt
nyiltsággal vette világi hasznát az örökreszóló haszonnak, melyet
uralkodóművészete a románságnak hajtott. A románság nagyobb elméi így is
értékelték e nyiltságát: erkölcsösnek és egészségesnek, – a nagy román
költő. Alexandri, azt mondatja vele egy versében: »Én, Károly király, a
román nemzetnek háboru zajában országot, magamnak pedig békében házat
épitettem…«
Nyilván nem ok nélkül jutott eszembe Bismarck, mikor most husvétkor lesz
két éve Szinaijában jártam s a szép Peles-kastélyt szobáról-szobára
megmutogatta a főkulcsár. Mindent összevéve s leszámítva némi _schmücke
dein Heim_-os izléstelenséget, gyönyörű fejedelmi kastély, mely minden
műkincseivel s márványaival mégis inkább családi hajlék, mint
reprezentációs épület. A királynő lelke uralkodik rajta jobban, mint a
királyé, – a szelid költőnőé, ki valahogy e makrancosan érdekes nép
fejedelmi méretű német guvernántjának érzi magát. Egészen német tanya,
egészen német fészek, – valaki olyannak buen retirója, ki itt van igazán
itthon, itt pihen a sok nagy után, mit a künn tengerekig terjedő földért
művelt, – viszont, bármennyire nem kér többet az élettől, mint hogy
ebben a hajlékban családostól békében vonhassa meg magát, annyira
elképzelhetetlen számára, hogy az e házon kivül messze terjedő országhoz
neki úgy ne legyen mindenkorra köze, mint az apának fiaihoz, mint az
alkotónak művéhez, mint a gazdának uradalmához – sőt nemcsak neki, hanem
fiainak vagy öccseinek is. Minden művész Pygmalion, ki szerelmese és ura
a Galatheának, kit kiformált s kibe életet könyörgött. Az utóbbi
hónapokban – mi kortársak csak sejtjük, de utódaink a történelemből
bizonyosan fogják tudni – Károly király jó néhányszor azon a ponton
volt, hogy inkább leköszön s otthagyja trónját, semhogy az ő keze
vezesse vesztébe az országot, melyet igazán a semmiből teremtett meg.
Fenyegették ezzel, ő is fenyegetőzött vele s nyilván komolyan gondolta e
fenyegetődzését – de nem hiszem, hogy lelke mélyén egy percre is bele
tudta volna magát élni s elhihette volna, hogy ő élhet s Románia is
élhet, de nem egymással élnek. Végrendeletet is irt, már évekkel ezelőtt
– de nem hiszem, hogy mind halála percéig egy percre is bele tudta volna
magát élni abba, hogy lesz idő, mikor a világ lesz, Románia is lesz, de
ő nem lesz.
Pedig mégis így lett s nem csoda, ha ő nem tudta elgondolni, mert mi
meg, kortársak, nem tudjuk elhinni s még igen sokáig nem fogjuk
megszokni. Egy percre megérint bennünket a világtörténelem szellője s
érezzük: e kemény tehetségü férfival a világtörténelemnek egy olyan
bizarr fejezete záródik le, aminő talán a konkvisztádoroké volt, kik
kalandos kedvvel gályára szálltak, hogy tengeren tul világoknak vessék
fel magukat urává. A modern Pizarrók és Cortezek e sorozata Napoleonnal
kezdődik s Wied Vilmos albániai felsülésével karikaturában enyészik el.
Azt hittük, száraz üzleti időket élünk s utólag kitünik, hogy nincs
nagyobb romantika az üzletnél. Mind a nagy birodalom, ország, nemzet és
dinasztia-alapítások, melyek száztiz év óta elvonultak nagyapáink,
apáink és magunk előtt: azon szárazon, reálisan s valóságosan
belekerülhetnek a legendába, sőt a mithológiába. A Herakleszek, a
Tezeusok, a Jázonok, az Odisszeusok s az Eneászok kezdő és tapogatózó
dilettánsok ezekhez a szemünk előtt meséket mivelt felebarátainkhoz
képest, kiket itt láttunk magunk közt huszárhadnagyi vagy küraszir
uniformisban, közelről láttuk emberi végességüket s fogyatkozásaikat,
láttuk őket azon a ponton, hol kis hija nevetségben nem maradnak s
utolsóbakká lehetnek az utcák koldusánál – de csak meg kell halniok,
hogy világos legyen, hogy félistenek voltak. Képzelni persze másképp
képzeljük a félisteneket, ám ez a mi hibánk. Sem az istenek, sem a
félistenek nem lehetnek mások, mint akik elképzelik őket. Emberek, s
éppen azzal válnak halhatatlanná, hogy emberfelettit tudnak kiváltani
emberi gyarlóságukból.


MILITARIZMUS
1914. október 16.
Az angolokban megvan annak az előkelőségnek kötelességtudása, amelyet
maguknak vindikálnak. Nem hazudnak oly naivul otrombán, mint az oroszok,
nem átkozódnak oly szíveveszett őszinteséggel, mint a franciák, s rendes
képmutatásukkal olyas formulákban igyekeznek megmagyarázni, hogy miért
másért is keverik e háború kártyáját, mint a német üzleti verseny
megbénítására, amely szólásokkal maguk előtt sem kell pirulniok s nem
kell magukat képen köpniök, ha a tükörbe néznek. Az angol snobismus egy
idő óta demokráciában utazik – az most a kiváltsága, hogy letesz a
kiváltságokról. Ma shoking olyan lépést tenni, mely nem lépés a
népuralom felé. Ma angol nem foghat fegyvert, hanem, hogy a nép jogát
vivja ki vele. Mérhetetlen szerencsétlenséget a világra, a katonai
erőfeszítés minden kínját magára, alkalmasint mihamarább az általános
védőkötelezettség soha nem próbált militarizmusát: mind azért veti és
veszi az angol, hogy, mint szónokai mondják, megszabadítsa a világot a
militarizmus átkától.
Ezt nem gúnyból mondom. Ha valahol megáll a homoepatia, úgy a
politikában – ördögöt Belzebubbal, militarizmust, ha csakugyan átok,
militarizmussal legbiztosabb kiűzni. Az a kérdés, hogy a militarizmus,