Egy év történelem: Jegyzetek 1914 tavaszától 1915 nyaráig - 3

kupoláid alatt villant volna meg először. A világosság városa vagy – s
mily egyszerű és derüs e világosság!
S a szépség városa vagy: szép minden köved. Ami magadból nőtt: elszáll,
olyan finom, s amit idegenből vettél, magadhoz finomítottad. Egy
kelet-nyugati költő azt dalolja, hogy a csillagok akkor a legszebbek,
mikor utcáid tocsogóiban tükröződnek. Még a sarad is más, mint más
városoké.
Karcsú tornyok, nyilt homlokú házak, a házakban serény nappalok, kacagó
esték, nyugodalmas éjszakák. Nevetni hol lehet úgy, mint falaid között?
S dolgozni hol lehet jobban? S örülni az életnek lehet-e így másutt,
barátot ily kedveset, kedvest ily barátságosat találni?
A költészet városa vagy, a tőkéletes beszédé. A te nyelveden megérteni,
hogy a szó leszürődött lélek. Ez a nyelv mindenre való. A szónok falakat
dönget, a bohóc hasakat renget vele. A kiformált méltóság lépked vele
szabatos fenségben. S a józan okosság beszél vele nevető
természetességgel. Márványos kiszámitású tud lenni az irás nagy
művészeinél. S lázasan formátlan a prédikáló természethajszolónál. A
hang egy-két lejtése: s megszületik a nóta – félig muzsika, félig illat.
Uriságába behat a mezők lehellete.
Mint ahogy beléd magadba is, gyalogosok városa. Hol végződnek utcáid s
hol kezdődnek erdeid? Meddig vagy város s hol kezdesz falu lenni? Széles
körutaidon ódon fák vetnek árnyékot a kávéházak előtt hüselőkre.
Aszfaltos utak szegik át erdeidet s bokraik közül kis tündérpaloták
kandikálnak az arra száguldókra. Halk hajócskák surrannak el karcsú
hidjaid alatt, egy óra mulva kúszóvasutnál állanak meg, mely széles
hegysíkra segít fel. Lelátni a gyöngykigyóra, a folyóvízre. Messzi innen
fölmered a völgyből a hegybe ágaskodó ketrectorony, négy talpa körül
tarka pázsit. Szép vagy s a királyok városa vagy.
Hogy már öltél is királyt? Éppen azért, jussod volt hozzá, a magad
fajtája volt. Minden királyodban volt valami utcai embereidből, minden
utcai emberedben van valami királyaidból. Az omnibusz tetején, amig
megvolt, a földalatti vasuton, mióta megvan, egyenes szót nem lehetett s
nem lehet hallani. Az akadémikus s a székálló legény egyformán
közvetetten beszél s királyi irónia bájosítja be rosszaságukat. Mert,
köztünk legyen mondva: rossz kutyák laknak benned, te gyönyörű város.
S én nem tudok egyébre gondolni, mint arra: hogy rossz kutyák laknak
benned. Szeretnék visszagondolni az isteni ételekre, melyeket
asztalaidon ettem. A kacajokra, melyek mulató hegyedről most is fülembe
csengenek. Szinházaidra, hol a szemtelen maiság vetekszik a halhatatlan
hagyománnyal, hogy melyik megejtőbben eleven. Kocsizóidra gondolok, s
elszorul a szivem. Képeidet, szobraidat, asszonyaid tipegését járatom
lelkemben – s szememből kicsordul a köny. Rossz kutyák vagytok s
elaljasodtatok. Nem látlak többé benneteket.
*
És veled is, nagy város, isten veled.
Szép, ilyen szép, nem vagy. A kecsességet nem rólad találták ki. De
kényelmes vagy, és, ha kiigazodnak benned, barátságos. Sehol oly maga,
oly magát felakasztani valóan maga az ember nem lehet, mint benned. De
sehol oly meghitten sem, ha utat találtak beléd. Olyan vagy, mint a kéz,
mely kivülről ököl, aki üt, de belülről tenyér, amibe fejet hajthatni.
Mindent összevéve szeretni való város vagy.
A husevők városa vagy. A szőrős-ujjuaké s a hosszan hallgatóké. Kik
azonban, ha sora kerül, látomásosan ordítoznak s valószinütlenül selyem
pázsitú erdő-kertekben. S az utcasarkakon emberkéményekből füstöl az
ó-testamentum.
A szédület városa vagy, a teremtés nyüzsgésével lüktető. Hét millioman
élnek benned egy helyen – annyian, amennyinél alig több a mi egész
népünk, csecsszopókat, tengerentul menteket s beleolvadtakat is
belevéve. Külön levegőtenger, mit minden lélekző pillanatban a
levegőégbe felküldesz. Aki más csillagról néz le ide, külön golfáramnak
láthatja a levegő oceánján.
A mozgalom városa vagy, csendes nyugodtságodban. Mint ahogy a nyugodt
testen belül rezegnek az atomok, s minden atom csillagrendszer, melyben
őrült sebességgel vágtat a nap körül a bolygó, úgy dulják át belső
vágtatások halk tenyészéletedet. Föld felett, föld alatt, vizen,
szárazon s víz alatt is szárazon. Sehol annyi élet nincs együtt, mint
benned. Sehol úgy nem érezni az egész földtekét, mint utcáidon.
Vaskerítés, udvar, kis kastély – kinéz a széles aszfaltra, mely kormosan
friss napfényben nyujtózkodik a part felé. A fejedelmi kastély
kaszárnya, s vaskerítésének két kiskapujában egy-egy szénfekete paripa
áll mozdulatlan, fejjel a mai ruhában arra sietőknek – s hátán pirosban,
fehérben, vállnak vont karddal s éppoly mozdulatlan a testőrőrmester.
Azt hinnéd, halott – pedig él s minden órában felváltják. A középkor
nyujtja így fejét, mozdulatlan, de eleven meg-megujulásban huszadik
századi életedbe.
A nehéz sör, az ojtóizű viaszsajt, a rejtett odvak s a zárt folyosók
városa vagy. De vagy a végtelen tengerszagé is, a láb alá kivánkozó füé,
a szellős csarnokoké s a két ujj közt álmodozva tartott hosszú
rózsaszálaké. Mily harmatosan szemérmes tud lenni lappangó állatiságod!
Gyermekeid a legszebb gyermekek, asszonyaid a legszebb nők, fiaid a
legszebb ifjak, férfiaid a legszebb férfiak. Valóban, szólt a szent
olasz püspök: méltán neveztetnek az angeloszoktól. Mert angyalian
szépek.
A tompa akarás világvárosa vagy. A némaságé, mely kidülledt homlokérrel
keresi szavát. A nyelvetek is ilyen: zuhatagos dadogás, forró fuvatu
egytaguság, mint mikor rengeteg vashajóitok oldalszelepén kiszortyantják
a tuldagadt gőzt. Nem az értelem nyelve, hanem az indulaté – olyan
fajtáé, melyben a tudás s az okosság is menten érzésnek s elhatározásnak
formáját ölti, s a gondolat, még mielőtt megvilágosodhatott volna, már
cselekvéssé lett. Mindent megtalálni benned, nagy város, mert mindenre,
ami valaha volt a világon, már mondottál igent vagy nemet.
Az én számomra ember-képeskönyv voltál. Sehol annyiféle embert, mint
toronyhidaidon és sehol annyi emberi emléket, mint megőrzöttségeidben.
Költőitek embereket irnak le, festőitek arcok mását őrizték meg. Hiven,
tudományosan, egészségesen – így festenek jóemésztésü emberek
jóemésztésü embereket. Sehol nem oly befelé élők az emberek, mint
benned. És sehol oly otthon nem vagyok, mert emberi mivoltomra állandóan
emberi adalékokkal figyelmeztetett, mint benned.
Raktára vagy az emberiségnek, te nagy város. Kávé, gyapot, cukor,
ékirás, görög szobor, olasz kép, török szőnyeg, belga csipke: itt van
minden, a legtöbb, a legjobb, a legdrágább. Raktára vagy az
emberismeretnek s hazája vagy az emberhez méltó életnek. Az ellátottság,
a berendezettség, a jól elhelyezettség városa vagy. A szabad rend városa
vagy s ezzel az emberi méltóságé. Sehol nem oly ur az ember, mint a te
kalmáraid között.
Mert, köztünk legyen mondva, rideg kalmárok vagytok. Gyilkosan önzőek
bünös számitásotokban. Olyanok vagytok, mint a párisi bazárégéskor a
férfiak, kik, mikor életükért kellett versenyezni, csizmasarokkal rugták
képen az asszonyokat, akiknek elébb még udvaroltak. Visszagondolok
lóhátas délelőttökre, csolnakos délutánokra s leánykacajos hétvégekre.
Zsilipekre, amint emelik a hajót, sokaságokra, amint emelik az embert.
Ódon sáncokra a nagyváros közepén, anyaöles karosszékekre messze
idegenben, kézrázásokra, nagy ivásokra s nagy barátságokra. Mennyit
tanultam benned, mennyit láttam, mennyit mulattam, mennyiben
gyönyörködtem, mennyiszer éreztem benned az eltörpülés gyönyörüségét! De
már utánad se vágyom, annyira megutáltam a fajtátokat. Nem tudnék a
képetekbe nézni, ha még egyszer közzétek kerülnék S ha a föld szinéről
elsepertetnél, egy könnyem nem hullna utánad.
*
S dombtetőről dombtetőre: örök város: tőled is búcsúzzam?
Völgyutcáidban, halmaid aljában úgy apróztam lépésemet, szinte
szivárogtam, mint a csatorna cseppje. A hallgatag áldozár lépéseivel
mentem fel lépcseiden – benned a világ legszebb háza: a minden hajdani
istenek temploma, melyben most a mának minden dicsősége pihen. A
pogányság városa vagy, soktemplomu város. Mennyi hit van beléd temetve!
Mennyi hitetlenség beléd épitve!
Az istenek megszálló városa voltál mindig, mindmáig. Amit az indus
megálmodott, a görög kieszelt, a tuszkán kimódolt, az egyiptomi
elrendezett, a zsidó örökbe vett s a latin utánok dadogott: szenvedéssel
és gyönyörüséggel, állatok belétől s tömjén füstjétől illatozva párolog
halmaid felett háromezer esztendő óta. Egy harangod, ha megkondul: több
benne a térdreejtés, mint a világ minden orgonáiban és zsolozsmáiban.
Vannak bájosabb városok. Vannak nagyobb városok. De hivóbb és
megállitóbb és lekötőbb hely nincs több ilyen. A világ minden urainak
ilyen helye voltál s császáriságuk külön ércmohával zománcolja be vörös
köveidet. Dombjaiddal és váraiddal és sárga házaiddal olyan vagy, mintha
minden többi városok vállán emeltetve kiáltatnál ki parancsolónak. Ave
Caesar Imperator!
Kecskepásztorod ősvilágokról dudál. Feltépett szemétdombjaid a
világhatalom piacát tárják fel. Kemény jogod, mint romtégláid,
pusztulhatatlanná van kiégetve.
A vágyódások városa vagy: mindenki tégedet akart megejteni. A vér városa
vagy – mert hányféle vér omlott itten! Fekete szerecseny-vér, világos
germán-vér, piros zsoldos-vér, kék uri vér, mindenfelől a földtekéről. A
vér itt keresztelt, megváltott, beszenynyezett, mulattatott, mindenre
való volt, mindenben benne van. Este, mikor a nagy mezőség peremén
lebukik a nap, elárulja, hogy ő is vérből való. A láz bujkál e
mezőségen, s a láz fehér izzásával van kimeszelve a meredek kápolnafal,
melyre, s fölébe a csúcsos menyezetre a mélabu minden vad erejét
ráfestette egy komor lángelme. Ó a szobrok, melyek teremtő dühét
hirdetik! Oroszlántalpu festés, épités és faragás – leüti vele a
régiségek nyugodt báját, szelid méltóságát.
Pedig ezek is te vagy s a stanzák képei is te vagy s a francia-utánzó
izléstelen plakát, mely utcáid sarkán ordít: az is te vagy. Mi az, ami
te ne volnál? Tulajdonképp tegnapi város vagy, te leghajdanibb város, s
ma is az vagy, ki barokká törted a régiségnek tiszta vonalait.
Végiggondolom mezőségedet. Miért és miben más, mint a mi pusztánk,
holott ez is, az is: poros fü és poros országut? Tudom már, mi teszi.
Messze feketéllik – nem nagyobb egy legelő lónál – valami régi romladék.
Ives lehetett, bolthajtásos, mert úgy áll a fü között, mintha fésü
fogait mártották volna bele. Ezzel más ez a mező minden egyéb mezőknél.
Nemcsak elandalító hatalma van, de emlékeztető is.
Mint a lyányaid szemének, a fiaid beszédének. Mint az éjszakának, mely
kinéz e szemekből, mint a történelemnek, mely kipereg e beszédből.
Afrika csontja fehérlik márványaidban. Mégis csak te vagy a világ
közepe.
Az vagy – és maradj az. Legalább te marad meg. Legalább te ne hagyd
szégyenben szerelmünket. Legalább te ne légy komisz vagy rideg s
fanyalgó fitymálója a műveltségnek, mely belőled sugárzott szét.
Lelöketve a háború mélységeibe, köteles gyülölettel minden és mindenki
iránt, ki ránktör és ellenünk hitet szeg: reszketve imádkozunk, hogy
legalább te ne essél ellenünk bünbe. Hogy kiméljen meg a sors: téged a
pusztulástól, minket attól, hogy meg kelljen tégedet is utálnunk.
Konduljanak meg harangjaid, harsanjanak fel harsonáid. Nem volna érdemes
életben maradni, ha te is kivesznél életünkből!


A HAZÁRÓL
1914. augusztus 15.
Az ugyan mindig szamárság volt, mikor bennünket intellektuálisokat azzal
vádoltak, hogy mi nem szeretjük a hazát.
(Mellesleg mondva: az intellektuális szó, mint csufnév, a francia
nacionalistáktól származik. A Maurice Barrès-féle perverzus lelkektől,
kikben a roszaság viszájára fordítja az intellektualitást s értelmüket
arra használják, hogy tudva legyenek lelketlenek.)
Mondom: mit ne szerettünk volna mi a hazán?
Én sokszor megpróbáltam, még hazaáruló koromban, a józan világpolgár, az
elfogulatlan marslakó, a csöndesen megfigyelő globetrotter szemével
nézni kis országomat. Minél idegenebb szemmel néztem, annál jobban
meghatott igyekvésének lendülete s félszegségeinek bája. Sőt: mig mint
idevalót fellázított számos állapotaink középkorisága, mint idegen
természetesnek találtam. Ország, mely tulajdonképp csak ötven
esztendeje, hogy a világon van…
De _nem_ voltam idegen. Itt születtem, itt nevelkedtem, ebbe a nyelvbe
nyulnak bele érzéseim szálai. Ami elfogultság és önzés ellen itt kellett
hadban állanom, mégis csak más szemmel néztem, mint a junkergőgöt vagy a
chauvin rosszaságot. Vagy pláne a jingo-stupidítást. Kedvesebb
emberfajta kiméletlenkedett itt. Jobbak itt még a rossz emberek is. És
jó parasztész javitja a tudatlanságot. Nagy harcaim folytak – istenem,
mintha száz év előtt lett volna – azzal a gyerekes kivánsággal, hogy a
mai városi magyar azon a hangon s a gondolatnak abban a menetében irjon,
mintha parasztnak született volna. De itt volt Arany János, ki a
gondolat e ritmusában csakugyan világ-magasságra tudott művészedni. Ha
elfogultság volt is, de érthető és bocsánandó, mely ezen az uniformison
csüggött. S ha szellemileg barbárság volt is s politikailag reakció a
tudománytól való félelem s a szociológiának nemzeti indexre való tétele:
az emberei mégis bejutottak az egyetemre, polgári boldogulásukban nem
zavartattak s a társadalmi szabadságmozgalmaknak kevesebb vértanuja volt
itt, mint legtöbb más hazában.
Szó sincs róla, hogy itt is öröm lett volna az élet. De el lehetett
viselni, mert az elégedetlenségnek mindent összevéve elegendő volt a
szabadsága. Most, mikor semmitsem adhat érte, megvallhatjuk: nagyon
szerettük ezt a mi kis országunkat. S akik magyaroknak születtünk, vagy
beleolvadtjai voltunk a magyarságnak: szivünk minden rokonságával
csüggöttünk e kedves fajtán, még ott is, ahol hibáival sajátmaga ellen
vétett.
Egyet nem lehetett tőlünk kivánni. Azt a fajta hazafiságot, mely
tárgytalanul s alkalom hiján mintegy foglalkozásosan szereti a hazát.
Magyarország, a magyar nemzet a mult század során rettentő
megpróbáltatásokon ment át. Legdicsőbb irodalmi és politikai emlékei
olyan időkből valók, mikor senki komolyan nem hihette, hogy van még
értelme és lehetősége magyarnak lenni. De a mi nemzedékünk a lét s a
nemlét e mesgyéjén már innen született. Mikor én születtem, már volt
Magyarország s nem kellett félteni. A Kölcsey, a Vörösmarty s az Eötvös
mélabúját, a Petőfi, az Arany vagy a Tompa heves vagy csöndes vagy őrült
kétségbeesését már azzal a történelmi szemmel olvastam, aminővel például
a Thomas Moore honfibúját tiszteltem és mérlegeltem. Értettem,
szerettem, végtelenül tiszteltem – mint ahogy áhitattal hallgattam édes
apámat, mikor elmondta, hogy a pusztáról, ahol sót vitt ki a jószágnak,
mint szökött fel Pestre deáknak, később Bécsbe medikusnak, hogy keserves
tanítóskodással tartsa el magát s tudjon közben művelődni s orvosnak
készülni. De magam már a budapesti ötödik kerületi gimnáziumba jártam,
volt zsebpénzem s még az intőt is el tudtam fogni a levélhordónál.
Komédia lett volna, ha én érzem és panaszlom a diáknyomoruságot, – s
komédia lett volna, ha a mi nemzedékünk féltette és siratta volna a
hazát, melyet senki se bántott. Aki világos délben, mikor se közel, se
távol semmi veszedelem nincs, ellenben rendőr áll minden utcasarkon,
odaugrik egy gyanutlan sétáló szép asszony elé s karjába rántva
szegénykét, fülébe ordítja, hogy: megvédelek a pokol ellen is!: az vagy
bolond, vagy zsebtolvaj. Mi nem voltunk sem bolondok, sem zsebtolvajok –
s mint érzést mélyen értve, mint művészetet áhitattal tisztelve apáink
honfibúját, magunk ezt sosem mimeltük, mert nem volt rá okunk.
Ma – más szemmel olvassuk ezeket a verseket. Nem más érzéssel, de
izgatottabb lélekkel. Tegnap még úgy hatottak ránk, mint a fájdalom
szobrai. Ma úgy hatnak ránk, mint mikor édesanyánkat sírni láttuk.
Tegnap gyanuval néztük – s méltán és becsületesen! – az időn kivül való
patriotizmust, melylyel az önző hatalmaskodás akarta magát
támadhatatlanná tenni. Ma, mikor a hazafiság áldozat, de ugyanazon
tudományos mérlegelés, mely könnyűnek találtatta volt velünk a
nacionalizmust, a humanitás s a civilizáció minden érdekét a mi kis
országunk megmaradásának serpenyőjébe veti, – ma, mikor ennek kimondása
nem olcsó szólam, hanem súlyos kötelességvállalás: ma megmondjuk, hogy
szeretjük ezt a hazát, csüggünk életén s mindenünkkel helyt állunk
megmentésére, hogy, ha megmarad: az igazság, a becsületesség, az
erkölcs, a műveltség, a minden beletartozója iránt egyformán áldozó
méltányosság olyan tanyája gyanánt maradjon meg, aminővé mi békében
akartuk formálni s aminővé most harcnak tüzében fog edződni.
Büszkén vallom magamat világpolgárnak még e napokban is, mikor az egész
világ megbolondult, totus mundus stultizat, mint Ferenc császár mondta.
Ma is tudom mintegy a Marsról nézni, ami idelenn történik. De van bennem
annyi önzés, hogy csöppnyi magamat meglássam még a Marsról is, s azt
lássam – álmélkodva – hogy Franciaország, Angolország és Oroszország én
ellenem fogott össze, az én kenyerem s az én gyerekem ellen, az én
egyéni boldogulásom, az én európai művelődésem, az én emberi szabadságom
ellen. Ez ellen fogott össze már tíz év előtt a nagytervü M. Delcassé a
vidám és elmés emlékü Edvárd királylyal. Nem mondom, hogy éppen ellenem
magam ellen – vagyunk vagy husz, vagy ötven, vagy hetven, tán száz
millioman is, kiktől M. Clémenceau, kiktől a mindenható második Miklós,
kiktől a felséges ötödik György sajnálja az életet. Kényelmetlen nekik,
hogy vagyunk a világon. Poloskáknak, tetveknek, szúnyogoknak néznek
bennünket, akiket ki akarnak füstölni. S a mi kicsiny országunkat külön
célba vették, mint amely, úgy látszik, ezen nyüzsgésnek fészke.
Mi nem tudtuk, hogy ezen mi kis országunknak ekkora a jelentősége. De
_ehhez_ igazán ők értenek jobban: megbecsülni, hogy ki mit ér a
földtekén. S ha ők úgy tartják, hogy mi vagyunk a veszedelem, mert mi
vagyunk a versenynek fészke: ezt vakon elhihetjük nekik. Nekünk sok
kifogásunk volt állapotaink elmaradtsága, belső politikánk ázsiaisága
ellen. De ha külföldi szakértők azt állítják, hogy mégis, mindent
összevéve, mi termeljük a nyugatiság mételyét: akkor nyilván úgy lesz. S
ekkor úgy van, hogy mind a hatalmas és dicső gondolatok, melyeket ez uri
népek csak nemzettek, de megtagadtak, az ő rablóváraikból idemenekülnek
a mi nádfedelü viskóinkba s megszentelik a mi szegénységünket s
megnevelik a mi erőinket. Mint hajdan a magyar emigránsok Londonban és
Párisban: a száműzött angol és francia gondolatok itt találnak menedéket
Magyarországon. Szeretjük ezt a hazát, mely a mienk, szeretjük ezt a
hazát, mely az emberiségé.


A NÉMET
1914. szeptember 6.
Nem mondom, hogy nekem gondolatban bocsánatot kéne kérnem a németektől.
Sőt épp a minap nevettünk össze Hatvany Lajossal, azzal a komoly
nevetéssel, ahogy komoly időkben szokás s ahogy azoknak van joguk, akik
előre megmondták. Mi csakugyan előre megmondtuk, hogy gyerekes tettetés
vagy öncsalás nálunk a németnek az a kérkedő fitymálása, mely kivált
iróinknál talán Tóth Béla vagy még régebbről talán már kávéforrási idők
óta szokás, s ami amily mulatságos olyan kulturánál, mely mindenestől a
németből ered s a némettől táplálkozik, annyira öntudatlanul e függésből
való kikivánkozásból magyarázódik, ebben van mentsége. Nem régen
beszéltem el e helyt, hogy Newyorkban én voltam az az ember, kinek mert
tetszeni a Fifth-Avenue, – így voltunk mi itthon s kivált Hatvany, azok
az emberek, kiknek mert tetszeni Berlin, noha nincsenek sem hegyei, sem
dombjai, sem római vizvezetékei s mint a mai pályaház-, áruház- és
kórház-épületek: meri szépségét keresni a célszerüségben. Több évvel
ezelőtt – Feljegyzések című könyvemben meg is van – cikket írtam berlini
nagy benyomásaimról s az ethikumról, melynek levegője ott megilletett
megihletett. Viszont Párisról igen kevéssel a háboru előtt, de még a
háboru előtt itt a Világban írtam meg utálatomat, amiért lakájává
romlott az amerikaiaknak. Egyszóval: nekem a büszke örömmel együtt, mely
bennünket, a németekkel szövetségeseket most elfog, nem kell egyben
annak szégyenét is érezni, kit az események lefőztek. Mindazonáltal…
A furcsa az, hogy e lefőzetésen már egyszer keresztül ment a világ,
keresztül áldozata, a francia, keresztül mind a páholyból nézője vagy
véres részvevője az évszázados párbajnak, mely a franciaság s a németség
közt folyik. Mikor mi mai kommentátorai születtünk, a világ ugyanígy
tele volt a német nagyszerűségen való elképedésen, s ugyanily
szánalommal és siratással elegy lenézés kelt volt benne a francia
nagyszájuság iránt. Azok közt, kik előre megmondták, legnevezetesebb a
hires Thomes Carlyle volt, ki megmondta már mint fiatal ember, már a
harmincas évek legelején, mikor mint ismeretlen ifjú a nagy Goethével
levelezhetett. Ha negyven, negyvennégy, negyvennyolc év előtt a poroszok
így meglepték a világot, azt meg lehet érteni az alárendelt szerep után,
melyet a diplomáciában még azután is játszottak, hogy Waterloonál
tulajdonkép ők verték meg Napoleont, játszottak még 1850-ben is, mikor
Olmützben annyira megalázta őket Schwarzenberg. De azóta a németek egyre
vezetnek, – a berlini kongresszus óta ők a világ urai, – hogy’ van, hogy
ujra meglep bennünket, hogy csakugyan azok?
Moltke, ki egyik legélesebb szem volt, mely német pápaszemen át nézte a
világot, megmondotta már első dicsőségük napjaiban, hogy amit most
1870-ben szereznek, azt tulajdonképp csak negyven-ötven év mulva fogják
igazán megszerezni. Bámulatosan igaza volt e nagy embernek – s nemcsak
katonailag vagy a politikában. Minden téren még egy nagy, még egy
nagyobb erőfeszítés kellett, hogy a világ elhigyje a németeknek, hogy
azok, akik. Miért? Mert 1870-ben mégis csak olyan szine volt, hogy
valami csoda, valami véletlenség a franciákon való diadal. Talán a
második császárság korrupciója, az akkori Páris léhasága… és így tovább.
Erősítette e fentartást a tüneményes hamarság, mellyel a francia a
szörnyü megaláztatásból összeszedte magát. Az öt milliárdot, melyet
akkor mesebeli pénznek tartottak, a mellénye zsebéből fizette ki, –
Páris szebb lett, mint valaha, a polgári demokrácia büszkén hirdette
jobb erkölcsét és keményebb fegyelmét… a hetvenediki vereségeket
lassankint olyanoknak kezdték feltüntetni, mint aminők álmukban érik a
művelt népeket, mikor egy tatár csorda váratlan rajtuk üt. De most!
Negyven év óta elő volt készítve ez a háboru. Husz év óta szövi a
diplomácia az intrikahálót, mellyel Páris egy kézfordulattal megfojtsa
Berlint. A világ legtökéletesebb erődjei vonulnak Belgiumtól Svájcig. A
világ legtökéletesebb ágyui a francia ágyuk, – lám a balkáni háboruban
is a velük dolgozó balkán-tüzérség hogy megverte a német nevelésü
törököket! A francia lélek meg sem érezte a hetvenediki érvágást. A
francia művészet, a francia tudomány, a francia felsőség vezeti a
világot. Még a filozófiában is, melyet a németek úgy tettek, mintha ők
találták volna ki, itt a nagy Bergson, ki túlálmodja mind a német
álmodozókat. Ezernyolcszázhetven csak véletlenség volt.
Valljuk meg: lelkünk mélyén ezt hittük valamennyien, még azok is, kik
máskép beszéltünk, még azok is, akik magunk sem hittük, hogy lelkünk
mélyén ezt hisszük. A német – ezt nehéz megszokni oly népnél, mely már
ezer éve szerepel a történelemben – a német tulajdonképp fiatal és
fejlődésben levő nép. Tulajdonképp tanítványa: szellemiekben a
franciáknak, gazdaságiakban az angolnak. A mesteren, ha még úgy
leromlott is, mindig megérezni, hogy mester, a tanítványon, ha még úgy
előre tör is, mindig megérezni, hogy tanítvány. A német épp oly kevéssé
tudott imponálni a francia vagy az angol mellett, mint a tizenhét éves
kamasz a negyven éves férfi mellett. Hiába: más az, mikor olyan valaki
nyitja ki a száját, kinek már tizedik öregapja is tiszta mondatokban
beszélt. Az ugyan ostobaság, ha most az angol s a francia kinjában
barbárnak nevezi a németet. De bizonyos, hogy a német csak amolyan
utánuk cseperedett az ő uriságukhoz képest. Az idegen, ki a nemzeteket
nem itélheti meg egyébről, mint ami kikerül kezükből, lehetetlen, hogy
ne lássa a különbséget az angol s a francia tökéletesség s a német
igyekvés között. Az angol ujság mégis csak más, mint a német. A francia
szappan is más, mint a német. S ha most nincsenek is nagy iróik:
valahogy meglettebb benyomást tesz a francia irás, mint a német.
A hiba itt van: hogy egy gondolattalan angol közhely szerint a németeket
a költők és gondolkodók nemzetének tekintjük. Igaz: a német költészetben
nagyszerü értékek találtatnak. A legszebb emberi jelenség, Goethe,
egyben német költő is. A német tudomány gazdag és élénk. De nem a
németek találták ki a tudományt, sőt nem is régtől fogva tudósok.
Egészen Schopenhauerig még legeslegnagyobb filozófusaikban is van egy
lélekzetnyi naivság, sőt tudománytalanság a franciákhoz vagy az
angolokhoz képest. Ezt szinte szentségtörés kimondani a Kant nemzetéről,
– de éppen Kantról jut eszembe, hogy egyik leggeniálisabb megsejtésü
munkájában, melyben a csillagvilágok keletkezését szinte mai
természettudományi érzékkel magyarázza, ugyanekkor olyasmit is fejteget,
hogy minél messzebb van valamely bolygó a naptól, annál könnyebb testű s
megfelelően finomabb lelkü s tökéletesebb lényeknek kell rajta élniök…
Hogy Hegel, ki különben oly geniális megsejtője volt az evoluciónak,
milyen szinte orcátlan tücsköt-bogarat ir össze például a fizikáról,
ugyanakkor, mikor Angliában már járni kezd a vasut, azt el sem hinné,
aki maga nem olvasta. Ehhez képest Descartes, ki kezdte a tudományt,
vagy Hume, ki Kantra hatással volt, még úgy is az érettebb, a meglettebb
benyomását teszi, hogy szinte tolvajnyelven kell gondolkozniok az
inkvizició miatt, mely a franciát, a cant miatt, mely az angolt
körülvette. A német mint költő, mint gondolkodó, mint tudós alig másfél
vagy kétszáz éve, hogy a világon van. S amit a német genie e tereken
tündöklőt és halhatatlant alkotott, annak gazdag misztikumában van
valami hasonlatosság azzal a még misztikusabb értékkel, mit például az
orosz irodalom szállított az emberiségnek. A német nemzet művelt nemzet,
a német ember irástudó, tehát felvilágosodott ember, a német úr s a
német nép között nincs tudásban olyan ég és föld különbsége, mint az
angoloknál vagy a franciáknál. _Ez_ a németek egyik ereje, nem pedig az,
hogy ők a költők és gondolkodók nemzete volnának.
A német genie más téren nagy és hódító, s e tér az, melyen még a
világhódító és szervező angolt is fölülmulja. A német az igazgatásnak és
a fegyelemnek genie. Ezt furcsa olyan népről mondani, mely ezer évig
szomoru példája volt a megtépettségnek s az élhetetlenségnek. De mégis
így van. Csak éppen úgy járt geniejével, mint ahogy némely életrajzokban
olvashatni, hogy egy-egy nagy művész más tereken való évtizedes vergődés
után jött rá, hogy ő tulajdonképp mire való, s husz évig festett, mire
rájött, hogy irónak született. _Ez_ volt véletlenség: hogy a német egy
és más körülmények összejátszása folytán ezer évig nem jött rá, hogy ő a
tettnek, a cselekvésnek s ezzel a hatalomnak embere. Ő maga sem tudta,
magát is meglepte 1870-ben, hogy mily könnyen megy neki, – hogy hihette
volna a többi világ mindjárt első intrádára?
Pedig valamiről gondolhatott volna rá. Arról, hogy sehol annyi király
nem volt, mint német földeken s még ezenfelül exportált is királyokat a
német. Ma is németek nemcsak a német uralkodók s német a mi dinasztiánk
is, de németek királykodnak az oroszokon, az angolokon, a bolgárokon, a
románokon, nem szólva arról, hogy a francia, az angol s részben az olasz
arisztokrácia is német származás. Kell hát a németben valami olyan
tulajdonságnak lenni, mely kijelöli az uralkodásra. Kell valami olyan
erejének lenni, mellyel vezetni és fegyelmezni tud. Kell benne annak az
erőnek vagy ügyességnek vagy értéknek meglennie, mellyel az ember
fölülmarad. Ezek az értékek lehetnek sokfélék, lehet bennük különbség
jelentőségre és erkölcsi rangra. De hogy javarészt java értékek, azt
megmutatta a hetvenediki háboru és megmutatja a mostani. Sokat gondolok
most Heinéra, hogy mit szólna ő, ki annyit viccelt a német
kisfejedelmekről, a két Lippe herceghez, ki most egy mukk nélkül esett
el a háboruban. S a császártól a legkisebb emberig: a német nemzet az
erkölcsi komolyságnak, a fegyelemnek, az áldozatkészségnek olyan képét
mutatja, mely mellett e komoly napokban játéknak tetszik mindaz az