Egy az Isten (2. rész) - 09

  azután, hogy a vasajtó nem nyilt föl, s a tűzfény egyre behatóbban
  sugárzott a sötétbe azon a négyszögű lyukon át, akkor rájött annak az
  eredetére. Azok, a kik Toroczkót ostromolják, azalatt felgyujtották
  Thoroczkó-Szent-Györgyöt példaadásképen s talán azért is, hogy az éjjeli
  támadás kiviteléhez kivilágítást adjanak a völgynek. Az egész falu
  lángban áll.
  Tehát a mit amaz ember mondott, nem volt puszta fenyegetés. Rettenetes
  valóság ez. A szentgyörgyieken már elkezdték a boszú művét, most a
  toroczkóiakon van a sor. De azok védik magukat és emberül, a hogy a
  kitartó puskatüzelésből kivehetni.
  De hátha csakugyan hátulról támadják meg őket a Székelykő felől? Egy
  egész pihent táborral, mely még eddig nem izlelte a vért? Ki tarthatja
  föl azt? Áron a maga negyven emberével?
  Manassé még ragaszkodott rendíthetlen hitéhez.
  Hisz van Isten, a ki a világot igazgatja, az nem engedheti a
  legrettentőbbet megtörténni! Nem kellenek ide csodatétek. Egy könnyű
  zápor, mely eddig még minden este megjelent, s a mezei munkásokat
  kizavarta a munkából, ez elég volna arra, hogy a székelyárok ösvényét
  rohampatakká alakítsa s azon át senki Toroczkóhoz ne férhessen, vagy a
  mi még a zápornál, a fellegnél is könnyebben megindítható, egy sugallat
  az emberi szívben, egy önkénytelen támadó érzés, mely a haragra gerjedt
  asszonyi léleknek a kegyelem balzsamát kölcsönzi. A ki a szívekbe lát, a
  szíveknek parancsolhat is. Hasonló elérzékenyülések esetei még a
  legmegrögzöttebb rablóhősöknél is fordulnak elő. S nem Isten kezében
  van-e mindez? Nem késhetik-e el a támadással Zenóbia? Talán szándékosan?
  A puskatüzelés olyan régóta folyik. Az éjszaka beállhatott már. Ki
  tudja? A pinczében tűzvörös félhomály van, odakinn meg pokoli fényözön.
  Az egész utcza ég. Manassé tusakodva jár fel s alá a pincze hosszában, a
  dorongot hol fölkapta, hol eldobta a kezéből. Küzdött benne az ember és
  a vadállat egymással. Hol az egyik került felül, hol a másik.
  Most egy erős dördülés vegyült a puskaropogás közé.
  A dördülés a magasból jött. Az a Székelykövön történt.
  És azután a második, harmadik, negyedik dördülés. És aztán egyszerre
  négy. Azok Áron ágyúi odafenn.
  Tehát csakugyan megkezdődött a támadás a Székelykő felől.
  Úgy történik minden, a hogy ellensége megmondta.
  Most szállnak alá Zenóbia csapatjai a várárkon Toroczkóra, mert Áron
  csak nem tarthatja vissza őket.
  És aztán mi következik?
  S rövid időköz mulva újra hangzott a nyolcz ágyúlövés egymás után.
  E lövések kiforgatták Manassét egész eddigi lényéből.
  – Kitörök innen! ordítá magánkívül s a bezárt ajtónak rohant, megrázva
  azt vaskarikáinál fogva. Az ajtó nem engedett.
  Akkor visszarohant a pinczébe, szilajon széttekintve, hogy mivel
  törhetne ki? A külső tűzvilág izzóvá tette a pincze belsejét.
  Semmi se volt ott, csak az üres ászok. Kétöles tölgyfa gerendák egymás
  hosszában.
  – Fiú! kiálta a zenészre. Fogd meg az ászok egyik végét.
  – Mi lesz abból?
  – Kitörjük az ajtót a sarkából.
  – Beállok!
  A czigány kicsiny emberke volt, de minden porczikája vas. Manassé elől
  fogta az ászokgerendát, a muzsikus hátul. Lett belőle római kőfaltörő
  kos.
  A Székelykő odafenn nem zuhogott jobban az ágyuzástól, mint a vasajtó
  idelenn a gerendaütésektől. Csoda volt, hogy odafenn meg nem hallották.
  Azoknak más hallgatni valójuk volt most. Szentgyörgy utczáin ádáz zsivaj
  támadt, névtelen, felismerhetlen lárma. Ezek meg idelenn abból nem
  hallottak semmit.
  Végre a vasajtó zárai, a mint egyszer a két férfi teljes erejével neki
  rohant a gerendával, felpattantak.
  A vasajtó már nyitva van. A gádorajtót már lábbal is ki lehet rúgni.
  – Héj, uram, megállj, megállj! szólt a fekete művész, belecsimpajkodva
  Manassé kezébe. Mit akarsz most? Várj, míg én kimegyek az udvarra s
  körülnézek s lopok neked egy bitang fegyvert.
  – Nincs mire várnom! szólt Manassé, eldobva őt az útjából. Nem kell
  nekem lopott fegyver! Majd lesz annak fegyvere, a ki legelőször szemközt
  jön rám, s az jó lesz nekem, a gazdája meg a pokolnak! Akkor aztán török
  előre, a merre embert látok és gázolok az emberrongyban, hogy a két
  sarkamon folyik alá a vér! A poklokon is keresztül török a feleségemig.
  S azzal azt a nehéz ászokgerendát egymaga úgy hajította neki a
  gádorajtónak, hogy annak egyik szárnya egyszerre kipattant a zárából.
  Azzal rohant, ugrott fel a lépcsőkön, két kezét magasra emelve, tíz
  újját mint a saskeselyű, marczangoló lecsapásra görbítve előre.
  Nem volt Adorján Manassé az többé!
  Némulj el emberszeretet hangja! essél kétségbe józan bölcsészet! szállj
  vissza az égbe krisztusi türelem! riadjatok szét embereket négyfelől
  őrző angyalok! A dúvadak legiszonyúbbika szabadult ki ketreczéből: a
  nősténye segélykiáltását halló emberi hím. Nem «ember» többé, nem Isten
  képmása, hanem csak: «férj», az oroszlán képmása!
  Fusson előle, a kinek ez a világ kedves!
  A mint a pinczegádor küszöbére feltoppant, egy fegyveres alak állta el
  útját.
  De azt az alakot nem ölte meg Manassé, nem zúzta fejét a falhoz, nem
  gázolta agyon. Az egy nő volt – Zenóbia.
  
  XXII.
  Zenóbia vállán hosszú, fekete köpönyeg volt, fején magas, fekete süveg,
  turultollal, rövid katrinczája alól kilátszottak piros csizmái, széles
  övébe kard volt dugva és pisztolyok.
  – Vissza! kiálta Manassénak, midőn őt megpillantá, s fölemelt
  palástjával igyekezett eltakarni. Maradj ott, a hol vagy!
  Manassé (még a vadállat) megragadta Zenóbia kézcsuklóját, s azt hörgé
  fülébe:
  – Hol van a nőm és a húgom?
  Igy hörög a pusztai dúvad, mikor áldozatának a karját, a kin nőstényét
  követeli, átharaphatta a fogával.
  Zenóbia elérté a hangot is, a szorítást is, s szomorúan mosolyogva
  tekinte Manassére.
  – Légy nyugodt. Jó helyen vannak. Otthon a házadnál. Senki se bánthatja
  őket.
  A földühített fenevad kétkedőleg tekinte rá.
  Ekkor Zenóbia odanyujtá neki övéből a kardot és pisztolyokat.
  – Nesze. Vedd át. Neked szükséged lehet rájuk. Nekem nincs.
  S ezzel önmagát lefegyverezve, egészen hatalmába adta magát a
  vérszomjazó szörnyetegnek.
  Az elkezdett most reszketni.
  – Maradj veszteg és hallgass! súgá Manassénak a leány.
  Az utczán zsivajgó nép rohant egymást taposva.
  Manassé a kiáltozásból e szavakat vehette ki:
  «Meneküljetek! Háromezer honvéd jött meg Aranyosból! Nyolcz ágyúval!
  Mind elveszünk itt!»
  A nyolcz ágyú egyre dörgött a Székelykő ormán, a hidasi Gesztegről
  sziporkázó röppentyűk ivedeztek alá a völgybe, siettetve a futókat
  Gyertyámos, Kápolnás s Bedellő felé, az erdőkbe, a mély útakba. Az égő
  falu nem nyújtott menedéket.
  A páni rémület futása rohamos volt. Rövid időn úgy eltisztult az
  utczáról minden tömeg, hogy alig sántikált már egy-egy sebesült
  elmaradozó a többiek után.
  – Ennek vége van, szólt akkor Zenóbia s aztán megfogta Manassé kezét s
  fölvezette őt a folyosóra.
  A szobák üresek voltak. A tornáczról végig lehetett látni a mezőn.
  Szép kivilágítás volt! Az Isten áldása, a buzakeresztek, fölgyújtva,
  hosszú sorban égtek, mint megannyi áldozatoltára Kainnak, a
  buzaégetőnek.
  Az ágyúzás még egyre hangzott a Székelykőről.
  – El is hagyhatná már Áron, mormogá Zenóbia, hiszen nincs már kit
  megijeszteni. Aztán odatette Manassé mellére a kezét s azt súgá neki:
  Hanem tudod, Manassé, minden megijesztéshez két ember kell: az egyik, a
  ki megijed. Ha én az én népemnek egy szóval megmondom azt: «Ugyan ne
  fussatok, a kik elétek ágyúznak, nem a honvédek rézágyúi, hanem csak
  Áron bátya sziklába fúrt mozsarai, a mikből ő puskaport puffogat, s az a
  sűrű dobszó a csegezi úton nem közeledő honvéddandárt, hanem csak
  iskolás gyermekek csoportját jelenti!» hát akkor most Toroczkónak vége
  volna. Engedtem őket megrémülni. Engedtem őket a vad ijedtség rohamával
  Diurbanu seregének a nyakába omlani. Az egyik megriadt sereg elsodorta
  magával a másikat, mint mikor az erdőégést azzal fojtják el, hogy
  ellenében egy másik erdőt gyujtanak meg. Ezzel a mai szétbomlással be
  lesz fejezve minden, holnap mind a ketten a földön fekszünk, mink is, ti
  is, s fejünkre teszi lábát mindkettőnk megszabadítója: a muszka. Egy óra
  mulva már visszatérhetsz Toroczkóra. Ha találkozol nőddel és húgoddal,
  kik bizonyára otthon várnak reád, mondd meg nekik, hogy láttál ma. Mondd
  meg nekik, hogy az oláh «czine mintyés». Nem felejt semmit. Tudod?
  semmit! Ők nekem egyszer egy levelet írtak, ketten egy papirra; szép, jó
  szívvel teljes levelet. Testvérnek neveztek benne. Meghíttak a te
  lakodalmadra. Tudatták velem, hogy Dávid is ott lesz, megigértették
  velem, hogy én is elmegyek, aláiratták a levelet a kevély, oláhgyűlölő
  Áronnal is. Látszik az aláirásán, hogy minő erőszakot követtek el rajta.
  Ez a levél az én czine mintyém. Megigértem, hogy elmegyek hozzátok,
  elmentem! Dávid is odajött; én vittem oda. Akkor megigértem nekik, hogy
  még egyszer visszatérek Toroczkóra s akkor nem jövök üres kézzel, adok
  nekik valamit. Eljöttem, megadom. Téged adlak nekik vissza, Manassé.
  Téged, élve. Ez az oláh leány czine mintyéje.
  S azzal hátat fordított Manassénak, mintha haragudnék reá s a tornácz
  mellvédfalára könyökölt.
  Manassé a leány keze után nyult. Szive jobban tele volt minden
  érzelemmel, hogysem szólni tudott volna.
  – Ne búcsuzz még! szólt a leány. Maradj még itt egy kis ideig. Hadd
  nézzek még az arczodba. Azt hiszem, hogy Dávidot látom.
  S aztán megfogva Manassé két kezét, mindig közelebb-közelebb emelte az
  arczát az övéhez, reszketeg ajkai csaknem elérték már azt. Akkor
  hirtelen félrefordította a fejét.
  – Nem! Nem rablom meg a te nődet!
  Erre Manassé két kezébe szorítá a leánynak a fejét s megcsókolta a
  homlokát.
  A leány odakapta a kezét a homlokához s betakarta azt vele, mintha meg
  akarná őrizni, hogy annak a csóknak a nyoma el ne múljék onnan soha.
  Aztán daczosan felvetette fejét, egy rövid nevető hangot hallatva.
  – Hah! Te is csak olyan dölyfös ember vagy Manassé, mint a bátyáid. Nem
  akarod eltűrni, hogy te légy az adósa egy olyan szegény leánynak, mint
  én vagyok; – most meg már megcsókoltad a homlokomat. Ha te azt úgy
  tudnád, hogy mennyit ér egy jó szó, egy testvéri csók, mint a hogy én
  tudom? Ha ezt úgy tudnák azok, a kik ország bölcseinek nevezik magukat!
  Hogy milyen kevés víz elég volna ezt a nagy tüzet eloltani! Egy
  könycsepp! Egy gyehennát! – Ne beszéljünk erről. – Én három évig fogok
  födetlen fővel járni. Tudod, hogy az oláh az apa és a testvér halálát
  egy évig fedetlen fővel gyászolja. Én reám három ily esztendő vár.
  Végezzünk el mindent most. Én el akarlak benneteket felejteni. Az édeset
  is, a keserűt is. – Ma a fiastyúk feljöttéig sem maradok adósod. – Nézd,
  odaadom neked ezt a gyűrűt az ujjamról. Ráismersz-e?
  Manassé elborult arczczal mondá:
  – Ez Anna húgomé volt, a mit a hitszegőnek adott!
  – Tudom. Benne van a neve a hugodnak. Az a szép ember, a ki ezt nekem
  adta, nem is titkolta ezt előttem. Így szólt hozzám: «Gyöngyöm,
  galambom, gyémántom! nézd, ezt a gyűrűt ujjadra húzom s esküszöm, hogy
  tied leszek. De lásd, addig nem vehetlek el, míg él az a másik, a ki a
  jegygyűrűmet birja, mert törvényeink nem engedik. Az a másik ott lakik
  abban a négyszárnyú házban Toroczkón. Tudod a nevét. Tudod, hogy mit
  kell csinálni vele, hogy ne éljen! hogy aztán elvehesselek.
  Manassé összerázkódott a borzasztó eszmétől.
  Zenóbia odadobta neki a gyűrűt,
  – Vidd haza neki: az övé! Ugy-e megjelent előtted az az ember: hogy
  gyötörjön, hogy kigúnyoljon, hogy kínjaidban gyönyörködjék? Ugy-e
  leszállt hozzád a börtönödbe s otbt elmondta neked, gúnykaczagvya,
  istenkáromolva, hogy van egy ördögi némber, ki a vad vérengzés közepett
  oda fog ólálkodni a te nőd és testvéred lakába; szabadító angyal álarcza
  alatt el fogja őket szöktetni magával: megakadályozza, hogy nemes
  asszonyok módjára öngyilkossággal váltsák meg magukat a gyalázatos
  haláltól, s aztán az ő pokoli hatalmába keríti őket. Igy szólt-e hozzád?
  Mondta-e ezt?
  – Úgy van.
  Zenóbia kaczagott a dühtől.
  – No hát – még valamit ajándékozok neked. Hisz a közmondás szerint:
  «apró ajándékok erősítik meg a barátságot». S ez lesz a legkisebb minden
  elajándékozható tárgyak között. Tehát az a szép, délczeg ifju, a ki
  nekem ezt a gyűrűt ajándékozta, s a ki nekem vőlegényem (legalább ő azt
  hiszi magáról), ott fekszik valahol kinn az árokban. A lova megijedt a
  nagy riadástól, s ledobta a hátáról; a lovagnak eltörött az egyik lába.
  Futó népe ott hagyta heverni, a futók keresztül bukdácsoltak rajta s
  senki sem vette fel a hátára. Gyűlölte mindenki s Isten büntetését látta
  balesetében s az oláh fél azon segíteni, a kiről azt mondja: Isten
  sujtotta le! Elriadt lovát megtalálod a puszta templomban: az jó lesz
  neked hazalovagolnod rajta Toroczkóra; az embert pedig megtalálod
  valahol a kalangyák között elbujva. Czigány is van veled:
  felakasztathatod a legközelebbi fára. A te embered ő, nem az enyim!
  «Norok bun!»
  Azzal egy érczsípot megfujt, arra egy csatlós előjött az akolból két
  hegyjáró mokány lóval. Zenóbia felvetette magát az egyikre, még egyszer
  mondá Manassénak: «norok bun!» s azzal elvágtatott a Bedellő felé vezető
  úton, a merre legkevesebb nép futott.
  
  XXIII.
  Manassé, mint egy megbűvölt, mint egy álomjáró bámult ki a chaosba.
  Előtte füst és láng: az utczákon végighordja a szél a tűzfelleggé
  porlott sziporkát, égő gerendák recsegése, ropogása hangzik köröskörül,
  a mi merőben hasonlít ahhoz a zajhoz, a mikor egy nagy művész
  zárjelenésénél az ezernyi ezer nézők serege elkezd egyszerre tapsolni.
  A végzetes nap rohamos eseményei, az egymást kitörlő ellentétes
  fordulatok, a minden irányba elragadó indulatszörnyetegek, a váratlan
  meglepetések, a hihetetlen és mégis való, oly nyomással nehezedett
  lelkére, hogy el volt kábulva alatta.
  Még karjai feszültek a dühtől, mely börtönajtait keresztül törni segíté,
  még agya lángolt az indulattól, mely felszabadítja őt az öldöklésre; még
  képzelete előtt ott állt a rettenetes kép, melytől vére lángra gyulladt
  és szemeit már elhomályosítá a köny, mely a megszabadítás csodájáért
  jött áldozat-permetegnek, s széles, erős melle reszketett egy
  önkénytelen borzadálytól.
  Hallgatott és bámult.
  Odatámaszkodott egy oszlophoz. Az oszlopon repkény futott fel egész a
  tetőig; az égő háztetőről tüzet fogott a repkény, a gyantás levelek
  sisteregve lobogtak mind alább, egymást felgyujtva s a hány, annyifelé
  fujva a sipoló lángot. Nem látta, nem hallotta azt.
  – Manassé! uram! Kövé váltál! rikácsolt az udvaron a kis czigány. Most
  mindjárt meggyul a fejed. Szállj le már onnan. Ne ókumlálj tovább. Én is
  megtaláltam a hegedümet. Szaladjunk, míg ránk nem esik a ház.
  Manassé eszméletéhez tért. A kastély is égett már. Minden templom
  lángban állt; egy-egy harang megkondult magától, a mint az égő
  toronytető gerendái ráhullottak. S a mi a catastrophát még borzasztóbbá
  tette: az, hogy emberhang nem szólt bele. Tűzoltók lármája, kárvallók
  jajgatása nem zajgott a pokoli zene közé. A rombolás eleme parancsolt
  egyedül, a lakosok elmenekültek.
  – No, uram, szólt a muzsikus, tegyük azt, a mit az a szép leány mondott.
  Te eredj a puszta templomba s keresd fel a Diurbanu lovát; én meg megyek
  a mezőre s felkeresem őt magát. Itt a két pisztoly, meg a handzsár. –
  No, nem kellenek? Hát nekem adod?
  A czigány boldog volt, hogy rámaradt minden fegyver; övet csinált
  magának a szétbontott kötelekből, miket a börtönből felhozott s abba
  dugta az öldöklő szerszámokat, eltakarva valamennyit a felülöltött
  kabátjával.
  – De siessünk ám, mert hátha visszajönnek?
  Manassé hagyta a muzsikust szaladni s maga elindult a puszta templom
  felé csendesen.
  Jó messze van az a kastélytól, az útfélen. Egy értelemnélküli épület.
  Négy puszta fal; nem rom, de soha sem volt rajta tető s soha sem volt
  bevakolva. Egy abbahagyott templom.
  Az adomakör háromféle változatban is magyarázza eredetét.
  Egyik azt mondja, az építő földesúrnak az a szokása volt, hogy mindent a
  felesége kedve ellen csinált, s ha valamiről megtudta, hogy az a
  feleségének tetszik, rögtön abbahagyta. «De szép templom lesz belőle!»
  mondá egyszer az asszony. S az úr rögtön abbahagyatta a munkát.
  A másik azt meséli, hogy az úr egyistenvalló volt, de egyszer
  megneheztelt a hitfelekezetére s elhatározá, hogy helvét hitvallásúvá
  lesz. Úgy, de református templom nem volt a faluban. Épített magának
  egyet. Mire azonban a templom falai elkészültek, nagyobbat gondolt.
  Római katholikussá lett. Olyan templom meg már van a faluban. S a
  megkezdett fölöslegessé vált.
  A legvalószinűbb a traditiók között ez a legutóbbi adoma: hogy a templom
  építője csakugyan Kálvin-követő volt s komoly, kegyeletes szándékkal
  fogott egy negyedik templom építéséhez, mely még hiányzott a faluból.
  Már készen álltak a falak; a tetőzet is össze volt állítva az udvaron,
  csak fel kellett volna tenni. Ekkor hírül hozzák az úrnak, hogy a villám
  beleütött a malmába s felgyujtotta azt. Erre az úr szekérre rakatta a
  templomtetőt s elvitette a malmához s azt födette be vele. El kell
  ismernünk, hogy ha pietás nincs is ebben az ötletben, de logika van, s
  jellemzi a keménynyakút.
  Manassé belépett a puszta templomba s ott találta a paripát, a hogy
  Zenóbia megmondá. A lónak az a szokása, hogy tűzveszélykor szeret sötét
  épületekbe menekülni, a mikor aztán dologba kerül onnan kivonszolni.
  Mikor Manassé e meztelen négy fal közé lépett, az volt az első eszméje,
  hogy ime e templomnak gúnyolt épületben soha sem emelte még szavát
  Istenhez emberi teremtés.
  A mén, mely a vészből ide menekült, rémült nyerítésével kérdezi a
  lángoló égtől, hogy hol az ő teremtője? Amaz állat, mely megtanult az
  emberrel együtt örülni, rettegni, harczolni, menekülni; a vérengzők
  bűntársa, a hősszobrok kiegészítő alakja; a munkásnak kenyérkereső
  társa, az emberüldöző nagy veszedelemben az eget keresi szemeivel,
  szótagolatlan kiáltása a felhőkhöz hangzik fel.
  Ez istenlátó magányban oly elfogulást érzett Manassé szivében, melynek
  meg kellett magát adnia. Az önmagához visszatért lélek önvádló
  szemrehányása volt az, hogy tudott egy pillanatig kételkedni. Érezte
  közvetlen közellétét az égő csipkebokor hevítő szellemének, ki csodáit
  emberi szív és emberi gondolat által hajtja végre; ki őt abban a
  perczben megállítá, a midőn őt megtagadta.
  Odaborult arczczal a falhoz és sírt. Hálát adott!
  A puszta templom falait, a miket keletkezésük óta nem keresett föl más,
  mint a denevér és a varangy, miket körülzöldelt az emberlak-kisérő gyom,
  dudva, miknek legenda-körét képezte a csufondáros adoma-csoport, ma
  fölszentelte a legőszintébb, a legigazabb ima, mely nem szól szavakban.
  A philosoph, – a ki megtalálja az Istent.
  S homlokát a falnak támasztva, megtelik érzéssel és megszünik
  gondolkozni, a míg érez.
  
  XXIV.
  Nemcsak a falu égett, hanem a mező is. A fölgyujtott kepéktől
  meggyulladt a tarló s a terjedő láng hullámzott előre, mint egy lángoló
  tengerdagály. Az éjnek fényes kivilágítása volt.
  A czigánynak pedig éles esze és éles szemei.
  Ki tudta számítani jól, hogy a ki egy törött lábbal ezen az égő mezőn
  keresztül akar menekülni, annak más útja nem lehet, mint a zöld fűvel
  benőtt vízárok, melyen át a patakot a rétre szokták leereszteni. Itt a
  magas somkórók és lapu-levelek bozótjában aztán könnyű volt észrevenni
  az ő vércse-szemeinek egy nagy kínnal előrebaktató alakot, mely két
  térdén csúszott előre, s félkezével kardját tokostul mankónak használta,
  a másikkal köveket és a sásbozótot hárítgatta el útjából.
  A bukdácsoló alak, mikor észrevette, hogy az árokparton valaki fut
  utána, meglapult a bozótban; elrejtette magát a keserűlapu meg a
  vadsóska levelei alá.
  De a czigány meglátta már. Mikor közel ért hozzá, elővette a hegedüjét,
  s elkezdte a hurokat pengetni.
  – Diurbanu! – Most mondd már, hogy melyik a te nótád? Húzom már. Csak te
  járjad!
  A mint a menekülő megismerte a közeledőt, fölemelte a fejét a bozótból.
  – Te czigány! Jer közelebb.
  – Tán bolond vagyok. Hogy jól hasba lőjj!
  – Nincs nálam pisztoly.
  – Eb hisz neked.
  – Láthatod, hogy a vízben fekszem, ha volna is pisztolyom, átázott volna
  benne a lőpor, nem sülne el.
  – Hát aztán minek menjek én oda te hozzád?
  – Szabadíts meg.
  – Hát aztán nem köttetsz farkasgúzsba?
  – Ha innen megmentesz, úrrá teszlek. Kapsz tőlem ezer forintot.
  – Csak olyan sokat ne igértél volna, elhinném, hogy megadod.
  – Kezedbe adom rögtön.
  – S aztán, ha ide adtad, nem ütsz fejbe s nem veszed vissza megint?
  – Ne locsogj olyan sokat. Valaki meghallja. Vannak még a faluban?
  – Igen. A «senki», meg a «semmi».
  – Merre vonult a tábor?
  – Ki erre, ki arra, ki meg erre-amarra!
  – Végy a hátadra s vigy utána.
  – Jaj, hallod, nehéz dög vagy te az én gyönge csontocskáimnak.
  Gyertyámoson innen utól nem éred te azt. Odáig én el nem czepelhetlek,
  ha a Székelykövet nekem adod is.
  – Ne is czepelj odáig. Csak innen vonszolj ki. Tartok tőle, hogy a
  toroczkóiak előjönnek a tarlót eloltani, s akkor rám akadnak.
  – Nem az, hogy ők akadnak te rád, hanem te akadsz ő rájuk.
  – Vigy ki innen a hátadon.
  – De nem vágsz le azzal a bolond nagy karddal, ha közel megyek hozzád?
  Félek a kardodtól nagyon.
  – Ha félsz, hát nesze, fogjad.
  A menekvő oda hajítá a czigány lábaihoz a kardot; a mit az azután,
  mivelhogy a derekára kötve nagyon hosszú lett volna neki, a kardszíjnál
  fogva a nyakába kötött; így aztán egészen a termetéhez illett.
  Akkor aztán leszállt a lábatörötthöz.
  – No hát hol fogjalak meg? Talán bizony eltörött a lábad?
  A földönfekvő nyögött és káromkodott, a míg a czigány fölvette a hátára.
  Azt mondta, hogy iszonyú kínokat áll ki.
  – No csak arra gondolj, hogy hát ha a fogad fájna, az mennyivel nagyobb
  baj volna? Hát csak kapaszkodj bele a két markoddal a hajamba; ne félj,
  nem szakad az ki.
  A tehetetlen ember végig káromolta az églakók minden seregét.
  – Hát aztán hová lovagoljak veled?
  – Vigy a falu végére, a puszta templomba.
  – A puszta templomba! kiáltá föl a czigány nevetve. Te magad akarod,
  hogy a puszta templomba vigyelek? Hanem akkor idekünn káromkodd ki
  magadat, mert a maga házánál nem szereti a gazda, ha szidják. Hát aztán
  minek vigyelek oda?
  – Mert annak nincs teteje, a mi beégjen. Ott leteszesz és aztán
  elszaladsz Gyertyámosra s fogadsz egy szekeret, mely értem jőjjön
  azonnal és fölvegyen. Te is ezer forintot kapsz tőlem, meg a szekeres
  is. A hány órával napfölkölte előtt visszatérsz, annyi százast kapsz
  azon fölül.
  (Nem látod te azt a napfeljövetelét! dörmögé magában a muzsikus, s aztán
  neki iramodott a lovaglásnak. Nem volt neki az a teher nehéz. Elvihette
  volna a hátán egész Gyertyámosig. De az úr maga akarta, hogy a puszta
  templomba vigye: és az úr parancsol, nem a ló.)
  
  XXV.
  Az a nemes állat, mely a harczoló embert kiegészíti, a mint a puszta
  épületben megjelenő férfit észrevette, odament hozzá, egészen közel,
  előrenyujtott nyakkal, sörényét felborzolva, kitágult orrlyukaiból forró
  gőzt lövellve, s aztán, hogy azt látta, hogy az a falhoz van fordulva,
  elkezdett csendesen röhinteni, lábával kaparta a földet. Meg akarta
  szólítani az embert.
  Az pedig nem volt most ezen a világon.
  Messze, messze, hova ennek a kis planétának pisla fénye el sem látszik,
  hova az emberi indulatok átokfogantató sporái fel nem szállnak, hova a
  betegségéből kigyógyult lelket a földi szenvedély ragálygerjesztő
  parasitjai nem követhetik, annak az országában járt, a kinek neve
  igazság és szeretet. A ki ha csodát akar tenni: egy édes könycseppel
  elolt egy tűztengert, egy meleg sóhajtással elfuj egy harczoló tábort.
  Ott találta saját «jobbik énjét», a kit elűzött magától, mikor elindult
  öldökölni.
  Ekkor betoppan az épületbe egy ember, a ki egy másik embert hoz a hátán.
  – Nesze hát Manassé, itt van neked Diurbanu!
  Ezzel a szóval odadobta a hátáról a czigány élő terhét Manassé lábaihoz.
  A földredobott ember ordított a fájdalomtól és rémülettől.
  Oly iszonytató ordítás volt az, hogy a paripa felriadva kezdett el
  körülfutni az épületben, horkolt és fujtatott s az ablakon ki akart
  ugrani.
  Manassé megdermedve bámult a lábainál fetrengő ellenfélre, kinek egykor
  oly szép, daliás arczát a testi kín s a rémület egy elkárhozott
  torzképévé facsarta el.
  A magával tehetetlen alak lassankint leküzdve kínját és rémületét,
  ordítása elfojtott hörgéssé csillapult le: öklére támaszkodva félig
  felemelkedett.
  – Ölj meg gyorsan, ha ember vagy; rikácsolá kínfojtott hangon.
  Manassé karjait összefonva állt előtte.
  Választhatott számára a halál nemei közül.
  Csak egy szó kellett ajkairól, csak egy felemelése mutató ujjának s a
  gyűlölt láng ki van oltva vele.
  S maga a lábainál fetrengő, mint jótéteményt kéri ezt most tőle.
  Megalázva, megtörve, ördögi tervében megcsúfolva, önlelkének
  mardosásaitól kínozva, a halál menedék volt most ránézve.
  Manassé csendesen ingatta fejét.
  – Nem, Vajdár Benjámin! A te véged nem az, hogy én megöljelek. A ki
  «Kaint» megöli, hétszer átkozott az! Az én kezem halálcsapásától megőriz
  téged egy adott szó, melyet egy angyal szive őriz, kit te semmivé
  tettél. Nem öllek meg én, s nem engedlek megölni másnak. Nézz szét magad
  körül! E romlás, pusztulás a te műved. E szörnyű kép elől neked egy örök
  szembehunyással elmenekülnöd nem szabad. Élni fogsz még sokáig:
  folytatni fogod az útat, a melyen elindultál, halmozni fogod a rosszat a
  rosszra, üldözni fogod azokat, a kik jót tettek veled, kegyetlenkedni
  fogsz azokkal, a kik irgalmasok voltak hozzád. Küldetésed ez: töltsd be.
  Csapás vagy rajtunk: Isten általad akarja kipróbálni sziveinket. Hajtsd
  végre! Találj ki számunkra mindent, a mi szenvedés. És aztán élj addig,
  a míg átkozott sorsod visszahoz ide, a mi küszöbeinkhez, megtörve,
  megalázva, kiűzve az egész világból, hogy itt találj utolsó menedéket!
  Hogy ezeknek a házaknak az ajtajánál, a melyeket most elpusztítottál,
  kolduld a mindennapi irgalomkenyeret s azoknál, a kiket halálra
  üldöztél, találd meg az egyetlen vigasztaló szót. Ezt teljesítse be
  rajtad az Isten!
  Egy szidalmazó szót nem ejtett közbe. És mind ezt németül mondá el neki,
  hogy a czigány előtt meg ne szégyenítse.
  Vajdár Benjámin öklének hüvelykujját harapta fogaival, arczát a föld
  felé fordítva.
  A paripa ezalatt ismét visszatért oda, a hol embercsoportot látott.
  A tetőtlen ház fölött nagy tűzfellegek vonultak el: szikragomolyok,
  mikből zsarátnak-eső hullott alá.
  – Jer. Segítsd őt felkötni. Szólt Manassé a zenésznek.
  – Melyik fára? kérdé az, a köteleket oldozva derekáról.
  – Ennek a lónak a hátára. Törött lábbal nem ülhet a nyeregben, ha oda
  nincs kötve.
  – Aha! Áldom az eszedet! Azt akarod, hogy hazavigyük elevenen! E lesz
  igazán jó. Parádét csapunk vele.
  Manassé felemelte karjainál fogva a tehetetlen alakot s felültette a
  nyeregbe. A czigány odakötötte a térdeit a nyeregszorítóhoz.
  A lovat nehéz volt a puszta templomból az égő utczára kivezetni; előre
  feszítette a lábait, fejét kapkodta, ágaskodott, visszafelé toporzékolt.
  – Majd én vezetem, szólt Manassé, kivéve a czigány kezéből a
  kantárszárat. Te üsd hátul.
  Aztán Vajdárnak szólt, ismét németül.
  – Ha künn leszünk, fordítsd a lovat a bedellői útra, ott sötét van, arra
  elmegy a ló.
  A mint aztán kiterelték az utczára a csökönyös paripát, ott az egyszerre
  fölugrott, hogy a czigány hanyatt esett – a szelétől. Manassé kiereszté
  kezéből a kantárt s azzal a ló vágtatott, a merre legsötétebbnek találta
  a vidéket.
  – Elszalasztottad? kérdezé a föltápászkodó czigány. Jaj, jaj, jaj! Miért
  nem engedted, hogy én fogjam a fejét! Jaj, jaj, jaj! Majd én bolond
  leszek neked máskor ezer forintos pecsenyét hozni, hogy a
  vadásztáskádból elszalaszd!
  – Ne busulj fiu! Mától fogva mindennapos vendég vagy a házamnál.
  
  XXVI.
  – Hanem már most igyekezzünk haza.
  – Csak már a lovadat is el ne vitte volna.
  – Az övé volt.