Egy az Isten (1. rész) - 17

  – A mi beteg száraz földünk közelít. Ez a mi gondtalan örömeinknek a
  vége. A mint a száraz földre kilépünk, megjelennek előttünk a föld
  hatalmasai s megkérdik tőlünk, hogy kik vagyunk? mi közünk van
  egymáshoz? honnan jövünk? és hová akarunk menni? – S mind ezekre mi igen
  rossz feleleteket tudunk adni. Útleveleink vannak cittadino
  Scalcagnatotól, a ki az osztrák partrendőrök előtt nem jó firma. A
  Cagliari név jó hangzású név egész a magyar határig; azontúl már
  gyűlöletes; megfordítva: a Zboróy név rossz hangzású Istriában, mert ily
  nevű urak a magyar hadseregben szolgálnak. Az én nevem gyanús itt is,
  ott is. Rómából jövünk, a forradalom fészkéből s Magyarországba megyünk,
  a forradalom tűzkatlanába. Egymáshoz tartozásunkat nem tudjuk igazolni
  semmivel. Kémeknek, emissariusoknak fognak tartani bennünket mindenütt;
  letartóztatnak és elválasztanak.
  – Tanácsolj hát, mit tegyünk?
  – Kétféle utunk van, a mit választhatunk. Az egyik az, hogy Triesztben
  kiszállva, te veszed át a vezetést. Útleveledbe beirjuk a nevemet, mint
  inasodét; én livrét öltök, bajuszomat levágom, s szolgállak az egész
  úton, mint cseléded, tiszteletteljes távolban tartva magamat. Te a
  zborói földes asszony utazol haza birtokodra s én követlek és hordozom a
  málhádat. Igy legkönnyebben átcsúszunk minden akadályon.
  Blanka a fejét rázta.
  – Mi a másik?
  – Az sokkal nehezebb és veszélyesebb.
  – Akármi legyen, én azt választom. Hogy én az egész úton úgy bánjak
  veled, mint cselédemmel, hogy egy gyöngéd szót ne szólhassak hozzád, azt
  nem birom ki. S hogy te ezt a szép kis drága bajuszodat levágd, azt nem
  engedem meg. Mondj mást.
  – A másik az, hogy a partra kiszállva, átadjuk útleveleinket a szemközt
  jövő rendőrbiztosnak, a hogy az most szokás; attól megtudjuk a
  parancsolatot, hogy holnap mely órában jelenjünk meg személyesen a
  rendőrfőnöknél, további rendelkezések elfogadása végett? Mi azonban azt
  a reggelt nem várjuk meg Triesztben, hanem veszünk egy-egy vándorbotot a
  kezünkbe, egy utitáskát a hátunkra s neki indulunk gyalog a
  Karst-hegyeknek, s ösvényeken, a miken okos ember nem jár, átvezettetjük
  magunkat egy kalauzzal a magyar határig.
  Blanka a tenyerébe tapsolt.
  – Az lesz jó. A hol elfáradunk, ott leülünk egymás mellé pihenni. Éji
  szállásra találunk egy pásztorkunyhót és abban friss szénát fekhelynek.
  Ebben aztán megállapodtak.
  Triesztben legsürgetősebb dolguk az volt, hogy mind a ketten levelet
  irjanak Zimándy úrnak, kiről azt hitték, hogy Budapesten lakik mindig. A
  levélben tudatták vele az eddig történteket. Hogy a herczegnő Rómát
  elhagyta, hogy magát Manasséval eljegyezte, s e végett utaznak együtt
  Erdélybe, a hol egyedül lehető az áttérés és az egybekelés.
  Ez majd nagy meglepetés lesz Gábor úrnak!
  S hogy annál hitelesebb legyen a levél, mind a ketten egy darab papirra
  irtak; az egyik oldalára Blanka, a másikra Manassé.
  A levél természetesen hamarább haza fog érni, mint ők, a kik az út egy
  részét gyalog teszik meg.
  Azután csak azt várták, hogy beesteledjék, akkor kisétáltak a város
  végére, ott a legutolsó szatócsboltban parasztruhát, háti tarisznyát és
  élelmiszert vásároltak, átöltöztek istriai póroknak, s aztán a legelső
  albergóban találtak egy kalauzt, a ki fölvezesse őket a Karstra.
  Idáig tartott a boldog délöv világa: cziprusfák, olajfaligetek országa.
  Az első útkanyarodónál már más világrész következik. Egy ország csupa
  kőből. Hegyhátak, a miken egy fűszál nem leng; pedig barázdákat szántott
  rajta – mint mondják – az ördög.
  Egy elátkozott vidék, a hol az ember száműzetésben él. Vagy mint a sas,
  csak fészkét rakja rajta, s másunnan hordja oda eledelét. Kecskejárta
  ösvény vezet a gyopárfedte hegyoldalon végig, melynek szédítő
  mélységében megszállt az esti köd.
  Hárman haladnak egymás nyomában. Elől a kalauz. Kipróbált csempész. Most
  is azt hiszi, hogy csempészeket vezet, a kik csipkét, selymet lopnak át
  az osztrák határon. Ismeri a douaniérek, a vámőrök les-zugait, a miket
  kerülni kell s az útféli tanyákat, a mikben meg lehet pihenni. Messze
  vannak azok egymástól s gazdáik nem mindig vannak otthon.
  A merész havasi vasutak még akkor nem szelték át a sziklaországot;
  dörömbölő robajuk nem verte föl a hegyszakadékok csendjét.
  A hol a hold megvilágítá a hegyoldalt, néhol a kopár szirtlapon egy-egy
  keretbe foglalt kép látszik; egy kis csendélet. Néhány fa, bokor,
  közötte zöld vetés; egy zúgban kicsiny ház, melynek egyetlen ablaka
  messze világít. Ott valami vakmerő ember megkisérlé daczolni mostoha
  apjával, az ördöggel, s kierőszakolt a kőből annyi termő földet, hogy
  fát ültethetett, rozst vethetett bele, s körülvette azt kőkerítéssel.
  Tul e folton semmi élet, semmi növényzet.
  Az elkényszeredett boróka meghúzza magát a szikla oldalaiba s nem mer
  túlnőni a palarétegen, mely védi a rettenetes bórától.
  Éjfél tájon, mikor lemegy a hold, s tovább utazni veszélyes, a vándorok
  elérik a pihenő tanyát.
  A kalauz azt mondta, hogy itt a «város».
  Minő város volt az? Egy Pompéji a hegytetőn, mely soha nem volt
  eltemetve, mégis elmult. Egy holt város. Holt házak, holt utczák, holt
  piacz.
  Még áll fal fal mellett, egymást támogatva, teteje már egynek sincsen;
  az út magasságáról minden szobába belátni, némelyik kékre van festve, a
  másik pirosra; a konyhák oldalai még feketék a koromtól. – Itt valaha
  éltek.
  A falakra borostyán kúszik fel, s a cseresnyebozót pagonyt képez a házak
  körül, miknek némelyikén még látszik mészszel felirva a tulajdonos neve.
  Itt valaha örültek és szerettek.
  S nem ölte ki hadjárat a hajdani lakókat; sem meghonosult gonosz járvány
  nem kényszeríté elhagyni falaikat. Igen egyszerű dolog történt velük. A
  patak, mely vidéküket éltette, egyszer csak keresztül ásta magát a
  mészkövön, más üreget talált; elhagyta ezt a völgyet s egy másikban
  mértföldekkel odább tört magának kijárást. A kis «város» lakóinak itt
  kellett hagyni a sorba rakott köveiket, ha szomjan nem akartak halni. A
  nevére sem emlékezik már senki a helységnek.
  Jó szerencse, hogy a hajdani templom sekrestyéjének boltozatos teteje
  van: abban meghúzhatta magát egy kecskepásztor, összes lakossága az
  egész városnak s vendégfogadósa a járatlan út vándorainak.
  – Mindjárt meglátjuk a vén «fecsegőt», mondá a kalauz, a mint az
  ösvényről a puszta város felé letért.
  – Fecsegőt? Az a neve a gazdának? kérdé Manassé.
  – Az a tulajdonsága. Egész nap fecseg
  – De ez igen rossz tulajdonság.
  – Olyan nyelven fecseg, a mit nem ért senki. Ötven esztendeje él már itt
  a sziklák között egyedül. Senkije sincs, mint a kecskéi. Az alatt
  csinált magának egy oly nyelvet, a mit semmi emberi teremtés meg nem
  ért. Azon beszél a hozzá betérő utasokkal, s ha maga van, a láthatatlan
  emberekkel egész nap. Egyszer nagy összeütközés volt ebben a völgyben a
  csempészek és a vámőrök között s a fecsegőt is felvitték a törvényszékre
  tanúnak. De könnyebb lett volna azt leirni, a mit egy szarka beszél az
  ágon, mikor jóllakott és ejtőzik, mint az ő válaszait. Voltak tudós
  urak, a kik mindenképen meg akarták tudni, hogy miről van szó? s egész
  nap szóról-szóra jegyezték a mondásait. De két egyforma szó nem fordult
  azokban elő. Csak a mikor elvégezte a mondanivalóját, akkor ismétlé
  ezeket a szavakat: «róre mityi nófiti», ez a végszó, de annak sem akad
  gazdája.
  Már messziről lehetett a pergő discursust hallani, a mit a puszta
  templom sekrestyéjében támasztott valaki. Mintha egy korcsmáros
  perlekednék odabenn egy egész tele csapszék vendéggel, a kik megitták a
  sok bort s nem akarnak fizetni.
  Nem volt ott se bor, se vendég. A tűzhelyen pattogott a boróka-bozót
  lángja. (Abból állt a hegyoldalt terítő erdő.) S a körül sürgölődött egy
  csodálatos alak, kecskebőrből, tarka daróczrongyokból, összecsapzott
  emberi hajból és szakálból összeállítva. Csak a szája és két szeme
  számára volt nyilás a gubanczban. Főzött valamit egy cserépfazékban a
  tűz mellett.
  A mint a kalauzt meglátta az ajtajában a két utazóval, egyszerre abba
  hagyta a perlekedést az eddigi vendégeivel s csupa üdvözlet és bókolat
  lett minden szava; s a mivel sorba mind a háromnak felszolgált, az
  valószinűleg mind megannyi teljes czímű titulus volt. A következő beszéd
  pedig, a ki értette azt a nyelvet, világosan azt fejezé ki, hogy mit
  parancsolnak a nagy uraságok? hány szobát, milyen ágyakat? hogyan
  akarnak étkezni? «a carte?» vagy «a table d’hôte?» Parancsolnak
  osztrigát? burgundit? van minden.
  – Jól van már, öreg! «Róre mityi nófiti.» Nem kell az uraságoknak semmi,
  csak rőzse a tűzre, aztán meg friss moha fekhelynek. Enni inni valót
  magunk hoztunk magunkkal.
  A gazda megértette a kivánságot; mert hallani tud olaszul is, meg
  illyrül is; csak beszélni nem. Csinált ágyat az uraságoknak a tűzhely
  mellett és szép lobogó tüzet; melyet azok körülültek s előszedve az
  iszákból a magukkal hozott lakomát, elkezdtek estelizni. A gazdát is
  kinálták; de az világért meg nem kóstolt volna semmit. Ellenkezőleg
  elkezdte magasztalni azt a valamit, a mi az ő egyetlen fazekában
  rotyogott. (Láthatólag kecskesavós zsendicze.) A szavakat nem értette
  senki, de a hang, a mosolygás, a czuppantás, az összecsücsörített
  ajkakhoz vitt ujjhegyek mimikája elmondá azt bőségesen, hogy abban a
  fazékban meg van minden, a mi csak emberi inynek drága és kedves: az
  olasz olla potridája, a chinai fecskefészke, a török piláfja, a magyar
  gulyáshúsa, a zsidók mannája! Lucullus szakácsa annál jobbat nem főzött.
  S mikor azt látta, hogy a kalauz mindezekben kételkedik, fogott egy nagy
  főzőkanalat, megkavarta vele a tartalmát s kihúzott annak fenekéről egy
  óriási hosszú – kigyót!
  A férfiak felkurjantottak, a hölgy felsikoltott a rémület miatt a
  szörnyű eledel láttára, a mire aztán a gazda azt mondá, hogy «róre mityi
  nófiti». S nagyon elszomorodott, hogy az ő fejedelmi lakomáját így
  megvetik az idegen barbarok, s aztán motyogott magában; ez az ő
  csemegéje: delicatesse, a mivel a minden állatok táplálója bőségesen
  ellátta őt, a sziklák egyedüli lakóját. Mindennap küld a számára egyet
  az útjába. S a kigyó jó izű állat, jobb, mint az ángolna. A kigyó
  szelidebb a galambnál, mert nem repül el. Hazugság minden rossz, a mit
  ráfogtak. Hanem hát «róre mityi nófiti.» Nem is maradt ott a
  társasággal, mely lakomáját így megveté, hanem a mint tökéletes lett a
  főzemény, vette a fazekát, kiült vele az ajtó elé egy nagy kőre, ott
  költötte el a mannáját s a közben haragosan kergetett egy csoport vásott
  suhanczot, a kik bele akartak torkoskodni. Ellenben igen bőkezűleg
  kiosztá a maradékát szegény koldus asszonyok között s a csontokra
  összehívta a kutyákat. Nem volt ott rajta kívűl senki; se koldusasszony,
  se suhancz, se kutya, csak a kövek, a kövek, meg a kövek…
  Aztán csak kibékült megint magától, s elkezdett a vendégeinek vidám
  történeteket mesélni, csodálatos adomákat, a miknek felét elnevette.
  Olyan jóizűen tudott kaczagni, hogy utoljára azok is együtt nevettek
  vele, – nagyon vidám történetek voltak azok, csakhogy nem értette senki.
  Mikor aztán a vendégek aludni készültek, még egyszer megrakta a tüzet (a
  hegyek tetején a novemberi éjszakák hidegek) s aztán magukra hagyta
  őket, maga a kalauzzal együtt bement a templomba, melynek megmaradt
  boltozata alatt tanyáztak kecskéi. Ott elébb egy hosszú értekezést
  tartott a kalauznak, valószinűleg az időjárás változandósága fölött.
  Azután elmondott neki egy pár rémséges történetet, bizonyosan dugárusok
  baleseteiről, vámőrök megsebesültéről, de a mint végül azt mondá, hogy
  «róre mityi nófiti!» a szája elé tette a mutató-ujját, hogy ebből aztán
  egy szót sem szabad ám odábbmondani.
  Mikor aztán a kalauz elaludt, nem hallgatott rá többet, akkor odament a
  kecskéihez s tekintve azt, hogy a többiek már alszanak, halk hangon,
  suttogva kezdett el nekik kegyes oktatásokat tartani: szemrehányásokat
  tett nekik számtalan gonoszságaikért, megfeddé, megdorgálta a keményebb
  szívűeket, a kik a többieknek rossz példát adtak s a ki egy «me-e-e»
  szóval visszafelelni bátorkodott, azt lehordta méltó haraggal.
  Végre ő is ledült aludni a kecskebőrrel terített mohágyra. Ott még egy
  kis ideig nevezetes vitája volt egy képzelt házastárssal, a ki szeret a
  férjébe minden áron belekötni s nem engedi békével elaludni.
  Visszafeleselt neki. Embertől nem érthető nyelven. Még sem birt vele. Az
  asszony kifogyhatlan volt a perpatvarban, utoljára is «az okosabb
  enged». Neki kellett elhallgatni. «Róre mityi nófiti.» Hátat fordított a
  képzelt perlő társának és horkolni kezdett.
  Blanka oly édesdeden aludt a hevenyészett mohágyon. A kővilág
  pusztaságának közepette. A hol az egyetlen ember egyetlen vada a kigyó.
  A Cagliari-palotában egyszer sem volt ilyen édes, nyugodalmas álma.
  Korán reggel felköltötte a harangszó. A kecskék csengetyűszava. Itt az a
  hajnali harang.
  A gazda lopózva osont a sekrestyén keresztül. Blanka utána nézett az
  ajtó hasadékán keresztül, hová megy?
  A templom előtt állt egy kőkereszt. Az egyik ága már le volt törve s az
  idvezítő testéből csak a jobb kar és a két lábszár volt meg rajta.
  A fecsegő oda térdelt a csonka jelvény elé s elkezdett egy hosszú
  imádságot mondani, azon az érthetetlen, senkihez nem szóló nyelven.
  «Róre mityi, nófiti.» Ez volt az ámen. Az, a kihez beszélt, bizonyosan
  megértette azt.
  Azután került-fordult, nem sokára visszatért egy tál tiszta vízzel, a
  mit a borókáról lerázott zuzmarából olvasztott a tűznél s azt nyájas
  mosolygással ajánlá fel Blankának. Tudta, hogy az asszony boldogtalan
  azon a napon, a melyen az arczát és kezeit meg nem moshatta.
  Azután megtanítá őt a kecskét megfejni. Szép tudomány az egy asszonynak,
  a ki szereti reggelire a maga fejtét inni. Aztán meg kitudja, hogy «róre
  mityi nófiti?»
  
  XXXVI.
  Manassé igen jól okoskodott, mikor ezt az útat választotta; a Karston
  gyalog keresztül hatolva, nyilt kapu volt előttük Magyarországba:
  mehettek, a nélkül, hogy valaki hozzájuk szólt volna. A horvát
  határőrvidék összes férfi lakossága messze távolba volt elszólítva a
  hadműveletek mezejére; a falvakat, városkákat nem őrizte senki,
  rendőrség, vámőrség, mind be volt vonva: a hol fuvarost fogadtak, tíz
  esztendős gyermekek voltak a kocsisok.
  A Muraközön átjutva, izgalmasabb élet közé jutottak: a magyar községek
  népfölkelése volt hazatérőben; a hadseregtől elbocsátott, nem harczolni
  való elemek. Ezekkel sem volt semmi baj.
  A Bakonyerdő a legbátorságosabb hely volt most.
  A magyar hadsereg még Győr előtt állt, háta mögött egész Budáig szabad
  volt a tér.
  A lánczhidon még nem jártak, a hajóhidon még nem szedtek úri kinézésű
  emberektől vámot.
  A mint Manassé Blankát az «Angol királynő»-nél elhelyezte, azt kérdé
  tőle, hogy nincs-e elfáradva?
  Blanka nevetett: ugyan mitől?
  Hiszen csak két napig járt gyalog a hegyek tetején és négy napig rázatta
  magát kukoriczaszár ülésű parasztszekéren. A finom alkotású testnek oly
  aczélidegzete volt, a mit külső viszontagság ki nem birt fárasztani.
  – Akkor holnap reggelre megrendelem a «gyors parasztot».
  A gyors paraszt volt akkor a magyarországi közlekedés előmozdítója.
  Tanyája e nemzeti vállalatnak a budai «fehér farkas»-ban volt
  feltalálható, s a részvényeseket nem hiába hítták
  «nyerges-újfalusiaknak».
  Elébb azonban Zimándy ügyvéd urat kellett felkeresnie, hogy értekezzék
  vele azon ügyek felől, a miket Triesztből küldött levelében reá bízott.
  Az ügyvéd irodája ismeretes volt, a leghiresebbek közé tartozott az a
  fővárosban. Mindig volt négy-öt segédje és ugyanannyi juratusa.
  Ezuttal azonban a nagy irodaszemélyzetből csak három volt otthon
  található: egy sánta, egy púpos, meg egy hebegő. A többi elment
  honvédnek.
  Manassé szörnyű nagy lármára nyitott be az irodába. A sánta meg a púpos
  nagy veszekedést folytattak egymással, a mibe a hebegő is törekedett
  beavatni magát, de a mint a legelső «k», «g», «p» vagy «b» betűhöz
  elért, ott oly nagyszámú hasonló betűknek az elszaporításával gyűlt meg
  a baja, hogy a másik kettő nem várt addig rá, hanem tovább harczolt.
  Mind a háromnak fel volt téve a kalapja, úgy jobban lehet gorombáskodni.
  Manassé ismerte mind a hármat.
  A mint őt belépni látták, levették a kalapjaikat s a két vitatkozó fél
  rögtön elővette, hogy legyen az ő vitás perükben biró.
  – Tehát «miért zúgolódnak a pogányok?»
  A sánta így szólt:
  – Ez a púpos itt ni, azt állítja, hogy ők, a pozsonyi juratusok
  csinálták a forradalmat Bécsben, márczius 13-án, s azért azt kellene
  nemzeti ünnepnek elfogadni.
  – Persze, hogy azt! kiálta fel a púpos; nem is a pesti
  paraplé-revolucziót ám, a mit te sánta segítettél csinálni márczius
  15-én.
  Ezeknek nem volt akkor nagyobb bajuk.
  Manassé aztán eligazította köztük a dolgot.
  – Mind a kettőtöknek igaza van. Te sánta csináltad valóban a márczius
  tizenötödikét, csakhogy az nem volt forradalom, mert csak egy puskát sem
  sütöttek el benne; a bécsi már az volt, mert abban egy embert meg is
  lőttek! csakhogy azt, te púpos, nem csináltad.
  Ezért aztán összeszidták mind a ketten, s rajta kibékülve, felcsapták
  kalapjaikat s eltávoztak. Ott hagyták egyedül a hebegővel. – Az volt az
  irodafőnök.
  Manassé Zimándy úr után tudakozódott.
  A kis hebegő megkisérté előbb egy nagy mennyiségű kkkk betűvel; mikor az
  nem sikerült, egy még hosszabb sorozat pppp betűvel nyitni meg a
  választ; mikor látta Manassé, hogy sehogy sem megy a dolog, azt mondta
  neki: «próbáld meg pajtás elénekelni, a mit mondandó vagy».
  S ezen a módon csodaképen jól ment a kisérlet. (Mint tudva van, a
  hebegők énekelve igen tisztán tudnak beszélni.) Borgia Lucretia
  «qualunche sia l’avento» dallamára igen szépen elő tudta adni az
  irodavezér, hogy Zimándy úr nemcsak a háznál nincsen, de sőt Budapesten
  sem kapható. Még egy hét előtt egy fulminans czikket irt a «Radikál
  Lap»-ban, felszólítva a lakosságot, hogy temessük el magunkat Budavár
  romjai alá s annak a nyomatékául maga a nagyságos asszony is kiment
  délután a Gellért-hegy alatti reduithoz sánczot ásni, s ott hordta a
  földes kosarat másfél óra hosszat, más úrhölgyekkel egy társaságban.
  Bizonyosan ott nagyon felhevítette magát mert éjjelre nagy migrainet
  kapott, mely ellen a házi orvos gyors levegőváltozást rendelt; minek
  következtében Zimándy úr rögtön elköltözött nejével együtt a falusi
  jószágára, a mi vagyon Szathmár vármegyében. A mi elég szép
  levegőváltozás. A maga részét Budavár romjaiból itthagyta – akárkinek, a
  kinek tetszik.
  E szép énekszó mellett azt is megtudta Manassé, hogy a mi levelet ő
  küldött Zimándynak öt nap előtt, ez már nem találta őt Budapesten, hanem
  minden bizonynyal utána lett küldve «Pálmás»-ra, a birtokára, a többi
  elintézetlen levelekkel együtt.
  Ez sem baj, gondolta magában Manassé.
  Másnap, még az olajlámpák pislongása mellett megindult a gyorsszekér az
  utazókkal. Vannak vasutak, a miken túltett ez utazási mód. Az út jó
  volt: nem vas, de aczél; egész hónapon át nem esett eső. Délre
  Szolnokban voltak, estére Püspök-Ladányban. Ott nehány órai pihenés és
  megismerkedés a vendéglős rántottájával és ágyszalmájában zörgő
  egereivel; s aztán a fiastyúk feljövetelekor folytatott vágtatás a rónán
  keresztül, mely reggelre Debreczenben végződött; úgy, hogy másnap korán
  délután már közel járt a gyorsszekér, négy csengős paripájával a
  «pálmás»-i kastélyhoz, melyet azért neveztek el ekkint, mert az egész
  park körül van szegélyezve olasz jegenyefákkal, miket a nemzeti
  büszkeség pálmafáknak nevez.
  A mint a pálmafa-szegélyhez ért a négyes fogatú gyorsszekér, egy
  kukoriczaszárból épített kunyhóból egy marczona alak ugrott a lovak elé,
  egyik kezében kétágú vasvillát emelgetve, másikkal az első ló zabláját
  ragadva meg.
  – Meg kell állni! rivalt a kegyetlen ember a kocsisra.
  – No, mi baj? kérdé Manassé. Útlevél kell? Passus?
  – Nem paksus kell, válaszolt a szigorú férfi; hanem ezeket a
  csengetyüket kell leszedni a lovakról, ni!
  – Ugyan miért? kérdé Manassé.
  – Hát azért, mert a nagyságos asszonynak ma nagy «mirge» van.
  A vendégek nem értették azt; az őr bővebb magyarázattal szolgált.
  – Ilyenkor az útfélen két strázsa áll, hogy a ki elhajtat a kastély
  előtt, annak leszedje a lováról a csengőket.
  – De mi épen ide akarunk szállni a kastélyba; mondá Manassé.
  – Akkor meg épen megkövetem, majd csak lépésben fogom vezetni a lovakat,
  hogy a kocsi ne zörögjön. A nagyságos asszony nem szívelhet semmi
  hangot. Még a szomszéd faluból is összevásároltatta mind a kakasokat,
  hogy ne kukurikoljanak, mert nem tud aludni tőlük.
  De bármi óvatosan igyekezett is a négy ló, meg a kocsi lábujjhegyen
  járni, mégis óvhatlan volt, hogy valami kis neszt ne támasszon, a míg a
  kapun bejárt, s már a folyosóajtóban megjelent egy új komornyik,
  haragosan ijedt képpel mutatni némajátékban, hogy csendesebben kell
  zörögni!
  – Mondtam ugy-e, hogy mikor a nagyságos asszonynak mirge van, olyankor
  nagyon idegen.
  A vad paraszt soha se hallotta hírét a migrainenek és idegességnek;
  aztán olyan szókat csinált belőlük, a mik azokhoz legközelebb álltak.
  A szelíd paraszt aztán megigazította, odasietve az uraságokhoz. Ő
  németül beszélt.
  – Oh, ez a vad paraszt! soha se tanulja meg az igazi szókat. A nagyságos
  asszonynak «Meergrün» baja van, s ilyenkor egészen «närrbös».
  Blanka kérte, hogy vezessék őt beteg barátnéjához. Az asszonyok
  nagyszerűek a betegápolási vágyban.
  Az inas előbb bejelentendőnek találta a vendéget, mert a nagyságos
  asszony ilyenkor «närrbös!» S lábujjhegyen lépegetve, benyitott egy
  posztóval bevont ajtón, melyen túl egy másik paplannal kivert ajtó
  következett. Blanka és Manassé azalatt állottak a folyosón s várhattak
  rá, míg visszatért. Az pedig jó ideig tartott.
  Mikor aztán az inas ijedésre meredt szemekkel visszajött, mutatá
  némajátékkal Blankának, hogy be lehet menni, de az arczáról lehetett
  látni, hogy nem igen kellemetesnek jósolta a látogatást. Sietett azután
  a férfivendéget a nagyságos úr szobájába vezetni, a ki nem is sejti,
  hogy valaki érkezett a házhoz. Olyan csendesen lopózik be ide a vendég.
  A szép Marie szobájában nappal is sötét volt. Az ablaktáblák be voltak
  téve, a függönyök leeresztve; azonkívül valami barna szőnyeg, melylyel a
  falak be voltak húzva, még segített a komor hangulatot növelni. A szép
  hölgy egy causeuseön hevert, félig fekvő állapotban, sárga selyem
  háziköntös volt rajta; hosszú szőke haja lebontottan omlott el körüle.
  Háta mögött egy sovány komorna állt, meg egy köpczös szolgáló. A komorna
  egy hosszú nyakú üvegcséből eau de Colognet csepegtetett az úrnő fejére,
  s a szolgáló, mint Aeolus segédei, tele pofával fújt arra a helyre, hogy
  az illatszer gyorsan elpárologjon.
  A szép úrnő már tudta, hogy ki jön őt látogatni, mert az inas bejelenté
  a vendég nevét, hanem azért mégis úgy tett, mint a kit e megjelenés a
  kisértetlátás rémületébe hozott. Felszökött, kezeit reszketve maga elé
  tartá, szemeit holdkóros elbámulásra mereszté, ajkai lihegtek, állát
  rángatta a görcs, melle fuldokolt: aztán visszaesett fekhelyére,
  rémülten kiáltva «hercz… (aztán megigazította magát: már nem az!)
  Blanka!» s akkor aztán elkezdett zokogni. Blanka odament hozzá,
  megcsókolta gyöngéden a homlokát s részvétteljesen kérdezé:
  – Marie! ön szenved?
  A szép szőke hölgy e csóktól is összeborzadt: mintha kisértő szellem
  csókja lett volna az, s két karját arcza elé tartá, hanem a rémület
  közepett is eszébe jutott annyit súgni vendégének, hogy «parlons
  français devant les domestiques».
  S Blanka kénytelen volt francziául ismételni kérdését.
  – Ah! ah! nyögött a szenvedő úrhölgy; mi az a fájdalom, a mit a fejemmel
  szenvedek, ahhoz a kínhoz képest, a mit a szivem érez ön miatt, –
  Blanka.
  – Én miattam? Mivel okoztam azt?
  – Mon Dieu! Ah mon Dieu! Minő örvénybe vetette ön magát! Férjem
  elmondta. Annak a betege vagyok. Ön koldusá tette magát. Minden vagyonát
  eldobta magától: rettenetes gondolat! Önt éhezve, rongyokba öltözve
  látni. Dieu et Jesus Maria.
  Blanka mosolygott.
  – De ettől ne féljen ön. Én nem fogok se éhezni, se rongyosan járni.
  Férjhez megyek s a férjem eltart.
  – Borzasztó eszme! Férjhez menni: az egyház tilalma ellen! A fejem
  szétszakad mindjárt! Látom önt a kárhozat tüzében égni! Ezt a szép,
  mosolygó arczot. Eddigi szent képemet. Eltorzulva az örök lángok között.
  Elveszve menthetlenül! Megőrülök bele! Ah «sót», «sót!» Adjátok ide azt
  a repülő sót! Ne lássam Belzebubot ily irtózatosnak.
  A repülő sótól aztán monsieur Belzebub kezdett egy kissé toleransabb
  lenni.
  A szép Marie imára kulcsolt kezei közé szorítá a repülő savas phiolát s
  úgy kezdett el Blankának előterjesztéseket tenni.
  – Ön át akar térni a pogány hitre! Zsidóvá akar lenni. Zsidóvá! Hüh be
  pokolbeli meleg van idebenn! Hol van az a thermometrum? Legalább ötven
  fok melegnek kell lenni. Oltsák ki a tüzet a kályhában. – Ah, Blanka! Ha
  még nem késő, ha még van visszatérés. Fusson ön! Fusson! Hagyja el azt
  az embert! Azt a dæmont!
  – Kérem, Marie, én azt, a kit szeretek, tisztelem is.
  – Bocsásson meg! De most olyan nagyon szenvedek. Nem akartam önt
  megsérteni. Nem akartam önnek fájdalmat okozni.
  – Nem is lehet, szólt Blanka, angyali nyugalommal; a ki boldog, annak
  nem lehet fájdalmat okozni – s én az vagyok!
  – Szerencsés ön! Ah, én a mióta az ön balsorsát megtudtam, folyvást
  beteg vagyok bele. Hat nap óta nem alszom, nem eszem, nincs nyugodalmam.
  Blanka délczegen fölemelte fejét és arcza ragyogott a kevélységtől.
  Egészséges arczpirja eleven dicsekedés volt.
  – Ne beszéljünk most én rólam! szólt aztán szeliden, s leült a szép
  szőke hölgy mellé. Tudja ön, Marie, máskor ha szenvedett ön a fejével,
  én a két kezem közé fogtam azt, s ön azt mondta, hogy a tenyeremnek
  gyógyító ereje van.
  – Igen, ön volt az én szentem.
  – Kisértsük meg, azért, ha megszüntem is szent lenni, hátha az ujjaimban
  megmaradt ez a gyógyerő. Tegye ide az ölembe a fejét.
  S azzal gyöngéden odavonta barátnéjának a fejét az ölébe. Az most
  elkezdett reszketni s panaszkodott, hogy milyen hideg van itt! A
  sziliczei jégbarlang semmi ehhez a szobához képest.
  Ezeket az elátkozott szamosparti házakat nem lehet soha kifűteni, mert a
  vadvíz felfakad a falaik alatt. Milyen penészszaga van mindennek. Aztán
  meg az egérszag, meg a kenderszag! Áthat az ablakon is! Ez az otkolon
  meg oly büdös! A boltos bizonyosan ként tett bele.
  A két cseléd meg se mukkant.
  Blanka várta, barátnője homlokára tett kézzel, hogy elszunnyadjon.
  – Vegye ön el arczomról a kezét; szivarszag érzik rajta.
  Blanka aztán nem nyult hozzá többet. A szép úrnő végignyult a kereveten
  s úgy tett, mintha megadná magát az álomnak. Most életveszélylyel járt
  volna valakinek a szobában mozdulatot tenni. Egyszer aztán megint
  felugrott fektéből, s elsikoltá magát.
  «A szunyog! A szunyog!»
  Egy szunyog döngése elriasztá szemeiről az álmot.
  A két cseléd aztán futott a szunyogot elfogni, s addig nem lett
  helyreállítva a nyugalom, a míg csakugyan eléje nem hoztak egy
  szunyogot, megmutatva, hogy itt van, elfogták.
  (Minthogy télen az ilyen rovar ritkaság, az összes cselédség nyáron
  szokott elegendő mennyiségü legyet és szunyogot összefogdosni s télre
  eltenni, hogy hasonló esetben rögtön előállhasson a készlettel.)
  E megnyugtató tényre aztán mégis csak elaludt. Holnap reggelig már nem
  lehet vele beszélni.
  Blanka szánakozva tekinte rá. Sajnálta a barátnéjának a fejét, de még
  jobban a szívét. – A szive sokkal rosszabbul volt annak, mint a feje.
  És neki most ennél a háznál kell tölteni egy egész éjszakát!
  Ez alatt Manassét is elvezették Zimándy úr szobájáig, ki az épület tulsó
  szárnyában lakott. Valamennyi közbeeső ajtó mind kilincs helyett
  kaucsukvánkosokra csukódott, hogy ajtóbecsapás, vagy kilincs-záródás ne
  legyen hallható a háznál.
  Gábor úrra alig lehetett ráismerni, a mióta a házas élet rózsalánczait
  felvette. Az arcza is megváltozott. Megnyult, vagy mi? A bajuszát sem
  alakította már kettős kérdőjel mintájára, hanem kifésülte torzomborzra.
  – Bátyám, talán szökni akar, hogy így eltagadja a régi ábrázatját? szólt
  beköszöntve hozzá Manassé.