Dunamelléki eredeti népmesék (1. kötet) - 6

Mit volt mit tenni a királykisasszonyból lett koldús asszonynak, vagy
akart vagy nem, el kellett neki menni gyomlálni, – a férje ura pedig jo
eleve hazament s maga ügyelt fel a napszámosokra.
– No asszonyok, szólt a herczeg, csak sietni kell szaporán, mert ha máma
elvégzik a munkát, estvére jó vacsora lesz. Kendtek csak látom, hogy
igyekeznek, de annak a fiatal menyecskének ugyan felült a Laczkó a
hátára. Pedig szegényke ugy dolgozott, hogy szinte a hátán csorgott le a
viz.
Mikor aztán estendefele elvégezték a munkát, a herczeg nagy vacsorát
adott a napszámosoknak; czifrán felterítettek a szegény asszonyok
számára: mindegyik elé czintányért tettek, e mellé ezüstkanalat, kést és
villát.
De egy koldus asszonynak, ki a királykisasszonyból lett koldúsasszony
mellett ült, meg volt hagyva, hogy egy ezüstkanalat csúsztasson annak a
zsebébe. Mit az is meg is tett.
Itt az inasok elszedik a tányért, összeolvassák az ezüstkanalakat, hát
egy híja a száznak. Ki lopta el, ki lopta el, rögtön valamennyit
megvizitálták, hát a királykisasszonyból lett koldusasszony zsebébe
csakugyan megtalálták.
A szegény eleget mentegetődzött, hogy igy nem tette, ugy nem tette, de
mindez nem használt semmit, hanem mars a tömlöczbe, kezét-lábát vasra
verték s ugy tették le a legmélyebb tömlöczbe. Ott sírt, ott rít a
tömlöcz fenekén. Egyszer nyilik az ajtó s belép rajta maga a herczeg, ki
rögtön kiadta a parancsolatot, hogy vegyék le róla a vasat.
– No ládd, szívem szép szerelme, hogy az isten a legrátartóbbat is
megalázza, te mikor még királykisasszony voltál, hányszor gyötörtél
engem s ha szóltam, még kinevettél. Ezért van ez mind. S most már azt is
megmondom, hogy és mint tudtam ki a titkodat: hát felöltözködtem
koldusruhába, bele bújtam a kályhalyukba s onnan kihallgattam, hogy
miből van a te híres czipőd s igy nyertelek el.
Szép szerével nem adtad nekem a kezedet, azért fortélylyal kellett
elnyernem.
Aztán a királykisasszonyt kivezették a mély tömlöczből, ismét ráadták a
biboros-bársonyos ruhát, felöltöztették szépen, s ekkor nagy pompával és
királyi czeremoniával másodszor tartották meg a lakodalmat.


A SZEGÉNY EMBER, A HUSZÁR ÉS A PAP.
Volt egyszer egy szegény ember, kinek nem volt egyebe, csak egy riska,
vaszka, csonka tehene; de a szomszédjának, ki pap volt, tiz darab fejős
marha járt ki az udvarából.
Itt egyszer katonaság érkezik a szegény ember falujába, s mig ehhez
párosával szállásolták be a vitéz urakat, addig a szomszédja megse
érezte a katona-tartást, mintha ott se lettek volna.
Hogy meghagyta az Isten a vasárnapot érni, a szegény ember és az egyik
katonája templomba ment, hol a pap azt találta prédikálni: Adjatok a
szegénynek a mi van, mert az Isten ezer annyit ad helyette.
Hogy hazament a szegény ember és a katona a templomból, azt találja
mondani a vitéz ur a szegény embernek:
– Hallod-e te szegény ember, egyet mondok, kettő lesz belőle: voltál-e
ma a templomban?
– Voltam katonauram, voltam.
– Hát tudod-e mit kukorikult az a lelki kakas?
– Hogy adjunk a szegénynek azt, a mit, mert az Isten ezer annyit ad
helyette.
– No ládd, ugy-e van neked egy csonka riska tehened?
– Van katonauram, van.
– Hát csak azt akarom mondani, hogy vágasd te le azt a vaszka, riska
tehenet, és méresd ki a szegényeknek, mert az Isten, mint a pap mondá,
ezer annyit ad helyette.
– Jó lesz biz az, vitéz uram.
És a szegény ember riska tehenét, csakugyan levágták és kimérték a falu
szegényeinek.
Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, másnap estve
tehéneresztéskor, hogy hogy nem, a pap tíz tehene, tán a vér szagára,
mind a szegény ember udvarára jött be.
– No szegény ember, mondja a katona, nem hijába papolt az a pap, mert
ládd egy helyett tiz tehén jött be az udvarodra: azért fogd szarvon mind
a tizet s kösd be az óladba; mert ezt neked az isten adta.
A szegény ember azonképen cselekedett, a hogy a katona mondta; mind a
tiz tehenet bekötötte a maga óljába; de egy kevés idő mulva nagy
haraggal átjön a pap s kérdi, hogy merészelte bekötni az ő tiz darab
jószágát?
De a pap is más malomba őrletett, meg a szegény ember is; mert ez mindig
csak ezt a nótát fujta: „hogy ezt neki az isten adta.“
A pap, hogyim semmire se tudott menni a szegény emberrel, azt találja
mondani:
– No szegény ember, azé legyen a tiz tehén, a ki hamarább köszön
egymásnak jó reggelt.
És ezt a katona ugy félfülről mind jól hallotta, s hogy eltávozott a
pap, azt mondja a szegény embernek:
– No szegény ember cseréljünk ruhát, te add ide nekem a tiédet, én meg
odadom az enyémet.
Ugyis lett. A szegény emberrel ruhát cserélt a katona, ki még az nap
estve, hogy besötétedett, belopódzott a pap házába s elbujt a
kályhalyukba.
A pap, közbe légyen mondva, a gazdasszonyát szerette. Ezért ugy három
óra tájban zörget a szakácsné ajtaján, kérdvén:
– Hogy híják ezt a várost?
– Róma, felelt a gazdasszony.
– No ha Róma, én meg a pápa vagyok: azért ereszsz be szivem szép
szerelme.
És a gazdasszony beeresztette a papot. Ez a huszárnak még a soknál is
több volt, nem szólt semmit, hanem szép csendesen kibujt a kályhalyukból
s hazament a szállására.
A katona aztán a szegény embert a szomszédba küldte s megtanitotta, hogy
ott mit mondjon.
A szegény ember át is ment s köszön a tiszteletes urnak:
– Jó reggelt tiszteletes uram!
– Fogadj isten szegény ember! Hát már fölkelt, én ép most akartam
átmenni kendhez.
– Haj, én megelőztem a tiszteletes urat s hamarább fölkeltem, mert már
akkor is itt voltam, mikor a pápát Rómába eresztették.
– Jaj, csak hallgasson kend, szólt a pap, s inkább legyen a kendé tíz
darab tehenem.
Igy nyerte meg a fogadást az egyszerü szegény ember.


A HÁROM KIRÁLYKISASSZONY.
Volt egyszer a világon egy király s ennek három szép leánya. Minthogy a
király már vén ember volt, megunta a királykodást: ezért férjhez akarta
adni a leányait, hogy majd kinek-kinek kiadja a maga jussát; elosztja a
királyságot három leánya közt.
De mielőtt ezt tette volna, meg akarta tudni, hogy melyik leánya szereti
legjobban, mert majd ennek adja a legszebb országot: ezért a leányait
maga elé hivatta s kérdi a legnagyobbiktól:
– No kedves leányom, hogy szeretsz te engem?
– Én atyám ugy szeretlek, mint a galamb a tisztabuzát!
– Jól van édes leányom, okosan feleltél. Hát te, hogy szeretsz engem?
kérdi a középsőtől.
– Én atyám ugy szeretlek, mint a nyári szellőt.
– Jól van leányom, te is okosan feleltél. Hát te kis leányom, hogy
szeretsz engem? kérdi a legkisebbtől.
– Én atyám ugy szeretlek mint az emberek a sót.
A legkisebbik leánya feleletén szörnyűképpen megharagudott a király, azt
mindenéből kitagadta, hogy ő neki nem leánya, hogy ő nem nemzette a
világra; de még ez nem volt elég, hanem sarkig érő hosszu haját a kezére
tekerte, tizenkét szoba földén végig hurczolta, és a legutolsó szoba
garádicsáról mint valami kutyát, lerugdosta, hogy ő vele többé nem lakik
egy fedél alatt, hanem menjen a pokolba, annak is a fenekére.
A szegény királykisasszony sírva-ríva, mint isten árva madara, elzűlött,
elvadult és egy nagy vadon erdőben huzta meg magát, hol egy nagy odvas
fára akadt, melybe bele bujván, ez volt neki a királyi rezidenczia! Majd
szedett egy vagy két kötény száraz harasztot, melyből ágyat csinált
magának, s ez volt neki a fölvetett selyemágy. S ha megéhezett, keresett
magának az erdőben holmi vadalmát, vadkörtét, galagonyát, csipkét,
kökényt, s ezek valának a királyi ételek s mégse halt meg éhen. Ha pedig
megszomjazott, keresett magának valami fris forrást, ivott belőle s ez
volt neki a királyi ital s mégse halt meg szomjan.
Igy élt évrűl évre ebben a rengeteg nagy vadon erdőben.
De uramfia, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél,
egyszer a szomszéd királyfi ott vadászgatott abban a rengeteg nagy vadon
erdőben, hát messziről látja, hogy nagy odvas fába valaki beszaladt.
Odamegyen a királyfi az odvas fához s bekiált a lyukon.
– Hej, ki van itt?
Semmi válasz.
– Hej, ki van itt? Ember vagy-e, ördög vagy-e? Ha ember vagy, jöjj ki;
ha ördög vagy vigyen a fene!
Semmi válasz.
– Még egyszer kérdem: ki van itt; ember vagy-e, ördög vagy-e? Ha ember
vagy, jöjj ki; ha ördög vagy, vigyen a fene; mert mindjárt belövök a
lyukon!
Mit volt mit tenni a királykisasszonynak, kibújt az odúból nagy
rongyosan; mert a mi ruhácskája volt, biz az már háromszor is
leszakadhatott róla, meg aztán se tűje, se czérnája, hogyha elszakadt is
valami, megvárhatta volna.
Itt a királyfinak annyira megtetszett a szép leány, hogy hazavitte s
feleségűl vette.
S mikor a mézes-mákos hetek elmultak, kérdőre vonta a feleségét, hogy
valja ki, hogy mi annak az oka, hogy az apja oly szörnyen nagyon
kegyetlenül bánt vele?
– Mi tűrés tagadás kedves férjem, biz annak nincs egyéb oka, mint
egyszer az atyánk arra a fura gondolatra jött, hogy sorra kérdezzen
bennünket, ki, hogy szereti őt. A legöregebbik néném ezt mondta: „Én
atyám úgy szeretlek, mint a galamb a tisztabuzát.“ – A középső testvérem
meg ezt mondta: „Én atyám ugy szeretlek, mint a nyári szellőt.“ Végre én
tőlem is megkérdezte, hogy szeretem őt s én azt találtam mondani: „Én
atyám ugy szeretlek, mint a sót.“ – Ezért a feleletemért szörnyűképen
megharagudott királyi atyám, mindenéből kitagadott, megvetett, hogy én
nem vagyok leánya, hogy ő nem nemzett a világra; de még mindez nem volt
elég, hanem a hajamat a kezére tekerte, 12 szoba során végig hurczolt,
majd a legutolsó garadicsáról, mint valami kutyát, lerugdosott. Én aztán
az erdőben húztam meg magamat s mindaddig ott voltam, mig csak te kedves
férjem meg nem szabaditottál e kinos élettől.
– Igaz-e ez édes feleségem? kérdé a király.
– Nincs különben.
– No, ugy nekem egy gondolatom támadt: majd én meghivom királyi atyádat
ebédre, külön főzetek neki, lesz papos ebéd, hanem ételt-italt só nélkül
rakatok elébe.
Ugyis lett. – A vén királyt a szomszéd király, már mint a veje, meghítta
ebédre. Az el is jött s fogadják nagy tisztességgel mint ahogy egy
királyt illik, bevezetik a fehér szobába s mindjárt az első székbe
ültették.
Itt eljön a dél, el az ebéd ideje. A vén királynak külön teritenek külön
szobába s mikor az asztalon volt a leves, mondják, hogy tessék ebédelni,
tessék az asztalhoz ülni. Az le is ült s a szájába vesz egy kanál
levest, de se íze, se sava, csak kifordult a szájából. De a vén király
nem szólt semmit, gondolta magában, hogyha a levesből nem eszik is, majd
eszik a másik ételből; de biz ebbeli gondolatja sem lett idős, mert a
másik tál ételben sem volt egy szikra só sem. A vén király ebből sem
evett. Felhozzák a harmadik tál ételt is, ebben sincs egy szikra só sem.
A király már bosszankodni kezdett s hogyim éhes volt, a kenyerezéshez
akart látni; de a mint a szájába tett egy falatot, csak kifordult
belőle; mert ez is sótalan volt.
S ekkor a vén király megharagszik, hogy ő belőle vén léttére csúfot
akarnak űzni; mert sótlan étellel traktálják s nagy mérgesen bemegyen a
királyhoz s mondja:
– Öcsém! nem tudom a dolgot mire vélni, mert vagy a szakácsod evett
bolond gombát vagy én, de minden ételed olyan ízetlen és olyan sótalan,
hogy csak kifordul a számból s nem nyelhetem le a világért sem.
– Megengedjen fölséged, de mink azt hallottuk, hogy fölséged nem szereti
a sót: ezért külön főzettem a számára só nélkűl.
– Már, hogy a patvarban ne szeretném! ki hallott ilyen bolondot!
– Hát igazán szereti fölséged? hisz én azt hallottam, hogy a legkisebbik
leányát, azért, mivel erre a kérdésére: „Hogy szeretsz kedves leányom?“
igy válaszolt: „Én atyám úgy szeretlek, mint a sót“: – elüzte,
elkergette fölséged az atyai háztól?!
– Akkor cselekedtem a legbolondabbúl, de most szánom-bánom bünömet s tán
a felekirályságomat is odadnám annak, a ki még egyszer vissza tudná adni
a leányomat!
Ekkor az ifjú király karon fogva bevezette a vén király leányát, már
mint a feleségét s volt bezzeg öröm meg öröm s olyan vigságot csaptak,
hogy egy kis lakzival ért fel; de már ebben nem só nélkül, hanem sóval
főzték az ételeket. A vén király aztán legkisebbik leányát ismét a
kegyelmébe fogadta, s hogy a hibáját némileg jóvá tegye, ennek adta
birodalma legszebb országát.


A CZIGÁNY ÉS AZ OBSITOS.
Volt egyszer a világon egy vén czigány, ki befogván a félszemű szürkét,
kiment az erdőre fáért.
Hogy kiért a czigány az erdőre, felmászott egy nagy fára s maga alatt
kezdte a fát vágni.
Arra megyen egy obsitos, hát látja, hogy a czigány mint vágja maga alatt
a fát.
– Leesel, more!
– Nem én.
– No vigyázz magadra, leesel!
De a czigány rá se hederített az obsítosra, hanem tovább vágta maga
alatt a fát.
Csak vágja, csak vágja, egyszer puff, letörik az ág s a more lepottyant.
– Ugy-e megmondtam, hogy leesel, szolt hozzá az obsitos!
– Ha már azt is megtudta jósolni, nem mondaná meg a vitéz ur, hogy
meddig élek én?
– Csak addig more, mig a szürke hármat nem botlik.
No jól van, ez abba’ maradt. Az obsitos tovább folytatta a maga utját, a
czigány pedig megrakván a fakószekeret, hazafelé hajtott.
Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke valami kopacsban egyet
botlott.
– No még, szólt a czigány, két botlás az életem s azzal tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke egy kapaszkodón ujra egyet
botlott.
– No még egy botlás az életem, szólt a czigány, s azzal tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke harmadszor is megbotlott egy
hidon.
– No degleha, végem van, meghaltam, szólt a czigány s elvetette magát a
hidon. A szürke aztán szép csendesen magától is hazament.
A czigány ott feküdt az útmentében egész délutáni négy óráig, kezét
lábát elvetette, hogy ő már igy meghalt, ugy meghalt. Már megis éhezett,
de nem mert megmozdulni, hanem várta, hogy mikor viszi el az ördög.
Egyszer, a mint ott elvetette magát, egy halottat hoztak át a hidon.
– Hát ez a czigány mit fekszik itt az útban? szólt egy a többi közül, s
a czigány talpára jót huzott a nála levő bottal.
Bezzeg felugrott a czigány s egyszerre talpon volt.
– Kérem szépen, minek bántanak engem, mikor meghaltam.
– Hát mi ujság van a másvilágon? kérdé egy a többi közül.
– Nagy szükség, nagy éhség van ott, már én is megéheztem: azért,
visznek-e annak a halottnak enni?
A czigányt a halottas nép előfogta s jól helybe’ hagyta, hogy máskor
tanulja meg mi az emberség.
– Hát mit kellett volna mondanom, kérdé a czigány?
– Az isten nyugtassa meg.
A czigány aztán jól megverten tovább vánczorgott, hát látja, hogy két
kutya hogy viaskodik egymással.
– Az isten nyugtassa meg! szólt a czigány.
– Hej, te bolond, nem ugy kellett volna azt mondani.
– Hát hogy?
– Az isten válaszsza el.
S ezzel a czigányt ujra elővették s jól helybe’ hagyták, ki aztán mint
az agyonvert, tovább lézengett.
Csak mén, csak mendegél, egyszer ujra lakodalmas néppel találkozott
össze.
– Az isten válaszsza el; az isten válaszsza el! köszönt a czigány.
A lakodalmas népnek sem kell több, kézre kapják a czigányt s ugy
elverték, mint a két fenekű dobot.


A VÁNDORLÓ HERCZEG.
Volt egyszer egy fiatal, 24 éves, gyöngyadta herczeg, ki oly gyönyörves
volt, hogyha valamely vászoncselédféle meglátta, az iránta tüstént
szerelemre gerjedt, tüstént kilelte a szerelem-hideg s mondogatta
magában: „adta fia, be szép herczeg! be szeretnék a magvából!“ Akár
mondta, akár nem, elég az hozzá, hogy a herczeg senkit, de senkitsem
szeretett.
Nem szeretett pedig azért, mert e herczegnek az a különös tulajdonsága
volt, hogy igen szeretett vándorolni: ezért vándorló herczegnek
nevezték. Azért vándorolt pedig, hogy édes testvérét, kit még piczike
korában a boszorkányok raboltak el, fölkeresse.
Itt lelkem teremtette! a vándorló herczeg már hatszor akasztotta a
nyakába a világot, és most hetedikszer indult el. Vele volt az inasa is,
ki őt mint a kutya a gazdáját, soha el nem hagyta, hanem mindig a
nyomába hágott.
Fel is út, le is út, most merre menjenek? de mivel a víz is lefelé
folyik, ők is azért lefelé vették utjokat.
Csak mennek, csak mendegélnek egyszer beténferedtek egy nagy vadon
erdőbe, még pedig olyanba, a hol se eget, se földet nem láttak.
E nagy vadon erdő kellőközepén állott a világ óriásfája, melynek a
legkisebb ága is olyan vastag volt mint a mestergerenda, mint a czombom,
a legkisebb levele pedig akkora, hogy egy lovas huszárnak is elég lett
volna köpönyegül. E világ óriásfának a magassága olyan volt, hogy az
eget támasztotta, kerülete pedig akkora, hogyha azt valaki meg akarta
volna mérni, a legjobb futó paripán, három napig nyargalhatott volna,
még sem kerülhette volna meg; de lógtak is róla akkora tojások mint egy
ház, melyekre kivülről fekete betükkel ez volt irva: „a ki e tojásba be
akar menni, annak kell hogy legyen 24 regement katonája.“
A vándorló herczegnek pedig ép ennyi katonája volt, ki hogy elolvasta az
irást, rögtön belefújt a kürtjébe, mely ugy az oldalán függött. Ő ezt a
kürtöt az apjától kapta, az apja a nagyapjától, a nagyapja a
szépapjától, a szépapja pedig a dédapjától. Mondom, hogy belefújt a
kürtbe, a 24 regement katona egyszerre mint a parancsolat megállott a
vándorló herczeg előtt, kérdezvén tőle:
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Azt parancsolom, szólt a herczeg, azt parancsolom: ez oriástojáson
tüstént vágjatok akkora lékot,[2] hogy egy ember könnyen beférhessen
rajta!
[2] Lék: tájszó = lyuk.
A 24 regement katona azonnal hozzálátott a tojásvár bevételéhez, de
mégsem vették be; mert a hogy egy katona belevágta a tojásba a kardját,
az azon szempillantásban szörnyethalt. Igy már a 24 regement katonából
itt-ott lézengett egy; alig maradtak életben vagy 100-an, és ráadásul a
tojáson még most sincs lék vágva!
Megharagszik a vándorló herczeg, kirántja a kardját, neki a tojásnak s
hozzávág vagy ezer ember erejével. Itt lelkem teremtette! a tojáson
akkora lékot vágott, hogy egy ember könnyen beférhetett rajta. A
herczegnek sem kell több, kapja a lelkét, be a tojásba. Csak uszik, csak
uszik a tojásfehérében, egyszer a szíkjához ér, hol is a kellőközepében
egy aranylevelet talált. Az volt pedig az aranylevélre irva:
E levélke birójára
Sose jön el végórája.
A herczeg aztán az aranylevelet zsebre tette s kiuszott a tojásból. De
uramfia! mikor a tojásszikja a verőfényen megszáradt rajta, csak akkor
vette észre, hogy a teste annyira megerősödött, mintha tetőtől-talpig
aranypánczéllal lett volna bevonva és a haja aranyhajjá változott, az
arcza pedig oly naptündöklésű lett, mintha a homlokán csillag ragyogott
volna.
A királyfi aztán fölszedte a sátorfáját, s ment mendegélt tovább az ő
száz vitézével, kik a 24 regement katonából még életben maradtak.
Csak megyen, csak mendegél, egyszer elértek a Mágneshegyhez, mely őket
már vagy egy mérföldhöz magához szíta.
No most mi tevők legyenek; hova tudjon a lelkök lenni; hogy
szabaduljanak meg a Mágneshegytől? Mert itt csak nem maradhattak, mivel
egy falat elemózsia nem sok, de még annyit sem találtak, a Mágneshegy
körül. Ha csak azt a mágneskövet meg nem eszik, melyek mint valami
virágok ott nyiltak a Mágneshegyen. Azokat pedig csak nem ehették meg;
mert nem adott az isten nekik vasfogat és olyan gyomrot, mely a
mágneskövet is megemészsze! Pedig enni csak kellett. Azért minden áron
szabadulni akartak, de reménység nélkül; mert akárhányszor megpróbálták,
mindannyiszor dugába dölt. Ezer felé próbálták a szabadulást, ezer
irányba távoztak el, de őket a Mágneshegy mindig visszaszíta magához.
Átlátták végre, hogy innen nincs szabadulás. Azért azt mondták: add meg
magad Oláh Geczi!
Csak megvoltak ők addig, mig az elemózsiában tartott; de hogy ez is
elfogyott, csak aztán következett még be a hadd el, hadd!
Hogy az elemózsia elfogyott, a lovakra került a sor. Hogy a lovuk is
elfogyott, a katonákra. Sorsot huztak. A ki feketét talált kihuzni, az
sziven szurta magát, aztán megsütötték és megették. De az ember-hús sem
tartott örökké, az is elfogyott; ugyannyira, hogy nem maradtak életben
többen csak hárman: a vándorló herczeg, meg az inasa és a vándorló
herczeg legkedvesebb almás pejszőrű, harmadfü paripája.
– Felséges herczeg! megszólal az inas, mondanék én valamit, csak valami
bántodásom ne lenne?!
– Oh jó Jancsi, mert igy hivták az inast, már hogy lenne!
– Hát csak azt akarom mondani, kezdé beszédét az inas, hát csak azt
akarom mondani: hogyha én éhenholt leszek is, az nem nagy kár; mert már
ugy is vén vagyok s még az ördögnek sem kellenék, mert még az sem tudná
hasznomat venni. De ily gyöngyadta ékes hajtásért már mint felséged, la!
biz isten vétek volna. Azért e szóm és mondásom: ezt a legkedvesebb,
almás pejszőrű, harmadfű csikót leszúrom s aztán a kantusát lerántom.
Azért rántom le pedig, hogy abba a felséges herczeget bele varrom. Azért
varrom bele pedig, mert minden istenadta nap egy saskeselyű szokott ide
járni, mely az éhenholtakat viszi el. Majd az az irdatlan madár a lóbőrt
is felkapja s elviszi magával a fiainak. Igy aztán felséged
megszabadulhat a bizonyos haláltól. Én velem, mint már mondám, ne
gondoljon felséged semmit; mer már ugy is vén vagyok, mert már megettem
kenyeremnek savát-borsát; mert én már ugyis inkább a terítőre, inkább a
koporsóba, inkább a földgyomrába illem, mint az életnek kertébe… Egy
kóróval akar több akár kevesebb!…
Ugyis lett. – Az inas a legkedvesebb, almás pejszőrű harmadfű paripát
szügyön szurta, s a kantusát izibe lerántotta, melybe aztán a herczegfit
bele varrta; de elébb keserves könyhullatások és sürű zokogások között
elváltak egymástól; hullt mindkettőjük könye, mint a záporeső.
Itt jön az irdatlan nagy saskeselyű, mely akkora volt mint valami
gályavítorla; csak az egyik szárnya is nagyobb volt, mint egy kétfelé
nyiló kapu, hát még a másik! Mondom, hogy a Mágneshegyhez ért az
irdatlan saskeselyű, meglátja a lóbőrt a hegy-oldalban heverni. Ennek
sem kell több, mint az áradat, mint a felhőszakadás lecsapott rája,
belevágja a körmét, felkapja a levegőbe oly könnyen, mintha csak egy
szalmaszálat vinne. Viszi, viszi sebes repüléssel, mint a kilőtt nyil,
egyenesen a fészkébe, mely egy irdatlan magas kőszál tetején volt, hol
is a fészke szélére letevén, a fijainak ott hagyta. Maga pedig ujra
elrepült. A fióksaskeselyük aztán neki estek a lóbőrnek, melyet a
körmeikkel és a szájukkal erős kegyetlenül vagdalni kezdtek.
Jaj neked vándorló herczeg! mert ha ezer lelked volna is, mégis
mindegyiket kioltanák azok az irdatlan fióksaskeselyük! De mégsem
oltották ki! Nem oltották ki pedig azért; mert hogyim egy haragos
sötétzöld felhő közeledett, melynek a tömlőjéből kénköves tüzes eső
hullt alá, mely mindent mint az égető tűz, összeperzselt; mondom, hogy
kénköves tüzes eső esett, a vándorló herczeg a kardjával ép ekkor
hasította fel a lóbőrt, kibujt belőle, melylyel aztán a
fióksaskeselyüket, mint valami lepedővel, betakarta. Csakis igy
menekedtek meg a fióksaskeselyük a kénköves tüzes esőtől, a bizonyos
haláltól.
Itt a vén saskeselyü hazarepül, a fiaitól pedig megértvén a dolgot, hogy
a vándorló herczeg mint mentette meg őket a bizonyos haláltól, azt nem
bántotta; de nem csak hogy izzé-porrá nem tépte, hanem őt az egyik
fülébe, mint valami hintóba, beültette, levitte az irdatlan kőszálról s
aztán szép csendesen letette egy nagy vadon erdőben.
A vándorló herczeg aztán megyen, mendegél ebben a nagy vadon erdőben,
egyszer valami lárma ütötte meg a füle dobját. Hogy a vándorló herczeg a
lármafelé tartott, hát látja, hogy egy oroszlán és egy sárkány
életre-halálra egymással viaskodnak, de egyik sem birt a másikon erőt
venni, egyik sem birta a másikat legyőzni.
Hogy a sárkánykigyó meglátta a vándorló herczeget, azt mondja neki:
– Hallod-e te vándorló herczeg! ha te ezt az oroszlánt le segíted
győzni: bőrét-húsát neked adom.
– Hallod-e te vándorló herczeg! szólt most az oroszlán, ha te ezt a
sárkánykigyót le segíted győzni: bőrét-húsát neked adom s ráadásul
világszép éltemben szolgád leszek.
Most a vándorló herczeg mit tegyen; melyiknek legyen a segítségére? de
mégis inkább az oroszlánnak segített. Ketten aztán csakhamar legyőzték a
sárkánykigyót s megölték. Tizenkét feje volt a sárkánynak, s
mindegyikben egy-egy aranyfog, melyeket aztán a vándorló herczeg
egyenkint szépen kiszedvén, azokat tarisznyára rakta.
A vándorló herczeg és az oroszlán aztán mentek, mendegéltek a nagy vadon
erdőben, s ha megéheztek is, az oroszlán azonnal fogott valami vadat,
melynek a kantusát aztán ízibe lerántották, tüzet raktak, megsütötték és
megették.
A vándorló herczeg aztán akárhová ment, az oroszlán sose maradt el tőle,
hanem mindenütt a nyomába hágott. Pedig a vándorló herczeg szeretett
volna tőle szabadulni, mert félt is tőle, meg nem is.
A vándorló herczeg ezért mindig azon törte a fejét, hogy mint
szabadulhasson tőle. Egyszer a mint igy tűnödött volna magában, kiértek
a nagy vadon erdőből és a Forró-tenger partjához jutottak. Mondom, hogy
a Forró-tenger partjához értek, a vándorló herczegnek az a gondolatja
támadt: az oroszlánt elküldi vadászni, s mig az odajár, ő addig
vesszőből fon magának egy dereglyét, – mikor aztán ezzel készen lesz,
azt a Forrótengerbe taszítja, ráül és a szegény oroszlánt ott hagyja a
faképnél. Hisz utána csak nem mén, mert hisz a Forró-tenger vize oly
meleg, hogyha valami apró jószágot bele mártottak volna, annak a tolla
azonnal lepállott volna, ugyannyira, hogy koppasztani is lehetett
volna!?
Mondom, hogy a vándorló herczegnek ez a gondolatja támadt; az oroszlánt
elküldte vadászni, maga pedig kihuzván jó kardját, mely ugy az oldalán
függött, vele vesszőket vágott s azokból aztán dereglyét font. S mikor
készen volt a dereglyével, azt a tengerbe taszitotta s ott hagyta a
szegény oroszlánt a faképnél, mint Sz. Pál az oláhokat.
Mikor az oroszlán a vadászatból megérkezett, hát látja, hogy a gazdája a
Forró-tengerben evez, még pedig ennek is csaknem a kellőközepén.
Az oroszlánnak se kell több, bele, egyenesen a Forró-tengerbe; gondolt
is az vele, hogy szép bundája mind lepállik, de nemcsak hogy lepállik,
hanem meg is főhet benne.
Csak úszik az oroszlán a Forró-tengerben, csak úszik, egyszer mégis
utolérte a dereglyét. Hogy utolérte, a körmeit a dereglyébe vágta s ugy
szűkölt, ugy kérte az urát, hogy szánja meg, vegye fel a dereglyébe. De
biz az nem szánta meg; mert mindenáron szabadulni akarván tőle, elővette
a lapátot s azzal agyba-főbe verte az oroszlánt. De az még akkor sem
tágitott, hanem mindegyre szűkölt, mindegyre sírt, kérte az urát, hogy
állitsa meg a dereglyét, hogy ugorjon bele. A vándorló herczeg ennyi
hűség láttára, megszánta az oroszlánt, megállította a dereglyét, melybe
aztán föl is vette. Szegénykének a bundája addig, a meddig a
Forró-tengerben volt, mind lepállott; de gondolt is az vele, csakhogy az
uránál lehetett.
Csak eveznek aztán, csak eveznek, egyszer a vándorló herczeg fülét
valami énekhang ütötte meg, mely oly gyönyörves volt, hogy ki se tudom
mondani.
Ugyan mi lehet az, ugyan mi lehet az, tanakodik magában a vándorló
herczeg, az vagy angyaloké, vagy tengeri kisasszonyoké, de szó a mi szó,
csakugyan szép?! Már csak megnézem, ha addig élek is!
Hogy az énekhang felé közelebb-közelebb eveztek, egyszer egy sziget
merűlt fel előttük. E sziget volt pedig a fehér lelkek, a jó lelkek
hazája, hol azok nagy tisztességben élnek. Élnek pedig a vitézség
pálmájával, a szerelem édességével, a hir dicsőségével nagy
tisztességben és mindenféle földi jók nagy bőségében, hogy a ki
odajuthat, ott igazán a boldogság házában lakozik. Oda juthat pedig az,
ki világszép éltében a hét halálos bűnben nem vétkezett, kinek a lelke
oly fehér és tiszta mint a ma-esett hó és mint a patyolat, mint maga az
ártatlanság.
Mondom, hogy a vándorló herczeg meglátta a szigetet, neki sem kellett