Dunamelléki eredeti népmesék (1. kötet) - 3

emberi alakot vettek magukra, – köztük volt az én szeretőm is, ki ideült
mellém, költögetett, de nem ébredtem, szólitgatott, de nem hallottam,
csókolgatott, de nem éreztem, majd aztán végig hosszig siratgatott,
mondván: „Ébredj, szivem szép szerelme, ébredj, szivem szíve, szép
Miklós, kelj föl mély álmodból aranyos bimbóm; mert még csak egyszer
jöhetek el, többet el nem jövök!“ Ugy-e Jancsi, hogy csak szép álom volt
ez?
– De édes gazdám, nem volt az álom – bár az lett volna! – mert csakugyan
itt volt a tündérkirályné tizenharmad magával, ki bár szép szavával,
édes csókkal, mézes beszéddel és hangos sirás-rivással költögetett, de
te mégse ébredtél föl.
Miklós csak ekkor hült el, csak ekkor szomorodott el, hogy hát itt volt
a szeretője és ő mégse ébredt föl. No de, vigasztalta magát, eljön még
egyszer s inkább tűvel szurkálja magát de mégsem alszik el.
De csinálhatott az ő szegény feje akármit, mert mikor eljött az a
bizonyos óra, mikor a tündérkirályné érkeztére vártak, gyenge fuvalat
ütötte meg a mi Miklósunk arczát s erre csak elkezd a szemehéja, mintha
két malomkő lett volna, egyre nehezedni, két térde összecsuklott s szép
csendesen leterülvén a selyemfüre, elaludt.
Ujra az az átkozott fegyver-hordozó bocsátotta reá azt a gyenge
fuvallatot a kis fuvóval, mitől az ugy elaludt, hogy akár itéletnapig se
ébredt volna fel.
Ime pedig ujra ehun repül a tizenhárom hattyú az aranyalmafa alá, majd
megrázkódnak s emberi alakot vesznek magukra. A többi közül aztán kivált
a tündérkirályné, odamegyen Miklóshoz, szólítgatja, de nem hallja,
költögeti, de nem ébred, csókolgatja, de nem érzi s majd végig hosszig
siratgatja, mondván:
– Ébredj, szivem szép szerelme! ébredj, szívem szíve, szép Miklós! kelj
föl mély álmodból aranyos bimbóm! mert most utoljára vagyok itt s többet
nem jöhetek el.
De Miklós nem ébredt föl, hanem aludt mint a tej. A tündérkirályné aztán
hogy im látta, hogy a Miklósba, ha mindjárt bicskával hasogatnák is,
mégse lehet lelket verni, a fegyverhozó felé fordult s azt találja annak
mondani:
– Mondd meg az uradnak, hogy köszöntetem szépen s ha a kisebb szegről a
nagyobb szegre akasztotta volna a fegyverét: nem kellene többé neki
idegen földön árván bujdosni!
S ezzel a tündérkirályné még egyszer s most igazán utoljára megcsókolta
Miklóst, majd megrázkodott, hattyunak vált s elrepült tizenhármad
magával.
Alig távozott el a tündérkirályné, a kis fegyverhordozó azonnal
felébresztette a gazdáját, megkenvén halántékát azzal a bizonyos
szerrel, mit a kovácsnétól kapott.
– Ejnye kis szógám, szólt Miklós, be jól aludtam s be szépet álmodtam!
Azt álmodtam ugyanis, hogy tizenhárom hattyu közeledett felém, s
mellettem szálltak le, majd megrázkódván, emberi alakot vettek magukra.
Köztük volt az én szeretőm is, ki ideült mellém, szólitgatott, de nem
hallottam, költögetett, de nem ébredtem, csókolgatott, de nem éreztem, s
végre aztán végig hosszig siratgatott, mondván: „Ébredj, szívem szép
szerelme, ébredj, szivem szíve szép Miklós, kelj föl mély álmodból
aranyos bimbóm; mert most utoljára vagyok itt s többet nem jövök el!“
Ugy-e kis szógám, hogy szép álom volt ez?
– De nem volt az álom, szólt a kis fegyverhordozó, bár az lett volna! –
mert csakugyan itt volt, a tündérkirályné tizenharmad magával, ki bár
szép szóval, édes csókkal, mézes beszéddel és hangos sirás-rivással
költögetett, de te mégse ébredtél föl, s végre hozzám fordult s azt
mondta nekem, hogy mondjam meg neked: köszöntet szépen s ha a kisebb
szegről a nagyobb szegre akasztottad volna a fegyveredet, nem kellene
többé neked idegen földön árván bujdosni utána.
Miklósnak csak ekkor esett le a hályog a szeméről, csak ekkor látta át,
hogy mért nem ébredt föl, hogy a kis szógája csinált neki valamit: azért
jó kardját elvevén tőle, rárivalkodott nagymérgesen, mondván:
– Hát te beste fia, mit csináltál velem, hogy föl nem ébredtem, he?!
– Kegyelem, gráczia fejemnek, szólt a kis fegyverhordozó, én semminek
sem vagyok oka, mert engem a tündérek kovácsnéja ámitott el! s az adta
ezeket a szereket, hogy ezzel a kis fuvóval bocsássak rád gyenge
fuvallatot és ebből a kis üvegből, majd ha eltávozik a tündérkirályné,
kenjem meg a halántékodat.
De Miklós annyira el volt keseredve, hogy tán saját édes testvérének sem
kegyelmezett volna meg: azért kihuzván jó kardját, véget vetett a kis
fegyverhordozó életének.
Aztán lemászván a nagy hegyről, ujra nyakába akasztotta a világot s
ismét bujdosásnak adta a fejét.
Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta
farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy nagy völgybe
ért, hol egy királyi rezidencziára akadt, melynek az ablakából egy szép
királyné nézett ki, ki senki más nem volt, mint a sárkány által
elragadott édes testvére, Ilonka.
Mind Miklós, mind az Ilonka azonnal felösmerték egymást. Miklósnak sem
kell több, izibe felszaladt a tizenkét fehér márvány garádicson,
megfogta az aranykilincset s benyitotta a puszpángfa ajtót, de a
testvére nem szaladt eléje, mert nem lehetett, mert hét esztendeje már
annak, hogy magzatát az átok következtében nem szülhette el.
Miklós aztán fölfektette a hugát az ágyra, két ujját a mellére tette s
ime az fájdalom nélkül azonnal egy hét esztendős, aranyhajú, aranyfogú
gyermeket szült, ki mihelyest a világra jött, járni és beszélni tudott;
de nem is csoda, mer a fiú tátos volt.
– No anyám, szólt a kis tátosfiú, ne félj, ne sirj többé, mert majd
megszabaditlak én téged attól a hét fejű csúnya féregtől; mert jól
tudom, hogy miben áll az ereje, azért add csak ide a pincze kulcsait.
Van a pincze hetedik gádorjában egy kőhordó, a kőhordóban vashordó, a
vashordóban rézhordó, a rézhordóban ezüsthordó, az ezüsthordóban
aranyhordó, aranyhordóban kristályhordó, kristályhordóban gyémánthordó,
ebben pedig életbor s ha én ezt kieresztem, az a csunya féreg rögtön
elveszti roppant nagy erejét.
Ugyis lett. – A sárkánykirályné a sok kulcs közül, előkereste a pincze
kulcsait, melyeket az aranyhajú tátosfiú a kezébe vevén, mindhárman
lementek a pinczébe, hol a hetedik gádorban csakugyan ott állt a
kőhordó.
A kis tátosfiú aztán honnan honnan nem, elővett egy nagy kalapácsot,
melylyel egy nagyot ütött a kőhordóra, mondván:
– Kőabroncs szakadjon, kőhordó pusztuljon!
És a kőhordó csakugyan diribról darabra tört, majd ismét felkapta a nagy
kalapácsot, s a vashordóra is ráütött, mondván:
– Vasabroncs szakadjon, vashordó pusztuljon!
És a vashordó is diribról darabra tört, majd harmadszor is felkapta a
nagy kalapácsot s a rézhordóra is ráütött, mondván:
– Rézabroncs szakadjon, rézhordó pusztuljon!
És a rézhordó is diribról darabra tört, majd negyedszer is felkapta a
nagy kalapácsot s az ezüsthordóra is ráütött, mondván:
– Ezüstabroncs szakadjon, ezüsthordó pusztuljon!
És az ezüsthordó is diribról darabra tört, majd ötödször is felkapta a
nagy kalapácsot s az aranyhordóra is ráütött, mondván:
– Aranyabroncs szakadjon, aranyhordó pusztuljon!
És az aranyhordó is diribról darabra tört, majd hatodszor is felkapta a
nagy kalapácsot s a kristályhordóra is ráütött, mondván:
– Kristályabroncs szakadjon, kristályhordó pusztuljon!
És a kristályhordó is diribról darabra tört, végre hetedszer is
felemelte a nagy kalapácsot s a gyémánthordóra is ráütött, mondván:
– Gyémántabroncs szakadjon, gyémánthordó pusztuljon.
És a gyémánthordó is diribról darabra tört s kizúdult belőle az életbor,
melyből a kis tátosfiú ízibe merítvén egy kupával, megfördött benne s
ettől a testét sehol sem fogta a fegyver.
Majd kezébe vette a kupát, jót huzott belőle, aztán a bátyjának
nyujtotta, hogy az is igyék belőle, majd az anyját is megkinálta, hogy
az is szörpentsen egy pár cseppet s a mi kevés még megmaradt, azt maga
itta ki.
S ettől az italtól mind a kis tátosfiú, mind a mi Miklósunk, mind ennek
a húga hétszeres erőt nyertek.
Mikor dolgukat emigy elvégezték a pincze hetedik gádorában, feljöttek a
szabad ég alá, hát ihun vánczorog haza a hétfejű sárkány nagy betegen,
hogy alig van jártányi ereje is, mert csakugy húzta-vonta maga után a
lábát, mintha nemis az övé lett volna, mintha ugy kérte volna kölcsön.
– No kutya, szólt hozzá a tátosfiú, ugy-e te se kinzod már többé édes
anyám drága világát s nem gyötörsz eztán egy lelkes állatot sem?!
– Csak az életemnek kegyelmezz, csak azt hagyd meg, könyörgött a
sárkány.
– Annak a világát, minthogy mégis apám voltál, nem oltom el; hanem jer a
háromszáz hatvanhatodik szobába, hagy peczkeljelek ott ki világcsufjául!
És a tátosfiú ugy tőn, miként mondá. – A hétfejű sárkányt bevitte a
háromszáz hatvanhatodik szobába s ott fölszegezte a falra; egy szeget a
jobbik szárnyába, másikat pedig a balba vert és a harmadikat a farkába.
Mikor ezzel is készen volt, becsukta a nagy vasajtót; hetet forditván a
kulcscsal, majd kilencz lakatot vetett föl.
Mikor ezzel is készen volt, fölkereste jó bátyját s azt mondja neki:
– No bátya, mivel világra jöttömet neked köszönhetem, jöszte velem, majd
megmutatom én neked, hogy hol van a tündérkirályné!… Látod-e azt a nagy
hegyet, mely itt elöttünk az eget támasztja? No ha látod, annak a kellős
közepén alszik a te szeretőd átok miatt örökálmot; de majd felköltjük,
csak te a szavamra hallgass; mert ha nem a szerént cselekszel, sose
látod többé a verőfényes napot, hanem te is lefekszel örökálmot aludni a
tündérkirályné mellé: azért hát jól ide hallgass! Hát csak azt akarom
mondani, hogy majd bevezetlek én téged ennek az irdatlan magas hegynek a
gyomrába. A merre csak megyünk, egyébre ne ügyelj, mint mindig csak az
én nyomomba hágj; mert ha csak egyszer is félre lépsz, ajtó zárul
utánunk s mind én mind te csak ugy megleszünk átkozva mint az a
tündérkirályné.
Majd az utunkban a merre megyünk mindenféle csuszó-mászó állatok, kigyók
és békák hevernek; de jól vigyázz, hogy valamelyikre rá ne hágj, mert ha
csak egy is elsikoltja magát, azt olybá vehetjük, mintha a halálharangot
csenditették volna meg felettünk. Mikor aztán egyszer eljuthattunk a
hegy gyomrába, tizenhárom fölvetett ágyra akadunk, melynek mindegyikében
egy-egy szép leány fekszik. Hogy aztán melyik a tiéd, azt mondanom sem
kell, mert majd megmondja néked a te szíved, s ha meg lelted, feküdjél
mellé s csókold meg háromszor. Az első csókra megmozdul; a másodikra
lélekzetet vesz és a harmadikra: fölkel és fölébred. Aztán abban a
szobában, hol a 13 szép leány fekszik, van egy rácsos almáriom, nyisd ki
annak az ajtaját, s vedd ki belőle az aranyvesszőt, melylyel legyincsd
meg a szép leányokat, egyet-egyet háromszor, mondván: „Ébredjetek,
keljetek föl, mert itt a virradat.“ S azok mind egymásután ugranak föl.
Mikor ezt is elvégezted, a legelső kigyót vagy békát, mely elédbe jön,
üsd meg szintén háromszor, mondván: Ébredjetek, keljetek föl s bujjatok
ki kigyó-béka bőrötökből. S azok egymásután vetik le a kigyó- vagy
bőrruhát, s emberi alakot vesznek magukra; mert ezek is egytől fogva a
legutolsóig, mindmind elátkozott tündérifjak és tündérkisasszonyok. –
Most, miután megtudtad, a mit tudnod kellett, én most szurkos fáklyáért
megyek, de ebben a szempillantásban mindjárt itt termek.
S ezzel a kis tátosfiú terült fordult, s honnan honnan nem, elég az
hozzá, háromszáz hatvanhat mázsa szurkos fáklyát hozott az ölében,
melynek feleközepét a bátyjának adván, elindultak a nagy hegyfelé.
Mikor a nagy hegy lábához értek, sok futkározás és keresés után egy
helyütt megütötte a sziklát a tátosfiú, mondván:
– Nyilj ajtó elöttünk!
S abban a szempillantásban, kicsapódott a sziklaajtó s usdi be rajta.
Sötét volt a lyukban, hogy szinte harapni lehetett volna, de hát mire
való volt az a tengernyi szurkos fáklya, ha nem arra, hogy
világositsanak vele? A szurkos fáklyákat aztán egymásután kezdték
meggyujtogatni s utjok egyszeribe megvilágosodott.
A kis tátosfiú ment elől, a mi Miklósunk pedig utána, ki szünetlenül
csak arra ügyelt, hogy az öcscse nyomába hágjon. A merre csak mentek,
mindenféle kigyók-békák csúsztak-másztak a lábaik alatt, s ugyan kellett
ám vigyázni, hogy valamelyikre rá ne tapossanak, hogy az el ne
sikolthassa magát, mert különben csakugyan az olyan lett volna nekik
mint a halálharang kongása; de hála istennek, mégse léptek egyre sem.
Nagy fáradtság, csuszás és mászás után végre a hegy gyomrába értek, hol
egy kerek tágas szobára akadtak, melyben feküdt a 13 szép leány
örök-álmat, közepütt aludt a tündérkirályné szűz anyameztelenűl, csak
hosszú aranyhaja volt a takarója, mely mint valami selyemlepedő egészen
beboritotta.
A kis tátosfiú aztán, mintha a föld nyelte volna el, eltünt, szép Miklós
pedig magára maradt, ki aztán izibe levetkezett s odafeküdt a
tündérkirályné mellé. Mikor aztán megcsókola a tündérkirálynét először,
az megmozdult.
Megcsókolja másodszor is, az egyet nagyot sohajtván, lélekzetet vett.
Megcsókolja harmadszor is, az fölkelt, fölébred s fölnyitván szemeit,
hát kit lát maga mellett, senkimást mint kedves szeretőjét, szép
Miklóst, kiért már olyan sokat szenvedett s kiért még csak az imént is
átok alatt örökálmot aludt.
Szép Miklós aztán fölkelt a tündérkirályné oldala mellől, odament a
rácsos almáriomhoz, kinyitotta annak az ajtaját, s kivette belőle az
aranyvesszőt, melylyel, sorrul sorra járván az alvó szép leányokat,
mindegyiket három-háromszor meglegyintette, mondván:
– Ébredjetek, keljetek föl, mert itt a virradat!
S azok egymásután ugráltak föl, kipkedtek-kapkodtak a ruhájuk után, mely
kinek-kinek a feje alá volt téve; szégyelték magukat, hogy egy férfi
előtt peczéren állnak.
Mikor szép Miklós ezzel is készen volt, azt a kigyót avagy békát, mely
legelőször jött elébe, megütötte az aranyvesszővel szintén háromszor,
mondván:
– Ébredjetek, keljetek föl, kigyó-béka ruhátokból bújatok ki s öltsetek
emberi alakot; mert itt a szabadulás órája!
S azok megrázkodván, kibújtak kigyó-béka ruhájukból s emberi alakot
öltének.
Erre megszólalt a szép muzsika, rárántotta a banda s ime, egy gyönyörü
tündérpalotában találta magát a mi Miklósunk, kit aztán a tündérek
bevittek a fürdőszobába, tejbe megförösztötték, aranytörlőbe
megtörülték, aranyhaját szépen kifodorították, biboros-bársonyos köntöst
adtak rá, s az érdem koronájával mint szabaditó királyukat
megkoronázták. Jobb felül állt a kis tátosfiú, bal felül pedig a
felesége, a szép tündérkirályné.
Igy lett a szegény ember fiából tündérkirály s vén apjára aztán csakugy
dült az áldás, hogy jobban se kellett s szegény feje azt se tudta, hogy
honnan jön, pedig a fia öntötte a fejére a bőség-szaruját.


AZ ÖRÖKIFJÚSÁG VIZE.[1]
Volt egyszer a világon egy király s ennek három fia. A királynak az
egyik szeme mindig nevetett, a másik pedig mindig sírt.
Mikor a három fiú már annyira fölcseperedett, hogy már a legény sorba is
beillettek volna: összebeszéltek, hogy megkérdik az édes atyjukat, hogy
mért nevet az egyik szeme mindig, a másik pedig mért könyezik? Mondom,
hogy rájöttek e gondolatra, beküldték királyatyjukhoz a legöregebbiket.
[1] Jelen népmeséhez hasonló nt. Erdélyi János ur mesegyüjteményében
is „Pelikán madár“ czim alatt megjelent. S ha e két népmesét
összehasonlitjuk, ugy találjuk, hogy, bár mindkettőn egy alapgondolat
vonul végig, mégis mind az előadási módra, mind pedig magára a
mesetárgy kivitelére nézve lényegesen különböznek egymástól: ezért
jónak látja közölni a gyüjtő.
Bemegyen a legöregebbik királyfi a fehér szobába, hát az apját ép
fölöstökömnél találta.
– Fölséges királyatyám! kezdé beszédét a királyfi, nem felelnél egy
kérdésünkre, nem mondanád azt meg nekünk, hogy mért sír az egyik szemed
mindig s mért nevet a másik?
E kérdésre a király mitse válaszolt, annyit se, hogy: „bá“; hanem nagy
mérgesen felkapott egy nagy kést, mely ép az asztalon hevert s a fia
után vágta.
Megijed a királyfi, utczu vesd el magad, kiszaladt a fehér házból. A
nagy kés a küszöbben állott meg.
A két ifjabb királyfi, már mint a középső és a legkisebbik, ott
várakozott a kertben bátyjok érkeztére; de nem kellett azután sokáig
várniok, mert imhol jön nagy lelkendezve a legöregebbik királyfi.
– No mit mondott… no mit mondott, kérdezték egyszerre ketten is.
– Hát csak azt mondta, hogy egyet se szólt, azt is lassan mondta; mert
nem érkezik rá beszélni, mert ép a fölöstökömnél találtam; hanem eredj
be te középső, tán te szerencsésebb leszesz.
Bemegyen a középső királyfi a fehér szobába, hát az apja még most is ott
ült az asztalszegben a fölöstökömnél.
– Fölséges királyatyám! kezdé beszédét a királyfi, nem felelnél egy
kérdésünkre, nem mondanád azt meg nekünk: hogy mért sír az egyik szemed
mindig, mért nevet a másik?
Dühbe jön a vén király, ennek se válaszolt egy kukkot sem, hanem nagy
mérgesen felkapott egy nagy kést, mely ép ugy kezeügyében az asztalon
állott s a fia után vágta.
Megijed a királyfi, megoldja a lába kerekét s ki a szobából. A nagy kés
az ajtóban állott meg.
A két testvére, már mint a legöregebbik és a legfiatalabbik, még most is
ott sétáltak a kertben le s fel; testvérük érkeztére vártak; de nem
kellett azután sokáig várniok, mert imhol jön nagy lelkendezve a középső
királyfi.
– No mit mondott… no mit mondott, kérdik egyszerre ketten is?
– Hát csak azt mondta, a mit neked: egyet se szólt, azt is lassan
mondta; mert én is még a fölöstökömnél találtam, két urnak pedig, hogy
beszéljen is, egyék is, nem lehet szolgálni, hanem eredj be te öcsém,
hátha te szerencsésebb leszesz mint mi ketten itt, la?
De azt, mind a legöregebbik mind a középső, nagy bölcsen elhallgatták,
hogy mint vágta a nagy kést mindkettőjük után édes atyjok.
Bemegyen a legkisebbik, a legszebbik királyfi is a fehér szobába. Ez is
az apját még az asztal mellett találta.
– Fölséges királyatyám! kezdé beszédét a legkisebbik királyfi, nem
felelnél egy kérdésünkre, nem mondanád azt meg nekünk: mért sír az egyik
szemed mindig és mért nevet a másik?
Erre is megharagszik a vén király, felkap egy nagy kést, mely ép a
kezeügyében volt s utána vágta a fiának. A nagy kés a királyfi
lábakásájában állt meg; de ez nem futott ki a fehér szobából, hanem
kihuzván a nagy kést a lábából, visszatette az asztalra, mondván:
– Fölséges királyatyám! most is azt kérdem, hogy mért sír az egyik
szemed mért nevet a másik?
– No kedves fiam, teljék szived kivánsága, már neked megmondom, mert te
vagy mindhárom fiam között a legbátrabb és legvitézebb, mert te nem
futottál ugy el, mint az a másik kettő. Hát azért nevet az egyik szemem,
mert tibennetek leli minden gyönyörűségét; azért sír pedig a másik, mert
már megvénűltem, mert már kenyerem javát, ételem savát-borsát megettem,
mert már közelebb vagyok a sírhoz, hisz az egyik lábam már ugyis a
koporsóban.
Hanem itt meg itt buzog fel az örökifjuság vize; s ugyanott található a
szépenszóló aranypintyőke, s ha én az elsőből, nem többet, csak egy
kortyot is ihatnám, a másodiknak pedig vidámitó énekét hallhatnám: akkor
kedves fiam, ez az egyik szemem is csak ugy nevetne mint a másik.
Minekutána a legkisebb királyfi mindezt végig hallgatta, bement a kertbe
két bátyjához.
– No mit mondott, kérdik egyszerre ketten is?
– Hát biz királyatyám nem szólt egyebet, mint: azért nevet az egyik
szeme, mert minden gyönyörűségét mibennünk találja; azért sír pedig a
másik, mert már megvénűlt, megöregedett s innen-onnan kiköltözik ez
árnyék világból. De itt meg itt buzog fel az örökifjúság vize, s
ugyanott található a szépenszóló aranypintyőke, s ha ő az elsőből nem
többet csak egy kortyot is ihatnék, a másodiknak pedig vidámitó énekét
hallhatná: akkor testvéreim, az egyik szeme is csakugy nevetne mint a
másik. Azért kedves testvéreim, ez szóm és mondásom hozzátok, hogy
menjünk be a mi királyi atyánkhoz s adjuk tudtára, hogy mi elmegyünk, s
ha csak lehet hozunk az örökifjuság vizéből, de még a szépen szóló
aranypintyőkét sem hagyjuk ott.
S a három királyfi e szerint cselekedett. – Felnevelő apjoktól keserves
könyhullatások között elbúcsúzván, elindultak országvilágszerte az
örökifjuság vize és a szépen szóló aranypintyőke fölkeresésére.
Itt a két legöregebbik testvér királyatyjuk számnélküli ménesei közül
kiválasztottak két legjobb, legtüzesebb aranyszőrű paripát; a legkisebb
pedig, a mint egy rosz tesznye csikó mellett elment volna, ez arczul üté
a királyfit a farkával, mondván: „Engem válaszsz szép királyfi“ s az
csakugyan ezt a fótos csikót választotta.
A két öregebbik királyfi meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát
öcscsük választásán; de az nevet legjobban, a ki utoljára nevet; mert a
rosz, tesznye csikó olyan igaz mint hogy élek, hisz ott voltam a hol
mondták, ugy láttam mint most – tátos volt.
Aztán mindhárman elindultak egy úton, de alig mentek egy jó darabra, a
két öregebbik testvér előre vágtatott és a legkisebbet elhagyták. Mikor
már szem-benemlátta távolságra előre haladt a két öregebbik királyfi,
megszólal a tátos ló, kérdvén:
– Mit szomorkodol, mit bánkódol, kedves gazdám; tán azon busulsz, hogy
azok a gyönyörű mákvirágok itt hagytak? Nem baj az kedves gazdám, csak
szerencse; hagy menjenek ők a magok utján, mink is a magunkén, hisz
ugyse messze mennek azok, mert a legelső csárdában, a melyet elő-utó
találnak megpihennek.
S ott tizenkét zsivány várakozik rájuk, kik barátruhában vannak
felöltözve s kártyáznak egymás közt. Majd a két bátyád is leül közibük
kártyázni s az lesz a dolog vége, hogy minden pénzüket, lovukat,
szerszámukat, de még a rajtuk való ruhát is elnyerik tőlük; ugyannyira,
hogy még a bor árát sem tudják kifizetni: ezért a csapláros mindaddig
nem ereszti el őket, mig a bor-, széna- és zab árát le nem dolgozzák. De
hogy mi is azonképpen ne járjunk, mi ne jobbra, hanem balra tartsunk.
Mikor a maga mondókáját bevégezte a rosz csikó, megrázkodott s olyan
aranyszőrű, hat lábú, széltől fogantatott, zsarátnokot evő tátosparipa
lett belőle, hogy csak párját kellett volna keresni, vagy ha keresték
volna is, mégse találták volna.
– No kedves, most illünk egymáshoz, én te hozzád, te pedig én hozzám:
azért ülj fel csak a hátamra, s hogy menjek veled: ugy-e mint a
gondolat, ugy-e mint a villámlás, vagy a hogy a legsebesebb röptű madár
szállhat?
– Csak ugy édes lovam, válaszolt neki a királyfi, hogy sem én bennem, se
te benned hiba ne essék!
S aztán a hatlábú tátosparipa felszállt a levegőégbe, s mentek
mendegéltek hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl,
még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen
innen; egyszer egy nagy vadon erdőbe, hol se eget se földet nem láttak,
egy kis gunyhó előtt leszálltak.
Bemegyen a királyfi a gunyhóba, hol egy olyan vén asszonyra talált, ki
még az országútnál is öregebb volt. Köszön neki:
– Adjon isten jó napot, édes öreg anyám!
– Ha öreg anyádnak nem szólitottál volna, hamm! mindjárt bekaptalak
volna!… Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem
jár?
– Az örökifjuság vizeért és a szépenszóló aranypintyőkeért megyek,
hogyha hallotta hirüket édes öreg anyám?!
– Hallani, csak hallottam, de hogy hol van, azt nem tudom megmondani;
hanem, ha ezen a nagy hegyen keresztül mészsz, kis domb alatt, kerek
erdő tövében lakik az én néném, ha csak ez nem tud felőle, ugy senki a
világon!… De nem azt mondom én királyfi, hanem azt, hogyha már az
örökifjuság vizeért mészsz, ne itt van ez a butykos s hozz ebben nekem
is, mert ládd, én is szeretnék még egyszer 18 éves lenni.
A királyfi elvette a butykost és a nyeregkápájára kötötte. Ez a vén
asszony megajándékozta a királyfit egy aranypatkóval, hogy tegye el, tán
még hasznát veheti. A királyfi ezt is elvette, s megköszönés után,
belepakolta a montli-zsákba s azzal tovább ment.
A tátosparipa egyet ugrott, kettőt szökött, már tul volt az irdatlan
magas hegyen, s a kerek erdő tövében levő kis gunyhó előtt szállt le.
Bemegyen a királyfi a gunyhóba, hát itt még öregebb, még vénebb
asszonyra akadt, mint az első volt. Köszön neki.
– Adjon isten jó napot, édes öreg anyám!
– Fogadj isten, édes fiam! s ha öreg anyádnak nem szólítottál volna:
hamm! mindjárt bekaptalak volna! Hát hol jársz itt ezen az idegen
földön, hol még a madár sem jár?
– Az örökifjuság vizeért és a szépenszóló aranypintyőkeért megyek,
hogyha hallotta hirüket édes öreganyám?
– Hallani csak hallottam, de hogy hol és miképpen lehetne rájuk szert
tenni, azt nem tudom megmondani. Minek tagadnám, mikor inkább hasznom
mint károm lenne belőle, hogyha elhozhatnád; hanem ezen az irdatlan
magas hegyen keresztül menve, mely itt előttünk az eget támasztja, kis
domb alatt kerek erdő tövében lakik az én néném. Ha csak ez nem tud
felőlük, ugy senki a világon! De egyet mondok királyfi, kettő lesz
belőle, ne itt van ez a butykos, tedd el, s hozz nekem is benne abból az
örökifjuság vizéből. Aztán ne, itt van ez az aranytörlő is, tedd el ezt
is, mert tán még hasznát veszed.
A királyfi mind a butykost, mind az aranytörlőt elvette, s megköszönvén
a hozzája való szívességet, tovább ment.
Itt a tátosparipa csak egyet ugrott, kettőt szökött, már túl volt azon
az irdatlan magas hegyen, mely az eget támasztotta, s a harmadik kis
gunyhó előtt állt meg.
Bemegyen a királyfi ebbe is, s itt már olyan vén asszonyra akadt, hogy
annak az orra szüntelenül a száját, ez pedig a fülét csókolta.
Köszön neki.
– Adjon Isten jó napot, édes öreg anyám!
– Fogadj isten, édes fiam! ha öreg anyádnak nem szólitottál volna: hamm!
mindjárt bekaptalak volna!… Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol
még a madár sem jár?
– Az örökifjuság vizeért és a szépen szóló aranypintyőkeért megyek,
hogyha hallotta hirüket édes öreganyám?
– Hahó királyfi, dehogy nem hallottam, dehogy nem! hisz Tündérszép Ilona
várában föllelheted mind a kettőt, mert valósággal ott van. S ha ezen az
irdatlan magos hegyen, mely itt elöttünk az eget támasztja, keresztül
méggy, a kék tengerre akadsz. Ennek a tengernek a hetvenhetedik
szigetében áll Tündérszép Ilona vára aranykacsa lábán, s minthogy a vár
kivülről szüntelen forog, mint a fergetyü, bizony nem mehetsz abba be a
földről, hanem ha van olyan tátoslovad, mely a tetején is beugrik, akkor
bemehetsz, csak arra az egyre vigyázz, hogy mind mikor beugratsz, mind
mikor kiugratsz, ugy felkösd a lovad farkát, hogy egy szál se maradjon
szabadon; mert ha csak egy szál is hozzá csapódik a vár rezes tetejéhez,
az megszólal, s a tündérek se irgalom se kegyelem, szanaszét tépnek.
Mikor már egyszer bent leszesz, a vár kellős közepén vagyon Tündérszép
Ilona hálószobája, keresd föl ezt, eredj be hozzá. Ő ekkor ép alszik, s
mindent tehetsz vele, csak megne csókold, mert ha megcsókolnád, tüstént
fölébredne s bizony nem tudom én, hogy mit cselekednék veled. Tündérszép
Ilona ágya se a földön, se az égben, hanem ég és föld között a levegőben
van, s virághágcson kell hozzá fölmenni. Eredj fel rajta s hajtsd
kétfelé hosszu arany haját, melylyel, mint valami selyemlepedővel,
takaródzik, s feküdjél mellé, de mint mondám: mindent tehetsz vele, csak
meg ne csokold. Az ágya felett függ aranyos kalitkában a szépenszóló
aranypintyőke, melynek a száját, hogy meg ne szólaljon, egy
aranyhajszállal tekergesd be. A szobája két szegletében buzog fel két
forrás; az egyikben van az örökifjuság víze, a másikban pedig a halál
víze. Merits mind a kettőből, s hozz az én számomra is az örökifjúság
vizéből ebben a butykosban; mert ládd, még egyszer én is szeretnék 18
éves lenni, ha pedig abból nem többet, csak egy kortyot is ihatnék, azzá
válnék. Ne, itt van ez az aranylóvakaró is, tedd el, mert majd hasznát
veszed még.
Mikor a vén asszony ekkép befejezte a maga mondókáját, a királyfi
elbúcsuzván tőle, el vitte mind a butykost, mind az aranylóvakarót.
Aztán felült jó tátoslovára, mely csak egyet ugrott, kettőt szökött, s
már túl volt azon az irdatlan magas hegyen, mely az eget támasztotta.
Hogy keresztül ment a királyfi az irdatlan magas hegyen, a kék tenger