Dunamelléki eredeti népmesék (1. kötet) - 2

az én szives meghivásomat sem veti meg s egy tányér levesre szivesen
látom ide meg ide, ebbe meg ebbe a rezidencziába.
A bótos hogy hogy nem, ráadta a fejét s mikor már a királyfi uj ruhája
is készen volt, melyet az magára öltött, mindketten felültek a maguk
paripájára s elvágtattak. Mindenütt a merre csak mentek a népség
megsüvegelte őket, a gazdag kalmár pedig pénzt szórt közéjök. A királyfi
sem akart kisebb ember lenni mint amaz, ő is benyúlt a zsebébe, hogyha
találna benne egy-két krajczárt, hát uramfia a zsebe telisded tele volt
aranypénzzel s mentül jobban szórta azokat a népségek közé, sohse
fogyott, hanem annál jobban szaporodott. A kalmár csak ezüstpénzt
hajigált, a királyfi pedig aranypénzt. Mikor pedig a várta előtt
elmentek volna, az őrtálló katona fegyverrel tisztelgett elöttük.
Igy aztán nagy tisztesség között kiértek a városból s elértek arra a
helyre, hol a királyfi gunyhója állott; de uramfia, itt most nem gunyhót
találtak, hanem tizenkét kontignácziós királyi rezidencziát, melyben
csakugy szólt a muzsika, hogy jobban se kellett.
A királyfi aztán bevezette a vendégét a rezidencziába. Ajtó magától
tárult elöttük s magától csukódott be utánuk. Keresztülmenvén 12 szoba
során, az ebédlőbe értek. Sehol egy lelket sem láttak, pedig az asztal
két személyre megvolt teritve. Itt felpattan az ajtó s az asztalon terem
a leves. Tizenkétszer tele merte a kalmár a levest, s az a tálból
nemhogy fogyott volna, de egyre szaporodott. A leves után az asztalon
termett a hús s igy sorba, vége-hossza nem volt a papos ebédnek. S a
kalmár ugy jollakott, hogy a füle kétfelé állt s csakugy fújt mint a
bika, de hát még mikor az egy akó bort beköpte, akkor ép ugy televolt
mint a felfújt duda.
Mikor az ebédnek vége lett, egy karika gyűrű leesik az asztalra, s egyet
fordul, kettőt perdűl, leánynyá válik s elkezd a szoba közepén
tánczolni. Utána leesik a másik karika gyűrű is az asztal kellős
közepére. Ez is egyet fordul, kettőt perdül, leánynyá válik s elkezd a
szoba közepén tánczolni. Egy kevés idő mulva leesik a harmadik karika
gyűrű is s ez is egyet fordul, kettőt perdűl, leánynyá válik s elkezd a
szoba kellős közepén tánczolni. Szép leány volt az első kettő is, de a
harmadiknak egyik se lehetett mégcsak fia se, olyan kimondhatlan
gyönyörves volt. De a mint sürögtek-forogtak a leányok, a szelet a
királyfira hajtották, mitől az ugy elaludt, hogy harmad napig se ébredt
föl.
De tán jobb lett volna neki soha föl nem ébredni, mert egy szó mint
száz, bezzeg nem a tizenkét kontignáczios királyi rezidenciában találta
magát, hanem abban a kis gunyhóban, a melyet maga font. De még igy is
hagyján lett volna a dolog, csak a szép királyné ott feküdt volna az
oldala mellett, hanem az asszonynak se hire se neve s csak már egy kis
nyomot hagyott volna maga után, a merre ment és a merre kereshette
volna; de sehol semmi. Ismét volt szép asszony, nincs szép asszony;
volt, nincs. Elment, eltünt örökre, messze messze szép tündérországba;
mert tovább neki aztán nem volt ott maradása, mert férje-ura másodszor
sem tartotta meg igért szavát.
Szép tündérország aranyhidjára aztán a királyné kifaragtatott egy emberi
alakot, mely senki mást nem ábrázolt, mint őt magát; két keble bimbaján
ott volt a két ragyogó csillag, fehér mellén a fényes hold s fátyolos
homlokán a tündöklő nap, melléje pedig egy katonát állittatott, hogy azt
a bizonyos embert, a ki e mellett a kőbálvány mellett letérdepel s
imádkozni kezd, tüstént kisérje be az ő színe elé.
No jól van ez abba maradt. Itt az árván maradt királyfi országról
országra bujdosott; se testének se lelkének nem volt nyugodalma sehol
sem, egyszer ugyanazon erdőbe ért, a melyben lakozott fa tetején a nagy
szakálú remete.
A királyfi aztán fölkereste azt a bizonyos fát, a melynek tetején terült
el a nagy szakálú remete kis háza. Fölmászik a fára nagy nehezen,
benyitja a remetére az ajtót s köszön neki.
– Isten jó nap, öreg apám!
– Fogadj isten, édes fiam, hát ujra megjöttél!? Ugy-e megmondtam, hogy
három éjszaka lefolyása alatt ne aludjál el, he!? Elaludtál, nem
fogadtál szót, most már szenvedned kell; de a tátosparipádra se
gondoltál, mert azt se tudod, hogy a világ melyik zegében vagy zugában
van. De ha a szavamra hallgatsz, még egyszer feltalálhatod kedves hites
párodat, mert az a tündérek seregében szolgál. Ne itt van ez a rosz
kötőfék, meg ez a sut-bot, majd hasznát veszed még mind a kettőnek.
Hogyha kiérsz erre meg erre a keresztútra, vedd elő a kötőféket, rázd
meg azt háromszor, majd előkerül a tátosparipád. Aztán ülj fel rá s
keresd föl szép tündérországot. Mikor szép tündérországnak ép határára
érsz, két sárkánykigyó állja utadat s nem akarnak keresztül ereszteni a
rézhídon; de te ekkor ne cselekedjél egyebet mint ennek a sut-botnak
parancsold, csak ezt szólitsd, hogy csináljon utat s fizesse le a vámot.
Majd megfizet az, ne félj, majd beeresztenek aztán. Mikor egyszer
bejuthattál szép tündérországba, vesd el a botodat, ereszd el a lovadat,
hogy hagyj menjen legelni a selyemrétre. Aztán a rézhidtól kezdve, egész
az aranyhidig, hogy a tündérek megszánjanak, térden állva kell menned. A
hidon van egy emberi alak kőből kifaragva s hogyha nem mondom is, hogy
kit ábrázol, majd megmondja azt neked a te szived. Ez előtt a kőbálvány
előtt el ne menj a nélkül, hogy egy „Miatyánk“-ot el ne mondj. S a többi
aztán magától jön.
A királyfi harmadszor is elbúcsúzott a nagy szakálú remetétől,
megköszönvén a hozzája való szives jó akaratát, nagy ügygyel-bajjal
lemászott a fáról s fölkereste azt a bizonyos kereszt-utat, melyet a
nagy szakálú remete mondott. Mikor odaért, megállt a kereszt közepén,
elővette a rosz kötőféket s megrázta háromszor. Ime! ehun jött ám a
széltől fogantatott tátosparipa hangos nyeritéssel, melytől a világ mint
valami harang háromszor kondult meg.
– Hipp hopp! itt vagyok kedves gazdám, csak ülj fel a hátamra, mert ha
nem mondod is, ugyis tudom, hogy hova igyekszel.
A királyfi aztán felült a tátosparipa hátára, mely felszállt a
levegőégbe s mint a legsebesebb zúgó fergeteg megindultak szép
tündérország fölkeresésére.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, még az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis
kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer valahára
mégis elértek szép tündérország határára. Egy rézhid vezetett az
országba, de a melyen két lánczos sárkánykigyó állt őrt és semmi
teremtett állatot be nem eresztett: igy biz a királyfiban sem tettek
különbséget.
Hej, a mi Miklósunk sem rest, előveszi a sut-botot s parancsolja neki,
szót szólván: „Üsd-verd édes botocskám“ s az hol az egyikre, hol a
másikra akkorákat huzott, hogy csakugy csittegett-csattogott,
pifegett-püfögött, a hátukon. A két fenevad sem tudta a dolgot mire
vélni, szaladásnak eredtek s bebújtak a híd alá. Mig innen ujra
kijöttek, addig a mi Miklósunk akár kétszer is átmehetett volna a
rézhídon bántatlanul. Mikor aztán a királyfi benn volt, elvetette a
sut-botot, s az mintha puskából lőtték volna ki, megindult hazafelé s
megsem állt addig, mig a nagy szakálú remete ajtó sarkába, a maga
helyére nem állott; – a tátosparipának pedig kivette a fejéből a
kötőféket, megütötte vele háromszor s az, mintha parancsolták volna
neki, megsem állt addig, mig a selyemrét kellős közepére nem ért.
A királyfi aztán ismét ugy maradt mint az ujjam s ekkor a két térdére
esett s térdenállva megindult az aranyhíd-felé, egész hét álló
esztendeig csuszott-mászott. Hét esztendő mulva nagy nehezen a hidhoz
ért, hát csak ekkor látja, hogy ott kőből van kifaragva az ő kedves
felesége, s még nagyobb igazság okáért a két csillag, hold és nap is ki
voltak faragva rajta. Akár mondta, akár nem a nagy szakálú remete, hogy
essen térdre előtte, térdre esett ez ugyis s imádkozott.
Meglátja ezt az a katona, a ki ott sírbakot állt. Ennek sem kell egyéb,
nyakon csípi azt a koldus-forma embert, a ki ott térdepelt s egyenesen
az ifjú királyasszony elé vitte.
Mind a királyfi, mind a királyasszony azonnal felösmerték egymást s most
már igazán azt mondták egymásnak: „Én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se
választ el egymástól.“ A tündérek is ennyi igazság és hűség láttára
megszánták a királyfit s ki fogta neki aztán legjobban pártját, mint
azok? egyik azt a koldús-forma köntöst húzta le, másik fördőt készitett
a számára, a harmadik megförösztötte és igy sorba mig csak a királyfi
tetőtől talpig újba nem volt öltözve. S minthogy szép tündérországban
csak az lehet a király, a ki legszebb, már pedig a mi Miklósunknál senki
fia sem volt különb legény, őt királyuknak megválasztották, királynénak
pedig a feleségét, kinél szépségre jóságra nézve senki sem volt különb;
mert a két csillag ismét ragyogni kezdett a két emlőjén, a hold fényleni
kezdett fehér mellén és a nap, mint valami arany korona kisütött a
homlokán. Kik még most is királykodnak, hogyha meg nem haltak.


AZ ÖRÖKBEFOGADOTT TESTVÉREK.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy nagy meseország,
ennek a kellős közepén egy nagy erdőség, a nagy erdőség kellős közepén
egy nagy virágos rét, a nagy virágos rét kellős közepén egy nagy
bársonysziget, a nagy bársonysziget kellős közepén egy nagy ezüstfolyó,
a nagy ezüstfolyó kellős közepén állott egy ó-kút, melyből meritettem az
operencziából hozott mesémet; s mindannak, ki arra figyelmesen nem
hallgat, avagy kéretlenül belekottyan, annyiszor üssön az istennyila
hordajára, a mennyi fővény van a Dunában és a Tiszában.
Volt egyszer hát a világon egy szegény ember s ennek annyi gyermeke,
mint erdőn a fa, mint égen a csillag; ugyhogy szegény ember már komát se
talált a maga falujában.
No ha nem talál, gondolta magában, nagy a világ, majd csak akad valahol
valaki.
Ezért a szegény ember vetett a szatyorba vagy két sült krumplit s
elindult országvilágszerte komát keresni. De nem kellett neki messze
mennie, mert egy olyan gazdag kalmárral hozta össze az isten, kinek
annyi gyermeke sem volt, mint kákán a csomó.
– Hová hová szegény ember? kérdi a gazdag kalmár.
– Elmegyek komát keresni.
– Sose fáradj, ha elfogadsz, leszek én.
– El biz én, nemcsak egy, de két kézzel is, mert a szülötte falumban,
bár nem bántam volna, ha czigány, vagy pogány lett volna is, nem akadt
senki sem.
Igy lett a szegény ember komája a gazdag kalmár, ki aztán a két
legkisebbik gyermeket, kik egy hassal jöttek a világra, s az egyik fiu a
másik pedig leányka volt, örökbe fogadta s mint tulajdon magzatjait fel
is nevelte.
Mikor, mikor nem, azt már egész bizonysággal nem merem állitani, elég az
hozzá, hogy egy bizonyos napon, minekutána sem a kalmár, sem a felesége
nem volt odahaza, a két testvér, kik már 16–16 tavaszt értek meg,
kártyázni kezdtek.
Csak játszanak csak játszanak, annyira hogy a fiú mind elnyerte a huga
pénzét. Ez félre vonta a száját és sírva fakadt.
– No csak ne sírj, szólt neki a fiú, inkább visszaadom a pénzedet s még
az enyémből is adok.
S ugy tőn, miként mondá; visszaadta a huga pénzét. Aztán megint a
játszáshoz fogtak; de most, hogy hogy nem, fordult a koczka, mert a
szerencse szárnyon jár, a kire száll, az jóljár, a kis leány lett a
nyertes s a bátyjától még az utolsó fityinget is elnyerte; de a leány,
nem ugy mint a fiú, nem adta vissza a pénzt, hanem megtartotta magának.
– Add vissza a pénzemet, kéri a fiú.
– Nem adom, szólt a leány.
– Add vissza, ugy-e én visszaadtam?
– Mit bánom én, elég bolond voltál!
– Add vissza, hisz testvéred vagyok.
– Nem adom.
– Ha nem adod, ugy erőnek erejével is elveszem!
– Most már azért sem adom!
Igy szórúl szóra, többre többre, a két testvér összeveszett, hajba
kaptak s a leány szidni, átkozni kezdé a bátyját s megtagadta, hogy
nemis testvére.
– No testvér, ha te engem megátkoztál és megtagadtál, én is megátkozlak
téged: mindaddig sose szülhess magzatot, migén két ujjamnak a melledre
tevésével az alól föl nem oldozlak.
Erre a szóra egy hét fejű sárkány elragadta a leányt és annak se hirét
se nevét nem hallották többé. De azon órától fogva a fiúnak sem volt
otthon maradása, mert egy az, hogy felnevelő szüleitől is félt, más az,
hogy a testvérét is szerette volna fölkeresni: ezért utilaput kötött a
talpára, összebeszélt Szél Pállal s elindult országvilágszerte
bujdokolni.
Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
is túl, egyszer egy királyi rezidencziához ért. Bemegyen a királyhoz s
köszön neki, a mint dukál:
– Adjon Isten, jó napot fölségednek!
– Fogadj isten, szolgalegény! Hát mi járatban vagy?
– Szolgálatot keresek, hogyha megfogadna fölséged.
– Ép jókor jöttél fiam, kocsisra van szükségem: azért ha kedved tartja,
megfogadlak s egyéb dolgod nem lesz, mint három rosz lovat őrzesz.
Reggel ide meg ide, ebbe meg ebbe a szigetbe átviszed a vizen, de ugy,
hogy se hidon ne menj, se vizben ne úsztass s mégse legyen a lovaknak
még csak a kis-körme se vizes, este pedig azon az uton és módon
hazahozod.
No jól van, a szegény ember fiából kocsis lett. Reggel idejekorán
kivezeti a három rosz lovat, ráül az anyakanczára s viszi a viznek.
Mikor ép a viz partjára ért s mikor ép azon kezdett gondolkozni: hogy
vigye ő át e három lovat úgy a vízen, hogy se hidon ne menjen, se ne
usztasson s mégse legyen a lovaknak mégcsak a kis körmük se vizes:
megered a három ló s ugy átmentek a vizen, hogy még a kiskörmük se lett
vizes; de nemis csoda, mert mind a három ló, olyan igaz, mint hogy élek
ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, tátos volt.
Miklós aztán – mert közben légyen mondva, igy hítták a szegény ember
fiát – kihuzta a kötőféket a lovak fejéből, békót vetett a lábukra s
eleresztette a selyemréten legelészni, maga pedig lefeküdt az
aranyalmafa tövébe, hogy majd szundít egyet.
De mielőtt elaludt volna, valami énekszó ütötte meg a fülét, körülnéz,
hogy ugyan mi lehet az, hát látja, hogy tizenhárom hattyú repül feléje s
azok énekelnek olyan szépen. Majd mikor közelibe értek, leszálltak a
selyemrétre, ép mellette, megrázkódtak s leánynyá változtak.
Szép volt mind a tizenkét leány, mert egysem volt köztük kivető, de a
tizenharmadik volt a legeslegszebb, ki kivált a többi közűl, odament
Miklos mellé s leült a selyemfűre.
– Itt vagy, szívem szép szerelme, szép Miklós, szólt a tündérkirályné,
már rég lesem érkeztedet, már rég vágyik szívem utánad: azért én
fogadást teszek neked, hogyha te egy esztendő elforgása alatt, már mig e
királynál szolgálsz, senkinek, de senkinek, még magának a királynak sem,
el nem árulsz, hogy itt voltam s hogy idejárok hozzád: itt van gyenge
fehér kezem, férj és feleség leszünk s ez a selyemrét, rajta az
aranyalmafák is a tiéid s enyimek lesznek. De ha te engem valakinek
elárulsz, legyen az maga a király is, nem látsz engem többet e
selyemréten, de még másutt sem.
A mi Miklósunk égre-földre igérte, hogy ugy hallgat mint hal a vizben és
senkinek egy árva szót sem szól. S ki volt most boldogabb mint a mi
Miklósunk, mert kinek volt szebb szeretője mint neki, mert ezt a nagy
szerencsét még álmában sem merte hinni, hogy rá egy tündérkirályné vesse
az ő tekintetét. Minden istenadtanap, mikor a lovakat kivitte a
selyemrétre s szabadon legeltette, megjelent előtte hattyu képében a
tündérkirályné, kisérve tizenkét szóbaleányától, majd megrázkódván,
emberi alakot vett fel magára s aztán ott szerelmeteskedtek, élvén a
szerelem édes csókjaival.
De itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, egyszer a
király a cselédei számára nagy bált adott s ugy tíz óra felé maga is
lejött a vigadó népség közé, hát egészen megütődött azon, hogy Miklóst
sehol se látja a szobában, majd kérdi:
– Hát az én kedves kocsisom Miklós hol van?
– Ott ül az ajtószögben, szólt egy a többi közül.
Odamegyen a király, hát látja, hogy Miklós ott szomorkodik egyesegyedül
mint valami árva.
– Hát Miklós, kérdé a király, mi dolog az, hogy te se nem eszel, se nem
iszol és se nem tánczolsz, mikor szól a muzsika?
– Hahó fölség, szólt Miklós, azért nem tánczolok én, mert nincs illő
tánczosném.
– No ne szomorkodjál, majd mindjárt küldök én! S ezzel a király
fölmegyen s mondja a leányának:
– No leányom, eredj le a bálba, tánczolj a tátoslovak kocsisával, mert
igen szomorú.
A kírálykisasszonynak se kellett ezt kétszer mondani, mert egy az, hogy
a talpa is nagyon viszketett, más az, hogy Miklóssal tánczolhatott, mert
hiába, szép ficzkó volt ez a mi Miklósunk, s a királykisasszony szíve
sem volt ám kőből.
Izibe felöltözködik, lemegyen a bálba s híja Miklóst tánczolni, mondván:
– No Miklós, itt vagyok, jöszte velem, tánczoljunk együtt!
– Bizony nem tánczolok én, vetette oda Miklós csakugy félvállról, mert
százszor különb szeretőm van nekem, mint a királykisasszony!
A királykisasszonyt mintha pofon ütötték volna, félrevonta a száját és
sírva ríva ment föl királyatyjához panaszra.
– No leányom, kérdé a király, mit sírsz, mit rísz olyan keservesen?
– Hogyne sírnék, hogyne rínék, felelt a királykisasszony, mikor Miklós
azt mondta, hogy bizony nem tánczol ő velem, mert ő neki százszor különb
szeretője van, mint én!
– Igazán ezt mondta?!
– Nincs különben!
– No ne sirj, édes leányom, majd megkeserüli ezt a mondatát, hiszem azt
az egyet!
S ezzel a király nagy mérgesen lement a bálba.
– Állj elő, Miklós!
– Jelentem alásan, itt vagyok.
– Igaz-e, hogy azt mondtad a leányomnak, hogy bizony nem tánczolsz te
vele, mert neked százszor különb szeretőd van, mint az én édes leányom,
he?!
– Mi tűrés tagadás fölség, biz én azt találtam neki mondani; mert jőjjön
felséged holnap ilyes meg ilyes időtájban a szigetre, saját szemével
meggyőződhetik, hogy nincs különben a dolog; mert az én szeretőm
tündérkirályné.
A király erre nem szólt semmit, hanem másnap, hogy vajjon mi van a
dologban, átment a szigetre, hát látja, hogy egy tündérkirályné, fehér
mint a galamb, piros mint a kinyilt rózsa, szép mint a hasadó hajnal,
csakugyan ott szerelmeteskedik Miklóssal, tizenkét szobaleánya pedig
ugyancsak labdázgat a selyemrét füvén az aranyalmával.
A tündérkirályné csak ekkor vette észre, hogy el van árulva.
– No Miklós, szolt a legényhez, isten hozzád! Vagy látsz engem valaha,
vagy soha, azt csak a jó isten tudja, de nekem innen, minthogy
elárultál, örökre távoznom kell s többet ne várj a selyemrétre az
aranyalmafa alá, mert nem nő ki eztán hattyúszárnyam, csakhogy
hazarepűlhetek!… Te pedig tudd meg, fordult a királyhoz, hogy ennek a
fiúnak még a haja szála se mozduljon meg; mert nem te neked plántáltam
én ide ezt a selyemrétet s nem neked ültettem rája az aranyalmát termő
fát, hanem ennek a kedveért!
S ezzel a tündérkirályné és a 12 szobaleány megrázkódván, hattyuvá
változtak s elrepűltek.
Volt szép tündérkirályné, nincs szép tündérkirályné. Volt, nincs!
Miklósnak csak ekkor esett le az álla, csak ekkor vakarta a fejét ott
is, a hol nem viszketett s szörnyen elbúsulta magát.
Azért nyakába akasztotta a világot azzal a szándékkal, hogy mindaddig
megyen, mig a szép tündérkirálynét fel nem találja.
Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen még az óperencziás tengeren
is túl, egyszer egy malomhoz, a tündérek malmához ért, melyet a
nyájasság folyója hajtott.
Beköszön íde, szót szólván:
– Isten jó nap, molnármester!
– Fogadj isten, Miklós! Már hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még
a madár sem jár?
– Szép tündérországot keresem, nem hallotta-e hirét bátyám uram?
– Nem hallottam-e? hát hogyne hallottam volna, mikor én őrlök lisztet a
számukra! De te Miklós, mig a világ lesz, ilyes állapotban oda soha el
nem juthatsz, mert messzebb van az ide mint ég a földtől, pedig ez már
csak jól elvan, ugy-e? De azért ne búsulj, majd segitünk a dolgon, mert
jár ide a malmomba egy griff madár, mely a lisztet viszi el. S két
zsákot visz egyszerre: azért majd az egyikbe, hogyha kedved tartja téged
pakollak be, a másikba pedig ugyan oly nehézségű lisztet rakok; mert a
két zsák lisztnek egy forma nehézségűnek kell lenni, különben el se
vihetné.
Ugyis lett. – Miklóst szépen belepakolták az egyik zsákba, majd a
másikba ugyanannyi nehézségű lisztet raktak. Itt jön a nagy griff madár,
belevágja az egyik zsákba az egyik körmét, másikba a másikat, felkapja a
levegőégbe; de nem repülhetett eléggé gyorsan, mert most sokkal nehezebb
terhet vitt, mint máskor. Pedig egy nagy fekete felhő közeledett feléje,
pedig még messze van szép tündérország! A griff madár mindig gyorsabban
gyorsabban repült, de a fekete felhő mégis utolérte s hogyim hullt az
eső, mintha kannából öntötték volna, az egyik zsák, a melyikben a liszt
volt, sokkal nehezebb lett mint a másik, ezért a griff madár egyik
oldalát mindig leebb, leebb huzta, ugy hogy még repülni is alig tudott.
Most mit tegyen a griff madár, a két zsákot ugyse vihette el magával
szép tündérországba, ezért a könyebbiket, már a melyikben volt a mi
Miklósunk, letette egy nagy vadon erdőségben, a másikkal pedig tovább
szállt.
Igy maradt hoppon a mi Miklósunk, ki aztán elővette csillagos bicskáját,
a zsákot felhasitotta, kibujt belőle s elindult a nagy vadon erdőségbe.
A mint mén mendegél, egyszer, egy alvó gyermekre talált. Megrugja ennek
a lábát, hogy ébredjen föl. A gyermek egyszerre talpon volt s hogy
meglátta Miklóst, csak elkezdi:
– Csakhogy már egyszer megérkeztél, édes gazdám, mert már régen
várakoztam reád. Ha nem mondod is, ugyis tudom, hogy hova igyekezel, de
majd leszek én a kalauzod, majd elvezetlek én téged oda, hová a szived
vágyakozik, csak utánam jöjj.
Miklós követte a gyermeket, ki őt egy nagy kovácsmühelybe vezette be.
– Itthon-e a gazda, kérdé a gyermek?
– Itt vagyok, szólt a mester.
– No hát készitsen nekünk huszonnégy pár vasbakancsot és vaskeztyüt,
tizenkét párt a gazdám számára, tizenkét párt pedig az én részemre.
De mig a kovács a 24 pár vasbakancsot és vaskeztyűt elkészítette, addig,
a mi Miklósunk és a fegyverhordozó szolgája – mert a gyermeket azzá
tette – bementek a kovács szobájába, hol az asszony mindjárt
sürgölődött-forgolódott a vendégek körül s enni-inni valót rakott ki
eléjök.
Itt a kis fegyverhordozó térűl-fordul, kimegyen a szobából, a kovácsné
pedig – ki közbe légyen mondva – boszorkány volt s kinek a mi szép
Miklósunk igen megtetszett, ezért saját ragyavert képű leányát szerette
volna rá tukmálni – utána a gyermeknek s kérdőre vonta ilyeténképpen:
– Ugyan kis szógám, nem mondanád meg nekem, hogy hová igyekeztek?
– Már mért ne mondanám meg, hísz se károm se hasznom benne! hát mámi,
látja-e ezt a nagy hegyet, mely itt elöttünk az eget támasztja? No ha
látja, hát oda igyekezünk mi, mert annak a hegynek a tetejére jár minden
istenadta nap tejbe förödni a tündérkirályné, ki az én gazdám szeretője.
A vén asszony aztán rávette a gyermeket, hogy majd mikor annak a nagy
hegynek a tetejére érnek, még pedig oda, hol a szép tündérkirályné
tejben szokott fördeni, s majd mikor már annak érkeztére várnak: kis
fúvóval, melyet át is adott a gyermeknek, bocsásson az urára egy kis
szelet s majd mikor eltávozik a szép tündérkirályné, egy kis üvegcsében
lévő szerrel kenje meg annak a halántékát; mert ha mindezeket
megcselekszi, a tündérkirályné ha eddig szerette Miklóst, de aztán
hétszerte jobban szereti. És három nap egymásután azonképpen
cselekedjék. De erről egy teremtett léleknek se szóljon semmit, mert
majd a gyermeknek igy lesz dolga, ugy lesz dolga.
A gyermek, hogy hogy nem, ráállott a vén banya beszédére s mind a kis
fúvót, mind a kis üveget zsebre tette.
No jól van, ez abba maradt. A kovács aztán csakhamar elkészitette a
huszonnégy pár vasbakancsot és szintannyi vaskeztyűt, miket Miklós és a
fegyverhordózója magukhoz vevén, elindultak annak az irdatlan nagy
hegynek a mászására; de mikorára a tetejére értek, mind a huszonnégy pár
vasbakancs és vaskeztyű elkopott. De mindezekkel a mi Miklósunk nem
sokat törődött, csakhogy már egyszer oda fenn volt. E hegynek a tetején
terült el a szép tündérkirályné mulatókertje, a hová szokott ő járni
minden istenadta nap tejben förödni.
Keresztülmentek aztán három erdőn: az első volt réz, a második ezüst, a
harmadik pedig aranyerdő, és ekkor a selyemrétre értek. Ennek a kellős
közepén állott egy aranyalmafa, az aranyalmafa alatt aranykád, ebben
pedig ma-fejt fris édes tej, a melyben szokott fördeni a szép
tündérkirályné.
Hej régtől fogva ide igyekezett már Miklós, s hogy ideért, lefeküdt az
aranyalmafa alá s várta a tündérkirályné megérkeztét.
A mint ott legjavában forgatná az elméjében, hogy be soká jön, be soká
jön a kedvese: a kis fiú a nála levő fúvóból egy kis szelet eresztett
rá, melytől az ugy elaludt, hogy tán az itéletnapig se ébredt volna fel.
Ime pedig ehun repül a tizenhárom hattyú s hogy az aranyalmafa alá
értek, megrázkódtak s leánynyá változtak. A tündérkirályné csak ekkor
vette észre, hogy itt az ő Miklósa. Odamegyen hozzá, szólítgatja, de nem
hallja, költögeti, de nem ébred, csókolgatja, de nem érzi s majd végig
hosszig siratgatja, mondván:
– Ébredj, szivem szép szerelme! ébredj, szivem szive szép Miklós! kelj
föl mély álmodból, aranyos bimbóm! mert még csak kétszer jöhetek el,
többet el nem jövök.
De Miklós nem ébredt föl, hanem aludt mint a tej, a tündérkirálynénak
pedig haza kellett már menni, ezért a szeretőjét még egyszer
megcsókolván, megrázkódott, hattyunak vált s elrepült tizenharmad
magával.
A kis fegyverhordozó aztán megkente Miklós halántékát azzal a szerrel, a
mi az üvegcsében volt s az menten fölébredt, mondván:
– Ejnye, kis szógám, be jól aludtam s be szépet álmodtam! Azt álmodtam
ugyanis, hogy itt volt, eljött a tündérkirályné hattyuképében, majd
megrázkódván, leánynyá változott, ideült, aztán mellém; költögetett, de
nem ébredtem, csókolgatott, de nem éreztem, majd végig hosszig
siratgatott, mondván: „Ébredj, szivem szép szerelme, ébredj, szivem
szíve szép Miklós, kelj föl mély álmodból aranyos bimbóm; mert még csak
kétszer jöhetek el, többet el nem jövök.“ Ugy-e Jancsi – mert igy hitták
a kis fegyverhordozót – ugy-e, hogy csak szép álom volt ez?
– De nem volt az álom, édes gazdám, mert csakugyan itt volt a
tündérkirályné, ki bár szép szavával, szólitgatott, édes csókkal
ébresztgetett, hangos sirás-rivással költögetett, de te mégse ébredtél
föl.
– Ne beszélj, Jancsi; igaz volna-ez?
– Nincs különben.
Miklós csak ekkor hűlt el, de nem tudta a dolgot magának megmagyarázni,
hogy mért nem ébredt föl s azért elhatározta magában, hogy másnap a
világért se fekszik le, nehogy újra álom szállja meg.
Itt elkövetkezik a másik nap is, Miklós, a mint mondá, nem dölt le az
aranyalmafa alá, hanem ott járkálgatott alatta le s fel.
Csak járkálgat, csak járkálgat, egyszer a mi Miklósunk arczát valami
gyenge fuvalat üti meg, mire csak elkezd a szemhéja nehezedni, két térde
összecsuklott s majd szép csendesen leterülvén a selyemfüre, elaludt.
Megint az az átkozott fegyverhordozó bocsátott rá egy kis szelet a
fuvóból s újra ettől aludt el.
Ime pedig ehun repül a tizenhárom hattyú az aranyalmafa alá, majd
megrázkódnak s emberi alakot vesznek magukra. A tündérkirályné aztán
kivált a többi közül, odamegyen Miklóshoz, szólítgatja, de nem hallja,
költögeti, de nem ébred, csókolgatja, de nem érzi s majd végig hosszig
siratgatja, mondván:
– Ébredj, szivem szép szerelme! ébredj, szivem szíve, szép Miklós! kelj
föl mély álmodból aranyos bimbóm! mert csak még egyszer jőhetek el,
többet nem jövök el!
De Miklós nem ébredt föl, hanem aludt mint a tej. A tündérkirályné aztán
hogyim látta, hogy Miklósba sehogysem verhet lelket, azt még egyszer
megcsókolván, megrázkodott, hattyúnak vált s elrepült tizenhármad
magával.
A kis fegyverhordozó aztán odament Miklóshoz, megkente a halántékát
azzal a szerrel, a mit a vén banya adott neki s ime a gazdája menten
fölébredt, mondván:
– Ejnye kis szógám, be jól aludtam és be szépet álmodtam. Azt álmodtam
ugyanis, hogy tizenhárom hattyú leszállt hozzám, majd megrázkódván,