De kár megvénülni! Regény egy vén öcsém-uram élményei után - 04

  Én azt gondolom, hogy minden asszony, a kinek eladó leánya van,
  boszorkány. Ha aztán férjhez adta a leányát, akkor átváltozik anyóssá.
  (Sajátszerű szláv mythologiai adat!)
  (Talán nem is specziális szláv?)
  Meg kellett vallanom, hogy még ebben az egyben nincs tapasztalásom.
  – Hát ez a banya boszuból azért, hogy a leányát ott hagytam; pedig nem
  is igaz, hogy otthagytam, mert én becsületesen elszöktettem a fonóból;
  tudod, ezt úgy híják nálunk, hogy «otmica». De ő vissza szökött tőlem. S
  én aztán nem mentem érte vissza másodszor, a hogy szokás.
  – Egészen értem.
  – No hát ezért az anyja összebeszélt azzal a vargával, a ki nekem
  csizmát szokott varrni s egy szárított békát dugott a csizmám talpába.
  – Hát aztán?
  – Nos, azt csak tudod, hogy milyen nagy baj az, hogy ha egy legénynek
  szárított békát dugnak a csizmájába s rajta jár, nem veszi észre?
  Azt mondtam «tudom hát»; pedig ideám sem volt róla.
  Erre a Jócza bátyám kihúzta az öve mellől a pipáját, dohányzacskóját s
  rágyujtott. Rézfödelü csibukja volt: török dohányt szítt, igazi
  «bokcsa-tütünt».
  Mikor már jó nagy füstöt csinált maga körül, akkor kihúzta a csibukból a
  pipaszárát s marokra fogta.
  – Látod ezt a pipaszárat? Ez igazi török-meggyfa. Hát mikor én úgy egy
  asszonyfélével összekerülök nyájaskodás végett, akkor az rendesen azon
  végződik, hogy én ezzel a török-meggyfa-pipaszárral jól végigverek a
  hátán.
  – Az igazán különös formája a kurizálásnak.
  – Az ám, olyan nevezetes meggyfa-pipaszár ez az enyim.
  – No, csakhogy örömöd telik benne.
  – Dehogy telik benne örömöm. Én csak akkor örülök igazán, ha az
  asszonyféle kikapja kezemből a pipaszárt s ő ver vele végig a hátamon. –
  Ez aztán gyönyörüség.
  – Hát külömbözők a gusztusok.
  Azzal a Jócza bátyám kiverte a csibukja hamvát a padlómra, s egész
  becsülettudással el is taposta, mert még tüzes volt s búcsút vett még
  egy kupicza pálinkával.
  Én aztán azzal a jó tanácscsal bocsátottam el, hogy jövőre ne viseljen
  csizmát, a minek varrott talpa van, hanem opánkát, azaz bocskort.
  – Hisz azt bolond nélkül is tudom, de késő már. A babona megfogott s azt
  senki sem veszi le rólam. No hát zbogom.
  – Zbogom.
  Azzal szépen dolgára ment.
  Én pedig deveri hivatalom szabályrendelete szerint vettem a menyasszony
  számára nászajándékot: egy pár arany fülönfüggőt szép nagy csengőkkel, a
  milyent csak az úri kisasszonyok viselnek.
  Az Iringónak azonban még nem volt kifúrva a füle.
  S a népszokás azt kivánja, hogy a ki a menyasszonynak fülönfüggőt
  ajándékoz, annak a föladata, hogy maga fúrja ki az arának a füle gombját
  s illeszsze bele a függőt.
  Én pedig mindenkor tiszteltem a hagyományokat. Mit meg nem tesz az ember
  az ősök iránt való kegyeletből!
  Ámbár soha sem próbáltam még, szerencsésen végrehajtottam a műtétet. A
  függők be lettek kapcsolva.
  S dicséretére mondhatom a szép arának, hogy meg se nyikkant alatta.
  Odafordult a tükörhöz s tetszelegve mosolygott magára. Aztán egyet
  rázott a fején, hogy csak úgy csilingelt a két függő a fülében.
  Természetes, hogy a nászajándékomat sajátajkulag megköszönte: – ezúttal
  spanyolmeggy nélkül. – Hiszen én voltam a dever.
  
  VIII. AZ ÉN CZIPŐIM.
  A rácz lakodalom leirását elengedem a tisztelt olvasónak. A ki nagyon
  kiváncsi rá, üsse föl az Osztrák-magyar monarchia VII-ik kötetét, abban
  igen szépen és körülményesen leirva megtalálhatja azt Hadzsics Antal
  költői tollából; ki azt a megjegyzést teszi a népies ünnepélyre, hogy
  példabeszéddé vált: «Szemérmetlen, mint egy szerb lakodalom». – Nem
  akarnám ilyennel jelen elbeszélésemnek eddigi ascetai tenorát alterálni.
  Még kevésbbé ereszkedem azoknak a körülményeknek a részletezésébe, a
  melyek azután történnek a vőlegény házánál, a midőn a Develi Kum, a ki a
  menyasszonynyal kezdi a kóló tánczot, védenczét áttánczoltatja a
  nászszobába.
  Csak arra az egyszerű adatra szorítkozom, hogy másnap reggel már a
  menyasszony hazaszökött az anyjához.
  Ott volt biz az, már korán reggel meg is fejte a riskákat.
  Még csak a polivacsinát sem várta be, sem a kravájt, a mi a nászéj utáni
  czeremoniákat befejezi, a mikor a vendég urak már minden tálat, kancsót
  összetörtek, tyukot, libát agyonvertek s a szekereket fölrakták a
  háztetejére. Pedig a polivacsinánál a menyasszonynak kell tartani a
  mosdótálat, melyben az urak megmosdanak (a hölgyek nem tehetik
  szinváltozás nélkül) s aztán egy ezüst pénzt hagynak a medencze fenekén.
  A kraváj pedig azokat az ajándékokat jelenti, a mikkel a hivatalosok és
  atyafiak a menyasszonyt megtisztelik.
  Maga az örömanya jött be hozzám ezt az intermezzót bejelenteni. Én
  tudnillik abban a szerencsében részesültem, hogy már éjfélkor kidobtak a
  lakodalmas szobából; hazamentem, lefeküdtem. Magam is úgy akartam.
  Bántott valami, a mit nem akarok most elemezni.
  – Otthagyta a polivacsinát, meg a kravájt! lamentált a mama
  kétségbeesve.
  – Valjon mi történhetett vele?
  Az örömanya bizalmas suttogással közlé a fülembe a titkot. Azt mondtam
  rá:
  – Tudom, tudom. A vőlegényt megbabonázta a vila.
  – Az ám, az ám. Aztán megverte a menyasszonyát. Az meg kapta magát,
  kiugrott az ablakon, hazaszaladt. A Jócza utána ugrott, de beleakadt a
  plundrája hátul az ablak kiakasztójába, ott lógott reggelig kalimpázva,
  míg a prikumákok le nem vették.
  Ezen aztán nevettünk nagyot mind a ketten.
  Ez alatt odajött az öreganya is.
  Derék, okos, tapasztalt hölgy volt.
  Azt mondta, se baj! Sűrűen megesik az ilyen dolog Delibácson. Hogy a
  menyasszony az első nászéj után kiugrik az ablakon s haza szalad az
  anyjához. Majd visszatérítik. Meg van annak is a maga babonája.
  Szerencsére a rácz lakodalom nem tart csak egy napig, hanem egész hétig.
  Ha a menyasszony elfutott, ott maradnak a vendégek; esznek, isznak és
  tánczolnak. Tudják jól, hogy másnap vagy harmadnap a menyasszonyt majd
  visszahozza a dever. Annak a hivatala ez.
  A devernek pedig olyan fajta legénynek kell lenni, mint az a bizonyos
  Potifárné kezéből elrugaszkodott József – lehetett.
  (No ne taszigálj hát! Hisz a bibliai történetekből csak szabad idézni, a
  miket nyolcz esztendős leányoknak tanítanak az iskolában.)
  Tehát a devernek föladata az, hogy «két csillag hajnala» között
  vigasztalja és engesztelje az elkeseredett menyasszonyt s birja rá a
  férje házához való visszatérésre.
  A mi nem megy minden varázslat nélkül.
  Ha a menyasszony a devernek a czipőit fölhúzza a lábára, azok oly csoda
  bűbájt gyakorolnak rá, hogy haza megy az urához.
  Nem tagadhattam meg a hozzájárulásomat a kegyes föladat
  megvalósításához.
  Pedig ebből a tudományból sem tanultam az iskolában.
  Jól van: föláldozom a czipőimet.
  A két csillag hajnala között hallgattam az elzüllött ara keserű
  panaszait, s kerestem számukra a vigasztalást, törülgettem a könyjeit s
  beszéltem neki az asszonyi kötelességekről. Ékesszóló rábeszélésem nem
  is maradt siker nélkül; csillag hajnalodtára rá hagyta magát
  beszéltetni, hogy fölhúzza az én czipőimet. Föntebb már említettem, hogy
  azok egészen rápászoltak az ő lábára.
  A babona tökéletesen bevált. Szép Iringó engedte magát általam a Jócza
  házához visszavezettetni, a hol nagy derendócziával fogadta az egész
  násznép.
  Útközben nem mulasztottam el némi informácziókkal ellátni. Többek
  között, hogy ha jövőben látja, miként a Jócza csavarja a meggyfa
  pipaszárat a csibukból, ne várja be, míg ez veri meg, hanem kapja ki a
  kezéből s rakja el jól a hátát vele; mert az kell annak.
  No hát! Ezzel megalapítottam egy családnak a boldogságát. Ki tudja,
  mennyi időre.
  Magamnak pedig csináltattam a delibácsi suszternél a kegyes indulattal
  föláldozott turista czipőm helyett egy másikat everlasztingból.
  Hát biz az nem tartott tovább egy hétnél.
  (Mi? Az everlaszting czipő?)
  Dehogy az everlaszting czipő! A családi boldogság. Egy hét mulva megint
  otthon volt az anyjánál szép Iringó. Megint nekem kellett őtet
  kiengesztelni a goromba, nyámnyila férje iránt. Én voltam a dever. –
  Megint egy pár czipőmbe került a kegyes babona. Azok vitték haza az
  urához szép Iringót.
  Akkor varrattam a suszterrel egy pár fénymázos czipőt.
  Az sem állta ki nálam tovább egy hétnél.
  Majdan szarvasbőr czipőre került a sor.
  Követte társait az oldalt gombolt lábtyű, aztán meg a félvászon topánka.
  De mikor már a hetedik pár lábbelinek a kontójával molesztálta a német
  varga a nagybátyámat, a kinek azt ki kellett fizetni, dühbe jött és
  nyakon fogott a kalugyer.
  – Hát mi a hétágu ménkü! Eszed te a czipőket, vagy a pokolra jársz
  velük?
  (Közel találgatta a dolgot.)
  Én azzal vágtam ki magamat, hogy a suszter nagyon szűkre csinálja,
  mingyárt kidül az oldaluk.
  Másnap aztán behivott a pipatoriumába.
  – No fiacskám. Tudsz már magadtól is enni. Nem kell dajka.
  Elválasztalak. Itt van a számodra egy pár igazi jó lábtyű, a mi tudom,
  hogy nem szakad le egyhamar a nohikról.[2]
  Az volt egy pár jó fisléder katona bakancs.
  – Holnap viszlek a katonai akadémiába. Pakolhatsz, búcsúzhatsz.
  Hát biz ezúttal utoljára láttam az Iringót. De szép tüskerózsa volt még
  akkor!
  
  
  FRITILLÁRIA.
  
  I. A TITKOS PATRONESSZ.
  Fritillaria virágnév: nálam nőnév. Népies elnevezése «császárkorona».
  Megérdemli a nevét, igazán fejedelmi virág; sűrű pálmaforma levélkorona
  közül hat aranyszinü virágharang csüng alá, ezüst harang-nyelvvel.
  Diószegi azonban ezt a nevet adta neki «hatkotú». Hát már ezt a magyar
  nevet, daczára minden chauvinizmusomnak, nem adhatom a regény-hősnémnek:
  «Hatkotú asszonyság». – Azt pedig Diószegi azért cselekszi, mivelhogy a
  szép virág belsejében minden szirom alatt rejtőzik egy «kotú», amit a
  fűvész «mézgödör»-nek nevez.
  No hát ennek a pompás virágnak a mézét nem hordják el a méhek.
  No te hires botanikus vagy. Tudod, hogy mért nem kedvelik a fritillária
  mézét a méhek? – Nem tudod. – Hát majd megtanulod ebből az én
  elbeszélésemből.
  Muszáj volt ám (ezerszer engedelmet kérek) ezt a botanikai bevezetést
  előre bocsátanom; mert ez a fritillária is egyike az én sorsomat intéző
  párkáknak, vagy walküröknek, vagy alirumnáknak, vagy hogy hivják azokat
  a félelmetes tündéreket, akiknek az a küldetésük, hogy az embereket
  gyönyörűséggel halálra kinozzák.
  Azonban tartsunk rendet.
  Az Iringó lakodalma miatt egy kicsit elkéstünk az akadémiából. A
  beiratkozás határideje elmult már s a bécsujhelyi akadémiánál numerus
  clausust tartanak; a határozott számon túl nem vesznek föl senkit. No de
  én előre jelezve voltam az igazgatónál, illetőleg a dékánnál s a
  nagybátyám bizott abban az egy gönczi hordó karloviczi ürmösben, a mit
  előre küldött a tanár úrnak kedveskedésül, hogy expiálja vele a
  mulasztásomat.
  Ő maga is velem jött Bécsujhelyig. Jó ember volt a kalugyer, el kell
  ismernem aztat.
  Mikor azon a hires nagy kapun behajtottunk, melynek boltozata egy egész
  templomot emel, épen mise volt; a növendékek mind a templomban voltak,
  egyet sem láthattam közülök.
  Az ordináncz fölvezetett bennünket a dékánhoz.
  Ott találtuk őt a chémiai laboratoriumban.
  Nem jól mondtam, hogy mise volt; mert már annak vége volt; hanem a
  tanulóknak ott kellett még maradniok, gyónás végett, a min a tanév
  kezdetével át kell esni. A tanárok azonban már haza vonulhattak.
  Az én professzorom alacsony termetü katonatiszt volt; fakó arczszinű,
  ritka haju, deres szakállu férfi (úgy a negyvenes évek derekán),
  szemüveget viselt; az egyenruhája őrnagynak vallotta.
  Szárazon és hidegen fogadott bennünket, előreküldött névjegyeinket
  kezében tartva. Nagybátyám élőszóval is megmondta a nevét.
  – Van szerencsém, mondá az őrnagy. Tegnap érkezett uraságod
  küldeményekép a czimemre egy hordó bor. De jobb lett volna, ha önnek a
  gyámfia előzte volna meg a becses küldeményt.
  A kalugyer a kedvemért hazudni is kész volt.
  – Mulaszthatlan családi ügyek tartóztattak vissza.
  – Tudom. Lakodalom volt a háznál s neki ott kellett vőfélykedni.
  (Hát már azt itt is tudják? Honnan tudhatták már azt meg, mikor én
  senkinek sem irtam erről, csupán csak a Nikkel pajtásomnak?)
  – Itt pedig már minden szoba el van foglalva, minden alapítványi hely
  betöltve, minden ágy fölött ott függ a hozzátartozó nevével a tábla. Ha
  egy hatalmas szószólója nem lett volna az úrfinak, most szépen
  visszakocsikázhatna a bánságba.
  Nagybátyám bizalmasan vigyorgott.
  – Óh nem! Nem a karloviczi ürmös! szólt az őrnagy, el sem mosolyodva, de
  elértve a konfidens arczkifejezést; annál hatalmasabb befolyás őrizte
  meg az úrfit a hopponmaradástól. A feleségem kivánta, hogy fölvétessék.
  (A felesége! A ki engem soha sem látott. Én sem láttam. Hogy nyerhettem
  meg eként a kegyét?)
  Az őrnagy észrevehette, hogy micsoda ostoba pofát csinálok fülig
  elpirulva.
  – Hát, nehogy soká törje a fejét ezen a talányon az úrfi, megismertetem
  a megfejtéssel. Az én feleségem szenvedélyes gordonkajátszó. Ez az úrfi
  pedig kitünően hegedül, képes lesz esténkint duót játszani vele.
  Remélem, elhozta a hegedüjét? Ha nem hozta volna, van nekünk egész
  hegedügyüjteményünk. Hát ennek az érdemének köszönheti, hogy szabály
  ellenére föntartottam az elkésett úrfi számára egy rezervált ágyhelyet,
  az úgynevezett Cannagatta szobában. Majd ebéd fölött elmondom önöknek,
  hogy ki volt az a Cannagatta? Ma lesz szerencsém önökhöz ebédre. A
  feleségem szivesen látja önöket. Csak magunkban leszünk. Rajtunk kivül
  csak önnek a szobatársa lesz még az asztalnál. Ismerni fogja az úrfi:
  Nikkel kadét.
  Most már aztán olcsó volt a talány lehüvelyezése. Nikkel már itt van.
  Annak a révén aztán lehetett jól értesülni az én naczionálémról.
  De hát még is érthetetlen marad, hogy miként lett Nikkel az első héten
  ilyen bizalmas embere a dékánnak? Hogy még én rólam is pletykázhatott
  neki. Ilyen konfidenczia nem szokott létezni egy katonai akadémia
  professzora és kadétja között.
  Az őrnagy nem soká hagyott elmélkednem.
  – A kadét keresse föl a szobáját, az ordináncz átvezeti, a holmiját
  utána fogják vinni. A tekintetes úrral majd elvégezzük a
  czirkumstancziákat. Pont kettőkor ebédelünk.
  Én még nem tudtam, hogyan kell katonásan szalutálni, még czivilben
  voltam, az egyenruhám készen volt ugyan a bőröndben elpakolva, de míg
  föl nem vétettem, nem volt szabad kuszpitolnom; – annálfogva meglehetős
  balogsüti módon vettem búcsút az őrnagytól.
  Még jobban éreztem a gyámoltalanságomat, mikor az udvarra kijutottam.
  A laboratorium földszinten volt, fölötte az emeleten az
  őrnagy-professzor szállása, a tulsó traktusba voltak a tantermek, meg a
  kadétok hálótermei. A két szárny között egy nagy udvar. A professzorok
  lakásainak az ablakai kifelé a sánczokra nyiltak, azokra nem lehetett a
  diákoknak látni.
  Épen szembe találkoztam a beözönlő kadétsereggel.
  Közel négyszázan lehettek, de én ezernek láttam.
  A gyónás után jöttek a kápolnából lármázva és kaczagva. Mindenik azt
  beszélte a másiknak, hogy miket gyónt meg a páternek.
  Én még akkor czivilben voltam, a férfi felöltőt abban az évben dzsekknek
  hivták. Még gyerekebbnek nézett ki benne az ember. Ha nő viselte, akkor
  úgy hitták, hogy «szótánkanó» (csónakba ugró).
  Persze, hogy belém kötött a siserahad, akárhogy igyekeztem előle a
  lépcsőbejárathoz jutni.
  Előljött egy vén diák, a ki bizonyosan megrepetálhatta az iskolát, mert
  már bajusza is volt; széles vállu, czipóhátu ficzkó, csontos pofával,
  előre álló nagy masztodon állal.
  – Hát ez kinek a csibéje? – kiálta rám vigyorogva.
  Én, gondolva, hogy valami előljáró, levettem előtte szépen a kalapomat.
  Erre aztán valamennyi kaczagott rajtam! Milyen diga!
  A masztodon baraczkot adott a fejemre, ez volt köszöntésemre a fogadj
  Isten.
  Az ordináncz felelt a kérdésre.
  – Ez az a másik a Cannagatta szobából.
  – A Cannagatta szobából? Hisz akkor ez is valami leány.
  (Hát akkoriban csakugyan az volt a divat, hogy a fiatal férfiak középen
  választották el a hajukat, a mi valóban leányos kinézést adott a
  szőrtelen arcznak.)
  – No ezt megvizitáljuk elébb, – röhögött pimasz módon a vasgyuró, felém
  nyujtva hosszú karjait.
  Nekem azonban volt egy jól betanult fogásom, a mit «Rappó-gambit»-nak
  neveztek akkoriban. Az ember az ellenfelének a két karját megragadja,
  birokra kelve, akkor a jobb lábát hirtelen a küzdő társa jobb lábán
  innen helyezi, a jobb kezével áttaszítja a térdén, az súlyegyent veszít
  s mire észreveszi magát, már ott hever a földön.
  Ezuttal is bevált a Rappó-fogás.
  A masztodon fölbukott. Maga is elbámult rajta.
  – Ez istenucscse nem leány!
  Én pedig hetyke henczegéssel mondám:
  – Ejh, de megütötted a pondus speczificumoddal a földet, pajtás!
  Ekkor a sok fiú közül kivált egy és odalépett közénk.
  – Hagyjatok ennek a fiúnak békét, – szólt röviden, – én jót állok róla,
  hogy ő férfi. Itt viselem a homlokomon a stampigliáját.
  Csak akkor ismertem rá. Ez az én pajtásom, Nikkel.
  Hogy elváltoztatja az embert az egyenruha.
  De az arcza, tekintete, mind úgy megváltozott.
  Biz annak még látható volt a homlokán a hegedés, a mit tőlem kapott
  emlékül a vivóiskolai párbajban.
  Én pedig szétnyitottam a mellemen a plastront odamutatva:
  – Csak kölcsönbe esett, urak; nézzétek: én meg az ő emlékét viselem.
  Ott is látható volt a sebhely.
  Erre aztán vivátot kiáltottak a pajtások s maga a vén kadét nyujtá a
  kezét legelébb s megkövetett a sértésért; aztán kamerádok lettünk.
  Nikkel pajtás karon fogott s vitt magával a közös czellánkba.
  
  II. A FEHÉR ÉS FEKETE POR.
  Az én Nikkel pajtásom még útközben, a hogy a két emeleten fölmentünk,
  fölvilágosított a helyzetről.
  – A mi szobánk kiváltságos czella, a mit csak kitüntetésül osztogatnak.
  Protekczió itt nem használ. Császári királyi sarjadékok is ott laknak
  tizedmagukkal egy teremben. Hanem vannak a dékánnak kiválasztottjai,
  kegyenczei.
  – Hát hogy lettél te egy ilyen rövid idő alatt a tanár kegyenczévé?
  – Azért lettem kegyencze, mert én hiszek benne.
  – Mi a manó? Tán Messiás ez a tanár?
  – Persze, hogy Messiás. S én vagyok az apostola. Most nem érek rá
  mindent elmondani. Majd ebéd után. Én is híva vagyok hozzá ebédre.
  Megmutatta a nagybátyád levelét. Most siess az egyenruhádat fölvenni.
  Eljutottunk a szobánkba. Legutolsó volt a folyosón.
  Kicsiny volt, de csinos, tiszta, két ágy egymás mellett, egy pokrócz
  takaróval. Nagy örömömre szolgált, hogy az ágyak fölé akasztott táblák
  egyikére a Nikkel pajtásom nevét, a másikra a magamét láttam fölirva. Be
  voltam véve in absentia. Nagy kegyelem!
  Hozzá fogtam a kipakoláshoz, átöltözéshez. Elébb megmosdottam. Külön
  mosdó medenczém volt, a mibe egy csapból lehetett ereszteni a vizet. A
  csap fölé az volt írva nagy betükkel: «ebből a vizből nem kell inni».
  Nikkel pajtás megmagyarázta. A vizvezetékhez a parkon átfolyó patak
  szolgáltatja a vizet; de az a sok fabrika salakjától, a mik mellett
  elfolyik, egészen telítve van már mindenféle csávával és érczméreggel.
  Ott áll a palaczk tiszta forrás vizzel, a kadétok italáról jól
  gondoskodnak itt. Azt a hegyek közül hozzák naponta frissen.
  Megkóstoltam, viznek elég jó víz volt.
  Én azonban ahoz voltam szokva otthonról, hogy ebéd előtt szükségképen be
  kell hörpinteni egy kupicza pálinkát.
  – Nincs egy kis gugyid?
  – Gugyi? Annak a nevét se vedd a szádba. A kadétok nem isznak mást, mint
  vizet, az igaz, hogy fölséges jó vizet.
  – Ej ha!
  Ugyancsak elhültem, mert a pajtás kikaczagott.
  – Bizony komám, a mai ebédnél sem kapsz te abból a drága karloviczi
  ürmösből, a mit a nagybátyád küldött a dékánnak. Nem látsz te mátul
  fogva jövő Szent István király napjáig mást, mint kristálytiszta vizet.
  – Ha néha «per fas et nefas».
  – Hogyan «per fas et nefas»?
  – Majd megtudod, – szólt Nikkel s olyan furcsán mosolygott hozzá.
  Én aztán gálába tettem magamat. Mikor az a nyalka egyenruha rajtam volt,
  magam is úgy éreztem, hogy valami új ember vagyok. Ejh az a kardottartó
  szíj, hogy kiegyenesíti a legény derekát egyszerre. A bajuszom után
  kapkodtam, a mi még nem volt.
  Czudar érzés! Hogy az embernek kardja már van, de bajusza még nincs.
  No de itt a szivar, az kontesztálja a férfiasságot. Elővettem a
  szivartárczám.
  – Hohohó pajtás! – akadályozott meg Nikkel. – Soh se fáraszd magad a
  rágyujtással. A kadétok föl vannak mentve a szivarozás kellemetlenségei
  alól. Majd István napkor délben, mikor az első pohár bort kapod, a búcsu
  pohárt, oda lesz téve a szalvétád alá egy virginia, arra majd
  rágyujthatsz, de csak akkor, mikor már fönnülsz a kocsin.
  – Hát te sem szivarozol soha? Éjjel sem?
  – Nekem meg épen nem lehet; éjjel pláne! A hol én a fél éjszakát töltöm,
  ott nem szabad tűzzel bánni.
  – Hát hol töltöd te az éjszakádat?
  – Odalenn a chémiai laboratóriumban az őrnagygyal.
  – S mit csináltok ottan?
  – A «fehér port».
  – Mi a ménkű az?
  – Ha nem is ménkű, de mindenesetre annak a sógora: fehér lőpor.
  – Hát mire jó az?
  – Még most a te paraszt eszednek hiába magyaráznám egész tudományosan,
  hogy mi az. Te biz a lyceumban is hátramaradtál a chémiából, míg én
  nekem az passzióm volt. Fizikus-inasnak csúfoltatok; de most ennek a
  tökéletességemnek köszönhetem, hogy rögtön a professzor kegyenczévé
  lettem, mikor bevallottam, hogy én hiszek a fehér lőporban.
  – Ez egy uj krédó?
  – Az artilleristák uj krédója. A mivel merőben szemközt áll az orthodox
  tüzérek egyedül idvezítőnek tartott fekete lőpora. Egészen jól mondtad,
  hogy ez a mi dékánunk egy új Messiás. Az ő fehér lőpora harmadfélszer
  messzebbre lő, mint a fekete lőpor. Tudod, hogy Magentánál meg
  Solferinónál csúffá tették a franczia vont-csövű ágyúk a mi sima-csövű
  lövegeinket; hát most ezek ellenében nekünk olyan lőport kell
  föltalálnunk, a mi a mostani ágyúcsövekből nagyobb lódító erővel
  taszítja ki a granátot. E fölött aztán egész árkoláj-harcz folyik a
  fehér por és fekete por hivői között. Mi a feketéket bonczoknak
  csúfoljuk, azok meg a fehéreket derviseknek.
  Én pedig mindebből nem értettem semmit.
  – Persze, te még pogány vagy! De majd ha keresztül mégy a
  tűzkeresztségen.
  – Te tán már keresztül mentél?
  – Keresztül ám. Nézd, hogy leégette a hajamat. Te is a miénk lész.
  – De köszönöm! Akkor én megyek a feketékhez!
  – Akkor egyszerre kiesnél a kegyelemből. Ez a két secta ad internecionem
  üldözi egymást. Siiták és szunniták úgy nem ungorkodnak egymással, mint
  a fehér és fekete por proselitái. Az egyik a lőport akarja átalakítani,
  a másik meg az ágyúcsöveket s mind a kettő a miniszterium alá fűti a
  poklot, a kinek nincs pénze hozzá. Legjobb lesz, ha neutrális maradsz;
  mondd, hogy szamár vagy, nem tudsz a chemiához, csak huszár akarsz
  lenni. Már az infanteristának szint kell vallani, vagy fehéret vagy
  feketét, mert a puskákról is szó van.
  – Hát az természetes!
  – Természetes? Mit értesz hozzá? Te zöld vagy még, az is maradsz. A
  fehér lőport már a francziák is, a poroszok is föltalálták, de majd az a
  hibája, hogy a legkisebb ütésre fölrobban, majd meg az, hogy a vas
  csövet oxydálja, csak réz csőbe használható. No hát az, a mit a mi
  tanárunk föltalált, eddig legtökéletesebb; mert nem robban föl, csak
  tűzszikrától, s nem oxydálja a vasat s perczenkint ezerötszáz lépésnyi
  sebességet ád a golyónak, a mi három ezer lépésnyire is Kernschusz.
  (Szeglövés? vagy inkább «széklövés?»)
  – Hát akkor mért nem fogadják el azonnal?
  – Azért, mert még az a kérdés, hogy az állásban nem veszti-e el a
  robbanó sajátságát? Ez a kriterium. Mert nagy készletet kell tartani
  töltényekben. Azért, a mi fehér lőport most fabrikálunk, azt raktározzuk
  s majd a nyáron a Steinfelden kipróbáltatik, hogy olyan jó-e, mint
  frissiben volt. No de most fogd a hegedűdet, menjünk az őrnagyékhoz.
  Az őrnagy szállása ott volt az emeleten, a chémiai laboratorium fölött.
  Az őrnagyné boudoirja épen a puskaporfőző konyha tetejében.
  Igazán boldogító érzést kelthet egy asszonyságnál az a tudat, hogy az ő
  alkovenje alatt főzi, darálja, keveri a férje a fehér lőport, a mihez
  csak egy üveg eltörése, egy reagens savany elcsöppenése kell s ő
  nyoszolyástul, zongorástul repül föl (ki tudja milyen társaságban?) az
  égbe vagy – körülmények szerint – a pokolba.
  Mikor benyitottunk a folyosóról az őrnagy szobájába, mely egyuttal
  ebédlő is volt, már in medias res elmerülve találtuk a két urat: a
  gazdát, meg a vendéget, egy cognacos üveg mellett.
  Természetes, hogy ők csupa lőporról beszéltek. Disputáltak.
  A bátyám fekete lőporos volt.
  Nem mintha valami sokat járt volna háborúba, hanem, hogy volt neki egy
  vasbányája Krassó vármegyében, a mit maga tartott üzemben, hát onnan
  voltak tapasztalatai mindenféle robbantó szerekről. Nagyon belevesztett
  az experimentumokba. Egyszer rádisputálták a bányamérnökök a lőgyapotot.
  Nem ér az semmit! Csak legjobb a régi becsületes lőpor. Az való a mi
  fegyvereinkhez. Külömben ezek sem érnek semmit. Montecuculi szerint
  annyi mázsa ólmot lövöldöznek el minden ütközetben, a hány halott ott
  hagyja a fogát a csatatéren. In ultima analysi legtöbbet értek a nyilak,
  a melyeket a mi szittya-őseink használtak, azokat nem puffogatták el
  találomra, mert mint Constantinus Porphyrogenneta följegyzé, egy
  ütközetben kilőtték Dárius Hystaspes bai szemét s a nyílvesszőre föl
  voltak vésve e szavak: «Dárius király szemébe.»
  Nagybátyám ezzel bebizonyítva nagy olvasottságát, fölhagyott a további
  vitatkozással, nem akarva magát a kadétok előtt kompromittálni.
  Véget vetett a veszedelmes disputának a házi asszony megjelenése
  közöttünk.
  Fritillária valóban büszke szépség volt.
  (De talán itt már végződnék a fehér por fejezete? Kezdhetnénk új
  szakaszt. Az olvasó alaposan megunhatta már a robbantó szerek themáját.)
  Jaj, csak ne fuscherolj te bele az én historizálásomba. Nem olyan könnyü
  az, mint a regényírás.
  Igen is, hogy van még a fehér porból.
  Az őrnagyné büszke szépség volt; renaissancekori frizurával, dús szőke
  haja magasra föltornyozva és stylszerüen fehérre puderezve. No hát, ez
  is a tárgyhoz tartozik, mert fehér por.
  A mit pedig a két szemeiben hordott, mondhatom neked, hogy annál
  veszedelmesebb gyujtószert nem találtak föl a pyrotechnikusok.
  A két piros arcza, azokkal a gödröcskékkel, valóságos tűzakna; az egész
  alak egy dinamittal töltött mina: egy eleven torpedó.
  Nagyobb veszedelem van itt, mint a lőporgyártó officzinában.
  Mikor bemutatott neki a férje, azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy leány?
  A büszke delnő, úgy látszik, egy véleményen volt velem.
  Elnevette magát, mikor meglátott.
  – Nézz ide! Hisz ez a valóságos Cannagatta!
  Ezt a férjének mondta.
  
  III. CANNAGATTA.
  Annyit hallottam ma már ezt a nevet emlegetni, hogy szinte kiváncsi
  lettem rá.
  Azonban hozták a levest s ez a világon a legnagyobb úr, a ki még a
  királynak is parancsol. Sőt még a parlamentnek is parancsol. A leves a
  klotür. – Még többet mondok! A leves még a ferblikompániának is
  parancsol. «Czupász.»
  – No csak tegye le a hegedűjét valahová a kadét, – mondá az őrnagy.
  – Aztán ösmered az anekdotát öcsém; sohse keresd a helyed: a hová te
  leülsz, ott az utolsó hely, – elméskedék a nagybátyám.
  – Hogy ne ismerném, már az öregapámat is ezzel traktálták patvarista
  korában.
  A leves után sört hoztak az asztalra, nekünk is jutott egy pohárral.
  – Kivételképen, – mondá katonás pedanteriával az őrnagy. – Ma és soha
  többet tíz hónapig. A kadétok vizet isznak.
  Aztán kegyes volt az elejtett thémára visszatérni.
  – Igaza van madám. Nekem magamnak is felötlőtt első pillantásra, hogy az
  új kadét mennyire hasonlít a Cannagattához. Mingyárt le is hozattam az
  arczképét a képes teremből.
  Azzal intett az inasnak, hogy hozza elő a portrét.
  Olajfestmény volt; egy mellkép: fiatal főhadnagyot ábrázolt.
  – Majd meg fogja látni a kadét, – szólt hozzám intézve a szót. – Nekünk
  három nagy termünk van, tele hirhedett czelebritások arczképével, a kik