Csongrádmegyei gyüjtés; Magyar népköltési gyüjtemény 2. kötet - 14

tudott annyira menni, hogy a Tiszán egy vízi malmot vehetett. De ő
mindezzel nem gondolt semmit, hanem ha egy-két krajczárja került, annak
mindjárt a torkára hágott; igy ritkán látta a napot józanon.
Egyszer a mint egy szép holdvilágos éjtszakán kinn feküdt a Tiszaparton,
úgy éjfél tájban nagy muzsikahang ütötte meg a fülét; feláll, körül néz,
hát látja, hogy az oda alig egy parittya-hajitásnyira eső domb tetején
ugyancsak tánczolnak ám. – Kik azok, mik azok? ő bizony akármit ád a jó
isten, de megnézi; oda megy hát közel, – a feje még most is kótyagos
volt attól, a mit tegnap megivott, – hát látja, hogy a nagy vén fűzfák
ágain fenn ülnek a muzsikások mintegy huszonnégyen, oszt’ úgy meghúzzák
azokat a szebbnél szebb nótákat, hogy szintén viszket belé az ember
talpa; a sok szép fiatalság egy része pedig a halom tetején úgy meg
aprózza, úgy megjárja a tánczot, hogy egy némelyik kis menyecskének még
a kontya is repűl bele; a másik rész pedig szerteszét hever, eszik,
iszik a szép bokáig érő fűben.
A molnár csak lesi, csak várja, hogy mikor lesz már vége a nótának,
egyszer aztán, mikor már belefáradt a várakozásba, azt mondja a
tánczosoknak:
– Adjatok hé! nekem is egy tánczost, hadd bokázzam én is.
Mindjárt elő vezettek a Tisza felől egy gyönyörű szép barna lányt; a
molnárnak elállott nemcsak a szeme szája, de még tán az esze is
bámúlásában, mert hát ő olyan gyönyörű angyali teremtést még soha nem
látott. A mint aztán jól lakott a nézésével, ölön kapta a szép barna
lányt, úgy megtánczoltatta, úgy megforgatta, hogy az a szép selyem
rokolya csak úgy repült belé; kinek volt nagyobb öröme mint a mi
molnárunknak, ugrott, tánczolt egyre mint a fiók szarvas.
Egyszer azonban már hajnallani kezdett, ekkor az egész csoport
muzsikásostúl mindenestül együtt felemelkedett és repült, repült messze
a Tisza mentében. A molnár egyszer csak azt veszi észre, hogy maga marad
tánczosával együtt, utánuk kiált hát a tündéreknek, a kik már akkor jó
messzire jártak, mert hát majd el is felejtem mondani, hogy azok egytől
egyig mind tündérek voltak:
– Hát ezt az egyet nem viszitek el? hé!
Azok nagy ihogva vihogva vissza kiáltották:
– Lökd el magadtól!
A molnár ellöki, hát csak ketté esik, mert – a csolnakjával tánczolt!
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.

VII. A LONCSOS MEDVE.
Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren ís túl egy kis
gyerek. Ez a kis gyerek egyszer kiment az erdőre s felmászott egy nagy
körtefára s ott a bécsi bicskájával elkezdett körtét enni. A mint
eszegelődik, hát arra jön a loncsos medve; – nem tudom, hol járt, hol
nem, csakhogy a hátán egy üres zsák volt; – a mint a kis gyermeket
meglátta, oda ment a fa alá s azt mondta neki:
– Te kis gyerek! adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal!
– Nem adok biz’ én, mert le rántasz.
– Dehogy rántalak, dehogy! nem én bizony, csak adjál!
Az hát szakitott egy szépet, nyujtotta le neki, de a loncsos medve
megkapta a karját, lerántotta s beletette a zsákjába. A kis gyerek sirt,
rítt, de biz’ a nem használt semmit, mert a medve hátára kapta a zsákot
s ment vele hetedhét országon keresztül hazafelé. Utközben a medvére
ráért a szüksége, letette hát a zsákot s elment dolgára messzire egy
árokba; a mint ezt észre vette a kis gyerek, a bécsi bicskájával
kihasitotta a zsákot, tele tömte tégladarabokkal meg szervián tüsökkel,
maga pedig odább állott. – Mikor a loncsos medve dolgát végezve
visszajött az árokból, hátára vette a zsákot s vitte egyenest haza felé;
egyszer csak szúrni kezdi valami az oldalát, sziszszent egyet kettőt,
aztán azt mondja:
– Ne szurkálj kis gyerek! mert megtürücsköllek!
Csak mén, csak mendegél, egyszer csak még jobban szúrják az oldalát, azt
mondja hát megint:
– Ne szurkálj kis gyerek! mert majd meglásd, megtürücsköllek!
De beszélhetsz a kő bálványnak, rá se hederit az. Nem ért semmit a
fenyegetés, annál jobban szúrták az oldalát; azt mondja hát
harmadszoriban is:
– Ne szurkálj kis gyerek! mert bizony megtürücsköllek!
Most se ért semmit a szó, azért csak szúrták az oldalát; mikor aztán már
elfogyott a tűröm olaja, levetette a zsákot a válláról s úgy
megtürücskölte, hogy jobban sem kellett. Aztán megint a hátára vette s
vitte, vitte hazafelé; mikor aztán haza ért, azt mondja a szolgálójának:
– Eredj te szolgáló, hord tele a nagy üstöt vizzel, gyujts alá,
melegitsd fel jól!
No jól van, a szolgáló hát tele hordta a nagy üstöt vizzel, tüzelt
erősen a katlan alá; mikor felforrt a viz, a loncsos medve kioldja a
zsák száját, megfogja a csúcsát, rázza, hát úgy húll belőle ki a dirib
darab kő meg a szervián tüsök, hogy szeme szája elállt bele.
– No még igy sohase jártam! – azt mondja; avval hátára véve az üres
zsákot, elindult; ment, ment hetedhét országon keresztül, meg sem
állott, mig vissza nem ért abba az erdőbe. Hát a kis gyerek már megint
ott volt egy nagy körtefán, ette a körtét a kis bécsi bicskájával amúgy
istenigazába; a mint ezt a loncsos medve meglátta, tüstént oda ment a fa
alá s azt mondta a kis gyereknek:
– Te kis gyerek! adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal!
– Nem adok biz’ én, mert lerántasz!
– Dehogy rántalak! nem rántalak biz’ én, csak adjál!
A kis gyerek szakitot hát, oszt’ lehajitotta.
– Oh te kis gyerek! mondja neki a loncsos medve, nem azt mondtam én,
hogy hajits, hanem hogy adjál egy kis körtét a bécsi bicskáddal.
Addig kunyorált, árguválódott hát ott a fa alatt, hogy a kis gyerek
szakajtott egy szép körtét s azt nyujtotta lefelé a medvének, az pedig
megkapta a karját, lerántotta s beledugta a zsákjába, avval fölkapta a
hátára, vitte, vitte hetedhét országon keresztül haza felé.
A loncsos medvére útközben megint ráért a baj, de most volt annyi esze,
hogy nem tette le a zsákot, mert félt, hogy megint elszökik a gyerek;
azért mikorra haza ért, nemcsak a zsákja, de, – tisztesség nem esik
mondván, – a gatyája is tele volt. Megparancsolta azután a
szolgálójának, hogy a kemenczét tüstént fűtse be irgalmatlanul, a kis
gyereket meg süsse meg benne. Avval maga elment, megtisztálkodott s
minthogy nagyon el volt fáradva, lefeküdt egy kicsit delelni.
A szolgáló hát sok fát hordott be, azzal úgy felfűtötte a kemenczét,
hogy majd összedőlt; mikor már csak úgy szikrádzott a kemencze feneke,
behozta a sütőlapátott, oszt’ azt mondta a kis gyereknek:
– Na kis szó’gám, ülj fel erre a sütőlapátra!
A kis gyerek rákuczorodott hát a lapátra, de valahányszor csak be akarta
a szolgáló a kemencze száján dugni, mindanyiszor talpra állott.
– Nem úgy, kis gagó, hanem űlj le egészen!
– Oh kedves nénikém! – mondja neki a gyerek, – nem tudom én, hogy’ kell
rá felülni, mutasd meg te elsőbb!
A szolgáló nem kérette magát sokáig, rá űlt a lapátra, – de a kis gyerek
se volt ám rest, a mint ezt meglátta, hirtelenében megkapta a
lapátnyelet s a szolgálót bevetette a tüzes kemenczébe, maga pedig nagy
ügygyel bajjal felmászott a kémény tetejébe.
Mikor a loncsos medve felébredt álmából, keresni kezdte a szolgálóját;
tűvé hegygyé tette az egész udvart, de nem találta sehol; egyszer csak
felnéz a kéménybe, hát látja, hogy a kis gyerek oda fenn gubbaszkodik a
kémény legtetejében.
– Hogy mentél te oda fel, te kis gyerek?!
– Hát az alfelembe vasnyársat dugtam, oszt’ nagyot ugrottam.
A loncsos medve gondolta, hogy ő is úgy tesz, de a mint nagyot ugrott, a
vasnyárs keresztül szurta, összeszaggatta a hurkáját és meghalt; – a kis
gyerek pedig lejött szépen a kéményből és elment haza.

VIII. A KIS GÖMBÖCZ.
Volt egyszer a világon, még a óperencziás tengeren is túl egy szegény
ember meg egy szegény asszony, volt nekik három lányuk meg egy kis
malaczuk. Mikor annyira zsönditették a kis malaczot, hogy két újjnyi
zöld volt a hátán, megölték, a húsát felrakták a füstre, a gömböczöt
pedig felkötötték a szelemenbe. – Ötőjöknek csak annyi volt a kis malacz
húsa mint egy eper szem, már az orja, nyúlja, feje mind elfogyott.
Egyszer a szegény asszony ráéhezett a gömböczre, azt mondja hát a
legöregebb lányának:
Eredj csak fel lányom a padlásra, hozd le a szelemenből a kis gömböczöt,
főzzük meg.
Felmén hát a lány a padlásra, a mint a szelemenből le akarja vágni a
gömböczöt, csak azt mondja az neki:
– Hamm, mindjárt bekaplak! – oszt’ nem tréfált, hanem bekapta.
Lesték, várták oda lenn a lányt a gömböczczel, hogy jön-e már? jön-e
már? de biz’ a nem halad. Azt mondja hát az asszony a középső lányának:
– Eredj csak fel lányom nénéd után, oszt’ mondjad neki, hogy hozza hamar
azt a kis gömböczöt!
Felmén hát a másik lány is, szét néz a padláson, de nem látja sehol a
nénjét; avval oda mén a kémény mellé s leakarja vágni a kis gömböczöt,
de az azt mondja neki:
– Már a nénéd elnyeltem, hamm, téged is be kaplak! – avval szépen
bekapta.
Oda lenn csak lesi, csak várja a szegény asszony a lányokat, mikor aztán
megsokalta a várakozást, azt mondja a legkisebb lányának:
– Eredj csak fel lányom, hidd le már a nénéidet; – azok az isten nélkül
valók most bizonyosan az aszalt megygyet szemelgetik.
A mint felmén a kis lány a padlásra, azt mondja neki a kis gömböcz:
– Már két nénéd elnyeltem, hamm, téged is be kaplak! – oszt’ bekapta azt
is.
Az asszony már nem tudta mire vélni, hogy hol maradnak azok a lányok oly
soká, felment hát a nyútófával, hogy majd le hivja ő őket, de nem
köszönik meg, mert elhányja a hátok a bőrt. – A mint felmén, azt mondja
neki a kis gömböcz:
– Három lányod már bekaptam, hamm, téged is bekaplak! – avval úgy
bekapta, hogy még a kis újja se látszott ki. – A szegény ember pedig,
mikor már elunta várni a lányait meg a feleségét, felment a padlásra; a
mint oda mén a kémény mellé, azt mondja neki a kis gömböcz:
– Három lányod’, feleséged’ már bekaptam, hamm, téged is bekaplak! – és
nem teketóriázott sokat, hanem ízibe bekapta; de a rosz kócz madzag már
nem birt meg öt embert, hanem elszakadt, a kis gömböcz pedig leesett;
azután hogy feltápászkodott, elkezdett gurúlni, gurúlt, gurúlt le a
garádicson a földre.
A mint a kis kapun kigurúlt, kinn az útczán előtalált egy csoport kaszás
embert, s az egész csoportot mind egy szálig bekapta. Avval gurúlt,
gurúlt tovább, az ország úton előtalált egy regement katonát, azokat is
minden bagázsiástól együtt bekapta. Megint gurúlt, gurúlt tovább. Nem
messzire onnan az árokparton egy kis kanász gyerek legeltette a csürhét,
a disznók szerteszélyel cserkésztek, a kis kanász gyerek pedig ott űlt
az árokparton, s a bécsi bicskájával evett kenyeret, szalonnát. Oda mén
hát a kis gömböcz a kis kanász gyerekhez s azt mondja neki:
– Már három lányt apjostól-, anyjostól-, meg egy csoport kaszás embert
egy regement katonával együtt bekaptam, hamm, téged is bekaplak!
Hanem a mint be akarta kapni, a bécsi bicska megakadt a kis gömböcz
szájába, oszt’ kihasította; csak úgy özönlött ki belőle a sok katonaság
meg a sok ember. Azután ment mindenki a maga dolgára; a kis gömböczöt
pedig ott hagyták az árokparton kirepedve.
Ha a kis gömböczöt a kis kanász bécsi bicskája ki nem hasította volna:
az én kis mesém is tovább tartott volna!

IX. A HALÁL ÉS A VÉN ASSZONY.
Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren is túl, még az
üveg hegyeken is túl, kidőlt bedőlt kemenczének egy csep oldala se volt,
a hol jó volt, ott rosz nem volt, a hol rosz volt, ott jó nem volt, volt
egyszer a nekeresdi s ebkérdi kopasz hegy mellett egy folyó, ennek a
partján volt egy vén odvas fűzfa, annak minden ágán egy-egy
ringyes-rongyos szoknya, ennek minden férczében korczában egy-egy csorda
bolha, – s ezen bolha csordának az legyen a csordása, ki az én mesémre
figyelmesen nem hallgat. Ha pedig közűle csak egyet is elugrat: akkor az
a bolha csorda iszonyú vérontásának legyen kitéve s csipkedjék agyon.
Hol volt, hol nem volt, volt hát a világon egy igen igen vén asszony, a
ki öregebb volt az országútnál, vénebb volt az öreg isten kertészinél.
Ez a vén asszony soha sem gondolt arra, még akkor se, mikor már a hamut
is mamunak mondta, hogy még egyszer meg is kéne ám halni, hanem a
helyett úgy megdolgozott, úgy lótott futott a gazdagság után; csetlett,
botlott, sepert kotort, az egész világot el akarta nyelni, pedig nem
volt senkije se, csak akkora se mint az öklöm. De volt is ám az
igyekezetinek látatja, mert utóvégre úgy megszedte magát, úgy
meghizakodott, hogy jobban se kellett; volt is annak a házánál kis
fejsze, nagy fejsze, minden.
Egyszer azonban az ő nevét is kikérétázta a halál, el is ment hozzá,
hogy elviszi magával; azonban a vén asszony sajnálta ott hagyni a
gazdagságot, kérte hát a halált, könyörgött neki, hogy ne vigye még el
egy darab ideig, engedjen még neki ne többet, csak tiz esztendőt, vagy
csak ötöt, vagy csak egyet. De a halál sehogyse akart engedni, hanem azt
mondta:
– Készülj hamar! oszt’ gyere, ha nem jösz, viszlek.
De a vén asszony nem hagyta fiára, csak kért, csak rimánkodott, hogy
engedjen még neki valami kis időt, ha nem sokat is. A halál még se akart
anuválni. Végre mégis addig árguválódott, rimánkodott a vén asszony,
hogy a halál azt mondta:
– Na nem bánom, engedek hát három órát.
– Az nagyon kevés, mondja a vén asszony, hanem ne vigyél el ma, inkább
halaszd holnapra.
– Nem lehet!
– No de mégis!
– Nem lehet!
– Ugyan már no!
– Na! ha olyan nagyon rád ásták, mondja a halál, nem bánom, legyen!
– Oszt’ még azt kérném, hogy hát izé… ird fel ide az ajtóra, hogy
holnapig nem jösz el… legalább biztosabb leszek, ha ott látom az irást
az ajtón.
A halál nem akart több időt tölteni, nem kötelőzködött tovább, hanem
elővette a zsebéből a krétát s az ajtó felső részére felirta: holnap s
avval elment dolgára.
Másnap reggel napföljötte után elment a halál a vén asszonyhoz, a kit
még akkor is a dunna alatt talált.
– Na gyere velem! – mondja neki a halál.
– Nem addig van a! nézd csak mi van az ajtón!
A halál oda néz, látja rajta az irást, hogy: holnap.
– No jól van! – de eljövök ám holnap! avval eloldalpálozott.
A halál meg is tartotta szavát, mert a következő nap ismét elment a vén
asszonyhoz, a ki még akkor is az ágyon nyujtózkodott, – de most se ment
vele semmire, mert az most is az ajtóra mutatott, a hol az volt irva:
holnap.
Ez igy ment egy hétig, egyszer azonban a halál unni kezdte ezt a
múlatságot, azt mondja hát a hetedik nap a vén asszonynak:
– Na nem szedsz rá többet! – a krétára szükségem van, haza viszem! –
avval szépen letörölte az ajtóról az irást, – holnap pedig, de jól
megértsd holnap érted is eljövök s magammal viszlek!
A halál elment. A vén asszonynak pedig csak leesett az álla; már látta,
hogy holnap vagy akarja vagy nem, de meg kell halni; félt, reszketett
mint a kocsonya.
Már másnap reggel felé nem tudott hova lenni félelmében, bele bujt volna
a halál elől az üres palaczkba is, ha lehetett volna. Találgatta, hogy
hova bújjék; volt a kamorában egy hordó csorgatott méz, bele űlt abba s
csak az orra, szeme, szája látszott ki belőle.
– De hátha ott is rám talál!? jobb lesz, ha a dunnába buvok.
Kijött hát a mézből s belebútt a dunnába a toll közé; de ezt sem
javasolta magának; ki akart hát jönni a dunnából, hogy más jobb búvó
helyet keres és a mint bútt kifelé, épen akkor toppant be a halál, a ki
el nem tudta gondolni, hogy micsoda isten csodája lehet az az izé s úgy
megijedt tőle, hogy majd kitörte a nyavalya s ijedségében úgy elszaladt,
hogy még tán máig se ment felé se a vén asszonynak.

X. AZ ARANYHAJÚ TÜNDÉR KIRÁLYKISASSZONY.
Egyszer volt, hol nem volt, még a hideg óperencziás tengeren is túl,
volt egy gazdag ember, volt annak egy legény fia, Józsinak hívták.
Történt egyszer, vásár alkalmával, hogy az ember oda ád száz forintot a
fiának, hogy menjen ki avval a vásárba, oszt’ a mit száz forintra
tartanak, akármi legyen is, azt vegye meg. – No jól van. Kimén Józsi a
vásárba, őgyeleg, ödöng előre hátra, hol ezt bámúlja, hol amazt; egyszer
meglát egy kalanas tót előtt egy iczinkó-piczinkó takaros kis fapoharat,
födele is volt, a mivel le volt csukva. Felveszi a gyékén ponyváról a
fakanalak mellől a fapoharat, nézi, ürgeti, forgatja, de nem nyitotta
fel a tetejét; egyszer csak azt kérdi:
– Hogy adja ezt a kis fapoharat?
– Száz forint, – mondja neki a tót.
Józsi nem szól semmit, csak kiolvassa a száz forintot, od’adja a tótnak,
avval a zsebibe tette a fapoharat s elment haza.
Este, mikor már megvacsoráltak, de még ott űltek az asztal-szék mellett,
kérdi tőle az apja:
– Hát fiam mit vettél a száz forinton?
– Én biz édes apám uram ezt a kis fapoharat vettem.
– Fitísd (mutasd) hát no! lássuk mi van benne.
– Biz én édes apám uram, még magam sem tudom.
Avval felnyitotta a tetejét, hát egy másik pohár van benne, akkurát
olyan mint a külső; kiveszi, felnyitja annak is a tetejét, hát abban meg
egy harmadik fapohár van, azt is felnyitja, abba’ meg a negyedik,
negyedikben ötödik, ötödikben hatodik, hatodikban hetedik; mikor a
hetediket is felnyitja: kiugrik belőle egy miknyi kis béka épen az
asztal közepére, ott neki esik az ételmaradéknak, eszik, eszik, mintha
ostorral vágnák. Hát nő ám csakhamar szemlátomást, eleinte akkora lett
mint egy dió, majd mint egy tyúktojás, aztán mint egy lúdtojás;
utóljára, – mikor már minden ennivalót megevett, a mi csak az asztalon
volt, – akkorra lett mint egy igazi jó magyar kenyér. – A kik ott űltek
az asztal körül, csak nézték, hogy mi lesz már ebből; egyszer csak, – el
sem hinnék kigyelmetek, ha nem mondanám, – megszólal ám a nagy béka
tiszta érthető emberi nyelven: „Hozzatok még többet is, mert nagyon
ehetném!“
– Eredj fiam a kamorába, hozz a polczról egy kenyeret meg egy darab
szalonnát.
Józsi elment, hozott. Mikor a béka azt is megette, azt mondja:
– Most már vessetek ágyat a kuczkóba, mert alhatnám.
Ágyat vetettek hát neki, a béka pedig ráfeküdt s aludt mint a tej.
Két-három nap aztán ott tanyázott a kuczkóban, de minthogy mindig evett,
egyre nőtt: utóljára nem fért ott se, hanem kitránczporálták a szalmás
szinbe, ott csináltak neki jó helyet. Hét nap alatt akkorára nőtt mint a
legnagyobb ökör; akkor aztán megköszönte a szállást, gazd’uram
jó’karatját: avval elment világgá; ment, mendegélt, egyszer előtalált
egy nagy tavat, abba bele ment.
Hanem e napságtól fogva a gazda ember vagyona mindég alább-alább szált,
nem tudta elejét venni semmi-lötte képen; hijába igyekezett, majd az
orrával túrta a földet, – de biz az nem használt semmit; utóljára így
maradt ni! mint az újjam. Azt mondja hát ekkor az ember a fiának:
– Na fiam! én már nem tudlak miből tartani, eredj, menj világgá, próbálj
szerencsét, majd csak megélsz valahogy. Mink pedig itthon anyáddal, ha
dolgozunk, nem halunk meg éhen.
Józsi aztán felkászolódott, ment, ment, mendegélt hetedhét országon
keresztül, még az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis
kurta farkú disznó dúr; egyszer előtalált egy királyi várost. Bemén a
királyi udvarba, hát megfogadják kocsisnak. Eleinte nagyon jól ment a
dolga, a királynak a legkedvesebb kocsisa volt; hanem egyszer a
királynak feljött a habókja, meg akart házasodni, pedig már nem volt
valami fiatal ember, aligha át nem ugrotta már az L-et. Hivatja hát
Józsit fel a palotába s azt mondja néki:
– Na fiam! ha te a tündér királykisasszonyt nekem elő nem hozod: menten
minden teketória nélkül felakasztatlak!
Szegény Józsinak erre a szóra csak leesett az álla; mit csináljon? merre
menjen? hisz azt se tudja bű-é bá-é, annyit se tud, hogy merre lakik. No
de ennek meg kell lenni, ha törik szakad, mert a király parancsolta.
Felkészült hát Józsi az útra, a király adott neki egy tarisznya pénzt,
három kenyeret meg egy lovat. „Na, – gondolta Józsi magában, – még ebben
tart, csak találok olyan embert, a ki útba igazit!“ Mikor aztán
felkászolódott, felűlt a lóra, ment, ment, mendegélt hetedhét országon
keresztül, egyszer előtalált egy fehér kutyát.
– Ugyan az isten áldjon meg! mondja neki a fehér kutya, adjál egy kis
ennivalót! már hét álló esztendeje, hogy nem ettem egy falatot; annyira
vagyok már, hogy a bélem a gerinczemhez szárad.
Józsi megszánta, adott neki egy kenyeret.
– Jó tét helyébe jót várj! Éhén van a farkam, húzzál belőle három szál
szőrt; mikor szorúltságban leszel, csak rázd meg azt, ott leszek én
abban a tapodtatban.
No jól van. Józsi kihúz három szál szőrt, bele teszi a tarisznyába,
avval azt kérdi tőle:
– Ugyan nem tudnád megmondani: merre van tündér ország? oda akarnék én
menni.
– Én bizony nem tudom, hirét ugyan hallottam; hanem menj arra egyenest
keletre, arra találsz egy nagy folyó vizet, annak a partján egy tüske
bokor közt van felakadva egy hal: attól kérdezd meg, az aligha nem
tudja.
Ment aztán Józsi egyenest keletre, nagy sokára végre valahára megtalálta
a nagy folyó vizet; a mint ott lovagolt part mentiben, hát látja, hogy
egy tüske bokor közt ott viczkándozik egy nagy hal, de sehogy nem bír
kiszabadulni. A mint meglátja Józsit, hogy ott lovagol, megszólitja:
– Ugyan az isten áldjon meg! szabadits ki e közül a tüske bokor közül;
már hét álló esztendeje, hogy itt vergődök, még se tudok kiszabadúlni, –
azóta senki de senki nem járt erre, hogy kivett volna innen.
Józsi megszánta szegény fejét, leszállt a lóról, kivette.
– Adjál egy kis ennivalót, olyan éhes vagyok, hogy a szememmel is alig
látok.
- Éhén van egy kenyér, oda’adom ezt, jól lakol vele.
– Hát aztán igaz! majd el is felejtem kérdeni: mi járatban vagy?
– Én bizony tündér országot keresem; nem tudnád megmondani: merre esik?
– Én bizony nem tudom, hirét ugyan hallottam; hanem menj arra egyenest
keletre, arra találsz egy nagy hegyet, annak a tetején van tőrbe esve
két galamb, minden éjjel ide hallott a sirásuk: azok aligha meg nem
tudnák mondani… Hanem várj egy kicsit! innen a farkam mellől végy le
három hal-pénzt, ha megszorúlsz valaha, rázd meg: ott leszek én abban a
tapodtatban.
Józsi aztán levett három hal-pénzt, bele tette a tarisznyába; avval a
halat eleresztette a vizbe, maga pedig felült, ment, mendegélt, hetedhét
országon is keresztül, egyszer csak elötalálta a nagy hegyet. A lovát
kipányvázta a fübe, maga pedig felmászott a hegy tetejére. Hát látja,
hogy a két kis galamb ott sipákol a tőrben.
– Jaj szabadíts ki, ha van benned szánakozó lélek! már hét álló
esztendeje, hogy ebbe a tőrbe estünk, azóta senki, de senki egy
teremtett lélek se járt erre, hogy kiszabaditott volna bennünket.
Józsi megszánta szegényeket, kiszabaditotta a tőrből.
– Tudom, hogy éhesek vagytok; netek itt ez a kenyér, lakjatok jól vele.
Azok szegények avval az éhes hassal hozzá láttak amúgy Magyar Miskásan,
a legutólsó morzsáig mind megették.
– No te szegény legény ugyan jól tettél velünk, hanem mink se maradunk
adósok, jó tét helyébe jót várj! Húzz ki a farkunkból három-három szál
tollat, oszt’ ha valaha szorúltságod lesz, rázd meg: ott leszünk mink
abban a tapodtatban, a hogy lehet: segitünk rajtad.
Józsi tehát kihúzott mind a két galamb farkából három-három tollat,
eltette a tarisznyába, aztán azt mondja nékik:
– Nem tudnátok megmondani: merre esik tündér ország? oda akarnék menni.
– Dehogy nem! dehogy nem! hisz oda valók vagyunk mink. Csak ülj fel a
lóra, aztán gyere utánunk.
Józsi felült a lóra, a két galamb szállt előtte, ő meg utánok, repült
mint a szél. Heted napra elértek tündér országba.
Uram fia! ha látott valaha szépet, a volt a másik. A patakokban
mindnyájában tej meg méz folyt, még csak a fű is selyemből volt, a
szebbnél szebb kertekben gyönyörübbnél gyönyörübb virágok voltak mind
csupa drága kövekből; minden fának a dereka meg az ága ezüstből volt, a
levele meg aranyból, rajtok a töméntelen sok gyümölcs, virág, hogy majd
letörte az ágát; a virágokon a harmat mind csupa gyémántból volt. Na
hiszen volt mit nézni Józsinak, mert hát ő még olyat teljes világ
életében, mióta az anyja a szárazra tette, soha de soha nem látott!
Nézte is ám ugyancsak, szintúgy dülyedt a látókája. Mikor aztán betelt a
nézésivel, elindúlt; ment, ment, egyszer előtalált egy rémitő szép
palotát, olyan volt, hogy a mit csak addig látott palotát, egy se illett
volna mellé még csak disznó-ólnak se; a fala ezüstből volt, az ablakok
rajta gyémántból, a teteje merő aranyból, a kapuja meg a többi ajtó a
leggyönyörűbb drága kövekkel volt merevén kirakva. Ebben a palotában
lakott az aranyhajú tündér királykisasszony egyes-egy maga; akkor is ott
könyökölt egy ablakban; olyan gyönyörű volt, hogy annak se látta még
ember mását. A haja tiszta arany, a szeme mint a bogár, az orczája mint
a rózsa, a karja meg más egyebe mint a leesett hó; még tán a képíró se
tudott volna szebbet rajzolni! A mint ez a gyönyörű teremtés meglátta
Józsit, abban a pillanatban leszaladt hozzá, megölelte, megcsókolta.
– Na szivem szép szerelme! te az enyém, én a tied mind halálig! itten
élünk mint hal a vizben.
– Jaj szívem szép szerelme! nem maradhatok én itten, mert engem ez s ez
király küldött teéretted; hanem most már jösz-e velem vagy sem?!
– Jaj szívem szép szerelme! egyszer oda voltam ebbe’ s ebbe’ a tóba’
fürdeni, ott a vízben elveszett a gyűrűm, míg az elő nem kerűl, nem
mehetek innen sehova.
– Oh szivem szép szerelme, ha csak az a baj! megkeritem én azt!
Akkor aztán az aranyhajú tündér királykisasszony felvezette Józsit a
palotába, adott neki húst, bort, jól tartotta. Mikor aztán Józsi
jóllakott’ s kipihente magát: felűlt a nyeregbe, elment annak a tónak a
partjára, a melyikben az aranyhajú tündér királykisasszony elvesztette a
gyűrűjét. Ott előkereste a tarisznyából a három halpikkelyt, megrázta,
hát abban a szempillantásban ott termett az a hal, a melyiket a tövis
bokor közül szabaditott ki.
– Mi baj, kedves gazdám, mi baj?!
– Se több, se kevesebb, mint az, hogy mikor az aranyhajú tündér
királykisasszony ebben a tóban fürdött, a vizben elvesztette a gyűrűjét;
– azt kerítsd nekem elő!
– Jaj lelkem teremtette! nem olyan könyű dolog ám a! mert a mint a gyűrű
kiesett az újjából, egy irtoztató nagy béka felkapta, elnyelte.
– Hídd elő hát legalább azt a nagy békát.
– Azt megtehetem könnyen.
Avval a hal usgyé! eltűnt a vízbe; nem sok idő múlva éhén jön, czammog
utána a nagy béka. Hát uram fia! épen az a nagy béka volt ez, a melyiket
Józsiék tartottak; mihelyest meglátta Józsit, tüstént megismerte.
– Hát te hol jársz itt, a hol a madár se jár?!
– Én bizony egy elveszett gyűrűt keresek; ez a hal azt mondja, hogy te
találtad meg.
– Nem tudom én; nézzük meg.
Akkor elkezdett hányni, hát csakhamar kiokádta. Józsi épen felakarta
venni, hát csak elő ugrik ám egy nyúl egy bokorból, felkapta a gyűrűt,
avval usgye fúre, úgy ellógheczölt vele, mintha puskából lőtték volna.
Nosza Józsinak se kell több, előkapja a tarisznyából a három szál szőrt,
a melyiket a kutyától kapott, megrázza: hát csak ott terem a nagy fehér
kutya.
– Mi baj, kedves gazdám, mi baj?!
– A hol az a nyúl, fogd meg; egy gyűrűvel szaladt el.
A mint a kutya ezt meghallotta: aló vesd el magad! utána a nyúlnak,
ugyancsak rugaszkodik ám. Nem sokára elérte, széttépte, visszahozta a
gyűrűt. Józsi aztán az újjára húzta s visszament vele az aranyhajú
tündér királykisasszony palotájába.
– Na szivem szép szerelme, itt a gyűrű! most már gyere velem.
– Oh szívem szép szerelme nem mehetek addig, míg nekem az élet- meg a
halál-forrásából egy-egy korsó vizet nem hoz valaki. Az pedig olyan
helyen van, hogy oda, ha csak szárnyon nem jár mint a madár, nem juthat
senki.
Józsi gondolkodóba esett; egyszer csak eszibe jut, hogy attól a két
galambtól, a melyiket a tőrből megszabaditott, kapott ő három-három
tollat; előkereste hát azokat a tarisznyából, megrázta jó erősen, hát
mind a két galamb egyszerre ott termett mint a parancsolat.
– Mi bajod van, kedves gazdánk?!
– Jaj van nekem olyan, hogy csak az isten a megmondhatója!… Hanem
tudjátok-e hol van az élet- meg a halál-forrása?
– Tudjuk.