Csongrádmegyei gyüjtés; Magyar népköltési gyüjtemény 2. kötet - 13

szolgált a fiú, azt haza vitte; ismét elment, megint szolgált másodikat,
harmadikat és negyediket is. – De hiába volt olyan jó meg olyan sok fű a
kertben, nem tartott az meddig se, mert az a négy borjú, alig telt bele
két vagy három hét, úgy meglingázta, hogy csak itt-ott maradt belőle,
más pedig nem volt, a mivel tartsák; azt mondta hát az asszony a fiának:
– Már, fiam, vagy akarjuk, vagy nem, el kell adnunk a borjúkat, mert
tovább nem tarthatjuk. Itt meg itt úgy is vásár lesz, hajtsd el őket a
vásárra, tudom, hogy jó pénz üti érte a markunkat.
Elindúlt hát a fiú a négy borjúval a vásárra; csak hajtja őket, csak
hajtja, egyszer elébe kerűl egy nagy szakálú, ősz, öreg ember; oda megy
hozzá s megszólitja:
– Hova hajtod, fiam, a borjúkat?
– A vásárra hajtom biz’ én, ide meg ide.
– Ugyan fiam mit mondanék én neked! adj ezért a furulyáért nekem egy
borjút.
– Nem adok én, bátyám uram, mert otthon mindig azért perel édes anyám,
hogy egyre furulyálok.
– Mindegy a fiam, azért csak adj érte.
– De ha nem lehet, csak nem lehet.
– Na fiam, még egyszer mondom, adj érte egy borjút, meglásd nem olyan
furulya ez mint a többi.
A fiú eleinte gondolkozott egy kicsit, aztán azt mondja:
– Na nem bánom, hát adok; üsse a kő, egy borjú úgy is se előre se hátra.
Itt az öreg ember kiválaszt egyet a borjúk közűl, avval útnak ered; egy
kis idő múlva hátra néz a fiú, hogy messzire haladt-e már az öreg? hát
tetted, vetted, borjústól együtt sehol sincs. Avval a fiú csak mén, csak
mendegél, hajtja a három borjút a a vásárra, hát egyszer megint elébe
bötönik az a nagy szakálú ősz öreg ember.
– Adjon isten, fiam, hova hajtod a borjúkat?
– Én bizony, öreg apám, eladni hajtom a vásárra.
– Nézd csak, fiam, ezt az egeret, adj nekem ezért egy borjút!
– Nem adok én, öreg apám, hisz’ van otthon a kamorában annyi, hogy még
tán sok is; édes anyám mindig is dúl, fúl a macskára, hogy nem szeret
egerészni, hanem a helyett mindig csak a katlant lakja.
– Adj érte, fiam, hidd el nem bánod meg.
A fiú csak gondolkozik egy darab ideig, csak gondolkozik, utóvégre azt
mondja:
– Na nem bánom hát, ahol van, vigye kend.
Az öreg megint kiválaszt egyet, avval odább áll; a fiú pedig hajtja a
két borjút a vásárra; a mint egy parittya-hajitásnyira halad: egyszer
csak megint elébe kandarodik az öreg ember.
– Nézd csak, fiam, ezt a futóbogarat, add nekem ezért az egyik borjúdat.
– Nem adom én, öreg apám, hisz’ édes anyám most is holdujságon meszelt,
oszt’ annyi is nálunk a sok futóbogár, hogy semmit sem tudunk tőle
tartani.
– Hej, fiam, tudom, hogy nem bánod meg, ha id’adod, mert nem olyan
futóbogár ám ez mint a többi.
No jól van. A fiú azt is od’adta, most már csak egy borjút hajtogatott
lassacskán a vásárra; de az öreg ember nem sokára megint elébe került.
– Nézd csak, fiam, ezt a zacskót, ebbe álom van belekötve, add ide érte
a borjúdat.
– Minek adnám, öreg apám, hisz’ a nélkül is ugy elalszunk mi édes
anyámmal együtt, csak a fejünket lehajtsuk, mint a tej.
– Csak azt mondom én neked, édes fiam, hogy add ide, hidd el, nem bánod
meg.
A fiú elgondolta, hogy minek is már az az egy borjú? annak az árával
bizony nem sokra mén: azért od’adta. Ekkor azt mondja neki a nagy
szakállú ősz öreg ember.
– Na fiam hoczczi csak egy kicsit a furulyát; az egeret meg a
futóbogarat pedig tedd le a földre.
A fiú mindjárt od’adta a furulyát, amazokat pedig letette a földre;
ekkor az öreg ember elkezd furulyálni, nosza az egérnek sem kell ám
egyéb, oda ugrik a futóbogár nyakába, az meg az egerébe, úgy
megbillegtették magokat, úgy tánczoltak, hogy a fiú majd meghalt
nevettében. Ekkor a nagy szakállú ősz öreg ember, a ki senki más nem
volt, mint az Ur Jézus Krisztus, azt mondja a fiúnak:
– Na fiam, most már tudod, hogy mire való mindegyik; ha pedig az
álomzacskónak azt mondod: aludjam én eddig vagy addig, vagy ez s ez
aludjék eddig meg eddig: hát az úgy történik meg, a mint te akarod. Most
tedd el mindnyáját jó helyre s menj haza; otthon anyád tudom hogy
meglazsnakol, hanem semmi az, hadd verjen mindaddig, mig valaki ki nem
vesz a kezéből, te pedig akkor szaladj el, aztán kiáltsd vissza: Na édes
anyám, nem jövök addig vissza, mig király nem leszek, azután menj
egyenest a merre látsz, s vidd magaddal a miket a borjúkért adtam.
Ugy is lett. A fiú hazafelé fordította szekere rúdját; mikor haza ért,
kérdezte tőle az anyja:
– Na fiam hát eladtad a borjúkat, mennyiért keltek el?
– Nem adtam én, édes anyám, hanem elcseréltem.
– Hát mit adtak értök cserébe? hol van?
A fiú előszedegeti a furulyát, zacskót s más egyebet, a miket a
borjúkért kapott; a mint az asszony ezeket meglátta: nosza kinyitotta ám
a száját, s mondta a mint csak a torkán kifért;
– Ejnye, kutyafoganású bolondja, hát hova tetted te az eszedet, hogy azt
a drága marhát ezekért a hitvány hiábavalóságokért od’add?
Avval se kérd, se hall, hanem aló szemeszöktében mén neki a gyerekének,
mint bolond tehén a fiának, ugyancsak ütlegeli ám a piszkafával
egyre-másra. A szomszéd asszony nem tudta elgondolni, hogy micsoda nagy
patália van az özvegy asszony házánál, átjött hát, hogy megnézze: a mint
meglátta, hogy az özvegy asszony mikép járatja fijával a tánczot, azt
mondja:
– Ugyan, szomszéd asszony, mire való már az? hisz’ úgy agyon veri kend
azt a szegény gyereket.
– Nem is ártana a veszett-órájúnak, mikor most is milyen nagy kárt tett.
De a szomszéd asszony nem hallgatott az anya beszédére, hanem a fiút
kiszabaditotta a keze közűl, mire az illa berek, nádak erek, szélről
kötötte a derest, avval aló, mikor kivül volt a kis kapun,
visszakiáltotta az anyjának:
– Na édes anyám, nem jövök addig vissza, mig király nem leszek; avval
ellógheczelt.
Ment aztán hetedhét országon is túl, az üveg hegyeken is túl, még azon
is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl, innenen innen,
aztán elért egyszer egy nagy királyi városba. Volt az ottani királynak
egy gyönyörüséges szép lánya, a ki mindig olyan szomorú volt, úgy
lesütötte a fejét, mintha az orra vére folyna. Összehivatta hát a király
egész országából a doktorokat, kuruzsolókat, bűvös bájos asszonyokat; s
megkérdezte tőlök, hogy mivel lehetne annak elejét állani, hogy az ő
lánya ne lenne mindig olyan szomorú, – azok azt mondták, hogy ha
találkoznék valaki, a ki a királykisasszonyt csak egyszer megnevettetné,
többé nem lenne az olyan szomorú. – Kihirdettette hát a király az egész
országában, hogy a ki a lányát megtudja nevettetni, annak adja
feleségűl. Jöttek is mindjárt herczegek, grófok, nagy kalapú tótok,
válogatott czigány legények a király udvarába, hogy a királykisasszonyt
megnevettessék; beszéltek ott furcsábbnál furcsábbat, csináltak mindent,
– de biz’ ott egy se ment semmire, a királyleány csak olyan szomorú
volt, mint annak előtte.
A mint ezt meghallotta Palkó, – mert hát így hitták az özvegy fiát, –
feltette magában, hogy ő bizony elmegy, szerencsét próbál, ha nyer: úgy
is jó, úgy se lesz benne száz forint kára. El is ment. A mint oda ért a
király udvarába, előkereste furulyáját, az egeret meg a bogarat letette
a földre s elkezdett furulyálni, avval az egér derékon kapta a bogarat,
s úgy megtánczoltatta, hogy jobban sem kelett. A mint a király meg a
királykisasszony meghallották a szép furulya szót, kiszaladtak az
udvarra; a hogy a királykisasszony meglátta az egér meg a bogár tánczát:
olyan jó izüt nevetett, hogy könnybe lábadt a szeme.
Mindjárt felhivták Palkót a palotába s ott szép királyi biboros
bársonyos ruhába öltöztették; a király tüstént papot, hóhért, vas
kalapot hozatott; a pap összeadta, a hóhér seprőzte, az istennyila
kerűlgette, de soha meg nem ütötte.
A mint eljött az este, a király egyik inasa azt mondta Palkónak, hogy ád
neki száz aranyat, ha reggeli hat óráig alszik; Palkó kapott az
alkalmon, s mindjárt kezet fogott vele, aztán azt mondta a zacskónak:
– Na zacskó! aludjam én most reggeli hat óráig.
Nem sok idő múlva Palkó meg a királykisasszony, már mint a felesége,
aludni mentek, alighogy lehajtotta Palkó a fejét a párnára, már aludt
mint a tej. Reggel panaszra mén a felesége a király elébe.
– Király atyám, nem kell nekem ez az én uram, mert mindig alszik.
– Oh kedves lányom, még két éjtszaka van hátra, ha akkor is egyre
alszik: majd tegyünk róla.
Másnap megint azt mondja az inas Palkónak, hogy ha reggeli négy óráig
alszik: ád neki száz aranyat; megigérte, hogy alszik, hisz’ mi van
abban? úgy sincs valami sürgetős dolga, a miért fel kellene kelni; azt
mondta hát a zacskónak:
– Na zacskó, aludjam én most reggeli négy óráig.
Estére kelvén alig hogy lefeküdtek, megint úgy elaludt Palkó mint a
juhász bunda; a feleségének pedig, mihelyt megvirradt, első gondja is az
volt, hogy ment az apjához s azt mondta neki:
– Király atyám, nem kell nekem ez az én uram, mert mindig alszik.
– Oh kedves lányom, még egy éjtszaka van hátra, ha akkor is mindig
alszik, majd tegyünk róla.
Harmadnap is azt mondta az inas Palkónak, hogy aludjék reggeli két
óráig, ád neki száz aranyat; most is rálett, hanem a mint reggel a
felesége megint panaszra ment, hogy az ő ura mindig alszik egész
éjszakán át: a király rögtön ráadatta Palkóra a szürét s belevettette a
legmélyebb tömlöczbe.
Csak buslakodik Palkó a kulcs lyukán belől, csak buslakodik, egyszer oda
jön az ablak vas rostélyára egy személy, pálinkát és kenyeret nyujt be
neki. Kérdi aztán Palkó, hogy hát odafenn a királyi palotában hogy’
vannak?
– Hej, múlatnak ott nagyban, mondja a személy, az inas azt mondta a
királynak, hogy ő is megtudta volna nevettetni a királykisasszonyt,
hanem csak várt, mert fogadása tartotta; – most tehát a király ő vele
esküdtette össze a lányát.
No jól van, gondolta magában Palkó, majd csapok én avval az inassal egy
peteket; avval azt mondja az álom-zacskónak:
– No zacskó! most meg az inas aludjék reggeli hat óráig, a miért meg nem
adta az első száz aranyat.
De még ez nem volt elég, hanem mikor besötétedett, elküldte a bogarat
is, hogy az inasból hordja ki, a mit megevett. – A ház ajtaja, a melyben
az inas a királylánynyal együtt hált, szerencsére épen nyitva volt s a
bogár bátran mehetett be rajta. – Reggelre kelve a királylánynak első
gondja is az volt, hogy az apjához futott panaszra, ott az inast letette
földtől mennytől; ez is csak olyan álmos mint a másik volt, de amaz, ha
nagyalható volt is, legalább nem keverte össze magát mint ez.
– Oh, édes lányom, még két éjtszaka van hátra, ha azalatt is összekeveri
magát, majd tegyünk róla.
Azután a király maga elébe hivatta az inast, már mint most a vejét, s
megpirongatta jól, hogy miért nem vigyáz magára? s minek alszik oly soká
– és mit tudom én, mi mindent beszélt még neki.
Palkó másik este megint mondta az álom-zacskónak, hogy az inas aludjék
reggeli négy óráig, a miért meg nem adta a másik száz aranyat; azonkivűl
újra elküldte a bogarat is, hogy hordja ki az inasból, a mit megevett.
De most nem tudott ám bemenni a szobába, mert az ajtó erősen be volt
zárva. Visszament hát a tömlöczbe s elhítta az egeret, hogy rágja ki az
ajtót; az egér el is ment, olyan takaros kis lyukat rágott rajta mint a
peták, a bogár bemászott a szobába, mikor aztán dolgát végezte,
visszament azon az úton, a melyiken jött.
Másnap reggel mihelyt felébredt a királylány, szaladt az apjához s azt
mondta, hogy: neki bizony nem kell ez az ilyen olyan, hozassa vissza azt
a másikat, az legalább ha álmos volt is, de nem keverte össze magát mint
ez a mostani.
– Oh lányom, még egy éjtszaka van hátra, ha ez alatt is úgy lesz, a mint
eddig volt, majd teszek róla.
Harmadik este megint azt mondja Palkó az álom-zacskónak:
– Na most az inas aludjék reggeli két óráig, a miért nem adta meg a
harmadik száz aranyat.
A mellett elküldte most is a bogarat, hogy az inassal végezze el a
dolgát. Reggel a mint felébredt a királyleány, első dolga is az volt,
hogy az atyjához szaladt panaszra.
– Király atyám, nem kell nekem ez a mostani uram, hozassa vissza azt a
másikat; az legalább ha álmos volt is, nem keverte össze magát mint ez a
mostani.
A király tüstént felhozatta Palkót a tömlöczből, az inast pedig a
helyére tetette. Csaptak aztán nagy lakodalmat, hogy hét országra
szólott a híre. A lakodalom után kérdezte a király tőle, hogy miért
aludt mindig oly soká?
– Mert magam akartam.
– Hát az inas miért aludt annyi ideig?
– Mert én akartam.
– És miért pocskolódott minden éjtszaka?
– Mert azt is én akartam.
– Szeretném látni, mondja neki a király.
– Az könnyen meglehet, felséges király atyám; avval megparancsolta az
álom-zacskónak, hogy a király aludjék reggeli nyolcz óráig. Ugy is lett.
Mikorára a király felnyitotta másnap a szemét, már akkorra a koldús is a
harmadik faluban járt.
Azután nem sokára kászolódni kezdettek; a király előparancsolt egy
regement katonát, avval felrakodtak egy üveges hintóba s elindúltak a
Palkó édes anyjához.
Mikor oda értek, az anyja alig ismert rá; azután áthivatták a szomszéd
asszonyt, ki Palkót az anyja kezéből kiszabadította, s ráiratták a kis
házat, az anyját pedig elvitte a királyi palotába. A király pedig,
minthogy már igen öreg volt, átadta a királyságot Palkónak, a ki még
most is uralkodik, hogyha él s meg nem halt. Estére legyenek a kendtek
vendégei!

IV. TÜLÖKVÁR.
Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren is túl, az üveg
hegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis kurta farkú disznó túr,
túlonnan túl, innenen innen egy igen-igen gazdag király. Egyszer ez a
király, a mint ott űlt unatkozva a residencziájában, elgondolkozott,
hogy mije nincs még neki? Számlálgatni kezdte hát az újján először is
azt, hogy mije van. Hát volt aranyvára, ezüstvára, rézvára, vasvára,
kővára…
– Ho-hó! – felkiált egyszer örömében, – még nincs tülökváram!
Nosza maga elébe parancsolja ám minden szolgáját, meghagyja nekik
tüstént erősen, hogy járják be az országot Henczidától Bonczidáig,
parancsolják meg a lakosoknak, hogy a világ minden részén levő tülköt
rögtön hordják a vár udvarára!
Mihelyt a szolgái ezt az erős parancsolatot kihirdették: az országában
lakó emberek széltében hosszában, ki kocsin, ki szekéren hozták a
temérdek sok tülköt; nehány nap alatt annyira szaporodott a
tülök-asztag, hogy a vár udvarát, – pedig tudom, hogy nagyobb volt mint
a falu nyomása, – a sok tülök merevén még a toronynál is magasabban
boritotta el; ekkor aztán azt a töméntelen sok, sok, sok tülköt a király
mind bele hányatta a Tiszába… majd ha egytől egyig mind megázik: tovább
mondom!

V. HARAGSZOL SZOLGA?
Egyszer volt a világon hol nem volt egy ember, volt annak egy felesége.
Jól birták magokat, szép házok tájéka volt, csak a volt a hiba
mindkettőjökben, hogy a kecskét kitolták volna egy krajczárért a sárból;
azonkivül meg az asszony, – miért? miért nem? én biz’ elfelejtettem tőle
megkérdeni, – sehogy ki nem állhatta a János nevűeket. Minthogy olyan
nagyon füsvények voltak: a kenyérben sem ettek eleget; ennélfogva se egy
szolgát, még csak akkorát se mint az öklöm, nem mertek tartani, mert
attól féltek, hogy az mindenükből kipusztitja őket. Egyszer azonban
nagyon ráfelesedett az emberre egymagára a dolog, azt mondja hát a
feleségének:
– Anyjok! már ha a fejem tetejére állok se tudom egy magam elvégezni a
dolgom, már látom, hogy akár ide, akár oda, vagy akarom, vagy nem,
muszájképen is kell egy szolgát fogadnom.
– Nem bánom én, apjok, ha már annyiba telt, ha fogad is kend egyet; de
azt megmondom ám, hogy ha János nevű lesz: akkor kivűl kerűli kend vele
együtt a házat!
– Jól van, jól! csak ne papolj már neki annyit.
Elindúlt hát az ember, ment, ment hetedhét országon is keresztűl,
egyszer előtalált egy suhanczot.
– Adjon isten! fiam, mi járatban vagy?
– Fogadj isten! bátya, én bizony szolgálatot keresek.
– Nem állanál be én hozzám?… igaz, hogy hívnak?
– Jánosnak.
Mihelyt az ember ezt a szót meghallotta, tűstént hátat forditott s ott
hagyta a suhanczot a faképnél mint sz. Pál az oláhokat. Ment aztán
megint, mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer előtalált egy
suhanczot.
– Adjon isten! fiam, mi járatban vagy?
– Fogadj isten! bátya, én bizony szolgálatot keresek.
– No én meg épen szolga után járok… hanem hogy is hínnak csak?
– Jánosnak.
Azt se mondta az ember többet: beföllegzett, majd eső lesz, hanem hátat
fordított, avval megindúlt mint a rosz kerék agyban; ment, ment aztán
hetedhét ország ellen, egyszer megint előtalált egy suhanczot, kérdezte
tőle, hogy hogy’ hijják? de minthogy annak is János volt a neve, nem
fogadta meg. Igy járt a negyedikkel, ötödikkel, hatodikkal is; mikor
aztán már megunta a sok ödöngést, azt mondja:
– Na nem bánom én már akár János, akár nem; a ki legelsőbb a szemem elé
akad, megfogadom, nem bánom, ha Puli czigány lesz is.
Alighogy ezt a szót kiereszti a száján, hát ehén jön vele szemközt egy
suhancz.
– Adjon isten, ecsém, messzi-e a messzi?
– Bizony, bátya, nem tudom én, mert se helyem se fenekem; most is
szolgálat után járok.
– Megfogadlak én szolgám… de hogy is hínnak csak?
– Biz’ engem Jánosnak keresztelt a pap!
A mint az ember meghallotta, hogy ezt is Jánosnak híjják, számlálgatni
kezdte az újjain, hogy megfogadja? ne fogadja? utóljára mégis kezet
csaptak, megfogadta. Egy krajczár nem sok, annyit se kért János, hanem
csak abban állapodtak meg, hogy a ki leghamarább megharagszik valamiért:
annak a hátáról hasit hasít a másik.
– No jól van, – mondja a gazda, – majd elválik, hány zsákkal telik!
Avval elindúltak haza felé; mentek, mendegéltek mindaddig, míg haza nem
értek. Hanem az embernek még csak otthon gyűlt ám meg a baja, volt nagy
csetépaté, a felesége szolgástól együtt majdhogy ki nem verte a házból.
Az ember mig szenvedhette, szenvedte, de mikor aztán több volt kettőnél:
az ajtó megül előkapott egy husángot s úgy meglegyezte vele az asszonyt
mind a két fenekü dobot szokás.
Másnapra kelve azt mondja az ember a szolgájának:
– János te! ahol van a szekér, fogj bele négy ökröt, eredj az erdőre,
rakd meg fával s hozd haza; aztán meg ehen vagy egy kenyér meg egy sajt,
ebből magad is jól lakjál, a kutyát is, mely majd veled lesz, jól
tartsd, de azért mind a kettőt egészen hozd haza; – oszt’ még egyet:
mindenütt ott menj a szekérrel, a hol a kutya mén, ott állj meg az erdőn
fát vágni, a hol ez a kutya megáll!
No jól van. Befogja hát János az ökröket, hajtja a szekeret mindenütt
egyenest a kutya nyomán dinnyén kukoriczán keresztűl; mikor az erdő
közepére érnek, a kutya leűl; János megállapodik a szekérrel, csak hamar
meg is rakodik, azután előkeresi a szőrtarisznyát, kiveszi belőle a
kenyeret, sajtot, mind a kettőnek egy-egy jókora lyukat kanyarít az
alján s úgy megfűződik a kenyér és sajt belivel, hogy csak úgy duzzog
két oldalra; mikor aztán jól lakott, a kikanyarított léket[36] szépen
beillesztette mind a sajtba mind a kenyérbe. Hanem majd el is felejtem
mondani! a kutyának nem adott se egyikből se másikból egy falatot sem.
Avval elindúlt hazafelé; a kutya ment most is mindenütt a szekér előtt,
mikor pedig haza értek, nem várta, hogy majd kinyitják előtte a kaput,
hanem aló, keresztűl ugrott a tetején. No most mit csináljon János?
megparancsolta a gazda, hogy az ökröket mindenütt ott hajtsa, a hol a
kutya megy; üti, veri hát szegény párákat, de biz’ azok közűl egy is,
nemhogy keresztűl ugrott volna a kapu tetején, de még csak neki se ment.
Mit csináljon? mit csináljon? csak ott dévánkozik egy darabig, végre
kapja a lelkét, leveszi a szekérről a nagy favágó fejszét, avval mind a
négy ökröt fejbe kollintja, aztán szétvagdalja s darabonként hányja be a
kapu tetején. A mint ezt a gazda meglátja, kijön s kérdi:
– Hát te mit csinálsz János? nem jól van az így magyarúl.
– Hát azt mondta gazduram, hogy mindenütt a kutya után hajtsam az
ökröket, az pedig itt a kapu tetején ugrott keresztűl; hajtottam volna
is én aztán utána, de hiába mindegyik olyan nagy, még se mert neki
rugtatni; mit csináljak? mit csináljak, hogy azt ne mondják, hogy
szófogadatlan vagyok? kapom, fogom, előveszem a favágó fejszét, avval
mindegyiket vakszemen kollintom, hogy csak felfordúl belé… s most már
így darabonként hányom be egymás után őket… de talán haragszik is
gazduram?
– Dehogy haragszom, János, most van a legnagyobb kedvem.
A következő nap, mely épenséggel vasárnap volt, elment a gazda a
feleségével együtt a templomba, Jánosnak pedig meghagyták, hogy mig ők
oda járnak: a kis gyereket tisztitsa ki; aztán menjen be az akolba s azt
a juhot vágja le, mely először rátekint, midőn bemén, főzzön a húsából
egy bográcscsal paprikásan, tegyen közzé sárga répát meg petrezselymet
is.
A mint a gazda és gazdasszony elhúzta a lábát hazúlról, János mindjárt
hozzálátott ahhoz, a mit parancsoltak; legelsőbb is a kis gyereket
hasította ki, a bélét kivetve felteritette az ereszre, hogy fújja a
szél; azután bement a juh-karámba, de minthogy egy birka se nézett rá:
nagyot ütött a kezében levő bárddal a karám oldalára, mire a sok juh
egytől egyig ránézett, a jobbak közűl egynek hirtelen lerántotta a
szemfödelét, aprított belőle egy jó bográcscsal. Volt a gazdának két
nagy tanyai komondora is, egyiket hivták sárgarépának, a másikat pedig
petrezselyemnek, ezeket is hirtelenében megnyúzta, s mind a kettőnek a
húsából apritott a bográcsba, de úgy, hogy mindegyiket megismerje. Nem
sok idő múlva haza jött a gazda meg a gazdasszony.
– Na János, kérdi tőle a gazda, kész-e a paprikás hús?
– Kész bizony gazduram, vagy ha nem az is, mindjárt ráfogom, hogy az.
Nem sok idő múlva behozta János a bográcsot s a gazda és gazdasszony
mellé ültek s ettek.
– Na gyere te is, oszt’ egyél, mondja neki a gazdasszony.
– Csak egyenek kendtek isten áldásával, jól laktam már én, aztán meg nem
is érek rá, mert dolgom van.
– Micsoda dolgod volna most? hisz’ ma vasárnap van, mondja neki a gazda.
– Ugy ám! de azt mondta gazduram, hogy azt a juhot vágjam le, a mely,
mikor bemegyek a karámba, legelőször rám néz, a bizony mind rám nézett,
aztán egytől egyig agyonvertem, most megyek, nyúzom őket rakásra… de
talán haragszik is gazduram?
– Dehogy haragszom, János, nem én, most van a legnagyobb kedvem. Hanem
úgy látom én, hogy te igen hanyag fráter vagy, miért nem tettél a hús
közé sárga répát meg petrezselymet?
– Oh gazduram, tettem én azt is, ez a sárgarépa, ez a petrezselyem;
avval elkezdte kiválogatni a juhhús közül a sárgarépa meg a petrezselyem
darabjait.
– Jaj, te bolond, mondja a gazdasszony, hát a kis gyereknek nem
csináltál-e valamit?!
– A mint gazduram mondta, kitisztítottam azt is, most odakinn az ereszen
fújja a szél.
A gazdasszony kiszalad nagy lelketlen, a mint meglátja, hogy a gyermek
ki van hasitva, se holt se eleven nem lett, elkezdett keservesen sirni;
azután pedig előkapott egy seprűt, úgy eldöngette a nyelével Jánost,
hogy még tán most is ütné, ha az ura ki nem vette volna a körme közűl.
– De talán már haragszik is gazduram?
– Nem én, János, dehogy haragszom, épen most van a legnagyobb kedvem.
János kiment a juhokat nyúzni, csak a gazda meg a felesége maradtak
odabenn.
– Lám apjok, megmondtam ugy-e, hogy János nevű szolgát ne fogadjon, nem
hajtott kend a szóra, most ezt nyertük vele, ni.
– Hej, bánom is én azt, jobban mint a mely kutya kilenczet fiadzik, de
mit csináljunk neki, már ez itt lesz esztendeig a nyakunkon.
– Mit? esztendeig, hisz’ akkorra meg esz ez bennünket elevenen; még
harmad napja sincs, hogy itt van s már is felforditotta az egész házat.
– Hanem nem azt mondom én, ha már máskép nem lehet, hagyjuk itt
mindenestől, mi pedig bujdossunk világgá, majd csak megsegit bennünket a
jó isten meg a magunk két keze!
– No nem bánom, bujdossunk el, de mikor?
– Mentűl hamarább, mondja a gazdasszony, estére, majd ha az a kötni
való, mert jót nem mondhatok neki, elalszik.
A gazda rögtön rakodni kezdett, egy kenyeret meg holmi egyetmást, a mire
gondolta, hogy szüksége lesz, beleszuszakolt egy zsákba; hanem János a
kászolódásból észre vette, hogy miben sántikálnak, azért este a vaczkát
betakarta a subájával, a kalapját rátette a févalyára (főalj), maga
pedig belebujt a gazda zsákjába. Indúlás előtt a gazda oda ment a János
fekhelyéhez, látta, hogy van valami a suba alatt, azt gondolta, hogy a
szolga, avval hátára vette a zsákot s elindultak világgá.
Mentek, mendegéltek hetedhét országon is túl, egyszer elérkeztek egy kis
patakhoz, híd nem volt rajta, csak úgy kellett rajta keresztül gázolnuk;
a mint lábalták át, a gazda le találta csüngetni a zsákot úgy, hogy
Jánost felérte a víz, ekkor az elővett egy nagy gombostűt s jól oldalba
szúrta vele a gazdát; erre az feljebb kapta a zsákot s azt mondta a
feleségének:
– Ejnye! lánczhordta atta! mi a manónak tetted azt a tűt ebbe a zsákba?
nem elfért volna másutt?
Az asszony nem szólt se jót se roszat; reggel, midőn már úgy jó kenyér
ebéd táján volt az idő, leültek egy kis dombra, hogy majd falatoznak; a
mint a gazda ki akarta venni a kenyeret, hát János ugrott elő a zsákból.
– Hát te is itt vagy? – kérdi tőle a gazda elhűlve.
– Itt bizony gazduram, a jó szolga soh’se hagyja el gazdáját.
No már ez is megvan; ettől bizony nem tudtak elszökni. Egy kicsit
falatoztak, azután utnak eredtek megint. Mentek, mendegéltek, estére
kelve elértek az óperencziás tenger partjára, itt tüzet raktak, Jánost
pedig elküldték tűzrevalót kapargatni.
– Na már látom, mondja az ember a feleségének, hogy ezt a Jánost sehogy
le nem rázhatjuk a nyakunkról.
– Dehogy nem, apjok, dehogy nem, találtam már én egy módot.
– Halljuk na, ugyan mi lenne az?
– A biz’ apjok nem egyéb, minthogy mi itt a tengerparton, lábbal a
tenger felé, lefekszünk, Jánost pedig a lábunkhoz fektetjük, aztán mikor
elalszik: kend bele rudja a tengerbe.
– A bizon jó lesz, a bizon jó lesz, mondja a gazda.
No jól van. Lefeküdtek a tengerpartra, lábbal a tenger felé, Jánost
pedig lábtól fektették; de az fülhegygyel meghallotta, hogy mit akarnak
s nem mert elaludni. A gazda, gazdasszony csak lesték, várták, hogy
mikor hortyog már a szolga.
– Hé János, – kérdi egyszer a gazda, – mégse alszol?
– Nem biz én, gazduram, tudja a kő, mi ütött hozzám, sehogyse tudok
elaludni.
Aztán megint várták, csak várták, hogy elaludjék, de biz’ ott addig
várakoztak, hogy egyszer csak magok szenderedtek el.
Egyszer azonban felébredt a gazdasszony s elment félrevaló dolgára; ezt
a mint észre vette János, oda feküdt annak a helyére, az pedig álmos
észszel lábtól a János fekhelyére dölt le s nem sokára úgy aludt, mint a
juhász bunda; mikor már javában húzta a nyers bőrt a fagyon: János
oldalba bökte a gazdát s azt mondta neki:
– Lelkem, te, alszik már János ugyancsak, rugd a tengerbe.
Avval a gazda neki veselkedik s a lábtól fekvőt úgy a tengerbe rugta,
mintha ott se lett volna.
Midőn ez megtörtént: János egy nagyot nevetett. A nevetésre a gazda is
felnyitotta a holló-falatokat, széllyel nézett, hát látja, hogy a
felesége nincs sehol.
– Hát a feleségem hol van, János?!
– Én bizony nem tudom, gazduram, különben most esett a tengerbe valami,
aligha… de talán haragszik is gazduram?
– Hogyne haragudnám erre arra meg amarra, a ki áldotta, adta,
teremtette,… hogy ne haragudnám!
Hogyim megharagadott a gazda, János a jankli zsebéből előkereste a nagy
csillagos fehérvári bicskát, az élét kétszer háromszor végig húzta a
körmén, aztán lefülelte a gazdát s hasit hasított a bőréből… Ha János a
gazdája bőréből hasit nem hasított volna: az én mesém is tovább tartott
volna!

VI. AZ ÉJFÉLI TÁNCZ.
Hol volt, hol nem volt egyszer a világon egy szegényszerü molnár, a ki
csak úgy dögönyözte a világot; annak, hogy ő olyan szegény,
világ-dögönyözi volt, hetvenhét oka foka volt, első az, hogy nagyon
szerette a tütüt. Hogy ilyen bornemszereti volt, csak nagy ínnal-kínnal