Csongrádmegyei gyüjtés; Magyar népköltési gyüjtemény 2. kötet - 06

Verbuválnak a huszárok az utczán,
Már én többet nem járok senki után.
Van már nekem, kit igazán szeressek,
Ha megvetett a te álnok szerelmed.
Boros kancsót forgatok a kezembe’,
Barna kis lányt ringatok az ölembe,
Iszom a bort, azt a kis lányt csókolom,
Félre csapom darutollas kalapom.
Nem bánom én, hogy elhagytál engemet,
Ha más jobban érdemli szerelmedet.
Majd ha egyszer karján látlak egy szűznek,
Annál jobban örűlök szerencsédnek.

180.
Korán reggel jókor fel kell öltözni,
A templomba esküvőre kell menni.
Jaj istenem! hogy kell vele esküdni,
Ha nem tudom tiszta szivből szeretni!

181.
Akkor jőj el, mikor mondom,
Csak a csizmád ne kopogjon,
Fekete szemed ragyogjon,
Piros orczád mosolyogjon.
Abban sincsen semmi hasznom
Hogy a csizmámat koptatom.
Van szeretőm kettő három,
Vigan töltöm telem, nyárom!

HAZAFIUI és KATONADALOK.

1. RÁKÓCZI KORÁBÓL.
Jaj régi szép magyar nép!
Az ellenség téged miként szaggat és tép.
Mire jutott állapotod! Romlandó cserép.
Mint egy ékes eleven kép,
Voltál olyan szép,
Magyar nép!
De a sasnak körme között fonyadsz mint a lép.
Szegény magyar nép!
Jóra mikor lép?
Megromlott már mint cserép.
Jaj hát szegény magyar nemzet
Jóra mikor lép?
Jaj Rákóczi, Bercsényi,
Régi magyarok vezéri, Bezerédi.
Hova lettek országunknak fényes csillagi,
Nemzetünknek hírszerzői,
Vitéz hadnagyi,
Bocskai?
Az ellenség mindenfelé őket emészti,
Űzi, kergeti,
Búval epeszti,
Közinkbe sem ereszti;
Jaj hát szegény nemzetünket
Mikép enyészti.
Jaj országunk, jószágunk,
De főképen mi magunk, mikép sanyargunk!
Az idegen nemzetségnek rabjai vagyunk.
Kinek hajdan parancsoltunk,
Most már szolgálunk,
Adózunk.
Régi szép szabadságunkból kiforgattatunk.
Jaj meg kell halnunk,
Meg nem maradunk.
Nagy ellenség közt vagyunk,
Bizony méltán ezek között
Kesergünk, sírunk.
Tenger rajtunk a fegyver,
Mert a német rajtunk hever és igen ver.
Mutogatja magát, mint egy híres gavallér,
Nemzetűnket kinzó pallér,
Nem szán mint hóhér,
A kit ér,
Addig veri, miglen neki mindent nem igér.
Látod, mily kevély,
Bőriben sem fér,
Mégis mindig többet kér,
Alig vagyon országunkban
Miatta kenyér.
Jaj országunk’ s magunknak,
Jaj a mi maradékunknak, azoknak,
Kik e földön nagy inségben igy nyomorognak.
Özvegyek panaszolkodnak,
Árvák zokognak,
Sohajtnak.
Jaj magoknak ily nagy kinban halált okoznak.
Igy siránkoznak,
És fohászkodnak;
Bánati nem apadnak,
Mert hazánkból az inségek
El nem távoznak.
Nézz ránk, uram, a mennyből,
Ments meg, kérünk, minket csuf ellenségtől,
Ki a hires magyaroknak véréből épűl.
Ne hagyd ily dühös inségtől,
Rut ellenségtől,
Némettől,
Gyaláztatni, mocskoltatni az irígyektől;
Ily büszke néptől,
Kinzó eszköztől,
Megfosztatni nevétől,
Mindenkoron győzedelmes
Dicsőségétől!

2.
Jaj nagy boldogtalan szegény magyar nemzet!
Látom, most is téged csak a német vezet;
Hol lehet, szemedben mutat hozzád kedvet,
Nem látod, másfelől mint bolondját nevet.
Nem igy volt a minap diétán végezve,
Együtt a státusok között elrendelve,
Hogy a katonaság országból kimenne:
Hanem a határon összesereglene.
De bezzeg felbontá hazád igazságát,
Szent királya által szerzett szabadságát,
Kivitted hazádból sok katona számát,
Elhagyád csak pusztán a magad országát.
Mit használ a corpus juris vastagsága,
Uj articulusoknak szaporodása?
Ha nincsen hazánknak semmi igazsága:
Jobb volna, ha lenne puskának fojtása.
Fogadtál katonát német oltalmára,
Elkölt sok ökrödnek, tehenednek ára;
Te magad maradtál nagy nyomoruságra,
Gyermekiddel itthon holtig koldulásra.
Elhagytad országod’, szép feleségedet,
Fegyverre költötted, mig volt, mindenedet,
Zálogba vetetted nemesi részedet,
Koczkára hajtottad[8] németért véredet.
Régen nemességed király vezérlette,
Kinek most egy tokos sétál már mellette;
Annyira a német már a magyart vette:
Mint lengyel a medvét ugy vezeti szerte.
Nem magad hasznáért paripádat rontod,
Sem szép szabadságért hullatod el csontod,
Nem magyar népedért véredet most ontod:
Idegen nemzetért törvényedet bontod!
Te tészel próbákat, most ő dicsekedik,
Te hozol prédákat, kikkel ő töltözik,
Te rontod véredet, a német kérkedik,
Hiredet, nevedet néked eltemetik.
Ha nyersz: a németé lesz, mint volt, országod,
Ha vesztesz: más nemzet foglalja sok várad,
Téged mindenképen követ végre károd,
Ha most jól nem végezsz, későn akkor bánod.
Ugy is a németnek, higyed, rabja lészel,
Bár országot neki véreddel most vészel,
Kiből, mint az előtt, megint urat tészel,
Utóljára magad mellette elveszel.
De még utólján is nem következik jó,
Minthogy az országunk’ leszen felzavaró,
Nemzetünket végre gyalázatba hozó,
Nem más vége lészen rövid nap sok jaj szó.
Ezt egyedűl köszönd az atyafiságnak,
A némettel bagzott ezer sógorságnak,
Ez oka keserves boldogtalanságnak,
Ez is lesz hóhérja sok szép magyarságnak!

3.
Nem ugy van már, mint volt rég,
Beborult a magyar ég,
Nem fordulhat már végre
Nap a bus magyar égre.
Vérünket tettük úrnak,
Hazánkból is kitúrnak,
Ha a jármot nem huzzuk,
Mint fujják, ugy nem járjuk.
Elmultak a jó idők,
Áldott arany esztendők,
Oda van szabadságunk,
Örökre boldogságunk.
Most a német parancsol,
Hajtja, a ki nem marsol
Tyrannus patensára,
Menykövező szavára.
Nincsenek igaz nagyok,
Kapitányok, hadnagyok;
Megholt Zrinyi, Hunyadi,
Oda Bethlen, Rákóczi.
Almási és Lónyai,
Hazánk több ily fattyai,
Keresztekért akarnak
Sírt ásni a magyarnak.
De van holmi vásáros-
Náményi báró már most,
Őrzői koronának,
Árulója hazánknak.
Nézd el a kevély nemest,
Jót lelsz közte, de kevest,
Esznek, isznak, báloznak,
Rendre pankrotiroznak.
De igy kell ennek lenni,
Mert nem lehet mást tenni,
Sirasd, magyar, sorsodat,
Ásd meg önnön sírodat.
De igy kell a magyarnak,
Hogy a német gavarnak
Szolgáljon, érdemlette,
Hazáját megvetette.
Sirasd magyar egedet,
Nem találod fel többet,
Megholt Zrinyi, Hunyadi,
Oda Bethlen, Rákóczi!

4.
Atilla, Lehel, Árpád!
Elhalt dicső unokád,
Nem hangzik a magyar név,
Elmult a díszes agg év.
Pusztán maradt Dáczia,
Mert nincsen Hunyadia,
Rideg nemzet mulat ott,
Hol hajdan magyar lakott.
A lágy tárogató sírt
Mindenütt, hol magyar birt,
Földjét lakta a nemzet,
S igaz hazafit nemzett.
Sarkantyu és párducz bőr
Volt czímere s medve szőr,
Kalpag fedezte fejét,
Vas pánczél erős melyjét.
De már ezek elmultak,
Hogy a hősök elhunytak,
A magyar dolmány helyett
Frakk lett módi viselet.
Kalpag helyett egy piczi
Posztóból készült miczi
Fedi fejét mindennek, –
A módi oka ennek!

5.
Kék asztalom, zöld abroszom,
Katona az én galambom,
Ugy megballag Szeged felé,
Szint’ ugy fáj a szivem belé.
Kisütött a nap a síkra,
Járnak én utánam sírva,
Ne járj én utánam sírva,
Katonának vagyok irva.

6.
Sírt az anyám egykor értem,
Mikor katonává lettem,
Ne sirj, anyám, fiad jól van
Vitézek közt a táborban.
Sátorkaró árnyékában
Nyugszom szomoru ágyamban,
Köpönyeggel takaródzom,
Magam árnyékában nyugszom.

7.
Most nyílik a szelid rózsa bimbója,
Ki van tűzve édes hazám zászlója,
Sok szép ifju felesküszik alája,
Ezt kivánja most a magyar hazája.
Már magam is katonának beállok,
Legalább majd megsiratnak a lányok;
Ne sírjatok honszerető leányok,
Kedvesteknél drágább legyen hazátok!

8.
Új-Aradon ég a világ egy házba’,
Barna kis lány hajladozik magába.
Barna kis lány, ne hajladozz’, gyere ki,
Régen vár már az őrsereg ide ki!

9.
Rövid a sarkantyum nyaka,
Nem aludtam az éjtszaka,
Nem jön a szememre álom,
Mert a csendbontókat várom.
Rám veszem nemzeti ruhám.
Megnyergelem a paripám,
Megcsókol a feleségem, –
Haza jövök még én szivem.
Menjünk hát kapitány uram,
Itthon marad apám uram,
A buzát is feltakarja,
Ha azt az isten akarja.
Isten veled lelkem fele,
Nem gondolok már én vele,
Mert az isten haza hoz még,
Ne sírjunk hát többet, elég.
Az istennek békesége,
A lelketek csendessége
Véletek itthon maradjon,
A jó isten el ne hagyjon!

10.
Fel van a sárga nyergelve,
Én ülök a tetejébe,
Holnap megyek olyan útra,
Kiről hamar ne várj vissza.
Feleségem, két gyermekem
Kire hagyom én istenem!
Az van a csákómra írva,
Feleségem ne várj vissza.
Ne sírj kedves feleségem,
Ne szomorítsd a cselédem,
Istenben van reménységem.
Visszahoz a sárga engem.

11.
Három szinű lobogót tart a magyar,
Melynek hive holtig maradni akar,
Örömmel nézz erre, ő ezt nem bánja,
De hogy elmaradt rózsája tőle, nagyon sajnálja.
Jőj el, kedves babám, lefelé velem,
Tisza partján a táborban lesz helyem,
Visszatérünk, ha az idő eltelik,
Ugy élünk a mint ezután szabad magyarhoz illik.
Igy érezni szép a magyar polgárnak,
Ki önként lett védője a hazának,
Élni, halni szabadságért ki akar,
S a robotra által menni soha többé nem akar.

12.
Még Aradnál szépen szólott a banda,
Világosnál gyászba borúlt a haza,
Világosnál raktuk le fegyverünket,
Mert vezérünk ott adott el bennünket.

13.
Szolnok alatt elkészült már a vasut, a vasut,
Elmasérozott már azon a Kossuth, a Kossuth,
Elvitte az magával a koronát,
A németnek mindenféle pompáját.
Levették már a nemzeti lobogót, lobogót,
Mert vezérünk, Görgei, áruló volt, -ruló volt,
Eladta a hadsereget, Aradvárt,
Az áruló szedte fel, haj, az árát.

14.
A toronyban sárga-fekete rongy lóg,
Alatta egy bámész nép ott ácsorog.
Kérd az egyik: Bátya, hát itt mi ujság? –
Elhagyott Kossuth, oda Magyarország!
Honnan jösz te oly leverten jó pajtás?
Mért sir egyik szemed jobban mint a más?
Orczáidon mért látni oly bánatot,
Mintha elmult volna már a világod?!
Sírok, pajtás, sírni fogok örökre,
Míg élni hagy a jó isten kegyelme;
Világostól hozom a nagy bánatot,
Mert hazámnak ottan mély sír ásatott.
A magyarnak nincsen többé hazája,
Elbujdoshat immár a nagy világba.
A temetés roppant volt és nagyszerü,
Százezernél több volt ott a kesergő.
Kilenczedik zászlóalj! hol zászlótok?
Láttam, midőn izekre szaggattátok,
Sirva dobtátok el hős fegyverteket –
Hogy az isten áldjon meg benneteket!
Sirva borult huszár lova nyakára,
Megölelte, csókolta utoljára,
Földhöz vágta lángöblü karabinját,
Boszujában ketté törte a kardját.
A nap épen akkoron alkonyodott,
És az egész magyar nép mind vérben volt,
Mintha sírt volna még az ég maga is,
Hogy nem lesz már a földön egy magyar is.
És te mégis jóságos isten nézted,
E szép hazát eltemetni engedted,
Egy mély sírba, honnan nincs feltámadás –
Te is, pajtás, magadnak egy olyant áss!
Világosnál leraktuk fegyverünket,
Mert Görgei ott adott el bennünket,
Fegyverünket letettük a muszkának,
Engedtünk az áruló parancsának.

15.
Becskereknél széles árok,
Ott vannak a szerviánok,
Viselik a veres sapkát,
Mellette a kardot, puskát –
Magyar huszár!
Hallod-e te vad rácz fattyú!
Van-e a juhod közt tokjuh?
A kiben van hat font fagygyú,
Hat ponyvára való gyapjú? –
Juhász fattyú!
Hallod-e te magyar fattyú!
Van-e patrontásban bankó? –
Vagyon, vagyon hatszáz golyó,
Hatszáz szerviánba való,
Vad rácz fattyú!

16.
Megálljatok fiúk, fáradt vitézek,
Hazámra még egyszer vissza hadd nézek!
Pihenjünk meg utóljára hantjain,
Ha vérrel nem segithetünk bajain.
Isten hozzád kedves hazám határa,
Szálljon áldás földed minden porára!
Isten hozzátok magyarok, véreink!
Fáj a szivünk, de nem hullnak könnyeink.
Huszár voltam, isten szárnyas angyala,
Kedves hazám ellenének ostora;
Rabigában nyögsz te addig drága hon,
Míg huszár nem nyargalódzik síkodon.
Ötven csatában küzdöttem szép hazám
Érted, halál még sem akadott reám:
Nincs már apám, anyám, kedves szeretőm, –
Isten tudja, hol lesz majd a temetőm.
Bajtársaim mind elhulltak a csatán,
Csak egyedűl maradtam én ily árván,
Fáj szivem, fáj, busulok és bánkódom,
Soh’ sem látlak, kedves hazám, jól tudom.
Szegény pára fakó lovam te vagy már,
Ki egyedül török földön velem jár,
Jaj de te is vissza-vissza nyerítesz,
Bus szemet vetsz reám, csakhogy nem kérdesz.
Kedves hazám látlak-e még valaha?!
Önnön fiad volt tehozzád mostoha,
Ki eladta ős apáink szent honát –
Verd meg isten az ily álnok gaz fiát!
Elmegyek én, de utolsó szent hantod
Megcsókolom, a mért annyi vért ontott
A magyar nép, kinek nincsen hazája –
Még az ég sem igazságos hozzája!
Édes hazám majd egyszer még valaha
Felderűl a szabadságnak hajnala,
Akkor én is visszatérek, vissza én,
Ott halni meg édes hazám szent földén.

17.
Felmentem a temesvári sánczra,
Visszanéztem szép magyar hazámra;
Szülőföldem, édes Magyarország,
De messze vagy, de messze vagy hozzám!
Hallok itten idegen hangokat,
Fájdalmában szivem majd meghasad,
A magyar szó örömre serkentget,
A ki szólja: az isten áldja meg!
Lengedezve fuj a Mátra szele,
Kedves babám fohásza jön vele,
A fohász közt egy gondod legyen rám,
Ne feledkezz’ rólam kedves rózsám.
Nem felejtlek, – jaj de roszul érzek!
Bánatomban tovább nem is élek;
Elhervadok, mint virág a napon
Értetek szép hazám és galambom!

18.
Édes anyám nem lett volna,
Katona sem lettem volna,
De még akkor beiratott,
Mikor bölcsőben ringatott.
A szegedi kaszárnyába
Sok réguta be van zárva.
Sírhat az az édes anya,
Kinek katona a fia.
Sírhat az az édes anya,
Kinek két fia katona;
Összeborúl mind a kettő,
Sírnak mint a zápor eső.
Édes anyám, édes anyám,
Édes felnevelő dajkám!
Jobb lett volna kis koromba’
Koporsóba zártál volna!

19.
Uj városon van egy rongyos csárda,
Ottan iszik egy legény bujába’.
Igyál pajtás, igyál utóljára,
Holnap visznek nagy Itáliába,
Holnap visznek nagy Itáliába,
A németnek kedves hazájába.

20.
Magas a szegedi torony,
Elejtettem az ostorom,
Majd feladja a galambom,
Két orczáját megcsókolom.
Piros orczád be meghervadt,
Mióta nem csókoltalak.
Hát még nyolcz esztendő alatt! –
Talán a szivem meghasad.
Ugyan ki gondolta azt ki,
Hogy nyolcz esztendőt töltsön ki?
Elég volna abból egy is,
Gondolkozhat’ még addig is.
Sírhat az az édes anya,
Kinek katona a fia,
Sétál magas kaszárnyába’,
Fáj a szive babájára.

21.
Búsan, búsan harangoznak hajnalra,
Kis pacsirta gyász nótáját dalolja,
Dalold, madár, aztat a bús verseket:
Katonának írják a legényeket.
Ki is hozták már az intő czédulát,
Azt a lányok könnyes szemmel olvassák,
Könnyes szemmel azt olvassa belőle:
Katona már a kedves szeretője.
Elmégy, rózsám, itt hagysz nagy árvaságra,
Jön a gőzös, elvisz Itáliába,
Jön a gőzös, elvisz Itáliába,
Nem takarsz már többet bodor subádba.
Eljöttek már az urak vizitálni,
Apák, anyák nem tudnak mit csinálni,
Könnyes szemmel zokogva panaszolják,
Most kisérik vizitálni a fiját.
Kedves testvér én is ki vagyok írva,
Ki van, látom, a nevem is ragasztva,
Én huztam ki az utolsó numerát
Nem is találtak bennem semmi hibát.
Két katona ki is kisért megnyírni,
Édes anyám utánam jött kikérni,
Kéri értem a hadnagyot, kapitányt:
Hogy ne nyirassa meg azt az egy fiát.
Elmehetsz már szegény asszony dolgodra,
Meg van nyírva már a fiad, katona,
Most öltözik átillába, csákóba,
Folyhat már le bús künnyeid orczádra.
Jön a gőzös, nem áll itten hiába,
Minden órába egy arany az ára,
Bár a kerék kitört volna alóla,
Nem vitt volna messze Itáliába.
Nem törik el, vas a gőzös kereke,
Mert a vasút erősen van készitve,
Szalad rajta, mint a szélvész a habon –
Vissza jövök, édes anyám, a nyáron!

22.
Édes anyám egyetlenegy fia,
Az is ki van katonának írva,
Nincsen abban szánakozó lélek,
A ki engem katonának bévett.
Kedves rózsám elvettelek volna,
Katonának be nem vettek volna,
De már igy a jó istenre bizlak,
Mert elvisznek engem katonának.
Várjál magyar! majd most kerűlsz lánczba,
Nem tánczolsz már többé a kocsmába!
Majd elvisznek nagy Itáliába,
A németnek kedves hazájába.
Ha felűlök kis pej paripámra,
Beugratok Nagy Németországra,
Visszanézek Kis Magyarországra –
Könnyem csordúl két piros orczámra.
Hogy kell itt megszoknom jaj istenem!
Hogy kell azt a német lányt szeretnem!
Ha ölelem: karjaim elhalnak,
Ha csókolom: könnyeim húllanak.
Ezzel felűlnek a gőzkocsira,
Elől-hátúl fegyveres katona,
És csak egyet fütytyent a masina:
Isten hozzád sok jó édes anya!
Sír az anyám, sirat engem nagyon,
Édes anyám már most ne sirasson,
Ha az isten éltemet megnyujtja:
Visszajövök nyolcz esztendő mulva.

23.
Már látom, hogy katonának kell lennem,
A német mondúrjába kell öltöznöm,
Muszájképen kell a császárt szolgálnom,
Ugyan, babám, hogy kell tőled megválnom!
Háromféle szőre van a lovamnak,
Jaj de félek, elvisznek katonának;
Nem félek én a szerető-tartástól,
Jaj de félek az egreczírozástól.

24.
Szegény legény feltekint az égre,
Szeretőjét bizza az istenre,
Arra bízza, az viseli gondját,
Nem öleli már karcsú derekát,
Jaj de szépen kékellik az erdő,
De még szebben zöldellik a mező,
Kis kertemben csillámlik a harmat –
Kedves babám, örökre elhagylak!
Gyenge lábom, gyenge másérozni,
Gyenge karom a fegyvert forgatni,
Ád az isten nekem annyi erőt,
Kiszolgálom azt a nyolcz esztendőt.

25.
A gőzösnek hat kereke
Bárcsak ízré-porrá törne,
Bárcsak izré-porrá törne,
Hogy minket el ne vihetne.
Anyám, anyám, édes anyám,
Édes felnevelő dajkám!
Örűltél a szűlésemnek,
Felneveltél a németnek.
El kell, el kell, el kell menni,
Vásárhelyt itt kell már hagyni!
Hagyok olyan szép lányt benne:
Holtig fáj a szivem érte!

26.
Édes anyám, ha eljön kend,
Szeged felé indúljon kend,
Ott vannak az új rekruták,
Kiknek göndör haját nyírják.
Jaj de boldog édes anya,
Kinek nincsen egy csep fia!
Boldogtalan édes anya,
Kinek husz éves a fia!
Bárcsak a gőzös kereke
Izré-porrá összetörne,
Izré-porrá összetörne,
Hogy engem el ne vihetne.
Eredj haza feleségem,
Ne sirass már tovább engem,
Az van a csákómra irva:
Nem szabadulok meg soha!

27.
Sárga virág fekete közepe,
Jaj de gyászos a rózsám élete!
Hogy ne volna gyászos az élete:
Mindörökké katona a neve!

28.
Most kapott a biró egy kis ujságot;
Hogy szedje össze a fiatalságot.
Sok szegény leánynak szeme könnyezik,
Mikor a babáját felöltöztetik.
A szegedi városháza be sárga,
Oda ment az én rózsám be sétálva,
Irok neki vigasztaló levelet:
Szabadits ki, kedves rózsám, ha lehet.
Kocsmárosné kápolnája a pincze,
Imádságos könyvecskéje az itcze;
Rójja, rójja, kocsmárosné, száz itcze,
Van babámnak préda pénze, hadd költse!
Kocsmárosné, lelkem, nincs semmi bajom,
Csakhogy a rózsámat már itt kell hagynom.
Mire az a nyolcz esztendő elkerűl:
A szerelem addig tőlem elrepűl.

29.
Magentánál történt egy napon csata,
Hol sok ezer magyar vére kiomla,
A francziák közül is sok meghala,
Mert a magyar vitézséget mutata.
Már énnekem nem kell többé szerető,
Szeretőm lesz nekem már a temető,
Virágzik a viczenzai temető,
Temessenek engem belé legelsőbb.

30.
Kocsmárosné! jó bort az asztalára,
Magyar gyerek jött be a szobájába,
Jó veres bort hozzon az asztalára,
Hadd igyon a magyar gyerek bújába’!
Már én többet Hesz bakája nem leszek,
Csákóm mellé zöld felzájkot nem teszek,
Mert elmegyek a szép Magyarházába,
Ott maradok a szép Magyarországba’.
Nincs jobb egyetlen jó édes anyánál,
Nincs szebb élet a szép Magyarhazánál.
Hej sok magyar most vérét kiontotta,
Kit eltalált a franczia golyója.
Isten hozzád már Mántova örökre,
Most indúlok kedves honom keblibe,
Majd meglátom kedves honom határát,
Megcsókolom kedves rózsám orczáját.
Gyenge lábbal lépdegélek honomban,
Hazámbeli szép kis leány karomban;
Most értem el hazámnak dicső napját,
Mert kedvesem égő szeme ragyog rám.

31.
Isten hozzád Veníczia városa!
Már én többet nem leszek a lakosa!
Elbúcsúzok híres, erős váradtól,
A tengernek rettenetes habjától.
Rettenetes a tengernek a habja,
Hej, sok magyar fiú utazik rajta;
Tenger habja hányja, veti a gályát,
Sok magyar lány siratja a babáját.
Hegyes, völgyes országokat bejártam,
Párját az én hazámnak nem találtam!
Isten hozzád Olaszország határa;
Már én többé nem leszek a lakosa.
Szépen hangzik a gőzkocsi zörgése,
Mikor megyen a nagy Németországon,
Magyar legény tartja rajta a kormányt,
Magyarhonnak igazítja az útját.
Kedves rózsám, már én haza érkeztem,
Külföldeken sok bujdosást végeztem,
Bujdosója voltam a nagy világnak,
De most leszek honfia a hazámnak.

32.
Sírhat az az édes anya,
Kinek katona a fia,
Mert nem tudja, mely órában
Eshetik el a csatában.
Ki a csatában elesik,
Sík mezőben temettetik,
Sík mező a temetője,
Száraz ágból a keresztje,
Az én fiam is elesett,
Sík mezőben temettetett,
Zöld fű nőtte fel a sírját,
Kit sirattam sok éjtszakán.

33.
A baraczkfa pirosat virágzik,
Kis pej lovam alattam cziczázik,
Cziczázz, lovam, cziczázz utóljára,
Holnap megyek veled a csatára.
A birónak három legény fia,
Három közűl egy se lett katona;
Szívesebben szolgálnám a császárt,
Ha egyformán szedné a katonát.
Réten terem a szép egyenes nád,
Barna asszony neveli a lányát, –
Neveld, anyám, neveld a számomra,
Majd elveszem nyolcz esztendő mulva!

34.
Sohasem vétettem
Szeged városának,
Mégis beíratott
Lovas katonának.
Lovasnak íratott,
Bakancsot szabatott; –
Verje meg az isten
Az ily szabadságot!
Kértem a kapitányt,
Adjon pej paripát,
Ugy viselem gondját:
Soh’ se’ látja kárát.[9]
Közibe vezetett
Száz remonda lónak,
Megálltam faránál
Egy kurta csikónak.
Ez a jó, e’ lesz jó,
Ez a kurta csikó,
Ez a kurta csikó,
Huszár alá való!…

35.
Felszántom a, felszántom a kis kertemet ugarnak,
Vetek bele, vetek bele bazsarózsát nyilónak.
A két szélén bazsarózsa nyildogál,
Közepében barna babám sirdogál.
Háromféle, háromféle szőre van a lovamnak,
El kell menni, el kell menni katonának magamnak.
Nem félek én a szeretőtartástól,
Jaj, de félek az egreczirozástól.
El kell menni, el kell menni katonának messzire,
Itt kell hagyni, itt kell hagyni a rózsámat, nincs kire;
Te rád hagyom legkedvesebb pajtásom,
Éljed vele világodat, nem bánom.

36.
Szép a baka, ha kiáll a glédába,
Három megy egy sorjába’,
A káplárja utána,
Marsot ver a dobosa
A városba’.
Szép a huszár, ha felűl a lovára,
Kardot köt oldalára,
Megcsókolja babája,
Ugy megyen a csatába,
A csatába.

37.
Garibaldi csárdás kis kalapja,
Nemzeti szin pántlika van rajta,
Nemzeti szin pántlika van rajta,
Kossuth Lajos neve ragyog rajta.
Letörött a bécsi torony gombja,
Ihatnék a Garibaldi lova,
Magyar kis lány meríts neki vizet,
Garibaldi a csatára siet.
Ezer nyolczszáz hatvankettedikbe’
Felment Garibaldi egy nagy hegyre,
Onnan nézte szép Magyarországot,
Hogy harczolnak a magyar huszárok.

38.
Én magyar fika vagyok,
A nevem Lajos,
Érted, bagó, meghalok,
Elhagyni bajos.
Jaj be drága eledel,
Mit az ember szája nyel!
Jó, jó, jó bagó!
Drága jó bagó!
Katonának nincs kedve,
Ha pipája nincs,
Nem tud prezentérozni,
Ha dohánya nincs.
Az az első jelszava:
Van-e kendnek bagója?
Jó, jó, jó bagó!
Drága jó bagó!
Bezzeg a más világon
Komisz világ lesz,
A szentek pipájában
Kevés bagó lesz.
Szent Péter rajtunk segíts,
Bagó fábrikát épits!
Jó, jó, jó bagó!
Angyali bagó!

PUSZTAI és PÁSZTORDALOK.

1.
Amoda van hat pej csikó magába’,
Mind a hatnak békóba’ van a lába,
Eredj, rózsám, fordítsd vissza a csikót,
Hadd vegyem le a lábáról a békót.
Ha leveszem a lábáról a békót,
Hát azután hova tegyem a csikót? –
Majd elviszem, a merre a nap lejár,
Arra, tudom, a gazdája soh’ se’ jár.
Édes anyám szült engem a világra,
Szülésiért a jó isten megáldja,
Szülésiért a jó isten megáldja,
Ha tartok is szép szeretőt, nem bánja.

2.
Teli a zsebem bankóval,
Az istálóm lopott lóval.
Három szürke, hat fekete,
Most is keres, most is keres a vármegye.
Lyukas a tömlöcz oldala,
Hideg szellő dúdol rajta,
Nem bánom én, ha dúdol is,
Megélek én, megélek én, ha lopok is.

3.
Bárcsak hamar május lenne,
Sej, haj, bárcsak hamar május lenne,
Hogy a réten sok ló lenne,
Sej, haj, a nyáron!
Kötőfékem harminczhárom,
Sej, haj, kötőfékem harminczhárom,
Tele lopom még a nyáron,
Sej, haj, ha lehet.
Békókulcsom csak egy féle,
Sej, haj, békókulcsom csak egy féle,
Mégis békót nyitok vele,
Sej, haj, ha lehet…
Viszik a lovam Gyulára,
Sej, haj, viszik a lovam Gyulára,
Magamat vasba’ utána,
Sej, haj, utána!

4.
Megérik a szőlő nem sokára,
Árván marad a tőke magára,
Te is árván maradsz kis angyalom,
Mert már nekem fogságba kell jutnom.
Mit ér nekem az egész életem,
Ha bujdosás az egész életem?!
Bujdosok én a kerek ég alján,
Míg meg nem nyugszok a rózsám karján.
Már ezután hozzátok nem járok,
Mert megfogtak engem a zsandárok,
Letettek a tömlöcz fenekére,
Ugyan, rózsám, jutok-e eszedbe?!
Kis angyalom csak arra kértelek,
Fogadásodat, hogy meg ne vessed.