Bernát Gáspár adomái, élczei, apró freskóképei és gazsiádái - 6

kisétál tyukszerencsére a tehén-utcába s parasztfortuna helyett
dobszónál állapodik meg.
Egy bukott szatócs holmijét licitálták.
A handlékkal impraegnált boltba bebotorkál Kruppa uram is. Passziót
kapott az aquiráláshoz. Kotorázgat a zsebében… s im fölfedez ottan egy
rongyos hatost, melylyel már egyszer szekeret kentek.
Kruppa ad vires monetae kapcaianae sajttakaró papirt vásárolt. Nagy
csomag hirlapáldás volt, mert az ördögnek se kellett.
Egyszer a turó-documentek fölött szemlét tart az unatkozó Kruppa, s mit
fedez azok közt föl? – nem mást, mint egy repedt keblü kötelezvényt,
melyen az aláirás ép állapotban volt. A kedvező alkalmat fölhasználva,
tudományosan összeragasztá a kopasz contraktust, és elballagott azzal
szerencsét próbálni.
A sors úgy akarta, hogy a gumi guttás kötelezvény alatt az én árva nevem
figuráljon. E papir-szörnynyel üldözött engem éveken át Kruppa Máté,
hordozván magával denunciáló jellemet, három üres kosarat és kilenc apró
kutyát.
Ezeket mind egy szálig tömni kellett.
Kruppa többnyire hajnalban őgyelgett.
Kilöknöm nem lehetett, mert védszentül Bach uram állott mellette.
Hanem aztán egyszer azt mondtam, hogy: cupász.
A dolog executióra került.
A hivatalos biróság megjelen. Széttekint. Levegőn kivül semmit se talál.
Kruppa furfangja nem volt kijátszható. Ablakom felé mutat. A hivatalosan
fölnyíttatott ablak-speiszban ágaskodik egy roppant termetü tüdős-hurka.
A deputatió rögtön stemplit nyomott rá.
Igen ám… de azért früstökre bekaptam a hurkát a kétfejü sassal
egyetemben.
Sz’haj! sokat megbír a magyar gyomor.
*
Elveszett az öreg B. bácsinak a Bach-rendszer alatt az istállóból négy
igen szép lova, s ez feljelentetett az akkori járásfőnök Schegula urnak.
Ez maga elé idézteti az öreg urat és kérdi tőle:
– Hány ölnyire van a háztól az istálló? Északnak vagy nyugotnak
fekszik-e? Hány ajtó van rajta? Miből van építve s mivel fedve? stb.
Mindezen hivatalos kérdésekre az öreg ur hűségesen megfelelt.
Ekkor azt mondja a főnök:
– Esküdjék meg, hogy lova csakugyan ellopatott.
Mire az öreg ur egész komolyan mondja:
– Szivesen, de arra is megesküszöm, hogy az ily eljárással soha sem
kerítik meg az urak lovaimat.
*
A Bach korszak elején történt, hogy K. F. főbiró összerendelte a
tanítókat, kik még akkor jegyzők is voltak, székhelyére.
A tanítók – dolguk végeztével, szem előtt tartva amaz ismeretes
közmondást: „cantores amant liquores“ elballagtak az egyetlen nagy
vendéglőbe, és kiki saját pénze szerint áldozott a bál-istennek.
Volt azonban köztük egy nőtelen zsugori, ki az étkező kollegákat,
félrevonulva egy sarokból szemlélte, se nem evén, se nem iván semmit.
De végre a gyomor nála is erélyesen föllépett, követelvén a neki dukáló
porciót. Előbujt hát a sarokból, fölvesz egy étlapot és hosszasan
elnézegeti, valjon, melyik lenne olcsóbb.
Az étlap németül lévén szerkesztve, mely nyelven hősünket eladni
lehetett volna, annak hátlapján egyszersmind a lovaknak való is
árszabályozva volt. Így hát rektram nem értve a ráirottakat, csak az
árukat nézte.
Végre elhatározta magában, hogy olyan valamit eszik, melynek ára az
étlapon öt krajcárra volt taksálva. Előszólítja tehát a pincért és
mutató ujját az étlapon irott öt krajcárra feszítve így szólt:
– Ilyent hozzon nekem egy egész porciót.
A pincér csak bámul, de rektram csak erősíti, hogy neki olyan kell.
– Olyant nem adhatok uram – szólt a pincér – mert azt ide nem hozhatom.
– Hát miért nem? szólt haragosan rektram. Hát mi az, hogy ide nem
hozhatja?
– Szecska!
*
Ezt a jó tréfát az X-i derék tiszteletes követte el a finánccal.
A finomszaglásu kitünő finánc-példány, rejtegetett dohányfészket vert
föl az öreg urnál. Épen ebéd végén fináncolatlan egrivel asztalán
találta szaglár az urnak szolgáját és egész otthoniassággal előkeresve a
corpus delictit, sebtén husz pengő forintban mondja ki a Strafgesetzet.
E hivatalos homlokráncolattal kiszabott büntetés mellett is azonban
lehetetlen volt észre nem venni az öreg urnak, hogy a finánc félszemmel
igen barátságos pillantásokat lövel az egri felé. Sajátságos apropos
támad egyszerre a tiszteletesben. Szinig tölt egy poharat, és megkinálja
a potentátot. Pillanatnyi habozás után ez elfogadja.
Beszélgetnek. A kedélyes házi gazda még egyszer tölt. A cs. kir. torok
elnyeli azt is. Ekkor komoly szigoru arccal áll föl a lelkész és az
evangelium helyett a Strafgesetzbuchból ilyetén igéket hangoztat:
– Ime te büntetni akarsz, pedig magad is bünt cselekvél. Barátságot
mutatsz ott, hol csak bűntetned lett volna szabad. Átlépted hivatalod
körét, hütelen lettél ahhoz. Azért mondom, vagy az a két pohár ó egri ér
meg husz uj forintot, vagy panaszt emelek, s akkor a te hivatalod nem ér
husz polturát.


APRÓ FRESKOK.
November hó egyik verőfényes vasárnapján Sz–y Laci barátomhoz valék
ebédre hiva. Oly nemes érzelmű emberbarát, jó hazafi, tőzsgyökeres
magyar és vendégszerető házigazda, mint nevezett barátom, megérdemli,
hogy érette olykor áldozatot is hozzon az ember. Hoztam is. Szállásához
a király-utcán kellett átbaktatnom.
Ha valamely vakmerő halandó (kinek tisztaság és kényelemről némi
fogalma, sőt praxisa is van) arra vállalkozik, hogy ünnepnapon,
hetivásárkor vagy sabesz alkalmával a király-utcán et comp. végig
haladjon, azt bátran lehet bazsarózsául alkalmazni az ó-testamentomi
vértanuk koszorujába.
A főváros reformjai érdekében mily rég verdesi már félre a harangot a
sajtó, s a közvélemény. Nem ér semmit. A panasz süket füleknek szól.
Hollandiában a paraszt se bocsátja hajlékába az embert sáros csizmával;
nemzetünk fővárosában pedig még csak bravourként szerepel itt-ott rend
és csin, holott annak a nép minden rétegében vérré kellene válnia.
Elég az ahoz, hogy elvégre Laci barátomhoz vergődtem. Saját házában
lakik, s közelebbi látogatásom alkalmával földszinten volt
elszállásolva. Benyitok az otthoniasság azon bizalmas modorában, mely
meghitt embere irányában mindenkit megillett… mit kelle látnom? az
előszobában lisztes zsákok, birkabőr, pirosló koszoruk bámészkodtak rám,
kiáltó rendetlenségben.
– Nem értem ezt a tréfát – gondolám. – A finom Laci, s az efféle
konfektek, s ép az előszobában. Furcsa. No, de haladjunk.
Az előszobát a szomszéd teremtől üvegezett ajtó választá el.
Bepillantva, öt ismeretlent vettem észre. – Ebédnél ültek! Engem
meglátva, mindnyájan fölugrottak, s rajtam keresztül kasul vándorolva,
az előszoba ajtaját rám zárták.
Öt darab mérges tőzsér közé szorítva, nem mozdulhattam.
Egyik a felöltönyöm balszárnyának rohant, másik a fülemet rángatá, a
többi jajveszékelt és száját tátotta.
Egyáltalán nem tudtam magamat tájékozni, hogy miféle állapotba jutottam?
A szolgaleány a konyhaajtón át az utcára rohanva, ordított, hogy „rabló,
dieb, haramia!“
A népség és házbeliek összetódultak.
Azt hittem, hogy tévedésből valamely dilettans tébolydába jutottam.
Menekülni akartam.
Nem lehetett. A fölriadt quintett nyakon csipett.
– Hol a házi ur? – kérdezém.
– Nix háziur, mars a városházhoz.
De ennek fele sem tréfa. Raketaszerepre vállalkoztam. Sokszorozott
erővel akartam az ötös bizottmányt szétpattantani.
Az utcai robaj fokonként növekedett. Már drabantok is mutatkoztak. Az
asszonyi népség sivalkodott és konyhafegyverekkel fölpiszkafázva várta a
corpus delictit azaz: engem.
A rémséges lármára az emeleti szállásról a házi ur is leérkezett. Az
ötös vadpandurság által azonnal auffirolva levék.
– Gnediger Herr, megcsiptük a rablót. Tessék.
– Servus Gazsi! hol a manóba késtél? rég vártunk rád.
– Én csak este szoktam szinházba járni, de itt úgy látom, hogy fényes
nappal is komédia van.
Az is volt, mert azon család, melyhez a házigazda helyett betévedtem,
véletlenül per kis lutri terno szerencséhez jutván, pénzecskéjére
annyira féltékeny volt, miszerint éjjel-nappal rablókról fantazirozott,
s azt hitte, hogy én ki akarom fosztani.
A rózsaszin kedélylyel füszerezett ebédnél Lacim óhajtott körében, s egy
nemes keblü költő barátom oldalánál jóizüeket nevettünk azon thema
fölött, hogy miként válhat az emberből tudtán kivül rabló!
*
A sötét bankóvilág arany korában, midőn a magyar haladás idétlen
váltószörnye nem vezeté még vala pogány jégre a szittya-kereszténység
sujtásos rendeit; ős jellemünk leghűbb földi tükörén: a komolyan
mosolygó alföldön élt és uralkodék egy hazai füstimádó devalvált
patricius, a nő- és viziszonyban sinlő consumens atyafiak mérges
táborából, rangjára burkus háborui szalasztott egyéniség, cimére
árverezhetlen spectabilis, meg nem bukható compossessor, s a reformok
csontosult despotája; névszerint pedig Nyakas Gábor de Eadem et
Állásfalva.
Kül- és belföldön álarcosan őgyelgő tokai bornak, magyar politikának,
indigenai működésnek, snepf madárnak, chinai beszédnek, budapesti
haramiának, adósság-szomjnak korán sem levén annyi ága-boga, mint az
általam különben mélyen tisztelt táblabirói polgárzatnak:
bocsánatesdéssel táncolok szép nagyságtokhoz, s fölétek tulszapora
fokozatu ifju és hajlott koru táblabirák, hogy a magyar isten választott
népe közül hősemet korán sem egynémely száraz biograph szatócsbolt
illatu pápaszemén tekintem; hanem mint angyal garnirozott valamely
mennyei tüneményt leghozsánnaszerübb énekek énekével környös-körül
pacsirtázni bátorkodom.
Ha nekünk – kik egy dicső nemzet – nagyság földi istenéül teremteténk –
imádott hazánknak bárminő, s melyik szögletkéjén születnünk nem a
sorsáldások legnemesbike volna: úgy komolyan illenék állítanom, hogy
azon cimeres halandó, kit fresco énekem csonka tollas szárnyaira
billenték, legalább is három helyütt didergék át egyszerre a
keresztviz-kancsók hűs zuhatagát.
Oly kedélyes ötletek, merész vállalatok és kalandocskák eleven
központja, mint a minőkkel reá sziszegé Gábor lovagra a vidéki népszellő
a kurta halhatatlanságot: mindenesetre kiérdemlik vala a háromszoros
bölcső illetékét, ha csak véletlenül valamely mestergerendai dilettans
matrikulába be nem bokáztatott volna: hogy a fegyverneki gyepen, még
pediglen saját édes mamája, – Kotnyelesi Sillom Örzse asszonyságtól.
Hogy az ember valamit építhessen, olyan a milyen alapjának lennie kell.
Ez oknál fogva közelítém meg hősöm csecsemő életéből a jövőjét
elhatározott negativ s mégis lényeges indokokat, igazlandó azon élethű
maximát: hogy csekély dolgok gyakran nagy eseményeket teremtenek.
Bocsánatot kérek azonban szives olvasóimtól, ha Gábor hősöm életrajzából
közreszalasztott kalandfüzérkém, pohár viz okozta angol eredménynyel nem
versenyezhetvén: a hegy nálam is netalán egeret szülendene.
Midőn komoly tárgyakért hitvány betük pávatollaskodnak, s ha elefánt
mókuson vágyik lovagolni; elismerem ugyan, hogy cifra dolog, hanem
küzdeni ellene még sem tudok, mert ó-ázsiai véralkatom hatalmát nem
titkolhatom.
Őseink tigrisbőre alá hiába csapolgatjuk, ezred év óta a lomha műveltség
aludttejét… vér vizzé nem válik… valljuk meg inkább őszintén, hogy jelen
civilisatiónk sima szokásai közt és szőnyegzetén épen úgy kivonjuk, ha
lehet az ötöt a háromból: mint hajdan Kupa herceg nyers szeszélyü
lakomáiban őszinte apáink cselekedtenek.
Ez ó-vérhibának jelleme maiglan is eredeti, csakhogy korszerü
statusinstitutiók véredényeire kényszerüle hatáskörét alkalmazni.
Hajdan egyszerüen működött; most pedig átszivárgott az irodalom,
politika és társas élet különféle ágaira.
Alkotmányos reformmal egybeházasítandó világpolgári vegytan!… szállok
hozzád.
*
Tél volt, még pedig a javából.
Grönland halálosan megunván hidegvérü feleségét – a jeges tengert –
megszökött ősi fészkéből, s a délnyugati tartomány-atyafiakkal békét
köte.
Nagyon megszivelé pedig bozontos utjában távol rokonát, a még akkor
climailag is tulconservativ Magyarországot, és se látva se kérve: à la
grettengréti pőrölyrendszer, vele amolyan franciás házasságra lépendett.
E szerénytelen indigena ellen óvást tőnek a még viritni óhajtandott
mezők és völgyek: összeesküvének a lombkoronaféltő vén erdők, s a
természet védtelen leánya – a láthatár-gyürüzte rónatér – nyilt kebellel
szegüle az éjszaki óriás hatalmának.
Bihar – alföld tündér délibábját is nyakába kavarintá a kóbor urfiak
legszelesbike, a zuzmarát izzadó förgeteg és az egyszerüen fönséges
isten-eszme földi arcára reá fuvallá az enyészet sápadt szemfödelét.
Siri hallgatag lőn a pusztai élet; ifju arcáról lehervadott a virágzat
mosolygó költészete, s ezüst ravatalán békén szunyadott, mint rablott
szerelmü menyasszony liliom koszoruin.
*
Rónatelek mezővároskának szemét, száját úgy tele csapkodta februári
malterrel a förgetegek nagyapja, hogy serrészegen egymásra tántorgó
lakházai fölött isten nevében bakfittyező egynémely lábmüvészi eleven
fractio kényelmesen lejthetett volna solo-mazurt.
A torony csillag árnyában leselkedő reformativ bádog kántorát ezer
szerencse, hogy nyakszirtig tele fuvallá hógulyával Sziberiának szökött
viharja, mert aligha hozzá nem kötőfékezi vala különben lopott lovát
valamely hangyazsombékon nyaralni szokott cigány Abellino.
Ezen fagyos előjelekből kiviláglik, hogy akkor tájban tél volt ám az idő
a talpán, még pedig mardosó és viharos;… de hiába volt ő viharos és
mardosó, mert Nyakas Gábor uram oláh süvegszerü curiájához semmiáron sem
énekelheté közel a hűs fuvalnak fehér gyermekét, lévén körötte
védegyleti gépekül oda káromkodva csirkeadó pótlékul: három quartalista
taxás és tizenegy darab zsellér a számítatlan robotok robotosainak
robotos iskolájából.
A kiterjesztett léget bevakoló hófuvatag nem merészlé tehát commodus
táblabiránk négy fal közti méltóságát háborgatni, mert az alkotmány
sáncán kivül árkoló atyafiak oly vakmerően el voltak kinzó szerekkel
látva, hogy akár puszta Arábia homok mindenségét reá lapátolhatták egy
füst alatt Poroszlónak árvizből hevenyészett országutaira:… de a hideg
sem contrázta meg az ő házi himfonókáját, mert ámbátor a vesefagylaló
szellőnek miatta széltében és hosszában olvasható volt is a
varjugondolat: azért a hármas tiszteletü eklézsia jónak látta
consumensileg patriota magát in solido beharangozni Nyakas maecenás
vendégszerelmének cinteremébe.
*
Sötét boruvá ölelkezett kék-barna felhőkből nehéz hópelyhek omlanak.
Magas örvényletben kanyarog a förgeteg, fénylő hószikrákat szórva
szerteszét. Majd zugó szárnyakra emelt ragyogó csillámokat csapkod
ködharmatos ablakokhoz, melyekre szeszélyes jégvirágokat himeznek a
vihar fagyos könyei.
Vajjon eredeti orosz nyuszttal van-e kibélelve azon keresztre feszített
halandó, kire ádáz sorsa jelenleg viharköpenyt kényszeríte… avagy pedig
becskereki rókamájjal vattiroztatá szívgyökere környékét?… felelet: nem
tudni!… de annyi bizonyos, hogy ha pipát nem is, kényelmet mindenesetre
cserélne spectábilis Nyakas Gábor urammal, ki is vedlett tüdejü
kandallója beszédes lánginál con amore mosolygá az elemek vicsorgását.
Hogy szűzvállas háza fejének borzas üstökét amugy török-magyarosan
megcibálá a vihar körme; s hogy a zsup-ölelte zsindel fedőzettel orkán
urfi tán már kotillont is keringhetett: avval Gábor gazda mit sem
gondola, hanem kényelmének forró érzetében lángok közé suhintván egy
kinjában született harapófogót, általa nyakon csipé azon menyecskeszemü
parazsat, mely tenor csibukja szunynyadó életét nyujtogatni
praedestináltaték.
Bele decomponálván magát azon édes helyzetbe, hogy harcsaszáju
Belgraderjének kélkellő szülöttjét föllegrokonaihoz utasíthassa,
méltóságteljesen tekinte szét a körötte testőrködő pietásszerü
személyzetre, és lesimítván torzon bajuszának kitágult oldalbordáját, se
többet, se kevesebbet nem láthatott, mint mi itten következik.
Jobbra, egy fésületlen szalmás karosban Sirály Máté, lakomás provinciai
kiváltságos arszlán tévedezett, ki máskor igen kedélyes cimbora szokott
lenni, hanem jelenleg annyira tóthéringgé hajszálítá a járványos grippe,
hogy ballábával másfél óráig keresgeté a jobbikat.
Mellette Selypi Flórián kanyargata baltartományába egy kövér termetü
fonatos kalácsot, s fontos arccal azt akará mintegy kifejezni: hogy
diplomás baromorvosból is lehet még az ember honorarius cancellista.
Sokszorosan tiszteletes Gordon Ábel uram helybeli lelkész, kántor, ispán
és harangozó, hüvelyk ujjaival figurázott egy terepélyes tens asszonytól
szökött zsölleszék egyharmadán, s tőszomszédja Kotkodákovich Tógyer,
localis görög zsidó és dilettans tribunus plebis iszonyu zavarba jött
azon hideglázszerü trémának miatta, hogy a rónatelki husos szellemek
ezerfejü trombitása addig feszeng minorennis ülőkéjén, mígnem egyszer
rettenetesen makká töri ludibris testületén a tubingai kaputot.
Ezen patriarchai személyzet frontjára hüvös árnyat vetett Dongó Rebeka,
Nyakas Gábor uram házi operájának tevékeny karmestere és klaplis
trombitása, ki is kézzel-lábbal zongorázott egy szélmalomból ótott
ultramuzsikális kerekes rokkán, míg bal szemével oda kacsingatott, hol a
csintalan Sirály Máté fiatal tüzében párta és sódarrablás eszméivel
foglalkozék.
Lábainál nyujtózkodott szálkás bundájával Rajta a házi ur kedves agara,
s nyulüldözési talentomáról oly élénk phantaziával álmadozék, hogy a
kandalló párkányzatán sütkérésző ordas kandur elhatárzá climát
változtatni s hizelgőn dorombolva patronusa védöléhez szegődött.
– Hol is hagyá csak félbe a vadászkalandot rektor koma – szólott Nyakas
gazda egy karmazsin csizmaképű rövid-kurta vitéznek, ki spanyolviasszá
égetett orra fölött villogó tavaszi gyepzöld szemekkel kutatá Rebeka
hajadonnak félszázadát és kedves titokba tartogatott hideg
pulykapecsényéjét.
– Hát ott szalasztám el a casus fonalát – felelé a népoktatás kaputos
kondása, – mikor Csörege Bálint uram –
– Ugyan komám, nem ez volt az a bátor vitéz, ki Sziklatövi főispán
ebédjén beköppintvén a citromos meleg vizet, másfél évig mindenütt
dicsekvék: hogy teljes egész életében nem ivott oly drága és izletes
spanyol bort.
– A volt biz’ a… de biz’ a volt – felelé a hallgató personál.
– Na tehát Csörege sógor kirándul egyszer vagy negyed magával a
köbölkuti cserére foglyázni, s miután egy már őszbecsavarodott foglyot
úgy mellbe lőtt, hogy ijedtében azt kiáltá vissza a harmadik határról:
„csak a fejem ne bántsd fiam“, csak néz, csak néz, hát megpillant egy
óriás túzokot, mely körmein két álló csillagba kapaszkodván, hegyes
orrával szeretője nevét kópiskálja a holdvilág tányérjára. Hohó, vésnök
amice, te enyém vagy… s puff… ledurrantá a szárnyast, mely is mintegy öt
óra alatt szerencsésen alá is esék!
Jó kedvvel hazafelé ballagék, elküldendő két hatökrös szekeret a
kérdéses madárért, hát az utfélen egy gyönyörü szőke nyulat pillantok
meg – mely egy farsangi fánkot mandukált… no, megállj te kis huncfut… s
a mint e szókat kimondám, commode lecsücsül az én nyulam… fölemeli két
első lábacskáját, s kényesen és bátran megfenyeget;… nekem se kell több,
fölrántom a sárkányt… s hinné-e valaki, ha tulajdon két szememmel nem
láttam volna, az imént lelőtt tuzok feje pislogott ki puskám
gyujtólyukán. Hát szegény pára mindenestől belecsöppenvén puskámba,
nyakszirtének kényelmesb nyughelyet nem találhatott.
A nőtlen morál keserves leányzója – Dongó Rebeka – csodás álmélattal
tátongott a történethez; Sirály pedig és Kotkodákovich farkasszemet
vágtanak egymásra, s úgy bölcsen replikázák vala: hogy bizony sokat
tapasztal az ember fia, ha nem restel járni a nagy világba.
– Flóri öcsém, úgy tetszik, hogy te is bele haraptál a minap egy regének
a bokájába… s ott hagytad félbe, midőn Körmös Pál kortes korában egy
követválasztási dinomdánom alkalmával confect gyanánt hámozni akará a
gledicea töviset, sőt vagy három darabot előbeszédül föl is
trancsirozott, és meg is evett…
– Majd máskor domine spectabilis! – bizony máskor – ismétlék az ólmos
pilláju vendég atyafiak, meglepjük a tekintetes komám uramat karácson
estéjén egy kis diófélére… jó lesz rá fojtásul a tavali vinkó!…
– Szivesen elvárom in massa et in specie az urakat;… most pedig jó
éjszakát!
*
Gambrin király sörországának fővárosi egyik megyéjében névünnepet ül a
philister és komlóforradalom.
Fiatal hársak, törpe akácok, szőlőlugasok és virágállványok közé piros
tarka szövetü asztalkák helyezvék.
Harangvirág alaku lámpák fényétől különféle öblös és karcsu ivószerek
sugározzák réz és aranyszin tartalmukat. Halb és gross seitlik ezrei
vezetik pályacélhoz a torok-föltámadást, sötétszemü zömök pistolkák
szomjat öldökölnek, gémnyaku börtönben duzzog a visontai óriás, s Buda
és Somlyó lélekdus sziklacsöppjei méhökben rejtik a vérlázadás
angyal-ördögeit.
Itt-ott vászon menyezet alatt imádtatik a szeszgyárak vad és szelid
fejedelme,… s a barna szivargőzzel ölelkező nyelvbábeli felhők,
szégyenltökben magasba szállonganak, jelentők a nemzetek védistenének,
hogy Magyarország fővárosából vándorlanak.
A csinos kertecske átellenes oldalrészén fatornácok nyilnak, koszorus
oszlopokkal és a testvérváros építészeti remekeinek fresco festményivel.
Egy-két vén akác illatos árnyában szónokszék alaku emelvény látható
fokonként magasbodó ülhelyekkel. Többnyire bérlett zenészek tanyája.
Jelenleg négy darab tragoedia-gyilkosnak ajánlkozik szinpadul, kik
nappalta igen ügyes cipőfoltozók; éjjel pedig és ünnepestéken ének- és
drámaparodiákkal mulattatják a rántott csirkeimádó sógor publikomot.
Comicai mócsingul oldalvást egy sánta nyaku hasbeszélő puffaszkodik,
kivel a társaság félablaku hárfása (szükségből: csizmadia, mosóné,
borbély és decorateur) előttünk ismeretlen thema fölött torka
szakadtából duettet mosolyog.
A kerti zöld mulatság igen népes; itt-ott hölgykoszoruk is viritnak; a
pincér-mozgalom, állatkimélő hajlamra eszméltet, mely nemes tulajdont a
sértett piros- és mopszappendixek – kell vagy nem – ráéneklik az
érzékeny emberiségre.
A sváb élcet tormaként reszelő sivatag comédia tőszomszédjában nyulánk
asztal vonul szét, mely művészeti estélyek alkalmával bizonyos
privilegizált spieszburgerek részére el szokott vala késvilláztatni.
Jelenleg kiméletlenül nyomatik agyon körüle a fütött lég.
A praesidiumon egy fövetlen cékla képü sógor virit. Domboru homlokára
kedélyes életrendszer jegyzé kéziratát, ősz pillái alól mérsékleti őrtűz
lobog, s termetes gyomrán büszkén üldögél a gurmand tekintély.

_Fresco levél Jókai Mórhoz._
Addig s addig tréfáltunk az ördöggel kedves öcsém, még az csakugyan meg
is jelent, még pedig furfangos karimáju formátumban. Ugyanis.
Ebb a nyomban kapom a rohanva rohant stafétát Csámcsám basa uckuruci
agensétől.
Mihez fogjak? Meg van. Rég sejtem már én, hogy toilettemben beretva
szerepet affectál egy tőről szakadt Sobri-balta. Nekem se kell több. Oda
csapok a nemzeti gilotinnak, hol a titok fekszik, s a
jávorkéreg-pecsétet csakugyan föl is tranchiroztam.
Lepattan a rekesz… hát ezer még ezer pici hernyók, bogarak, madarkák és
krokodilok szökelnek és szárnyalnak alóla kifelé.
– Ahá, – gondolám, – éljen a nemzeti nyelv!… ezek mindenesetre
hyerogliph-fajták, csahogy elevenek.
A szentséges tüdejü Kajmakán saját nyelveni correspondentiát tartott
mindenek felett szemei előtt,… s nagy büszkén, s tán nagy méltán is oda
vélekedett: hogy a ki nem érti, magyaráztassa meg magának.
Elpirultam ugyan kissé, hogy bizonyos nemzeti kérdésben
Kotyfungországból előzteténk meg, de azért nem engedém magam
confundáltatni, hanem fülön csiptem egy csavargó tudóst, kinek spongiává
vedlett ganya characteréből huszonháromféle nyelvismeretet olvastam ki.
A tudós eleinte vonakodott, mondván, hogy jelenleg egy fontos thesist
csapott fejéhez az academia (azt ugyanis, ha valjon a legujabb német
bankók bocskortalpra vannak-e pingálva, vagy csak amugy incognito
heverész bennök a kutyabőr)?
– Bizon amice Karcsu, ez nagy kérdés,… igaza van a lelkes academiának,
hogy Magyarországon így akar segíteni… hanem kérem, engedje át nekem e
thesis oldási dicsőséget, úgyis én, mint számfölötti financier,
többnyire effélékkel foglalkozom.
– Isten neki, hát cseréljünk. – A doctrincambium meg is történt. Én
nyakamba akasztám a pénzügyi problemát s legközelebb szolgálandok is
eredményével a lelki parókák imádóinak… ő pedig a Kuttyfungi-Placát
oldást vállalá el.
Furcsa tünemények vannak olykor-olykor a tudományos világban. Először
nem hiszi az ember, később bámulja, végre pedig meg is szokja.
Karcsu barátom magaviseletét kissé magam is megbámultam. Később belátám,
hogy mindaz, mit és miként cselekszik, indokolva lőn, mert a kottyfundi
nyelv oly végtelen nehéz és complikált, hogy csak egyetlen betü
megalkotásához háromezer év, tizenkilenc millió nyelvtudós kivántatik; s
e szerint a mi keresztyén calculusunkból az jő ki: hogy a tisztelt
Kotyfung nemzetnek e mai szent napig nincs több két betüjénél.
Na de menjünk tovább. A tudós hozzálát cserefunctiójához. Egy régi
kétgarasosnak azon virágzó völgyében, honnan a kétfejü sas még le nem
kopott, tótágast áll. Megrázkódik. Komoly képet vág. Füleit
csattogtatja, s B-mollból hegyeset füttyent.
Ezen jelekre a szétugrott stafét-menageriácska összecsődül; takarosan
glédába állanak a piciny desertorok és Karcsu uram tolmácsol, még pedig
ilyeténképen:
„Fu csoroé spokill Tyovoyn khvzsom kicsir Jeranix röfkör putty
csabiflines.“
Szabadon fordítva magyarul: „Voytina Mátyás emigrant Duduár a
jeruzsálemi szláv respublica extraérdemiért vicekirálynak kiáltatott.“
Lásd barátom, mire nem képes az ördög, ha az ember amugy istenesen
megkergeti.
Te kezdted meg a játékot édes Mórom. Alig érinted csak amugy
küllőféresen azon nagy férfiunak – ki nálam incognito koplal – halvány
architecturája állapotját; azonnal megfogamzik az itten üldözött érdem
egy méltányosb világrészen; sőt néhány nap alatt tetemes lelki salátává
átbokrosodott is.
Üdv neked, oh minden eddigi szőke szerecsenek legeslegragyogóbb körmü
Mór fia… százszoros üdv a respublikához kötőfékezett emigrant Duduar
nevében. Pacsirta trillákból legyen kidagasztva hattyu-párnád kebele.
Álmodd bele kedvesed hűségét, s legyen ébredésed az örök vidámság
mosolygó ébredése. Angyalszivek lángjai lobogjanak lelki kandallód
oltárain; soha se teremjen ott fájdalom, hova és kiért te sóhajtozol; ha
pedig a sors úgy akarná, hogy te szellemittas férfiu valaha még is
megtalálnál szomjazni: oh akkor rögtön fodrosodjék olyatén gyomrozatu
pázsit-felhő, hogy belőle kékségesen párolgó theahullámok csorgadozzanak
telivér gégéd rovátkos paradicsomába.
Azon óriás kansáska, mely bal szárnya alatt hozá Csámcsám basa említett
magna chartaját, máskorra akará fentartani a szerencsét, hogy küldetése
magas célját a jeruzsálemi szláv respublica vicekirályját szinről-szinre
láthassa.
– Kérem sáskaságodat, még csak néhány percig.
– Nem lehet amice időznöm, mert esthajnalon már a vörös-tenger fenekén
kell megjelennem keszeg soieréra.
S ime, midőn a követ bucsuöleléshez tollászkodnék… üti a tizenkettőt…
nyilik az ajtó… s egy karmazsinfelhő-forma valami begyalogol…
– Ha… ő az!… s a kansáska térdreereszkedett.
– De hát kicsoda? kérdik tán önök szép polgárnők…
Majd megsugom máskor.
*
Magyar kényelemszerü napi küzdésim s fáradalmim után, aléltan nyugovám
hitelmentes szállásom sivatag pusztájában. Költők által már hajdan
munkálati kellékigénybe vett csöndre levén szükségem: siri hallgatagra
némitám ősi kakukkos órám vakmerő szólásszabadságát… mert iszonyu remény
óriás hajnalitá pénzügyi bánatocskám éjelét,… tudniillik egy nemzeties
szinmű alkotásért érdemlendő száz arany,… és néhány hónapos magyar
halhatatlanság.
Minthogy a pénzaristocratia és külföldies fényüzés nemtelen hatalmának
hazám büszke grandjai is áldozának, csekély egyéniségem sem lőn a
nélkülözések dicső apostolává; sőt vágyaimat oly magasra rugtatám, hogy
komornokom ispánját naponként Tombuktuban fodroztatom… eszményi gyeplős
lovam homlokcsillagául pedig Syriust rendelém meg.
Egy rendszeres kupaktanácsi lakoma közben boldogult cserei Berei Farkas