Bernát Gáspár adomái, élczei, apró freskóképei és gazsiádái - 3

Total number of words is 3842
Total number of unique words is 2185
26.4 of words are in the 2000 most common words
37.0 of words are in the 5000 most common words
42.5 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
hangszereikért remegve, nem hivén, hogy el ne repedjenek szégyenükben.
Az elégtétel teljes volt, a tökéletesen lefőzött tisztek boszusan
hagyták oda a termeket, hol számukra ez intermezzo után nehezen lett
volna mosolygó ajk, vagy kéjesen villogó szem.
S a fölsült tisztecskéktől megtisztult légkörben vidáman folyt a
mulatás, ki világos ki virradtig.
*
S. M. B.-n 1850-ben egy telivér bezirker Sch. ur volt a megyei főnök. A
többiek között egy magyar dijnoka is volt, Cs. ur.
Egyszer pár perccel később ment a fönt nevezett dijnok az irodába a
hivatalos óránál.
– Hol volt ön? rivalt rá Sch. ur.
– Gr. T–éknél tettem tiszteletemet.
– No’s mi ujság ott? Volt még valaki ott? Kit látott.
– Láttam gr. T. Sándort.
Az érdemes megyefőnök nagy szemeket csinált e válasz hallatára. Nem
kérdett többet semmit. Sietett szobájába.
Sch. ur csendőrökért küldött, s míg ezek eljöttek, szép álmai voltak
ébren. Már látni képzelte a nagy dicsérő okmányt, melyet kapni fog, hogy
egy oly veszedelmes embert, kinek már neve föl is akasztatott,
elfogatott.
A csendőrök megérkeztek.
– Ön – szólott Cs.-hoz Sch. méltóságos pathosszal – rögtön elmegy gr.
T.-ékhez, s elfogatja T. Sándort.
– De miért?
– Miféle kérdés ez. Azt kell-e hinnem, hogy ön is a rebellisekkel tart?
Ha gr. T. Sándor egy óra alatt nincs itt, önt is elzáratom, mint gyanus
embert. Semmi ellenvetés tehát. Induljon. Gr. T. Sándornak nagy vétkei
vannak. Ezt ön tudja.
– Miféle vétkei lehetnének, meg nem foghatom.
– Ő nagy forradalmár.
– Hisz még szólani sem tud. Két hónapos összesen. Hogy lehetne egy ily
gyermek forradalmár?
– Mi? mit beszél ön?
– Én gr. T. S. fiáról beszélek, ki két hónapja, hogy született.
– S a másik T. Sándor? Az nincs ott?
– Nincs.
Ekkor vette észre Sch. ur, milyen bolondot csinált szinte.
Cs. dijnok azonban mégis elvesztette hivatalát.
*
A mantuai csata után elborongva bolyongott föl s alá a csatasikon a
holtak és sebesültek között a vitéz Alvinczy.
E közben jajkiáltás üti meg füle dobját. A hang után indulva egy béna
vitézre akadt, kit nem vettek föl a kocsik.
– Osztrák vagy fiam? kérdi németül Alvinczy.
– Osztrák a ménküt, magyar vagyok az ebadta, még pedig nagy-szalontai!
felelt sértődve a vitéz.
*
1789 körül, gróf Eszterházy egri érsek idejében történt, hogy a b.-e.
egyháznagy, mint egyszersmind főispán egy nevezetes megyegyülés
alkalmával Hevesmegye rendeit ebédre kérette magához. A megjelentek közt
egy oly kitünőség is volt, a ki csak kevéssel azelőtt tért át a r. kath.
vallásra a reformáltak közül. Ez a nevezetesség igen jó izü humoros uri
ember levén, azzal mulattatta az ebéd fölött környezetét, hogy az
elhagyott felekezet félszegségeit taglalgatva, jelen volt régi
hitsorsosait tüzte ki élcei célpontjául. Az érsek kissé restelvén a
dolgot, tréfás modorral akarta végit vetni a kellemetlen tárgynak, mely
célból egy baljánál ülő öreg táblabiróhoz ily szavakat intézett:
– Lássa édes J. G. uram, mily buzgó hive vált az anyaszentegyháznak Z.
urból ily rövid idő alatt.
Mire a megszólított veterán egész higgadtsággal két felé simítván
tisztes ősz bajuszát, lakonikus rövidséggel ekkép válaszolt ő
eminentiájának:
– Hja kegyelmes uram, szökött szolga soha se mond jót régi gazdájáról.


A RÉGI JÓ IDŐKBŐL.
Történik egyszer, hogy a legnagyobb magyar azt álmodja, miszerint az ő
szegény nemzetén nagyon sok átok volt és van. Elaludt. Viziói voltak.
Hajnalra már arra ébredt, hogy hátha ez ősi átkokat oly áldásokkal
lehetne ellensulyozni, melyek magától az anya-átoktól származnának.
Az ige testé vált. Az álom való lőn. Egy hét mulva hajóra szállt a nemes
férfi. Szándéka volt kipuhatolni, ha vajjon Magyarország eredeti folyója
– a Tisza – lehetne-e s miként hajózható?
A pompásan fölcicomázott gőzös a Tisza hullámain kelepel immár. Egymást
éri rajta a műértő és dilettans notabilitás. A Tiszavidék partokra
sereglett népsége ujjongatva, különbféle helyszerü ajándékokkal s
deputatiók akkjában üdvözlé az uj vendéget.
Az ősi folyók egyik fűzrekettyés kanyarulatánál, hol az izletes
kecsegefaj garmadánként fészkel, nehány öreg halász kiküldöttségi
állapotra piperézte magát, és egyszerü áldomás kiséretében bográcsos
halászlével kedveskedett a grófnak és vendégeinek.
Ebéd utáni állapot. Az enyhe verőfény, a begyomrozott paprikás halászlé,
s a hazai nektárok mámorhatalma a gőzös födélzetére csalták a
vendégkoszorut.
Olaszország leghiresebb mérnöke – Paleocápa a hajófödélzet egyik
szögletében fekete kávézik. Körüle egy pár gőzöskapítány figyelmez a
folyam akadályaira. Távolban néhány nemes atyafi kékelő dohányfüst
karikákat utalványoz a szelek szárnyaira.
– Ugyan Miska sógor mit gondolsz, mért kandikál az a német ott a
szögletben mindig az ég felé? szól egy táblabiró pajtásához.
– Miféle német?
– Hát amott a kormányos körül.
– Nem német a pajtás, hanem olasz.
– Mindegy nekem akármi faj. Én mindent németnek tartok, a ki nem magyar.
– No hát majd megkérdeztetem én per gőzös kapitány, hogy a tallián mért
vizsgál nappal is csillagot.
– Van-e válasz?
– Persze hogy van.
– Halljuk!
– Kérdésedre azt felelte az olasz, hogy azért tekinget annyiszor s oly
busan az egek felé, mert e tájon nagyon magosan járnak a föllegek, s
ennélfogva e vidék gyakori szárazságnak lesz kitéve. E bajon csak
földöntözés és csatornázás által lehet segíteni.
A hajó népsége mosolygott, és elfeledte e fontos észrevételt.
Széchenyi azonban összevont szemölddel figyelt a jós meteorolog
szavaira.
Paleocápa jóslata szóról-szóra teljesült.
*
Ó alkotmányos novemberi nap volt. Ezzel azt akarom mondani, hogy az eső
zuhogott, a hogy zuhoghatott, a sarak sarával pedig a föld közepén levő
opálbányák csókoloztak.
A zápor épen utban ért. Jó négy lovam volt. Fiatal csikók, azaz hogy
sárkányok. A rudas főleg oly hatalmas erővel rendelkezett, hogy még a
fekete bankóból is képes lett volna negyven krajcárt kiráncigálni,
holott annak valódi értéke öt garas volt.
Besötétedett. A vidék láthatára oly koromfekete köpenyt öltött, hogy
beillett volna orgyilkos karbonárinak.
– Jártál-e már erre valaha Miska? kérdém a kocsistól.
– Jártam ám, de hányszor!
– Úgy hát tudod erre a dörgést.
– Dejsz’ uram nem ér itt a tudomány semmit, most a lovak az urak.
– No hát isten hirével.
Alig ejtem ki e szavakat… paff puff úgy becsapódunk egy
pocsolya-örvénybe, hogy én a fejem tetején kerestem a szememet. Miska
kocsis pedig kufferembe nyulkált a lovakért.
Csupa merő iszap voltunk. Magammal nem igen törődtem, mert az efféle
lucskos állapot, mint alföldi suhanccal velem született; hanem az
oldalamon fityegő bőrtáskát féltettem, melyben tizezer forint volt egy
barátom kérelmére Szatmárba viendő.
A sárkeblű vendégfogóból kitápászkodva a szomszéd csárdához vergődtünk.
– Extra szobát kérnék, de hamar ám, mert láthatja kend, hogy ördöggé
vagyok lucskosítva, mondám a szájtátó csaplároshoz.
– Biz uram itt Kondoroson nem szolgálhatunk extra szobával, hanem a mi
szegény cellánkba tessék besétálni.
Azonnal a pénztáskához láttam. Ezen tollatlan jószág velem együtt
szintén árokban fürödvén: bankó tartalma úgy elázott mint a csap.
Első dolgom volt a részeg bankókat azon két superlátos ágy dunna gazdag
keblére terítgetni, melyek a szobában tulipánoskodtak.
A szolgáló holmi vacsoraféléhez tányérokat csörömpölt. A dunnákon
heverésző temérdek bankót megpillantva oda sug hozzám, hogy tens uram
tessék ám vigyázni ezekre az izékre, mert három szegény legény vetődött
imént a csapszékbe.
– Három rabló?
– Igenis, három betyár, még pedig a javából.
Ellenállásról szó sem lehetett. Pusztai vidék, segélyhiány, szakadó eső
s a csaplár orgazdai hivatala mind ellenem esküdtek. Itt csak furfanggal
lehetett menekülni. De miként?
A szikkadás végett kipányvázott bankó telepet ép összeseprendő valék,
hogy azt elrejthessem, midőn az okos és becsületes szobaleány e szavak
után „ne bántsa az ur a pénzt… gondoltam valamit“ kirándult a szobából s
nehány perc mulva visszatérve, az ágyakat… illetőleg a pocsolya-ittas
bankókat lacsuha és lebbencsnek való nyujtott tésztákkal betakargatta.
Az eső folyvást zuhogott. Én egy pislákodó gyertya mellett szundikáltam.
A korcsmában halotti csönd.
– Hál’ istennek! Eltávoztak – gondolám. Dehogy távoztak, sőt nagyon is
megjelentek, mert éjfél tájban három darab torzonborz haramia állott
előttem.
Az egyik pisztolyt szegzett rám, a másik éles baltát villogtatott az
orrom körül, a harmadik rémítő dorongot suhingatott fölöttem.
– Ide a pénzzel?
– Miféle pénzzel? felelém nyugodtan.
– Dejsz nem ütjük el tréfával a dolgot, a kinek oly pompás négy lova
van…
– Annak az erszénye se sovány.
– Bizony pedig sovány atyafiak – felelém és saját tátogó bugyillárisomat
markokba is nyomtam.
– Ez kevés, hol a többi?
A pisztoly közelebb nyomult felém, a balta sürübben villogott; a furkós
pedig az esőhöz menydörgést suhogott.
– Ha nem hiszik kedtek, hogy nincs több pénzem, hát kutassanak össze
mindent.
Úgy is volt. A tésztával halmozott ágyon kivül minden ziget-zugot
fölkotorásztak. Persze sehol semmise volt.
Eltávoztak. Reggel azonban a kocsist kötözve, a négy tátosnak pedig hült
helyét találtam.
No még lebbencs és lacsuka aligha aquirált tizezer forintot.
*
Még a harminczas évek elején egy Baczur Gazsi-féle jurátus fölment
Pozsonyba az országgyülésre, de nem mint megyei követ. Itt legnagyobb
malörje az volt, hogy attilája rosz lévén, a jurátusok gyülhelyén
illőleg nem jelenhetett meg. Kapja tehát az N. consiliariustól diurnum
fejében kapott sarkig érő fölső kabátot, s szánja attilának, gondolván
ez még fordítva jó szolgálatot tesz. Hanem az a volt bökkenő, hogy –
mint hallá – itt magyar szabó nincs, ő pedig németül nem tud. No de a
hevert ész könnyen segít magán. Előveszi emlékező tehetsége lexiconját
és hosszas fejtörés után összefércelt egy német előadást, s azzal a
szabóhoz beállít.
Köszöntés: Karsamadiner her fon scheider.
Azután előveszi a hóna alól a kabátot, kiterjeszti és mutogatja
külsejéről belsejére és viszont, így adván elő a dolgot szóval:
– Vasz ájni, dasz auszi, vasz auszi dasz ajni. Und knöpfen zo rakhen:
(mellére mutat) ánc, cváj, dráj und vart a piszli: und viderum ánc,
cváj, dráj und vart a piszli; und nok ájmol ánc, cváj, dráj und ganc
várt a piszli!
– Ezt a kabátot akarja az ifju ur attilának fordítatni? mond mosolyogva
a szabó.
– Hát tud az ur magyarul! csodálkozék a juratus. Egész fél éjszakán
srófoltam össze e néhány német szót s azzal is fölültem! No hiszem szép
gyerek lesz az, a kinek a kedveért én valaha németül megszólalok.
*
Juratus koromban egyszer a többi közt nagyon megbuktam. Bukásom abból
állott, fél évre szóló apanázsomat egy estén elkártyáztam. Egy ideig
puff és kontó-csemegéken tengődtem. A sovány credit azonban mielébb
elpárologván: pénz alá haza mentem. A jó mama eleinte zsörölt-pörölt
velem, végre kibékült mint minden anya.
Anyai áldásos szeretet! Nincs párod a sziv világában!
– Kedves mamám, mielébb szeretnék ám Pestre visszamenni.
– Ez annyi tesz, hogy mielébb pénz kellene, felelé mosolygva a mama.
– Persze mielébb és minél több.
– Igen ám galambocskám adnék én, ha volna, de az uri háznál jelenleg egy
garas sincs.
– Van Icig zsidónál.
– Van biz ott fiam elég, hanem nagyon drága.
– Mama lelkem csak most az egyszer.
– Adósságba nem örömest verem magam, de ha megigéred, hogy többé meg nem
busitasz, tehát…
– Igérem mama, megigérem, s aztán…
– Holnap turi vásár. Ilyenkor sok marhakupec érkezik a felső
vármegyékből… no hát nem bánom, föláldozok éretted nehány tinót.
A jó mamát örömemben össze-visszacsókoltam.
Turra érkeztünk. Bogrács, utravaló és szénával gazdagon megpakolt ernyős
szekerünk a marhavásár közt állapodott meg. Az eladó tinókat akkor már
ott találtuk. A mama a szekérben már várta a jó szerencsét, melynek
elején ferhéchez kötőfékezett lovacskáink jó izün ropogtatták az illatos
szénát.
Én a Laci-konyhára ballagtam. A régi jó időkben a kis városok országos
vásárjain fölállított Laczi-konyhák a nemzeti élet sajátságos játéka
volt.
E törzsgyökeres alföldi város egyik térségén jelenleg élénk
sürgés-forgás, robaj s néphullámzat mutatkozik.
Itt kövér göbölyök; szelid szemü tehenek; jármos ökrök és nyugtalan
üszők körül fürge kupecek alkudoznak. Amott fáradt gebéit menyre-földre
dicsérgeti az ezüst gombokkal megspékelt rongyos cigány. Erre piramis
alaku cserépedény telep mellett óvatosan guggol a gömöri producens,
nehogy egynémely próbanyargalásra ostorozott csikó az ő fazéknépségét is
megtáncoltassa. Egymás átellenében ásítozó ponyvasátrakból étvágyingerlő
illat ömlik a légbe. A sátor közepén füstölgő vályogoltáron
pipacspirosra hevült menyecske kezei közt biborszin Laci-pecsenye
sustorékol; a konyha hátterében kosorru dudaszó mellett egy-egy pityókos
betyár bokázik, keserves népdalt dudolgatva a pásztorizene mellé.
Falatozni „zsindelyes“ nevü csárdába vetődtem. A végtelen hosszu ivóka
csordultig telve volt nyalka legénységgel. A vidám fiatalság egy szál
klarinét mellett bokázgatott. A jámbor klarinétos füstös pofája úgy ki
volt az örökös fuvalgástól dagadva, hogy szél próféta teljes
holdvilágnak szó nélkül beillett volna.
Én egy zugba eső asztalka mellé huzódtam. A legények farkasszemeznek.
Csorba száju palackokból egy hajtókában járja a vallató csiger. Patyolat
inges legénység furakodik a tömegen át. A vezénylő sugár alak földig érő
ingujját fölbillentvén, egy abból kiviruló ólmos bottal közé vág az
asztalnak. E hangra a másik legény a mestergerenda felé villogtatta
fokosát.
Az alföldi népszokás értelmében ezek verekedési jelszavak voltak.
Úgy is volt. Két egymással ellenkező párt között megkezdődött a
verekedés.
Izmos furkósok alatt kongának a hosszú fürtös koponyák. Széles vállakon
keresett utat magának az ólmos fütykös! Szikrázó fokosok villogtak a
légben. A csárdai csata elkeseredve vivatott.
Szemtől szembe láthatva a néperő oktalan fecsérlését, borozó asztalkám
melett ép azon mindenható népnevelésről ábrándoztam, mely e hatalmas
népfaj megváltójául minden emberbarát eszméi közt főhelyet foglal, midőn
egy a csatából felém hátráló polgártárs úgy hozzám csapott fokosával,
hogy annak két betűje rám ragadt és kilenc évig a hátammal pecsételtem
levelet.
A bezuzott koponyák, kék vörösre páholt és lepedőbe forgatott turi
atyafiak közül magam is cimeres hátgerinccel menekhetém. Utközben
eszembe villant Magyarország nagy prófétájának azon arany mondata, hogy
ha az in partibus és legközeleb a zsindelyes csárdában elpazarolt ifju
erő nemesebb irányt vehetne, mily hatalmas szellemi és anyagi tőkét
nyerne a nemzet.
Utamban a rózsaszin kedély és szellőkkel játszadozó friss lég egy
életrevalóbb nemzedék iránti reménynyel töltének el.
Ősi szabásu ekhós szekerünkhez elvergődtem. A tinók már akkor elkeltek.
A vándor tulkok árát örömmel osztá meg velem a jó mama.
E kegyeletes subventió elég volt arra, hogy jurátusi állomásomat ismét
elfoglalhassam.


JÓZSA GYURIÁDÁK.
Józsa Gyurinak kedvenc mottója volt:
„Praetor minima non curat.“ Élceit és megyei dictióit e frázissal szokta
illusztrálni.
Egy rengeteg kanikulai hőségben retirál Gyuri a Jajvár melletti lakház
tornácának északi klimája alá. Familiáris karszékében pöfékel, a melyben
már egérarmádia tanyázott s belőle pozdorja szunyogok ágaskodtak.
Átellenében afféle alföldi nyárias pongyolában a jurium director
ropogtatta a tökmagot.
– Ejnye be gazdagon ozsonnázik amice!… irigylem.
– Megjárja no! – felelé a director, fraternizálva a körüle leselkedő
kuvaszokkal.
– Erre már egy kis nektár is kell.
– Persze hogy dukál, – s jóizüt kortyintott a kutvödörből.
A komondor-compánia kirohan a sivatag portából s rettentő csaholástól
viszhangzik a Jajvár.
– Idegen szagot érzek, – dümmögé a direktor.
Igaza volt. Paraszt deputatió jelenik meg Gyuri előtt lecsüggesztett
fejjel és siralmas arcvonásokkal.
– Domine spectabilis! égett emberek vagyunk. Az emberiség nevében
segélyért esedezünk.
– Hüm, hüm, leégtek. E bajon segítünk. Praetor minima non curat.
Cigánynyal szolgálhatok. Majd épít ez az élelmes faj nyakra főre. Hé
Guga, Tarkó jertek ide.
– Hisz uram cigánynak mi is bővében vagyunk. Nekünk más források
kellenek.
– Mondtam már, hogy praetor minima…
– Dejsz’ nem minimum az, mikor egy egész falunak se hajléka se kenyere.
Uram! istennek ajánlom.
Józsa Gyuri e merész szavakra úgy neki vörösödött, mint valami rozzant
vasfazék a kohóban. Vászon pipájából oly szörnyet szortyintott, mely
akármely kurazir-trombitába oda illett volna szusznak.
– Nos domine Varangy, mit szól ehhez a paraszt impertinentiához?
– Csak azt mondom, spectábilis, hogy a deputatusnak igaza volt.
– Ejnye herkópáter et tu, mi fili Brute! Menjen kend varjut fogni.
– Igenis, rögtön indulok.
Gyuri és a director elváltak.
*
Józsa Gyuri egy izben nagyon rosz launéban volt. Minden áron házasodni
akart.
– Gazsi jerünk leánynézőbe, – mondá nekem.
El is mentünk. Nagyuri licitation aquirált egyszer egy batárt; eleinte
hambárnak használta, később disznóól lett belőle. Ezt a mammutot kelle
jármű gyanánt decorálni. Megtörtént. A verébarmadia belőle
kiostoroztatván, becsipetett három darab hektikás gebét, melyeknek
hátgerincével bátran lehetett volna beretválkozni. A carpentumba
befészkelődtünk. Azt hittem, hogy Zsodomában vagyok, úgy lesülyedt
alattam a kocsiülés. Józsa Gyuri röhögött. Nyári idő és nagy szárazság
levén, a batárba szivárgott pormennyiség miatt mangalicák lettünk. A
nászfalutól mintegy negyedórányira békanyállal borított mocsár terjeszté
elénk büzös keblét. A batár megáll. Gyuri leugrik. Kiszalad róla a
gonyaféléje és pár perc alatt a pocsolyában lubickolt.
– Mit csinál bátyám? kérdém.
– Hát leánynéző toilettet.
Elszunyadtam. Rémitő ordítás ébreszte föl. A batár előtt Józsa Gyuri
jajveszékelt in puris naturalibus, és talpig befeketepontozva. Hát a
mocsár lópiócái kosztoltak a termetén. Szerencsére a kocsis
tarisznyájában levő porsótól lepattogtak róla a mocsár despotái.
– Gazsi! van-e nálad zsidóbőr?
– Micsoda?
– Tapló.
– Van nekem, tensuram! – szólt a kocsis. A háromszáju sebhelyeket
betaplózva, Gyuri a gunyaféléjébe hengerődzött, haját simára körmölte,
batárba vágta magát, s a menyasszonyi faluba vánszorogtunk.
Csinos kastély udvarára érkeztünk. Józsa Gyurka rendkivül lovagias ember
lévén, először is a konyhába pillantott be szolgáló-szemlére. Én
szégyenelve azt az olcsó statuscsinyt: szögletbe lapultam, mint a
palacsinta. Gyurka ép egy izmos ancillát ölelgetett, midőn betoppan a
tenyeres-talpas háziasszony s a spectaculum láttára Gyurira förmed.
– Hát ily móressel jöttünk leánynézőbe? Zsuzsi hol van a seprü?
Megugrottunk.
– No Gazsi, itt cudarul megbuktunk. Se baj… gombház, ha leszakad lesz
más.
Ránk esteledett. – Minthogy körülbelül nem mutatkozott csárdaféle, tehát
a batárban töltöttük az éjszakát.
*
A tiszafüredi hires nyereggyártókkal, mint coadjutor pátrónus, Józsa
Gyuri Bajorországba utazott. A sörnektár ezen jámbor paradicsomában
belebolondul egy árva lánykába, a ki egy kávéházban kassza-Hébe volt.
Azon ürügy alatt, hogy gyermekei mellett, mint gouvernant kényelmes
alkalmazást nyerend: magához csábítá a tapasztalan ifju hölgyet. A
szegény és sokat zaklatott árva kapott a jó alkalmon és Gyurkával
Magyarországba utazott. Bepillantván a Jajvár kietlen sivatagába,
eleinte borzadozott, de a megszokás és remény hatalma kitartó erőre
bátorítá.
– Hol a tensasszony? – kérdezé a principálistól.
– Szüreten van.
– Hát a gyermekek?
– Mind egy szálig vele vannak.
– Merre van a spász?
– Most rendezik.
A leányka gyanakodott, de aztán magához tért.
Minthogy a nép faluszerte mindenkinek érdemleges cimet osztogat, a
Jajvár csőcselékje a leánykát „Bavarának“ keresztelé.
Napok s hetek teltek anélkül, hogy a nőféle cselédet óhajtó Bavára a
tensasszonyt és gyermekeit láthatta volna. Félelmében és unalmában addig
faggatta Gyurkát, mig ez kibuvóul elhitette vele, hogy neje megérkezett,
hanem a pusztán van. Minden áron látni akarván a háziasszonyt,
fölültetik Bavarát egy kas nélküli ökörszekérre. Józsa Gyuri kócspusztai
filegoriájához megérkezik. Ez a hórihorgas vályogalkotmány egy
dombtetőről bámészkodott a rónák végtelenébe. Ozsonnára nyilt az idő.
Pompás bográcsos tokány-illat üti meg a Bavara orrocskáját. Ezt a
hatalmas étket aligha a háziasszony nem készíti, – gondolá magában, s az
aroma után indulva benyít egy ablaktalan szoba félébe. Mit kelle látnia?
Néhány kapcabetyárt, kik valami hosszu késformát villogtatnak a légben.
A betyárok baltásdit játszottak. A megrémült leányka sikoltva rohant ki
a szilaj fészekből, s futása közt ordas vén emberrel találkozik.
– Hol a tensasszony? – kérdezé.
– A tensasszony e tájt én vagyok, – felelt nagy szemeket meresztve a vén
juhász.
Gyönyörű holdvilágos est volt. A szegény árva rémülten lótott-futott az
illatos mezőn. A szomszéd falvak harang-szólama, tanyára érkező nyájak
kolompolása, pásztor furulyák bánatos hangja, s a rónatér pásztortűzei
mélyen hatának érzékeny kedélyére. Keservesen zokogott. Könyek omlottak
száraz kenyerére, s a napi események sulya alatt elbágyadva, egy vályog
omladékon elszenderült. Más nap reggelén zabbal töltött zsákok tetején
ökörszekerezett vissza a Jajvárba. Gyurkát nem találta honn, mert ő az
egri gyülésekre utazott. Belátva keserves helyzetét, összeszedte
batyucskáját, s Baváriába vándorolt.
– Hát a Bavara hol van? – kérdezé Gyurka megérkeztekor Varangy jurium
directortól.
– Megszökött.
– Anélkül, hogy – fátum.
– Dejsz akad ide még oly Bavara is, kitől meg a spectabilis szökik meg.
*
A szilvási gróf egy szekérderék palóc assistentiával bekopogtat egy
izben Józsa Gyurihoz, a kit ép azon nemzeti functióban talál, midőn a
Jajvár mezitlábas tisztjeivel convenciókra egyezkedett.
– No Gyurka, kell-e vendég?
– Szervus cimborám, hogy ne kellene? Kapva kapok rajta, főleg ha ily
nekem való truppot látok, mint a milyet te hoztál.
– Hát egy kis harapnivaló kifutja-e? mert a poroszlai töltésed
megpróbálja az ember appetitusát.
– Enni való? Akad. Hé legények! egyikötök varjut, a másik bibicet
requiráljon. Te pedig kukta szógám, vágd le a vén rókát, jó lesz
bográcsos nyulnak.
Ez ebédprogrammra Vércse és Kula kortesek nagy szemet meresztgettek
egymásra.
– Hogy és mikép vagy különben bruder? – kérdi a gróf Gyuritól.
– Most jól érzem magamat, mert ismét tömve van a padlásom dögbőrrel,
pedig tegnap is elhordott egy angáriát a jebuzeus.
– Tán Nyurga, gyöngyösi zsidó volt nálad?
– Nem biz a, csak afféle házaló handlé.
– Hát hogyan mert oly vékony erszénynyel ily vastag g’seftbe belevágni?
– Kénytelen volt vele. Kissé megtréfáltam ezt a minorennis Judást.
– Hogy hogy?
– Hát úgy, hogy a létrán a padlásra mászott és fitymálni kezdé a
gyönyörü birkahüvelyeket; elbrenoltam alóla a latorját és rémültében oly
áron szedte vette a dögbőrt, a milyet én diktáltam.
– Igen, de revocált.
– Sőt fizetett, mint a köles, s úgy megszeppent, hogy a padlásról
hajigálta rám a bankót.
– Szegény zsidó. Ugyan van-e lelked Gyurka?
– Hát csalja ki a deficitet máson.
Az általános hahotára háttérben guggoló cigányok is az ambitus elé
jöttek röhögni.
– No more, kell-e egy fényes huszas? mondja Gyuri egy borzas
vályogvetőnek.
– Már, hogy ne kellene? Ide vele.
– Nem oda Buda… de ha egy egeret nyersen bepakolsz: akkor tied a ragyogó
jószág.
Minthogy a Jajvár környéke hemzsegett az egércsordától, rögtön csiptek
egy majorennis fajut, melyet a cigány szőröstől-bőröstől bekapott.
Hosszan kortyogott, míg lenyelhette.
– Hát hun van azs a ragyogó huszas?
– Micsoda huszas? köszönd meg gazember, hogy ily olcsó kosztra
kapattalak.
*
– Vitéz kapitány uram! jelentem alássan, hogy baj van a pusztán. – Szól
a gulyás Józsa Gyurihoz.
– No, hát beszélj szógám.
– Az este a szűz gulya eltévedt.
– Tyhű a ki fölmarkolta… no de beszélj szógám.
– Estenden a villongó halom hajsz oldalán heverésztünk. Egy tilinkós
reszkető nótáján tátottuk a szánkat. A domb másik oldalán a szűz gulya
legelt. Bizony jó messzire elbogarásztak. Mikor akolba terelnénk üket…
hát sehol semmi. – A gulyás egészen megizzadt a referáda alatt.
– Ejnye ilyen amolyan betyárja…
– Sejteni kezdem tensuram, hogy nem betyár cselekedte azt az izét, hanem
valami furfangos szomszéd akarta a tensurat megtréfálni.
– Lehet, hogy úgy van. Csöngess szógám avval a bivaly-kolomppal.
A kolompszóra összesereglett a Jajvár mezitlábos miliciája.
– Talpra legények a ki lelke van! – harsog a csőcselékhez Józsa Gyuri; –
elsikkadt a szűz gulya. Egyik lóháton, másik szamáron, a harmadik
gyalog, csellel, furfanggal vagy furkósbot-félével vissza kell lopni a
gulyát. Értitek?
– Értjük tensuram. Meglesz.
A szűz gulyát a kis ur (Józsa Gyuri egyik mellékneve) mind egy szálig
visszalopatta.
*
Gr. K. M. még a forradalom előtti időben 50 bivalyt behajtatott nyári
legelőre T.-Füredre, Józsa Gyuri jószágára. A szilvási uradalomban azon
időben kevesebb széna teremvén, mint máskor, Józsa Gyuri beegyezésével
téli tartásra is ott maradtak a bivalyok.
Józsa Gyurinak terjedelmes birtokaihoz kevés épülete volt, úgy hogy
saját jármos ökrei is kivül teleltek; nem volt tehát a vékony szőrü
bivalyokat is hova bekötni, hanem csak sub divo voltak, s tavaszra
mindnyájának bőre a gerendára került.
Szent György napkor a gróf, Füreden keresztül utaztában Józsánál
ebédelt; ebéd után beszélgetés közben így szól Józsához: „apropos
Bruder, hogy vannak a bivalyok?“
– Bizony Niki pajtás, nem szerették a klimát, s mind eldöglöttek.
A gróf nem szólott többet. Józsa pedig a bőröket is distrahálta a
zsidóknak, absque refasione domni.
Nehány év elteltével Józsának roppant sertésnyájai levén, számukra pedig
vitalitium nagyon kevés – megszorult s feledve a grófon elkövetett
tettét, makkot bérel 200 darab sertésre a szilvási uradalomban; a
gróffal könnyen megegyezett, a bért előre kifizetvén a sertéseket
fölhajtatta.
Mikor már jó meghiztak, a gróf a közeli falvakban kihirdette, mivel
restauratio alkalmával ezeknek segélyével dacolhatott a papismus
törekvéseivel „ki akar sertést ölni?“ Persze akadt concurrens a potyára,
s pár nap alatt a Józsa 200 darab hizott sertése el lőn kapkodva.
Egyszer eszébe jut Józsának, meg kellenék nézetni a sertéseket; felküldi
számadóját, de ez azon szomoru hirrel jött vissza, hogy a gróf mind
elajándékozta a nyájat korteseinek. Józsa épen ebédelt, s fogát
piszkálgatta s nem szólott egyebet, mint „hóhér teremtette, a bivaly, a
bivaly!“
*
Józsa Gyuri gazdag ember létére soha sem viselt más bundát, mint hat
kosbőrből, nem is kikészítve, csak kitörve, melyet mindig kifordítatlan
viselt, mely sokszor megázván, zörgött.
Egyszer, meg a jobbágyos világban uj bundát akart csináltatni; elmegy
tehát egy urbéres t.-füredi szücshöz, ki – valamint mindenki – ismervén
Józsát, hogy igen crudelis ember, – megijedt a mint meglátta.
– Bunda kell! de hónap estére készen legyen, mert különben megjárod;
ismersz ki vagyok?
A szegény szücs mentegetőzött, hogy a terminus rövid.
– Meg kell lenni, a materiát mindjárt küldöm.
Egy fél óra mulva bőgést hall a szücs az udvarán; hát egy bojtár hajt
hat nagy istentelen kost. „Meistruram! itt a materia! bunda legyen
belőle holnap estére.“
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Bernát Gáspár adomái, élczei, apró freskóképei és gazsiádái - 4