Bernát Gáspár adomái, élczei, apró freskóképei és gazsiádái - 2

csináltak; az átlátszó levén, Gazsi bácsi nem vette észre, a mint oda
nyul, ujjai az üveget koppantották, nem jött ki sodrából, hanem
megfenyegette mutató ujjával az üvegszekrényt és nem volt többé senkinek
az a rábeszélő tehetsége, bármi szépen kinálta a főnök ur, hogy
eszegessen.
*
Volt neki egy jó embere, a megboldogult Drevenyák, az rábirta őt, hogy
Manó napján gratuláljon gr. Andrássynak, ki szintén nagy embere volt az
„öreg urnak.“ (Így soha se hitták a fiatalos Gazsi bácsit, pedig már
hetedik X. nyomta vállát.) Ő olyan furcsa ötletdús levelet irt aztán
Andrássynak, hogy az rögtön kiszurt 100 forintot. A bankót Gazsi bácsi
bevarrta a zsebébe: „jó lesz majd a temetésemre“.
*
A kis pipában, hol vacsorálni szokott, nézte egy mellette ülő uri ember
meglehetős sulyos acélvégü botját, s dicsérte: „Hm, barátom, volt nekem
juratus koromban egy, a melyet még a nagyapámtól örököltem, szép darab
volt, a tetejébe familiaris cimerünk belevésve. Hanem egyszer két
pajtásom a korcsmában összeszólalkozott és az én botommal olyat ütött a
másik bordájára, hogy másfél esztendeig leveleket pecsételt vele“.
*
Egyszer megtörtént, hogy exequálták.
„Hát reggel, a mint az ágyban _civilben_ füstölök, kopogtatnak az ajtón.
Szabad, tessék; betolja magát három persona. Uram én N. végrehajtó
vagyok, a másik egy biztos és egy drabant. – De csak egy székem volt, s
mivel mondám, hogy civilben voltam a paplan alatt, hát nem is tudtam a
paplan alól szabadulni; tehát az egyik urat megkináltam a leüléssel a
székre, a másikat: üljön az ágyamra, a drabantnak már nem tudtam más
helyet adni, hát az ágy alól kihuztam azt az edényt és ráültettem.
– Tehát exequálni jöttek az urak? jó – mondám – tehát válaszanak ki egy
dominiumot, a melyik tetszik, persze az ágy fölött függő mappáról. Egyik
dominiumom a Tisza alatt van, a másik a holdban. – Hanem nem hallgattak
reám a huncutok, mindenemet összevissza pecsételték, még volt egy pár
májas kolbász az ablakom közé akasztva, egy jó barátom küldte, még azt
is a falhoz pecsételték.
*
Lauka Guszti találkozik Gazsival.
– Hallottad-e Gazsi, hogy tegnap a gazdag X özvegye meghalt?
– Ej be kár, egy nappal előbb még jó partie lett volna.
*
Az uri-utcai kávéház előtt nagy kockás német ruháju fiatal ember áll a
nyáron s egyszerre meglátja őt Bernát Gazsi.
Nézi nézi, azután hozzá megy és mondja:
– Uram siessen rögtön, fusson, rohanjon, meneküljön, mert önnek vége
van. Törnek az életére.
– De kérem… hebegé a megijjesztett.
– Ne vesztegesse az időt, hanem siessen a belügyminiszteriumhoz
passusért, onnét menjen Székesfehérvárra, s azután Schwarz Gyulának
hindosztáni vasutjával szökjék, nem bánom én, akár Jakaterinoszlawba.
– De hát miért? kockáztatja e kérdést a megnyaggatott fiatal ember.
– Hát azért, mert itt a kávéházban két angol van és azok 100 font
sterlingbe fogadtak, hogy az ön nadrágján még ma három parthie sakkot
fognak játszani.
*
A katonai speizcetli a legbolondabb, a mit életemben hallottam. A
katonaságnál rendesen tartanak tudományos felolvasásokat, hogy hivják az
inhobert, a generalisokat, az obislajtimontokat, az obervakmeisztert,
hogy kell pucolni a gombokat, szijjakat stb., de a főzésmesterségről
soha egy kukkot sem szól a Belehrung. A főzés olyan tudomány, mint a
szerelem, vele születik a katonával, azért ha az ujonc, mikor rákerül a
szakácsság, mentegetőzik, miként ő sohasem főzött, a menazsegazdától
azon választ kapja, hogy csak a tűz főz, izlést pedig a katona éhes
gyomra nem ismer.
Egykor évtizedek előtt vizitatiót tartott A. tábornok Galiciában, s a
mint a bakák szobáinak ajtain a heti étrendet megpillantá, szeme-szája
elállt, mert olyan főzeléket nem ismert, milyennel a magyar fiuk élnek.
Azért tehát hivatta az az napon művészkedő szakácsot, miként magyarázná
meg az egész hétre magyarul kiirt főzelék miféleségeit.
A baka megjelent bagótól dagadt képpel, oldalán egy kis szenes
tarisznyával.
– Méltóztassék parancsolni generalis ur.
– Hát mi a ménkő nevet adtok ti a főzeléknek? Hiszen én magyar vagyok,
még sem ismerem az ilyeneket.
– Könnyü azt megérteni nekünk, kik ilyenekkel élünk.
– Hadd lássam hát, beszéld el.
Vasárnap: köpencs öntve = zsidó perec.
Hétfő: kutyatök savanyun = krumpli.
Kedd: tót miatyánk = hajdina kása.
Szerda: macska nadrág = sodrott tészta.
Csütörtök: homok = buzadara.
Péntek: cigány kávé = fekete olcsó bab.
Szombat: srét = borsó, mely keményebb, ha fől.
– Miért nem nevezitek igazi nevén ezeket?
– Azért generalis uram, mert a paraszt eszik gombátát, krumplit, babot,
borsót, de mi nem vagyunk parasztok.
*
Bernát Gazsi is künn volt a kőbányai sertéskiállításon, még pedig Lauka
Gusztival.
Lauka Guszti pálcikájával addig háborgatta egy négymázsás fejedelmi
nyugodalmát, míg az megunta a mulatságot és odébb állt.
– Te Gazsi, mit gondolhatott ez a disznó mikor odébb ment.
– Valószínüleg azt, hogy – az okosabb enged.
*
– Barátom prenumerálj _soha meg nem jelenő költeményeimre_.
– Szivesen Gazsi, mennyi az előfizetési díj?
– Egy forint, de ha díszpéldányra fizetsz kettő.
*
– Bizony erős bor az a „Sas“-beli. Tegnap csak egy félmeszelyt ittam meg
belőle, s midőn haza az akademia palotája felé mentem, oly erős
tántorgás fogott el, hogy a falba ütöm fejemet, ha annak a tudományos
épületnek nem lett volna annyi esze, hogy kitért előlem.
*
– No csak nem megyek én többet Ó-Budára.
– Talán valami érte, Gazsi bátyám!
– Soha olyan tolvaj népet! Gondold el öcsém, egy ezüst hatos volt csak
velem, s abból is kiloptak három krajcárt.
*
Képviselők vacsoráltak az „arany sas“-nál és arról beszélgettek, ki a
legjobb vadász a képviselőházban.
Egyik X-et, másik Y-t mondta, míg a tulsó asztalról egy szerre csak
megszólalt Gazsi bátyánk:
– Megmondom én. Hrabár Manó, mert fél óra alatt _senki sem hordott még
annyi vadat össze, mint ő_.
*
Egyszer két darab cigány lókupec bevetődik valamelyik alföldi
parochiára, s az udvaron kezdi fincoltatni jól fölpaprikázott orru deres
gebéjét. A plébános megpillantja az ágaskodó paripát, s a lováért
ajánlott cserét elfogadja.
– Bizony nagyságos nemzetes főtistelendő ur, nem nekünk való az a friss
paripa, jobb lesz ez ide! – mondá ravasz humorral az egyik cigány.
A cserekötés előtt azonban a pap közölte a dolgot gazdasszonyával, ki
úgy látszott, hogy ur volt a háznál. A dupla minőségű konyha-miniszter a
lócambium megtekintése végett talpig fehér viganóban megjelenik az
istállóban, és szemlére veszi a cigány-gebét.
A cigányok tátott szájjal várták az indorsátát, de nem volt rájuk nézve
kedvező, mert a szemfüles gazdasszony azonnal kijelenté, hogy a pap lova
többet ér, mint az övék. A cigányok kicsöppentek a csere-paradicsomból.
A mint a már lekonyult fülü deres paripával ballagnak az udvarról
kifelé, azt mondja az egyik cigány a másiknak:
– Hej komé, azt gondoltam én, hogy a fekete a pap, pedig nem igaz, mert
a fehér ám a pap.
*
– Ugyan Gazsi ki az ott, az a hosszuhaju ember?
– Követjelölt.
– Hát ez kicsoda, ez a kis kopasz, szürke bonzsurban?
– Követjelölt.
– Hát ez a kajla lábu, a ki épen most ment el mellettünk?
– Követjelölt.
– Ugyan kérlek, nem mutatnál már nekem egy olyan embert is, a ki nem az.
*
– Ejnye de szép pipa! Ugyan mibe került? kérdezte Gazsi egy régi jó
ismerősétől.
– Úgy öt-hatezer forintba – felelé ez őszintén.
– Mi a kő? Hát hogyan?
– A fiam elvégezte tanulmányait, és ezzel ajándékozott meg, mikor az
utolsó vizsgán szerencsésen megbukott.
*
Meg volt hiva a legatus a jegyzőhöz ebédre. Véletlenből-e vagy
számításból, a házi kisasszonynyal szemben jutott hely. Ebédközben a
legatus szokatlan lévén még a szép szemek tüzéhöz, föl se pillantott
tányérjáról, se nem beszélt, csak evett, mintha nem is ő volna, hanem a
zsákja.
A kisasszony megunva a hasztalan kisérleteket, mikkel a legatust
beszédre hozni iparkodott, ahhoz az eszközhöz folyamodott, mely a
leghallgatabb fiatal embert is beszédessé teszi t. i. a tréfához,
elkezdte dobálni a fiok pap fejét kenyérgolyócskákkal.
Egy darabig türte a mi emberünk a bosszantást, de mikor már nem állhatta
tovább, ily szókra fakadt fölragadva az előtte fekvő fél kenyeret:
– Kisasszony! Úgy üssön meg még egyszer, hogy isten ucscse hozzá vágom
ezt a szatyit.
*
Jókai kitünő regényirónk egyszer meghivta Gazsit reggelire, de előbb
megkérdezte, mit kiván reggelizni.
– Elég lesz egy kis pálinka a kávé előtt, hogy a pecsenyére a bor jól
essék – felelé Gazsi.
*
Vas Gereben találkozik a váci-utcán Gazsival.
– Gazsi tudsz te diákul?
– Oh igen.
– Det mihi decem florenos post festam.
– Most jut eszembe, hogy nem én tudok diákul, hanem a bátyám, hanem
azzal is hiába beszélsz, mert annak sincs pénze.
*
Hallottatok-e már valamit a gyógyíthatatlan bajról, a mi ellen nincs
orvosság? kérdezte egy csomó fiatal irótól Gazsi bácsi a vadászkürti
kávéházban. – Nem. No hát halljátok és okuljatok. Az elmult kemény télen
elfagyott egy uri ember füle, mi neki tetemes alkalmatlanságot okozott.
Hányta és vetette is fejét e fölött jobbra-balra, miként segíthetne
baján, de nem használván a kámforféle házi szerek, elvégre orvoshoz
folyamodott.
Az orvos nem késedelmezett számára egy alkalmas receptet irni, mit
emberünk jól el is tett tárcájába, hogy el ne veszítse, adandó
alkalommal a gyógyszertárba küldendő.
Az alkalom nem soká késett, kocsisát azon helységbe kellett küldenie,
hol a gyógyszertár létezik.
– Nesze Jancsi, szólitá meg kocsisát, egy darab szépen összehajtogatott
papirt adván neki át, vidd ezt a patikába és hozz reája orvosságot.
A kocsis estve megjövén, a fagyott fülü uri ember nagy sietséggel ment
az udvarra elébe:
– No hát – kiáltá – meghoztad az orvosságot?
– Nem biz én téns uram…
– Hát mi a menydörgös menykőért nem? vágott közbe amaz.
– Hát a mint kezébe adtam a patikásnak ezt a cédulát, s megnézte, nagyot
nevetett, s azt mondta, hogy _ez ellen nincs a patikában orvosság_.
Hüledezve nézi most már betegünk az ominosus receptet, és akkor látja
nem kis boszuságára, hogy tévedésből az _adó intő-czédulát_ adta
kocsisának a recept helyett.
*
A ...gi kerületnek nem lévén jelöltje, a pesti központi kormánypárti
választmányhoz irt, hogy ajánljon neki egyet.
Ez L.... ujságirót ajánlotta, kit az egész kerületben senki sem ismert.
Midőn e miatt a választmányi elnöknél többen panaszkodtak volna, ez
ekkép vigasztalta őket:
– Tudják uraim, jobb helynek jobb kell, ide ez is jó!
*
Gazsi bácsi az „arany sas“ zsufolt termében ül többek társaságában,
midőn egy a pénzbőséget csak negative ismerő barátja belép. Az ujonjött
helyet keres Gazsiék mellett, de nem talál s boszankodva fölkiált:
– Itt sincs hely, már most hová üljek?
– Pajtás, ülj a pugyillárisodba – ott találsz helyet.
*
– Hová mész Gazsi?
– Vidékre.
– Képviselőnek?
– Nem, korcsmárosnak.
*
Bernát Gazsi találkozik egy ismerőssel.
– Hová, hová, Gazsi bácsi?
– Gőzfürdőbe.
– Thyü teringettét ebb’ a kutya melegben?
– Hja barátom én homeopatha vagyok. Az adósság alól is csak úgy lehet
kibujni, – ha az ember – uj adósságot csinál.
*
– Nézze Gazsi bátyám, milyen szépek vannak ezek között az _angol szűzek_
között.
– _Angol apácák_ azok öcsém.
*
Ködös borongós őszi nap volt. Szürke plaidbe burkolva egy öreg ember
haladt az utcán, fején asztrakán kucsma, egyik kezében esernyő, a
másikban egy pipaszár. Végtelen lassusággal lépdelt a váci-utca hullámzó
embertömege között, nem nézve sem jobbra sem balra. A zsibárus-utca
szögletére érve egy pillanatra megállt, s a mint meglátta, hogy abból
egy meklenburgi lovas szekér hajtat feléje, fölemelte esernyőjét s
integetett neki.
A kocsis megállt, az öreg pedig szép lassan elhaladt előtte a másik
szögletig.
– Jól járt, így szólt hozzám, a mint meglátott, mert különben elgázoltam
volna lovait.
*
– Hová Gazsi bátyám? kérdezte egyszer tőle Törzs Kálmán szorosan füléhez
tartva tenyerét, s belekiáltva a mily erősen csak az ember az utcán
teheti.
Gazsi orra elé tartá a pipaszárt és így válaszolt:
– Hát nem látod öcsém, hogy hurcolkodom? És most lodulj előlem, mert én
szállítom a kormány telegrammjait Jávába.
*
1848-ban Kossuth fölszólította, vállalna kormányhivatalt.
– Ha a hivatal abból áll, hogy a nyugtatványt megirjam, akkor nem bánom
– viszonzá Gazsi.
– Jól van hát – mondá Kossuth – egy ilyen nagy ország ilyet is elbir
egyet, de már kettő sok volna.
Igy lett aztán miniszteri fogalmazó, igazán, „tiszteletbeli“.
*
– Dolgoztál-e Gazsi hivatalos minőségedben valamit? kérdeztek egyszer az
50-es évek elején.
– Ugyan hadd el, hiszen akkor az akasztófáról lógva beszélnék veled, –
válaszolá inkább keserün, mint jókedvvel.
*
– Gazsi bátyám, nevettél-e 48 óta? kérdezték tőle egyszer.
– Sem azóta, sem azelőtt. Öt dolog van, a mit soha sem tettem. Száz
aranyat tüzök ki annak a fejére, a ki engem valaha nevetni, fizetni,
gorombáskodni, hizelegni vagy szaladni látott.
*
Jó kedve akkor se hagyta el, mikor már halálát érezte. Pezsgőt
szürcsölgetett a kandalló mellett s mondá:
– Tudtam, hogy megöl a francia.
*
Petőfinek hozzáirt két levelét ereklyeként őrizte, s csak bizalmasabb
barátainak szerette megmutatni. Halála előtt gróf Teleki Sándornak
küldte.
Az egyikben őt Petőfi „Bálványomnak“ szólítja. A másikban, melyben már
azt is tudtára adja, hogy megnősült, egy kis „paprikást“ kér, a mi jól
esik a a sok szerelmi édességre, „de ne legyen annyira paprikás, hogy
aztán az asszony ne élvezhessen“. E levél így van cimezve: „Szent Gáspár
barátomnak.“
E két levelet sokan kérték tőle nagy áron, akkor is mikor talán egy
krajcárja sem volt. Ő ilyenkor hidegvérrel dugta tárcájába a leveleket s
igy szólt:
– Becsületes ember előtt az ilyen megfizethetetlen, többet ér egy dupla
országnál.
*
Hagyományai között egy lepecsételt levelet találtak, melyre az volt
irva: „Lavotta tiszteletdija.“ Valószinüleg az az összeg ez, melyet a
zenedétől kapott az őszszel Lavotta arcképéért és kéziratáért. Belül
pedig ez volt olvasható: „Temetési költségeimre.“ Szegény öreg, hozzá
nem nyult volna.
*
Gazsi bácsit éjjeli tizenegykor a nemzeti szinház előtt találják.
– Hova, hova olyan sietve öreg?
– Megyek a szinházba.
– Patvarba, hiszen már régen vége az előadásnak.
– Igen, de én a _holnapi_ előadásra megyek.
*
Akkortájban, midőn a közösügyes világ hozzánk beütött, esetleg több
beamter kenyér nélkül maradt.
Egyik, eredetileg valami karinthiai káposztataposó, elszokván már végkép
az ősi mesterségtől, fölszedte sátorfáját s neki ment a széles nagy
világnak hivatalt keresni. Csehországban meg is lelte azt csakhamar,
mihely kiböffenté, hogy Magyarországból kiebrudalták.
Míg a munka német nyelven folyt, csak rendén ment minden, hanem a mint a
főnök rövid időn egy magyar okmányt nyomott a karinthia sógor
tubákfogyasztó orra elé cseh nyelvre fordítás végett: a kiakolbolított
fetter keserű ábrázattal vallotta be, hogy sem magyarul sem csehül egy
árva kukkot sem tud.
– Nem-e – szörnyüködék a főnök – és hány évig hivatalnokoskodék ön
Magyarországon?
– Összesen két évig.
– Két évig! Pfui! szégyelje magát az ur, ha két álló évig
hivatalnokoskodott Magyarországon, és még csak – _csehül_ sem tanult
meg.
*
Hallottad-e már Gazsi, hogy a bécsi gróf N....y 120,000 tallért nyert
egy külföldi lotterián?
– Úgy kell neki, mért játszott!
– Nos hát mit szólsz hozzá?
– Ha nem vacsorál, kijöhet vele egy hétig.


TÖRTÉNETI ADOMÁK.
Báró Orczy Lőrinc kitünő magyar mágnás volt. Emlékét az irodalom és a
polgári élet maiglan is hálásan emlegeti. A biró nevenapját ünneplé. A
fegyverneki puszta emberül meg volt szállva gratuláló vendégekkel.
Hosszu sátor alatt vigan folyik a lakoma. Bor és cigány quantum satis.
Tormás disznófő cirkulál.
Ácsi cigány!
„Ecce caput porci, vivat Laurentius Orczi.“ Holdmezei berei vándor poeta
ez elmés ötletét tapsok és vivátok koszoruzták.
Az áldomások ideje földerült.
– Hát Józsa Gyuriról quid juris? – interpellálja a poetát egyik jucundum
vendég.
„Józsa Gyuri vagyon immáron a latba,
Nem láttam fenébbet ilyen kis állatba.“
A fölhevült vendégek vállaikon hurcolták meg a vándor poetát.
*
Anno domini 1826 valami jótékony célra a pesti német szinházban magyar
előadás tartatott. Az akkori magyar szinészvilág csillagai: Megyeri,
Lendvay, Szentpéteri, Fáncsi stb. játszottak. Stuart Mária adatott. A
nézőtér egészen megtelt. József nádor is jelen volt. A legérdekesebb
jelenetben azonban a karzaton egy csavargó pudli elugatja magát.
A pudlihangra Bod Pál talpig magyarban, irtóztató hegyesre fent
bajuszszal, a zártszékek közepéről föláll, széttekint, rettentő
bass-bariton hangon elkiáltja magát, hogy „_ki beszél itt németül?_“
Most már resztó, mert az erre vágott pofákat leirni nem lehet.
*
Bernát Gazsi 1845-ben a nemzeti szinházzal átellenes vörös ökör
vendéglőben quártélyozott. Vékony dongáju szállásán a democraticus
hajlamot papirbutorok képviselték.
Szobája előtt még a csirketolvaj anyáju zsebvágó is keresztet vetett
magára.
Papirtüdejü ablakfüggönyén a következő poema volt olvasható:
„Ha kinézesz innen a magyar szinházra,
Találsz egy nemzetet megcsufoló vázra.
Ha betekintsz, láthatsz olyan földesurat,
Ki már husz év óta contractust osztogat.“
*
A bécsi hires humorista Safirtól szállást bérelt egy kedélyes német.
Egyszer valamin összezörrentek.
A német egy szóból álló levelet irt Safirnak: „_Judicium_.“
Safir megértette, hogy ez nem tehet mást, mint azt, hogy jud… ich… zieh…
um.
Safir azonnal válaszolt: „_Officium_,“ azaz: O… vieh… zieh… um.
*
Szabadságharcunk előtt a nemzet fővárosában a váciutcai „nádor“ vendéglő
volt az akkori politikai notabilitások gyülhelye. Kossuth, Benyovszky
gróf Desőffy Aurél stb. esténként el-ellátogattak a csendes fészekbe.
Vitatkoztak, adomáztak rend és kellemmel.
Egyszer azon komoly thema villant meg köztük, hogy valjon a magyar faj
szaporátlan voltának mi oka lehet. Képzelhető, hogy annyi okos ember a
tudomány és ismeret mily kitünő érveivel világíták meg e fontos kérdést.
Utoljára Desőffy Aurél szólott. Ennyi elmeél után nekem csak paraszt
dictió jutott. Elmondom. „Én e tárgyat egyszerüen fogom föl, s azt
állítom, hogy a nemes állat, oroszlán, tigris nem szapora; hanem szapora
a poloska, szapora az adósság. Nem is nemes állatok azok.“ – Ez volt a
vita koronája.
*
Hevesmegye egyik alispánja, az elmésségéről hires J..., midőn
hivataláról leköszönt, s ősi szokások szerint bucsuznék, többek közt így
szólott az összesereglett karokhoz és rendekhez:
„Ime visszaadom a tekintetes nemes vármegyének a maga 100 esztendős
gólyáját.“
Hevesmegye cimerét gólya ábrázolja, s az illetős gólyás pecsétnyomót
J... bucsuszónoklata előtt ép száz évvel nyeré meg.
*
Magyarországban történt, a török uralom korában, midőn a legutolsó török
kalmár is megkivánta a nagyságos cimet, hogy egy szegény kalmár
bevetődött egy ilyen nagyságos török kalmárhoz.
– Nagyságos ur! Egy mázsa kősóra volna szükségem. Beteg a tehenem, s
azzal akarnám nyalatni. Aztán házi szükségre is kellene.
– Szegény magyar! Hát te nagyon szegény vagy. Na itt van ez a két darab,
ez épen egy mázsa.
– Bizony szegény vagyok nagyságos uram, alig van mit egyem. Azért kérlek
nagyságos uram, ne add drágán.
– Jól van szegény paraszt. Hát vedd egy márjásért.
– Köszönöm nagyságos uram, de most nincs mivel kifizessem. Ha az
aratásnak vége lesz, pontosan meghozom.
– Na oda adom így is, hanem hát ha megcsalsz szegény paraszt. Én azt sem
tudom ki fia vagy. Hanem tudod mit? Vidd el az egyiket, és hadd itt a
másikat zálogban.
És úgy lett. A paraszt elvitt félmázsa sót, s a másik felét ott hagyta
az egészért zálogban.
*
Eszterházy püspök igen szerette a felebaráti szeretetet vallás különbség
nélkül – persze csak a keresztény vallásuakra nézve – gyakorolni.
Társaságában asztalánál mindig voltak protestánsok – és épen ezért igen
szerették őt ezek is. Meg volt azonban az a gyöngéje, hogy szeretett
térítgetni. Ha nem sikerült, az nem változtatott jó indulatán az illető
irányában semmit.
Uradalmi ügyvédje is kálomista volt.
Egyszer ehhez az ügyvédhez fordult, úgy aszta után, és kezdi térítgetni.
Az állt erősen.
– Hallja kend – szólt végre a püspök, hiszi kend, hogy Krisztus urunk
isten fia légyen?
– Hiszem és vallom, kegyelmes uram, – hisz az én vallásomnak is alapelve
ez!
– Hát a szentháromságot hiszi-e?
– Nem kevésbé hiszem és vallom kegyelmes uram.
– Hanem a transubstantiatiót nem hiszi kend ugy-e?
– Azt már nem hihetem, kegyelmes uram.
– Hm – – pedig lássa kend – – ugyanazzal a fáradsággal azt is elhihetné
kend.
*
Abban az időben, mikor Simor, Hajnald stb. egyivásu urak a bécsi
„Pazmaneum“ növendékei voltak, járt be a „tisztelendő urak“-hoz egy
hevesmegyei fiatal mesterember ismerőse egyik másik fiatal papnak.
Eldiskuráltak az édes hazáról – s a mesterember rendesen bekebelezte a
délről számára eltett comedentiát. Egyszer azon hirrel lepi meg a fiatal
papokat, hogy ő házasodik.
– Hohó – – és kit vesz el? kérdik tőle.
– Hát egy jóra való mesterember lányát a Lépoldstadtból; jóravaló derék
egy fehér személy: azután meg már magyarul is jól tud.
– Magyarul? Aztán hol tanulta?
– Hol-e? _Hát a kaszárnyában_, lőn az önérzetes válasz.
*
Albrecht főherceg körutjában történt, hogy egy tiszta magyar falu
kirukkolt lakossága éktelen „vivat! vivat!“ kiáltásokkal fogadta a
fönséges urat.
„Éljen!“ nem hallatszott egy sem.
A főherceg kiséretéből megkérdi aztán valaki a jegyzőt, miért vivátoznak
ezek, hiszen tiszta magyarok, mért nem mondják inkább, hogy éljen?
– Jaj méltóságos uram – felel a jegyző füle tövét vakarva, nagy sora van
ám ennek. Úgy kellett ezekbe jóformán bottal beleverni a „vivat“ szót,
mert az a veszett természetük van, hogy az „éljent“ nem tudják kimondani
egymagában, azonnal utána teszik, hogy „Kossuth Lajos“.
*
A régi jó világban utazott a debreceni homokpusztákon egy
vándorszinész-társaság. A társaság négy férfi tagja egy kocsiban ment
leglassabban, gazdája nagyon kimélvén lovait.
Hiába kiáltoztak a parasztnak, hogy hajtson sebesebben, az csak nem
akart, míg végre egy leszállónál a négy szinész összebeszél és ismét
felülnek a kocsiba.
Megszólítja az egyik a kocsist, hogy menjen sebesebben, mert majd ez
lesz, az lesz; a kocsis nagy hetykén visszamordult.
– Azt gondolják az urak, hogy a mért nincs bajuszuk meg szakálluk,
engemet megijjeszthetnek? Sokat láttam én már, láttam én már olyat is, a
ki a száján megesz valamit, aztán a fülin jön ki. Nem olyan könnyü engem
megijjeszteni.
– Hja barátom – szól az egyik vissza, mi az ahhoz képest, a mit mi
tudunk! Nézze csak, az a ki ott ül hátul, az olyan ember, hogy ha
megharagszik, hát lekapja a fejebőrét, s oda vágja annak a fejéhez a
kire haragszik.
– De már ilyen bolondot ne mondjon az ur, ezt már nem hiszem.
Megszólal erre a parókás szinész, kinek szép márványsima feje volt:
– Hajtson jobban barátom.
– Nem loptam a lovamat, vág vissza félvállról a kocsis.
A szinész egyszerre dühbe jön, lekapja a fejebőrét és odavágva azt a
kocsis fejéhez elordítja magát:
De hajts erre-arra! Mert az enyém után mindjárt a tied is lejön.
– Gyü! ordítja az elrémült paraszt, meglátva a sima fejet, s úgy közéje
vágott lovainak, hogy két órával elébb érkezett Debrecenbe, mint a többi
szekér!
*
Az X. járás fiatal jobboldali képviselője nagy tűzzel mondott
programmbeszédje folytán szörnyen megizzadt és egyre törölte homlokát.
Midőn beszédjét elvégezte, s a publikum oszlófélben volt, M. ki hires
baloldali és nagyon élces uri ember, megfogta kezét és így szólt:
– No már öcsém, én hallottam Deákot, hallottam Kossuthot, de úgy mint
te, egyik sem – _izzadt_.
*
Az ötvenes években történt. Jámbor civil népség, Somogymegye fiatalsága,
a szükölködők vagy más valami jótékony célra bált rendezett a kaposvári
termekben. Deferentiából s tán lovagias udvariasságból az akkorában
uralma fénykorát élő katonaság is hivatalos levén, az ép ott állomásozó
„rendcsináló“ vértes ezred karcsu tisztecskéi a fényesre csiszolt
parqueten emberül megis állották a sarat, sőt akadt köztük nem egy, ki
szerette volna bevallani, miképen ő – bár Magyarországot már amugy is
egészen meghódítá – szivesen folytatná a hódítást „en particulier“ a
tüzesszemű magyar delnőknél.
Minden „szépen“ ment a szünóráig.
Ki volt már vidéki bálokban, az tudja csak, mit jelent ott e szó:
szünóra. Hja! az őserejében virágzó természet megkivánja a magáét, s
mint egy általános takarodóra mindenki az étterembe siet. Az élet anyagi
oldala lép előtérbe, s kipirult arcu hölgyek, aggodó mamák, s jól
táplált papák oldalánál vigan nevetgélnek párolgó tálak mellett, míg az
erősebb nem külön terembe huzódva, poharak között mulat, s tánctüzelte
vére lerázva a civilizáló viszkolt padlón magára kényszerített feszélyt,
vad forrásnak indul, közelebb inti a bandát s úgy tombol el-elkapva a
hegedű siró nótáját s a bús magyart dallja, míg köny nem jő szemébe.
Az akkorában még egész friss sebből vérző honfi kebel, kezdetben amugy
is nyomottá tette a hangulatot, s azok jelenléte, kik durva kézzel e
sebeket ütni segítették, szintén alig volt alkalmas a bús emlékek
feledtetésére, – de az illatosan párolgó tálak csörgése s a poharakban
habzó tűznedv lángja mellett mind jobban olvadni kezdett a fagyos fásult
kebel s a kiirthatlan jó kedv, a magyar jellem ez ősvonása, elfoglalá
megillető helyét.
Egyszerre, midőn a társalgás fölmelegedve a rántott csirkék, cottletek
stb. boncolgatásában, már élénkebb hullámokat vetett, s az izzadó
cigánybanda épen bevégezve a sirva vigadó nóták egyikét, összedugott
fejjel azon tanácskozott, kinek a nótáját kezdje? bántó applombbal
föláll egy tisztecske, s kardját megcsörrentve egy ujdonatuj piros hasu
ötforintost oda vet Miska cigánynak:
– Sie Primgeiger! Gott erhalte! s fensőbbsége érzetében a publikumhoz
fordulva:
– Meine Herren! aufstehn!
Mit volt mit tenni? A tényleges hatalom előtt meghajolva vagy tán a
sértő gyöngédtelenség ily hallatlan fokától megkövülve, a megye kemény
szittya ivadéka állva hallgatá végig az emlékezetes dallamot. A tisztek
oly triumfáló arccal néztek körül, mintha honvédeink sohasem látták
volna a hátukat.
Hagyján a fölszaggatott honfiseb, hagyján a fölszaggatott honfibú, hisz
kezdtük azt már megszokni, hanem a sok meghült pecsenye, mely áldozata
lett a „Gotterhaltenek“.
A győzelem érzetében, daemoni mosolylyal ajkán, kardcsörtetve foglalt
helyet ujból a tiszti kar s a pincéreknél vacsorát kezdett rendelni,
mely meg is érkezett.
Ki tudja mi történik, ki tudja mily elégtételt vesz a joggal
fölháborodott fiatalság, ha egy köztiszteletben álló őszfejü hazafi
közbe nem lép.
A nem sejtett sértő merény után beállott vészteljes csöndben felállva,
teljes nyugalommal zsebébe nyul, s meglehetős puffadt tárczájából a
legeslegujabb tizforintos bankót kikeresve, oda nyujtja Miska cigánynak:
– Miska fiam! Mir zweimal „Gotterhalte!“ s tisztes arcát a fehér
waffenrockok felé fordítva:
– Meine Herren aufstehen!
S Miska bandája egész elkeseredéssel huzta a nótát, egyedül