Bernát Gáspár adomái, élczei, apró freskóképei és gazsiádái - 1

BERNÁT GÁSPÁR
ADOMÁI, ÉLCZEI,
APRÓ FRESKÓKÉPEI ÉS GAZSIÁDÁI
ÖSSZEGYÜJTÉ
HÁTRAHAGYOTT ÖZVEGYE:
A SZAMARKANDI PÜSPÖK.
BUDAPEST, 1878.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IRODALMI INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


TARTALOM.
Egy kis elöljáró beszéd 5
Bernát Gazsi a menyországban. Legenda Kakas Mártontól 11
Adomák és élczek 15
Történeti adomák 44
A régi jó időkből 57
Józsa Gyuriádák 67
Bernát Gazsi levelei Bernát Gáspárhoz 96
Bach csemegék 121
Apróbb freskok 128
Gazsiádák 172
Bernát Gazsi gazdasági gépei 204
Bernát Gazsi talányai 206


EGY KIS ELŐLJÁRÓ BESZÉD.
„Közeledik a generalissimus adószedő, a halál! Tisztelgek neki, s
összegöngyölitve lelkemet átadom neki ebben a s katulyában. Elég soká
hitelezett s én becsülettel, sőt busásan megfizetek. Voltaképen két
lelket adok neki. Egy gyermekét, melyet mindig szivemben hordoztam, s
egy aggastyánét, mely ezelőtt hatvanöt évvel szállt belém, s melyet
mentől inkább tartottam jól reménységgel, annál inkább rám vénhedett.
Élhetetlen lélek volt a lelkemadta, s mindig attól a gyermekétől kért
kölcsön, mely bőven födözte a deficitet. Jó lett volna
financminiszternek. Nesze hát! Nem sajnálom tőled. A halálnak is csak
élni kell!“
Ilyenformát mondhatott a mi kedves Gazsi bátyánk annak a sovány
kaszásnak, midőn hajó-utcai, 5-dik szám alatt lévő lakásán megjelent, s
ama táboriágyféle alkotmány elé lépett, melyben Bernát Gazsi nyugalomra
hajtá fejét minden reggel, hogy este újult erővel vegye nyakába a
várost.
Már most mindennek vége, özvegységre jutott a samarkandi püspök, ki
tudvalevőleg Gazsi bátyánk felesége volt. Hamisítatlan, őszinte bánat
fogta el mindnyájunk szivét, kik e rendíthetlen komolyságu s
kiapadhatlan tréfától bugyogó kedélyt ismertük.
Halála előtt néhány héttel, véletlen a nemzeti szállodába vitt
vacsorára. Oly enyhe idő járt, hogy – bár december derekán voltunk – az
üvegterem nyitott ablakain szelid tavaszi szellő lengett be, alig-alig
lobogtatva meg a gázlámpák égő tulipánjait.
Már a dessertet hordta föl a hosszú, szőke pincér, midőn mutató ujját
magasra emelve, megáll előttem Gazsi. Se „jó nap“ – se „jó estét“ – ez
nem volt neki szokása. Harsány hangján, melyet csak maga nem hallott, de
a többiek annál jobban, kegyetlenül panaszkodott Rothschildra, ki három
stafétát küldött ma le Bécsből Pestre, azzal a fenyegetéssel, hogy ha
még egy nap vonakodik elfogadni a másfél millió forintnyi osztalékot,
kénytelen lesz őt (Gazsit) bepanaszolni, mert ő (Rothschild) nem bolond,
hogy az ilyen lakásszük időben szállást adjon a más fia aprópénzének.
Siralmas időket élünk. Az embert kiszorítja a pénze a szobából.
Aztán mellém ült, s térde közé kapva harmincöt éves esernyőjét, nem
sokkal fiatalabb kabátja zsebéből kikap egy panatellast, rengeteg nagy
bicskát a másik zsebéből, melynek óriási pengéjével gondosan levágta a
szivar hegyét s végül egy imposans térfogatu katulyát, mely öblében
villanyfejü apró sétabotokat rejtegetett, melyeket Gazsi gyufáknak
nevezett. S midőn a phosphoros pálcát a roppant katulya érdes lapján
végig rántotta, rágyújtott az illatos „dohány-kolbászra“, mint nevezé, s
apró karikákat eregetve, belebámult a csendesen lobogó lángba.
– Ha már szivarra gyújtottál, gyújts rá egy kis tréfára bátyám.
– Pajtás, kiadtam árendába. Tréfa részvénytársaságot gründoltak belőle.
Már én ezután csak szelvényes auflággal eszem káposztát s osztalékkal
töltött bélessel élek.
– De mikor már annyi a pénzed!
– Gyülöletből gyüjtöm. Ha együtt lesz mind, tűzet rakok alája,
fölgyújtom s szalonnát pirítok mellette.
Ezzel – sóhajtott. Még sóhaját sem hallottam; talán más sem. Aztán felém
fordult egészen.
– Pajtás – mondá – _megvásott már az én életem szekerének tengelye_.
Nagyon kifelé áll annak a rúdja.
Először életemben hallottam komoly szavát. Több volt a komolynál, bánat
rezgett hangjában.
Megütközve néztem rá.
Ki-kialvó szivarját újból meggyújtva kivett bundája zsebéből egy
rengeteg almát, mindene rengeteg volt, s tányéromra tette.
– A szőregi pusztáról fa-ágyúból lőtte rám egyik jó pajtásom. Neked
adom. Reggelre pedig elvárlak. Olyan malac-szalonnám van, hogy kinyilnék
utána torka X-nek is. (Itt egy kappanyhangjáról ismeretes rekedt uri
ember nevét említette.) Ambrosziacus pogácsám, nektári szilvoriumom.
Különösen ajánlhatom – mindkettőt megátkozta a pápa, a miért hogy nem
fogadtam el tőle a bibornoki kalapot. Fehérhajó-utca 5-dik szám. Ott
lakik Bernáth Gáspár. Nekem legalább azt mondta. Még havat is mutatok.
Azt pedig, nem láttál az idén. Canadából küldte egy jó barátom. Olyan
száraz, hogy csak forró vizben olvad föl. Megyek telegraférozni
Rothschildnak, várjon még újesztendeig. Akkorára ki lesznek vakolva
földalatti pincéim, miket Pest alatt ásatok.
Azzal egyet legyintett kezével a levegőben s odább tipegett.
Szegény jó Gazsi! Ekkor láttam utoljára. Rothschild bátran küldheti már
neki tolakodó millióit. Gazsi már elhelyezkedett a föld alatt.
Épen Gáspár napján halt meg. Ez volt utolsó, keserű tréfája.
Utolsó szavát följegyezte a krónika.
Midőn egyik hive azon hirre, hogy ágybanfekvő, a szenvedő mellé sietett;
ez már hidegülő újjával az asztalkán álló kibontott pezsgős üvegre
mutatott, mondván:
– Pajtás, tudod-e ott annak a folyadéknak mi a neve?
– Hallom.
– Annak a neve az, hogy „be vele!“
A barát megtöltött egy poharat, s Gazsira köszönté.
– Egészségedre, gyógyulásodra, jó cimbora!
A beteg szemhunyorítással intett neki köszönetet, aztán a falnak
fordult, szemét behunyá s meghalt. Végrendeletében a lipótvárosi
bazilikának testálta minden – adósságát.
Voltakép iró soha sem is volt. Csak barátai unszolására tette papirra
egyes tréfáit, barok ötleteit. „Fresco képek“ s „Kaczagányok“ cimen adta
ki azokat. De úgy olvasva nem hatottak. Életet, szint, eredetiséget csak
az ő előadása által nyertek.
Rendesen nádpennával irt, s kifogyhatatlan kék papirszeleteire – az
ismeretes Bernáth-bankókra vetette öreg, szép betűit, s szokatlan
nagyságú pugyillárisából szedegette elő a röpke lapokat.
Egy-egy lap megemlékezvén Bernáth Gáspárról, őt cynikusnak mondja.
Tán az lehetett életmódjában. De sem szavaiban sem viseletében nem volt
az. Udvarias, gyöngéd, szerény és külsejeben – a mennyire szegény
sorsától telt – csinos és takaros volt mindig. Soha sem járt keztyű
nélkül, s ruházata ha foltozott volt is, de pecsétes, rongyos sohasem.
Kivéve, hogy budája gallérának hulladozó szőrét nem vihette a
kefekötőhez, mint panaszlá. „Hanem“ – úgymond – „adott az emberséges
német három bödönynyel „kraftharwuchs“ pomádét; azzal kenegetem a
vidraadtát. A bundámat meg, a ki otthon van, borotváltatom.“
Mindnyájunk kedvence szállt vele sírba. Az „arany sas“ bujában lelógatja
szárnyát, s a „kis pipából,“ melynek ízes magyaros konyháját annyira
becsülte, kialudt vele a gyújtó szikra, mely sokak kedvére pattogott,
sistergett ott az asztal fölött.


BERNÁT GAZSI A MENYORSZÁGBAN.
– Legenda. –
Kakas Mártontól.
Szilveszter utáni valamelyik napon
Zörgetnek erősen a menyország kapun,
Bunda alatt alszik nagy mélyen szent Pető,
S horkol hatalmasan, csak úgy reng a tető!
»Ki háborgat megint? Mikor úgy alhatnám?
Hát azért van Pesten kholerabizottmány?
Azt hiszem, nem is lesz már dolga halálnak:
Lesz gondja felőle jó doktor Halásznak.
Hát megint egy lélek! Héj ez is eltévedt
Hogy a meghaláson kezdi meg az évet.
Furcsa forsponton jött; két szárnyas pegazus!
Soványak! Látszik, hogy legelőjük gazos.
Ki vagy? Mi vagy? Mi kell? Mit hoztál? Ki hozott?
Van-e utleveled? Rendén láttamozott?
S kapunyítási pénz? A mi legfőbb dolog…»
A kulcs a závárban nagy-lassan nyikorog. –
Megáll a szekérrel erre az igás pár
S leszáll a ferhécen át jó Bernát Gáspár.
… Komoly, a milyen volt teljes életében;
Szent Petőt köszönti illendően, szépen:
«Pálinkás jó reggel, kedves urambátyám!
Odadnám, ha volna, de nincs visitkártyám;
Hát majd bemutatom magamat így szóval.» –
Azt mondta rá Péter: »jól van öcsém, jól van.«
«Rá érünk, – mond Gazsi; hisz az _öröklétből_
_Három fertály egyre_ csak most mult éjféltől.
– Hát nem küldött engem semmiféle doktor
Nem komázok velük, félek én azoktól; –
Végeztem a dolgom odalenn a földön;
No, mondok, a telet már az égben töltöm. –
Látom, ide fenn is rosszul mehet minden:
Itt sincs rendes budget, minden évben _indemn_.
Miniszter sem esik odalenn, a mennyi
Csillagot láttunk az égről futva menni.
Egy _kanca meteort_ sörényen megkapék
S csak úgy a szőrére sebtében felkapék.
Gyih a menyországba! Majd teszek én rendet;
A financiákat hozom én ott rendbe.
De fele uton kidült a tüzes gebe,
Jó, hogy a szellemi omnibusz fölveve,
Jaj de rosz két pára! _poézis és próza_;
Nem csoda: szegények úgy el vannak nyúzva,
A _téjuton_ pedig olyan sárhabar van,
Mintha a vármegye tartaná jó karban,
Csakhogy az a latyak, mely a lovat kinzza,
A _téjuton_ csupa érett turó s brinza.
Három perc az égig e két rosz paripán;
Holott fél pillantás áll itt a tariffán.
Jaj de hátra van még minden az egekben!
Hogy elmaradtak a közlekedésekben!
No de itt vagyok már, majd lesz itt más dolog.
Ha én mindenüvé vasutat traceolok:
A fiastyúktól le a kaszás csillagig.
Innen a göncölig, hol a medve lakik:
A _zodiacuson_ végig egy _körutat_,
S a _paradicsomon_ át egy sugárutat.
_Lánchiddal_ átkötöm a _Styx_ két oldalát,
_Vizvezetté_ teszem a _Lethe_ italát,
Kibaggereztetem a phlegeton medrét.
_Tiszaszabályozom_ a _vizöntő_ vedrét.
_Mahomed édenét_ én expropriálom,
A szentek számára újra parcellálom,
S a sok facérrá lett szép _húri_ számára
Egy _kiházasító-egylet_ lesz fundálva,
Éneklő angyalok értékét fölverem.
Lesz számukra egy nagy _akcientheáterem_.
Részvényesek ezen tudom nem veszthetnek.
Zsidó van itt elég, s azok jól fizetnek,
Képzelem a _kvártély_ szük a menyországba:
_Ábrahám_ apánkkal állok társaságba,
Egy új _Baubankot_ alapítunk együtt:
És a menyországot újra fölemeljük. –
A _csillagok_ is már sötétek, mint látom
_Gázvilágítással_ az eget ellátom. –
Panasz van a földön, hogy az imádságra
Nagyon későn jön, ha jön az indorzata;
_Villanytelegraf_ az égben lészen müvem,
S azon imádkoznak ezután majd hiven.
_Életbiztosító bankot_ is fundálunk,
S az nagyon jó gscheft lesz itt, hol _nincs halálunk_,
_A pokolba_ meg egy _tűzkár-aciendát;_
Az ott népszerű lesz, s ad szép dividendát, –
Az idvezülteknek _pezsgő-gyárt_ teremtek;
Abból ingyen isznak mindenféle szentek. –
És hogy tökéletes legyen boldogságunk,
A dinomdánomhoz _cigányt_ importálunk,
S hogy az áldott jó nap itt se teljen restül,
_Felhőket_ segítek fújni _dohányfüstből_.
A _poklot_ megveszem: a ki miért bent ül,
Minden adósságát kifizetem szentül. –
Legyen Generalquitt! A vén _Lucifernek_
Adok _nyugdíjat;_ – menjen Gráczba hausherrnek. –
S nehogy e szép világ valaha elveszszen:
_Galvanoplastice in duplo_ megszerzem.
Fizetek per cassa; mert ez tőlem telik;
Van olyan erszényem, a mely mindig teli;
Mert az én ősapám volt az a Pharao,
Kiről megirta a hjeroglif-faragó,
Hogy Mózes elszökvén tőle Egyptomból
Egy siklus pénzt elvitt tőle szép suttyomból,
Ezt megkérem mostan. Ez a kamatjával
Triliom forint lesz, három huszasával.
Ebből adok kendnek egy _milliós bankót_.
Kisebbel nem fizet igaz ur, csak bankrot.
Huzzon le ebből egy _Kerkápoly-érmet:_
A többi tartsa meg majd _Péterfillérnek_…»
… Nem tudott há lenni Péter bámultában:
Még a pipa is kialudt a szájában. –
»’Sz te _Bernát Gazsi vagy!_ Angyal bújjék beléd!
Gyere be hát frissen, – aztán igyál elébb!»


ADOMÁK ÉS ÉLCEK.
Az uri-utczán ballagott Gazsi bácsi a déli órákban. Találkozik vele
valaki.
– Hova megy ebédelni Gazsi bácsi?
– A kis pipába uramöcsém; mert az fölér egy nagy csibukkal is.
– S miért ér föl Gazsi bácsi?
– Azért mert olyan jeles italt mérnek benne, hogy mikor valaki mint
tiszteletbeli esküdt ment be oda, s megivott egy félmeszely bort úgy
jött ki, mint vicispán.
*
Gazsi bácsi a városház-téren sétált a szeles időben, plaidjebe
sokszorosan beburkolva. Hát egyszer csak jön egy szélfuvatag, s a hosszú
plaidet kibontja. Egyik szárnyát tartotta Gazsi bácsi erősen a kezében,
de bizony a szél kibontotta egész terjedelmében, s a másik végét ugy
fogta el egy drabant Békás megyeren és szépen fölgöngyölítette, míg
vissza nem göngyölitette Gazsi bácsiig.
Ez volt aztán a hosszú plaid!
*
Egy télen Gazsi bácsi huzamos ideig fekvő beteg volt. Fölépülése után
találkozik Lauka Gusztival.
– Hallom typhusban feküdtél, szólítja meg Guszti részvéttel.
– Nem typhusban, hanem – – – gatyában volt a felelet.
*
Ez is kedvenc adomája volt.
– Menyus gazda, a kend szamara az egyház tagjában bitangolt. Adjon
zálogot vagy _elveszem a szamarát_, mondá a tisztelendő ur a szamarastúl
előtte álló Menyus gazdának.
– _Ha elveszi_ a tisztelendő ur, _vöm lesz_ felelé elmésen a vádlott.
*
A hatvani-utcában ballagott Bernáth Gazsi egy miniszteriális urral, ki
Deák Ferencznek igen nagy tisztelője volt.
Meglátnak egy csinost paraszt leányt és Gazsi nem késik
kinyilatkoztatni, hogy a fehér cseléd csinos egy szive szerinti persona,
s hogy szeretne csókot cuppantani piros arcájára.
– No nekem csak a művelt szellemű, tanult és okos nők tetszenek – jegyzé
meg a miniszterialis ur.
– Hát ha csak okos embert szeretsz – felelé Gazsi – akkor csókold meg
Deák Ferencet, _az elég okos_.
*
A nemzeti szálloda éttermében leteszi a pincér a kért sült csirkét Gazsi
bácsi elé.
Ránéz az a hozottra és megszólal.
– Hiszen ez a csirke már a Noe bárkájában mint kakas kukorikolt – –
mindjárt megismertem.
*
Egyszer a már rég ideje leégett „Griff madár“-hoz cimzett vendéglőben
beszélgetésbe eredt Bernáth Gazsi egy túl diákos fiatal emberrel. A
beszélgetés folyamában fölkiált a fiatal ember:
– No hát nem úgy beszélek én, mint egy könyv?
– Oh nagyon is úgy – felelé Gazsi, és megérdemli, hogy szamárbőrbe
kössék.
*
Moháczi bácsi, a ki meglehetős testi terjedelmének megfelelő
appetitusáról ismert egyéniség Budapesten, panaszkodott Gazsi bácsinak.
– Egészen elvesztettem étvágyamat!
– Kivánom, hogy ne szegény ember találja meg, felelé Gazsi.
*
Ép abban a pillanatban látja meg Gazsi bácsi a suhancot, midőn fürdést
kisértendő, elsiklik a viz szélén s nagyot bukik hanyatt.
– Úgy kell öcsém – szól hozzá az arra menő Gazsi bácsi – miért nem
patkoltattad meg a talpadat.
*
Egy ködös napon találkozott Gazsi egy vidéki celebritással a lánchid
elején.
A vidéki panaszkodott a nagy köd ellen, mely egészen elrablá tőle a
kilátást a fejedelmi Budára és az ősz Gellértre.
– Soha se busulj barátom, vigasztalta őt Gazsi, legalább nem látod a
feketesárga zászlót!
*
Ama gyászos emlékű napon, midőn Nyári Pál szerencsétlen elhatározását a
Stein-féle házban foganatosítá, Gazsi bácsi déltájban a
Privorszky-kávéház elé ült pihenni.
A szép idő többeket is kicsalt a kávéház előtti asztalokhoz.
– Hallotta-e a szerencsétlen esetet Gazsi bácsi? szólítja ismerőse a
gondolataiba mélyedt öreget.
– Hallottam – viszonzá szomorún; rég tépelődött szegény ilyen sötét
ideákkal, hiában szóltunk neki, hogy nincs oka túlságig hajtani
aggodalmát, nem használt. Hozzá vérmes is volt, egy erős vértolulás a
feje felé, könnyen megzavarta elméjét.
Ezen és hasonló gondolatok között emlékezett meg az elhunytról, komolyan
megindítóan.
De a mint gondolataiban letért róla, azonnal megváltozott előadása is,
és pár perc alatt azon vették észre magokat a hallgatók, hogy a szomorú
hangulatot kedélyes váltotta föl, minek oka az volt, hogy Gazsi bácsi
finoman árnyalt átmenetek után így végezte szavait:
– Engem sem egyszer fogott elő a melancholia. Egyszer jurista koromban
elfogyott a pénzem, és hitelemet is egészen kimerítém, végre
elhatároztam, hogy másodemeleti lakásomból leugrom. A jó gondolatot tett
követte. Leugrottam a második emeletről, de csak hirtelen megbántam, az
első emeleten meggondoltam magamat és visszaugrottam.
*
Egyszer, midőn a kávéházi politikusok közt a pénz-krizis volt a
beszélgetési anyag, Gazsi oldalát is kifurta a tudomány.
– Úgy kellene itt tenni, mint a kinai császár tett, mindjárt nem lenne
baj.
– Hát hogy tett a kinai császár?
– Megutáltatta a pénzt a néppel. Mert a kinai császár oly nagy garasokat
veretett, hogy a ki hármat akart vinni, kénytelen volt hordárt fogadni
föl. Uton-utfélen hevert a sok eldobált garas. Nem kellett senkinek. Ott
mohosodott a sárban. Egyszer valamennyi városi doktort egy beteghez
hittak. Vallatták szegényt hogy mit csinált. Az nem mert szólni semmit.
Mikor pedig bevallotta, hogy három garassal indult piacra, mindjárt
letettek róla a doktorok. No de nem is lehetett volna megmenteni!
Ez aztán ajánlatos pénzügyi operatió.
*
– Mikor fizetsz Gazsi? kérdi barátja.
– Majd ha elengeded adósságomat.
*
A városligeti tóba belefordult egy szandolinozó fiatal ember. Gazsi épen
ott sétált és megszólalt:
– Vigyenek létrát gyorsan, hadd másszon föl a vizből, különben elmerül.
Hogy megy akkor haza ebben a nagy sárban!
*
Egykor a jó Gazsi bácsi tréfás beszédeivel hangos nevetésre fakasztá a
társaságot, midőn a jelenvoltak egyike így szólt hozzá:
– Bolond vagy te Gazsi!
– Jaj barátom, én már régen _fölhasználtam_ az eszemet, nem úgy mint te.
*
– Az se rosz barátom a mit most láttam, mondá Gazsi egy fiatal
hirlapirónak. A mint a városház-utcai szivar és lutris boltban
kabannosokat válogatok, diadalmas arccal ront be egy szenvedélyes
lutrizó magyar a német boltoshoz, magasra tartva kijött számait:
– Fizess német, koldussá tettem a császárodat.
*
– Láttál-e már fecskét? kérdik Gazsi bácsitól.
– Igen sokszor – tavaly.
*
Tudvalevőleg Bernát Gazsi atyja igen bő költő volt, úgy hogy halála után
Gazsira nem sok maradt. Ő mindazonáltal nem vonta összébb vitorláit,
hanem addig markolt, a míg volt mibe.
Barátja szemére hányta a gondatlanságot s gazdálkodásra intette, mire
Gazsi nagy sokára azt mondja:
– Barátom, becsületes ember létemre csak apám mesterségét folytatom!
*
– Volt nekem egy korhely jogász ismerősöm, beszélte egyszer Gazsi, kivel
épen sörözgetünk kényelmesen a „Prófétá“-nál, midőn az apja egész
váratlanul belép, megismeri fiát és fejcsóválva megáll előtte.
– Már most mi tévő legyek semmirekellő? szólalt meg a megkeseredett apa.
– Fizesse ki apám a seremet, felelé készségesen a justitia leendő
katonája.
Ez volt a legnagyobb jurista impertinentia, mit életemben hallottam.
*
Berándult a falusi paraszt a pesti fiskálishoz valami sürgős ügyben, s a
mint megérkezett éjjel, azon módon sietett lakására, s elkezdett kapuján
kegyetlenül dörömbölni.
Az éktelen zajra fölnyilik egy ablak s kiszól egy mérges fő az
alkalmatlankodóhoz:
– Hát kend mit háborítja itt a csöndet, hogy még a holtakat is
fölriogatná az öklével.
– A nagyságos X. fiskális urat keresem.
– Hát nem látja, hogy ott csüng a csengetyűhuzó?
– Dejsz’ uram, azért hogy vidéki ember vagyok, tudom én mi az emberség!
_Nem ilyen magamszőrű parasztnak_ csinálták azt oda ha’ _urak számára_.
Azzal ismét elkezdte öklével döngetni a kaput.
*
Az ötvenes év elején vedlett köpenyeges cserepár fogja el Bernát Gazsit
az utcán. Gazsi ráismert, hogy Királyi Pál, a kit – mivel vitéz
honvédként vett részt a szabadságharcban – annak utána besorozták az
osztrák ármádiába. Úgy került haza valahonnan Olaszországból.
– Arra kérnélek, mondj valami jó magyaros helyet, a hol nincsenek
spitzlik s tisztességes emberek közt ehetik és lakhatik az ember.
– Barátom, felelt Gazsi, akkor eredj az „arany sas“-ba; ott még nem
tudják, hogy vége van a forradalomnak.
*
– Hallottátok-e már az érdekfeszítő gyónás történetét? Nem? No úgy
elmondom, – kezdte Gazsi bácsi fekete kávé mellett a maga mondókáját.
Vallatja a csinos paraszt leányt a gyóntató atya.
– Van-e még hátra valami édes leányom?
– Van bizony, felel szemérmetesen a leányka, Csakhogy nem merem
elmondani…
– Ments isten édes leányom! Mindent meg kell mondanod, ha a föltámadás
hasznaiban akarsz részesülni!
– Hát, mond a leány, magam voltam a konyhában, oszt’ begyütt Esván
bácsi…
– Nos aztán? sürgeti türelmetlenül a szent atya.
– Osztán megfogta a kötényem sarkát…
– Nos aztán! szólj hamar.
– Osztán megveregette az orcámat…
– Nos aztán? mond nagyot nyelve a pap.
– Osztán begyütt édes anyám.
– Ajnye ördég bujjék az anyádba! tört ki a várakozásában csalatkozott
lelki atya.
*
– Hanem van ennek még egy társa. Az aztán a furcsa poenitentia. A barát
egy legényt gyóntatott, ki szemérmesen bevallotta, hogy van szeretője, s
egyszer uram bocsá! meg is csókolta, mert csak egyedül volt vele.
– Nos tovább? kérdi a szent atya.
– Hát igaz, hogy nagy kisértésnek voltam kitéve, de már megölelni nem
mertem Juliskámat, keményen álltam ellen a kisértésnek.
– Úgy? No hát imádkozzál három miatyánkot, s egyél egy porció szénát –
hangzott itélete.
– Nem vagyok ökör szent atyám!
– Nem fiam, hanem szamár!…
*
Az az adoma, mely Gazsi bácsit minden őszszel megkerülte a következő:
– Megtermett az idén szépecskén a krumpli, mondja a gazdasszony az
urának. Már csak azt nem tom, a télre egy pár diákot vegyünk-e föl, vagy
a malackáinkat hizlaljuk-e ki rajta?
*
Ez is kolerás időben történt.
– Én nem veszem azokat a kolerás csöppöket a herkopaternek sem! mond
Gazsi.
– Minek hivatott hát? kérdi az orvos.
– Mert azt hallottam, hogy a doktor ur most ingyen jár.
*
Hajdanában, mikor épen olyan német volt a vendéglői cselédség, mint
most, történt K....val, hogy felvetődött Pestre és annak rendi és módja
szerint vendéglőbe szállott.
Az ut pora és a kocsirázás hatalmasan közreműködvén ét- és itvágyának
kifejlődésénél, első teendője is az volt, midőn a kocsiról leszállott,
hogy az étterembe menjen. Étlapot hozatott, de miután az németül volt
szerkesztve, ő nem is értett belőle semmit. De azért nem jött zavarba,
hanem rámutatott az első sorra, mint a melyen minden becsületes
korcsmában a leves szokott állni és mondá a pincérnek:
– Prinx mir tasz!
A pincér hajlongva távozott, és a villásreggeli étlapjából hozta a hideg
csirkepecsenyét.
K.... nem szólt semmit, csak különösnek találta, hogy Pesten megfordítva
eszik az ebédet; most hát a végére mutatott; mert ha elején van a
pecsenye akkor a hátulján lesz a leves.
– Prinx mit tasz!
A pincér egész kézséggel hozta a tojásos salátát, mint a mely nagyon
illik a csirkepecsenyéhez.
De már ekkor aztán elég volt K....nak a cifraság, s egész dühvel huzta
végig ujját az étlapon.
– Azt a slajferos dicsőségedet! Prinx mir tasz!
A közül a sok étel közül így találta meg azután a levest, hogy mindent
meghozatott egyszerre.
*
– Olvasta Gazsi bátyám, hogy mi van megint az „Allgemeine“-ban?
Ugyan mi?
– Hát az van benne, hogy a németek adták mindig a magyaroknak a föntartó
elemet. Valjon mi lehet az a _föntartó elem_?
– Alkalmasint a – hozentráger.
*
Egy miniszteri tanácsos képviselővel a kis pipa vendéglőbe mentem
estelizni, beszélte egy izben Gazsi. A tanácsos sokatjelentőleg így
szólt a vendéglőshez:
– Ugyan édes Karikás uram, mindig hallom emlegetni, hogy a kis pipában
igen jó töltött káposztát lehet kapni, nem tenné-e meg azt a barátságot,
hogy adatna nekem egy adagot?
A vendéglős ily szives fölszólításnak hódolva, személyesen ment ki a
konyhába, szétnézendő, hogy ebédről maradt-e még káposzta?
Kis időre hozza a pincér a finom melegített töltött káposztát, melyet a
tanácsos képviselő midőn legjobb izüen falatoz, így szól Karikás uram:
– De már tekintetes képviselő ur, én is bátor vagyok egy kérdést intézni
a tekintetes urhoz, ha meg nem sérteném; ugyan kérem alássan,
méltóztassék nekem megmondani, hogy melyik oldalhoz tartozik?
A tanácsos képviselő meghökkenve, kandi szemmel merőn arcba nézi a
kérdezőt és tapintatos kurta észlelése után felelt:
– Én baloldali vagyok.
– No biz isten tisztelt képviselő ur (nem tekintetes vagy nagyságolta
tovább) igazán megvallom, hogy másként sajnáltam volna is azt a jó
magyaros töltött káposztát abba a közös gyomrába.
A tanácsos képviselő nagyot nyelt és hallgatott.
*
Gazsi bácsi kérdi egy másik öregtől:
– Hány éves?
– Nyolcvankettő – felelé az.
– Úgy hát ha kutyák lennénk, ön kölykem lehetne.
*
Az irói világban Nagy Ignác nem tartozott az Adonisok közé. Róla hozta
Gazsi bácsi a következő adomát forgalomba.
– Ah nagysád oly kegyetlen! Miért utasítja vissza szerelmemet?
– Mert ön oly csunya! mondá őszintén a hölgy.
– Istenem, felelé Nagy Ignác, hisz nekünk férfiaknak szabad egy kissé
csunyáknak lennünk!
– Igen, viszonzá a nő, de ön felettébb visszaél e szabadsággal.
*
Az ötvenes években Lisznyai Kálmán Bernát Gazsival a kerepesi temetőben
sétáltak.
– Látod Kálmán, – mond Gazsi – mi is ide jövünk, ha az isten éltet.
*
1820-ban Sáros-Patakon ama hires jogtudos és jogtanár Kövy Sándor utolsó
évi tanítványa voltam, beszélte Gazsi bácsi.
Az akkori lexikon első rangú fene gyerekéül én is beillettem. A pataki
jurista akkor nagy ur volt.
Következik az examen.
Gyötrött az ambitió, hogy annyi rokon és kedves ismerős előtt miként
kell megszégyenülnöm. Rám került a sor.
– Domine Caspare Gazsi! Mély csend. Feleljen de… _debitis_.
Egy mázsa kő gördült le szivemről. Ezen a terrenumon mindig otthon
voltam. Futtam a leckét, mint a karikacsapás.
Nemcsak tapsokat arattam, hanem „eminens kalkulust.“
*
Egyszer két telivér örmény ebéd után bevetődött a korona kávéházba. Az
egyik azt kérdte, jár-e ide cigány lap? Ezt csakhamar kilökték, mert
gorombáskodott. A másik letelepedett. Jól táplált tömeg volt. Lehetett
mintegy négy mázsa.
– Pincér.
– Befél.
– Három itce kávét kérek.
A pincér elájult. A vendégek megugrottak. Körül tekint.
– Furcsa nép ez a pesti. Mindjárt meghökken. Hisz én otthon kakaó
kávéban fürdöm, melyet magam termelek. No már erre a tréfára rágyujtok.
Rövid idő alatt a telivér polgártárs oly borzasztó füstöt
szuszszangatott ki az öblös pipából, hogy a füstgömböc kitörvén az
ablakot, a szomszédban leselkedő boltos görög zápfogát kirántotta.
*
Az 1872-ki kolera alkalmával a vadászkürti társaság tagjai kegyes
ajánlatokra fakadtak. Az orvos: Én ingyen fogom gyógyítani a betegeket.
A patikás: Én ingyen látom el gyógyszerekkel. A mérnök: Én ingyen mérem
ki a halottaknak az örökös ház-helyét. Ekkor Bernát Gazsi, ki épen akkor
érkezett oda, közbe vág: Én meg ingyen kiteleltetem a szent Mihály
lovát.
*
Ugyanakkor történt ez is.
– Ejnye barátom, de enyhe telünk van az idén,
– Hja, az onnan van, mert a kolera miatt vesztegzár alatt tartják a
határon.
*
Milyen szerény ember volt Gazsi bácsi tudja mindenki, a ki vele
érintkezett. Szokása volt naponként ellátogatni Emresz déligyümölcs és
csemege-kereskedésébe, úgy tizenegy óra körül, s ha megkinálták, nem
vett mást az inycsiklándó candirozott nyalánkságokból, mint három szem
aszuszilvát. Egyszer az üzlet fiókjaira – a por ellen – üvegfödélt