Béla, a buta - 2

  Kétségbeesetten, megsemmisülten állt meg kapuja előtt. Pont az a szag
  volt. Alig ébredt a város, emberek úgyszólván sehol, az ablakok csukva,
  a levegő is hűvös, tiszta, igazán érthetetlen, honnan került ide. Bár
  többnyire gyalog szokott elsétálni a hivatalába, fölkapaszkodott egy
  villamosra, hogy megrövidítse az útját. Itt mintha nem érezte volna,
  aztán megint érezte. Kedvetlenül érkezett meg, de később megfeledkezett
  mindenről, a szolgát leszidta, a titkárral gorombáskodott, nagyon
  kedvesen telt el az idő délig. Csak hazamenet jutott eszébe megint. Újra
  érezte, egyre erősebben érezte.
  Alig tudott ebédelni, búskomoran ült az asztalnál, a kenyereket
  elmorzsálta és a húsokkal bekente a tányérokat. Elhatározta, hogy
  rendszeresen megvizsgálja az esetet, csak az járhat eredménnyel. Sokszor
  mosta a kezét és öblögette a száját. Egy hét mulva megállapította, hogy
  a szag nem állandóan gyötri, de látszóan szeszélyes rohamokban, reggel
  is, délben is, este is, inkább a szabad levegőn, mint zárt helyen.
  Illatszerekkel próbálkozott és a jázmin, a mák, az orgona csak
  csömörletesebbé tette a levegőt. Elúnva mindent, tompán nézett maga elé,
  társaságokba nem járt, otthon gubbasztott órák hosszat, arra gondolva,
  hogy valaha igazgató akart lenni, erről azonban le kell mondania és be
  kell látnia, hogy beteg, talán halálosan, gyógyíthatatlanul beteg. Még
  csak negyvenhat éves volt. Barátai azt mondják, hogy ez a „legszebb
  férfikor“, de tizennyolc éves korában nem mondták, hogy még fiatal,
  harminc éves korában sem, hogy még nem öreg, amit a „legszebb
  férfikor“-nak neveznek az emberek, az tulajdonképen a „legcsunyább
  férfikor“. Belenyugodott, hogy így van, az, ami elől futott, az a
  szörnyűség, ő belőle árad. Végre vannak emberek, akik csúnyák és
  förtelmesek, akik bőrfarkasokat hordanak az arcukon, vagy akik
  kukorékolva beszélnek, akadhatnak szerencsétlenek, akik az orroknak
  utálatosak. Ebben a sötét gondolatban megvigasztalódott.
  Egyik orvos sovány étrendet ajánlott – tea, tej, tojás, kétszersült – és
  fürdőket, _calium hypermangan_-nal. Naponta háromszor megfürdött a lila
  fürdőben, minden hatás nélkül. Ekkor egy híres fiatal tanárhoz ment el,
  aki egy hősszerelmes mosolygó fölényével fogadta, királyi előkelőséggel
  hallgatta meg a panaszát, levetkőztette, kopogtatta a máját és a lépét s
  végül kijelentette, hogy semmi baja, azaz, az a baja, hogy képzelődik.
  Betegsége mindenesetre érdekes. Meg is mondta a nevét: _hysteria
  olfactoria_. Az orrüreg felső részében vannak a szaglópálcikák, azok az
  idegvégkészülékek, melyek az orrba – a belehelés léghuzama által –
  jutott légnemű testeket szag alakjában érzékelik és előfordul, bár igen
  ritkán, hogy ezek az idegek hibásan működnek, akárcsak az a szem, mely
  viziókat lát, vagy az a fül, mely hallucinál. Ilyen F. F. főfelügyelő
  beteges szagérzékenysége is, melyről a tanár, mint sajátos esetről,
  hosszabb megfigyelés után értekezést ír egy bécsi orvosi lapba. „Ön –
  mondotta, minthogy a professzor igen szellemes ember volt – a szag
  Macbethje, aki az orrával kísérteteket szagol.“ Ez a magyarázat kissé
  megnyugtatta. Mikor azonban eltávozott, már a lépcsőn érezte az ismert
  szagot. Futni kezdett, a szag pedig rohant utána, amilyen gyorsan
  szaladt, úgy szaladt az is, a sarkában volt és eztán rátámadt,
  kegyetlenül. Orra cimpái lázasan szimatoltak, figyelt az orra,
  ágaskodott és előremeredt. Azok a szemek, melyek véres árnyékot látnak,
  azok a fülek, amelyek túlvilági hangokat hallanak, nem figyelhetnek
  jobban. Kétségbeesésében azt kívánta, bárcsak vakulna és siketülne meg
  az egész emberiség orra. De csakugyan érzéki csalódásról van-e szó?
  Befogta az orrát és nem érezte, kinyitotta és újra érezte. Rázta a
  fejét, izgett-mozgott, néha magában beszélt. Idegessége kétségtelenül
  növekedett, de általános állapotában javulás mutatkozott, mert az a
  megállapítás, hogy csak idegbeteg, fölrázta közönyéből, meg is fogadta,
  hogy alaposan kigyógyíttatja magát és egy ideggyógyászhoz fordult.
  A kezelés szépen haladt. Maga a beteg is elismerte. Fiatal,
  felvilágosult orvos volt az ideggyógyász, aki sutba vetve a mult
  hagyományait, a testekkel való meddő foglalkozást, főkép a lélek
  boncolására alapította gyógymódját, abból kiindulva, hogy a beteg
  életkörülményeinek és multjának részletes ismerete nélkül az
  ideggyógyászat merő kuruzslás. F. F. az orvos kérdezősködéseire sokat
  beszélt, nyílt és titkos szenvedélyeiről, mindenekelőtt pedig a
  gyermekkoráról. Apja becsületes asztalosmester volt, ő pedig
  gyermekkorában szeretett a műhelyben tartózkodni, a gyalupad és az
  enyveslábasok körül, melyeknek átható szagára ma is szívesen emlékezett
  vissza. Nyilvánvaló, hogy képzelgése nem egyéb, mint homályos és
  gyötrelmes vágy az örökre eltűnt gyermekkor után, az ifjúság után,
  melyet különösen akkor sírunk vissza, mikor a férfikorból az öregkorba
  jutunk. Ezt, bármily fájdalmas is, tudomásul kell venni. Körülbelül ide
  jutottak a lélekboncolás során, mikor F. F. egy napon a hivatal előtt
  találkozott a vezérigazgatóval. Az igazgató elhúzódott tőle és félénken,
  rosszul palástolt zavarral kereste a zsebkendőjét. Most, egy pillanat
  alatt, megértette a helyzetet, erre a mozdulatra emlékezett, sokszor,
  nagyon sokszor látta, mások is így tesznek vele, az utcán, a
  villamosokban befogják az orrukat, bizonyos, hogy mások is érzik. Ő is
  érezte, még mindig, istenem, de mennyire érezte.
  Hanyatthomlok futott az őszi esőben, egy orvosi táblát keresett, már
  fönn is volt az emeleten. Az orvos, akihez kalapostól és felöltőstől
  rontott be, kövér, kopasz bácsi, rossz orvos, de a legjobb gyermek, férj
  és apa, aki kis családjának már kétemeletes házat építtetett és abban
  sántikált, hogy a harmadikat is felépítse. Lihegve panaszkodta el, hogy
  mi járatban van. Az orvos bólintott, ő is érezte a szagot. Aztán
  vizsgálni kezdte, szokása szerint úgy, hogy a betegről le se vetette a
  felöltőt, mert nála a gyorsaság volt a fontos.
  Keze ösztönös mozdulattal – évtizedes orvosi gyakorlattal – a páciens
  zsebén pihent meg, innen pedig – a felöltő zsebéből – kihúzott egy ezüst
  papirosba csinosan becsomagolt francia sajtot, melynek érett leve már
  szét is folyt a zsebben.
  Diadalmasan lobogtatta meg ezt a leletet, mint híres sebészek műtéteknél
  a kór-okozó daganatot és azt a fölöttébb becses tanácsot adta a
  betegnek, hogy máskor ne hordjon a zsebében oly sokáig sajtot.
  F. F. főfelügyelő az orvosi tanácsért ötven koronát nyújtott át, melyet
  az orvos eleinte vonakodott elfogadni, de aztán engedett neki.
  Mindenesetre, gondolta, egy tégla a harmadik emeletes házhoz.
  
  
  LEGENDA.
  Vékony Pál IV. B) oszt. tan. bement a fürdőszobába, mind a két szemét
  összeszorította, a száját kicsit elfintorította, mint aki keserűvizet
  akar nyelni és belelőtt a jobb halántékába.
  A golyó nyílegyenesen rohant az agyvelejébe. Halványan, véresen esett a
  fürdőkád mellé. Levelet nem hagyott hátra. Csak később vették észre,
  mikor levetkőztették, hogy a kabátja szélére gombostűvel egy cédulát
  tűzött, arra mindössze ezt írta: „_Nem érdemes élni_“.
  Halála híre másnap terjedt el az iskolában. A diákok nem igen szerették
  őt. Hallgatag, alacsony, alamuszi fiú volt, aki az osztály közepén ült,
  se elől, se hátul, a pad szélén, a mellette lévő fal homályában és
  elveszve a zsibongó, meleg sötétségben, állandóan szentjánoskenyeret
  majszolt. Ezért még a könyvei is szentjánoskenyér-szagúak voltak.
  Akadtak olyanok, kik hamarjában nem tudták, kiről van tulajdonképen szó.
  Milyen is volt? Sápadt és szeplős, az orra tömpe, a szeme savószínű.
  Mikor vigyorgott, – és majdnem mindig vigyorgott – az arca
  összegyűrődött, bőrgyűrűk keletkeztek rajta, melyek egy rongyos
  erszényhez tették hasonlóvá, míg a szája nevetés helyett csak
  sziszegett, hangtalanul. Senkit se szeretett és senkit se gyűlölt.
  Vállát szokta vonni, ez volt minden véleménynyilvánítása. A tanárok is a
  vállukat vonták, úgy engedték át minden évben a felsőbb osztályba.
  Most zavartan néztek össze iskolatársai. Keresték egymás között a
  barátját, aki valamit tudna róla, de senki sem volt barátja.
  Öngyilkossága okát nem ismerték. Aznap, mikor főbelőtte magát, még
  elment az iskolába rendesen, ebédelt, nem sokat és nem keveset, beszélt
  is, nem sokat és nem keveset, minden nagyon váratlanul történt. Délután
  a diákok kissé elszontyolodtak. Még mindig üres volt a helye, ez
  döbbentette meg őket. Valami következetességet éreztek abban, hogy nem
  jött el, a halál keménységét, végtelenségét, szigorúságát érezték,
  kezdetét valaminek, aminek nem lesz soha vége s szívükben iránta félénk
  részvét, tisztelet, irígység gerjedezett, mintha kitüntették volna. Mert
  akit senki se vett komolyan, azt most a halál komolyan vette.
  – Szegény, – mondogatták – ki gondolta volna, tegnap még itten ült, ezen
  a helyen.
  – Derék fiú volt – jegyezte meg a latin tanár, azon tépelődve, vajjon
  melyik is lehetett s akkor látta, hogy téved, mert az, akire gondolt,
  épen abban a pillanatban szaladt át a folyosón.
  – Vékony Pál, – biztatgatta magát – határozottan emlékszem rá. Nagyon
  szorgalmas tanuló volt.
  Hófellegek közt ébredt a délutáni hold, – sárgán az éjszakai
  dorbézolástól – és nézte a diákokat, kik előadás után kisebb
  csoportokban mentek halottat nézni, a fagyos, tiszta levegőben.
  Első pillanatban nem ismerték föl. Kicsi és sovány volt, sokkal kisebb
  és soványabb, mint életében. Halántéka fekete tapasszal volt
  beragasztva. Arcán valami titok lebegett, lábai összezsugorodtak, egész
  teste belefért volna egy nagyobb dobozba. A ruhája a régi, a haja, ez a
  vékony, vörös, fénytelen haj most is úgy simul a koponyájára, mint
  sok-sok élettelen cérnaszál. Nézték távolról, éhes szemmel. Közelebb
  léptek és eszükbe jutott, hogy akkor is így hallgatott, mikor
  felszólították felelni s egy szót se szólt, a fejét a mellére nyomta,
  alázatosan, mint egy vértanú, vagy makacsul, mint egy forradalmár. De
  minél tovább bámulták, annál érthetetlenebb volt ez a földdarab.
  Különösen a komolysága és a jósága. A nevetgélő diák illedelmesen,
  összetett kézzel feküdt, a halál finom soványságától átszellemült. Úgy
  látszott, hogy jól beletalálta magát új hivatásába, kényelmesen
  elnyújtózott és ügyet se vetett rájuk.
  – Ez Pál, – szóltak, minthogy sohase volt becéző neve – Pál.
  – Csak volt – mondta egyikük, aki sokat olvasott.
  Megint kicsit eltávolodtak a ravataltól, mely emeletnyi magasnak
  látszott és zavarukban a cipőjük orrát nézték. Ezt sohase hitték volna
  felőle. Ajkait egy végső elhatározás különös dacában összeharapta, a
  fogai közt még most is annyi akarat volt, hogy harapófogóval se lehetett
  volna szétfeszíteni. Szívük megdobbant, milyen szilárd és szigorú. A
  német tanár, akitől rettegett az egész osztály, nem ilyen szigorú. „Nem
  érdemes élni.“ Vajjon hogy értette ezt? Különfélekép magyarázták.
  Némelyek azt mondták, hogy az iskola elől menekült a halálba, mások
  tudták, hogy szívesen tanult, csak csendes, szerény fiú volt. Mély,
  nagyon mély értelme van annak, amit tett és annak is, amit írt.
  – Erős ember volt, – szóltak – egyéniség.
  – Cigarettázott, – mondta egyik ismétlő – egyszer szivarozott is.
  – Régóta készült erre. Láttátok, hogy nézett tegnap, – és a kisdiák
  levette kalapját, összemorcolta a szemét – így nézett – és mutatta, hogy
  nézett.
  Kigyuladtak az ablakok, a diákszobák tintás asztalán szomorúan bóbiskolt
  a gyertya. A fiúk háromszögek, tusscsészék, szótárak közt tanulni
  próbáltak, de sehogyse ment. Egyik nagy falás kenyeret nyelt le, a
  torkába csorgó könnyeivel együtt, a másik fütyülni kezdett, de szájában
  elhidegült a hang. Akkor valaki sírva fakadt, az asztalra ütött és
  kiment, nem is mertek többé mozdulni, ültek egymás mellett, lesték az
  ajtót, nem nyílik-e ki.
  Másnap reggel összegyűjtötték a koszorúra való összeget, díszes koszorút
  vettek, fekete selyemszalaggal, melyre aranybetűkkel édes szókat írtak a
  felejthetetlen eltávozottnak. Maga a hittantanár temette, ezüsttel
  szegett fekete köpenyben. A nép, a feketeség, a szemfedő még mindig
  hihetetlennek tetszett. Különösen az, hogy a pap miatta öltözött ilyen
  díszbe, mintegy a szolgájaként, az, aki egyszer meg akarta buktatni.
  _Circumdederunt me…_ énekelték s mindenki sírt, az öregebb tanárok is. A
  diákok már értették a latin szöveget: „_Körülvettek engem a halál
  sóhajtásai és a pokol nyögései…_“ Mindez rávonatkozik, aki nemrég múlt
  tizenhárom éves, őt vették körül a halál sóhajtásai és a pokol nyögései,
  aki benn a cifra faládában a halottak megdöbbentő nyugalmával várakozik.
  Minden halott, még ha gyermek is, olyan, mint egy felnőtt.
  Januárban a kis sírt belepte a hó, februárban korcsolyáztak, márciusban
  hangversenyt tartott az iskola, áprilisban feleltek, májusban a
  városerdőben majális volt, júniusban diákbál és bizonyítvány-kiosztás. A
  szűnidő alatt a víz egy-kettő lemosta a diákok arcáról az év gondjait,
  mindnyájan lesültek és meghíztak. Szeptember elején az iskola előtt
  könyveket árulnak, melyeket előbb gondosan kigummiznak, hogy nagyobb
  legyen az értékük. Itt adták el a kis halott könyveit is, melyeket egyik
  osztálytársának ajándékozott az anyja. „Vékony Pál“ olvasták a
  kezeírását s bámulták, milyen szépek a betűi. Meg lehetett állapítani,
  hogy mindnyájuké között legszebb az ő írása.
  Messze, a városon kívül állt a ház, melyben valaha lakott, sárga,
  földbesüppedt házikó. Nyílt csatornákban folyik itt a szennyes zöld víz,
  a rothadás rózsaszínű páráival és a szappanlé ezüstjével. Korhatag
  fahidakon kellett átmenni a gyepes gyalogösvényre, gyermekláncfüvek és
  pásztortáskák között. Egyenkint vagy csoportosan gyakran sétáltak erre a
  diákok, betekintettek az ablakon, mély sóhajjal. Egy sovány, idegen
  varrónő varrt ott, mások laktak már benne, csak a palánkos kertből
  hajlottak ki a régi napraforgók.
  Egy napon valaki forgópisztolyt hozott az iskolába. Akkora volt, mint
  egy nagyobbacska tollkés. Állítólag ezzel ölte meg magát. Kézről-kézre
  adták, belenéztek a szűk, fekete csőbe és hideg lúdbőrözött végig a
  gerincükön.
  A kisdiákokból komoly és fölényes nagydiákok váltak. Nemsokára eldőlt az
  is, ki kövéredik és kopaszodik majd meg, már látni lehetett a honatyák,
  a szereplő ügyvédek, a mellbajos hivatalnokok körvonalait. Egyikük, aki
  az önképzőkörbe verseket írt, titokban visszavásárolta a halott
  könyveit, selyempapírosba kötötte és esténkint borzongó élvezettel
  nézegette. Fölfedezte, hogy a történelmi könyvében a magyar királyok
  halálozási évszámát mindig aláhúzta, amiből azt következtette, hogy
  évekig járt közöttük az önkéntes halál gondolatával. Mást is
  fölfedezett. Vékony Pál hagyatékába történetesen elkeverődött egy angol
  könyv is, valami homályos és értéktelen teológiai munka, melyet valaki
  valamikor náluk felejthetett. Csodájára járt mindenki. Híre futott, hogy
  angolul is tudott, folyékonyan beszélt angolul. A tanárok
  egyszer-másszor példaképül is állították azok elé, kik a nyelvekben nem
  tanusítottak kellő előmenetelt.
  Különben nem volt szükséges emlegetni, állandóan gondoltak rá. Mikor
  elkorhadt a fakereszt, melyet a temetéskor vertek be a földbe, csinos
  kőemléket állítottak neki. Érettségi után pedig még egyszer
  megkoszorúzták a sírt, csak aztán utaztak föl, az egyetemre.
  Budapesten eleinte nem érzik jól magukat a vidéki „gólyák“. Rendesen
  elfoglalnak egy egész diákkaszárnyát, melybe beleviszik az iskola és a
  vidék szellemét. Esténkint egymás szobájában gyűlnek össze.
  – Emlékeztek rá? – kérdezte az orvosnövendék, aki aznap boncolt először
  és bölcselkedő kedvében volt. – Hogy múlik az idő. Maholnap már öt éve.
  – A testvérünk volt, – tette hozzá valaki, akit nem lehetett látni a
  sötétben – a legjobb barátunk – senki se szeretett bennünket úgy, soha.
  Ebben mindnyájan megegyeztek, a jogászok, a bölcsészek, az
  orvosnövendékek, a műegyetemi hallgatók mind meghatottan ismerték el,
  hogy sohase csalatkoztak benne, akiből nem lett se ügyvéd, se tanár, se
  orvos, se mérnök, csak tizenhároméves kis halott maradt, mindörökké.
  – Én már nem emlékszem rá – szólalt meg valaki. – Milyen is volt a haja?
  – Olyan szőkés, – és köhögött a beszélő – egészen szőke, – és várt –
  aranyszőke.
  – Nagy volt?
  – Magas, úgy tudom, mindnyájunknál magasabb. Senki se nagyobb nála, – és
  körültekintett, hogy szemügyre vegye a többieket – senki sem – mondotta
  határozottan.
  Téli estéken, mikor az udvarra nyíló diákszoba ablakain a zuzmara
  csillogása szűrődött be, lámpagyújtás előtt, sokáig beszéltek róla.
  – Hallottátok hegedülni?
  Figyelem, csodálkozás, csönd.
  – Mert gyönyörűen hegedült. Én hallottam egyszer, mikor az ablakuk előtt
  mentem el. Igazán művészien játszott, – mondta a jogász, aki leendő
  zsíros pörökről ábrándozott – mély és igazi érzéssel.
  Énekeltek, fütyörésztek, gyufákat pattogtattak a sötét szobában. Aztán
  meggyújtották a lámpát, előkeresték a csészéket és míg forralták a teát,
  a borszeszláng kék lobogásában megjelent az ő sovány, szomorú képe.
  Körötte vékony fénykarika rémlett. Ez pedig napról-napra élesebb és
  határozottabb lett.
  
  
  ÜVEGSZEM.
  
  I.
  Míg ült a szobában, három sötétség borult rá: a szoba homálya, melynek
  zsaluit éjjel-nappal csukva tartották, a fekete pápaszem és a
  balszemének éjszakája, mely egyre mélyült.
  Az ivóvizet a pohárban tintának látta, a lepedő pedig, melyre esténként
  lefeküdt, fekete volt, mint a ravatalposztó.
  Aztán szükségesnek mutatkozott a beteg szemének eltávolítása, –
  életmentő műtét, mondották – hogy legalább az ép szemét megmentsék s
  elvitték a kórházba, hol egy reggel megoperálták.
  Nemsokára fölkelt az ágyból.
  Üvegszemet kapott, mely meglepően hasonlított a másikhoz. A kötőhártya
  halványpiros, alig látható hajszálerecskéivel, a szivárványhártya is,
  csak középütt a szembogár volt ijedelmes, a mozdulatlansága és a közönye
  miatt, mintegy a végtelenség, az élet megcsufolásának rémlett, valami
  ismeretlen messzeségbe bámult, mint egy őrült szeme.
  
  II.
  Mindez oly gyorsan következett el, hogy ideje sem volt végiggondolni, mi
  történt.
  Lehajtott fővel – szelid kétségbeeséssel – ült a kertjében.
  Harmincnégyéves volt, gazdag és annak előtte nagyon boldog. Alakja
  nyulánk és érdekes, a haja, mintha tussal festették volna, a szája egy
  ragadozó bátor szája.
  János nézte a kertben a rothadó színeket, a piros, sárga, lila
  hullafoltokat, melyek a természet elfoszló testét tarkázták és a
  szeptember méla rakétáit, melyek hangtalanul emelkedtek a mozdulatlan
  levegőbe s ott valami halvány rózsaszín ködöt szitálnak. Jó volt
  visszatérni, lassan-lassan. A sötét szobában ujjai már megtanultak látni
  a szeme helyett s a lelke is el volt készülve mindenre, mindig mélyebben
  nyomult befelé a csöndbe és a semmibe s időre volt szüksége, hogy
  hazaérkezzen. Kicsit fáradt volt az utazástól. Újra meg kellett
  ismerkednie minden tárggyal s a nevén kellett köszönteni azokat a
  dolgokat, melyeket el akart felejteni.
  Aztán hirtelen meglátta a világot, mint akinek leveszik szeméről a
  köteléket.
  
  III.
  A világ a régi volt: utak, folyók, hegyek, városok, színek, szagok,
  lárma és csönd.
  A felesége karján jött ki és amint kiértek a rózsafákkal szegélyezett
  útra, ráesett első tekintete.
  Sötét ruhát viselt, – mintha a függönyös szoba feketeségét magával hozná
  – az arca kissé sápadt volt a virrasztástól, a szeme beesett, de mindez
  csak érdekessé tette. Teréz, mondta az egyszerű és szegényes nevét és
  vérébe visszatért az öröm, mely lassan már megfagyott a halál
  közeledtére s felolvadt az első csókban, melyet annyi idők után látott
  is.
  Csodálkozva szemlélte őt, ízről-ízre. Sohase találta ilyen szépnek.
  Nézte a kezét, mely élőlénynek látszott, a száját, – egy okos rózsa –
  mely csöndes és jóságos dolgokat beszélt, szinte feleslegesen, mert
  magában is eleget mondott. Haja ragyogott az őszi napban, éretten és
  sárgán, mint a méz, vastag fonataiban pedig más, olajos sárgasággal
  imbolyogtak a teknősbékahajtűk, melyeket átmelegített a délutáni tűz.
  Áldott szőkeség, melybe el lehet tévedni, mindörökre. Álltak egymás
  mellett a fekete és szőke ember, kik szerették egymást, kiáltottak
  egymás után és aki látja őket, elmosolyodik, felkacag ezen a boldog
  találkozáson, annyira egymásnak valók.
  Egy éve voltak házasok, akkor szakadt rájuk a hosszú-hosszú bibliai
  sötétség. Teréz – szegény lány volt – ebben a kastélyban úgy nyugodott,
  mint a kincs, János pedig szerette a szegénységét, örült, hogy mindent ő
  adhat neki, szüksége volt erre az érzésre. Máskép, mondta néha, nem is
  tudná szeretni.
  Most visszaemlékeztek mindenre. Felmondták a szerelmüket, mint a leckét.
  Emlékszel erre és arra? A szerelmesek gyakran vizsgáztatják egymást. A
  multat, a régi tananyagot nem engedik feledni, hogy annak alapján újat
  tanulhassanak és áttérhessenek a jelenre s a jövőre. Mind a ketten
  ujjongtak, hogy folytathatják.
  János kislány-kora óta ismerte. Most azonban egyszerre lehunyta a
  szemét, elkápráztatta, mint a villámfény, kutatni kezdett emlékeiben, de
  ehhez az archoz nem talált semmi hasonlót, egészen új, érthetetlen és
  ismeretlen szépség állott előtte.
  Sokáig csukva tartotta a szemét.
  
  IV.
  Másnap délelőtt kikocsiztak a városon kívül, a fák alá, hol nem járt
  senki sem. Hónapokig – míg a sötét szobában voltak együtt – mindent
  kibeszéltek és nem maradt mondanivalójuk, nyugodtan és egyetértően
  hallgathattak s beleolvadtak a táj és az ég nyugalmába.
  A férfi izgatottan ült mellette a kocsin, mint egy udvarló. Szomjas
  szemével itta minden mozdulatát. Rájött, hogy sok mindent nem figyelt
  meg rajta, az arcát se egészen, szája körül a fanyar vonást se, mely
  olyan, mint az orgona keserű-édes illata. Azt kellett hinnie, hogy a
  vakságra készülőben elfelejtette, nem akarta, hogy fájdalmas legyen az
  elválás. Ha megvakul, akkor bizonyosan nem is emlékszik rá. Teréz pedig
  akkor mellette volt, de testetlenül, mint a lélek és a jóság s ő bús
  gondolataival lassan távolodott tőle. A búcsúzók és a haldoklók nem
  szeretik a szépséget, terhükre vannak az élők, nekik dolguk van, melyet
  csak maguk tudnak elintézni, el kell menniök, meg kell halniok. Jánosnak
  pedig meg kellett vakulnia a fél szemére.
  Később már élesen érezte – és ettől megdöbbent – hogy azelőtt nem látta
  igazán. Nemcsak a betegsége alatt, de sohase. Csak szerette és nem vette
  észre, mint önmagát. Képzelődni kezdett, hogy afféle érzéki csalódás ez.
  A két szemével nem tudta meglátni, csak most az egyikkel látja. Talán,
  gondolta, a vakság hátterén tetszik csak olyan ragyogónak. És csak hozzá
  kell szokni napról-napra, meg kell barátkozni vele. Délután ledőlt a
  díványra, aléltan az örömtől és a nyugtalanságtól. Innen nézte –
  titokban – amint öltözködött a velencei tükör előtt. Kristályfésűvel
  bontogatta haját, mely zuhatagosan ömölt a vállára és remekbe készült
  teste lágyan hullámzott. Milyen tökéletes és pompás. Nem értette, hogy
  viselhette oly nyugodtan és természetesen ezt a boldogságot, mely most
  majdnem kétségbeejti. Ordítani szeretett volna és lehúnyta a szemét, egy
  percig megvakította magát. Fájt ez a túlság, melyet szinte fel se lehet
  érni ésszel, olyan gazdag és nagyszerű, olyan pazar és lenyügöző. Aztán
  kissé oldalt fordult, hogy még jobban szemlélhesse.
  Úgy nézte tovább, ijedt szemmel, az ép szemével és a másikkal, a
  merevvel és kancsallal, az üvegszemmel, mellyel talán még jobban látta.
  
  V.
  Teréz megérezte testén ezt a hideg üvegtekintetet.
  Lefésülte haját, mint az árvalányok és tanítónők szokták, hogy ne sértse
  azt, aki nézi. Odament hozzá és megcsókolta őt sokkal alázatosabban és
  hosszabban, mint azelőtt.
  Jánosnak úgy fájt ez a csók, hogy majdnem sírva fakadt és elfordította
  arcát. Sokat hevert a díványon, egyedül, ébrenlét és álom közt. Éjjel
  nem tudott aludni, azt hitte a műtét izgalma miatt és álomport vett be,
  de a gyógyszer csak elkábította és napközben szundított el, felöltözve a
  díványon, pár pillanatra. Gyakran fájt a feje. Ilyenkor egyedül
  gubbasztott, bámulta a levegőt és gyötrődött a szépségétől, mely földre
  verte, mint a pestis. Ha nem lenne ilyen szép, gondolta sokszor, akkor
  is szeretném és szövögette az álomképeket, milyen nagyon, mennyivel
  jobban, mennyivel nyugodtabban és tisztábban tudná szeretni akkor.
  
  VI.
  Magányos sétáin eszébe jutott, mit tenne, ha a felesége megcsalná.
  Erre eddig sohasem gondolt.
  A nők kegyetlenek, mint a természet és a rútságot, akármennyire is
  akarják, nem tudják megbocsátani, mert a földnek, a víznek egészséges
  erkölcse lakozik bennük.
  Multkor az utcán utánuk nézett két nő.
  Vajjon kit néznek, őt-e, a félszemű szegény nyomorultat, vagy a
  feleségét?
  
  VII.
  Teréz egy este izgatottan mesélte, hogy hazajövet – kezében egy
  csomaggal – lebukott a villamosról, a kalauz előbb indította el a kocsit
  és ő majdnem a kerekek alá került.
  Jánost ez nagyon – érthetetlenül – felizgatta. Bár semmi baj se történt,
  hónapok multán is reszketve emlegette és félteni kezdte a feleségét,
  mindentől, nem engedte egyedül, mindig ő segítette le a kocsiról. Ha
  megsántul, istenem, ha nyomorult lesz, ő is, irtózatos elgondolni. A
  villamos baleset álmában is állandóan visszatért. Egy idő óta csupa
  szerencsétlenség és halál volt az álma. A gyorsforraló lángja belekapott
  a felesége ruháiba és a bal arca megégett. Máskor azt álmodta, hogy a nő
  megbetegedett, hagymáza volt és kihullt a haja. Nézte cserepes száját, a
  láz piros pöttyeit, melyek elrútították, aztán odarogyott az ágyára és
  eszeveszetten csókolta a csúf arcát és boldog volt, mint régen.
  Mindezt annyira elevenen álmodta, hogy fel kellett kelnie, átment a
  felesége hálószobájába és csak akkor nyugodott meg, mikor látta, hogy
  nyugodtan és csendesen alszik.
  
  VIII.
  Valamit várt. Világosan maga sem tudta, hogy mit. Néha azt remélte, hogy
  csoda történik és mindent egyszerre rendbehoz, minden a régi lesz. Ez a
  csoda azonban nem következett be.
  János napról-napra sötétebb és komorabb lett. Az orvosok a tengerpart
  mellé küldték utókúrára, egy szanatóriumba.
  Elutazása előtt való napon a csomagolás közben felvérezte a kezét,
  megégette pecsétviaszkkal és a pohár, melyből inni akart, kiesett a
  kezéből. Már sehol sem találta a helyét, alig várta a reggelt, hogy
  útrakeljen.
  Éjfél után hirtelenül felöltözködött és szinte futva lement az utcára.
  
  IX.
  Künn hullongott a hó. A jeges égbolt – óriási hidegborogatás – rásimult
  lüktető fejére. Gyalog botorkált a sötét utcákon, órákig. Felnézett egy
  mulatóba, hol sohasem járt és senki sem ismerte. A pirosernyős lámpák
  alatt nők ültek, egy pár órára kikészített szépségükkel és úgy néztek rá
  szembogarukkal, melyet az atropin mérge tágított ki, mint a tébolyultak.
  Pezsgőt ittak, melybe a lovagjaik hámozott barackot és körtét
  mártogattak villán. János a fülledt levegőt nem bírta, szédült a feje és
  pár perc mulva innen is eltávozott.
  Inkább bandukolt az utcákon, magába süppedve a nyomorék szemével, melyet
  erre az estére fekete szemkötővel takart el. Azon gondolkozott, hogy
  mennyien boldogtalanok és hogy mások vágyát sohasem lehet megérteni.
  Emlékezett, egyszer egy ünnepi napon az asztalnál milyen sok csúnya
  embert látott egymás mellett, hervadt asszonyokat és nehezen ziháló,
  puffadt férfiakat, mellettük a gyermekeiket, kik nevetségesen
  hasonlítottak rájuk, mert nemcsak a szépek akarják egymást, hanem a
  csúnyák is, ők is gondoskodnak arról, hogy a lapos orrok, a vizes
  szemek, a beteg csontok tovább mozogjanak ezen a boldogtalan földön. Ők
  is megtalálják egymást. A csúnyaság azt mondja a csúnyaságnak: imádlak.
  A bűn ezt kiáltja az árulásnak: vigasztalódjunk. Ostobaság, mormogta
  magában, nincs is bűn és árulás, az emberek nem azért boldogok, mert
  jók, de azért jók, mert boldogok és aki boldogtalan, annak mindent
  szabad.
  A békét akarják mindannyian, a nyugalmat, az egyensúlyt és megtalálják
  egymásban. Ki tudja, hogy mi kelt szerelmet. Az átkozottakat talán egy
  halványan panaszkodó hang ejti mámorba, mely egy nyomott és alacsony
  polgári szobát idéz, az asztalon az olajlámpával és mellette egy leendő
  anyát vagy egy vérszegény félkeztyűs kezecske, a hideg ujjaival, vagy
  egy letaposott cipősarok mártiromsága. Ez annyira titokzatos, mint maga