Bazsarózsák - 9

felsőrészi Parragitanya lévén a direkció, ahol a földbuvárok még mindíg
ássák a mélységeket, amik a kincseket rejtik, ott vannak ugyanis elásva
a Smaragdus királynak, a Kárbunkulus királynak, továbbá ama hires,
nevezetes Sármány királyfinak a mérhetetlen kincsei.
Kocsin jó útja van nagyon, de a kocsi-út hosszú, unalmas és drága.
Gyerünk vasúton, hiszen van vasútja. Az állomását Pusztaszernek hívták,
de azután átváltoztatták Felsőtanyára, most megint visszaváltoztatják
Pusztaszerre, hogy a szó ne egyezzen. Pusztaszer ugyanis oda két óra
járás kocsin, de még két óra alatt sem lehetne onnan odaérni, mivelhogy
onnan az út sem vezet hozzá. Szóval a vasút is csak annak a régi magyar
igazságnak az alapján áll, hogy erre közelebb, arra hamarább.
Hanem hiszen az állomáson nincs is kocsi, ilyesmit ott nem lehet kapni.
Ennélfogva okosabb dolog átutazni Csongrádmegyébe Kistelekre, ott lehet
találni az állomáson kocsit – néha. Ezuttal bizony nincsen, mert csak
egy van, az meg fináncokat vár s a kocsis ezen hivatali minőségében
lenézőleg tekint szét a vasúton érkező egyéb népek fölött.
Ez azonban szintén nem baj. Ha annak idején, a császár tetszését
kinyerni óhajtván, napi hat krajcárért tudtunk gyalogolni, most is
megtehetjük. A faluban majd találunk kocsit.
Nem így megy ez ám azonban, ahogy gondolná az ember. A fórspontos egyik
kocsija a fináncokat hurcolja, a másik kocsiba való lónak pedig
megnyilalt a lába. Ilyenkor igen hasznos intézmény a plébánia, mert oda
lehet fordulni azzal a kérdéssel, hogy ugyan hol lehet kocsit szerezni.
S a káplán úr áll éppen a plébánia sarkán s hivatalból is jó barátok
vagyunk, mert a mi városunk népe ott a kegyúr. Intézkedik hát kocsi
iránt, kérdezvén:
– De hová?
– Csak ide be a felsőtanyába. A Parragitanyára?
– A kincsásókhoz?
– Oda.
– No – neveti a káplán – már csakugyan hire megy a dolognak, ha már a
városból is kijönnek oda az urak. Most is itt van a Parragitanyából egy
leány meg egy legény, ahol ülnek a padon.
– Aztán mit akarnak?
– Már reggel óta azon vannak, hogy csak menjünk ki, beszentelni az
embert, aki ásat. De nem megyünk.
Ugyan nem is mehettek volna, mert a felsőtanyáknak külön plébánosa van.
Itt tehát a kincsásás hatásköri összeütközést támasztott.
Mondom a leánynak:
– Hát minek nektek a pap a kincsásáshoz?
– Köll – mondja. – A kincsöt szent embör tötte le, csak szentölt embör
vöheti föl.
– Addig talán tiltják a hatalmak?
– Ügön – mondja a leány meggyőződéssel – tiltik a hatalmak. Mert hét
szent embör ül lent a földbe a kincsön. Azokat föl köll váltani.
A legény így szól:
– Addig nem löhet a kincsöt fölemelni.
Mondom:
– Talán testvérök vagytok ti?
– Nem – mondja a legény – ű az alsó tanyárul való.
A lány az alsó tanyáról való. Szép, barna lány, közepes termetű, mint
leginkább a tanyai, mert náluk a gyerek már idő előtt dologba áll s a
csontjaik nem hosszabbodnak úgy meg, mint a mieink. De hogyan kerül ide
az alsótanyáról? Nem kereshettem, a dolgokba mélyebben beleavatkozni nem
tanácsos, mert az idegenséget támaszt.
De nyilvánvalónak tetszett, hogy ez a látó lány. Ez az a szűz, aki
üvegen keresztül látja a kincset. Az alsótanya messze van ide, egy másik
ország az, ahol vasút még nem jár; régi rejtelmességek vidéke. Ott már a
hatvanas években megjelent egy tanya ablakán a Mária s mindaddig ott
tartózkodott, amíg a cseh zsandár a puska tusájával ki nem ütötte az
ablakot. Ekkor a Mária elszállt s most az alsóvárosi templomban
tartózkodik. Ugyancsak az alsótanyán „fórás bugyog föl“ a
Nógrádi-tanyában a tiszta szoba asztallába alól, miseházat is építettek
fölébe, de a forrás csak akkor bugyog, ha a látogatók minden lelki
kételkedés nélkül járulnak elébe. Prédikálni is szokott ott „az
jeruzsálemi gyermök“, aki már járt a szent földön. (Sohase volt Makón
túl.) Jártam egyszer kint az alsó tanyai pusztában a Pálinkás-erdő
sarkán, mert ott egy fahegyben láttatott a Mária, amint a fa tetején
forgott köröskörül. Nagy tömegek térdeltek a fa előtt, hogy valóban
megilletődve lehetett azt nézni, mert olyan volt, mintha az ősi,
berekben való áldozást látta volna az ember. A látóleány látta ott is a
Mária megjelenését. Pusztai pásztorleány volt, ők azok, akik egész nap
pár juhaikkal egymagukra lévén, rejtelmességeket éreznek. Ha sokáig
imádkozott a fa előtt, égő gyertyákra vetve tekintetét, elájult s
felébredve, csodás dolgokat beszélt a menyeknek tündéri világáról s
üzeneteket hozott onnan. A „trance“ ez is, csak tanyai magyarul
„mögképzelés“, meg „elrejtőzés“ a neve.
De a látó-leány ezuttal hiába hivta a papokat, nem ment el hozzájuk egy
sem. Ezen elszomorodtak. És ment tovább a beszéd a határban: Mélykutiék
nem bírják felvenni a kincset, mert nem engedi a föld. Lent két fekete
ember ül a fordított vályun, amely a kincseket takarja s azok nem
engedik. Továbbá már az a szó is kezdett verni, hogy a kincsek nem
szedhetők fel másként, hanem hogy vérnek kell folyni a gödörben. Útszéli
csárdában – az ott a kaszinó – hallottam beszélni, hogy asszonyt kellene
feláldozni ott, csak akkor volna sikeres a munka. Ime, itt van Kőműves
Kelemen históriája: szintén a nő vére áldozatán szállnának hadba a rontó
szellemekkel. No azonban idáig nem ment a dolog, hanem csirkének vérét
vették a gödörben, sőt arról is hallatszott hír, hogy birkát vetettek a
gödörbe s kétszer puskával belelőttek, hogy vére folyjon. E különös
babonás beszédek mellé hála istennek, hamar odatársul a humor, amely
szerint ez mindez csak azért történik, hogy húst ehetnének. Ha
tyúkhúslevest ehetnének, elvágják a tyúk nyakát. Ha paprikás bürgehúsra
szottyan kedvük: belelőnek a birkába. Mivelhogy hiszen áldozattétel után
ugyis csak meg kell azt enni.
Hát ez a babona. De ki merné állítani, hogy ezek a dolgok semmi
vonatkozásban sem lennének az ősvallással? És micsoda rejtélyes belső
lelki világok vannak ott az emberekben a külső részeken, ahol pedig
manap már hatvanegy iskolában tanítanak a tanítók? Mit lehet tudni? Az
asztaltáncoltatás régi ismerősük. Ismertem embert, aki akár a
lelkiüdvére is állította, hogy látta, amint a Kisgazsi Illés sógor
parancsára a szénahányó favilla a boglya mellől magamagától bejött a
szobába. Öreg kapásunk mindíg mondta, amig csak el nem halt, hogy ő
látott a földjében olyan embert kapálni, akit három nappal ezelőtt
temettek. Látta, hogy kapált, de a munkája nem látszott meg a földben.
Késő hideg őszi estén haladván egyszer a külsőségeken, látom, hogy egy
jókora szőlő sarkán két ember ás. – Mit áskálnak ezek itt ilyenkor? –
kérdezem a kocsist. – A szenet ássák el uram – mondja meggyőződéssel a
fuvaros. – Miféle szenet? – kérdezem. Mondja az ember: – A szent szenet
ássák el, hideg tél esetén az megvédi a szőlőt a fagytól, a
rosszakarattól.
Be vannak népesülve a levegők a rosszakarókkal, szent emberek ülnek a
föld alatt és Mária a fahegyben forogva láttatik lenni. De vannak
ördöngősségek is, a vizekben és a földekben rejtelmes szellemek
tanyáznak.
Az útszéli bormérőben iszik egy öreg magyar. El van keseredve nagyon. Az
augusztusi szélvihar megbontotta a tanyája tetejét, széthordta a
szénáját s a másik határba szalajtotta a mezőn legelő lovait.
Arra haladván, egy pohár bor irányában belép Mélykúti Laci János a
kincsásó s egy másik asztal mellett leül. Csend van, a köszönését nem
igen fogadják s egyszer csak azt kiáltja feléje az elbuslakodott öreg:
– Az ördög bujjon beléd, hitetlen!
Laci János hatalmas szál ember, akár félkézzel is kitehetné az öreg
szürét az ajtón, úgy hogy az öreg is benne van, de nyugodtan marad s
csak azt kérdezi:
– Már miért mondja ezt kend?
Az öregnek a képe pirosra válik, ráüt az asztalra és úgy kiáltja:
– Mert te eresztötted ki a főd alul a sárkányt, amelyik elpusztított
bennünket. Mit ástad ki, mikor az le volt láncolva a főd alá?
Mélykuti nem felel semmit, csak elmegy, legyintve a kezével: –
Értetlenség, csupa értetlenség mindenütt.
*
A kincsásás megállt. Ismét arra járva, már csak az elhagyott gödröket
találom. Senki sem dolgozik, a homokásó baggert meg a szivattyút is
hazavitték. De a kocsizörgés zajára a látó-leány kiperdül a tanyából.
– No, hát abbanhagytátok?
– Nem egészen – mondja húzódozva. – Majd folytatódik. Csak Laczi
Jánosnak most dolga van. A zivatar mind elvitte a szélmalmok vitorláját,
most azokat csinálja.
– Ráért volna arra később is. Kár ezeket a hét szent embereket annyi
ideig a föld alatt hagyni.
A lány megértette a gúnyolódást.
– Nem tréfa ez – mondta. – De abban köllött hagyni a dolgot. A
szélmalmokat most köll reparálni, mert később esik az eső, csúszós a
malom teteje, nem mer rámenni senki. Leesik.
– Talán épen ebbe a gödörbe esik?
A kocsis nevetett. De a lány dacosan vetette fel égő két fekete szemét,
azután a karját a gödör felé nyujtotta szótalanul. Színpadi dolog volt,
de hiszen ez nem tud a színpadról semmit. Csendesen megszólalt:
– Maguk sokat tudnak odabent a városon. De maguk se tudnak mindönt.
– Ez csakugyan így van – hagyom helyben.
– Hát lássa – mondta tovább. – Majd möglássa, hogy itt még olyan dolgok
lösznek, hogy maguk templomot építtetnek ide. Erre a helyre.
Hát jól van. Itt már nincs más mód, mint megfordítani a lovak fejét
hazafelé, (mivelhogy hazafelé úgyis szívesebben mennek) és csendes
nyugalommal kivárni azokat a dolgokat, amik majd történnek és amiknek a
nyomán a hét szent fekete embör fölszabadul a föld alól…