Bazsarózsák - 7

építenek valami akolformát a tutajra, nincs is teteje, abba beleöntik az
almát és megindul valahonnan messze a Marosról az „árúval rakodott“
őshajó. A tutaj elején is van egy oláh, a végén is egy oláh, középen
pedig az alma az akolban. Más nem is kell semmi az ilyen utazáshoz, mert
ha megszomjazik az ember, ott a víz alatta, melyhez nagyon jó pohár a
kalapszél, vagy sipkás embernél a tenyere, ha megéhezik, akkor meg ott
van mellette az alma. Mint látnivaló, igen egyszerű dolog ez, s aki
nagyobb kényelemhez szokva nincsen, meg van vele.
Utaznak, utaznak, egyszer csak helyben vannak, ott kikötnek és várják a
vevőt. Jönnek is azok nemsokára és a tutaj körül kis halak laknak a
folyóban, mert az alma hibását kiválogatja a vevő és a vízbe dobja. Az
nem kerül bele a faedényekbe, amikkel az almát mérik a szótalan óláhok.
Kevés beszédű emberek ezek, mert vagy bun valamely dolog, vagy nu. Ha
jó, akkor bun, ha nem jó, akkor nu. Az oláh mutat egy edény almát, a
vevő mutatja a pénzt a tenyerén, amit érte adni akar. Ha bun, akkor
elveszi az oláh a pénzt és a zsákba önti az almát, ha nu, akkor csóválja
a fejét és előveszi a pipát, hogy majd rágyujt, de megint csak
visszateszi a tüszőbe, hogy ne fogyjon a dohány. És arca csak ritkán
derül föl, oh, nagy ritkán, mert ritka e tájon az olyan ember, aki a
nyelvükön ért. Ha azonban akad egy ilyen vevő, azonnal ki van cserélve a
maga egyhangú mivoltából a frátye, sürög-forog a bocskorban és maga
hajigálja ki a faedényből a hibás almát a kis halaknak, melyek bizonyára
nem sejtik, hogy mint jutottak a nagy szerencséhez. A mezők liliomait
ruházó ím a tutajra küldött egy embert, hogy étel jusson a kis halaknak
is.
… Egészen más ember az ilyen tutajeresztő, mint a tutajgazda, régiesen
mondva: a lápgazda. A tutaj csak addig tutaj, amíg egymaga van, ha több
kerül együvé, láp a neve. Ahol nem szorul egészen szűk mederbe a víz,
hanem nagy az ártér, ott a tanyájuk. Aki kereskedő vagy fűrészgyár
hozatja a tutajakot, a szűk helyen nem birja mind ott tartani, azért
készül így valahol föntebb a vízen a tanya; voltaképen nem más, mint
úszó raktár, sziget a vízen. A középső tutaj le van macskázva erősen a
fenékhez, a többit pedig, ahogy jönnek le a vízen, hozzákötözik. Az álló
tutajon ház van, már persze csak fából, abban lakik a lápgazda, mint
teszem azt, a jelen esetben Ilosvai Mihály. Nem könnyű mestersége van a
lápgazdának, azt mondják, nagyon megtöri az embert a fenyőn-ugrálás.
Mivel a tutajokat érkezésük után az egyik oldalon szétbontják s csak egy
végen vannak a fenyők összekötve, hogy mikor a gyárnak bármilyen
vastagságú vagy hosszúságú kell, azt azonnal ereszteni lehessen lefelé.
Így a csak egy véggel összekötött fenyők a másik végükkel különválnak s
magukban libegnek a vízen és jó lépésnyi távolság van köztük. Ezeken
kell hát ugrálni egyikről a másikra, keresve mindig az alkalmatost és
alattuk homokos árjával ott suhan a Tisza. Hát így játszik naponta a
halállal a lápgazda, mert aki a fenyőszálak közé esik, az ritkán, talán
sohasem kerül elő elevenen, mert odanyomja a nagy gerendák aljához a víz
és azok alsó kötéseiben, a hinárfogó gúzsokban megakad. Csak akkor
szokott rendszerint előjönni, ha a lápot darabonként szétszedik.
De meg úszni sem tudnak. Csodálatos, de úgy van, hogy a nép vízenjáró
emberei, akik úgymondva a téli fagyon kívül egész életüket e rejtelmes,
csobogó tömegek fölött töltik, csak elvétve tudnak úszni; aki tud, az
sem a békától, hanem a kutyától tanulta. A béka úgy is úszik, mint úszni
rendesen szokás, ép azokat a tempókat csinálja mint az ember, a kutya
ellenben csak pacskol lábaival a vízben s úgy halad. Ezt a könnyebb
formát tanulták el, de bizony nem is sokra mennek vele, mert víz alatt
azzal haladni nem lehet s aki tutaj alá vagy hajó alá jut, ott is marad.
(Adj uram Isten neki örök nyugodalmat.) Jutnak is elegen, mert épen nem
törődnek a dologgal. Még az olyan kormányos ember, aki családostól lakik
a hajón, sem rak a „csárda“ (a házikó) elébe korlátot, hogy azontul a
gyerek ne ődönghessen, mint ahogy ez a szerbség hajóin tapasztalható.
Van azután sok szomorú eset, mint ahogy most ép Ilosvai Mihályé is.
Mihály eloldotta reggel az úszó szigetétől a ladikot s kihaladt vele a
partig, ahol fűzfához kötötte, maga pedig a közeli faluba ballagott
dohányvásárlás szempontjából. Tény, hogy mikor Nepomuki Szent János
előtt a töltésen elhaladt, elfeledte kalapját levenni. Ugyanis gondokba
volt merülve. A lápon hagyta az asszonyt, aki, mert épen pénteken
történt, halfőzéshez készülődött. Mihálynak az ötlött az úton az eszébe,
hogy elég lesz-e ehhez az a néhány kis hal, amit pícéi az éjjel fogtak,
s így esett meg a tiszteletlenség. Később maga is észrevette s
meglehetős komor volt a faluban, hol ismerős emberei kérdezgették:
– Mi járatban, Mihály?
– Hát csak dohányért – felelte Mihály.
– Hát az asszony? – adják föl ismét a szót.
– Odaki van a lápon – integet a folyó felé Mihály. – Főz.
Úgy lehet pedig, hogy ekkor már nem főzött. Bár Mihály visszatérőben
kalapot emelt János urunk előtt, kinek karingét hetenként fehérre
meszelik a falubeli asszonyok, hogy e fondorkodó vízre annál több
ügyelettel legyen. Mihály a csolnakba lépett, megmarkolta az evezőt és
fölhajtotta a lápig a ladikot. Az álló lápon a ház körül nem látszott
füst, Mihály elért a tutajig és kiáltott:
– Annus!
Senki sem felelt, csak a víz csobogott és a kötőgalyak nyikorogtak a
fenyőkön. Újból kiáltott és sietve ugrált át a fenyőkön a házig.
Betekint, de abban nincsen senki. Megtisztogatva a kis padon ott a hal,
készen áll a bogrács és két egész fej vereshagyma tökéletesen finomra
darabolva ott van az asztalon; lám, Annus mindezt még megtisztította s
most még sincsen sehol. Ellenben ott van a láp végén a tutajgerendákon a
czirokseprő, azon nedves, ahogy a vízbe mártódott. A dologgal ismerős
előtt azonnal világos, hogy a tűzhelyet akarta azzal Annus lesöpreni s
megmártani vitte, hogy a pörnyét föl ne csapja, de közben lebukott a
ringó fenyőről a Tiszába. Mihály most nézi a Tiszát, hogy hova tette az
Annust.
Nincs senki sehol, csak a fűzfák a parton itt is, amott is; a lápgazda
egyedül áll a szigeten s mert eszének most egyszerre ezerfelé kellene
járnia, semerre sem indul. Áll csak magában, két lábával két fenyőn és
hintál, mert hol egyik gerendát, hol a másikat emelgeti a víz. Mely
fenyő alatt lehet Annus? – kérdezné Mihály, ha volna kitől kérdezni, de
nincsen.
A tulsó parton a fűzfák alatt erősebben csobog a víz. Azok közt valaki
jár ladikkal, de hogy kicsoda volna, a füzek örökké fürdő ágaitól nem
látni. De egyszer így épen a láp irányában mégis csak előbújik egy igen
régi ócska csónyik, még azok közül, amiket egyfából faragtak. Hajtja egy
ember, de csak játszik a nehéz tölgyfával, alig evez, mégis halad.
Valami elesett formája van az embernek, mellényét nagyon különféle
posztókból varrták. Mihály, amint meglátja, puskát szeretne ráfogni
azonnal, mert ez az ember, aki itt úgy halad egymaga a vízen, mintha más
dalladzana neki s ő csak a kormányt tartaná: a vízi-kalóz.
*
Hangtalan parti tájakon kóborogva, hol nyilván azt lehetne hinni, hogy
ott még ember nem lakott, füstöt lehet látni a fák tetején és el lehet a
füst nyomán menni egy gulibáig a part törekjén a lebotolt fák közé.
Valami igen ócska faguliba az. Egykor itt valaha hajót építettek, vagy
halászok hasított halat készítettek s azon munkások emelték a gulibát,
de dolguk végeztével ott hagyták, mert nem volt érdemes a fájáért
szétverni. A guliba ott maradt. Azután jött egy ember a partra, bizonyos
kétségbeesett ember, ki azért jött, hogy belefeküdjön a vízbe végkép.
Lehetett az sorsüldözött, vagy elcsapott béres, vagy akármi, ki midőn
sehol födélt nem találván, enyhelyét ép a víz fenekén keresné, ott
megtalálja a gulibát a parton és benne ragad. Ebből lesz aztán az az
igazán csapodár életű isten teremtése, aki már csak azért is a máséból
él, mivel hogy úgyis minden a másé. Vagy hoz egy kósza ladikot a víz,
vagy szerez magának ötön (az öt újjával – lopja) s apránkint a folyóra
kapván, titkosan azon él. Ladikja éjjel suhan végig a partok mellett s
viszi magával mindazt, amit talál és amit el lehet vinni. A társulati
töltésről a rendbe rakott rőzsét, malom oldaláról a kintfelejtett
szekerczét, a halászbárkát is megkotorássza, ha teheti, nappal pedig az
ócska szegből, elrohadt hajókötelekből készült piczéje ott lóg a
limányban. És tettének sehol semmi nyoma nem marad: a víznek kocsiútja
nincsen. Érdekes, kivesző alak, belőlük mindössze egyet ismerek, annak
is tavaszszal már bontatja gulibáját a törvény, mert tél idejére
meghagyták benne, mert családos s mert azon a gulibán kívül, amely nem
az övé, nincsen semmije.
*
Halad az egyfa a vízen, míg Mihályhoz szóirányába ér. Akkor átkiált az
ismeretlen ember:
– Haó – héj!
– No, – mondja kellemetlenül, zsibbadtan Mihály.
– Vigyék kend ruhát az asszonynak le oda az ecsedi malomhoz.
Mihályból röpdös kifelé a szó:
– Kifogta kend?
A nincsetlen ember már magához húzta a lapáttal a vizet, a ladik
megfordult s mint a gyorsan eresztett korcsolya, szaladt át a füzesek
közé. Még onnan átszól:
– De leginkább mingyár mönnyék kend. Fázik az asszony!
Mihály megy is, csak épen ruhát dobál a csónakba: aztán maga is utánuk
ugrik és evezője mélyeket merít a vízbe.


A bujdosó.
Nálunk kétfajta nép van. Az egyik az alsóvárosi, amely földhöz van
ragadva s bizonyára akad köztük sok, aki a határon túl legfeljebb a
közeli falvakig járt. A másik a felsővárosi, amely tele van kereskedelmi
szellemmel s üzleti érdekekből elkódorog akár a világ végére is. Ez az
oka annak, hogy bajos úgy vasutazni akármerre felé, hogy városbeli
embert ne találjon az ember. Ha mást nem is, de pincért bizonyosan
talál, aki ráköszönti a helybeli dialektusban a jó röggelt.
Egy barátom, aki ugyan Erdélyben sohasem volt, a Vaskapuról fogalma
sincsen s a Tátráról csak mesélni hallott, ellenben vagy tíz év óta
minden esztendőben elviszi a fölösleges pénzét Olaszországba, nemrég
visszatért a citromok s a száradás végett az utcai kötélre akasztott
ócska fehérneműk hazájából.
– No, mondom, – hány idevalóval találkoztál?
– Többel, – mondta. De volt köztük egy, akikről el se gondolod, hogy
kicsoda.
– Hát kicsoda?
– A Milcsi.
– A Milcsi?
– Az.
Régi emlékek… Képviselőnk volt egykor. Nevezetes kártya-affér hőse, aki
nem ölte meg magát a suskus után, hanem elment idegenbe s ott él. Itthon
senki sem tudta, hogy hol van. Kalandos regények képződtek felőle. Az
egyik szerint tiszt valamelyik délamerikai seregben. A másik szerint
szőlőültetvényes Chinában. A harmadik szerint már régen meghalt. A
negyedik szerint e sok beszédből semmi sem igaz, hanem itthon él álnév
alatt valamely kisvárosban.
Az igazság pedig, a citromos barátom előadása szerint, az volna, hogy a
bujdosó lent él a déli tengerpartokon, hol az olaszok, hol a spanyolok
között. De haza nem jön.
Még most is a régi, szívós egészségű ember, csak hogy az idő eljárt
fölötte is s megőszült. Unalmában olasz, spanyol és francia lapokba
írdogál. A magyar nyelvet kezdi feledni. Ha magyarul kell beszélnie, már
keresi azokat a szavakat, amikkel kifejezni akarja az agyában képződött
fogalmakat…
*
Nem is olyan nagyon régi történet ez pedig: mindössze valami tizenöt
éves. Ugyan, ahogy az események mostanában nyargalnak egymás fölött,
másfél évtized is elég nagy idő. Mulik, mint az árnyék, ez az élet,
észre sem veszed, hogy semmivé lett. A szereplők letűnnek és
elfelejtődnek. Milcsi letörése, tragikus sorsa abban az időben nem hogy
országos föltűnést, hanem messze az ország határain túl is érdeklődést
keltett. Pedig tizenöt év előtt a sajtó hírszolgálata még hirül sem volt
olyan, mint most.
De így emlékezetben most hirtelen megint feltűnik szálas, szikár alakja.
Szép férfi volt, kemény, erős arcvonásokkal. A hangja erős, csengő,
harsogó, szinte harangozni tudott vele. Népszónok a szónak mindenféle
értelmében, aki ezrek gondolatait irányítani, vezetni, csillapítani,
vagy lázongásba hozni tudja. Ez oknál fogva mindíg jelentős szerepet
játszott a függetlenségi pártban, fáradhatatlanul jött-ment, megjelent
mindenütt, aminek ellenértékeül a párt tagjai meg az ő ügyvédi irodáját
keresték föl minden bajos ügyeikben. Itt még jobban magához tudta
kapcsolni az embereket. Nőtlen ember volt és jómódú, de abban az időben
semmi költséges passziói nem voltak, kivéve, hogy néha nagyokat
mulatott, aminek megint páros viaskodások voltak a következményei, mert
ha az erős veres boroktól belakott, mindenkibe belekötött; az ilyen
mulatságokban azután sokszor adott is, de sokszor kapott is sebeket.
Ilyenkor vadembernek s krakélernek tartották. Kétségtelen, hogy volt
benne valami a letünt duellumos korszak érzéseiből, de ez csak akkor
tört ki belőle, midőn már nem bírta fékezni magát. Később maga is
megbánta e bolondságokat. Képviselő korában estebédjét már
legénylakására hordatta, nem mert vendéglőben vacsorázni. Attól tartott,
hogy társaságba kerül, jókedve támad, akkor előrendeli az ő kedvelt erős
veres borait s azután majd valami közbotrány támad.
Költséges passziói szóval nem voltak, kivéve az olykori kiruccanásokat.
De ezek nem kerülhettek valami túlságos sokba. A „fejibe“ való mulatás
régi patriarchális szokása állott akkor még, ott nem potyázott senki, de
nem is fizette a költséget soha egymaga senki. A költséget „kivetették
fejibe“, ami annyit jelentett, hogy mindenki, aki részt vett a
mulatságban, egyformán nyult bele a bugyellárisba.
Anyagi helyzete ilyformán rendben állván, módjában állott, hogy mikor az
ügyvédi irodájában a bevégzett ügy után azt kérdezte tőle a kliense:
– Most már mivel is tartoznék, fiskális úr?
Akkor Milcsi fölállt a székéből, kiegyenesedett, amilyen hosszú csak
volt, odament a tanyai magyarhoz, belecsapott a jobb tenyerébe s jól
megrázva a kezét, azt mondja neki vidáman:
– Jó szóval, bátyámuram! Csak jó szóval, semmi egyébbel.
Nyilvánvaló, hogy apró ajándékok erősítik a barátságot. De Milcsi
nemcsak az emberekkel tudott bánni. Babó, nem hiába, hogy amikor csak
tehette, a kintvaló nép között forgott, de bele is látott a néplélekbe.
Hamar meglátta, hogy itt a feleség, csakugyan feleség, akit az ura
„kedves életöm párjának“ nevez. Az az asszony, aki rendes segítőtársa az
urának a dologban, gondos családanya, s amellett tud „borjukötelet
engedni“ az urának: parancsol a tanyában. A szava legalább is úgy jár,
mint az uráé. Milcsi értett a kedvökben járni, ahogy talán senki sem.
Egyiknek virágot vitt, a másikat megtáncoltatta, hajnalig is eltáncolt
velük a tánchelyeken. Szó is volt róla, mikor képviselő lett, hogy a
Milcsit nem az emberek, hanem az asszonyok választották meg. Az
asszonyok azzal eresztették el az uraikat a választásra:
– Addig a tanyába elő ne győjjék kend, amíg a Milcsi úrra le nem szavall
kend.
Le is szavalltak. De nem minden asszony bízott az urában, hanem bejött
vele a városba maga is. Irgalmatlan nagy hideg volt a választási napon,
valamint erős, alkotmányos küzdelem. A szűz függetlenségi második
kerületet előzőleg hódította el Herman Ottótól Ivánkovics János
plébános, a későbbi rozsnyói püspök. A kormánypárt Ivánkovics nevével
ment a harcba, abban a biztos reménységben, hogy ha egyszer nyertek,
másodszor is nyerhetnek. Mellette a küzdelmet Vass Pál városi főjegyző
vezette, egy fiatal tisztviselő, aki értékes közigazgatási talentumnak
igérkezett. Ő csinálta meg a tanyai közigazgatás szervezetét, a
kapitánysági beosztásokat. De egyben politikai szolgálatokra is
felhasználta őket, ami könnyen ment abban az időben. A fizetéses ember
oda szavazott, ahova parancsolták s vonta magával a rokonságát, meg
akire hatni tudott. Vass Pál szóval erős ellenfél volt ebben a harcban.
Később a küzdők mindhármának tragikus vége lett. János püspöknek el
kelle hagynia rózsnyói székét, s mint kolostorbeli ember halt meg.
Milcsinek el kelle hagynia a haza határait, míg Palit egy napon halva
találták egy városszéli kubikgödör sekélyes vizében.
De akkor még éltek s folyt a harc. De a Milcsi pártjával nem birt ott
már az eleven ördög sem. A tanyai kocsik tömegben érkeztek befelé,
mintha népvándorlás lennének. Már estefelé eldőlt a választás sorsa. De
a szavazásra várók nem mozdultak. Féltek, hogy valami úri huncutság
történik. Állták a hideget rendületlenül s vártak. Beköszöntött a fagyos
téli éj. Az italos emberek subában a kocsi alá feküdtek: az asszony ült
a kocsin, vigyázott a lovakra s a kikiáltásokra, hogy most kik
következnek szavazni, s ha az ura következett, felköltötte a kocsi alól.
Küldték a népet, hogy menjen haza, de nem ment. Éjfél után a választási
elnök, régi szegedi ember, akit úgyszólván mindnyájan ismertek, ment ki
közibük, hogy ne fagyasszák már magukat, asszonyaikat, jószágjaikat,
hanem menjenek haza. Babó megválasztása már teljesen bizonyos. Már akkor
csak a szótöbbsége felül volt a nyolcszázon. Hiába való volt azonban a
beszéd, az emberek nem mentek s kitartottak úgy reggel négy óra tájig.
Amíg csak az utolsó ember is le nem szavazott. Ezerkétszáz voks volt
csak a szótöbbség, pedig Ivánkovicsra is sokan szavaztak.
Nagy feltűnést keltett ez annak idején az országgyűlésen is, amelynek
egy tagja sem dicsekedhetett a bizalomnak és a szeretetnek ilyen óriási
megnyilvánulásával. Hozzávéve ráadásul, hogy itt pénzzel nem lehet
dolgozni, etetés-itatás nincsen, még alkotmányos fuvar-díj sincs, sőt,
mint más esetben láttam, még az igazán alkotmányos kiadást, a választási
nyomtatványok költségeit is a jelölő értekezleten maga a nép rakta össze
azzal a jelszóval, hogy csak takarékosan! Minek megfelelőleg nem is volt
ott toll a kalapok mellett, hanem csak egy darab nyomatott papiros a
jelölt nevével. (De hiszen elég ez is, ha sok kalap viseli.) Hanem
később, ha már kész ember a képviselő s beszámolni a nép közé megy,
akkor már más a dolog. Ez is néplélek dolga. Milcsi ebben is tökéletesen
járatos volt. A beszámolók búcsúkor szoktak lenni, az meg nagy sokadalom
még a tanyákon is. Három-négy ezer ember. Ott nem lehet vendégeskedni.
Hanem azt meg lehet tenni, hogy kocsin, jég között kivitet a képviselő
egy hordó sört, jégberakva s azt megcsapoltatván, a tekintélyesebb,
vezető embereknek maga sajátkezűleg ereszt egy pohárral. Csak
eggyel-eggyel, nem kell többel. Itt nem a sör a fődolog, mert az van a
korcsmárosnál is elegendő és az ő különös specialitása, hogy nem jégbe,
hanem hóba van hűtve, (ahol nincsen a környéken tó, amelyből jeget
lehetne szedni, a havat szokták nyárára a verembe elrakni), hanem itt az
a fődolog, hogy mindenek szemeláttára történik, hogy tulajdon maga a
nagyságos képviselő úr tiszteli meg így a nép embereit. Mily örömmel
nézik egy távolosabbról az asszonyok is. S mily örömmel nézik mindenek,
mikor a vallási ünnep délre elmulván, délután a képviselő megtáncoltatja
a menyecskéket, lányokat. Az, hogy valaki „jó táncos“, külön érdem a
népnél. Milcsi pedig értett hozzá. A hosszú szál ember kimagaslott a
többi közül, fejét délcegen magasra vetette s régi magyar mondás szerint
valósággal „ropta az őszinte magyar táncot“. Fekete haja, bajusza,
fekete szemei, olajbarna arca olyan volt, mint valamely középkori
marcona vitézé. Néha oláhfejűnek neveztük, amit ha tréfából történt, nem
vett zokon. De mikor egy kortesírásban azzal is csepülték, hogy oláh
származású létére mit keres itt a magyar nép között, nyilatkozott, hogy
ez a beszéd nem igaz, a családja nemessége több évszázados és
Vágvecséről származnak.
Hogy politikai szereplésének volt-e értéke vagy nem, arról most már
fölösleges volna beszélni. De annyi bizonyos, hogy e nép szeretetét az
alkotmányos idők beállta óta nem bírta senki annyira, mint a Milcsi. Ha
a kaszinóbeli baj be nem üt, onnan ugyan senki ki nem vette volna
mindmáig, de sőt még most is benne van s olyan legendák keringenek
felőle, mint a Rudolról. A Rudol, az egy magyar királyfi volt, akit
megöltek, mert pártját fogta a népnek, mint Kossuth Lajos. (Tanyai
házakban olykor lehet látni a képüket egymás mellett a szobafalon, kis
gyászfátyol van rájok akasztva.)
Ki gondolt volna arra, hogy ez a kaszinói baj elkövetkezhetik? Itthon
Milcsi nem volt kártyás, s mint képviselő is Budapesten látszólag elég
szerény életmódot folytatott. Legénylakása volt közel az országházához,
a Sándor-utcában, egy bérkaszárnya második emeletén. Még szolgát sem
tartott, a csengetésre maga nyitott ajtót. Ki gondolhatott volna erre a
katasztrófára?
Nem is akarták hinni, amint hogy az első hirek nem is voltak egészen
bizonyosak. A pesti lapok akkor úgy délután négy óra felé érkeztek
Szegedre. Burkolt közlések voltak bennük afelől, hogy valamely
kaszinóban egy képviselőt kártyajáték közben paklizáson értek. Név nem
volt említve, csak annyit mondtak a hirlapi közlemények, hogy az illető
egy alföldi kerületet képvisel, ahol igen nagy szótöbbséggel
választották meg az addigi követ ellen. Eleinte rá sem gondoltak, hogy
ez a Milcsi lenne. De azután gyanupörbe estek az emberek. Délután öt óra
felé már kezdték a szerkesztőség kilincsét egymás kezébe adni a
látogatók, akik mind azzal a kérdéssel jöttek, hogy csak talán nem a
Milcsi? Volt köztük pártbeli ember, honorácior, tisztviselő,
katonatiszt. Kérdéseikre nem kaptak bizonyos választ: a fővárossal való
telefonösszeköttetésnek akkor még híre-hamva se volt. Csak hat óra felé
kezdtek szép sorjában érkezni a budapesti szerkesztőségek táviratai, de
azok sem mondtak az ügyről semmit, csak egybehangzóan kértek Milcsiről
minél részletesebb életrajzi adatokat. A szerződött pesti tudósító
ugyanis csak az éjféli postával küldte le a fővárosi hireket s ez a
„szerződött tudósító“ is sok esetben csak a Nemzet és a Pesti Napló
estilapjai voltak.
De már az életrajzi adatokról való kérdezősködés Milcsire terelte a
gyanut. Hat óra után már az egész város erről beszélt. Bár ekkorra már
előkelő magánosokhoz is érkeztek táviratok a kártya-affér felől, a nagy
tömeg kételkedett s az volt a nézete, hogy itt valami alattomos
csalafintaság van a dologban. A közönségbe egészen másként rögzödött
bele a Milcsi egész természetrajza, semhogy elhitték volna felőle, hogy
ő nem üti azonnal agyon azt az embert, aki reákiáltja: Emil, te csalsz!
Azt, hogy a kártyajátékban miskulancia történhetett, azt a táviratok
nyomán inkább föltételezték, de azt nem hitték el, hogy Milcsi ilyen
emberölő sértés után ne keljen azonnal, bármiféle fegyverrel is,
élethalál-harcra.
De azután másnap, harmadnap elszomorodva kellett belegyőződniük. Sokan
megsajnálták, sokan meg is siratták, míg mások nem bánták, hogy az eset
így esett. Mert ahogy tudott a tanyai magyarnak udvarolni a Milcsi, épen
úgy tudott hányveti és gőgös lenni a városon és a szertelen modorával
sok embert szerzett magának ellenségül.
Másként azonban a tanyákon. Ott általános volt a megilletődés, azután a
fölháborodás. Hamar kimondták odakint, hogy nem igaz az egészből semmi,
hanem árulás történt. Féltették a nagy urak tőle a hatalmat, hát tőrbe
csalták, megejtették, bujdosásba kényszerítették. És most bujdosik, mint
Rudol, a királyfi, mert szerette a népet.
Ami a kártyaügyet illeti, azt részben nem hitték el, részben komoly
szóra nem is méltatták. A nép a kártyázást ott kint nem tartja
tisztességes foglalkozásnak, hanem olyan játéknak, amelynek az elvi
alapja az egymásnak minél sikerültebb becsapásában rejlik. Ennélfogva
megengedhetőnek tartja a paklizást. Nézete szerint a huszonegyet csak
egyetlen tisztességes módon lehet játszani, de ahoz sok kártya kell. Ez
a mód pedig abban áll, hogy nem a bankos kezében van a kártya, hanem az
rendes keverés után letétetik egy csomóban az asztalra. Akkor az egyik
játékos kiveszi a zsebéből a bicskát, kicsattantja és az élét belevágja
a kártyacsomóba, ilykép azt az asztalhoz szegezvén. Azután aztán így
mindenki a bicskaélről húz magának „plattot“, a bankos is. Itt azután
csakugyan nem lehet csalafintáskodni, de ehez a játékhoz sok pakli
kártya kell, ami odakint nem igen adódik elő. Ennélfogva ha már
játszanak, csak _amúgy_ játszanak s abban nincsen „szömélyválogatás“.
– Hát aztán mi van abban, ha valaki paklizik? – kérdezték. – Ne játssz,
huncut, nem vesztöl. Hiszen Gémnyakú Barna Gergő mindíg paklizik, aztán
avval a hosszú gémnyakával mindíg belepislog a másik embör kártyájába,
mégis leül vele mindönki egy asztalhoz! Hát micsoda beszéd ez most már a
képviselő úr felül? Nem igaz abbul sömmi! Hanem elpusztították, mert
féltötték tülle a hatalmat a nagyurak…
Nem telt bele pár hét, megszületett kint a bujdosásba küldött ember
legendája. Egy darab valódi naiv, népies meseköltészet, egyben
tanubizonyság arra, hogy Garay a Háry János császárlátogatását, Petőfi a
Kukorica Jancsi francia királyát nem az ujjukból szopták, hanem a nép
meséiben találták. Úgy mondja ez a mese:
– A nagy urak féltötték a hatalmat a Milcsi úr elül. Mert már nagy
hatalma volt neki is és a király húzott hozzá. Mert a király azt mondta,
hogy a Milcsinek van igaza, nem nektök, mert tűk mindíg csak magatok
javát nézitök a nép rovására.
A nagy urak ilyenformán összetanakodtak, hogy hogy kéne láb alul eltönni
a Milcsi urat.
Hát, fene teremti, rávötték a királyt, hogy a nevenapján nagy ebédre
hívja föl Buda várába az urakat, a Milcsi urat is. Mög is hítta, el is
möntek mindnyájan, szép magyar ruhába. Szép nagy ebéd volt, parádés
huszárok szolgáltak föl, a Stefánia ügyelt föl rájuk, mert az röndös
gazdasszony, oszt ott forgott mindíg az asztal körül. Hát öttek-ittak,
volt még tengöri herkentyű is, narancs, hordósfüge mög mindön. Azután
fekete kávé. Ahogy azt osztogatnák szét a huszárok, Stefánia kezdi már
összeszödni az eszcájgot. Mert csupa valóságos színarany volt mindön
eszcájg.
Összeszödi kötőbe, olvassa, nézi. Mögint olvassa, nézi. Azután odamén
Ferenc József elé, aztán jelenti:
– Fölséges ipamuram, két aranykanál hibádzik.
– Löhetetlenség az, kislányom – mondta a fölséges király a mönyinek. –
Olvasd csak össze még égyször, mert hátha tévedtél.
Stefánia újra olvassa a kanalakat, nézi, a fejit csóválja. Hát csakugyan
hibádzik két darab. Megint jelenti:
– Fölséges ipamuram, de valóságosan hibádzik két arany levesös kanál.
Arra a király nagy haragra gyullad, mer a vagyonát ű se engedi. Az
ajtónálló testőrzőknek oda kiált:
– Csukjátok be az ajtókat. Itt mindenkit mög köll vizsgálni, kinél
vannak a kanalak?
Aztán vizitálták a vendégöket. Mindönki kiforgatta zsebjeit. A Milcsi úr
is bátran állt a vizitálás elibe, mert tudta, hogy ű nem tötte el a
kanalakat. A zsebjeit kiforgatta: mögmutatta, hogy a mente ujja sincsen
bekötve. De azután, ahogy a csizmájához értek, hát a csizmaszárban ott
volt a két aranykanál.
Mert azt úgy lopták oda bele az ebéd alatt a hatalmi urak, hogy a Milcsi
urat beárulják a király ő felsége előtt.
Hiába mondta azután a Milcsi úr, hogy fölséges uram, királyom, itten
árulás történt, a király már nagy haragra volt lobbanva oszt kiűzte
Milcsi urat. Azt kiáltotta neki: Pusztulj a birodalmambul, többet ne
merj a szömöm elé kerülni.
Nem volt védeközés, mert a király szava ellen nem löhet tönni. A Milcsi
úr elbujdosott, azúta bujdosásban van a szögény. De majd fölvirrad még,
a Rudollal visszagyün, hogy mögigazítsa a nép fejealját…
A mese így végződik. A hallgatóság komoran és szótalanul bámul maga elé.
Mit gondolhatnak ilyenkor a hatalmi urak felől?
*
Az említett barátom, aki a birodalom határán kívül találkozott az élet
bujdosójával, önkéntelenül képviselőnek szólította:
– Tudja-e képviselő úr, – mondta neki, – hogy otthon a tanyákon még
mindíg visszavárják?
Meglátszott rajta, hogy hirtelen szinte belereszket ebbe az emlékezésbe.
De a másik pillanatban már megint a régi nyers és erős ember volt.
– Á – mondta rekedten – az régen volt. Isten önnel.
S minden további szó nélkül odábbment. Vitte magával szótalanul szomorú
terhét.


Süliék nyújtanak.
Behallatszik az utcáról, hogy jön valaki kocsival a külső emberek közül.
Azt úgy meg lehet hallani a zárt ablakok mögül is. Hiszen nem lehet
mondani, hogy ne járna elegendő kocsi az utcán, mert jár ott elég, de az