Bazsarózsák - 5

Total number of words is 4295
Total number of unique words is 1846
35.0 of words are in the 2000 most common words
46.3 of words are in the 5000 most common words
52.5 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
szegénysorsú ember, aki az egy malacocskájának, sovány tehenecskéjének
éjszakának évadján lop takarmányt a más kaszálójáról. Nagyon gyűlöletes
ember, mert nemcsak hogy lop, hanem pusztít is. A gazda, ha másnap a
megkoppasztott legelőt látja, elkeseredve mondja:
– Ugyan, hogy nem szárad el a keze a szömtelennek? Inkább kérne füvet,
ha nincs a teheninek mit önni. Vagy ha már olyan fekete a lelke, hogy
csak lopni tud, legalább kaszálná a füvet, de ne nyűné.
Ez ugyanis különbség, még pedig nagy különbség. A fű, ha lekaszálják,
kinő újra, de ha gyökerestől tépik ki, persze, hogy nem nő ki megint. A
fűnyüvő pedig a lopásnak ezt az utóbbi formáját űzi. Van oka rá. Ha
nappal kaszálnak, a kaszának alig van zaja. Nem hallatszik. Elnyomja a
nappali élet zaja, a szellő susogása, falevelek zúgása, madarak éneke,
kocsik nyikorgása a homoki utakon. Mikor azonban az est leszállt, a
dolog és a szél pihen, az alvó fákon a madarak alszanak, akkor a
csöndben a kaszálásnak hangja van s harsogó szava messze elhallatszik a
lapos mezőn. Azt a kutya meghallja, ha akár a tanya a kaszálótól kissé
messzebb fekszik is, jelt ad s a tanyai ember megérti a kutya beszédét.
Az éjjeli őrtálló kutya különböző fajtájú észleleteit különböző fajtájú
ugatással jelzi a kenyéradó gazdának, aki akkor, ha veszedelmet jelent a
házőrző, puskára kap.
Az éjjeli fűnyüvő ezért nem kaszálja, hanem a legnagyobb csendben, a
sötétség leple alatt gyökerestül tépi ki a földből a füvet. Ez
meglehetősen érzékeny kár, ha akár jómódú embert ér is. Mert nemcsak a
termést lopja el, de a földbe fektetett munkát is tönkre teszi. Ahol a
fűnyüvő járt, ott csakugyan nem terem többet a fű. Különösen nagy a baj,
ha a lóherét nyüvi. A here, ha rendesen el van vetve, hét-nyolc évig
magától terem, semmi gond rá nincsen. Értékes takarmány, nagy pénzt
jelent. Míg az orság egyes részeiben egy hold földet száz forintért örök
áron meg lehet venni, itt egy hold lóhereföldnek egy esztendei kaszálási
jogáért fizetnek nyolcvan-száz forintokat. Nyilvánvaló, hogy ha a
fűnyüvő a herét gyökerestől kitépi, nemcsak a herét lopja el, hanem
nyolc esztendő várható jövedelmét teszi tönkre. Ilyenformán érthető,
hogy haragszanak rá, utálják és gyűlölik, s ha tetten érik, igen csak
elbotolják. Lesik is, hogy miként lehetne megfogni. Vagy pedig kitudni,
hogy ki az, aki nyüvi a füvet. Mert ha tetten nem érik is, de megtudják
a kilétét bizonyosan, olyan társadalmi bojkott alá kerül, hogy egy
mágnáskaszinó sem csinálhatja ezt különben.
A megfogásuk persze bajos. Az éj sötét s pisztoly van a zsebekben. Egyet
villan, egyet dörren s a villanás után még nagyobb sötétség támad, mint
amilyen előtte volt: s a fűnyüvő már eltünt az erdőben vagy a
kukoricásban.
Nehéz meglepni.
Azt mondja a kapás kora reggel:
– Tudom már, hogy kik nyüvik a füvet.
– Hát többen is vannak?
– Ketten. Az embör mög az asszony. Toppantó Gergöly mög a felesége.
Hejnye, hejnye, a jó reggelit neki. Gergőék szegény emberek, más házában
laknak zsöllér gyanánt, napszámból élnek, van egy kis gyerekük s két
sovány malacuk. Amúgy tisztességes család, jó munkás mind a kettő, szép,
barátságos életet élnek, szeretik egymást, voltaképen nincs is egyebük,
mint a szerető szívük, a kis lányuk, meg a két malacuk. Szörnyűség az,
hogy épen ők nyűnék a füvet. Hiszen ha kérnének, kapnának. Ha egy helyen
nem, a másik helyen bizonyosan (mivelhogy mindön szamár érzi a maga
terhit). S ha rájuk derül a tett, mehetnek a határból világgá, mint a
Döme kutyája: napszámot többé nem kapnak, mert nem kapnának. A
bojkottnak odakint nem bojkott a neve, hanem az, hogy „sömmi embör“. A
sömmi embörnek szava nincs, súlya nincs, előle, ha szemközt jön, az út
másik oldalára térnek, hogy ne kelljen vele beszédbe elegyedni. Mert még
azt is a fejéhez vághatják az embernek, hogy: kend a sömmi embörrel is
barátságban van.
Sötétben azonban minden tehén fekete. Honnan tudja a kapás, hogy
csakugyan Toppantóék a fűnyüvők? Hátha nem ők azok?
– Hát pedig azok csakugyan azok, – mondja a kapás. Az egyik lábát előre
teszi és a fejével bólintgat. Az ilyen állapot a meggondolt
határozottság jeléül ismeretes.
– De hát hol van a bizonyíték? Mivel tudja igazolni, hogy csakugyan ők
voltak?
A kapás csodálkozva kérdezi:
– Hát nem elég az, ha én mondom?
– Nem ám. A törvénykönyvben egész más van írva a felől, hogy mi a
bizonyíték. Ha nem tud bizonyítani, akkor ne vádaskodjon, mert az olyan
puska, hogy néha visszafelé is elsül. Hátha azután nem tud bizonyítani?
Akkor magát csukják be rágalmazásért.
– De, – mondja a kapás – neköm van bizonyítékom.
– Hát mi az?
– Hát elmondhatom, – szól a kapás.
És elmondja a „bizonyítékait“, amik a szabadban, kint élő embernek talán
a legérdekesebb megfigyelései:
– Hát gyüvök az úton, mert kívülről kerültem a szőlőt. A homokban nem
hallották, hogy gyüvök, de én hallottam a fű harsogását, ahogy
szaggatták. Ketten voltak, annyit láttam a sötétben is. Úgy láttam, hogy
az egyik az embör, a másik az asszony. De hogy kifélék, azt nem löhetött
mögismerni.
– Hát akkor hol a bizonyíték?
– Hát akkor, – folytatta rendületlenül a kapás, – szétnéztem. Mert oda
nem möhetök, hogy mögfogjam üket, ha puska van is nálam. Mert a sötétben
egy nem töhet föl kettő ellen. Mert mögbicskáznak, aztán elszaladnak.
Itt nem löhet mást tönni, minthogy szétnéz az embör.
Azt hittem eddig, hogy valamennyire ismerem a kintvalók észjárását, de
ezt nem értettem meg.
– Hát mit nézett kend a sötétben? Hiszen azt mondja, hogy sötét volt.
– Hát este – mondja éktelen nyugalommal a kapás – az is szokott lönni,
ha a hold nem süt, az pedig tegnap nem volt fönt az égön. Nem is a
sötétöt néztem én, hanem azt, hogy melyik tanyában nem ég a világ.
– Ahán.
– Hát ügön, – vélte. – Mindön tanyába égött az ablakba a világ. Csak a
kis tanya, amelyikbe a Toppantóék laknak, az volt egészen sötét. Errül
tudtam mög, hogy a fűnyüvők nem löhetnek mások, mint a Toppantóék. Hát
aztán mikor ebbe beleállapodtam, akkor lassan möntem feléjük, azután
hangosan rájuk kiáltottam:
– Adjon Isten jó estét, Gergő szomszéd! Hát mire végzitök?
– Erre – mondja a kapás – egyszörre elszaladt mind a kettő és
belevesztek a sütétbe. Akkor vártam, a puska fertigben a kezembe. Onnan
épen hat-hét perc az út Toppantóék házáig. Hét perc mulva Toppantóék
tanyája ablakában kigyúlt a világ.
Elhallgatott. Mondom:
– Hát aztán?
Azt mondja:
– Hát nincsen tovább. De ez már csak elég bizonyíték, hogy Toppantóék a
fűnyüvők?
– Jaj, barátom, – mondom, ez nem úgy van. Tanúk kellenek ide. Ez a
törvény előtt nem bizonyíték.
– Hát akkor – mondta nemes egyszerűséggel a kapás, – üssön bele a ménkü
a törvénybe, mög azokba az urakba is, akik csinálták. Esti sötétben én
nem akaszthatok le nekik tanúkat az ákácfákról a mezőn…
Morogva elhalad. Elgondolkozva nézek utána: vajon neki van-e igaza, vagy
a törvénynek?
Alighanem mind a kettőjüknek igaza van.

_Faj és felekezet._
Hosszú évek óta durkáljuk már az Alföld földjét s keresgéljük, hogy a
népek megiratlan történetéből mi van benne eltemetve. Sok megiratlan
történet van eltemetve benne. Eredménytelen ásatást csinálni szinte a
lehetetlenségek közé tartozik. A munkás ásója nyomán megnyitja keblét a
föld s előadja rejtett kincseit. Természetesen csak tudományos
értelemben vett kincsek ezek: az ősembernek is volt annyi magához való
esze, hogy azt a holmit, amit ő értéknek tartott, ne ássa mind a halott
mellé a földbe, hanem az élők hasznára magának megtartsa. Laikus szemmel
nézve, az ilyen régészeti ásatások igen érdekeseknek és izgatóknak
tetszhetnek. Hallom nem is egyszer: De szeretnék veletek egyszer egy
napra kimenni, hogy láthatnám én is. Ugyan miért nem szóltok, akárhonnan
venném is azt az egy napot, de csak kimennék.
Pedig a mulatság nem is olyan érdekes. Reggeltől estig hol a gödör
szélén, hol a gödörben, tűző napon úgy, mint esőben: csak az olyan ember
kedveli az ilyesmit, aki már megszokta. Annak jó napkúra meg légkúra.
Két hét alatt le is sül úgy, mintha csak mint szökött legionárius került
volna haza Afrikából. És fárasztó. Tornának jó, de mulatságnak
kellemetlen. Ráadásul olykor az egész napi munka hiábavaló, mert
eredménytelen s ha ilyenkor, fáradt testtel a dolog másnapi folytatására
a kellő energia hiányzik, akkor ebbe is ép úgy beleüthet a mennykő, mint
a kapás szerint a törvénykönyvbe.
Azonban van egy kellemes oldala.
A munkásokkal való beszélgetés, naphosszat.
Ez olyan munka, hogy vele sietni nem szabad, a sietés az ásóval csak
kárt okozhat s ha valami holmi ráért kétezer évig heverni a föld alatt,
annak csakugyan mindegy, hogy május tizenegyedikén vagy tizenkettedikén
kerül-e ismét elő a régen látott napvilágra. Itt egészen érvényben van
az a régi magyar mondás, hogy sohasem volt jó az a nagy sietség. Lehet
tehát beszélgetni, szót érteni: panaszok, reménységek, tréfák és
élcelődések megmutatják a különböző észjárásokat.
Egyik ilyen telepünk, ahol jó néhány ezer év előtt a kőkorszakbeli
ősember tanyázott és sajátos kulturájának maradványait ki lehet ásni a
földből, Torontálban fekszik. A falu népe kevert. Részben magyarok,
részben rácok. Belőlük kerülnek ki a munkások. És bár a szegedi, algyői,
dorozsmai, csongrádi kubikosnak az ország határán tul is jeles híre van,
itt a jobb földmunkások inkább a rácokból kerülnek ki. Szívós és könnyű
emberek, példátlanul szolgálatkészek.
Egy ebéd után bent feledem a plébánián a felső kabátomat. Eső jött,
megáztunk a mezőn, utána hideg szél támadt, mondom egy embernek, hogy
ugyan menne be a faluba s hozza ki a kabátot. A munkás egy tornász
ügyességével pattan ki a gödörből és azonnal szalad le a dombról a falu
felé, mintha kergetnék. Ameddig csak látni lehetett, folyton egyenletes
futásban haladt. Mikor megint előtünt a kabáttal, újra csak ugyanezen
egyenletes futásban közeledett, így futott fel a dombra s ahogy átadta a
kabátot, menten visszaugrott a gödörbe és nyult az ásója után.
– Miért szaladt mindíg, szomszéd? Nem mondtam én, hogy szaladjon.
– Hogy meg ne fázzon az úr, – mondta nevetve a gödörből.
Sovány, de izmos nép ez. Minden porcikája rugalmas. Igy rendes munkásunk
az öreg Vászó bácsi, aki a maga nyolcvankét esztendejével éppen úgy
dolgozik az árokban, mint a többi. Nagyszerű ember az öreg Vászó.
Politikus és szociológus egy személyben. Egyszer azt mondja:
– Miért neveztek ti bennünket rácnak, mikor minket a mi nyelvünk szerint
szerbnek hívnak?
A kérdésre a többi gödrökből is felütik a fejüket az emberek. Mondom:
– Miért neveztek ti bennünket ugarnak, mikor minket a mi nyelvünk
szerint magyarnak hívnak?
Erre az öreg Vászó nem igen tud mit felelni s ásnak tovább szótalanul.
Egyszer felüti a fejét és azt mondja:
– Az úr szerbül beszél és még se szerbül beszél. Hát milyen nyelven
beszél?
Nem tudok ugyan rendesen szerbül, de maradt még imitt-amott belőle a
boszniai időből. Mondom:
– Bosnyákul.
Az öreg kérdezi:
– Volt az úr Boszniában?
– Voltam.
Hallgatás megint. Azután szól a Vászó bácsi:
– Hát persze, az urak mindenfelé eljutnak. Mindig ráérnek utazni, mindig
van rá pénzük. Ez a sok vasút, ami most van, mind csak az urakat
hurcolja. A szegénynek erre nem telik.
Az emberek a gödrökben titkon mosolyognak. Az öreg Vászó jól beadott.
– Nono, – mondom, – az nem egészen úgy van, Vászi bácsi. Gyalog jártam
ott, mint katona.
– Úgy?
– Úgy ám, Vászó bácsi. Sokan voltunk mink akkor ott lent magyarok,
némely részünk még lent is maradt. Pedig a maguk kedvéért voltunk
odalent. Hogy a görög-keleti keresztényeket felszabadítsuk a török
uralom alul.
Azt mondja Vászó:
– Hüm.
– Már pedig hiába hümget. Azért voltunk odalent, nem pedig mulatságból
meg pénzköltésből. Azután az a hála érte, hogy nagyon sok rác ellensége
a magyarnak.
A kissé megnyomott szavakra az öreg Vászó a kezével tiltakozva hadonász:
– Az nem úgy van! Itt nincs ellenség! Nálunk mindenki megvan békén. Itt
szerb meg magyar úgy él a faluban egymás mellett mint a birka.
– Mint a birka?
A másik gödörből szól egy ember:
– Bárányt akar mondani.
– Igen, igen, – hadonász Vászó, – mint a kis birka. Mint a kis fehér,
szelid birka. Békesség van.
… A dombról át lehet látni a Tisza tulsó oldalára. Hatalmas vashídjával
ott van Zenta. Magasabb épületei a lapos mezőn át ide látszanak.
– Hát Vászó bácsi, az nagyon szép, hogy maguk úgy élnek, mint a kis
fehér birka. Hanem negyvennyolcban maga sem lehetett ilyen fehér kis
birka. Mert akkor maguk odaát Zentán a piacon a szent szobrát magyar
emberfejekkel rakták körül.
Egy kis csend van… Csak az ásók és a lapátok zöreje hallatszik, amint az
élükkel belemennek az ősember konyhahulladékaiba, s fölvetik a több ezer
év előtt élt ős korhatag csontjait. Zajukból mintha meg lehetne érteni a
kiáltást: Mit háborgattok? Miért nem hagytok bennünket nyugodni?
A nyolcvankét éves Vászó, négy nemzedék eleven őse, fölnyul a gödörből a
kis ásóért, hogy „finoman“ piszkálgassa a neolithkori őst, akire most
ráakadt. De mielőtt a dologba fogna, azt hiszi, hogy tisztázni kell azt
az emberfejes vádat.
– No, – mondja, – az sem úgy van egészen. Régen volt. Megtörtént. De nem
mink csináltuk. Úgy éltünk akkor is, mint a kis birka. Nem mink
csináltuk, hanem a papok csinálták.
– Nono, Vászó bácsi. A papok talán csak nem vágták el az emberek nyakát?
– Hát azt nem is, – véli Vászó bácsi. – Hanem papok csináltak
bolondságot. Szerb pap fölment templomba és prédikálta: gyünnek a
magyarok és megölnek minden szerbet. Akkor magyar pap is fölment
templomba és prédikálta: gyünnek a szerviányok és megölnek minden
magyart. No aztán addig prédikáltak, hogy összevesztünk.
Ezt elmondván, Vászó bácsi az ősnek a földből való kibontásába kezdett.
Néztem az erős aggastyánt, ahogy négykézláb állva dolgozik az árok alján
s közben ráér történeti dolgokat olyan különös világításba helyezni,
amilyenben eddig nem voltak.


Házrúl-házra.
A népet számlálni ilyen csatakos, esős időben nem lehet valami kellemes
foglalkozás, úgy nagy általánosságban. Nálunk már megtörtént az egyik
külső kerületben, hogy a népszámlálót az asszony forró vizes köcsöggel,
az ember meg vasvíllával fogadta. Miért? Miért gyülöletes a nép előtt az
az ember, aki először pantallóban van, másodszor sok papiros van a hóna
alatt s harmadszor bemegy abba a házba is, ahova az ördög sem hivta?
Mert félnek az idegentől s az a nézetük felőle, hogy soha jót nem hoz,
ellenben lehet, hogy valamely bajt okoz. A hivatalos személy csak akkor
megy a házhoz, ha valami baj van. A nép tart tőle: a papirosok valami
dolgot, valami igen rossz dolgot jelentenek. Ha valahova hivatalos ember
beteszi a lábát, ebből jó nem fakadhat. A hivatalos papiros
üzést-hajtást, hajkurászást jelent. A tanyai népnyelvnek érdekes
kifejezése ez: leveles embör. A régi világból való szó: értik alatta a
gyanús embert, a rossz embert, akivel a hatóságoknak mindig van valami
dolga. S miben nyilvánul ez meg? Abban, hogy hivatalos leveleket visznek
hozzá, amikkel hol ide, hol oda citálják.
Egy idegennek a házban való hivatlan megjelenése különös dolog. Ez
természetes. Ha nyílik a kapú és lépések hallatszanak be a szobába a
kapúaljából, szólok a gyerekeknek:
– Nézzétek meg, ki jött?
A fiu kitekint s mondja könnyedén:
– A Mári néni. (Vagyis, hogy az öreg mosóné).
Van eset rá azonban, hogy ezt mondja:
– Apám! Egy rendőr…
S mennyire másként van az mondva, hogy „a Mári néni“, s mennyire másként
az, hogy „egy rendőr!“ Mert hát uram Isten, mit akarhat?
Hát még odakint a tanyákon mit akarhat az az úrforma, aki megjelenik
hivatlanul és sok papirossal? A nép ebben a dologban nagyon kétféle. Az
egyik része még ma is könnyen befonható áldozata minden kósza
népcsalónak. A másik része pedig, amelynek már megégette egyszer a kása
a száját, minden úrformában született ellenséget lát. Mindenki gyanús,
aki pantallós. Az ilyen ember már azt az elvet, hogy az úr a pokolban is
úr, úgy értelmezi, hogy a másvilágon, ahol a méltó büntetések
elnyeretnek, mind az úr ül a nagy vasüstökben, a nép pedig majd hordja
az üstök alá a tüzelőfát, hogy minél jobban süljenek…
Pár év előtt, mikor a városi muzeum néprajzi anyagát szedtük össze, volt
eset rá, hogy a tanyákon a gyűjtőre vasvillát fogtak s még a kocsijából
leszállni sem engedték. Ott már előzőleg valami keserű tapasztalatok
történhettek. Hát hiszen nem mind ilyen, az bizonyos, ezek inkább csak
kivételek. De mint kivételek: vannak. Régészeti ásatások alkalmával nem
egyszer láttam, hogy mikor vége a munkának, kifizetődik a napszám s alá
kellene írniuk a cédulát, hogy a pénzét mindenki rendben megkapta:
egyszerre vége a barátságnak. Pedig egy hétfőtől szombatig tartó munka
nyomán elég jól össze lehet barátkozni. De a mikor a nevek aláírásáról
van szó, az emberek egy része hirtelen gyanakodóvá vilák. Sandán néznek
a papirosra. Mindig van köztük valami fiatal legény, arra mondják:
– Majd az Illés odaírja. Én nem tudok irást.
– Hát nem járt iskolába?
– De jártam – feleli húzódozva – négy télön is. De elfelejtöttem a
betűt. Mög elhúzta a kezemet a kasza mög a kapa.
Pedig dehogy. Annyira el sem lehet felejteni az írást, hogy a tulajdon
nevét ne tudná leírni, ha egyszer már valamikor tudta. Olyan az, mint az
úszás meg a korcsolyázás, nem lehet azt tökéletesen elfelejteni. De
inkább hazudnak. Inkább vállalják annak a szégyenét, hogy tudatlanok, de
a nevüket nem írják oda a papirosra. Mert nem lehet tudni, hogy micsoda
veszedelmek származhatnak abból, valamint azt sem lehet tudni, hogy
kiben mi lakik. Legjobb a tartózkodás…
Egy közeli csanádmegyei faluban néprajzi gyűjtés alkalmával történt ez
az eset. Csöndes enyhe téli délelőtt. A gazda kint áll az utcaajtóban.
Jófajtájú, erős termetű, középkorú magyar, pipázik és sütteti magát a
téli nappal.
– Jó napot.
– Jó napot – mondja.
– Tudja-e, mi járatban vagyok?
– Nem tudom én.
– Hát majd elmondom.
– Löhet – mondja.
– De nem itten, hanem majd odabent a szobában. Gyerünk be.
– Oda ugyan nem – felel a gazda s széles vállaival bele is illeszkedik a
keskeny utcaajtóba. – Az én házamba nem gyün be az úr.
– Ejha! Magának sok oka lehet haragúdni az úrfélére. Hát miféle úr, mit
csinált magával? Mi történt itt?
A gazda megrázta a vállát.
– Hát – szólt – ami történt, az történt, nincsen azon már mit keresni.
De az én házamba az én akaratommal többet úr nem töszi be a lábát…
Megfordúlt, bement az udvarra, becsapta maga után a kis ajtót s
hallatszott, hogy be is reteszelte belülről.
*
Kint a tanyákon a pusztaszéleken kocsin járja össze a számláló a
vidéket. Ott ez nehéz mesterség. Tudnia kell, hogy meddig terjed a
területe s ismerni kell az egész területet. Hogy nem hagyott-e el
itt-ott egy csomó házat, amik valamely bucka-hát vagy erdő mögött
vonultak meg? A tanyai ember, aki ott született, tudja, hogy ki merre
lakik, de a városi nem tudhatja. Általán úgy tetszik, hogy e széles,
nagy és lapos vidékeken, ahol messzire ellát a szem, minden az ember
előtt fekszik. Pedig nem. Akár el is lehet tévedni rajta. Vannak helyek,
tanyarészek, amik elbújnak, amik mintha nem is volnának e világon, ahol
egy városi kocsit mint soha nem látott dolgot bámulnak meg a gyerekek;
olyanformán vannak ezek a részek a homoktengerben, mint az óceánban azok
az apró szigetek, amik a hajóforgalom útjából kiesnek: csak a térképész
tudja róluk, hogy vannak. Pár év előtt ép ilyen elhagyott részen át
igyekeztem lakottabb tájak felé. Öreg városi kocsis ült a bakon, a
második ülésből a mappáról adtam neki az utasításokat, hogy no most
erre, no most arra. Ugyancsak csóválja a fejét az öreg ebben a hol
errében, hol arrában, dülőút keresgélésben, végül kifakad:
– Hát mégis csak: mi mindönt mög nem köll érni. Húszonhét esztendeje
hurcolom már nap-nap után idekint a tanyákon a városi mérnök urakat, de
ezön a vidékön még sose jártam.
Önérzetes kocsisembertől ennél nagyobb beismerést már várni sem lehet.
Mert a kocsisság tudománya nem abban van, hogy hajtani tudjon, a lovat
minden ember, asszony, gyerek is el tudja hajtani: a kocsisság tudománya
odakint akként szélesbűl, hogy mekkora nagyságú vidéken van tisztában az
utakkal, azoknak jó vagy rossz állapotával, ha éjjel nem is, de legalább
nappal. A tanyák világának ez a területe, amelyen az öreg kocsis
„húrcolta“ a mérnököket, aránylag nem nagy; nyolc-kilenc
négyszögmértföld lehet. És még ezen a kis helyen is, ime talált olyan
részt, amelyen húszonhét év alatt sohasem járt.
Szóval a népszámlálás odakint nem egészen könnyü dolog lehet. S nem is
lehet az egész hajszálnyira pontos. Azt hiszem, hogy az egész alföldi
pusztákat tekintve, a népszámlálás számszerű eredményéhez egész bátran
oda lehetne csatolni nehány száz összeszámolatlan magyart, vagy talán
ezert is.
Kint ugyan a tanyai tanítók végzik a számlálást, de hát azok sem
tudhatják, hogy a kapitányságban minden tanya merre van. Erre való
azonban a tanyai esküdt, aki rendszerint valamely jobbmódú polgár, aki
kint született s kint fog meghalni, ennélfogva igen célszerű ember
arranézve, hogy ismerje a határt. Tehát az esküdt lesz a kocsis, ő
„húrcolja“ az összeírót. Most tíz éve volt ez így egyik tanyai
kapitányságban. Vitte a kocsiján a tanítót az esküdt, összeírták,
összeszámolták az embereket, a papirosokat azután elküldte a tanító oda,
ahova kellett. Itt mindezek rendbe kerültek. Csak pár nap múlva jutott a
tanító eszébe, hogy arra lefelé a Hármaserdőn túl, mindjárt a
Lónyúzó-dülőn túl, ott is van egy egész sor tanya, ami idetartozna, s
ott még nem jártak népet írni. Mondja is az esküdtnek:
– No János bácsi, az ördög a kend tudományát, baj van.
– Baj? Mi baj?
– Hát most jút eszembe, hogy arra a Kis Kabók Mihályék felé nem jártunk
népet írni.
– Nem – mondta meggyőződéssel a János bácsi – hát arra nem. Messze is
van, aztán mög, tudja, nagyon rossz az útja, hát nem akartam töretni
magát.
– De hát most azok, akik arra laknak, nincsenek fölírva.
– Hát aztán? – kérdezte a János bácsi. – Csak élnek azok azért, ha
nincsennek is felírva. Nem a papirosbúl áll az ország, tanító úr.
Ebbe aztán bele is kellett nyugodni, mivelhogy úgy sem lehetett már
ellene tenni semmit. Csak akkor kezdett főni a feje a tanítónak, mikor
kiérkezett a városból a hír a tanyára, hogy jön egy úr Pestről a
népírást vizitálni. Mi lesz akkor, ha az meg fogja a hibában? Első
sorban oda a becsület, második sorban pedig még azt a kis pénzt sem
kapja meg, amit az összeírás munkájáért kiérdemelt.
A pesti nagyságos úrat a vizitálás útjában szintén a János bácsi
hurcolta kocsin s a tanító szorongva várta az eredményt. De nem történt
semmi hiba. Három nap múlva János bácsi a pesti urat elvitte a vasúthoz
(nincsen messze, csak épen a Nyáry Jánosék jegenyefájától másfélóra
járás) s hazafelé jövet beszólt a tanítóhoz, hogy fölösleges volt az a
nagy ijedtség, mert valóban semmiféle észrevétel sem találtatódott.
– Hála istennek – sóhajtott a tanító. – Pedig azt hittem, akad valami
tarka macska arra a Kiskabókék körül.
– Nono – mondta a János bácsi, aki annak idején hat deákiskolát járt a
városban – parva sapientia regitur mundus. A nagyságos úrat se vittem el
arrafelé.
Körmével benyomta a pipában a parazsat. Okos ember mindig a körmével
szokta nyomni, mert ez nehezebben ég meg, mint az újjabőre.
*
Három külvárosunk van. Az egyik a pestises betegeket gyógyító francia
Szent Rókusról elnevezett alig másfélszázéves, faji tipusokat keresni
ott hiábavaló lenne. Hanem annál alkalmasabb erre a célra az Alsóváros
meg a Felsőváros, az egykori civitas superiora meg inferiora. A
felsőváros népe szálas, karcsú, sok benne a szőke, ruhában a világos
szineket keresi, szereti a halászatot, meg a hajózatot, elmegy a vizen
Bécstől Galatzig, kereskedői élelmesség van benne, vállalkozó, néha
belebukik, néha elvagyonosodik; van köztük olyan, amelyikre azt mondják,
hogy üzleti vállalataiban örményebb a zsidónál. Az Alsóváros népe zömök,
bikanyakú és fekete. Ruhájában a sötét szineket kedveli s mint védőraj
csoportosúl az ősi Mátyás-templom körűl. A templom istene után a föld az
istene, amelyen hihetetlen szorgalommal termeli a paprikát,
Függetlenségi párti volt, az is lesz, amíg magyar világ áll, nem óhajt
alkalmazkodni a mások kedvéhez, ipari hajlandósága kevés, más
városrészből nem házasodik, az elődök munkájával szerzett vagyonhoz
ragaszkodik, itt-ott még meg vannak köztük a vagyonközösség nyomai,
tudok belőlük olyan családot, ahol ebéd alkalmával húszan ülnek az
asztalhoz, amellett ráér népköröket tartani fenn, amikben alkalmas
könyvtárak vannak s amikben az önmagából rekrutált személyzettel
színdarabokat játszik. Szóval két különböző tipus ez, a Felsőváros meg
az Alsóváros. Úgy gondolom, hogy a legrövidebb néprajzi meghatározásukat
olykép lehetne megtenni, hogy ha az osztrák ellen ismét hadba kellene
szállni: az Alsóváros ülne lóra, a Felsőváros pedig vállalná a
hadbaszálltak ingyen és pontos élelmezését.
A néprajzi kollegám vállalkozott az Alsóvároson az összeírásra. Ez igen
alkalmas dolog arra, hogy minden házban szétnézhessen, minden házba
bemehessen: most a betolakodót nem lehet visszautasítani, mivelhogy a
betolakodásra „államilag fel van hatalmasítva“. Ilyen alkalmakkor lehet
„észlelni“.
Érdekes észlelet példáúl, hogy míg mi ezt a sajátos konzervativ
alsóvárosi népet olyannak tartottuk, aki még csak a város határán sem
volt túl soha: a kollega tapasztalatai szerint csak imitt-amott akad
köztük olyan ember, aki nem járt volna külső országban. Hogy miben? Hát
hol káposztában, hol paprikában, hol hizlalt lúdban.
Egy embertől kérdezi:
– Hát járt-e külföldön?
Azt mondja:
– Miért kérdi?
– Mert be kell írni ide a papirba.
Mutatja is a papiroson a rubrikát, ahova ezt be kell írni.
Az ember nézi a rubrikát. Azt mondja:
– Kicsi az.
– Már miért volna kicsi? – Apró betűkkel írok én. Csak mondja, hogy
milyen országban járt.
– Mégis – mondja az ember – mégis…
– Hát miért: mégis?
– Hát mert nem férnek bele azok az országok abba a rubrikába.
– Ugyan, ne beszéljen kend. Hát hány országban járt kend? Hát volt kend
a Belgrádban, azután kubikos létire töltést csinált kend oda fel a
Galiciába a Przemislibe, mikor a várat építették, aztán készen vagyunk.
– Nono – mondja csendesen az ember, – Katonai tengerész voltam én.
Egészen bátran beleírhatja abba a rubrikába énfelülem, hogy az
Ausztrália kivételivel mindön világrészben jártam én…
*
Igen. A katonáskodás elviszi az embereket. Látnak, hallanak, tudnak
valamit a világról. S azt sóhajtja az alsóvároson egy öreg asszony:
– Bár ne tudnának róla!
Ez is népszámlálási eset. A kis, tíszta házba, ahogy az összeíró bemegy,
a szobában egy öregasszonyt talál kis gyerekkel. Sötétes délután van, az
asszony ül az ablak mellett, a gyerek a kötőjébe kapaszkodik s beszél
hozzá valami makogásokat. A szüle hamar megérti, hogy miről van szó: jól
van, jól van, csak vegye elő az írásait, kérdezzen, én meg majd mondom.
– De sötét van, szülém, talán hogy gyertyát kellene gyújtani.
– Úgy, úgy, abban igaza van – véli a szüle – majd behozom én magának a
lámpát.
Kimegy érte. Addig a gyerek, a székbe fogózva nézi az idegen bácsit s
érthetetlen szavakat mondogat. A szüle behozza a lámpát, megtörli az
asztalt s kezdik az írást. Előbb az övét. Azután a fiáét. Van-e fia?
Van. Micsoda? Mozdonyvezető. Hol? Szolgálatban van most is a gépön.
– Volt-e a fia katona?
– Volt, hogy ne lött volna. De bár ne lött vóna!
– Miért sajnálja? Egészséges emberekből válik a katona!
– Hát hiszen – mondja a szüle – az igaz. Nem mondom, világot is járt.
Tengörészkatona volt. De hát épen azért vagyok így az egyetlen kis
unokámmal ni.
– Hát hogy van vele?
– Így ni, hogy nem értöm a szavát. Olasz mönyecskét hozott a fiam a
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Bazsarózsák - 6
  • Parts
  • Bazsarózsák - 1
    Total number of words is 4308
    Total number of unique words is 1942
    31.4 of words are in the 2000 most common words
    43.9 of words are in the 5000 most common words
    50.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Bazsarózsák - 2
    Total number of words is 4329
    Total number of unique words is 1886
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    45.1 of words are in the 5000 most common words
    50.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Bazsarózsák - 3
    Total number of words is 4363
    Total number of unique words is 1959
    32.1 of words are in the 2000 most common words
    42.8 of words are in the 5000 most common words
    48.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Bazsarózsák - 4
    Total number of words is 4232
    Total number of unique words is 1958
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    43.0 of words are in the 5000 most common words
    49.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Bazsarózsák - 5
    Total number of words is 4295
    Total number of unique words is 1846
    35.0 of words are in the 2000 most common words
    46.3 of words are in the 5000 most common words
    52.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Bazsarózsák - 6
    Total number of words is 4415
    Total number of unique words is 1849
    34.4 of words are in the 2000 most common words
    46.2 of words are in the 5000 most common words
    52.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Bazsarózsák - 7
    Total number of words is 4322
    Total number of unique words is 1996
    30.5 of words are in the 2000 most common words
    43.0 of words are in the 5000 most common words
    50.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Bazsarózsák - 8
    Total number of words is 4371
    Total number of unique words is 1880
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    50.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Bazsarózsák - 9
    Total number of words is 1452
    Total number of unique words is 791
    42.4 of words are in the 2000 most common words
    54.2 of words are in the 5000 most common words
    59.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.