Bazsarózsák - 3

ingyen sem kellene. Jött hát kedden délután a hírrel, hogy nincsen
cseléd, de már akkor az ura is vele jött kettős kérlelésre. Csontos,
őszes ember az apa, bizonyos Ullmán József nevezetű. Hogy mint kerültek
a nevükhöz, nem tudni. Ez az öreg Ullmánnak mondja magát, míg a
kiterjedt család hajós tagjai Hulmány néven neveződnek.
Hát mondja az Ullmán, hogy ő voltaképen az idén nem is akart menni
téglavetésre.
– Háromszor sürgönyzött a vállalkozó, hogy mönjek, de még nem is voltam
rá felelettel. Aztán a mult hétfőn, mikor ép otthon az ebédöt összük,
hát nem beállít, hogy azt mondja: Hát Hullmán bácsi maga még a sürgönyre
se felel, hanem így kell érte jönni? Hát aztán három hatvanat igért
ezriért, hát mit csináljak? Nem löhet az ilyen munkát elhagyni…
– Négy-ötezröt – mondja az asszony – naponta kiverhetünk négyen, ha még
egy napszámost is fogadunk hozzá.
Ez nem megvetendő kenyér: naponta tizennyolc forint volna ez, ha
megbírják az ötezret. De ez aztán már borzasztó munka.
– Hát hiszen, nini. De kár ezt a lányt ilyen fiatal korában ebbe a
szörnyen nehéz munkába fogni. Majd meglátják, vakarcs marad, nem nő meg.
– Dehogy nem – mondja az asszony. – Látnák a fiúnkat, ennek a bátyját,
csaknem óriási, pedig mindíg velünk verte a téglát. Csak mög köll a
munkásnak az ételit adni, akkor nem köll félteni. Nálunk mögvan a
könyere – szalonnája mindönkinek röndössen. Még a napszámos embör is úgy
szegődik mihozzánk, hogy mink adjuk neki az ételt…
– No, én, ha maguknak vagyok, még se vinném el. Jobb lesz, ha itt marad.
Ullmán József a földet nézte lehajtott fejjel s hallgatott egy darabon.
Aztán megszólalt:
– Ne kévánnyák – mondta – ne kévánnyák. Egy fiam így veszött el. Itthon
hagytuk, mire hazagyüttünk, sehol se találtuk. Hova lött, mi baj érte,
senki se tudja. Húsz éve, hogy eltűnt, de még most is sokszor könyvezöm…
Hát mán nem akarnám, hogy még ezt is könyvezzem… Hát csak eresszék mán
el, kéröm.
S Vera ment, boldogan pakolászta össze a holmiját. Mert aznap új ruhát
vettek a lánynak, hosszúszoknyás új ruhát. Kis Vera így nagylánynak
neveződött ki s a nagylány örömmel ment oda, ahova a kislány menni nem
akart…


Utszélén.
Egyszer jön egy ember az úton létrával, a tarisznyájában különféle
keszkenőkkel. A létrát a városszéli lámpák fakaróihoz támasztja, fölmegy
rajta és az üvegeket kezdi tisztogatni. Lám, mit meg nem ér az ember, ha
a tél után a tavaszt kívánja. A lámpák így fényesek lesznek és a nap
igen sok oldalról tündököl bennük, mert biz a hideg és az eső
szivárványosra ette az üvegeket, de szebb is így s a nap már oly kedvvel
jár beléjük tündökölni, hogy még fölleget sem enged az égre, melyek őt
ezen kedvtelésében háborgatnák. Az ég már egészen kékszínü s csak néha
futkosnak rajta Isten kicsi fehér bárányai, haladván egyrésze keletről
nyugatnak, másrésze pedig nyugatról keletnek, már ahogy sorsukat az
idézi, ki őket is kezeiben tartja. A fű is növekszik már keményen. Azt
mondja egy ember, aki a szőlőszélben fákat nyeseget:
– Valami risz-rosz lovat ebbe az árokba ha beleeresztenének, megélne
benne holtig.
Tudniillik, hogy annyi benne a fű. Biz az növendő s igazság szerint
nincs is sok túlzás abban a mesében, melyben olyan táltos foglaltatik,
aki hallgatni tudja a fű növését. Oly gyorsan előbujik a földből, hogy
csoda. Hamar végigterül vele a határ és mihelyt fű van, előjön a zöld
gyík is. Addig nem, mert nincs olyan szín, amiben az ő színe elveszne. A
fű azért jó neki, abban bátor azonnal és ha pókot lát, bekapja.
És a világos, nagy kékségben, ami a zöld földre borul, megjelenik egy
vékony, kicsi fekete vonal. Mintha egy szál gyufa lebegne ott fönt, de
nagyon messze. De halad, hol följebb, hol alantabb szállván. Azután
mozog is. Még sem gyufa az, hanem más valami lesz. Talán sas, amely
onnan föntről keresi az egereket a szántásokban. Ép úgy lebeg, mint a
pusztai kútágasok madara, de amint egyszer szárnyait mozgatná, a
napfényben valami fehéres csillan meg rajta. Miért van az, hogy most
egyszerre megdobban az ember szíve és szinte röpköd a lelke? Hát
megjöttél kedves, öreg madár? Haza találtál ide, ebbe az országba, ahol
oly igen nagyon szeret mindenki, kedves gólyamadár? Ugy-e bizony jobb
itt? Hej, hisz aki egyszer itt lakott, az csak visszavágyik… Nincs is
talán jobb hely a világon, mint sudár jegenyék ágai között és a
tanyaházak fehér kéményén. Ott a lakás megépítve szőlővenyigéből szépen
és a tanyák jólelkű népe felmászik hozzá lajtorjákon és megdrótozza
erősen, annak módja szerint, hogy a szent madár fészkének semmi
bántódása ne essen, még a lucanapi szél se tudja levinni. Így hát
kedvvel is jön vissza messzi földekről, kék tengerek tulsó partjáról s
ahogy ez a legelső itt fent lassan libeg, látszik rajta, hogy már
megérkezett, tovább nem megy s most mozdulatlanul fekvén a magas
levegőn, kémleli az óriás zöld tábla fehér házai közül, hogy melyik az
övé. Nem könnyű ezt megtalálni, mert elvégre az ő feje sem káptalan.
Nem röpül, hanem valósággal fekszik a levegőn s lassú köröket vág.
Keresi a helyét. Biz a tanyák legtöbbje egyforma onnan a magasból, barna
födelek, öreg, nagy eperfák, kocsik az udvaron, körülötte mező: a
gólyának nehéz ezek között a valódit megtalálni. Csak kerengél azért egy
helyben. Az emberek apránkint mind mind észreveszik, ki lenne az a
szerencsés, akihez száll a jövevény, ki most érkezett Napkelet szent
országaiból. A gólya egyszerre megindul odafönt és ereszkedik
nyílegyenes irányban olyan sebesen, mintha le akarna esni. Már
megtalálta a helyét s látszik is, hogy Dudás Istvánékhoz száll. Egyenest
oda ereszkedik a fészekre, mely a kémény tetején most is csak a régi s
megállva az új otthon közepén, összeüti a csőreit s az első tavaszi
kelepelés végigcseng a tanyákon, míg öreg Dudás István megcsóválja a
fejét s hümmög a dologhoz. Ugyanis van már ott gyerek elég; most is
akkora az öröm a madár érkezte fölött köztük, hogy majd fölverik vele az
egész tanyát. Előbb a tollát nézik, hogy csakugyan a régi madár-e? Az,
megismerkszik. Tavaly nyáron megsörétezte a lelketlen Tahi Tóth Imre (el
is hullott a pulykája valamennyi) s látszik most is ennek helye a
tollazatában. No és hogy az igazi, most már megcsodálják, mert hisz a
harmadik határból jött embert is meg szokás csodálni, hogy de messzünnen
való, hát még aki így, mint a gólya is, egész az afrikai országból
következik elő? Mondják is neki azonnal:
Éccő vót ég gója
Al lemönt a tóra.
Eggyik lábát letötte,
A másikat fővötte.
E vócs csak a gója…
No hát meg volt a nagy érdekesség a földek között, hogy hova szállt
legelsőbb a gólya s két napig most már erről beszélnek az asszonyok, ha
ugyan ráérnek a nagy vasalásoktól. Mert ünnepre készülődnek már s Virág
Illésné, ez a most-farsangi menyecske, bent is járt már a városban ma,
hogy egyetmás alkalmatos cifraságot kihozna. Pántlikát, szép szagú
olajat, de egy kis piros festéket is tojások festéséhez. A szőlőárok
tulsó oldaláról rászól Varjú Ferenc:
– Mit hozol Zsófi?
Zsófi el is mondja, miket vásárolt és mutogatja. Ott a pántlika, az
üvegben az olaj, meg egy menyecske-fejkötő alá való fésű.
– Még kontyos fésűt is vöttél?
– Azt is – szól ártatlanul Zsófi, az új asszony.
Varjú Ferenc dévajon nevet:
– Hát a másikat már megint eltörtétök?
Zsófi elpirul ezen, sarkon fordul, se szól, se beszél, csak halad
tovább. Mert furcsa eszköz nagyon ez a kontyos fésű. Idősebb asszonynál
tíz évig is eltart egy-egy s mint van hát az, hogy az ilyen
növendék-menyecskéknél ily hamar eltörik. Nem tudni, nem lehet tudni az
ilyesmit, bár bizonyos, hogy Zsófi pirulva halad odébb és még amaz
idősebb asszonyok is, kik a kujon Varjú Ferenccel együtt dolgoznak a
szőlőben, csendesen, szótalan nevetnek. Már ennek, bármint keressük, a
formája ilyen.
A szőlőben pedig már nyitogatnak. A szőlőt télen-átra lefektetik a
homokba, hogy aludjon és jól betakarják, hogy meg ne fázzon, mint a kis
gyermekeket szokás. De csakugyan olyan is, mint a kis gyerek, ezer baj
tör rá és ezer baj ellen kell védelmezni. Most költögetik álmából s
venyigéit kihuzzák a homok alól. A vékony ágak, amelyeken keresztül jön
a bor ez emberekhez, most ugyancsak gémberedettek, álmosak, akár az
ágyából kiemelt gyermek. Ami ennek a mosdatás, az nekik a nap. Amint
érzik a melegét, fényét, egyenesednek s bólogatnak a fényesképű nagy
tányér felé, amelyet az ősz óta nem láttak. Mindenki szereti errefelé a
napot, csak a városi népek nem szeretik, akik napernyőt feszítenek
elébe. Lám, most is, hogy a téllel való csatában ő győzedelmeskedett,
hirtelen minden állat megindult. A vakondok erőnek-erejével túrja a
földet és ássa barlangjait. A bogárféle pedig a fákon mászkál. Van már
mit enni rajtuk, mert a rügyek fakadoznak és bikanyálat eresztvén, száll
itt-ott a légi pók, akár csak őszszel. Az út porzani kezd. Hogy örülnek
ennek a gyerekek! Kifutnak a tanyákból és apró tenyereiket telemerítik
vele. Por, por! kiabálják. Döcög velük egy tökéletes apróság, még éppen
csak hogy járni tud, az is mondja utánuk: Poj, poj… Kellemes az ilyesmit
nézni.
Szecskavágó Nagy Pál pedig halad az uton sipkában. Már senki sem jár
sipkában, csak Szecskavágó Nagy Pál. Hóbortos ez. Sőt nábókos is.
Folyton egymagában jár, azt talán más emberfiával soha együtt nem látta
senki az úton. Ebben neki nagy ereje van, mert ezen oknál fogva
tisztelik is, féltik is, tisztán csak azért, mert nem olyan mint a többi
ember. Amugy kopott, alacsony s miközben halad, jár a két keze föl-alá
és szokása szerint hangosan beszélget. Szól a jobb oldalán levőhöz, szól
a baloldalán levőhöz, pedig sem a jobb oldalán, sem a baloldalán nincsen
senki. Egy ember, aki jó hosszat szántott két lóval, az útszélen kiveti
az ekét a borozdából és odaszól egy másiknak:
– Az angyalokkal tárgyal már megint.
Szótalan néznek utána és bizonyos irigykedéssel is. Tudni kell, hogy
Szecskavágó Nagy Pál vagyonos ember. Úgy apránkint szedelőzködött össze.
Még most hat éve csak két lova volt (érhetett a kettő harminc forintot)
azokkal csetlett-botlott csak. Most pedig el van gazdagodva teljesen.
Némelyik emberben a víz is vérré válik s ez onnan van. Halad hát ő a
sapkában az úton és a jobboldalinak mondja:
– Emléközz rá, de jól ráemléközz, hogy mit töttél anyáddal. Mert én
annak tudója vagyok…
Ezzel megigazgatja a sapkát a fején. A gyerekek félve állnak oldalt az
útjából, amint keményen ballag. Miről beszélhet, kinek? De amint kicsit
odább halad, egy nagyobbacska fiú azt mondja róla a többinek:
– Nincs ki nála a négy fertály.
Lehet, sőt talán valósággal így is igaz. De azért a nap őrá csak úgy
tekint, mint a többiekre, szép, jó meleg sugarait a nap senkitől el nem
vonja, hanem mindenkit megtisztel vele, akár érdemes rá, akár nem.
A hogy Pál elhalad, a két ló újból a borozdába áll és szántanak, az
ember könnyesen tartja az ekét, mert jó porhanyó a föld. Temető volt
régente s azon időben gyakran ásták. És elég csont is van benne, az
ilyenben meg úgy terem, hogy az kész gyönyörűség. Névtelen ősök így
teszik vissza áldó kezüket késő unokák fejére. A szőlőkben is lehajlanak
a tőkékhez az emberek, az asszonyok pedig hernyófiakat szednek
almafákról. Amodább ásnak. De alighanem inkább kapálnak. Fénylik a kapa
vasa, amint a földből kiemelik, mert a föld nagyon jó fényesítő eszköz.
Még el is koptatja a kapát s a vele dolgozó embereket is a föld. Akkor
ők is a földbe kerülnek, ott porrá válnak s idők multán más emberek más
kapákkal őket kapálják.


Könyvtári divatok.
Aki egy-egy nagyobb nyilvános könyvtárnak az életét figyelemmel kiséri,
évek során át érdekes tapasztalatokat gyűjthet a könyvtárhasználó
közönség hangulatai felől. Hogy kinek milyen könyv tetszik, hogy melyik
szakmát szeretik legjobban s egy-egy szakmának a kultiválása sokáig
tart-e, vagy csak hirtelen való föllobbanás-e az, amely azután hirtelen
elalszik s csak a hamuja marad meg, mint a pásztortűzé a mezőn. Mert
vannak hangulatok, az bizonyos. Néha a divatos áramlatok nyomán, néha
más okból. Kitanulmányozni pontosan az egészet, ahhoz egy emberöltő
kellene s helyes következtetésekre talán akkor sem lehetne jutni. De
azért valamit tapasztalni mégis csak lehet. Tizenkét éve vagyok a
Somogyi-könyvtárnál, azóta nézem, hogy miféle munkák azok, amiket
leginkább keres a közönség. Nem az egész közönség, mert hiszen, minden
szakmának megvan a maga használója, hanem hogy mégis: mi az uralkodó
planéta?
A histórikus történelmi munkákat keres, a nyelvtanár nyelvészetit, a pap
vallástudományit, ez mindíg így van, azon igazság szerint, hogy a
szénégetőnek a tőkén a szeme. De van a közönségnek egy nagy része,
olyan, amely nem a maga mesterségebeli könyveket keresi, hanem mert
kedveli a könyveket, bejár a könyvtárba, ma ezt olvassa, holnap azt, itt
érdekes az, hogy időnkint milyen különböző formában mutatkozik meg: mi
kell a közönségnek? Annak a közönségnek, amely kedvtelésből olvas.
Valamely nagyobb, országos könyvtárban ez talán elmosódik, valamint egy
kisebb könyvtárban meg nem látszana meg. A mi könyvtárunk afféle jó
közepes: hetvenhatezer kötetből évi tizennégyezer olvasó tizenhatezer
művet használ. Itt még áttekinthető a dolog s az olvasók által
kiállított kérő-lapok alapján, akár statisztikát lehetne csinálni arról,
hogy most Voltaire-ciklus volt, most meg Heine-ciklus, azután
Petőfi-ciklus, majd meg egy magyar remekíró-sorozat. Jókai-ciklus nincs,
amennyiben az állandó, de már Vas Gerebennek, Jósikának, Pálfy Albertnek
divatjai vannak, amelyek föltámadnak, azután elmúlnak, hogy egy év vagy
öt hónap múlva ismét életre keljenek.
Másszor az utazási könyveknek van kelete, olykor még lexikon-divatot is
lehet tapasztalni. Genealógiai könyvekben családtörténeti dolgok után
megfelelő arányszámban mindíg érdeklődnek könyvtárhasználók, de néha a
nemességi könyvek használatának is formális divatja van.
Máskor ismét a filozófusok uralkodnak. Fiatal hölgyek is szorgalmasan
buvárolják, hogy mi a véleménye Schopenhauernek a halálról. Úgy valami
nyolc év előtt nagy és erős olvasóközönsége volt a szociálizmus
írásainak. Ez éveken át tartott s lassan, de érthetően átment az
antialkoholista irodalomra, leginkább Forel műveire, onnan haladt át a
nemi kérdésre, a feminizmusra és a gyermekre. S ugyanazon idő óta,
amióta a társadalomtudományi kérdéseknek a sorozatai az olvasók
érdeklődésében így változnak, ugyanazon idő óta állandósult a
képzőművészeti munkák iránt való érdeklődés. Ennek már nincs is divatja,
ez állandó jellegű, akárcsak Jókai.
Jön aztán hirtelen fordulat a régi szépirodalom berkei felé. Azt lehetne
hinni, hogy – a Bodnár-féle hullámvonalak elmélete szerint – ismét
Voltaire-ciklus keletkezik. Azonban nem egészen Voltaire kell, de nem az
egész Voltaire, hanem csak Zaire, vagy a Végzet. De akkor Zaire kell
eredetiben, németben és magyarban és kevés volt, ami van, mivelhogy
egy-egy kiadásból csak egy-egy példányt szokott a könyvtár tartani.
*
Este hét óráig van nyítva a könyvtár, akkor apostolok oszlása
következik. A közönség egy része ugyan nem bánná, ha tovább is
maradhatna, de hát nekünk untig elég ebből ennyi is, mert holnap is nap
lesz és reggel is helyt kell állani. Kimegyek az olvasóterembe, hogy
megvárjam Móra Ferenc könyvtárnokot, amíg a kabátot magára húzza és a
kalapot a fejére teszi, mert együtt szoktunk távozni. A szolgák rakják
vissza a helyükre a könyveket, miket az olvasók az asztalokon hagytak.
Egyes kötetek az asztalokon maradnak. Nézem, hogy miért?
A könyveknek nemcsak belső tartalmuk, hanem külső testállásuk is van.
Ezen otthagyott könyveken azonnal meglátszik, hogy ezek nem a könyvtár
tulajdonai. Miután rendellenes, sőt szabályellenes dolog, hogy a
könyvtárban idegen könyvek tartózkodnak, kérdezem Mórát:
– Hát ezek, Ferkó?
– Az enyimek, – mondja Móra. Be kellett őket hoznom, mert most megint
Dumas-ciklus van. Ami Monte-Cristo a mi anyagunkban van, az nem elég,
hát behoztam az enyimet is.
Csakugyan, szerte-széjjel hevertek Monte-Cristo kötetek, nyilvánvaló
tanúsággal arra, hogy nem egy vagy két ember olvassa őket, hanem többen,
egyik az első, a másik már a nyolcadik kötetet. (Beosztással kell élni
ugyanis).
– És még most sem elég?
– Hát bizony nem elég.
– Van nekem is egy otthon, – mondom, – majd reggel behozom. Akkor
harminc kötet lesz idebent. Az elég lesz.
– Talán, – mondja Móra. – Mikor valaminek divatja van, akkor sohasem
elég semmi.
Hát ez igaz. De harminc kötet mégis csak több, mint húsz s miután a
szabályzat idevágó paragrafusa az olvasóközönség igényeinek minél
teljesebb kielégítését kötelességgé teszi: szaporítsuk föl Monte-Cristót
húszról harmincra. Az igaz, hogy irtózatosan komisz fordítás az, ami
otthon van. Régen olvastam, de még most is emlékszem rá, hogy mikor
Dantès Mercedessel, mint Morcer grófnéval találkozott, „a torkába
emésztő láng csapott és szívében örömrepesve ordított föl“. Szép mondás.
Jó, hogy még vállat nem vonított.
Mindegy azonban ez most már. Otthon, hogy hazaérek, mondom a fiamnak:
– Kell itthon valahol lenni egy Monte-Cristonak, de nem tudom, hol van.
Keresd meg, ha tudod.
Ugyanis rojtosaljú nadrágban jár a szabó és hasadtoldalú cipőben a
suszter. Ez az igazság áll a könyvtárhivatalnokra is: ez sem ér rá arra
sohasem, hogy a maga könyveit is rendben tartsa.
– Most mindjárt kell ez? – kérdezi a fiú.
– Nem mindjárt, csakhogy holnap reggel be akarom vinni a könyvtárba. Ha
megvan.
– Meg is van, meg nincs is, – szól a gyerek. – Kedves apám talán nem
haragszik: én éppen ma adtam kölcsön öt barátomnak.
Nini. Ez érdekes. A hullámvonalas elmélet a középiskolák hatodik
osztályát is elérte. Tehát nemcsak a könyvtárban, hanem itt kint is… No
nézd csak. Hogy a fiú odaadta a könyvet, az nem baj. A könyv arra való,
hogy szerteszéjjel bujkálva osonjon és ezer lélekben hagyjon nyomot, míg
végre szétszakad, mert akkor nyer dicső halált, míg ha díszesen bekötve
egy bezárt könyvszekrényben mumiáskodik: egy hajitófát sem ér. Azonban
az apai tekintély fönntartása szempontjából, mégis kérdést intézek a
fiamhoz:
– Miként lehet egy könyvet ötnek adni kölcsönt?
– Öt kötet.
– Tíz kötet.
– Igen, tíz kötet, de öt darabba van kötve. Ha külön volna a tíz kötet,
akkor tíznek is odaadhattam volna, annyian kérték.
– De hát mi ütött belétek, hogy most egyszerre ilyen nagy az irodalmi
rajongás éppen ezen egy könyv iránt?
– Az irodalomban éppen a regénynél tartunk, – mondja a fiú. – A
regényhősök jelleménél, az eszményítésnél. Azt mondta a tanár úr, hogy
ezt a regényt azért érdemes elolvasni, hogy lássuk, hogy a regényíró
milyen túlságba tudja vinni a hős eszményítését. Hogy – azt mondja –
mikor olvassuk, tudjuk, hogy ez az eszményítés tulzott, hogy ilyen ember
nem él a világon, de azért a könyv olyan érdekes, hogy az ember nem
akarja letenni a kezéből.
Így már értem. Másnap délután visszakerültek a fiatal esztétikusoktól a
kötetek s bementek a könyvtárba, felszaporítani Monte-Cristot. Este
kérdem Mórától:
– Elég van-e most már idebent Dantès Edmond barátunkból?
– Elég, – mondja, – ha több nincs. De ha több volna, az is elkelne.
Több pedig nincs, duplumot pedig a szabály szerint beszerezni nem lehet.
Vacsora után azonban megyünk haza, az ipamhoz, mert soros vagyok a
hazamenetelre. Idős ember már az én iparuram, elmúlt két hetes, a
hetvennyolcadikban van, kora este már nem jön a szemeire álom s így
hazajárogatunk kártyázás szempontjából s tardlizunk, preferáncozunk
krajcárba tíz óráig, amikor az öreg elbocsát bennünket: feküdjetök ti
is, gyerökeim.
A preferánc úgy szép, ha négyen játszák, mert akkor, aki oszt, az nem
játszik, ellenben régi szabály, hogy aki oszt, az iszik, továbbá
szabadon kotyoghat mindenféléről. Egy ilyen kotyogási szünet alatt
kérdezi az öreg:
– No, hogy vagy odabent a hivatalban?
– Hát, – mondom, – mint a kutya a kútban. Monte-Cristo-roham van odabent
s nem tudom kielégíteni a közönséget, pedig már harminc kötet van bent
belőle.
– No, – mondja az üreg, – most már csakugyan elhiszem, hogy föltámadunk.
Mikor olvastam! Talán az árvíz előtt. Alighanem. Odafönt a felsővárosi
házunkban. De a víz összedöntötte a házat, ott maradt minden, bizonyosan
ez a könyv is ottveszett.
– Dehogy veszett, kedves apám, – mondják neki. – Most is megvan. Odakint
van a konyhában, most olvassa a szolgáló.
– No, akkor jól van, – hagyja rá. – Vidd be ezt is, hadd legyen több.
Vittem is. Ez nem az a Sió-féle fordítás. Úgynevezett szakácsné-kiadás,
nagy nyolcadrét, amiből hetenkint hordtak szét az ügynökök egy-egy
füzetet egy-egy hatosért s illusztrálva is van. Szép píros bőrrámába van
kötve. Rongyos ugyan már, de hát az a könyv ér valamit, amelyik a
rongyos.
Másnap este megfelelő diadallal kérdeztem Mórától:
– Elég-e a negyven kötet Edmond barátunkból?
– Elégnek elég, – mondja Móra, – ha több nincsen. De ha több volna, az
is elkelne.


Új vendég.
A Tiszában, nem lehet mondani, hogy sok hal volna, de ami van, az
sokféle nagyon. Valaha nemcsak sokféle volt, hanem sok is volt. Ma
fényüzési cikk a hal, drágaság dolgában ahoz fogható húsétel nincsen.
Valamikor pedig a népnek az étele volt, mint legolcsóbb élelmiszer.
Rákóczi Ferenc egy időben ostromolta a szegedi várat. El akarta venni a
némettől, de nem birta. Itt tartózkodott pedig hadával a falai alatt
sokáig. Az ezen időből fentmaradt írásában többek között az is föl van
jegyezve, hogy a Tiszában nem lehet úgy megmeríteni a lóitató vedret,
hogy abba a víz közé hal ne kerüljön.
Hát az jó világ lehetett, de attól a világtól már régen elestünk, nem is
tér többé vissza. Hová lett a hal? Mi ölte meg? Ki tudja? Sok mindenféle
okot összehordanak erre nézve. A legigazibb oka valószínűleg az, hogy
elvesztek a nagy réti kiöntések, ahol a hal szabadon ívhatott,
tenyészhetett. Ahogy terjedt a töltés, kevesbedett a hal. Csakúgy van ez
a hallal, mint a tanyákon a nyúllal. Ahol ritkás a tanya, van nyúl, ahol
azonban sűrűbb, ott már a nyúl ritkaság. Nem tenyészhet kedvére. Ha néha
egy-egy, a tágasabb részekről, jágerek puskázásától való nagy
magamegijedtében odamenekül, a kutyák elfogják s megeszik gombóc nélkül.
Ma már nincsen réti víz, hanem csak árterek vannak a töltések között.
Azokon is csak hol van víz, hol nincsen. A gőzhajók lapátos kerekeit is
okolják. Hogy ezek fölverik a vízet, hullámokat csinálnak, ahányszor
csak elhaladnak a partok mellett s a hullámok idő előtt elsodorják a
halikrát. Arról is van szó, hogy a hal áradáskor kimegy az ártérre ívni,
a halporonty ott ki is kel, de közben a víz medrébe húzódván vissza,
csak az ártéri pocsolyákban tengődik s mikor azután azokat a nap
kiszárasztja, elpusztul végkép. Mondják ugyan, hogy benne van a
halászati törvényben, hogy az ilyen ártéri vízeknek árkokat kell ásni,
hogy a vizük a fiatal halakkal együtt visszafolyhasson a folyóba, de
ilyen árkot eleven ember ezen tájon még nem látott.
Ez is baj. Más bajok is vannak. A halászok meg a picéző műkedvelők
egymást olkolják. A horgászást itt picézésnek nevezik, csak azt a
picevasat nevezik horognak, amikkel valamikor az anyányi harcsákat
fogták. Már most a picézők azt mondják, hogy a halászok idő előtt
kifogják a vízből a halat s így nem ér rá megöregedni. A halászok meg
erre azt mondják, hogy ez nem igaz beszéd, mert az ő hálójuk elég tágan
van csinálva arra, hogy annak a lyukain az apróhal kibújhasson: ellenben
a pícézők pusztítják a halat, mert a horgukra csalják a fiaporontyot is.
Amit aztán hiába dobnak vissza a vízbe: az már a horog ütötte sebben
elpusztul.
Így a két panaszkodó fél ütteti egymást a mennykővel, pedig mostanában
nem is igen van. Förgeteges időben az istennyila le-leütöget, de mennykő
nem igen hullik ezen a tájon. Lehet ugyan, hogy másfelé hullik, mert az
ég szokásai sohasem tapasztalhatók ki, mert azon emberekből, akik eddig
oda átmentek, soha még csak egyetlenegy sem jött vissza. Ami azt
mutatja, hogy odaát bizonyosan jobb világ van, mint ideát. Odaát nagy és
szabad mezők, mély és széles folyamok vannak, amikben mindenki vadászhat
és halászhat, kedvét az idők végtelenségéig így töltvén.
Nem ér ugyan ez a beszéd egy árva hajítófát sem, mert ettől ugyan a hal
nem lesz több, mint amennyi van. Csak az marad meg rejtélynek, hogy hova
veszett el? Miért indúl ilyen tökéletlen módon pusztulásnak? Miért
drágult meg ilyen nagyon?
Nem panaszkép mondom, mert nem szeretem a halat, de látom
tiszteletreméltó polgártársaimat, hogy szerdán és pénteken, a halevés
napjain, arcukon mily szigorú gondokkal járulnak a halpiac felé, egy
főzet hal vétele szempontjából. Mert a péntek és a szerda szoktak lenni
az erre rendelt napok. A péntek azért, mert akkor úgyis bőjt van s a hal
tudvalevőleg csak hal, de nem hús. A szerda pedig valószínűleg azért,
mert a hal olyan jó hús, hogy abból érdemes egy héten kétszer is enni. A
főzet halnak ez az állapotja: abból ki kell telnie délebédre a
paprikás-halnak, amely egyúttal ilyenkor a levest is pótolja. Estére ki
kell telnie belőle a sült halvacsorának. De a paprikáshalnak vagy a sűlt
halnak annyinak kell lennie, hogy valamelyikből valamicske másnapra
reggelinek megmaradjon. Ha a déli paprikáshalból maradt az alja, vagyis
hogy a törekje, abból másnap reggelire kocsonya legyen. Ellenben, ha az
esti sült halból maradt meg valami, annak a reggelizés idejére ecetes
hallá kell átalakulnia. Ilyen körülményesek ezek a dolgok. Hozzáveendő,
hogy a paprikáshalhoz emberemlékezet óta csak háromféle halfaj
kivántatik. Különösebben is megnevezve: a harcsa, a potyka, meg a
kecsege.
Ez az a háromság, amelyből a valódi étek készül. Hogy miért épen ez, az
szintén a voltaképen nem tudatik nevű dolgok sorába tartozik, akár csak
a babyloni torony. Talán azért, mert a közönség nagyrészt a másféle
halak között személyválogatást tenni nem tud. Ismeri még a durbincsot, a
keszeget, de ezzel aztán alighanem vége is van a tudománynak.
Pedig vannak még a vizecskében jó számmal különféle más halfamiliák is.
Például a kárász, a leánykoncér, a bagolykeszeg, a száp, a balin meg a
compó. Következik a kardos, a mennyhal, a sügér, az évahal, a búcó,
amelyet ugyan kócnak is neveznek. Azután jön a kősüllő meg a csik, a
ponty, a fogassüllő, a csuka, a veresszárnyú koncér és sereghajtó
gyapánt a rózsás márna. Mint a példa mutatja, a familiák sokan vannak,
de mit ér az, ha egyre fogynak, minélfogva a főzet halak irányában egyre
gondterhesebben kell járkálni a vízparton.
A jó múltkor, de leginkább tavaly volt még, jön egy célszerű szögény
embör, aféle kishalász, aki a maga kezére dolgozik, a karjában olyan
nagy üvegedénynyel, amiben az uborkát szokás télire eltenni. Ugyan az
ecetes zöldpaprikat is, mert ez is nagyon jó annak, aki szereti.
Azt mondja az ember:
– Mondom, behozom már ezt e kényót magának. Valahogy beleakadt ma röggel
a hálóba. Mondom: visszavessem a vízbe? Mondom: nem vetöm. Inkább
elhoztam, hát ha ád érte egy kis dohányra valót. Én még sohase fogtam
ilyen kényót. Még csak nem is láttam. Pedig, nézze csak, hosszabb mint a
boltban a méter.
Az ember felső tiszarészi volt, közel Tápéhoz, ott a nyelvjárások
találkoznak: így vált beszédében a kigyóból kényó.
Kigyó nem igen van ezen a tájon más, mint a vízi sikló, de ennek is
alighanem más neve van magyarul. Az is kényó, de azt ismerik. Némely
homokos tájon ritkaságként előadódik olykor a vipera. Alighanem ez az a
mérges kényó, amelyre ez a régi paraszti nóta vonatkozik:
Zöld búzában terem a mérges kényó,
Szép asszonybul van a legénycsábító.
Jaj istenöm, de jó annak, ki csúnya:
Egy embörnek szívit se szomorítja.
S íme, most eme kishalász, elesett picés ember előtt a Tiszából a
hálóban fölbukkan egy teljesen ismeretlen állat. Méteresebb a
méteresnél, fekete és furcsa és hányja-veti magát. A Tisza fenekén
ismeretlen állatok lakoznak. Lehet, hogy ez még csak valamelyiknek a fia
s ezután akart volna nagyra nőni. Vannak ilyen rejtélyes
istenteremtések. Ilyen például a Süvöltő is, amely csak ritkán
mutatkozik, de ilyenkor – mint mondják – a halászt a ladikból beszívja
magához a vízbe és ott elemészti. Szigorú állat lehet ez is, a jó
reggelét.