Bazsarózsák - 2

beszédbe való elegyedést. Lehet, hogy összeveszett az asszonnyal, vagy
levelet kapott a fiától, aki a Pesten tanul. A levél mindíg veszedelem.
Akinek nincsen baja, nem küld levelet.
János megint kortyant s ezen igazságokon elgondolkozik. Mert ami igaz,
az igaz. Azonban gyere csak ide pipa.
János ránéz.
A csutorát a szájába veszi s belefúj. A nyelvével pattogtat a csutora
végén. Ha a csutora azt mondja: sz–sz–sz, akkor baj van. Ha azt mondja:
hup–hup–hup, akkor rendben van minden és örömében sírva könnyezhet
minden igaz ember egy ilyen valóságos pipa láttán.
A pipa eleinte azt mondja: sz–sz–sz.
– Ejnye – mondja János – ugyan él-e még, aki csinált? Bújjon bele az
ördög.
Jobban belefúj. Mint a rezesbandánál szokás a nagy trombitába. Tóth
Fekete odanéz, de nem szól. Csak gondolja magában: dagad a pofaszíjja.
Gúnyolódók véleményeire nem kell azonban adni semmit, mert akkor sohasem
megyünk semmire. János fúj a pipába kegyetlen. Valami kirepül belőle,
azontúl a pipa azt mondja: tup–tup–tup.
– No, – véli János – csak nem veszünk mink össze.
A kisujj működése következik. Vannak balgatag emberek, akik a pipa
belsejét bicskával kaparják és szúrkálják, ami gyakran kényelmetlen
meglepetésekre ad okot, mert a pipa a makjánál kilyukad. Jóérzésű ember,
aki tart valamit a pipájára, a kiskörme ujjával, másként mondva a
kisujja körmével hatol a pipa kráterébe, hogy benne tisztálkodást
végezzen. Ez lassú s komoly munka. A körömnek a pipa minden oldalán le
kell csúsznia, teszem azt például, mikor a kubikosok készen vannak a
gödörrel s ásókkal az oldalait tisztogatják egyenesre fölülről lefelé. A
pipa, az állam hasznának ezen kiváló égető kemencéje ily módon tisztul s
oldalairól a fölösleges anyagok a köröm működése nyomán a pipa aljára, a
makkba hullanak.
Ezúttal a további munka abban áll, hogy a pipa és a szár egymástól
elválasztatik. János a szárat jobb kézzel marokra fogja, ujjainak
azonban ezért szabad tér marad a további működésre. Ami ujja már most
csak maradt, az mind a pipát fogja, azt az alsó végével a szájához
emelvén.
János előbb levegővel teleszívja a tüdejét megint.
– Engödelmet kérök, – mondja, befelé szíva a szót, pedig senkisem ül az
asztalnál, dehát ez már szokásos s ki mit már megszokott, ne tegyen le
arról ez világi életében, különösen ha amúgy is tiszteletadásról van
szó.
Azután a pipába belefúj.
– Sss–sup–sup–sup, – mondja a pipa s minden bele nem tartozó anyag
kirepül belőle s éppen azért szokás engödelmet kérni, hogy ha valakit
ezen lövedékek találnak, azt zokon ne vegye.
Szár és pipa ismét egybekerülnek.
A pipát jobbkézzel János beleállítja, olyképp, hogy ha a pipa hajó
volna, a dohány meg víz, a pipa most megmerülne a dohányban és
elsűlyedne. Így azonban nem sülyed el, sőt a dohány csak úgy megy belé,
hogy János az egyébként lenézett balkéz mutatóujjával belekaparássza.
De a kaparászás nem állandó. Időnkint azt abban kell hagyni tömés
szempontjából. A jó gyújtat dohány a pipában a tömést éppen úgy
megkívánja, mint a liba. Míg azonban a dohány belekaparászása a balkéz
mutató ujjával történik, a tömést nagy általánosságban a középső ujj
végezi. János e tekintetben kivétel, mert a János balkeze középső ujját
a malac még kicsi korában kettéharapta, így Jánosnál a tömésre a
nevetlen ujj van hívatva.
Úgy leginkább, ha félig van dohánnyal a pipa, akkor történik a tömés.
Most újból belekaparászás s ismét tömés, János néha hörpent s fokozott
elővigyázattal tömköd, míg a pipa dohánnyal megtelik. Ez időben újból
tömködés. Tudomány ez, bárki bármit beszéljen. A tömésnek úgy kell
történnie, hogy a szívás levegője azon értelmesen haladjon át: nagyon
friss és könnyű ne legyen, ellenben kemény szívások, úgynevezett
szipákolások se fordulhassanak elő.
Ha ezeknek tekintetbevételével egy megtömött pipát kedvtelve tart maga
elé az ember, mint a János is, nem lehet valóságos pipás az, aki erre ne
mondaná, hogy:
– No, ez már csakugyan egy rendes gyújtat dohány.
Ez most már teljesen jó volna, ha nem volnának tökéletlenek az emberek.
De az emberek azok. Egyik rész azért tökéletlen, mert nem végzi rendesen
a munkát. A másik rész azért tökéletlen, mert mindent jobban akarna
csinálni, mint kellene.
János olvasva is ezen utóbbiak közé sorozható, mert bár a készség most
már tökéletesen rendben van, János még csak most fog hozzá, hogy a
pipában tartózkodó dohánynak fészket csináljon.
Hallhatatlan dolog ilyesmi a gyufakorszakban. Miről jó az, manapság,
fészket csinálni? De hát hiába, ez szokás, ez tradició, ez a pipázás
régi erkölcsei közé tartozik s eredete a csiholás idejébe esik vissza.
Szóval a taplókorszak maradványa. Mert akkor igenis szükséges volt a
dohány tetején a fészekcsinálás a tüzes tapló részére. Azt megkívánta a
bükkfatapló is, az ürömtapló is. Nem volt köztük személyválogatás.
– No, mondja János elégedetten és a szájába veszi a csutorát.
Gyufatartó van az asztalon, de kissé távolosabban fekszik. Azt közelebb
húzza, mínt a következő hadműveletek alapját. Kihúz belőle egy szálat.
Pirosszárú, sárgafejű gyúfa. Jó gyúfa szokott az ilyen lenni, – ha jól
van megcsinálva. János végighúzza a porcellántartó recés oldalán, a
gyufa egy kicsit ég, de mire János az égő fát a pipáig elszállítaná,
elalszik. Hármat is kivesz most és megvizsgálja a fejüket. Mert ez
megint olyan dolog, hogy a nagyon kicsi fej sem jó, a nagyon nagy se.
Mondják, hogy a gyufából rendszerint a harmadik szokott az lenni,
amelyikkel rágyujt az ember, ennélfogva mindjárt elsőnek a harmadikat
kellene eltalálni. De ez nem mindíg sikerül, mert a gyúfa amúgy is igen
kiismerhetetlen állat. A szegedi gyúfát Temesváron használják, a
temesvárit Gyulán, a gyulait Selmecbányán, a selmecit Szegeden. Szóval
egyik sem próféta a tulajdon hazájában. Húzásuk van nekik, mint csendes
nyári estéken a réti vízen a vadkacsáknak szokott. Tanulmányozni kellene
már egyszer ezt is, mint a madárvonulást.
A másik gyúfa, a harmadik gyúfa sem sikerül. A negyedik azonban szépen
ég s János barna arcára egy rézbőrű indiánus színét veti. János viszi a
gyúfát a pipához és fokozottan szíl. Mondják ugyan úgy is, hogy szív, de
Jánosék úgy mondják, hogy szíl. Így legalább a szó nem egyez. A dohány
tüzet fogott s János a szájából kékes füstöket fú a levegőbe.
Ez kéjes érzés. János a pipát kiveszi a szájából és nézi a parazsoló
dohányt. Tisztességes szűzdohány ugyanis ilyenkor kidudorodik a pipából.
Mint mondani szokás: keresi a fináncot. Mikor János ezt a látványt
kiélvezi, a hüvelykújjával lenyomja a dohányt. Az ezen elnyomási
törekvésekre azzal felel, hogy kialszik.
– Hejnye, – véli János – tán az ördög bújt beléd?
A gyújtási kísérletekben János szerencsétlen ezúttal, mert csak az
ötödik gyufa fogja meg. Az örökös sercegések Tóth Fekete figyelmét is
felköltik, ki is az ablaktól félig elfordulván, komoran nézi Jánost, aki
az ő vagyonát ily példátlan módon pazarolja.
No de most már ég a pipa vídáman. Ez Jánost arra indítja, hogy beszédbe
kezdjen. Tóth Fekete ugyan nem felel neki semmit, de ő csak beszél.
Hogy: ha hat napig nem lesz eső, beleüthet az istennyila a kukoricába.
Továbbá aszondják, hogy a burkusok meg a franciák már megint hadakozásba
vannak elegyedve. Még továbbá, hogy Tápé alatt annyira megapadt a Tisza,
hogy a süvöltő kidugta a fejit a vízből. Ez a Süvöltő az a kísértet, aki
a hajósokat, halászokat, lóúsztatókat lehúzza a víz fenekére.
A dohány a pipában eközben feletájig leér, de mert a szónokló János nem
szívja elegendőképpen, ismét kialszik belőle a tűz.
– Hej, – feddi János, – a szél hordja el a hajadat.
Ez kemény kívánság, mert az akasztott ember haját szokta a szél
elhordogatni a régi jó időben, amikor az akasztott ember addig lógott a
fán, amig le nem szakadt a láncról. Mert a kötélről másnap már láncra
tette át a hóher, a kötelet eladván orvosságul. Igen hasznos volt
torokgyík ellen.
Félpipánál a rágyújtás nem úgy van, hogy a pipát talán egyenesen
tartanák. Ilyenkor a gyúfa áll egyenesen, a pipa szelíden oldalra fordul
s a láng beleszívandó. Az első szál nem sikerül. János beledugja a
pipába, hogy majd a második gyúfa tüzének segít. A második sem sikerül,
a jó reggelét neki. János azt is beledugja a pipába. Jön a harmadik
gyúfa, a negyedik gyúfa, jönne az ötödik is, de Tóth Fekete az
ajtóablaktól komoran megindul. Elmegy a söntésig, ahol egy kis asztalon
a tulajdon dohányos-szitáját tartja. Azt szó nélkül János asztaláig
elviszi, leteszi, a gyufatartót pedig fölmarkolja és elviszi a
kisasztalra.
– Ne te ne! – kiált föl János, csodálkozva. – Hát kend?
– Hát én? – gordonkázik mély hangján Tóth Fekete. – Hát én!
– Hát mért viszi kend el a gyúfát? – méltatlankodik János.
– Hát – bődül Fekete Tóth – azért hoztam helyötte dohányt. Inkább adok
kendnek ingyen dohányt, de ingyen gyúfát nem adok, mert kend több gyúfát
prédál, mint dohányt.
János erre mérgesen kicsap egy hatost az asztalra s megy. Az ajtót
egészen kitárja, úgy lép át rajta. A lépcsőn visszafordul:
– No, – mondja – hallja kend. Ide se gyüvök többet.
Tóth Fekete tudvalevőleg lovaskatona volt, minélfogva huszáros zsebje
van a nadrágján. A balkezét mindíg ebben a zsebben tartja, van benne két
régi négykrajcáros, egy Mária-húszas, három Libertás-pénz, ezeket szokta
csörgetni vele. A balkéz lassan és óvatosan kihúzódik a zsebből, egészen
addig, hogy a mutatóujj a szabad levegőre juthat. A mutatóujj meredten
mutat a zsebszélről az ajtóra. Tóth Fekete a János fenyegető szavára
elütőleg dörgi:
– Leginkább tögye kend be az ajtót, mert így nagyon luftos az ájer…


Juhászok meg bürgék.
Ami a juhászt illetné, nem lehet mondani, hogy a juhász valami
különösebben tudományos ember volna. Már úgy könyvek tekintetében. Nem
igen jár iskolába ugyanis. Ha járt is valaha valahol egy keveset, azt is
elfelejti. De nem igen szoktak járni. A juhászat mestersége olyan külön
tudomány, hogy azt már gyermekség éveiben kell tanulni s kétféle
iskolába egy időben nem járhat egy ember. És nem is való mindenki oda.
Olyan ember, aki szereti az ágyat, ne menjen erre a foglalkozásra, mert
tudvalevő s a nóta is mondja, hogy a juhász ritkán hál ágyon. Legfeljebb
télen, mikor ártatlan és gyenge jószágaival a havak és hidegek elől
fedett helyre kénytelen takarodni. Tavasztól őszig azonban a mezők
fűveiből veti neki ágyat az isten, ugyan az sem valami különös ágy, mert
a birkát leginkább csak olyan kopár legelőre eresztik, ahol már más
állat nem élhet.
Ezen a mezőn van együtt az állataival hónapszámra a juhász. Legfeljebb a
kutyájával beszélhet, meg a szamarával. A szamár tudós és komoly állat,
de a beszédre felelni nem tud, bár lehet, hogy ha tudna beszélni, akkor
sem felelne, mert tudott igazság, hogy: sok beszéd szögénység. A juhász
így aztán csendes, szótalan és elmélkedő életet él. Nézi a mezőt, a
bürgét, az eget s mindannyinak kitapasztalja a sajátságait anélkül, hogy
azt valakivel közölné. Ha tudna írni s nem tartaná a papirosra való
betüvetést úri huncutságnak, valami nagyon alkalmas könyvet írhatna. De
ő csak a botra való rovást ismeri. Ez az egyetlen olyan okmány, amelyet
nem lehet meghamisítani, mert a kettéhasított botnak egyik fele a
gazdánál, a másik fele a juhásznál van: arról törölni, ahoz hozzáírni
csak akkor lehet, ha a bot két felét ketten közös akarattal összeteszik.
Szóbeszéd akkor sem történik, mert minek. A hallgatagság az okos dolog.
Van eset rá, hogy a szikes mezőkön legelés közben két juhnyáj összeér s
az egyik juhász üdvözlésképp azt mondja a másiknak: Eső lössz.
Ez reggel van s a másik juhász csak úgy délelőtt-tájban feleli rá:
– Vagy hó.
Elmélkedések következnek, miközben nyilvánvalóvá válik a
kétségbevonhatlan tény, hogy két falkának kevés ez a mező. Az utóbb jött
juhász szól tehát a pulinak és a csacsinak, hogy intézkedjenek. A
csacsi, mint aféle előljáró marha, azonnal megindúl, a puli pedig kiadja
a parancsot, hogy aki birkának érzi magát, haladjon odább. Aki birka nem
megy elég gyorsan, a hátára ugrik s megtépázza. Mennek is. Távozóban a
juhász visszakiált (ez már úgy dél felé van) amahoz:
– Úgy löhet, dara is.
E szótalankodásokból nyilvánvaló, hogy a juhász a bojtárt nem neveli,
nem tanítja, hanem tisztán csak az elmélkedésen alapuló tanulmányokra
hagyja. Meditálás ez, akár csak a baráti klastromban, azzal a
különbséggel, hogy a barát vagy van, vagy nincs: egyre megy, a juhász
ellenben közgazdasági tényező, nincs még száz esztendeje sem, hogy az
ország legelő vagyonának a fele az ő keze alatt járt.
Aki igazán juhot akar nevelni, annak korán kell kikerülnie a falkához.
Már akkor, amikor még csak akkorka gyerek, hogy az egész fizetése a
testi ruha, egy kalap, pár fejelés csizma, meg egy zöld szürkankó.
Bizony borzasztó tudatlanságban nőnek fel, de idővel mégis csak ő
belőlük származik a tapasztalt számadó. Némelyik úgy elkerül hazulról a
pusztába, hogy a nevét is elfelejti. Nem is törődik vele. Ő ma is a
Jákob életét éli, aki Lábánnál juhászkodott és szintén nem volt
vezetékneve neki.
Azt mondja a járásbíró egy tárgyaláson a valamely birkák irányában
beidézett bojtárgyereknek:
– Hogy hívnak, fiam?
– Jankónak – mondja a gyerek.
– Hát milyen Jankónak? Van csak talán másik neved is?
Azt mondja a fiú:
– Nem tudom én a másik nevemet. Bojtár Jankónak hívnak engöm.
– Olvasni tudsz-e?
– Nem tudok én. A birkát mög tudom olvasni.
– Templomban voltál-e már?
– Nem én.
– Talán még nem is láttál templomot?
– De – mondja örvendezve a gyerek, hogy már valamire igent is mondhat –
mert kilátszik a teteje a pusztába.
– Hát akkor – folytatja a bíró – talán még harangszót se hallottál?
– No – szól elgondolkozva a fiú – ha a szél arra fuj, kivágódik a szava.
Ez eddig is kulturkép. Jön azonban utána java is. A bíró tovább
kérdezősködik. Kötelessége, mert amíg a gyerek lelki világát nem ismeri,
eskűtételes vallomásra nem bocsájthatja. Mondja hát neki:
– Hát akkor te talán azt sem tudod, hogy van Isten?
A kérdésre a válasz egyenes és megdöbbentő.
– Tudom, hogy van Isten – mondja az apró pusztafi – mert ha valami baj
van a birka körül, a számadó mindíg azt szidja.
Isten megismerésének különös módja ez, s hány ember lehet az országban,
aki csak így ismeri?
*
A gróf, egy dús és nagy birtok ura, igen gazdag ember. A paraszt az
ilyen nagy kiterjedésű földeket úgy hívja, hogy: birodalom. Ha száz
holdja van valakinek, akkor földje van neki. Ha sok-sok ezer holdja van,
akkor birodalma van neki. Egyébként ha valamely határban sok Széll nevű
ember lakik, arra azt mondja, hogy az a Szelek birodalma. No hát a gróf
is birodalmas ember, ennélfogva elhatározta, hogy nem ér ez a magyar
paraszti juhászat semmit, hanem merino-juhokat kell terjeszteni. Szép,
selyemszőrű, fehér, hótiszta merino-juhokat. A számadó-juhász efelől
megkérdeztetvén, azt mondta:
– Hát hiszen, ami azt illeti…
A juhok megjöttek valahonnan Spanyolországból s honi mezőinken
elhelyezkedének. Fehérségeikkel szinte világítottak a zöldelő határban.
A számadó is kedvetelve nézte őket s olykor jókedvében ismertette az
Istent a bojtárok előtt.
Nincs azonban olyan sors a világon, amelyben olykor némi bajok ne
történjenek. Királyok sem vétetnek ki ezen szabály alól, még kevésbbé
juhok, habár merinóiak is.
Történik tehát, hogy a juhokon némi feketeségek történtek. Ez baj a
gyapjú értéke tekintetében. A hazájukban sohasem feketednek. De itt
igen. Először a kis birkának a szájában látszik valami jel. Azután a
szeme fölött a gyapjun látszik egy fekete pont, amely azután terjed. Ez
a kis birka, mire anyányi lesz, már csak tarka-barka bárányokat hoz a
világra.
Ez a szomorú eredmény, ugyancsak elkeserítette a grófot. Mert akármilyen
gazdag is valaki, a hiába kiadott drága pénz csak bántja az embert. Írt
szakemberekhez leveleket. Azok levélben megírták neki a szakvéleményüket
s tanácsokat adtak. A gróf kiadta a rendeletet a tiszteknek, hogy a
tanácsok szerint kell eljárni. Már nem tudom, miféle tanácsok. Etetés,
legeltetés, itatás dolgában s a merinófaj szigorú megválogatása ügyében
lehettek valamik. Mindegy azonban, akármik voltak, mert a szép fehér
bárányok azontúl is csak megtarkásodtak.
Hát most már mit lehet tenni? Itt látnivaló, hogy tennivaló nem volt
más, minthogy egybe kell gyűjteni a szakértőket a helyszínére,
vizsgálják át az egész falkát, értsenek szót a juhászokkal s nézzék meg
szigorúan, hogy az ő utasításaikat betartották-e rendesen ezek az
értetlen juhászok. Így is történt a dolog. A szakértők eljöttek, néztek,
vizsgáltak, de csak tanácstalanúl állottak a rejtélyes dologgal szemben.
Különös dolog az, hogy az efajta juh a hazájában sohasem tarkál, itt
pedig már a második generáció elkezd feketedni.
Nézik tehát e sajátságos állapotokat a hozzáértők s a gróf mutatja nekik
sorra a sok szép jószágot:
– Ez is tarkul, az is tarkul, amaz is tarkul.
Azt mondja egy a meghívottak közül:
– A helyszínén kellene tanúlmányozni a kezelést.
– Micsoda helyszínén? – kérdezi a gróf. Hisz itt a helyszíne. Itt tarkul
a birka.
– Nem úgy értem, – mondja amaz. – A spanyolországi kezelést kellene
tanulmányozni.
Neveti a gróf:
– Hogyan? Én menjek oda? Vagy a számadójuhászt küldjem ki?
– Az utóbbi jobb volna.
– No – mondja a gróf – ezt a tanácsot nem fogadom el. Hiszen ez a juhász
juhásznak jó, de másként irástudatlan és értetlen ember. Nem lehet azt
utaztatni.
A számadójuhász eddig nem szólt semmit, mert nem is illendő urak dolgába
beavatkozni. Most azonban megrendülve hallja, hogy őt valahova
spanyolviaszkországba utaztatni akarják. Hát még mi a ménkű nem lesz a
világból? Oda áll hát a gazdája elé:
– Mögkövetöm a méltóságos gróf urat – mondta – de hát miféle ügyben
fujják a követ az urak?
– No tessék – mondta a gróf mérgesen – ehol a példa. Hónapok óta
tárgyalunk ezen a dolgon, s ez még azt sem tudja, hogy miről van szó.
– Mögkövetöm a méltóságos grófot – védekezik a számadó – neköm nem
mondtak sömmit, én mög nem kérdöztem sömmit. Nincsen a parasztnak köze
az uri dolgokhoz. Mindönt úgy csináltam, ahogy parancsolták…
– Hát – enyhül a gróf – arról van szó, hogy ezeknek a juhoknak nem volna
szabad tarkulniok, de mégis tarkulnak. Hát miért tarkulnak?
Mindenek odasereglenek s lesik, hogy mit mond a puszták ezen tudatlan
gyermeke.
A puszták tudatlan gyermeke mosolyog, már amennyire ennyi nagyságos úr
iránt való köteles tisztelet megengedi és ezt mondja:
– Hát mögkövetöm a méltóságos grófokat, én mán régön mondtam az intéző
úrnak, hogy ennél a fehérnyájnál nem volna szabad fekete pulikutyát
tartani.
A gróf szivesen leszamarazná, de nem akarja hű szolgáját ennyi úr előtt
szemtőlszembe megszégyeníteni. Így csak azt kérdi:
– Hát mit árt ebben a dologban az, hogy ha fekete a puli?
– Hát – mondja a juhász – az anyabirka mögcsudálja a fekete pulit, mikor
a puli hajkurássza, azután attul lösz tarka a bárány.
Amely feleletre mindnyájan elképedének.
*
Mert hiszen ez a dolog benne van a bibliában is. Igaz ugyan, hogy néha a
szaktudás távol esik a bibliától, de ez az egy dolog mégis csak benne
van a bibliában. Nem egészen így, kissé másként. Mózes beszéli az első
könyvében, hogy a furfangos Jákob juhász, miként csapta be a szintén
furfangos Lábán gazdát. Azt mondja az első könyv XXX. káputjában a 32.
mondás: Minden juhaidat megjárom ma és elszakasztom a szeplős és tarka
juhokat és mind a feketéket a juhok között és az olyan legyen azután az
én jutalmam. Azt mondja a 34.: És mondá Lábán: Bátor úgy legyen. A 35,:
Elválasztá azért azon napon a szeplős és tarka kosokat, tudniillik,
amelyekben valami fejérség vala és minden feketét a juhok közül, és adá
azokat az ő fiainak kezekhez.
De már a 37. szerint, Jákob juhász kezd túljárni Lábán gazda eszén. Mert
azt mondja a 37.: És Jákob vett zöld nyár-, mogyoró- és
gesztenyevesszőket, és megtarkálá azokat fejéresen, hogy a vesszőknek
megtetszenék a fehére. A 38. beszéli tovább: És helyezteté a megtarkált
vesszőket a juhok eleibe az itató válukba, melyekből a juhok szoktak
vala inni, hogy a juhok azokra nézve fogadnának.
Az eredményt a 30. mondásban tudatja Mózes az érdeklődőkkel: És a juhok
fogadnak vala a vesszők felett és ellének vala a juhok csepegetett
lábúakat, szeplősőket és tarkákat.
Amely dologból nyilvánvaló – e jelentés tisztán csak azért iratott, hogy
öreg számadójuhász Ballangó Nyáry János, továbbá ama régen élt Jákob
juhász egyformán írástudatlan pusztai parasztok voltak, de a bürgéhez
jobban értettek, mint az írástúdók.


Vera elvitele.
Van ember, aki megélhetését itthon nem találván, olyan mesterséget
vállal, amely idegenbemenéssel jár. Így van a hajós, aki tavasztól őszig
odakószál, de családja itthon marad. Egyedül a kormányos az, aki
családját is a hajóra viheti, mert külön szobája van a hajón, de ezt nem
mind teszi. Akinek van valami olyan holmija, amire itthon is ügyelni
kell: teszem azt, ragasztott magának egy kis házat, vagy hogy van egy
kis földje, ami valamit a konyhára beterem, az az asszonyt itthon hagyja
a dolgok végzésére. Az asszony itthon él, tejet árul, vagy piaci
kenyeret süt, ideje eltelik és hasznát is látja. Más esetben pedig
csirkével, tyúkkal kofálkodhat. Meg a gyümölccsel. Ismerek öregasszonyt,
aki egyidőben, egy nyáron úgy élt, hogy garabolyokkal megrakodva minden
nap vasúton Szabadkára ment, ott az edényeit televásárolta gyümölccsel,
vasúton hazajött, a gyümölcsöt eladta s ment azonnal másikért.
Járkálásain haszna volt, mert ép abban az évben itt a tavaszi fagy
leszüretelt gyümölcs dolgában, a szomszédban meg dúsan termett: ott
olcsó volt az, ami itt drágán kelt. Íme, a világforgalom kurta
kiadásban, ahogy azt a szikár és csupa csont Rozanenő művelte. Hát igen,
kereskednek. No másfelől pedig az iskolás gyerekek végett kell itthon
maradni, mert szükséges, hogy azok a tanító úr elébe járjanak.
A másik országjáró vándor, a kubikosember sem családostul járja útjait.
Az is itthon hagyja mindenkijét és az asszony, meg a gyerekek tartására
időnkint a postán küld a keresetből. Idegen országok különféle utalvány
lapjai érkeznek egyszerű külvárosi utcák csendes házaiba. A pénzekből,
amiket az oktalan költekezés idegen országokba kivet, némely részt így
szállít haza a verejtékes, nehéz munka…
Van azonban harmadik történelem is. Azokról, akik amidőn elindulnak,
mindenkijüket magukkal viszik. Nem marad itthon senki: ha talán házacska
van már ragasztva, hát a ház. Mert a mondás az, hogy a házat ragasztani
kell. Miként támadt ez a szó, ki tudná? De így van, hogy a házat
ragasztani szokás. A földre, amely oly könnyen kiszalad a birtokosa lába
alól, rá kell ragasztani a házat, hogy ott maradjon. Azután a ragasztott
ház ragasztja az embert. De hát vannak mesterségek, amikben menni kell.
Menni pedig családostul, akár az apró gyerekkel is, mert együtt dolgozik
az egész familia. Ezek a vályogvetők és téglaverők. Ahogy a kubikos a
társaival éli a nomádéletet, úgy élik ezek családosan. Ahogy kubikos
csak az erről a vidékről való jó, a téglaverőt is csak innen keresik.
Van belőlük az Aldunánál is, valamint az ország felső részén. Némely
része így aratás után megy el s késő őszig odamarad, más része már
tavasszal útnak indul s szintén csak ősszel vergődik haza. Ezek jóformán
az évből csak a telet töltik otthonukban. Így van különben az ácsok nagy
része is: némely része Erdélyben csinál háztetőket, a másik
Szlavoniában. A költöző madarak szokására emlékeztető kép ez. Azokat az
ösztön hajtja, ezeket a becsületes munkával elérhető kenyér, amelyet
keresni kell, hogy hol hullajtotta el részükre az Isten…
Nem fehér a kenyér, nem lehet mondani, hogy selyemcipó volna, de nem is
fekete. Van olyan téglaverő vagy vályogvető család, amely a tavasztól
őszig tartó munka fejében hétszáz-nyolcszáz forintot is hazahoz. Persze,
nem mind egyformán, mert ez a dologtól függ. E kintélő idevalók soha
napszámba nem állnak, ezt a polgárbüszkeség sem engedné. Csak általjára
vállal, ahol mindenki munkája és ereje szerint érdemesül. Hanem azután
ahogy dolgozik, ami munkát végezni képes, szinte rettenetes. Az idevaló
is, de a szomszéd dorozsmai kúnok talán még erősebb munkájúak. Hiszen
dolgozni tud az alföldi nép kerekátaljában a feszülésig, mint az
aratáson is, de az aratás csak három hétig tart, emez a munka meg
tavasztól kezdve mindaddig, amíg az őszi nagy esők be nem következnek.
Mi voltakép ez a mesterség? Első sorban annak a tudománya, hogy mely
földek alkalmasok arra, hogy válykot csináljanak belőle, ismét meg hogy
mely föld teljesít hasznos szolgálatot téglakorában is.
Azután már csak ezen földek felásása, összehordása és dagasztása
következik. A megdagasztott föld azután formákba kerül az alkalmas
pillanatban. Hogy melyik ez az alkalmas pillanat, azt csak az tudja, aki
ért hozzá, mert az csak úgy mögmutatja magamagát, szóval a szappanfőzés
tudományához hasonló. Ez mindössze a hozzáértés, ezután jön a munka, a
karok, lábak és derekak ereje: hogy ki mennyit bír egy nap az anyagból
kiformázni. Ez azután a lázas munka, mert ezre szerint van a fizetés. Az
egész család dolgozik hajnaltól estig, még holdvilágos éjjelén is
folytatják; de még a földhordáshoz, vízért, élelemért való
küldözgetéshez hónapszámost is fogadnak maguk mellé. Mert aki itten csak
másfélezer formát tudna kivetni egy nap, az akár bele se fogjon, mert ez
olyan mesterség. Megállás nélkül tartó munka, szinte csoda, hogy annak,
aki közülök formáz, hajnaltól estig való folytonos hajlongálásban a
dereka el nem szakad. És hozzá élnek olyan nomád-életet, amelyet
gúnyosan néznének le az ezer év előtt bejöttek, ha látnák. Mert azoknak
a sátrai jobb lakások voltak, mint azok a földbarlangok, amikben emezek
laknak.
*
A Vera leányzó, aféle kislány-cseléd, itt szolgált nálunk és hogy valami
különösebb panasz lett volna ellene, nem lehet mondani. Úgy törögetett
ugyan az edényfélében, de nyilvánvaló volt, hogy ez annak a
túlbuzgalomnak a következménye, amely mindenáron gyorsan és jól akar
tenni, pedig az nyilvánvaló, hogy sohasem volt jó az a nagy sietség. De
az ilyenből jó cseléd válik, ha kézhez tanul. Azután az is jó, hogy
idevaló: az anyja időnkint bejár s gondot tart rá, tanácsokkal ellátja,
amiket jobban meg is szívlel, ha a szülőanyjától hallja. Úgy gondoltuk
hát, hogy a kis Verában igen alkalmas cselédre találtunk, aki majd
esztendőkig is el lesz itten.
De nem úgy volt, mert a mult hét hétfőjén jön az anyja azzal a kéréssel,
hogy szerdán délre eresszük el a Verát.
– Hova? Nem igen szokott ilyenkor lakodalom lenni.
– Nem is úgy, hanem hogy egészen eresszék el.
No ehol van ni. Jaj azonban, az nem úgy megy. Ép ebben az időben nagyon
nehéz dolog cselédet kapni. Fölmondás nélkül nem lehet ilyenkor elmenni
a háztól.
– Hát pedig csak már eresszék el – mondja az asszony – mert elmegyünk
valamennyien a városból téglát verni.
– Hát már minek vinnék ahoz a nehéz munkához ezt a kis lányt?
– Hát nagyon jól tud formázni.
Már hogy formába verni a sarat, azután meg sebesen kifordítani abból s
azután a mezőn sorba rakni, hogy száradjon. Nehéz munka.
A kis lány ép akkor jön haza a piacról s hallván a beszédet, sírva
fakad, hogy azt mondja: ő nem megy. Arra az anya kezd beszélni
hosszabban. Első sorban azon kezdi, hogy mi lenne vele itthon, ha
véletlenül fel találnánk neki köszönni.
– De nem köszönünk fel.
– De hátha mégis véletlenül felköszönnek – folytatja az asszony, de a
beszéde veleje mégis csak abban, hogy a Vera nagyon szépen tud formázni.
A lány nem szólt semmit, fejkendőjét a szemére húzta s dacosan dörzsölte
ujjaival az asztalt.
Utoljára abban történt a megállapodás, hogy ha szerdán reggelig tud a
helyébe más cselédet állítani az asszony: viheti, utoljára az ő lánya, ő
tudja mit tesz vele s ha felmond, két hét mulva úgy is csak el kell
ereszteni. Az asszony elment, de bizony csak nem talált, nem olyan
könnyű az ilyenkor, mikor a piacról is eltűnik a rendes cselédvásár s a
helyszerzők irodáiban is alig lézeng egy-két olyan cselédforma, aki