Ballada a néma férfiakról: Novellák - 2

A szeretője is megállt. Egy hosszu percig szótlanul nézték egymást.
– Roppant érdekes lesz, hallod? Megtréfálom Bábolnayt… amiért ugy
megkinzott… visszaadom neki a kölcsönt…
A két ember megint egymásra nézett. A vicces fiatalember arca szokatlan,
nyugtalan szinekben lángolt. Szemeit egészen összehuzta és az ajka
sunyin remegett. A szeretője nyugodt volt, csak egy árnyalattal sápadt
el a puderes fátyol alatt.
– Nagyszerü lesz… ide figyelj… Te most fölmész Bábolnayhoz… egyedül
találod… izgatottan és zavartan beszélni kezdesz… leülsz… Hiszen
szinésznő vagy, meg tudod csinálni… Ő meg lesz lepetve, aztán mindent
megérteni vél… hiszen ismered, elbizakodott és hiu ember… Szóval elkezd
nyugtatni, hogy semmi baj… Aztán… aztán két perc mulva én feljövök…
Becsöngetek… Te felsikoltasz: »Szent isten, ez János…« Én belépek…
rettenetes csönd… Aztán Bábolnay mentegetőzik… erőlködik… produkálja
magát… majd fölényes pózt vesz fel… és akkor mindketten egyszerre az
arcába nevetünk: »Te marha, hiszen együtt beszéltük meg, ne kinlódj« és
karonfogva távozunk… Képzeld…
Hirtelen megállt. A jó vicc után révetegen néztek egymásra. Mindketten
remegtek egy kicsit, de egészen halkan és észrevétlen.
– Nos? – kérdezte a vicces fiatalember és furcsa, torz vonalban
vigyorgott.
A szeretője már közben, mialatt beszélt, befelé nézett, a sötét kapu
aljába. Most se forditotta vissza az arcát. Talán egy pillanatig
állhatott, azután még, hogy a másik abbahagyta a beszédet.
– Jó, – mondta aztán egész röviden. S már el is tünt a kapu alatt.
A vicces fiatalember utánanézett. Még látta, amint a szoknya lila és
habos fodra rálibben az első lépcső márványkockáira… Alatta, a fodrok
alatt még a cipőt is látni lehetett, egyik csücskét, fölötte diszkrét és
álmos homály. S még a sálnak egy röpködő farkincáját is láthatta a
lépcső hajlásában – ez volt az utolsó részlet, ami eltünt. Aztán csak a
kapu volt és egy szük, sötét hasadék, a lépcső bejárata. Esteledett. A
homályos és tátongó udvar hátterében három-négy apró pihe szállingózott…
a hó… Senki se járt odabent. A fiatalember egy percig állhatott a kapu
előtt. Aztán lassan és szükségtelen ösztönnel: ujjhegyen ment föl. Szük
és magas lépcsők vezettek kanyarogva egy különösen épitett zeg-zugos
emelet felé. Régi, százéves házban vannak ilyen emeletek Budán. Be
kellett fordulnia, egy szük nyilt folyosón menni végig. Annak a végében
volt az ajtó. Az ajtó, megint szabadon, nyitott emelkedés fölött: egy
vasrács választotta el a tüzfaltól, melyen tul a budai hegyekre nyilt
homályos, elfolyó kilátás a téli boruban. Halvány réztáblán csillogott a
»Bábolnay« név.
A fiatalember megállt. Lábujjhegyen állt, fülelt. Egy fél perc telt el.
A homály bejött már a rács mögé és a folyosóba furódott.
Aztán lassan, óvatosan nyomta meg a gombot. Egészen könnyü, pici nyomás
volt: zengzetes, de csak pillanatig tartó csöngetés harsant az előszoba
öbléből.
Kettőt köhintett, aprókat. Egyik lábáról a másikra állt. Az arcán egy
széles árok félszeg és ravasz mosolyra készülődött, ugy, ahogy majd be
fog lépni. Várt.
Megint köhögött. Aztán fölemelte a kezét és erősebben nyomta meg a
gombot. Hosszu, fájdalmas sikoltás volt most a csengő szava: hirtelen
halt el, csend lett.
Egy perc telt el.
És a homályban akkor lassan, egészen észrevétlen hajlott el az ajkak
széles vonala és aki most hajolt volna arcához: egy szétesett és
érthetetlen lyukat lát riasztó és csunya vigyorgáshoz hasonlót: hullák
arcán látott ilyet, akiket egyetlen és váratlan pillanatban ütött meg a
Halál rémülete.
Aztán halkan és nesztelenül feküdt rá az ajtóra. Előbb a felső testével
dőlt rá és a kezei tenyérrel kifelé rátapadtak az alsó táblára. A hó
erősebben kezdett esni: hideg szél ütött be a rács fölött.
Keresztülszaladt a gallérján és befutott a mellénye mögé. Hallotta,
amint a csatornán zugva, bugva didergett keresztül.
És ott dögölt meg az ajtó előtt.


AZ ÜTKÖZET.
Most a hegyekbe visz fel az ördög. Esteledik… már véres az ég. Van-e
itten ennek mellettem egy korty a kulacsában? Kérnék tőle, ha olyan
rettentő csunya szemei nem volnának. Valami földmivelő lehet, vagy
kubikos. Nem, mégse szólok hozzá: nem, mikor az imént kértem, igazitsa
meg a szijjam rámmordult és foghagymát lehelt felém… Meg kellett volna
kötni ezt a szijjat, reggel belémvágott… véres a vállam, azt hiszem…
(«_Kettős sorok – balra át!!… Jobbra kanya–rodj!!_»)
Ne káromkodj má’ testvér, az isten áldjon meg, dögölj meg, ne káromkodj.
Az a keserves isten, az a keserves, majd ezt a napot is megelégeli,
testvér. Majd átmegyünk a hegyen… aztán majd fujnak… ugy-e, fujnak…
aztán majd dögölhetünk… aztán majd leszedhetem ezt a véres szijjat és
megdögölhetek én is, veled együtt, testvér. Ha még két órát megyünk,
akkor ugy is jó lesz azért… akkor nem birom tovább, milyen jó az, hogy
akkor ugyse birom tovább. Akkor szépen megállok, lefekszem…
(«_Század – lépést – válts!!… Balra kanya–rodj!!_»)
… akkor szépen megállok majd… de pont két óra mulva… nyugodtan lefekszem
majd a fübe… a lábam kinyujtom… a fejem ráteszem a bornyura… és
elalszom… és akkor rugnak majd… és belém lőnek… és milyen jó lesz akkor…
hogy akkor már lőhetnek, élessel… ugy-e, kubikos pajtás, mert aki ugy
elaludt, az már nem katona többé… ugy-e, testvér, aki meghalt, az má’
nem katona… Ugy-e, testvér… Te drága, csak olyan förtelmes ne volnál… és
ne büzlenél ugy, testvér… katonatestvér…
(«_Harmadik század – állj!!… Brigád in–dulj!!…_»)
Indulok már, kapitány ur, hogyne indulnék… Nem látunk mi már németet ma,
azt tudom. Megyünk a németbe… bele ám, a keserves nyavalyába. Itt a
hegyek előtt rajvonalba kellene fejlődni, ha az őrszemek láttak volna
valamit… De azok nem láttak semmit. Nieder! Le a földre, a földre!
(«_Négyes sorok – jobbra át!… Század lépést – válts!!_»)
De csunya arcot vág az én kubikos barátom… Hazagondol. Valami falura,
ahol most esteledik… az öregek pipáznak a házuk előtt… ó, szép lehet.
(«_A monori kikötőben van egy öreg hajó,_
_Annak is a közelében egy fehér lobogó,_
_Fujja a szél, fujja,_
_Hazafelé fujja,_
_Harminckettes öregbakák mennek szabadságra._»)
Talán velük kellene énekelni… nem érezném annyira… Hallod-e, kubikus
barátom, én is hazagondolok. Most gyulnak fel az ivlámpák a körutakon… A
kávéházak előtt kéksávos redőnyök… most olvassák az estilapokat és
várják a hireket. Néhány lüszterkabátos fiatalember ül a terrászon,
cigarettáznak. Az utolsó táviratokról beszélnek… Csapataink Oderberg-ig
nyomultak előre. Holnapra ütközet várható… a Vág völgyében négyszáz
ember esett el… a katonák…
(«_Szakasz vi–gyázz!!… Kettős rendek – jobbra – nézz!!…_»)
Lent a korzón sétál az egyetemi ifjuság. Selyemköpenyes nők… nagy
kalapok, napernyők. Mióta is nem sétáltam már? Milyen furcsa… azok
jönnek-mennek… megállnak… benéznek egy utcába… meggondolják magukat,
befordulnak. Egy kirakat megtetszik… egy virág… a parkban… megállnak
előtte és nézik… Jó volna hátrafordulni most és megnézni mögöttem az
eget. De nem szabad. Nem szabad megfordulni. Balra nézz.
(«_Vi–gyázz!! Kettős rendek – balra át!!_»)
Hát aztán, kubikus testvér, ez igy van. Mert ők ugy-e sétálnak,
jönnek-mennek, selyemköpenyük suhog a szélben. Tudod-e, miért sétálhat a
cudar cibil? Te bizony nem nagyon tudod, ugy látom a képeden. Hát én
majd megmagyarázom neked. Azért sétálhat, mert mi itt vagyunk helyette
és vigyázunk rá, nehogy baja essék. Tudod-e, kubikos testvér, mi az,
hogy: társadalom? A társadalom azok a lüszterkabátosok, meg a
selyemköpenyesek. Azokat fenyegette meg a német – megijedtek. Ideküldtek
minket, hogy ne engedjük, mert ők sétálni akarnak és cigarettázni a
kávéházakban. Hát mi nem engedjük, ugy-e testvér, dögölj meg. Dögölj
meg, testvér, ugy-e, mi eléjük álltunk: ide üss, német, ha mersz. Éppen
mi: mi ketten, te meg én, kubikos. Mi ketten. A társadalom félt és szája
begörbült ijedtében, – jaj, piszkos német, még mellbevág, összetépi a
lüszterkabátot, két, ijedt tenyerét kinyujtotta hát és téged, kubikos
testvér, meg engem maga elé állitott, páncélnak: – ezeket verd, német,
ne engem. Mi vigyázunk most rá, ugy-e, hős katonák. Mi nem fordulunk
meg, ugy-e, testvér, megyünk előre, a hazánkért, – meg ne fordulj,
kubikos, mert hátbavág a káplár. De jó vitéznek lenni, hősnek lenni,
kubikos testvér. Igazi csoda, hogy ezt megengedték nekünk. Ők, a kis
szerények… ők, a szelidek… ők, átengedték nekünk a dicsőséget… a hősi
halált… milyen szerények voltak… Mi védjük a nőket, testvér, meg az
anyákat… ide lőjj német, ha mersz… Mi védjük az ők feleségét… mi védjük
most más feleségét… más feleségét, a muskátlis ablakok közt, alkonyodó
szobákban.
(«_Harmadik század állj!!… Század rajvonalba fej–lődj!!_»)
Az én vállamat épen ugy szoritja, mint a tiédet, és még hozzá az enyém
véres. Itt, ezen a helyen, ahol a szijj csuszik. Egy-kettő,… egy-kettő…
egyet csuszik föl… egyet le… egyet föl… egyet le… ott, ahol véres. Ne
káromkodj… nem birom ki… inkább a halált…
(«_Első raj állj!! Föld–re!_»)
Ott az erdő mögött esik, emitt meg süt még a nap. Szivárvány lehet most,
valahol a hátunk mögött… de jó volna megfordulni, hadd látnám a
szivárványt. Egyszer még jó volna szivárványt látni… csak egyszer… Szép,
piros szivárvány… elmulik, testvér és mi nem látjuk soha többé… Szép,
haszontalan szivárvány, halavány… De a katonának nem szabad azt nézni,
testvér. Nem való az semmire, testvér. Jön a német.
(«_Irány – jobbra a hegy! Fegyver – láb–hoz!!_»)
Jeleznek valamit?… Mi az ott, odaát? Az őrszemek láttak valamit. Elől
már szétfejlődtünk… az erdő mögött lehet valami… Ne nyugtalankodj,
testvér, ne duzzogj, mint a feldühödött kutyák… majd meglátjuk, mi vár
ránk…
(«_Távolság – ezer! Cél – előre!!_»)
Riadsz-e, testvér, ijedsz-e? Ugylátszik, mégis megütközünk ma. No, hős
katona, mit nézel olyan ostobán? No, hős katona, katona testvér? Itt
maradunk, tudod-e? Tudod-e már, miért maradunk itt, testvér? Ugy látom,
pajtás, félsz egy kicsit! Már nem énekeled, hogy a »monori kikötőben«.
No, mért nem énekelsz a szép hajóról, testvér, a monori kikötőben? Egy
golyó fültövön talál, testvér… és akkor nem menetelünk már… jó lesz-e,
kubikos… Jó lesz-e nekünk? Együtt esünk el, ugy-e,… iderogysz majd
mellém… a borju fejemre csuszik… itt hörgöd majd arcomba a vért… és két
homokos karod nyakamba esik… és átölelsz majd, mint azt a férfit az az
asszony… a más felesége… akit mi védünk, hős katonák… Nem mennél előre,
az első sorokba, kubikos testvér. Dögölj meg. Hogy téged találna elébb.
Hogy öklével belevágna abba a szép szájadba… és betörné a sárga, ostoba
fogaid… ostoba… te ostoba barom… te állat… hogy törtetsz előre… hogy
törtetsz… mint a barom… te hős katona…
(«_Távolság – ötszáz!!!… Harmadik század – balra át! Rohamlépés –
in–dullj!!_»)
Bal… jobb… bal… jobb… hehe, he. Lóg a nyelved kubikos? Hát csak rohanj,
te szép katona… hehe… rohanunk, mi? Hajrá! Be vigan futunk… Mögöttünk
leroskad az ég… Előttünk vérzik az erdő… Fuss, kubikos, fuss… Fussunk
versenyt kubikos… No, ki lesz ott elébb?… Várnak ránk… szép asszony vár
ránk, ugy-e,… hogy ugy futunk… Vár ám, a puskatus, a hátad megett… Nem
állanál meg egy percre… hallod-e, mondani akarok valamit…
(«_Rohamlépés – indulj!! Balra tarts!! Jobbra kanyarodj!!! Fegyver
suly–ba!_»)
Hahó! Hallod-e!… Csak azt akarom mondani… mielőtt összeesek… csak azt
akarom mondani… hogy most harangoznak a falutokban… Templomból jönnek a
lányok… Meg ezt: mielőtt összeesek…
(«_Század lé–pés!!… Vi–gyázz!!_»)
Meg ezt: hogy el ne felejtsem… hogy lássam még utoljára… Most asszonyok
jönnek a partra… a tenger tajtékzik… a fürdőkabinok vöröslenek a
fényben… Hallod-e, kubikus? A távoltengerek partjain… most asszonyok
fürdenek… fátyolruhájuk testükre tapad… kijönnek a partra és a homokba
vigigfeküsznek… Láttál-e már ilyet? Vörös fürdőruhák… karjuk a fejük
alatt… és egy férfi közeledik… egy cibil… rájuk mosolyog… megáll…
– («_Raj – menetlé–pés! Tömö–rülj!!_»)
Most… mig itt mi rohanunk… mig itt mi összeesünk… most yachtok futnak a
tengeren… tudd meg hát, te barom. A tenger ringatja a yachtot… A
fedélzeten kosárszékben feküsznek angol leányok, szőke fejek.
Flanellruhás urak szivaroznak… bent, a kajütből lágy muzsika szól…
Halkan beszélnek, a part elhomályosodik… édes bort hordanak körül…
(«_Raj – térdre!! Fegyver – kész!!_»)
Tudd meg hát, te barom és dögölj meg. Most hangversenytermekben illatos
asszonyok ülnek… sötét férfiszemek merengnek a pódium felé… Fájó hegedük
sirnak. Solo… Még egyszer… még egyszer… még egyszer… akarom látni…
(«_Raj – fel! Irány – a domb! Indulj!!_»)
Most szomorufüzek borulnak a part márványpadjaira… Nehéz virágok omlanak
össze… Két árnyék csókolózik… Még egyszer, akarom… Most csendes és
hallgatag erdőkben kigyózó ösvény fut a tó felé és a tavon kigyózó
fényfoltok bujdokolnak… És zene árad, messziről… és szivek áradnak tul a
gyönyörtől… és lombok permeteznek a mély, meleg vizek fölé… és gőz árad
az égbe… és most néma szobákban emberek ülnek, fejüket kezükbe temetve
és sirnak… sirnak szabadon és boldogan… ó, élet gyönyörüsége… ó,
gyötrelem gyönyöre, ó, szabadság és gondolat mámora… és szabad levegő…
(«_Század – balra át!! Sza–kassz! Rajvonal – jobbra zár–kózz!!_»)
(«_Öt ember ebből a szakaszból – hozzám!! Ez a sárga ló – hé! hallod?!
Mars!_»)
Hát igazán, hadnagy ur? Kezdődik?… – No, kubikos… most jön a tánc. Majd
vigyázz, rám ne ess, kubikos. Dögölj meg… lóg-e a nyelved?… Észre ne
vegye a hadnagy ur, hallod. – Megyek már, hadnagy ur… Nagyságos hadnagy
ur… Szép hadnagy ur… Nagyságos hadnagy ur… Szép hadnagy ur… Hát akkor
most már nem bánom, hadnagy ur. Érti-e? Nem bánom. Itt, a kubikos
mellett… itt fordulok fel… itt akarta az isten… az a keserves isten az
égben, aki idetett engem. Csak bele az ágyuba, hadnagy ur… dübörög már
csak bele, mi kettőnket… engem, meg a kubikost…
(«_Roham!!… Ötszáz méter – egyenes!! Mars!!… Második raj – le!! Első
raj!!… térdre!!… Előre!!… Előre!!… Kutyák!!… Előre!!…_»)
Félsz?! Te kutya, te barom. Te büdös paraszt! Te félsz? Hát idenézz… én
is csak olyan sár vagyok, mint te… idenézz, én nem félek! A cudar isten
nem engedi féljek! Hős katona, te komisz paraszt! Itt döglünk meg, –
hadd éljen a cudar, a cibil! Hajrá! Hajrá! Ordits, paraszt!
(«_Öt ember – oda, a dombra!!… Fel!… Fel!… Nem mentek?!… Káplár, lelőni,
aki nem megy!… Fegyver – kész!…_»)
Hajrá! hajrá! Megyek, káplár ur… ne hátulról, csak hátulról ne… brrr,
azt nem szeretem… Vacogsz, te kutya… te kutya fogaim… vacogtok… Ember…
emberméltóság… éljen a társadalom!
(«_Első raj – le!… Állj!… Álljatok meg!… Le… a földre!… Takarás!!…
Takarás mögé!… Jobbra tarts!!…_»)
Most… most, hadnagy ur… Nagyságos hadnagy ur… itt… itt… Hadnagy ur,
isten vele… Hadnagy ur… isten vele, szép hadnagy ur… látja-e… ott… most
látom ám… most ölelik a szeretőmet… egy sima ficsur… homályos szobába… a
függönyöket behuzták… és muzsikát duruzsol a fülébe… a szeretőmet, a
ringyót… a gyáva cibil… a rongy… Pajtás… töltényt.
(«_Tüz!… Tüz!…_»)
Pajtás… töltényt… az enyém elfogyott… Hadnagy ur… áldja isten… maga
megmenekül… menjen haza… és ölelje meg a szeretőmet… a magáé… magának
adom… Pajtás… töltényt…
(«_Tüz!… Tüz!… Tüz!…_»)