Balgatag szerelem: Elbeszélések - 6

magas volt, mint én. Mintha csak magam vetettem volna az üvegtiszta
levegőbe. A színjáték folyt tovább odalenn, csöndesen, alig hallható
morajjal. Az árnyék most átölelt, éreztem idegen hidegségét a derekamon;
lemutatott a messze, végtelenbe vesző világra:
– Mindezt neked adom, ha leborúlva tisztelsz engemet.
Ezekre a szavakra már emlékeztem valahonnan. Valaki mondta ezt már
valaha. Nekem? Álmomban? Nem tudom.
– De hát ki vagy te tulajdonképpen?
Az árnyék halkan kacagott:
– Én vagyok a nagy Sugalmazó. Én szerkesztettem ezt a pompás játékszert,
én láttam el gépezettel a kis figurákat, én emeltem páholyba a nagy
bérlőket. Én űzöm el a lenn valók unalmát, mert leleményem
kifogyhatatlan. Ha már feltörted magadat a csúcsig, köss szerződést
velem; te fogod kidolgozni jövendő eszméimet.
Megdöbbentem. Hiszen ez a fekete árnyék, maga a Rossz! Hát én a kárhozat
útját futottam volna meg? – Irtóztató. Nem testem, hanem a lelkem
veszett hát el! Hol vannak a szüleim? Testvéreim? Barátaim? A fajtám? A
nemzetem? Mindtől elszakadtam, itt állok rideg egyedülvalóságomban, egy
árnyék hatalmában.
Előttem szakadék, alattam határtalan mélység. Egy ugrás – és lenn vagyok
a kis figurák között.
De amint ugrani akartam: az árnyék fejemre tette hideg kezét és én úgy
maradtam, mozdulatlan.


A. B. F. R. A.
Megyek a havas úton a temetőbe. Ez valamikor a Csokonai
halhatatlanságának volt tornáca; ma halott katonák szellemei bukdosnak
keresztűl-kasúl a dombokon. Mindennap temetnek. Tegnap egy magyart, ma
egy orosz fogolyt, holnap egy német népfelkelőt. A halálban való örök
egyenlőség gondolata száll rám, ez a nagy sötét madár, amelynek a
szárnyarebbenése hideg fúvalom.
Az út havas fejfák néma ezredében visz tovább. Olyan csodálatos ez a
vidék; amerre nézek, ameddig látok: mindenütt sírok, mindenütt temető.
Régebben sokkalta szűkebb volt ez az ország; most végejárhatatlan. De
nekem haladnom kell előre, mert szegény öcsém eltűnt az északi
harcmezőkön és nekem meg kell keresnem.
Már oly régóta megyek és semmi fáradtságot nem érzek. Keresztek és
fejfák, kis dombok ezre, százezre jön elébem, halad el mellettem és
bámul utánam. Bizonyosan összenéznek, összesugnak: hova megyen ez a
szomorú ember?
Néha úgy rémlik: ismerős arcok ködlenek a kis katonasírok fölött. Mert
minden dombon szürke árnyék virraszt: az arcukat jól kivehetem, csak a
testük foszlik szét a fehérségben. Az imént egy hatalmas, bronz fejet
láttam távoli halmon; vídám szép szemével felém intett, kacagott, mintha
jégcsengők csilingeltek volna; megismertem: az én kedves ügyvéd barátom.
A homloka közepén kis biborfekete pont. Tovább, tovább. Valaki megfogja
hátul a kabátom szárnyát; visszanézek: egy daliás férfias alak néz rám,
orrán-száján ömlik a vér, de energikusan köszönt: megismertem, tanár
volt szegény. Valami láthatatlan áram sodor tovább. Egy magasabb
sírdombról már messziről int felém valaki; közelebb megyek: tudom már,
három aranycsillagja van, az én kedves, okos, jó kapitányom. Jobb
kezével a távolba mutat – hazafelé és úgy kérdez a szemével: hogy van Ő?
Fiatal szép özvegyét köszönti: tiszteleg s akkor veszem észre, hogy a
hóna alól folyik a vér. Tovább, tovább. Az út emelkedik, mintha hegyek
oldalába futna föl. Milyen óriás, havas csúcsok rémlenek ott a távolban!
Mik azok? Szörnyű határőrök, fehér kucsmás népfelkelők, zuzmarás fürtű
Kárpátok. Itt még iszonyatosabb a katonasírok zűrzavara. Minden lépten
egy sír, be az erdők mélységéig, föl a hegyek hátáig. Megint ismerős:
egy leányarcú, kedves kis fiu lengeti sapkáját; olyan halovány, mint az
álom, nem is golyó érte, csak elhervadt ebben a rémletes tikkasztó
tűzben. A bátyját kérdezi, én az öcsémmel felelek rá. Nem értjük
egymást; haladok tovább. Új ismerősre bukkanok: kivont karddal űl a sír
tetején és rohamot vezényel; gyönyörű vad magyar feje előreszegűl, csak
a szemével hunyorít, mintha azt mondaná; úgy-e jól csináltuk? A bluza
csupa vér elől, mintha a szíve nőtt volna rajta ki. Ez nem ábrándozik,
pedig háromhónapos özvegyet hagyott hátra. Óh mégsem jön, akit én olyan
reszketve keresek! Jönnek új sírok; jön egy hármas sír, ismerem a
lakóit: egytestvérek voltak, egymás után hullottak el; a legkisebbik
mellén egy aranyérem ragyog. Úgy néznek rám, hogy szinte Lóthtá
dermedek; ősz édes apjukat kérdik…
Tovább, tovább!
Most már látom, hogy temető az egész világ. Ez a szomorú földgolyó tele
van lyukgatva apró kis vermekkel: mindenikben egy katona fekszik. Hol
van az, akit én keresek? Merre vagy szegény kis öcsém? Hozzád kiáltok,
halld meg az én szómat, hiszen jól ismered.
Kérdezem az ezernyi ezer halott ezredeket: nem tud róla senki. Lefestem
nekik az én kis katonámat: szőke haja, szőke bajusza volt, az arca
sovány és fehér, a szeme világoskék. Rendesen szomorú volt, mert előre
megmondta, hogy a halálba megy. A menése ám fürge volt, mint a fiatal
szarvasé; a fejét soha nem hajtotta le, mindig előre nézett. Két fehér
csillag a chargeja; káplár volt az én öcsém. Hiába beszélek: nem tud
róla senki.
Szaladok tovább.
Félek, hogy elmúlik az idő s én elkésem. Soha rá nem találok kis
katonámra; akkor hogy menjek vissza édes anyámhoz, mit mondjak neki?
Ezek itt orosz sírok. A dombokon szürke kucsmás kozákok és lapos sapkás
gyalogosok ülnek. Hátha ezek látták az én öcsémet? Oroszok, ruszok,
moszkoviták, muszkák: nem láttatok rohamkor veletek szemben egy kis
magyar katonát? Honvédet? Tudjátok, honvédet? Szőke haja, szőke bajusza
volt, az arca sovány és fehér, a szeme világoskék. Futása fürge, mint a
fiatal szarvasé; a fejét soha nem hajtotta le, mindig előre nézett.
Rohamkor is előre nézett. Két fehér csillag reszketett a bluzán, káplár
volt az én kis öcsém. Szóljatok hát: nem láttátok valahol?
Az orosz szellemek szomorúan bámúlnak rám, hiszen nem értik magyar
szavamat. Óh, hogy a halottak sem értik a fájdalom beszédét!
De még nincs vége mindennek. Hahó! Ott új sír-ezredek! Germán csúcsos
sisakokat látok. Kik vagytok, vitézek? Nem a Hindenburg táborából
maradtatok itt? Megálljatok csak: nem ti vagytok a huszadik hadosztály
elesettjei? Az öcsém is oda volt beosztva; bizonyosan ismertétek! Szőke
haja, szőke bajusza volt, az arca sovány és fehér, szeme világoskék.
Futása fürge, mint a fiatal szarvasé, a fejét soha nem hajtotta le,
mindig előre nézett. Két fehér csillag ragyogott a bluzán, káplár volt
az én öcsém. Óh, szóljatok hát, mi történt vele? Hova lett?
A germán szellemek nem-et intenek. És távolba mutatnak jobb kezükkel.
Arra nézek: mi van ott? Sík pusztaság, határtalan havas mezők; kis
Szibériák, a nagy borzasztó Oroszország küszöbe.
Mit mutattok arra, ti szőke Lohengrin-fejek? Csak nem azt akarjátok
mondani, hogy…?
Óh Istenem, magyar nép istene! Fogj kézen és vezess. Nekem meg kell
találnom szegény öcsémet.
Most már elmaradnak a sűrű sírok, csak a havas pusztaság nő
határtalanná. Idegen ország földjén járok. Nyomorult falvak húzódnak el
mellettem s néha nagy városok úsznak elébem. Mintha a levegőben
lábolnék: a fekete-fehér föld visszafelé fut alattam. Nem tudom, mennyi
ideje bolyongok; nincs nappalom és nincs éjszakám, csak kétségbeesésem
percei hullanak szakadatlanúl.
Különös, vörös város vadonába tévelyedek. Mindenkit megszólítok,
senkisem ért. Jaj, igaz, hiszen ez itt Oroszország, a rémséges, jégverem
Oroszország! Megálljatok, ti néma, sebesült katonák, nem láttátok az én
szegény öcsémet? A haja szőke, az arca fehér, a szeme kék…
Milliom és milliom ember él, de az én öcsémet egyikben sem ismerem föl.
Százezer és százezer halott aluszik kis sírokban, de az én öcsém
szelleme nem vírraszt a keresztes, fejfás dombokon.
Tovább, tovább!
Megbotlom valamiben. Rohanásomban megállok. Mi ez itt a lábom alatt? Ah,
kidőlt fejfa; fekete sírhalomőr. Gazdája nevét már lemosta az idő; csak
öt különös betű gyászol rajta: A. B. F. R. A. Istenem, hiszen ez magyar
sír, kálvinista halott fejfája. Itt egy ember aluszik: „_A boldog
feltámadás reménye alatt._“ Ki vagy, te bízó szellem, aki hiszed az új
életet? Felelj! Miért nem kiáltod lelkembe kilobbant nevedet? Ki fejti
meg rejtelmedet, sötét öt betű? Ki nyugoszik itt a boldog feltámadás
reménye alatt?
Hűs szél csapja meg arcomat. Széttekintek a világ temetőjében és
megdöbbenek. Hiszen ez itt a mi városi temetőnk, a mi szegény katonáink
havas országa. Hol jártam, hova tévelyedtem?
Most haza kellene mennem és megvídítanom édes anyánkat, hogy az öcsém
él, él, boldogan él! Két fehér csillag ragyog a bluzán, a piros szalagon
arany kereszt. A haja szőke most is, az arca fehér, a szeme kék…
Hol vagy, kis katonám? Hát egy sír sem jutott neked az óriás temetőben,
mely a Visztulától a Száváig, a Szávától a Kolubaráig ér?
Mikor találkozunk, a boldog feltámadás reménye alatt? Mikor?