Balgatag szerelem: Elbeszélések - 3

Total number of words is 4007
Total number of unique words is 2049
29.2 of words are in the 2000 most common words
41.3 of words are in the 5000 most common words
48.0 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
falusi szekerek táboroztak a Vörös Ökörhöz címzett csárda előtt.
– Hol vegyek én most kolompot? – tünődött a népies író. A vaskereskedő
csak afféle műkolompokat árúl. Igazi jószág a hortobágyi, újvárosi vén
mesterek kezéből kerűl ki.
Visszafordult. Krausz párhuzamos lomhasággal, de az izgalomtól
kigyuladva követte.
Estig így barangoltak a városban.
A kis Krausz gyönyörű megfigyeléseket tett. Észrevette, hogy a kém
sokszor leveszi szemüvegét, valamivel megtörli, azután orrára csípteti
és néz, merőn, perceken át valamelyik falra. Úgy látszik, olyan üveget
használ, amelyik vegyi bomlással bizonyos láthatatlan jeleket fedez föl
titkos házak vakolatán. Ilyenkor föl-fölrezzen a bozontos fejű, ceruzát
ragad és ír, ír, ír. Azután megfigyelte Krausz, hogy a kém valahányszor
megáll, mindig a ballábára nehezedik: ebből azt következtette, hogy a
kém jobboldalán viseli rejtett fegyverét; ezt elárulta kabátjának
jobboldali kidudorodása is. A jobb lábával úgy kaszált menetközben, mint
a katonatisztek szoktak, ha kardjukat hanyagúl csörömpöltetik a
lógószíjon. Gemacht! Ez az úr katonatiszt. Orosz kém a gyalázatos.
Krausz egy kicsit reszketett, mert a katonáktól iszonyatosan félt.
Póttartalékos korában embertelenűl megkínozták.
Gózon Gyuri mikor tele szedte magát hangulattal, képekkel, lepihent az
Angol Királynő kávéházában. Egy újságot maga elé terített, de közben a
mellette zsongó életet, embereket figyelte.
Krausz lelkében hősies elszánás vetett hirtelen lobot. Bemegyek utána,
megismerkedem vele, – gondolta borzongó gyönyörűséggel – lesz, ami lesz,
de megfogom a drága madarat.
S bement a kávéházba.
Szemközt ült a bozontos fejűvel, egy sarokasztalnál, hogy minden
moccanását lássa.
Gózon Gyuri egyszer ránézett, észrevette. Megtetszett neki a sovány kis
ember. A szeme ragyogásában volt valami érdekes. Ejnye, gondolta, ez a
pasas olyan jó alak, megismerkedem véle. Modellnek használom.
Felállt. Lassan megindult a sarokasztal iránt.
Krausz észrevette. Kis gyáva szivecskéje riadót dobogott. Nehezen tudott
nyelni; a lába akaratlanúl is taktust vert; jobban mondva: remegett.
– Szabad kérnem egy kis tüzet? – mosolygott rá a vállas, bozontos
idegen.
– Kérem, kérem, – izgult a debreceni detektív – parancsoljon!
Égő szivarát odatartotta az író hideg cigarettájához és udvariasan
hajlongott.
A cigaretta meggyult. Füst ölelkezett a füsttel.
– Megengedi, hogy leüljek? Olyan vadidegen vagyok ebben a városban.
– Tessék, kérem tessék! (Az oroszlán verembe lépett! Ragyogott föl a
rettenetes gondolat Krausz fejében.)
Izgatottan forgott a székén, mikor Gózon leereszkedett mellé s percekig
szótlanúl bámult a márványasztalra. Vajjon mit akar? Sejt valamit? Csak
a fegyvere el ne süljön, mert az iszonyatos lenne. Nem árultam el talán
valamit? Buta leszek, mint az iks; ebből még nagy dolgok kerekedhetnek.
– Hol lehet itt jó kolompot venni? – ütötte föl fejét a bozontos úr.
Gyermekiesen nyílt kék szemével belenézett a kis Krausz sárga szemébe.
– Jákób Istene az egek felett! Mit akar ez a kolomppal? – rémüldözött
magában az oroszlánvadász. Azután hebegve kérdezte meg:
– Milyen kolompot tetszik érteni?
Gózon Gyuri elnevette magát; rózsaszínű szája, friss nyelve, mint egy
vérszopóé, olyan volt; pompás metszésű, fehér fogai veszedelmesen
villantak ki Krausz úrra, mintha megfenyegetnék: összemorzsolunk!
– Milyen kolompot? Vezérbika-kolompot. Amilyet a vásárban árulnak.
– Minek az, ha szabad kérdeznem?
Az iró fogsora megint elővillant;
– Azt nem mondhatom meg. Kell. Három.
– Aha! – fonta tovább sejtelmeinek fonalát a kis Krausz – most már
értem. Ez megint az „üzletbe“ vág. Kolomp! Valami jeladás. Borzasztó egy
ember. De már kezd a dolog világosodni. Csak csendesen. Finoman Krausz;
ezek történelmi pillanatok.
Gózon Gyuri nagyokat szippantott a cigarettájából s vidáman legeltette
szemét az ösztövér kis emberen. Valami diurnista lehet, gondolta.
Mindjárt megtapogatom, lojális érzelmekkel áldott-e, vagy liberális?
– Mit szól a balkáni háborúhoz, uram?
Krausz elsápadt kötésig. Itthon vagyunk már, dobolta riadóját gyávácska
kis szíve. Most jön a petárda, meg a bomba. Vigyázat! A negyedik
hatványon. Ez a kém veszedelmes világ-kém. Hirtelen összeszedte magát,
szétvizslatott a teremben, közelebb hajolt az izzadt, kövérarcú,
rejtelmes idegenhez és száraz, színházi sugó hangon suttogta:
– A világ összes szlávjai egyesülni fognak s a monarchia eltünik a föld
színéről. Az oroszok, uram, az oroszok! Micsoda nép! Micsoda erő! Övéké
lesz a világ fele, nem adok neki ötven évet!
Nesze! Gondolta az izgalom gyönyörűségével. Hídat tettem elébed, most rá
fogsz lépni, nagyságos kém úr és le fog alattad szakadni és… Hah!
telefonálok a központra, villant meg hirtelen gubóforma koponyájában.
Itt foglak el, a kávéház tükre alatt; az újságírók is itt vannak, hadd
lássák, mi az: egy modern detektívfogás!
Izgulni kezdett a széken.
– Ez alighanem szerb, vagy horvát, – tünődött az író ravasz
szemcsillanással. Hadd lássuk csak. Azzal odahajolt a kis deszkaképű
emberhez:
– Le Ausztriával! Le a magyar kutyákkal! Zsivio kralj Petar! Zsivio Car
Nikolaj!
A kis Krausz alatt mintha felrobbant volna a szék: a levegőbe ugrott. A
teljes bizonyosság a vakmerőség lázával öntötte el cinege képét.
Megfogtalak! Ujjongott sovány kis lelke mélyén. Markomban vagy,
rettenetes kém úr! S most már remekűl kezdette játszani szerepét:
– Le a betyár magyarokkal! Le a perfid Ausztriával! Éljen a
pánszlávizmus! Zsivio!
Elkezdett hadonászni az író orra előtt; alakította a szláv forradalmárt.
Gózon Gyuri már akkor maga elébe terítette vázlatkönyvét és nyargalvást
haladó sorokban firkantotta le a furcsa kis ember lázongásait. Új
típusra talált, végtelen boldog volt. Irt.
A kis Krausz adatokat kezdett a kém úrnak diktálni, hogy még jobban
ugrassa. Hamis adatokat. Rejtelmes hangon leplezte le: hány darab
katonája van Debrecennek? Milyen erődítményeket csináltak a Nyulason?
Merre visznek a földalatti aknák Hadház irányában? Hogy milyen nagy a
közlegények közt a demoralizáció. Végűl kivágta a legnagyobb kártyát: jó
pénzért akadna ember, aki a tábornok úr irodájából ki tudná lopni a
legféltettebb titkokat is…
Gózon Gyurinak repesett a lelke; jaj, micsoda pompás figurára akadtam!
Csak el ne menne legalább hajnalig. Bort rendelt: iszunk bajtárs! Pertut
iszunk. Én is szláv vagyok! Szervusz!
– Le akar itatni a ganef! – gondolta Krausz felsőségesen. – Megállj csak
tekintetes kém uraság, mindjárt lesz itt nagy gezéresz.
Egy pillanatra bocsánatot kért s a telefonfülkébe suhant. Felhívta a
központot:
– Azonnal jöjjön négy civil és négy egyenruhás. Teljes fölszereléssel!
Óvatosság, vigyázat! Nagyszerű fogás. Az Angol Királynő kávéháza.
Visszaosont a kém asztalához, kocintottak:
– Szervusz!
– Szervusz!
Ittak, kezet ráztak, összevillantották a szemüket és mosolyogtak
rejtelmesen. Mindakettő azt gondolta: hogy ugratom én most ezt a
bolondot!
Azután összedugták a fejüket és olyan borzalmas titkokról rántották le a
leplet, hogy a kés kinyilt a zsebükben. A kis Krausz izgalmas
állapotában kigyújtotta fantáziája groteszk piros lámpáját és az
államtitkok Dantei poklába világított be vele. Gózon Gyuri pedig
folytonos nevető-rázkódások között körmölte a sovány pasas háryádáit.
Lassankint a szomszéd asztal vendégeinek is föltünt a furcsa két ember;
nem értették az egész izgalmat, de a kis madárfejű detektív arcjátékán
pompásan mulattak.
Krausz azt művelte, mint egy leitatott pincsi kutya: maga körűl
ürgött-forgott, leült, felállt, körűltáncolta az asztalt s minden
másodpercben odavizslatott az ajtóra, jönnek-e már?
Egyszer aztán jöttek. Két detektív.
Egyenesen a Gózon Gyuriék asztalához tartanak. Megállanak komoran. Az
egyik egy óriás, rábocsátja hatalmas tenyerét az izzadásig jegyezgető
író vállára s csöndesen a fülébe mondja:
– Uram. Valaki beszélni akar önnel. Odakinn.
Gózon Gyuri pontot tett a mondata végére s fölállt. Nevetett. Hatalmasat
nyujtózott s megropogtatta kifáradt jobbkeze ujját. Meg volt elégedve az
új modellel. Csak ekkor vette észre, hogy két idegen úr áll előtte.
– Mi tetszik?
– Legyen szives, kérem, kifáradni, a lépcsőházban vár Önre valaki.
Meglepetés.
Az író összehúzta sűrű szemöldökét: mit akar ez a két bivaly? Hogy velem
akar beszélni? Hát jöjjön be.
– De nagyon kéri uraságodat, fáradjon ki.
Gózon föltette kalapját s ment az óriás után. A másik a kis Krauszszal
kisérte.
Ahogy a kapú alá érnek, a két ismeretlen csak közrefogja a bozontos
hajút, a hősiességtől remegő Krausz pedig megérinti kezével a vállát s
kimondja a tragikus mondatot:
– Uram, a törvény nevében letartóztatom.
Gózon Gyurival kettőt fordult a világ. Álmodik? Becsípett talán és
valami mozidrámát játszanak ezekkel az urakkal? Mi ez?
Rá sem ért megkérdezni, már szelíd erőszakkal beleültették egy várakozó
kocsiba. Az óriás mellé ült, a másik vele szembe. A kis Krausz
fölpattant a bakra. Hátúl pedig két biciklista karikázott utánuk. A
kocsi felhágóján jobbról is, balról is, egy-egy debreceni rendőr.
Csúcsos sisak, revolver, kard és cincér-bajusz.
Így vágtattak a rendőrség központi „palotájába“. Ez a palota egy
földszintes sárga ház volt, sötét és piszkos, mint a ghetto.
– De hát mit akarnak maguk? az istenit –!
A kis Krausz, a nap hőse, gúnyosan mosolygott:
– Kérem, csak nyugodtan kérem.
Bevitték a főkapitány úr színe elébe.
Krausz haptákba állt és jelentette:
– Főkapitány urnak alázattal jelentem: egy veszedelmes hadikémet fogtam.
S rámutatott a mérges Gózon Gyurira: ez az.
Gózon Gyuri egy hirtelen gondolatvillanással megértette a dolgot.
Átlátott a kis detektív sovány, dicsőséget sóvárgó szívén és elkezdett
hatalmasan kacagni. Előrántotta a jegyzőkönyvét s ott, a főkapitány és
gárdája szemeláttára, folytatta debreceni kalandjainak leirását. És
közben kacagott, kacagott, olyan jóizű, olyan termetbetöltő kacagással,
hogy a hivatalbeliek először szóhoz sem juthattak. Végre egy nagyot
kiáltott a kapitány:
– Kicsoda ez az ember?
– Orosz katonai kém – jelentette Krausz.
– Honnan gondolja?
A kis Krausz elmondotta szépen, honnan gondolja. Fontos iratok vannak
nála; tessék megkoboztatni.
– Hogy hívják? – kérdezte az írótól a kapitány.
– Gózon György, fővárosi író vagyok, – de belefuladt szava a
visszatarthatatlan kacagásba. Végre összeszedte magát s odaadta iratait
a főkapitány úrnak. Regényt akar írni, modelleket keresett a városban s
igazán kitünőeket talált. Különben itt vannak az arcképével ellátott
képes levelezőlapok is. A színháznál van egy pár jó ismerőse, maga az
igazgató is; azok igazolhatják.
A főkapitány úr komolyan vizsgálta végig az arcképeket, a teleirt
füzeteket. A detektívek, a sisakos rendőrök kezdették takargatni a
szájukat, hogy el ne kacagják magukat, a kis Krausz pedig egy tágranyilt
szem volt, orrcimpája idegesen remegett.
Csend volt. Történelmi pillanatokhoz illő csend.
A kapitány visszaadta az iratokat, arcképeket Gózon Gyurinak s
udvariasan bocsánatot kért:
– Tévedés, kérem. Ostoba tévedés.
Gózon Gyuri nevetett; odafordult a kis Krauszhoz, aki már csak hamvvedre
volt magának:
– Köszönöm, detektív úr, a mulatságot. Kár, hogy kolompot nem tudtunk
keríteni.
Azzal elléptetett.
Alig tette ki a lábát a küszöbön, a főkapitány úr odament a sápadt
Krausz elébe s halk, hideg hangon azt mondta neki:
– Emeletes marha. Hát nincs magának szeme, esze? S maga detektív akar
lenni? El van bocsátva. Pakoljon. Mars!
A kis Krausz tántorogva ment ki a központból. Nem is látták ott soha
többé. Tengerbe vetette bűvészpálcáját, mint a Shakespeare hőse és
fölcsapott füszerkereskedőnek. A nevét is kicserélte, Kardos lett
belőle.
Gózon Gyuri pedig döcögő nevetéssel haladt Debrecen híres utcáján, a
régi Harmincados-utcán, ahol valamikor Petőfi Sándor lakott, ahol Zoltán
fia született, ahol a régi színház, a „pajta“ állott. Egy nyitott
ablakban formás szolgálólány hegyelt, az üveget tisztogatta s dalolt. A
tavaszi szél pajkosan meglengette kurta ruháját s kilátszott vaskos két
lábaszára. Gózon Gyuri odanézett, elbámészkodott s neki ment valakinek.
Sötét is volt.
– Na! – mordult rá egy viaszkos bajuszú vadmagyar. A maga lábán járjon
az úr.
Az összeütközésnél valami megkondult a zsíros kalapú magyar szűre alatt.
Olyan régi, kedves, ismerős hang.
– Nem kolompot visz a szűr alatt, bátyám?
– De azt viszek.
– Nem eladó?
– Eladónak nem eladó.
– Pedig nekem veszekedett módon kellene. Nem is egy, hanem három.
– Hász, vegyék az úr, pénzen adják.
– Igenám, de azt sem tudom, hol árulják.
– A vásárban.
– De ha most nincsen vásár!
Addig-addig öltögetnek szóba szót, addig-addig karolgatja-ölelgeti az
öreg magyart Gózon Gyuri, hogy rááll az alkúra: reggelre olyan három
kolompot kerít az úrnak, amilyet nemes Debrecen városának a
tenyészbikája sem hordott még a nyakán.
Állott is szavának. Gózon Gyuri három kolomppal és tömérdek jegyzettel
gazdagodva tért haza leányfalvi kis nyaralójába.
– Gyerekek! Van már kis harang! Nem is egy, három, három!
Volt öröm.
Felkötötték mind a hármat a kerti fákra és kolompoltak derűre,
kolompoltak borúra; reggeli fölkelőre, déli ebédelőre, esti lefekvőre.
Gózon Gyuri munkába fogott; gyönyörűen szántogatta fehér földjén a
fekete barázdákat. Volt már hangulatadója. A Tiszaparti falvak, a
kúnsági tanyák különös világa föléledt; nehézkes magyarok vették körűl s
neki csak hallgatnia kellett: mit beszélnek azok; írta utánuk.
Hanem a szomszéd uraságot annyira kínozta a kolompszó, hogy pár hét
mulva eladta nyaralóját s elhúzódott olyan tájra, ahol nem élnek
megháborodott írók.


VASS MIHÁLY JÓ NAPJA.
Vass Mihály, az óriástermetű fiákeres, káromkodva gyűrte neki kalapját
az időnek. Csorgott a mennyei lé lefelé fakószőrű süvegén, állt a bak
hágóján, hogy leszaladjon róla a víz. Az eső egész nap esett; s még nem
ütötte egy árva garas sem a markát, pedig az idő már öregedőre járt.
Előtte Hajdu barátom állt a sorban; kétlovas. Apró, kis hörcsög-ember,
akinek soha nem feslett el a jókedve. A satyakos időben is volt lelke
szóba állani két levitézlett lovával; az egyiket Tündérnek hívta, a
másikat Villámnak. Patkós csizmájával ott happtoppolt a deszkacsípőjű
állatok előtt; meg-megsímogatta hideg orrcimpájukat.
– Hej, Tündér paripám, hej, Villám csikóm! Nagyon ránkderítette az Atya
ezt a mai napot. Ázunk-fázunk, éjszakázunk, kebelünkön a kenyerünk,
hátunkon a házunk.
A két öreg jószág nagyokat köhögött a figurás beszédre. Egy kicsit
beléjük esett a keh. De igen jóerkölcsű állatok voltak. Hajdu barátom
így szokta őket dícsérgetni: „Az én csikóim soha nem nézik az út
szélességét, csak a hosszát.“
Mikor a lovait már eléggé szórakoztatta, a magában füstölgő Vass
Mihályhoz fordult a kis hörcsög-ember. Tizenöt évvel idősebb volt a
morcos magyarnál, de azért bátyámnak szólította:
– Mihály bátyám, odafönn, Pest-Budán mégis csak fáinabb az élet. Azt
mondják, hogy ott a fiákeresek is figáróban járnak. A lovak nem is
zabbal élnek, hanem lebbencs-levessel. Kánikulában meg szalmakalapot
hordanak. Ajnye, be jó világ lehet arra.
Hajdu barátom tudta azt, hogy Vass Mihálynak egyetlenegy fia odafönn
tanúl Budapesten. Doktornak készűl, már ötödik esztendeje. Nagy port
vert föl ez annak idején a fiákeres-céhben. Sokan rosszallották a
dolgot: mit akar egy rongyos bérkocsis a fiával? Urat akar belőle
faragni? Hagyjuk el már azt a szegénységet. Aki magosra hág, nagyot
talál esni. De Vass Mihály nem az az ember volt, akit egy füttyentésre
ki lehet fordítani a sarkából. Ha van esze a kölyöknek: tanúljon. Legyen
különb ember az apjánál. Oda se hederített a világnak.
Most sem válaszolt a Hajdu barátom piszkálgatására; pedig jól tudta, mi
szúrja az öreg oldalát. A doktorról szeretne valamit hallani. Hanem
abból nem eszik. Ránézett a toronyórára, látta, hogy hétre jár, napos
volt a vasútnál, ki kell hajtani az állomásra. Mindjárt itt lesz a pesti
gyors. Hátha akad valami.
Közévágott az egy lónak és ment vágtatvást a nagy állomásig. Az ő
lovának még nem volt pókos a lába. Nyargalt, mint az ítélet.
Hajdu barátom szörnyűködve nézett utána:
– Hej, tán örökölte ez a lovát, hogy úgy kiméli!
Maga is bakkra pattant és addig beszélt a Villámnak, míg megindította az
öreg bárkát. A Tündér épen aludt, mikor inába döccent az indúló kocsi;
felnézett búsan, egyet köhögött és ő is úgy tett, mintha menne.
Vass Mihály türelmetlenűl várta odakünn, míg rá kerül a sor. Az
előttevalók mind kaptak vendéget. Hanem, keserves nap keserves
szerencséje, az ő kocsija itt is üresen maradt. Egy kacskaringós
miatyánkot eresztett a magasságos semmiségbe, odacsapott hittyes lova
vékonyához, a finom kis állat megugrott s kikanyarodott az állásából.
– Megyek haza, aludni, – zörömbölt Vass Mihályból a keserűség.
Ekkor harsan föl egy hordár kiáltása:
– Egylovas! Hé!
– Na, a szerelmetes Jézusát. Kicsoda kínlódik még ott?
Odafordítja lovát a kijáró elébe; a hordár egy hatalmas, zöld ládát
erőlködik föl a bakra. Vass Mihály nézi, nézi; milyen ismerős ez a
pántos alkotmány.
Nem ér rá tovább töprengeni, mert egy széles vállú fiatal úr szalad a
kocsi felé. Föl akar ugrani; de nem ugrik föl, hanem kitárja két
hatalmas karját, azután összecsapja és megragadja vele az óriás kocsist;
kis híja, hogy le nem rántja a bakról:
– Édes apám! Hahó! Én vagyok!
Vass Mihály alig ismer rá; az ő nagy fia, a pesti doktor! Szeretne
leugrani hozzá, de fiákeresnek nem szabad, mert a hegyes sisakos rendőr
hiúz-szemekkel vigyázza az állomás eresze alól. Ha moccan: felírja a
kocsiszámát és fizetheti a tíz koronákat. Felkívánkozó riadását
kettéharapja s csak annyit vet oda fiának:
– Ülj fel, hamar, aki teremtése van a világnak!
Hordónyi mellkasa olyat emelkedik a teljesedő örömtől, hogy ujjasán
szétpattannak a gombok.
– Kész doktor vagyok, apám! Úgy nézzen rám!
– Ülj fel! – ordítja most már nekiveszekedve a boldog ember. Becsapja a
kocsiajtót, szemébe nyomja viharvert kalapját, odavág a toporzékoló
Rabló lovának s megindúl, mint a megbolondúlt boldogság.
– Vigyázzatok előlem, az anyátok jómindenét! – kiáltja a fiatalabb
fiákereseknek. Tisztúl is előle, akinek kedves az élete, mert ismerik a
Vass Mihály hajráját.
A Rabló, mintha megértette volna, micsoda kimondhatatlan boldogságot
visz most a kocsiján, patkószikráztató vágtában iramodik a sötét
városnak. Eszébe jut pár éves nagygyakorlata, mikor még egy rettenetes
főhadnagy alatt szolgált a Vilmos-huszároknál; akkor vitte végbe azt a
bravurt, hogy felbuktatott egy elébe tolakodó őrmesteri lovat és
keresztülugrott rajta, mint a pinty. Ettől a fiatalkori kalandjától
megmámorosodik; a Vecsey-háznál szolgáló pej csődörnek, titkos
ideáljának is megakarja mutatni: milyen nemes vérből ellett; nem
parasztos döcögő kocogással, hanem úriasan nekinyúlt versenytempóval
szedi négy karcsú lábát. Az a kis rongyos kocsi, semmi a háta mögött.
Repűl vele, mint a madár. Oh, hogy lobog most a sörénye! Legszebb
asszonyi ékessége. Most nézze meg a Vecsey-csődör az ő termetét; az
ilyen kanca Noniuséknál keresheti ősét.
Vass Mihály, a megóriásodott szilaj öröm, fönnáll a bakon és vágja a
lovát. Ordítani szeretne boldogságában, de csak az arcába suhogó levegőt
harapja. Ostorával bolondos vagdalkozást visz véghez; sokszor nagyot
ugrik a bakon álltóhelyében, hogy csak úgy csattan a vaspatkó. Hahó!
Kész doktor a fiam! Pesti doktor az én nagyfejű kölyköm! A toprongyos,
földhöz ragadt fiákeres fiából doktor úr lett, nagyságos úr, aki gróf
kisasszonyokat is megvizsgálhat, mert többet tud, mint az egész piacsor.
Az én véremből való vér olyat rugott magán, hogy az egész
sátoralja-rokonság törülheti a szemét utána. Aranytálból eszünk,
aranypohárból iszunk, anyja! Hallod? Hej, nem is álmodod, kit viszek én
most hozzád! Hajrá, Rabló, hajrá, jó kis lovacskám! Együk meg ezt az
útat öt perc alatt. Más nyavalyás gebék, mint a Hajdu komámé, félóráig
nyöszörögnek végig rajta. A heptikások! De nekünk van tüdőnk, úgy-e kis
lovam? Van ám, az írgalmas angyalát!
A Rabló megértette gazdája gondolatát s mint a sárkány, röpült végig a
vasúthoz vezető keskeny utcán.
A torkolatnál, mint a fontolva haladó magyarság, föltűnik Hajdu barátom
két ócska táltosa. Még ők most járnak az út felén. Laptató kocogással
zörömbölnek a lelketrázó kövezeten. A kis hörcsög-ember látja, hogy
forgószelezik rá szemközt a Vass Mihály lángot nyelt paripája. Az utca
fenemód szűk, villamos is császkál ottan körűl, jó lesz vigyázni.
Rövidebbre fogja a gyeplőszárat és rimánkodva kérleli a Villámot meg a
Tündért, hogy az Isten szerelméért, csak higgadtan, csak nyugodtan. El
ne ragadtassák magukat, mint a Mihály bácsi éretlen csikója.
Vass Mihály ördögszekere zúgva közeledik. Ostorát rázva ordítja Hajdu
barátomra, hogy térjen ki, mert emberhalál lesz. A figurás kis magyar,
kontyára csapva süvegét, kézzel-lábbal igyekszik kitérőre fordítani két
bánatos jószágát. De, mint minden magyar, ő is elkésett. Az egylovas
kocsi, rettentő lendületével nekivágódik a szegény Tündérnek; az álmos
állat beledől a hámba; a rúd egyet reccsen, eltörik, az istráng is utána
szakad; a Tündér ott hever a kövezeten, mint egy sebesült csataló.
– Jaj, a csikómat, jaj a Tündéremet! Agyongázolta ez a nehézlelkű ember!
Fogják meg!
A Hajdu barátom jajszavára összeröffen egypár utcadísze; rendőrért
szaladnak és feldiktálják a Vass Mihály kocsiszámát: 15-ös egylovas.
Megállítani nem lehet; hol jár már az azóta!
A doktor úr érezte a szilaj zökkenést, ki is akarta nyitni az ajtót, de
apja füle közé csapott a jóvérű lónak, még írgalmatlanabbúl kezdett
vágtatni. Meghúzódott hát a kocsi sarkában; a házak és fák rohanásáról
látta, hogy versenyt nyargalnak a széllel.
Az óriás termetű Vass Mihály maga is megrészegedett a rohanástól. Most
már csak azért is vágtába! Hátra se nézett, mit gázolt el Hajdu barátom
alkotmányából. Nagyokat bődűl a levegőbe: hahó! Mintha a sötétségnek is
neki akarna menni, előre fúrja bázsán-bikafejét és szinte öklelőzik a
vadordítású északi széllel. Hajrá, kis lovam! Hajrá, drága Rablóm! Olyan
örömet viszünk ezen a négykerekű kordén, hogy nem fér bele nagy Debrecen
városába. Doktor úr lett az én gatyaszáros fiamból! Ha beteg a főispány,
még azt is vissza tudja rántani a másvilág partjáról. Híj, de
csillagotverő kedvem van! Leiszom magamat otthon a sárga földig.
A piac közepén egy túlbuzgó rendőr elébe akar állani; kiterjeszti két
karját, hogy ne tovább!
– Tágulj, az apád irgalmát, mert lehengerezlek! – bömböli rá a bakról
rettenetes Vass Mihály.
A Rabló se veszi tréfára a dolgot: úgy hasba döfi az alkalmatlankodó
sisakost, hogy hármat hemperedve terűl el a kocsiút szélén, mint egy
béka.
Vass Mihály most megijedt. Rendőrt gázolt el. Ebből baj lesz, kivált ha
meglátta a számát. De csak van Isten az égben, hogy nem látta meg. Na,
kis lovam, most szedd össze magad. Rugjad ezt a csatakos kövezetet, a
hogy csak bírod. A hátunk mögött már kezd dorombolni a baj.
Épen a Vecsey-ház előtt vágtatnak el. A kapuban künn áll a kocsi, benne
az a pej csődör, aki a hevesvérű Rablónak annyira tetszik. Fáj neki,
hogy a nagyúri gavallér ügyet sem vet a szegény, de nemes kancára. Meg
akarja neki mutatni magát. A hintóhoz kanyarúl, hogy a kedves szeme
előtt vágtasson el. De szerelmetes hevében annyira közel furakodik
hozzá, hogy a kocsi kocsit ér s a sárhányó recsegve szakad le az úri
fogatról.
Vass Mihály rettentő káromkodással vágja a megbolondult állatot. Hogy a
csillagos ég roggyon rád, mit akarsz? Neked is elveszett a szemedfénye,
mint a vén Hajdu pókos keselyének? Összetöröd a kocsimat és
rámszabadítod az egész nemes várost? Ezek most jönnek utánam; ha nem
bírod velök a versenyt, megdöglesz! Hajrá! Hajrá! Szakadjon ki belőled a
pára, ha bajt hozol a fejemre.
Most már az ostor boldogabb végével veri a tajtékzó állatot, mert a
csapója leszakadt. A Rabló, nekibúsúltában, hogy a Vecsey-csődör rá se
nézett s hogy a gazdája ilyen bárdolatlanúl bánik vele: cikkcakkos
kanyargással kezdi az útat futni. A kis kocsi jobbra farol, balra farol,
nagyokat nyekken; jó szerencse, ha fel nem dől.
Vass Mihály előregörbed és úgy veri a megveszekedett huszárlovat.
Vágtatnak iránytalanúl, fergeteges rohanással, őrületesen. Egy
kanyarodónál valami szegény öreg asszony akar átszaladni az utcán; de
nem ér rá; az eszeveszett fiákeres elütteti. Vissza se horkannak,
zúdúlnak tovább.
A kis kocsi most már nemcsak a városba nem férő örömöt viszi, hanem a
bizonytalan rettegés óriását is. Ott ül ez a láthatatlan rém a kocsi
tetején, a Vass Mihály háta mögött. Benn, a kocsiban, a szegény pesti
fiú reszketi az eleven őrület bakugrásait. Veri öklével a kocsi ablakát,
hogy megállásra bírja bőszkedvű apját; de Vass Mihály már se nem hall,
se nem lát. Kiugrani istenkísértés; az ember a lelkét kockáztatja. Rá
kell bízni magunkat a kegyelmes véletlenre; talán csak vége lesz egyszer
ennek az útnak is.
Kezdenek maradozni az utcák; kikanyarodnak a városi kertek alá. Vass
Mihályék odakünn laknak a Köntös-gát alatt. A rettenetes fiákeres
hátranéz: nem üldözi-e valaki? Nem. Sötét és csöndes a határ. Be jó,
hogy kivergődtek a sok bajjal rakott városból. Ez a szabadfutású mező
már az ő birodalmuk. Szeretettel suhogtatja meg ostoranyelét a pompás
kis csikó füle mellett; jól van, Rabló lovam, kirántottál egyidőre a
bajból. Hanem azért a Vecsey-ház előtt való kanyargásért megabrakollak
odahaza. Csak várj.
A tajtékzó huszárlóval nem lehetett bírni; hiába próbálta csöndesedőre
fogni gazdája, rá sem hederített, csak vágta lihegve, horkangatva az
útat tovább. Beleesett a hajrá. Azt gondolta, trombitaszót hall s erre
nincs Isten, aki megállítsa.
Már bekanyarodnak a kertkapú útjára. Harapni lehet a sötétséget; világ
sehol. Ezerszer megjárta már Vass Mihály ezt az útat ilyen vak
éjszakában, de azért fél: árokba döccen, vagy tőkének szalad.
– Hó, hó, lassan, kedves paripám; csak lassan; az ég szakadjon rád, hova
igyekszel olyan nagyon? Hiszen idehaza vagyunk már. Nem látsz?
Azzal jót sózott a vágtató Rabló fülére.
Az állat megugrott, félrerántotta a kocsit; zuhé, neki egy fának. A
kocsi recsegett-ropogott, az első jobb kereke összetört, az alkotmány
félrebillent, Vass Mihály kivágódott a bakról, le a sárba. A lihegő
állat megállott.
A doktor, szegény, izzadtan ugrott ki a kocsiból.
– Édes apám, nincs valami baj?
Égzörgető káromkodással tápászkodott föl az óriás ember. Féllábára
megsántult; az arca sáros és véres volt.
Épen a házuk kapuja előtt feneklettek meg.
A kocsi megsebesülve dőlt féloldalára; a doktor zöld ládája a Rabló négy
lába közt hevert. A bravúros huszárcsikó reszketett, fújt; tompora
tajtékba szakadt, zaboláját véres habbal rágta. Egy fájt neki most is
irgalmatlanúl, hogy a Vecseyék szép csődöre még csak rá sem nézett.
Az úton, amerről jöttek, kocsirobogás, lóvágtatás és emberek kiáltozása
kezdett kibontakozni.
Vass Mihály felfülelt:
– Aha! Jönnek a sintérek. Na, kis eszem, most ne hagyj el.
Hirtelen kifogta lovát; bevezette az udvarra. Megzörgette az asszony
ablakát, bekiáltott:
– Gyere ki, hé, feleség! Itthon a fiad! Kész doktor. Hogy az Isten
marasztotta volna Budapest városában.
Azzal kiment az ellenségei elébe.


JULIS NÉNI ELKÉSETT.
Délután, háromórás temetésre, a Rákóczi-harang is szólott. Úgy zengett,
úgy zokogott, mintha valami kedves halottját vinnék a testhordó kocsin.
Az utcaseprők megálltak az útkeresztezéseken, kivették az örökégő pipát
szájukból s minden keserűség vagy gyűlölet nélkül mondogatták egymásnak:
– Valami nagy kutyát temetnek.
A Rákóczi-harang sírt. A decemberi köd úgy szállott le a házakra, mint
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Balgatag szerelem: Elbeszélések - 4
  • Parts
  • Balgatag szerelem: Elbeszélések - 1
    Total number of words is 3922
    Total number of unique words is 2092
    27.5 of words are in the 2000 most common words
    38.5 of words are in the 5000 most common words
    45.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Balgatag szerelem: Elbeszélések - 2
    Total number of words is 3913
    Total number of unique words is 2120
    28.0 of words are in the 2000 most common words
    38.8 of words are in the 5000 most common words
    45.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Balgatag szerelem: Elbeszélések - 3
    Total number of words is 4007
    Total number of unique words is 2049
    29.2 of words are in the 2000 most common words
    41.3 of words are in the 5000 most common words
    48.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Balgatag szerelem: Elbeszélések - 4
    Total number of words is 3948
    Total number of unique words is 2032
    29.4 of words are in the 2000 most common words
    41.0 of words are in the 5000 most common words
    47.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Balgatag szerelem: Elbeszélések - 5
    Total number of words is 3881
    Total number of unique words is 2036
    26.0 of words are in the 2000 most common words
    37.4 of words are in the 5000 most common words
    43.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Balgatag szerelem: Elbeszélések - 6
    Total number of words is 1327
    Total number of unique words is 701
    39.2 of words are in the 2000 most common words
    51.7 of words are in the 5000 most common words
    58.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.