Balgatag szerelem: Elbeszélések - 2

fúrta be magát. Nem lelte a helyét seholsem. Kiállott a molo gátjára,
nézte a kacagó vizet szédülésig; ilyenkor hirtelen rémület rázkódott
rajta át s futva menekült önmagától. Sokszor emlegette, hogy az öccse
sorsára jut. Az is agyonlőtte magát. Én csak mosolyogtam magamban: gyáva
vagy te, szegény fiú! Csak magadat ijesztgeted.
Délután, azt mondják, fenn járt az asszonynál a Miramare-ban. Mikor
visszajött, olyan zavaros volt a szeme, olyan ijesztő az arca, hogy a
matrózidegzetű, hatalmas darabember: az igazgató is megrettent tőle.
Később hallottam, fölment Laurához is. Laura kitiltotta már régebben a
szobájából, mert szemtelenkedni kezdett vele. Most ünnepélyesen
bocsánatot kért a doktorkisasszonytól. Holnap utazik; az igazgató úr
fölmondott neki. Ezt én is tudtam már. Azt rebesgették, súgták-búgták az
emberek, hogy az igazgatóék serdülő leánykáját, a tizennégyéves fejlett
Jolánkát is megtámadta buja szerelmével s rajtakapták. Elhiszem, mert ez
az ember maga mondta magáról: „Ha asszonyszagot érzek, elvesztem az
eszemet“. Szörnyű egy átkot örökölhetett valamelyik ősétől. Buta kis
lelke volt, mint egy pesti utcai kis leánynak, de olyan tűz égethette,
mint a Dante szerelemben vétkezett elkárhozottait.
Én undorodtam tőle és gyűlöltem.
Este, vacsora után, mikor a lépcsőházban vártam Laurára, odajött hozzám.
Szomorúan jelentette be, hogy holnap reggel utazik, itt már kitelt az
ideje. Bocsánatot kért tőlem, ha valaha megbántott.
Ránéztem. Nagyon szomorú volt.
Csak annyit mondottam neki:
– A nőkkel nem úgy szoktak bánni, mint ahogy doktor úr bánt.
– Jó, hogy ezt is tudom. Jó éjszakát!
Fanyar mosolygásra torzult a szája, meghajolt s elment.
Valami szánalomforma kezdett bizseregni a szívemben. De visszagondoltam
az elmultakra s újra szilárd és kegyetlen ridegséggel intéztem el az
egész embert. Eredj, ahová sorsod vezet.
Laura oly földöntulian szép volt ezen az estén, hogy magamat is
elfelejtettem. Levelet kapott a feketehajú román fiútól; ilyenkor egy
ragyogás volt ez a leány. Óh, hogy imádtam! Óh, hogy gyűlöltem! Ez a
mosolygás nem az enyém; a hangjának ez a remegése nem értem való;
szemének ez a sötét sugárzása nem engemet illet. És mégis boldogsággal
húzódtam utána, szomorú árnyékaként. Hozzám hajolt, combját odasurolta
combomhoz, kebelét néha karomhoz értette s bizonyára pompásan mulatott
az én vergődő félszegségemen.
A terrasz korlátjának dőltünk és néztük a holdfényben reszkető tengert.
Egy lövés dördült fel hozzánk a tengerpart felől. Utána gyönyörű csend.
Ez is jókor vadászik, gondoltam magamban. És hirtelen az villant át a
fejemben: tízig olvasok s a tizediknél átkarolom és megcsókolom ezt a
gyönyörű leányt.
Elkezdtem olvasni.
Mikor a hetediknél járok, valami átkozott lélek belöki a terraszra nyiló
ajtót és ránk kiált:
– Nem látták a doktor urat? Eltünt!
A varázs megtört. Mindketten felébredtünk.
Ebben a percben a Miramare felől zavaros kiáltások morajlanak fel
hozzánk.
Egy szolga fut lélekszakadva fölfelé azon az úton, amelyik a különálló
szanatóriumhoz vezet. Odalenn a parkban összebukkan az igazgatóval s
valami rossz dolgot hebeg neki. Az óriástermetű igazgató felkiált: „Óh,
a marha!“ s azzal szaladni kezd lefelé a tengerpartra.
Baj van.
Ránézek Laurára, Laura rámnéz. Mintha elsápadtam volna, mintha
mindketten elsápadtunk volna.
Lenéztem a tengerre: sima volt, néma volt. De a levegőben valami
nyugtalanság remegett. Mi történt hát mégis? Bementünk a szalonba, mert
félelem szállt ránk odakinn. Az emberek beszélgettek, kártyáztak,
szivaroztak, nevetgéltek; egy fiatal leány zongorázott; a tüdőbajos
gimnázista hegedűvel kisérte; a pauzákat átköhögte csöndesen. Ezek még
semmit sem sejtenek.
Szótlanúl űltünk Laurával sokáig; a lelkünk figyelt, valami különös
bajra várva.
– Lemegyek a tengerpartra, – szólt hirtelen a lány. Felállott. Én is
menni akartam; de nem engedte.
Lekisértem a parkig.
Az egyik fehér padról föláll valaki s oda biceg hozzánk, a kezével
jelezve messziről, hogy valamit akar mondani. Megvártuk. Mikor odaér,
látom, hogy a szélütött kasznár. Dadogva, mosolyogva újságolja:
– Hallották, hogy a doktor mellbe lőtte magát?
– Kicsoda? A mi doktorunk?
– Az, az. A Miramare előtt. Most viszik autón Fiuméba, ha ugyan meg nem
halt.
– De hát miért? Kiért?
– A szép asszonyért. Azt mondják.
Az én lelkem hirtelen arcot váltott. Gyűlöletem, megvetésem ellágyult és
csöndes rokonérzéssé szelidült át. Utáltam eddig ezt a lehetetlen
alakot; s most a férfiasság fényében kezdett föltünni előttem torzúl
mosolyra vont arca. Hiszen ez az ember több volt, mint amennyinek
hittük. Az öngyilkosok: a legbátrabb emberek, mert nemcsak szemébe
mernek nézni a halálnak, hanem maguk idézik föl rettentő alakját. Ez a
doktor csúnyán élt, de szépen halt meg.
Megrázott ez a véres fordulat.
Fölmentem a szobámba, lefeküdtem. Behunytam a szememet és egy véres
sebet láttam, amelynek szélén az átröppenő élet reszketett. Meg tudnám
én ezt tenni valakiért? Lauráért? Ah, összeborzadtam. Az öngyilkosságok
vonzanak, leszédítenek a megsemmisülés örvényébe. Irígyeltem a vérbe
fulladt, félszeg doktort. És féltem az egyedülléttől, féltem nagyon.
Mintha valami hidegszárnyú madár suhogna itt fölöttem. Hallga. Most.
Most is. Mi ez? Hallucinálok?
Fölcsavarom a villanyt. Keresztülrebben a szobán egy madár.
Nem. Nem madár: denevér. Csapatosan szoktak táncolni esténkint a
szanatórium homlokzatánál; egy idetévedt a nyilt ablakon szobámba.
Vergődik és nem bír útra találni.
Milyen rémletes ez a sötét szárnyú, vergődő suta rém. Mintha az
öngyilkos doktor groteszk lelke volna. Mintha vádoló töredelemmel
rázkodná le magáról, itt előttem, az életet. Mintha néma panaszának reám
is hullana árnyéka. Oly különös, oly félelmetes, mint mikor álmaink
ablakán benéz egy nem emberi arc. Hess, madár! Hess, kósza lélek! Hess,
kárhozott szellem! Hiszen tudnod kell útadat. Miért háborítod meg drágán
vásárolt éjszakáimat? Vagy a gyilkosok lelke hazajár, visszajár?
Óh, Laura, Laura, te fekete-holdszemű leány, te virágok illatával
mosakodó csodálatos élő szobor! Te miattad oly nehéz lelkemen az álom;
érted vágyódva röpítgetem föl hangtalan sikoltásaimat a csillagok
seregébe, vagy legalább a harmadik emelet ablakáig, hogy megérezz és
megláss valahára. Mikor jön már a hajnalunk?…
Ezután szomorúbbra vált az élet. Kifakultak a színes tavaszi napok;
ismeretlen átok ült a fejedelmi arcú épületen. A gyilkosságoknak
hervasztó még az emléke is.
Laura hajdani vidámsága is elalélt. Éreztem, hogy nem szivesen
találkozik velem. Emlegette, hogy pár nap mulva útazik.
Én, mint a háborodott, keringettem körűlötte. Ha itt hágy, ha nem visz
magával, meg van átkozva az életem örökre.
A Maeterlinck lelkével társalgó szomorú kis asszony, akinek második
gyermekére vetett célt a sunyi halál, ellenséges arccal, néma
megvetéssel és szóló fájdalommal kísérte minden léptemet. Mióta Laura
sugár alakja megjelent, az ő csillaga lehanyatlott. Addig olyan híven
kitartottunk egymás mellett, mint Aglavaine és Selysette. Most már
tudta, hogy én idegen istent imádok. Nagyon fájhatott neki, mert
szemében a bánat és gyűlölet iker-szomorúsága borongott. Félni kezdtem
tőle. Egy reggel arra ébredtem, hogy benéz az ablakomon. De nem kínozott
sokáig: eltünt haldokoló fiával, szótlanúl, nyomtalanúl.
Később mindíg úgy rémlett, hogy csak álmomban találkoztam vele.
A szélütött gazdatiszt gyermekies bambasággal újságolta el, hogyan
vitték a halálra sebesült doktort egy autón Fiuméba.
– Nem tudott a sebétől feküdni; azért két ember tartotta ölében az egész
úton, a fejét a mérnök úr (ezé volt az autó), a lábát a kis zsidó titkár
fogta. Zökkenőknél nagyokat bődült, fájt neki a lyuk, hiszen kérem
keresztűlment rajta az igazgató úr vadászpuskájának a dunsztja. Egy
marhát is leölne. Vért hányt, mindig azt nyöszörögte: „Jeget… adjanak
jeget.“ Azt gondolta, tüdővésze van, a bolond. A huncot mérnök, hiszen
tetszik ismerni: nagy betyár, egész úton kacagta, viccelte a
nyomorultat. A doktor panaszkodott: hogy van lelkük mulatni, mikor ő itt
haldokol? Mert eszénél volt egész a kórházig. A mérnök azt mondta neki:
„Szamár! Minek lőtted meg magadat? Most te is együtt kacaghatnál
velünk.“ Így biz’a, kérem. Dehát, meg kell adni, marha is volt, egész
életében. Megérdemelte. Becsületes ember nem puffantja le magát. Fenét.
Legföljebb Gulman urat fogadja látogatóba. Hehehe.
Ez volt az öngyilkos búcsúztatója.
Alig egy hét mulva jött a hír: belehalt sebébe.
Az a báb-arcú szép asszony, akinek ablaka előtt agyonlőtte magát, azóta
már a harmadik szeretőjével csónakázik, valahol az abbaziai partok
mentén. Ezért ugyan nem volt érdemes golyót nyelni.
A román leánynak azonban lelke volt, talán titokban meg is könnyezte a
szegény doktort. De beszélni nem szeretett róla.
Április elején, egy szeles, tiszta, üvegarcú fényes napon azzal állt
elébem: „Délután utazom.“
Előtte való napon milyen kedves, milyen bűbájos volt ez a leány! Kicsalt
a kis fekete-molóra. Leheveredtünk a fokánál, ahol a köveket örök
morajlással csapdossa a tenger. Erősen sütött a nap; kifeszítette piros
napernyőjét s annak az árnyékába bujtunk, úgy, hogy a fejünk összeért.
Valami dalt dúdolt; mert mikor megvolt hatva, mindig dalolt. És néztünk
az ezüstös-kékes messzeségbe. Olyan vasárnapias csöndesség ült a
mindenható tengeren. Úgy vonzott a távol, a távol, a ködbe hanyatló
messzeség. Úgy fájt a szívem és mégis olyan jól esett. Laura arról
beszélt, hogy két ember milyen különös módon találkozhatik az életben.
Sok időre elválnak, egyszer újra összebukkannak és nem ismernek
egymásra. Azután kinyujtotta remek karját a távoli szigetek felé és
énekelte a Mignon dalát: „Dahin, dahin möcht’ ich mit dir, oh mein
Geliebter, ziehn.“ Egy vigyorgó, faun-pofájú horvát bárkás odacsúszott
hozzánk és szemtelen bizalmassággal ajánlgatta a habokon ringó fehér
csolnakát. Azt hitte: fiatal házasok, vagy utazgató szerelmesek vagyunk.
És ez nekünk oly jól esett! Kacagva intettünk búcsút a Monte Maggiore
háta mögött lebukó napnak: viszontlátásra, öreg!
Laura holnap útazik…
Úgy szerettem volna megállítani a napot, hogy soha ne legyen nyugovóra
hajolása.
Nincs szomorúbb a búcsúzás órájánál.
Még akkor este együtt rendezgettük a holmiját. Én adogattam neki kézből
kézbe, tiszta, bájos, finom ruhácskáit. Meg-meglobogtattam kedves
fátyolait; egyik fehér volt, mint a szétfoszló tavaszi felhő; másik
haloványkék, mint a távoli hegyláncolatok; harmadik rózsaszínű, mint a
gyermek-álom. Csupa fájdalmasan édes emlék az egész.
– Ezekkel kötözöm a maga szívét a magaméhoz, hogy mindig eszébe jussak,
– szólt mosolyogva.
Eszembe jussál? Óh, Hamlet nem mondhatta megrendítőbb meggyőződéssel,
mint én: „Igen, letörlök emlékezetem lapjáról minden léha jegyzetet,
hogy csak a te drága képed éljen egyedűl agyam könyvében!“
Édes szép Laurám, gyönyörű tündérhercegnőm!
Mikor a kék szalagos, csipkés ingekre került a sor, elpirult a kedves
gyermek; láttam, szeretett volna kiküldeni, de nem akart
álszenteskedőnek látszani. Én bolond és fantasztikus gesztusokkal
szorítottam szívemhez a könnyű fehér habszövetet, irígyelt társamat,
akinek jobban szabad szeretnie Laurát nálam. Parfümöt hintettem a bájos
ámor-fölszerelésre; s azután rájuk zártuk a hatalmas láda sárga
lakatját.
Laurának egy része itt pihen.
Másnap délig csak úgy csengtem-lengtem, mint az árva levél. Laura
utazik, Laura elmegy, Laura itt hágy; jó Isten, mi lesz velem? Hiszen
eddig is az a szerelem tartotta bennem a lelket, amellyel átöleltem
különös idegen alakját. Ő volt a levegőm, a napom, a csillagom, az
álmom; ha elhagy: elsárgulok, elhervadok, megfulladok.
Hát ilyen élethalálra menő játék a szerelem?
Még egyszer átsuhant karcsú alakja a romantikus árkádok során, a
ciprusok alatt; itt láttam talán leggyönyörűbbnek, ez a kép maradjon meg
róla lelkemben. A tengerre nézett, a messze végtelenségbe, mintha
elveszett hazáját keresné. Izgatott volt, bár igyekezett palástolni.
Három órakor jöttek érte, hogy várja az autó.
Intett a szemével. Mellé ültem.
Leeresztette fekete fátyolát, Napoleon-gallérját fölhajtotta
köpenyegének, mert fújt a szél. A vendégek körülállták a nagy szürke
kocsit, az igazgató úr virágcsokrot adott neki emlékűl; azután kendők
lobogtak, a motor zúgni kezdett, megindúltunk.
Mint a mesebeli sárkány: röpült velünk a szürke szörnyeteg. Füstöt
okádott, bőgött, kattogott és rohant a szűk utcákon, mintha üldözné
valaki. Hajrá! Hajrá! Az üdvösség szakadéka felé, vagy a reménytelenség
sivatagába! Hogy lobogott Laura kalapján a fátyol, hogy ragyogott át
sötétcsillag szeme rajta; hogy vonzott, hogy szédített, hogy kínzott ez
az asszony! Hozzásímultam párduc-termetéhez, kezembe kapcsoltam kezét és
szememet a szemébe, szakadozott szavakat lihegtem, dadogtam a rohanás
lázában, a szerelem szilaj őrületében.
– Legyen a feleségem… Laura… ne hagyj itt!
– Nem, nem. Ami lehetetlen: lehetetlen.
– Laura, az álmom, az életem, mindenem.
– Nem, nem, nem.
– Te drága, te mindenható, te üdvösséges, te…
Rámartam vad csókomat fátyolára, fátyolán keresztűl arcára, arcán át a
vérébe, vérével a szívébe. Szíven csókoltam a gyönyörű román leányt.
Fölrántotta a fátyolát arcáról s hevült ajka azt ragyogta rám: „Ne
ablakon keresztűl, hanem így, igazán…“
Akkor megcsókoltam úgy, igazán.
Virágokat szórt az ölembe. Olyan titokzatos volt, olyan csodálatos volt,
mint a görögök szfinksz-asszonya.
Egy vörös gondolat lobbant fel agyamban: óh, ezért a leányért még
hazáját is el tudná árulni az ember!
Te gyönyörű, te észvesztő szép ellenségem! Te, különös román leány: hová
megyünk? Hová ragadsz magaddal? Óh bár soha ne lenne ennek az útnak
vége…
Az autó száguldott. Szirénája bőgött, motorja zuhogott, egész teste vad
lázban reszketett. Nem láttam én semmit a kis tengerparti városból, a
földből, a vízből, az égből; csak ezt a fekete ruhás Juditot, aki meg
tudja ölni azt is, akit szeret.
Kiértünk a mólóra. Az autó megállt. Egy fekete hajó már ott ringott a
vizen; Laurára várt.
Alig volt annyi ideje, hogy fölszaladjon a hídon. Indulást csöngettek.
Ideges gyorsasággal szorította meg a kezemet: „A viszontlátásra!“
Azzal, mint egy remek tornász, fönn volt a hajón.
Én utána akartam rohanni, de a kis hidat fölrántották előttem. A vastag
kötelek visszacsapódtak; a kerekek elkezdettek zubogni, fehér tajtékban
porzott a víz. És a fekete hajó megindult.
Mintha a lelkem hagyott volna el, mikor Laura eltünt mellőlem. Halálos
hidegség fagyasztott szíven, úgy éreztem, rögtön összerogyok.
A fekete hajó lassú ívben kanyarodott ki a nyilt tengerre. Fekete
füstje, mint egy gyászlobogó, lengett utána. Nem láttam Laurát többé,
elmult, mint az álom; de azért lobogtattam kendőmet, törölgettem a
szememet és újra lobogtattam.
A fekete hajó vitte, vitte a boldogságomat.
Mit! Hát én itt maradjak egyedűl? Ne menjek utána? Elszakitsam a
kettőnket összefüző drága láncot? Laura! Kiáltok, halld meg! Én kiáltok
utánad, a te szegény barátod. Várj, várj, veled kell mennem; én nem
maradhatok itt egyedül! Laura, a mindenható Istenre ne menj el! Laura. –
Valami különös szédülés fogott el. Lenéztem a háborgó vízbe; örvénylett
és zajlott. Ringatta alattam puha rengőjét. Úgy tetszett, mintha a móló
is vele ringana már.
Mire várok? Mit késlekedem még?
Kitártam karomat és beleszédültem a tengerbe. Még éreztem, hogy csapódik
össze fölöttem a hullámtorlat; éreztem a síma lefelé zuhanást, a
semmibemerűlés kéjét és azután megszünt minden…
*
Nem.
Ott álltam a mólón. Egyedűl. A Laura fekete hajója már nagyon messze
járt. Előttem zúgott a haragos tenger; mögöttem a soffőr állt és mondott
valamit. Felriadtam. Úristen: hát hol vagyok? Élek?
Eliszonyodtam a szédítő, örvénylő víztől. Rápillantottam a soffőrre, aki
olyan furcsán nézett reám.
Menjünk? Menjünk.
És mentünk vissza, az átkozott életbe…


A KÉM.
Gózon Gyuri, a népies író, kolompot vásárolt a debreceni vásáron;
hazavitte dunaparti kis nyaralójába, felkötötte a kerti öreg diófára,
hogy mikor a szél megingatja a galyakat, kolompoljon a drága mesterség.
Hangulatkeltőnek alkalmazta ezt a pusztai szerszámot, hogy a főváros
szomszédságában, mindenfajta zagyva nép körében, hajótülkölés és
gyárbőgés zsivajában, vissza tudja álmodni a Tiszamenti kis falvak és a
kúnsági tanyák melancholikus csöndjét. Mostanában valami népszínművön
kotolt, nagyon fölfért a hangulatadó kolomp. Ha nem fujt a szél,
Zsuzsinak, a cselédnek volt kötelessége félóránkint megkolompoltatni a
parányi harangot.
Gózon Gyurinak két kis elevenördög lánya rákapott a kolompra; nagyon
tetszett nekik a nyelves jószág. Derűre-borúra rázták, nyakgatták; a
szomszédbeli uraság, majd kibujt a bőréből, de nem örömében. Az író
pedig élvezte pogányúl.
Vendégeit, ha rájok sötétedett az este, becsalogatta a kert hátuljára,
ahol a kolompos diófa állott. Mikor legbabonásabban állott a csend,
hirtelen megrázta a láthatatlan ördög-csengőt; a nyavalyás pesti urakat
majd kiütötte a csihora: boszorkányokat sejtettek a levegőben, Gózon
Gyuri pedig vékonyafájdúltáig kacagott.
Hanem az öröme nem tartott sokáig.
A szomszédbeli uraság megparancsolta az inasának, hogy ha törik, ha
szakad, azt a gyalázatos lármagépet pusztítsa el a föld színéről, mert
már hajnalban zörömbölnek vele azok az átkozott skriblerék. Megfizet
érte.
És az író egy szép napon arra ébred, hogy a szél fuj, vihorász,
nyargalódzik, zúgatja a fákat, fütyöl a kéménykürtőn, de a kolomp
megnémult, a puszta költészetének vége. Kimegy, nézi, látja hogy
ellopták. Egy nagyot káromkodik keserűségében, megfenyegeti a szomszéd
úr odapirosló kastélyát: megállj, férges, csak azért is hármat veszek!
Dolgozni akart, de nem ment sehogy. A kolompszó volt az ő dopingolója. A
kis nádas házak, a sövénykerítések, a poros, széles utcák, a nyikorgó
gémeskútak, a vasárnapi csöndességű falusi délutánok, a pipaszó mellett
dummogó karakán magyarok, a füstös cigány, a kopott bakter, a
gatyaszáros kisbíró, a riszálós csípőjű menyecskék, a nagy üsző-lányok:
elhanyatlottak, kihullottak a fantáziájából. Nem volt többé hatalma
rajtuk. A nagy lélekigéző, a kolomp, oda van.
Épen egy új regényébe kellett volna kezdenie, mikor ez a
szerencsétlenség házába ütött. Debrecenről, az Alföld poros
Jeruzsáleméről szólt volna az ének. De nincs kolomp, nincs hangulat.
– Hahó! Lerándulok Debrecenbe. Kolompot is veszek hármat, modelleket is
nézek ki magamnak. Kettős haszon. Megálljatok, csemeték, nemsokára lesz
kis harang.
A gyerekek tangó-táncot jártak ennek örömére.
Gózon Gyuri pedig felkászolódott a nagy útra. Három vázlatkönyvet
eresztett a belső zsebébe; a haját hullámosra fürtöztette, hogyha
esetleg útközben lefényképezik, mutasson a feje is valamit. Vagy harminc
darab fényképes levelezőlapot a táskájába csusztatott: legyen kéznél
önarcképe, ha lányos házakba talál vetődni.
A Debrecen felé vágtató vonaton vakszerencse érte. Épen abban a fülkében
rázta haragja vesszejét a „panamák városá“-ra egy nyírott fekete bajuszú
ügyvéd, aki nagy szerepet vitt az alföldi kálvinista Róma közigazgatási
ügyeiben. Egy idegen úrnak magyarázta a dolgot:
– Tudod barátom, ott mindenből salláriumot vágnak ki. Ott mindennek
szaga van. Ellopják a polgármester párnája alól is a város vagyonát, ha
valamelyik vállalkozó betyárnak éhe jön rá. Az utcakövezés: panama; a
csatornázás: panama; a városi legelők bérbeadása: panama; a kaszárnyák
építése: panama; az erdők vágása: panamák panamája. Egy év alatt
harminchét ügyről rántottam le a leplet. Ismerem azokat a villákat,
bérházakat, kétlovas fogatokat, selyemruhákat, színházi páholyokat és
szeretőket, akik vagy amelyek a várostól elcsaklizott pénzből
cseperedtek fel és virulnak. Lelopják az oltári szentséget a főoltárról;
ellopják a Krisztus palástját, lelopják a mennyei Mindenhatót az égből.
Hogy az embernek az esze Ixion-kereket hány! Rettenetes!
Gózon Gyuri a lelkét is eltátotta erre a témaözönre. Hű, a kiskésit,
lesz itt mit írni, csak győzze. És épen Debrecenről! A puritán, a
legmagyarabb, a legbecsületesebb városról. Egy-kettőre térdére fektette
az adatgyűjtő füzetét, s lóhalálában vágtató sorokat firkantott bele a
magas hangon szónokoló ügyvéd beszéde nyomán. Az ifjú Cato csak beszélt,
Gózon Gyuri csak irt, mint a folyóvíz, feltartóztathatatlanúl.
Debrecen pályaudvarán nagyot zökken a vonat, hosszút lélekzik és megáll.
A radikális ügyvéd kiugrik, Gózon Gyuri utána, de a tolongásban hamar
elveszti szem elől.
– Ejnye, pedig most értünk volna kutyakocogójára a dolognak. Remek egy
forrás. Bizonyosan zsidó, mert eleven forgású esze van.
Már mindegy. Gyerünk tovább.
A harmadik osztályú váróteremből cigányok piszkoskodtak kifelé. Egy
harminctagú banda rogyásig itta magát és förtelmesen összeverekedett.
Rendőrség, kezek összekötése, letartóztatás, bekisérés, ment minden a
maga útján. Gózon Gyuri dagadó lélekkel feszítette neki ceruzáját a
papírnak, sikerült nehány remekbe csinált cigány-miatyánkot
lefirkantania.
– A szerbek megverték a bolgárokat! Szenzációs kiadás! – ordította
fülébe egy mezítlábos rikkancs.
A balkáni háború ekkor járta legvéresebb kólóját. Puskaporos volt
Magyarországon is a levegő. Galiciába és a Száva mellé mozgósított
csapatokat röpített éjjelenként a külön katonai vonat. Az állomásokon
titkos rendőrök hemzsegtek. Mindenki gyanús ilyen időben, aki csak él.
Gózon Gyuri, a népies író, nem sokat hederített a háborús hírekre. Neki
most az Isten különös gazdagsággal teregette keze ügyébe a legmarkánsabb
típusokat, a legveszekedettebb magyar pofákat, a legföldszagubb
embereket. Nagyokat nyerített magában: ez az ő világa, ez az ő népe,
ezek hajtanak legtöbb hasznot az ő konyhájára, ez az ő életfentartó
pénzforrása.
Munkasodorba került. Ilyenkor három napot is keresztűl tudott írni
étlen-szomjan. Ravasz szemekkel pislogott körűl, mindent meglátott,
mindent értékesített az állomás zsibvásári zürzavarában. Nekivetette
hátát a falnak, egy ablakfára támasztotta füzetét és írt, írt, körmölt
elolvashatatlan betűkkel, szakadatlanúl.
Tíz lépésről egy detektív kezdette figyelni. A titkosrendőrnek feltűnt a
gallérköpönyeges, bozontos hajú ember. Már régóta rajta a szeme. Most,
hogy ideges gyorsasággal ceruzázott sort sor után titokzatos kis
könyvébe: elárulta magát. Ez az ember kém. Katonai kém. Olyan szláv
pofája van; bizonyosan orosz. Pest felől jött, ott észre sem vették. Na,
innen nem menekűl, ha földi asszony szülte. A debreceni detektívnek csak
Amerikában ha akad párja.
Köpte markát a beretvált arcú már előre: jó fogás, remek fogás! Biztos
az előléptetés. Csak csendesen és óvatosan, el ne röppentsük a drága
madarat.
Gózon Gyuri pedig írt. Megtetszett neki az állomás kupolás főcsarnoka:
lefirkantotta. A málházónál új típusokat fedezett fel, hangtalanúl
kacagott örömében, míg azokat is lefirkantotta. Micsoda témagazdagság! –
gondolta magában.
– Ahá, most az állomás épületét rajzolja, – rémledezett az ifjú
Pinkerton. Elsétált nagy szivarozva Gózon úr előtt s félszemmel
belevizslatott kis könyvébe: látta, hogy a szöveg mellett rajz is van.
Gemacht. Ez az ember kém. Veszedelmes katonai kém. Vigyázat! Bomba is
lehet nála.
Reszketni kezdett az izgalomtól: micsoda szenzáció hőse lesz az
igénytelen kis Krausz detektív a holnapi lapokban! Az egér oroszlánt
csal verembe. Dörzsölte a kezét, ropogtatta az ujjait és úgy tett,
mintha semmi sem érdekelné a világon. Attól tartott, valamelyik
kollegája észreveszi a remek vadat, elhalássza előle, vagy elsieti a
dolgot, akkor kámpec a fényes jövőnek!
Hidegvér és elegáncia.
Gózon Gyuri, mikor teleszívta magát az állomás hangulatával, megindult a
városba befelé. Gyalog. Így lát legtöbbet az ember. Levette a kalapját s
úgy fürdette hatalmas koponyáját a májusi ragyogásban.
A kis Krausz detektív utána.
Végigment a hosszú főutcán. Kihallgatta két civis beszélgetését, akik a
városi pótadó nagyságát panaszolták égbekiáltónak. Egy pár fáin
debreceni kiszólást itt is sikerült megcsípnie.
Befordult a Kossuth-utcára. A virágáruló és koszorúkötő asszonyok hosszú
során gyönyörködve legeltette szemét. Odabujt a hátuk mögé, kileste
moccanásukat, gesztusaikat, lefirkantotta trágár megjegyzéseiket,
istentelen huncutságaikat és megható vallomásaikat. Homlokán kiült a
verejték: a munka verejtéke, olyan odaadással dolgozott.
A kis Krausz pedig egyik ámulatból a másikba esett. Ez a huncut muszka
még a kofák szoknyájából is kihámoz valamit. Iszonyatosan furfangos
gazember. És ír, mindegyre csak ír! Rendkívűl izgató.
Gózon Gyuri, mikor már belefáradt a följegyzésekbe, megtörölte homlokát
és szétnézett. Épen az Angol Királynő szálloda előtt állott. Na, itt
megszállunk, gondolta. Minek menjek tovább. Szobát kért. A pincér
fölvezette az emeletre s elébe tette a vendéglapot. Gózon úr kitöltötte,
aztán mosakodni kezdett.
Mikor a gyanús bozontoshajú belépett az Angol Királynő küszöbén, a kis
Krausznak nagyot dobbant a szíve. Hopp! Itt a fészek. Innen nem repűl el
a madár. A szobapincért megcsípte, megnézte az új vendég nevét, mintha
egy ismerőse után tudakozódnék:
– Kovács? Nem Kovács Imre szállt ide most?
– Nem. Gózon. Valami Gózon.
Krausz fanyalogva nézte meg a kitöltött lapot és vakarta a fejét: ejnye,
hova szállhatott az én Kovács barátom?
Azzal leballagott a kapú alá. Gondolkozott.
– Gózon György, ez az álneve. Foglalkozása: író.
Értjük, bácsi, nagyon jól értjük. Állandó lakóhelye: Budapest. Az ám.
Valamelyik lengyel-orosz garnizon. Hanem tud magyarúl is, ez bizonyos.
Hm. Lehet, hogy Magyarországról elszármazott kém. Lehet, valami nagy
kutya. Hiszen az áruló Redl uraság is vezérkari ezredes volt. Jákób
Istene, ha én egy eleven ezredest fognék el ebben a háborús időben!
A kis Krausznak talpra állt minden hajaszála. Hősi elszánás kapaszkodott
fel gyáva kis szívébe. Itt most talán országok sorsa dől el, az ő kezén.
Csak okosan, Krausz, csak óvatosan, Krausz, még Ő Felségétől is kaphatsz
metáliát.
Ott rostokolt a szálló kapujában egész délután.
Úgy hat óra tájban jön a bozontoshajú kém lefelé. Hóna alatt a fekete
könyv, szemén szemüveg. Érdekes! Mikor az állomáson fölfedezte, nem volt
szemüvege. Ez is afféle fogás. A bajusza is mintha rövidebb volna;
lehet, másikat ragasztott fel. Nagy mesterek az ilyenek! Multkor a
moziban látott hasonló esetet.
Gózon Gyuri pihent testtel és kiváncsiságra felajzott lélekkel indult
neki Debrecennek. A nagy paraszt-város kérődzve nyújtózkodott el a
tavaszi alkonyatban. Minden ház ablaka reá ragyogott, minden ember szíve
neki dobogott; felszippantotta a mámoros levegőben szállongó szerelmet s
olyan fiatalos üdeség bizsergett-lázongott a tagjaiban, hogy cifra
füttyszóba röpítette ki jókedvét. Eszébe jutott a két kis leánya:
– Kolompot veszek a debreceni vásáron, gyerekek!
Egy emeletes ház nyilt ablakából nóta szürődött le hozzá. A
szobafestősegéd dalolt lehalkított hangon valami trágár nótát. Az író
felfülelt, meghallotta, megértette; döcögősen nevetett magában s
lefirkantotta a hússzagú népdal nyers szövegét.
– Mindig jegyez, mindig jegyez! – riadozott lelkében a kis Krausz s mint
a vizslakutya, szaglászott tovább a különös, gyanús ember után.
Péterfia-utcán megállt Gózon Gyuri a honvédkaszárnya előtt. Három
nyársat nyelt, peckes termetű káplárral beszédbe őgyeledett. A honvédek
csak úgy foghegyről köpködték az áros szavakat, mikor a szolgálat
nehézségéről kérdezősködött náluk a bozontosfejű. De mikor a lányokra
fordult a beszéd, elkacarintották magukat s pompás megjegyzésekkel
gazdagították a népies író szólásanyagát.
Gózon Gyuri följegyezte.
Lassan, ténferegve, kibotorkált a vásártérre. Odakinn most csenevész
forgalom síratta a meddő időket, a híres „szabadságok“ lezajlottak. Üres