Balgatag szerelem: Elbeszélések - 1

OLÁH GÁBOR
BALGATAG SZERELEM
ELBESZÉLÉSEK.
II-IK KIADÁS
(3–4-IK EZER)
DEBRECZEN, 1918 KIADJA CSÁTHY FERENCZ M. KIR. TUDOMÁNYEGYETEMI
KÖNYVKERESKEDÉSE.
Hoffmann és Kronovitz könyvnyomdája, Debreczen.


BALGATAG SZERELEM.
Ott álltam a hatalmas szanatórium lépcsőházának első emeleti terraszán s
bámultam az esteli villanyfényben a színek játékát. Az aranyszegésű
bíbor oszlopok pompás nyugalommal emelték a lépcsők cifra terhét; az
óriás homlokfalat áttörő üvegfestéses ablakok az ezeregyéjszaka
bűbájával ontották reám a piros, kék, sárga, zöld, lila színek
szivárványzáporát. A freskók meztelen nereidákkal izgatták beteges
fantáziámat; az egyik nőalak mintha felém nyujtaná kövérecske karjait s
néma hangon kiáltaná rám a szerelem ingerletes igéit. A fűtött levegő
tántorogva fodorúl, kúszik föl a mélységből, egészen a harmadik
emeletig; a lépcsők piros szőnyege kéjes lomhasággal nyujtózkodik át az
egyre emelkedő márványlapokon. Lentről álmos zongoraszó halvány ütemei
szűrődnek ide hozzám; olyan különös hangok ezek: mintha egy elzárt
királyleány sírná panaszait rabló szörnyetegek fekete várában. Néha
távoli kacagás csendűl át a messze folyosókon; hím- és nőkacagás; érzem,
hogy kergeti egymást a levegőben.
Milyen borzasztó, hogy én egyedűl állok itt ebben a ragyogásban; távol a
hazámtól, távol az élettől s olyan közel a halálhoz.
A külső folyosó tengerre nyiló ajtaja nesztelenűl fordul; belép rajta
egy szomorú, szép asszony. Maeterlinck misztikus könyveivel szokta
altatgatni bánatát, amely örökebb, mint maga az élet. Tavaly gyönyörű
leányát temette innen el, most a kis fia van elmenőben. Nem szól napokig
egy hangot sem; hozzám vonzódik, valami különös rokonságával a
kimondhatatlan fájdalomnak. Megszokott állani mellettem és nézünk,
nézünk, szempillarebbenés nélkűl, órák hosszán át, a semmibe. Olykor
föl-fölzokog, könnytelen belső zokogással; ennél a fojtott sírásnál
nincs lelketrázóbb valami. Nem bírom mellette tovább, el akarok osonni;
észreveszi, ráteszi halavány kis kezét a kezemre, mosolyog és ő suhan
el. A levegő sír, a szőnyeg zokog, amerre törékeny alakja elvonúl. Az
anyák bánata iszonyatos. Iszonyatos.
A piros bársonyszékek családias egyetértéssel alusznak a kis kerek
asztal körűl. Itt szoktunk esténkint, vacsora után összegyülni. Most
csak magam várok valakit. Valamit. Várok, a reménytelenség
szomorúságával, az eljátszott élet hitetlenségével.
Különös, hogy ma senki sem jön erre. A lift egyre zúg föl és le, látom
árnyképét a világított ajtóüvegen keresztűl; szállítja az emeleten
lakókat fölfelé. Ajtócsapódás, fáradt szavak, vídám köszöngetések;
azután csöndes minden.
Hallga. Valami nesz.
A lépcsőn jön valaki fölfelé. A szőnyeg megzizzen lépte alatt.
Félreállok, elbújok s úgy találgatom: vajjon ki lehet? Ismerem
valamennyi betegnek a járását, az idegbajos mérnökét, a megrugott
huszártisztét, a félvesével pompázó pesti kis leányét, a tüdőbajos
gimnázistáét, de ez egyik sem az. Ez valami új vendég, valami idegen.
Finom és lassú a járása, hallom a lépteiről. Nő.
Mikor fölér az első emeletre: meglátom. Magas, sugár leány. Azt hiszem,
leány. Fekete ruhában, hajadonfővel, s halványkék fátyol van vetve a
nyakába. Úgy jár, olyan büszke tartással, mint egy Stuart Mária.
Féloldalt villan rám az arca, nem látok a szemébe. A haja: mint a fekete
éj.
Nem pihen a fordúlónál, mint mások szoktak, csak halad tovább. Fölfelé.
Most hátulról látom pompás, nyulánk termetét. Feketeselyem harisnyája
ki-kivillan, amint egyet lép. Olyan szép, olyan nyugodt, olyan
titokzatos, mint a hajnali álom. Nem tudom, miért: olasznak gondolom.
Talán Veronából jött ide; a Capuletti Juliák hazájából.
Mint egy fekete virág, úgy ringott fölfelé.
A márványlépcsőkön, a bíborszinű szőnyegen most ment föl az Éj. Viszi az
álmokat, a vágyakat, a gyönyörűségeket, mindent, amivel a napok
szellemjáró szaka meg szokott ajándékozni bennünket.
Ezen az éjszakán nem jött szememre álom.
Másnap, ahogy letekintek ablakomból, egy kék fátyol lobogását látom a
szomorú ciprusok alján. Mintha tündéri lobogónak volna oda feltűzve. A
fátyol egyedűl röpdös az enyhe déli szélben, nincs hordozója. De igen!
Ott áll egy magas gyászciprusnak támaszkodva a feketeruhás sugár leány.
Alig lehet észrevenni olyan mozdúlatlan, olyan virágszerű. A finom kék
felhő körülfogja, körüllebegi; sokszor mintha nagy kék madár röpködne
egy fekete szobor fölött, olyan. Istenem, kicsoda ez a titokzatos
asszony.
Most megindúl. Lassan, álomszerű mozgással úszik tovább, a levegőben.
Milyen különös. Mintha lába nem is érné a park porát; nem a fűben, a fű
fölött megyen. Egy új Krisztus-asszony, aki talán a vizeken is átsuhan.
A drága virágok félrehajolnak útja elől s olyan esenkedve remegnek
utána, mintha szerelmesek volnának embertestvérükbe.
Már a tengerpart ragyogó homokján halad. Járása hasonló a fekete liliom
rengéséhez. A morajló tenger csókolja parányi kezét, amint lehajol, hogy
megsimogassa. Csodás, csodás egy asszony! Valami számkiűzött királynő;
azért nem hord kalapot, mert csak korona illik a homlokára.
Ezt az asszonyt elviszem magammal.
Mert vagy értem jött, vagy hazudnak a sejtelmek…
A délután szikrázó verőfényében összecsoportosúlnak a szanatorium vidám
betegei s újságolják a hírt: új vendég jött tegnap este Budapestről; egy
haloványarcú leány, a doktorkisasszony.
Hát nem királynő? Hát nem Olaszország küldötte hozzánk? Hát nincs
szemetek, emberek, hogy nem látjátok benne az én álmaim vándor
asszonyát, akinek halk rímek pengetik cipője kopogását márványlapokon,
akinek szava dal, pillantása: feketecsillag-lefutás, kacagása pedig
olyan, mint a gyöngyök pergése zengő érclapokon. Milyen szürke a ti
fantáziátok, vidám beteg emberek! Csak a szomorúság látja a szépséget;
mert a szépség lelke: a szomorúság.
Az emelet oszlopos korlátján kihajolva, nézem a virágzó park eleven
fekete rózsáját, akinek válláról kék álomfátyolát le-lebontja az olasz
vizek felől idefáradt alkonyi szél. Most már látom az arcát is:
kreol-arc, mélységes sötét szemek, vékony, fölfelé ívellő ajak. Haja
fiúsan rövidre van nyírva s ez ad pompás fejének ingerlő bájosságot.
Könyvet olvas, lassan lép, mint egy újkori szerzetes asszony. Isten
hozott, édes diákkisasszony, száműzött királyleánya valami mesebeli,
keleti tartománynak!
– Szép, tanár úr? – tör be egy durva hang ámúlásaim templomába.
Hátrariadok. A szanatórium esetlenűl vigyorgó, fiatal orvosa áll
mögöttem; ez a kiállhatatlan ember, aki butaságát vakmerő durvaságokba
takarja, s lelkének rossz szagát émelyítő testi illatokkal parfümözi;
aki beteg, talán valamennyiünknél betegebb, mert a lelke rothad, a moral
insanity undok rozsdavörös abroncsa ég keskeny homlokán. Kövéres arca
olyan ápolt, mint a testével kereskedő kurtizáné; hallottam, hogy minden
éjjel nyers húst köt az arcára, azzal őrzi meg bőrének üdeségét. Haja
szagos zsírtól fényes; bántó gonddal van kétfelé választva a
fejetetején, mint az asszonyoké. Mindig hajadonfővel jár-kel, mindig
mosolyog, mindig ringatja a csípőjét, mint a magakellető rossz leány.
Olyan undorító az egész ember, olyan effeminált, olyan szemtelen és
olyan ostoba, mint a fából faragott japán istenszobrok.
– Úgy-e szép a kis kolléganő? Pestről jött a baba, Pesten járt iskolába.
Nézze, milyen nagyszerű termete van! Micsoda karok és micsoda lábak! Eh,
szép asszonynak, jónak, jójárású lónak kár megöregedni.
Röhögött.
Lebuktassam innen ezt az aszfaltbetyárt? Arcúl vágjam? Vagy mit tegyek
vele?
Sarkon fordultam, szó nélkül ott hagytam.
Oh, ezek a rongyok, ezek a rothadó rongyok, hogy tudnak beszélni a
nőkről! Pedig ez a csámpás lelkű doktor is észvesztő keringéssel kering
a szanatorium legszebbnek híresztelt asszonya körűl, egy festett
báb-arcú, bűnökre vadító testű asszony körűl, aki hideg és számító, mint
egy üzletember; nem tudni soha, ki a szeretője, de bizonyos, hogy azért
éli fiatal életét szanatoriumról szanatoriumra, mert így tehet
legszabadabban eleget szerelmi vágyainak. A bolondos doktor bele van
őrülve; az asszony primitívnek tetsző ellenállása szinte a
lehetetlenségig fokozta szenvedélyét. De nincs remény, hogy valaha
sikert érjen.
Valami félelmetes féltékenység mozdult meg a lelkemben, mint egy
iszonyatos szörnyeteg bíbor barlangjában. Köztem és az ismeretlen
doktorleány között az első perc óta finom aranyszál-híd remegett, lelkem
és az ő lelke ezen az úton szokott találkozót adni egymásnak; s most ez
a bamba, ökörszemű férfi közberont és durván elszakítja a szent
összekötő láncot. Mit akar ez a szerencsétlen? Szemet vetett talán a kék
fátyolos leányra? S amilyen ostoba a véletlen és a női szív, tudom, hogy
az efajta slendriánoké, az ilyen vastag lelkűeké a leghihetetlenebb
győzelem. Úgy fáztam ettől a gondolattól, mint a dalmát hegyekről
lezúduló viharos bórától, amely január közepén szokta végigseperni a
gyönyörű Adriát.
Megrettentem, hogy elkésem. Sietnem kell.
Megismerkedtem a doktorleánnyal, aki elébem is jött egy lépéssel.
Reggelente elsétálgatott ablakom alatt és be-benézett. Arcom és lelkem
reá volt fordulva, mint a napraforgóvirág a fényes nyári napra. Egyszer
meg is szólított. Tehát ő kezdette. Évődve mondogatta:
– Én nem magyar vagyok. Nem érez valami idegenséget a beszédemen?
– Olyan olaszos dallamosság zeng a szavaiban. Maga Róma felől jött. És
mégis tud magyarúl!
A kékfátyolos leány nevetett.
– Én nem Róma felől jöttem, hanem Budapestről. Erdélyben születtem,
román leány vagyok. Az én nevem: Laura. Doktor lesz belőlem egy év
mulva. Úgy bizony.
Ámultam. És néztem, néztem az érdekes gyermeket. Most láttam csak,
hogyan tud ez a két fekete szem ragyogni, ölni és üdvözíteni; most
fedeztem csak föl, milyen finom vonalba szökken az ajka, ha mosolyog, s
fölfelé ívellik, mint a Lionardo da Vinci Gioconda-jának az ajka. Olyan
rejtelmes mosolyok szoktak szakadni az ilyen ajakról. És csöpp
csók-tündérek bujtak meg arcának szerelem-gödrében, amely minden
mosolygásra újra támadt. Remek termetében élő zene rejlett, minden
lépésénél daloltak a fölébredő, hullámzó vonalak. És az a kék fátyol, az
olasz égszínű, röpdöső sejtelem! Mint a romantika ősi varázsa, úgy
szállt reá, úgy szentelte meg.
Ez a leány egy élő költemény. Egy beszélő szobor.
Barátok lettünk hamarosan. Az én balhírem hozzá is eljutott, tudta jól
vergődéseimnek szomorú menetét. A nőket izgatja a veszedelmek szakadékán
száguldó férfisors; az én sorsom halálos vakmerőséggel zuhant ezidőben a
legfeketébb lejtőn lefelé. Laura doktor is volt, nemcsak nő; kétszeres
izgalommal figyelte napjaim cifra zürzavarát.
– Maga miért van itt a betegek közt? – kérdeztem tőle.
– Mert én is beteg vagyok. Az utolsó szigorlatom előtt állok s a
félelem, a rettegés elvette minden erőmet. Ide küldöttek, hogy rendbe
szedjem magamat. És tanulnom is kell, mert sokat nem tudok, s az idő úgy
repűl.
Ránéztem. Most már láttam, hogy diákkisasszony. Felhajtott gallérú
szürke felöltőjében, a hóna alatt szorongatott, vagy zsebéből
kikandikáló jegyzetekkel hasonlított azokhoz a bölcsészkisasszonyokhoz,
akikkel együtt négy évig ültem én is az egyetem padjait.
Oh édes ifjúságom, itt kell hát veled újra találkoznom, a néma
szenvedések, a halálóravárások szomorú pitvarában!
Eddig untalanúl a halál fekete paripáján rohantak napjaim; most
egyszerre lovat cseréltem s fölugrottam az élet fehér szárnyaslovának
aranyos nyergébe s kantármegeresztve vágtattam a szerelem ismeretlen
ösvényén.
Nem hagytam Laurát tanulni. Pokolba azokat a szürke könyveket, éljen az
élet!
Átalfontam vágyaimnak selyemszövetével; szép szavak színes legyezőjével
legyezgettem kedves hiúságát, szemharcokat vívtam vele, beteges
makrancossággal nyűgösködtem nyakán, mert azt akartam, hogy minden
órában reám gondoljon, engemet lásson. Ő sokszor úgy bánt velem, mintha
leánytestvérem volna; sokszor az én álmaimban újjászépített, másik
édesanyámat éreztem benne; sokszor pedig, mintha egy ellenséges nép
leánya lett volna, akit én nemzetem elárulása nélkül át nem ölelhetek
soha. Ez volt a legszomorubb és legkínzóbb az én támadó szerelmemben.
Román leány, román leány, a szíve ott maradt valahol a havasokon túl;
mit akarok én, szegény magyar fiú?
Árnyékává szegődtem Laurának. Napjaimnak ő volt a napja, éjszakáimnak ő
volt a csillaga. Én nem tudom, miért izgatnak engemet a nem magyar nők.
Egészen más, tisztább és rejtelmesebb szépséget látok bennük, mint az én
hazám leányaiban. Laurának a beszédjébe bele tudtam bolondúlni; oly
gyönyörűen zengettek finom ajakán a robbanó magyar szavak, hogy egész
fajunkat megnemesűlve imádtam ebben az idegen asszonyban. Csodálatos: a
mi nyelvünket a nem magyarok majd mindig szebben beszélik, vagy talán
bájosabb félszegséggel, mint magunk. Laurának volt két visszatérő sora,
amit sokszor elsóhajtott; fakó semmiség az egész s mégis, mikor ő
mondotta, a szívem megsajdult és könny ült a szemem pillájára:
„Álmaimnak nincsen megvalósulása, álmaim: az őszi levelek hullása…“
Romantikus napok voltak ezek nagyon.
Tavasz! Március és április az Adria partján! A halálból visszatérés
kimondhatatlan boldogsága! Régen átálmodott, de most átélt szerelem!
Ifjúság, ifjúság és vágyak és sejtelmek és szavak és egymáshoz simulások
aranyláncolata!
Laura bámulta, hogy én még élek, azok után, amiken keresztűlmentem. Én
imádtam az ő bámuló, drága sötét szemeit. Laura szerelmes volt egy román
fiúba, én szerelmes voltam annak az ismeretlen román fiúnak a
szerelmesébe. Oh, ez az örök végzet-játék, hogy soha nem az szeret
bennünket, akit szeretünk! Laurának én csak „érdekes eset“ voltam, akit
nem a nő, hanem az orvos szemével nézett. Velem úgy bánt, mint az
ápolónő a lábadozóval: kedvesen, finoman, biztató mosolygással; de a
szíve mindig oda járt. Volt benne valami Gabler Heddai vonás is; én
lettem volna az ő Lövborgja. Belém akarta szuggerálni, hogy nekem mint
írónak már végem. Be akarta rogyasztani mindazokat a gondolataimat,
érzéseimet, amelyek talán még föl-fölragyognak lelkem bányájából.
Önbizodalmam várát akarta földig lerombolni, hogy megmentse a
meggyilkolt költő romjain bennem az embert. Tudom, hogy jót akart; de
mégis olyan istenek alkonyatabeli gyász szakadt rám, mikor ilyenekről
beszélt. Éreztem, hogy temetem magamat elevenen; s még hozzá nem is
Beethoveni gyászindulóval, hanem szegényes, profán cigányzeneszó
mellett. Ilyenkor megmozdult bennem az Othelló két karjának gyilkos
akarata: szerettem volna átkulcsolni szép nyakát és megfojtani az én
sötét Desdemonámat.
Hogy féltettem a napsugártól, az emberek szemepillantásától s attól az
ismeretlen fiútól, aki közöttünk állott, ha ezer mértföld messzeségben
volt is tőlünk.
Szerelmem és megháborító féltékenységem egyszerre született.
A szanatórium félbolond orvosa a tökéletesen bolondok útját kezdette
futni ebben az időben. Az egész szanatórium tudta, hogy rengeteg adósság
mászik utána, mint egy elnyeléssel fenyegető szörnyeteg. Apja tudta
nélkül anyjának a váltóival manipulált s most ezek a váltók kezdettek a
torkára forrni. Fizetnie kellene s nincs pénz. Anyja meglátogatja, heves
jelenetek folynak le köztük; a szegény asszony sír, a fia újra pénzt
könyörög; fenyegetődzik, jajgat és fel s alá száguldoz a tengerparton,
hajadonfővel, mint egy őrült. Izgalmát óriásítja reménytelen szerelme; a
bódító testű, buta és hideg asszonyhoz egy daliás katonatiszt jár be a
szanatóriumba; mindenki látja, tudja viszonyukat. A szerencsétlen doktor
háborog, őrjöng, ostromolja a rövid időre szabadon hagyott várat. Hiába!
Kegyetlen kárörömmel látom, hogy az én kétségbeesésem poharát neki
háromszor töltötték tele az istenek. Gyűlöltem ezt az embert, mert
ostoba volt és trágár; s mert szemtelen szemekkel falta az én
kékfátyolos leányom gyönyörű termetét. Hadd vesszen a rongy,
nyomorultan.
Laurának egy kék csíkos fehér fekvőszéke volt; az én emeletem szabad
folyosóján, két dór oszlop között szokott heverni. Ezek az átálmodozott,
átcsevegett délutánok voltak életem pirosbetűs ünnepei. Odalenn az örök
morajú tenger; távol kékellő szigetek, álomképekként feltűnő és eltűnő
bárkák, alkonyati fekete-, bíbor- és aranyszinek az égboltozaton, a
vándor felhőkön és a vizeken; virágháremek a szanatórium gyönyörű
parkjában, hosszu mozdulatlan gyászciprusok, sötétzöld olajfák és
sejtelmesen zizegő pálmalevelek.
Olyan pazar gazdagsággal ölelt körűl bennünket a természet, mintha
csakugyan az emberért volna minden. Az erdélyi havasok leánya ellágyult
és elgyermekesedett ebben a környezetben. Szívének zárt ajtója kinyilt s
én sokszor úgy éreztem, mintha közelebb volna már hozzám s meghittebben
zengene sajátságos, mély zenéjű hangja.
Pedig ő ilyenkor Budapesten járt, a klinika kertjében; öreglombú fák
árnyékában egy feketehajú, sötétszemű fiúval tanult abból a jegyzetből,
amely most is az ölében hever; apró jeleket írtak fel egy-egy nehezebb
tételnél, édes, néma percek határvetői: hosszú pillantások és elsuhanó
mosolyok hieroglif-jelei azok, csak a szerelmes szív érzi kimondhatatlan
bűbájukat. Laura ilyenkor behunyta szemét, hogy jobban lássa azokat az
elmult szép időket és mosolygott. Én talán az alkonyat tragikus
színeiről szavaltam s azt hittem oktalan gőgömben, hogy a kedves
gyermeket az én szavaim ringatták éber álmodozásba. Boldogok voltunk
mindaketten.
A folyosóra nyiló ajtó zörren: a varázs meg van törve. Laura felriad, én
leejtem utolsó gesztusomat s az ajtóra bámulok. Az ajtó szárnya fordúl s
a szegény ostoba doktor kicsiszolt feje bukkan be rajta.
Vigyorog a parfümös, jólöltözött bolond és szemtelenűl csóválja azt a
gömböt, amelyben más az eszét szokta hordani:
– Ej, ej, tanár úr. Lám, lám. Lassu víz partot mos.
Annyi sértő gúny kullogott a szavában, hogy a vér újra elöntötte
fejemet.
Odaringatózott Laura fekvőszékéhez s leült mellé arra a székre,
amelyiken én szoktam ülni.
– Hogy van, kis kolléga? – kérdezte tőle selymesen.
Én nem birtam tovább; lementem az alsó terraszra.
Forrt bennem a düh. Idegességem megóriásította féltékenységemet. Hogy
mer ez a nyomorult ilyen bizalmas szemtelenséggel közénk tolakodni? Hogy
mer ez belépni abba a bűvös körbe, amely Laurát úgy övezi körűl, mint
egy aranyköd? Utáltam félrebillent, émelygős mosolyú fejét; utáltam
örökegy gesztusát: kéztördelését; utáltam kedveskedőn előrehajló
derekát; utáltam palócosan kómikus kiejtését; utáltam durva érzékiségét,
vakmerő szemtelenségét és rózsaszínű pofáját, azt a demimonde-szagot,
amely folyt róla, mint a víz. Miért setteng ez az ember untalanúl ott,
ahol csak nekem volna jogom járni? Miért nem becézi körűl a maga festett
báb-asszonyát? Kettőre akar ez egyszerre játszani? Lebuktatom az
emeletről, ha sokáig arcátlankodik.
A fejem csupa tűz volt; a szivem vergődve dobolt.
Az alkonyat már beleejtette szürke fátyolát a tengerbe. Hamúszínű ködbe
veszett a messze határ. Az égen csillag-szikrák reszkettek föl s királyi
pompával indult meg éji útjára a koronás hold. A tengernek éjjel
virágzik a költészete.
Egyszer csak izgatott szóváltás, halkan szakgatott szavak hullanak le
hozzám. Laura beszél a doktorral. Mi ez? Valami baj van?
Rohanok fel a lépcsőkön; a folyosóra nyiló ajtó mögött megállok s lassan
ránehezítem kezemet a kilincsre. Egy kis szabad nyilás támad.
A doktor a Laura fekvőszékéhez húzódva, félkarjával átöleli a leányt és
lihegve szaval:
– Nincs ilyen test… a világon sincs… Drága kis kolléga… Ezek a szemek,
sötét szemek… ez a piros meleg ajak… ezt a kék fátyolt imádom… ez illik
magának… gyönyörűség… bódító…
Fejét már csaknem a leány fejéhez szorítja. Laura csodálkozva és ijedten
kacag, védekezik:
– De doktor úr! Mi leli magát? Eresszen!
A szerelmes hím az egész fekvőszéket magához öleli, mintha föl akarná
emelni. Laura haragosan kiált.
Szememre valami köd ereszkedik, belököm az ajtót s megállok. Reszketek.
Laura észrevesz; segítségért kiált:
– Tanár úr!
Ekkor egy szemvillanás alatt ez fut át a gondolatomban: hátha ez a leány
már szeretője a doktornak? S talán csak a látszat kedvéért vergődik
előttem?
Olyan árva és olyan nyomorult lettem egyszerre, mintha lelkemet lopták
volna ki belőlem.
És föllángolt agyamban a düh, piros vérfolyamot vágott orcámra;
reszketve fogóztam szinte magamba, hogy ki ne szabaduljon haragom; mert
tele hold jár az égen s ilyenkor születnek az embergyilkosságok.
Gúnyosan, kétségbeesetten kacagtam Laura felé s kacagásom fonalán
húzódtam vissza a homályba, mint valami égető kötélen.
Hanem a kékfátyolos leány komolyra fogta a dolgot: félrelökte a doktort
és szaladt utánam. A parfümtől és érzéki föllobogástól mámoros ember
szédelegve botorkált le a lépcsőn, mint az ablakon kidobott hővérű
szerelmes.
Én sírtam; de a könnyeim befelé szakadtak és a szívemre folytak.
Gyarlóság: asszony a neved!
Laura kipirultan, ragyogva, pihegve suhant mellém; rövid szavakban
suttogta fölháborodását és megdöbbenését.
– Ez borzasztó egy ember. Nem is sejtettem, mit akar. Csak rám zúdul és
elfojtja a szavamat, megfogja a kezemet, a fátyolommal összekötözi s meg
akar csókolni. Ah, még így nem beszéltek velem, soha.
Összezilált haját megigazította, kék fátyolát vállára bocsátotta s
mosolyogva lágyította hangját halkulóra:
– Most már meg tudom érteni, hogyan veszti el a fejét egy nő. Közel
voltam hozzá.
Ránéztem oldalról. Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű volt. Úgy szerettem
volna átkarolni, fulladásig csókolni, magamhoz szorítani és belesodorni
abba a skarlátpiros örvénybe, amelynek szenvedély a neve. Szerettem
volna látni: hogyan veszti el a fejét ez az okos és ravasz leány, én
érettem!
De nem szóltam egy szót se. Csak lépegettem mellette, mintha lázas
árnyéka volnék.
Kimentünk a nyilt folyosóra, ahol az előbbi jelenet lezajlott s ottan
sétáltunk késő éjszakáig.
A hold ezüstös fénynyel, álomszerű ködfátyollal hintette be a világot.
Laura fejére vetette lenge kék selymét és beszélt duruzsuló hangon, mint
a fiatal anyák szoktak álmos gyermekükhöz gagyogni. Talán sejtette,
milyen irtózatos vihar kavarog a lelkemben, s meg akart nyugtatni.
Csakhogy nem lehetett. A féltékenység egész borzalmával betört az
agyvelőmbe s én már holtbizonyosságnak vettem, amit riadozó sejtelmem
elébem vetitett áruló képekűl.
Búcsúzóra csak ennyit mormogtam:
– Az az ember szerepet játszott; s véletlenűl azt mondotta el, amit én
éreztem.
Laura rám nézett. Én hirtelen köszöntem s betántorogtam a szobámba…
Lefeküdtem. Nem bírtam elaludni. A fejem zúgott mint egy bomlott malom.
Szivem borzasztó erővel dübörgött bordáim közt; sokszor elakadt
dobogása, fuldokolni kezdettem, felűltem; azután ijedező gyorsasággal
dobolt tovább. Lázas agyamban gondolatfalkák rohantak gondolatfalkák
után; ezer és ezer sejtelem született és halt el egy rövid perc alatt.
Vergődtem, vívódtam; mintha tüzes vasakon fetrengenék, úgy égett az
egész testem. A fejemben kavargó kaoszból hirtelen kiválik egy szilárd
és félelmesen ragyogó pont: a doktor és a doktorkisasszony ezen az
éjszakán találkoznak! Megcsalnak, kijátszanak, kacagnak rajtam; s az én
titkolt álmaimat élik át szerelemben tüzesült testtel. Ah! Olyat riadt
bennem a borzalom, a fájdalom, mint tízezer bibliai harcos, akik
ércpajzsokat döngetve üvöltik csatakiáltásukat a magasságos égig.
Felcsavartam a villanyt; s először megdöbbentem a saját gondolatomtól:
meglesem őket. Azután valami édes szédület fogott el. Felöltöztem.
Megnéztem az órát: félegyre járt.
Kilopóztam a sötét folyosóra. A szanatórium aludt mélységesen. Mint a
tolvaj, mint az álmok gyilkolója úgy botorkáltam fölfelé a lépcsőkön, a
harmadik emeletre. Ott volt a Laura szobája. Odafenn egy álmos
villanyfény pislogott; még döbbentőbb gyásszal folyt össze mögötte a
sötétség. Alig bírtam lélekzeni, a szívem valahogy a torkomba szorult;
az ajkam remegett, mintha rettenetes szavak kimondásától fáznék.
Homlokomon tűz és verejték.
Osontam a fal mentén, mint az árnyék, mint az álomjáró. Szemem és fülem
átfinomult: mintha a falakon keresztűl is látnék, mintha hallatlan
zajokat is hallanék. Már csak három lépés az ajtóig; szerelmem és
féltékenységem, két borzalomarcú rém, taszított. Előre. Így mehetett
Othello az utolsó éjszakán Desdemona ágyához. Kezemet előrenyujtottam és
ahogy a bemélyülő ablaknál lélekzetet akarok venni: egy emberbe
botlottam. Ott állott az ajtó előtt.
Borzalom. Mintha valami villámlott volna közöttünk.
Odafordítom arcát a fény felé: megismertem. A doktor. Gúnyosan
vigyorgott.
Ez az ember utánam leselkedett. Mint ahogy én ő utána. Ezt későbben
tudtam meg. S itt bukkantunk egymásra, az aranybarlang előtt.
De most csak egy szívhasogató fájdalom sikoltott át bennem: az én büszke
szép királyleányomnak szeretője van! Az angyalok lejárnak az égből erre
a sáros, piszkos földre!
Nem tudom, hogy kapcsoltam két markomat a gyűlölt, parfümös selyemfiú
nyakára; nem tudom, hogy szorítottam meg benne minden nyöszörgést, nem
tudom azt sem, hogy hurcoltam a lefutó lépcsőkig, csak azt éreztem, hogy
az illatos tömeg egyszer kiszalad a kezemből és tompa dübörgéssel gördűl
lefelé a márványfokokon.
Lebuktattam.
Még úgy rémlik, azután lefutottam a földszintre, kilopóztam a nyilt
terraszra, ahonnan látni lehetett a Laura külön kis balkonát. Fölnéztem:
ott ült a kékfátyolos lány a balkon könyöklőjén, a holdba bámult és
halkan dalolt.
Ez a vad éjszaka később úgy járt vissza emlékezetembe, mint egy kínos
álom.
Laura végtelenűl kedves, gyöngéd volt hozzám. Leveleket írtunk haza;
elmondottuk egymásnak: milyen az otthonunk, milyen az anyánk, melyik
testvérünket szeretjük. Együtt sétáltuk át a romantikus holdas estéket,
mikor a csillagok leszállottak az Adriára s ott ringatózott hosszú
aranycsolnakán a szőke Hold is; idegen, álmatag melódiájú dalok sírtak
fel a tengerpartról; Laurának mintha kis ezüstkorona tündökölt volna
homlokán; s mikor ment: a Vágyak, az Álmok bizarr és kedves tábora
zsibongott utána. Imádtam, mint az Istenemet.
Színes szavakból diadémot ötvöztem reá:
– Mint kígyózó koráll, olyan az ajaka; szeme: színjátszó szikra;
görögösen fiúsra nyírt haja: selyemlobogó; fehér márvány-nyaka:
szépségek tornya; mosolya: angyalok álmának álma. Egész kedves maga:
remek drágakő istenek kezén. Aranygyűrű, mely szívemet szorítja, vakító
fátyol, mely szememre borúl.
Mosolygott és dalolt.
A bolondos doktor hol itt, hol ott bukkant föl, mint a mesék kóbor rossz
szelleme. Rám-rám sunyított, köszönt; de nem szólt semmit. Én csak
vártam, mikor küldi már az embereit. De ő nem törődött velem.
A babaarcú asszony átköltözött a szanatóriumból a Miramare-szállóba. A
szerencsétlen doktor reggeltől estig ott könyökölt a szálló erkélyén,
vagy a tengerparton. Még mindig ostromolta Medeáját az aranygyapjúért s
még mindig ott volt, ahol három hónappal ezelőtt. Esténkint hazajött,
lerótta orvosi látogatását; éjjelenkint pedig irtóztató züllésekkel
könnyített a lelkén.
Mindenki róla beszélt. Sajnálták vagy lesajnálták, mint az elveszett
embert szokás.
Március utolsó napja volt.
A tenger felől vérnyugtalanító szelek csapdostak be hozzánk; a levegőben
a tavasz újultan-újuló szerelme remegett. Ilyenkor az ember is megfordúl
s vagy remek költeményeket ír, vagy szerelemből gyilkol. Ez az időszak
az öngyilkosságok szezonja.
A szerencsétlen doktor lejtőre jutott; iszonyatosan meredek lejtőre,
amely a pusztulás örvényébe szakad.
Valami történhetett közte és a báb-arcú asszony között. Idegrohamok
jöttek rá, szája habot túrt s a teste rángatódzott. Aztán magához tért,
összetoborzotta a szanatórium fiatal betegeit, megalapították a TBC
clubot, a Tüdő Betegek Clubját s minden éjjel Fiume híres Grottájában
kacagtak szemébe az elmulásnak.
Laura szörnyűködve bámulta ezt a veszett magyar csapatot. Romániában az
emberek nem mernek ujjat húzni az Istennel.
A doktor ezen a napon bujdosott, mint a vesztét érző beteg kutya. Hol a
ciprusok és olajfák árnyékába húzódott, hol a kis fenyveserdő sűrűjébe