Balázs Sándor beszélyei (1. kötet) - 7

hogy kérlelhetlen.
Hogyan lehet e nő ily szigorú e szegény fiatal ember iránt? E hölgynek
bizonyára csep szíve sincs! mondják önök, hölgyeim. Engedelmökkel! E
hölgynek igen is nagy szíve volt, s épen ez vala szegény Frigyes
barátunk szerencsétlensége; mert… mert… eh! kimondom biz én; e hamiskás
megjegyzést meg fogják önök nekem bocsátani. Épen az volt a baj, hogy e
némbernek nagy szíve volt, s hogy e nagy szív Frigyesért dobogott, ki
szerencsétlenségére e dobogás által nem hagyá magát boldogíttatni, s igy
boszú forgott a játékban. A hölgyek pedig boszújokban kérlelhetlenek!
Ez Frigyes barátunk előtt sem volt ismeretlen, s azért nem is fárasztá
magát azon hasztalan munkában, hogy megkisértse haladékot nyerni; hanem
abban kezdé törni a fejét: honnan és mi módon szerezhetne pénzt? De e
nagy kérdésre sehogy sem tudott feleletet találni… Csikar úrtól
előlegezni? Nevetség! Csikar úrnak elve: nem előlegezni, s ez elvéhez
annyira hű, hogy egyik irnokának még anyja eltemettetésére sem
előlegezett, mint tenne tehát most kivételt?! Barátai? Ezek épen oly
szegények, mint ő… Ah… végre megvan!…
Mit gondolnak önök, olvasóim, ki segített e szegény elhagyatott fiatal
emberen? Senki más, mint a megvetett, oly gyakran kigúnyolt házaló
zsidó, ki roszúl fizet – de mindig fizet; ki sokért keveset ad, de –
rögtön ad, szóval, ki a szegényeknek az: mi szinésznőknek az imádók, kik
mindig ott vannak a koszorúkkal és tapsokkal, a hol legnagyobb szükség
van reájok.
„Handlé!“ hangzott föl az udvarról a zsidó rekedt hangja, s Frigyes
barátunk hirtelen felugrott ágyáról, és felkiáltá a házalót.
A háziasszony gúnyosan mosolygott, midőn a zsidó a szobába lépett.
– Kiváncsi vagyok, mit fog eladni? gondolá magában. – De ugy kell, ha
nem tetszett neki, mint a többinek, a barátságos élet! ugy kell!
Fájdalom! Frigyes barátunknak nem volt oka, sokat gondolkozni; mert
egyedűli nélkülözhető, s csak némi értékkel biró tárgya épen azon frakk
volt, melyet az éjjel hordott először, s melynek készíttetése okozta
mostani egész zavarát. Nagyot sohajtott tehát, és átadta a házalónak. A
zsidó műértő arczczal megvizsgálta azt, s a vásár csakhamar
megköttetett, és Frigyes barátunk – már ezt meg kell neki adnunk – olyan
büszke és megvető arczczal fizette ki lakbérét, hogy háziasszonya még
boszúsabban távozott mint jött, ezzel pedig, azt hiszem, elég van
mondva.
De ni ni, mi ez? Frigyes barátunk homlokára nagyot csap, aztán lerohan a
lépcsőkön az udvarra, az utczára, de már késő! A zsidó eltűnt, s ő még
csak nem is indulhat keresésére, mert az egyetemi toronyban nyolczat
kong az óra, s neki az irodába kell sietnie.
Mit akarhatott a mi fiatal barátunk a házalóval? Azt, hogy dühében és
haragában a frakk zsebében felejtett valami nagyon-nagyon becsest: a
szép fehér rózsát, s azt szerette volna kivenni; de későn járt!
Mitsem tesz! vigasztalá magát; a zsidó mindennap a házba jár, én
fölismerem hangját, holnap beszélni fogok vele.
De a házaló sem holnap, sem holnapután nem mutatkozott, s e fölött a mi
barátunk, mint képzelhető, vigasztalhatlan volt. A harmadik nap estején
azonban oly nagy meglepetés érte őt, hogy e fölötti bámulatában még
bánatát is elfelejté.
E meglepetés nem volt semmi egyéb, mint csomag, melyet számára
távollétében hozott valami hordár a házmesterhez, s melyben – ki irhatná
le meglepetését! – saját frakkját találta, azon frakkot, melyet két
nappal azelőtt eladott. Első gondja volt az oldalzsebet kikeresni;… ah
de a rózsa nem volt benne!…
Ó az egész dolgot csodának tartotta; de én biztosíthatom önöket, hogy
semmi természetfölötti hatalom nincs a játékban. A világon a
legegyszerűbb és legtermészetesebb az egész, egykét szóval föl is
világosíthatnám önöket; de akkor a következő szakaszt önök olvasatlanúl
hagynák, és igazok is lenne!

V. VÉGE JÓ, MINDEN JÓ.
A házaló tehát nem jött több napig, s a mi szerelmes barátunk azt sem
tudta utoljára, hol áll a feje a nagy szerelem és a nagy kiváncsiság
miatt! Szidta a zsidót folytonosan, és százszor is föltette magában,
hogy mihelyt elé fogja találni, gorombaságokkal fogja elhalmozni. Pedig
nem volt igaza; a szegény zsidó otthon feküdt betegágyon, és szegény,
vén fejével mindenre gondolt a világon inkább, mint arra, hogy Frigyes
barátunkat gyötörni kivánja. Hanem hasztalan mondom én ezt, ő már a
fejébe vette, s nálamnál hatalmasabb rábeszélő és meggyőző erőre lenne
szükség, hogy az ellenkezőről meg lehessen őt győzni. De mikor annyira
szerelmes és kiváncsi is volt!
E két tulajdon pedig, amint azt önök épen olyan jól tudják, mint én,
csak akkor szűn meg bennünket gyötörni, ha ki van elégítve; ez pedig nem
könnyű dolog!
Igy telt el három hét, Frigyes barátunk már tökéletesen kétségbeesett a
fölött, hogy szép fehér rózsáját visszakapja, s ím, egy szép reggelen,
midőn rendes szokása szerint az ő szép és gyönyörű Tercsikéjéről
ábrándozott, mint éji zene a szerelmes leánykát, oly kedvesen, oly
édesen lepte őt meg a házaló hangja. – Sietett őt fölkiáltani, s a
házaló zsidóknak az a jó tulajdonságuk van, hogy nem hagyják magokat
kétszer hivatni.
A szegény öreg arczán oly kétségbevonhatlan jelei maradtak a
betegségnek, hogy a dühöngő fiatal ember első perczre le lőn
fegyverezve, amint az öreg az ő megszokott keserű mosolyával a szobába
lépett.
A mi szerelmes és kiváncsi barátunk tíz kérdést is tett egyszerre a
zsidóhoz, melyekre ez csak mosolygott, s jelekkel igyekvék kifejezni,
hogy, ha valamit meg akar tudni, engedje őt szóhoz jutni.
– Ha, minden vásárolt ruhadarabnak sorsáról számolnom kellene, kérdé
végre, kendőjével homlokáról letörölvén a veritéket, akkor szegény ősz
fejemnek káptalannak kellene lenni; de szerencsére az emberek nem
törődnek többé olyan dolgokkal, melyek nem tulajdonaik. A mi az ön
frakkját illeti, annak sorsára emlékezem, mert az nem rendes vevőim
kezébe kerűlt.
– De hát ki vette meg? épen ezt ohajtom tudni.
– Türelem, türelem, fiatal úr! rögtön rá fogok jőni. Amint tudja, ifju
úr, én naponkint bekalandozom a várost; minden utcza, sőt minden ház
ismeretes előttem, tulajdonosával, lakóival, házmestereivel együtt. Igy,
amint öntől távozám, a Lipót-utczába menék…
A zsidó, kétségen kivűl, sok élczczel és ügyességgel beszélte el a
kérdéses frakk történetét, de kissé hosszasan; azért én, ki nem akarom
önök kiváncsiságát – ha ugyan sükerűlt volna azt fölébresztenem – soká
függőben tartani: elmondom röviden az egészet…
A zsidó, amint Frigyes barátunk frakkjával karján távozott, egyenesen a
Lipót-utczába ment, hol egy kétemeletes házba betérve, nem is hivatá
magát, hanem, mint ki biztosítva érzi magát a jól fogadásról, egyenesen
a földszinti szobák egyikébe lépett.
A szobában, mely szegény, de tiszta volt, fiatal leányka ült,
varróasztalka előtt. Mi már ismerjük őt. E fiatal leányka senki más,
mint Tercsi, kiért a mi bohó Frigyes barátunk, amint tudjuk, kész volt
éjjeinek felét is a nappalhoz toldani, csakhogy őt magáénak mondhassa.
– Elhoztam a vasalót, kisasszony; mondá, s hogy a rezet batyujából
kivehesse: karjáról a ruhadarabokat, melyeket aznap vásárolt, székre
tevé.
Ne mondja nekem senki, hogy a véletlen nem veszi át gyakran a
gondviselés szerepét.
Minek tartsam hát egyébnek, hogy a házalónak épen e napon kelle a fiatal
leánykához mennie?
Minek tartsam, hogy a mi barátunk frakkját épen ugy tevé a székre, hogy
annak oldalzsebéből a fehér rózsa földre essék?
Minek tartsam, hogy Tercsi kisasszonynak épen akkor kellett oda
pillantani, s hogy ő a rózsát, a rózsáról a frakkot, s a zsidó
leirásából Frigyes barátunkat, fölismerte? Ez, kétségen kivűl, a
gondviselés munkája, mely, mint tudjuk, még sokkal nagyobb dolgokban is
használ csekélyebb eszközöket, mint egy rózsa.
Tercsi kisasszony kissé regényes gondolkozással bírt. Ez a mai prózai
világban, csak hátrányunkra van; de én nem érzem magamat feljogosítva, e
fiatal leánykát ezért megróni. Ellenkezőleg: köszönetet mondok neki;
mert e regényes hajlam nélkül nem jött volna a kis bohó azon gondolatra,
hogy milyen érdekes volna e frakkot megvenni, s azt nagy titokban
tulajdonosának visszaküldeni. E nélkül pedig, ki tudja, hány
madárvásárra meg bálra lenne szükségem, míg Frigyes barátomat vele
összehoznám? Mert az én ifju barátom, amint talán mondanom is
fölösleges, kissé ügyetlen volt a szerelmi cselszövényekben. Na de ezt
neki sem rovom föl hibául. Hisz ő még oly fiatal, s különben is csak
addig vagyunk boldogak, míg a szerelemben ügyetlenek és tapasztalatlanok
vagyunk.
Hogy a mi ifju barátunk mennyire lőn magán kivűl ragadtatva a zsidó
elbeszélése által, minek mondjam el? Azoknak, kik ismerik a szerelmet,
az élet ez édes költészetét, nem szükség mondanom; azok pedig, kik elég
szerencsétlenek azt nem ismerni, a nélkül sem értenék. És ez még nem
minden. A sors kegyébe vette a mi ifju hősünket, s alkalmat adott neki
érdekeltségét a fiatal hölgy iránt épen oly módon bebizonyítani, mint
azt a fiatal hölgy tevé.
A zsidó e csattanós véget utoljára hagyá, s ha drámairóknak szabad a
leghatásosabb dolgokat a felvonások végeire tartani föl: nem látom át, e
fogás miért lenne tőlünk, igénytelen beszélyiróktól, eltiltva?
A házaló tehát amint elbeszélését bevégzé, színlelte, mintha menni
akarna, s már a kilincsre is tevé kezét, midőn, mintha csak akkor jutna
eszébe, hirtelen visszafordult, s batyujából pár czipőt vevén elé, azt a
fiatal ember elé tartotta.
– Mit gondol, ifju úr, kié volt e czipő?
Hogy történt, hogy nem? – talán, mert midőn szeretünk, a sejtelem
bennünk erősebb? – annyi bizonyos, hogy a mi barátunk azonnal eltalálta,
miszerint e czipő az ő Tercsikéjeé volt. Kiragadta azt mohón a zsidó
kezéből, s elkezdte összevissza csókolgatni.
De már az igaz, hogy kedves czipő is volt az. Kicsiny s keskeny annyira,
hogy szigorú háziasszonyának még keztyüűl is szűk volna. Aztán nem is
kellett nagy képzelődés hozzá, hogy a czipőről, a szép kis lábacska
jusson az embernek eszébe, s a szép kis lábért a mi barátunknál még
sokkal öregebb és okosabb emberek is elvesztették már fejöket.
A zsidónak valóságos gyönyörűség volt nézni az ifju ember bohóskodásait.
Mosolygott rajta jóizűen, sőt egy köny is lopózkodott ravasz pilláira.
Talán eszébe jutott neki is ifjusága, ha ugyan házaló zsidó volt valaha
ifjú?… Én részemről, akárhányat láttam, ha még gyermek volt is, öregek
voltak vonásai.
Erőnek erejével sem lehetett volna azt a czipőt többé Frigyes barátunk
kezéből kivenni. A házaló ezt csakhamar átlátta, s annyira meg volt
indulva, hogy hitelbe is kész volt azt a mi túlboldog barátunknak
átengedni.
Mily örömest rohant volna azzal a szerelmes ifju a szép Tercsikéhez! de
fájdalom, még csak szombat volt, irodába kelle mennie, s igy kénytelen
volt bevárni a jövő napot.
Lassan bár, de ez is eljött végre, s tagadom, hogy e napon Budapesten
boldogabb ember volt volna, mint Frigyes barátunk, midőn pontban
délutáni három órakor, a czipővel zsebében, Tercsike ajtaján
kopogtatott. E kopogtatás különben fölösleges volt, mert szíve annyira
dobogott, hogy szinte fogadni mernék rá, miszerint azt Tercsi kisasszony
az ajtón keresztűl is meghallotta.
Két egész óráig tartott az első látogatás.
Hogy töltötték el az időt? hogyan mulatták magokat? én nem tudom
megmondani. Beszélni, nem beszéltek húsz szót mindössze, annyi igaz; de
azért nem unatkoztak, s végre nem látom át, miért csevegnénk puszta
szokásból, ha némán is jól találjuk magunkat valaki társaságában?
E látogatást, mint már szokás, a második követte, s ebből aztán
tökéletes viszony fejlett ki. Hogyan? azt csak azok sejthetik, kik a
szívdobogás és pillantások nyelvét értik. Annyi igaz, hogy a mi fiatal
párunk egyszer csak azon vette magát észre, hogy a nap ki volt tűzve az
összekelésre, s bár jegyajándékokkal nem igen halmozhatták el egymást,
mindkettő igy okoskodott hogy, ha eddig mindegyik elélhetett külön a
maga kis keresetéből, miért nem élhetnének el jövőre a közös keresetből
ketten, sőt… ha a szükség úgy kivánja, hárman s négyen is?
A mennyegző szerencsésen megtörtént. A mi fiatal párunk tökéletesen
boldog volt. Hogy soká maradt-e az? hogyan mondhatnám meg? Hány nap van
az életben, mely kék éggel és fényes nappal kezdődik, de melynek vége
zivatar és villámok?!…
Szinte feledém! A kis zömök emberke, és a mindig nevető hölgy is, kik a
szertartásnál tanúskodtak, amint már előre is lehetett látni, szinte
viszonyba keveredtek, s boldogak is voltak – három hónapig; hogy azonban
házasságra nem kerűlt a dolog, annak egyedűl a mindig nevető hölgy volt
az oka, ki addig nevetgélt hol bizonyos szőke, magas diákra, hol
bizonyos kisded vékony gombkötőlegényre, hogy a mi kis zömök barátunk
egészen elszomorodott, s elment – máshol keresni vigasztalást.
De igy van az életben. Száz szerelem közől egy végződik házassággal.
Vége már az aranjuezi szép napoknak, midőn a szerelem vége mindig
házasság volt. Most már:
Házasodunk szerelem nélkül, és szerelmesek leszünk házasság nélkül!