Balázs Sándor beszélyei (1. kötet) - 6

sugárzó arczczal és folytonosan beszélgetve Fiffi új barátjához, a mily
sebesen a sűrű tömegen át csak lehetett, távozott.
Hát ez az ügyetlen fiatal ember – kérdik önök, türelmetlen olvasónőim,
kik szeretnék, ha leendő két szerelmesünk már túl lenne az első
vallomások zavarán – miért nem ragadta meg e kedvező alkalmat? miért nem
igyekezett nyájas, szeretetreméltó lenni? miért nem ajánlkozott a
kalitka hazavitelére? miért nem kért engedélyt viszonlátásra? miért,…
miért,… miért,… és szóval, miért viselé magát ily ügyetlenül?
Azért, hölgyeim! mert e fiatal ember szerelmes; s mi több, még egészen
huszonkét éves sem volt. Oly életmód mellett pedig, minőt ez ifju
folytatni kénytelen volt, huszonkét évvel, kivált ha még szerelmesek is,
a férfiak sokkal tapasztalatlanabbak és ügyetlenebbek, mint önök,
hölgyeim, tizennégy éves korukban. Azt hiszik önök, hogy ő nem gondolt
mindezekre? s nem érezte volna magát boldognak, ha e fiatal lánykának e
csekély szolgálatot megtehette volna? Nem vágyott volna-e őt
viszonlátni, vele csevegni, nevetgélni, s még sok más ennél érdekesebb
és édesebb dolgokra?… Ha ezt hiszik önök, akkor csalatkoznak. Ő
mindezekre vágyott, de az a bátorság… az a bátorság! Higyék önök, hogy
huszonkét éves korunkban sokkal bátrabbak vagyunk a harcztéren, az
öldöklő golyók és villogó kardcsengés közepett, mint a legegyszerűbb
fiatal hölgy pillantásai előtt.
Aztán meg más okának is kellett lenni, hogy legalább távolról nem
követte őt; mert nézzék csak, a laktanya órájára tekint, s megütközéssel
látja, hogy az idő már mennyire haladt. Egyet sohajt, s egészen
ellenkező irányban siet el, mint melyben az ifju leányka eltűnt.

III. BÁL AZ „ARANYHORGONYNÁL.“
De most már csakugyan itt az ideje, hogy e fiatal embert megismertessem;
mert magamról tudom, hogy nem jövök örömest oly emberekkel érintkezésbe,
kiket nem ismerek.
Kövessük őt, igy legalább nyomára jöhetünk: hová megy oly sietve? s ez
által körűlményeiről is megtudhatunk valamit.
A fiatal ember tehát, kiküzdvén magát a tömegből, végigmegy a
granátosutczán, balra fordul a hatvani-utczába, s az országútra érvén,
jobbra kanyarodik, s nehány perczig a szénatér felé haladva: végre betér
egy újonan épített háromemeletes házba. Mind a három emelet lépcsőzetén
felhaladván, az ajtó előtt czipőjét – bár sem sár, sem hó nem volt –
gondosan a lábkeféhez dörzsöli, s oly félénken és remegve tárja fel az
ajtót, hogy e körülményből mindenki meggyőződhetik, miszerint ő e
szobába vagy mint kérelmes lép, vagy pedig igen alárendelt minőségben
van e lakásba bejárata.
A szoba, melybe Frigyes – nem látom át miért ne nevezném őt végre nevén
– belépett, tágas nagy négyszöget képezett, és butorzatáról azonnal
fölismerhetni az „ügyszobát“. Három nagy asztal, irományokkal megrakva,
képezi a fő butorzatot; azok ketteje előtt két fiatal ember űl,
leirással elfoglalva; a harmadik asztal előtti szék üres, és hihetőleg
Frigyesre várakozik, ki a szobába lépvén: fejbólintással üdvözli
társait, és siet a gazdátlan helyet zajtalanúl elfoglalni. A társak
siettek e kedvező alkalmat megragadni, s boszúsan csapván az asztalra
tollukat, tekintetöket kihivólag fordíták újonan érkezett czimborájokra,
mintha mondani akarnák: „Ördögbe az örökös irással! nehány perczig
pihenni akarunk, és fogunk, hamindjárt maga Csikar úr lép is a szobába.“
– Csevegjünk kissé, kezdé a czimborák egyike, kihivó arczához nem illő
susogással, s oldaltekintettel az ajtó felé, mely a szomszéd szobába
nyit. – Frigyes, beszélj nekünk újdonságokat. Több, mint három órája,
hogy künn vagy, s ezalatt egész hírlapot lehet szerkeszteni.
Huszonkét éves korunkban oly közlékenyek vagyunk, kivált midőn szivünk
szerelemmel van tele! Kedveseinkről mindig gyönyörünkre szolgál
beszélhetni, s azért oly természetesnek találom, ha fiatal emberek
sohasem fáradnak ki regélni és hallgatni a szerelmi kalandokat.
Mig Frigyes úr figyelő társainak a fejlődő szerelem ékesszólásával
elregéli kalandját, mely a sírkertben kezdődött, s a madárvásáron oly
érdekes és sokat igérő folyamatba lépett, miután ezt önök másodszor
hallanák: felhasználom az alkalmat felőle mindazt elmondani, mit
szükségesnek tartok arra, hogy elbeszélésem hőse megszűnjék önök előtt
ismeretlen lenni.
Ha valamely társaságban valakit bemutatnak, a bemutatónak nincs szüksége
az illető külsejét leírni, miután azt mindenki láthatja; de nekem, ki
csak gondolatban vezetem önök elé fiatal barátomat, ezt tennem kell,
annyival is inkább, mert akármit beszéljenek is az úgynevezett „okos“
emberek: a külső, első és fődolog a társaséletben, s egy szép termet,
hozzá érdekes arcz, a legjobb ajánlólevél, mely első pillanatra megnyer
részünkre igen sok embert; mert, amint önök is tapasztalhatták, azon
emberek száma nem csekély, kik a külső után itélnek.
Az én fiatal barátomnak nincs oka elégületlennek lenni külsejével.
Termete magas, karcsú, hibátlan, s ha arczát nem nevezhetem is szépnek:
vonásai kifejezésteljesek, s ez nagyobb előny, mintha szépek, de ostobák
lennének. Fekete szemeiben tűz van, s ha mosolyog, ajkai két sor fogat
mutatnak, melyek épek és fehérek. Öltözete, ha nem fényes, s nem is
mindig divatos, de tiszta és ízletes, s a szegény osztálynál e két
tulajdon az, mi a gazdagoknál a fény és a divat. Állására nézve, irnok
Csikar ügyvédnél, s ha azon husz pengőforint, mi egész havidíját képezi,
s melyért naponkint nyolcz–tiz órát kénytelen ez irodában tölteni, nem
enged is meg neki – amint ezt önök nekem minden bizonyítgatás nélkül el
fogják hinni – szükség fölötti kiadásokat: adósságai nincsenek,
rongyosan sohasem mutatja magát, sőt néha még színházban is láthatni őt
– természetesen a karzaton; de mit akarnak önök! a színi illusio
seholsem tökéletesb, mint a karzaton. Kérdezzék csak önök a szinészeket:
nem a karzat-e leghálásabb része a közönségnek? s azért csoda-e, ha
vannak köztök, kik kiválólag ez osztály kegyei után törekednek.
Ennyi mindössze, mit önöknek hősömről mondhatok; de hízelgek magamnak,
hogy e kevéssel is sükerült önökben iránta jó elővéleményt ébreszteni.
Elbeszélését társai annyi figyelemmel hallgatták, s eléadása iránt oly
nagy érdeket bírt gerjeszteni, hogy megfeledkezve azon körülményről,
miszerint Csikar úr a szomszéd szobából minden perczben kiléphet, s
meglepheti őket, odahagyták asztalaikat s hozzámentek, hogy susogásából
egyetlen hangot se veszítsenek el.
Szegény fiatal emberek! Elmerültségökben nem vették észre, amint a
szomszéd szoba ajtaja zajtalanúl megnyílt, s azon Csikar úr kilépett; és
csak akkor rezzentek föl, midőn főnökük durva és szigorú hangon rájok
kiáltott:
– Mi ez?… Igy lopják magok a drága időt? Ezért fizetem magokat? És maga
Frigyes, kit azon bizalommal tiszteltem meg, hogy távollétemben a
felügyeletet vigye, s kinek havidíját ezért társaié fölött oly
jelentékeny összeggel neveltem, igy felel meg bizalmamnak? Ez a hála, ez
a köszönet? Szégyeneljék magokat, fiatal emberek, hogy ily könnyelmüen
koczkáztatják állásukat! Mit tevők lennének, ha én olyan szigorú lennék,
mint más, s e perczben kiadnám útjokat? De én ezt nem teszem. Én
magoknak atyjok akarok lenni, s azért ez egyszer megbocsátok. De maga
Frigyes, maga kétszeresen hibás! Hol járt oly soká? Más ember egy óra
alatt megtette volna azon utat, melyre magának három óra kellett? Mit
csinált ez idő alatt? feleljen!
Hogy Frigyes barátunk az igazat nem vallá be, az kétséget sem szenved, s
helyében ki sem cselekedett volna máskép; mert Csikar nem azon
egyéniségek közé tartozott, kik iránt annyi bizalmat lehetne érezni,
azért ne tetézzük zavarát még jelenlétünkkel is, hanem hagyjuk oda e
mulatságosnak épen nem nevezhető jelenetet, annyival is inkább, mert én
önöket e szakaszban bálba igértem vezetni az „Aranyhorgonyhoz“, s ha itt
még tovább mulatnánk, meglehet, a fő dolgot elmulasztanók.
Novemberről februárra ugrani annyit tesz, mint tiz hétnél valamivel
többet, percz alatt élni át; de miután ez novellákban és regényekben
nemcsak lehetséges, de még csak nem is tartozik a nehezebb dolgok közé,
tehát fogadjuk el, hogy februárban vagyunk, a farsang javában; mi
megtörténvén, semmi sem gátol bennünket többé, ma estve az
„Aranyhorgony“nál adott tánczvigalomban megjelenni.
Az „Aranyhorgony“ a Teréz-külvárosban, s nevezetesen a „Hermina-tér“en
van, és farsangon át minden héten kétszer tartatik abban tánczvigalom. A
terem diszítményeit nem szükség leírnom; annyit azonban megjegyzek,
miszerint elég nagy és kényelmes, hogy abban tánczolni lehessen, s ez,
úgy hiszem, a legnagyobb dicséret, melyet tánczteremről el lehet
mondani.
Hagyjuk tehát a teremet, s miután tíz óra már elmúlt, s igy a társaság
complet: inkább a közönségről szólok nehány szót.
Az „Aranyhorgony“ közönsége kizárólag a polgárság másodrendű osztályából
áll. Mesteremberek, kereskedő-segédek, ügyvédi irnokok, kiknek évi
fizetésök nem megy fölebb 300 forintnál, vasúti, gyorsintézeti
vezetnökök, segéd-tanítók s több már e sorozatba illők; a hölgyek közől
pedig az elészámláltak feleségei, testvérei, imádottai, pipereárusnők,
varróleányok, virágárulónők sat. sat. képezik e helyiség közönségét. A
diákokat szándékosan hagyám említetlenül, mert az életnek e vidám
fecskéi mindenütt ott vannak, hol tavaszi mulatság, zene, hölgyek és
frisítők vannak.
Épen jókor érkezénk, a zenekar franczianégyest játszik, a colonnok most
alakulnak, s tánczvigalmi társaság fölött szemlét kényelmesebben tartani
alig lehet, mint épen ily négyes alatt.
Összesen hat colonne alakult, s bár nem lenne érdektelen a colonnok
mindegyikét részletesen szemre venni: engedjék meg, hogy csak
átalánosságban tegyek nehány észrevételt a hölgyeket és férfiakat
illetőleg.
Mint minden társaságnak a világon, ennek is megvan a maga
aristokratiája, mely elszigeteli magát a „közönséges“ néptől, s nem
vegyül össze azokkal, kiket e körbe nemillőknek tart. Ezen aristokratia
az „Aranyhorgony“nál gazdagabb mesteremberek-, kocsmárosok-, szatócsok-
sat. sat. nejeiből, leányaiból, és nagyrészint kereskedői segédekből
áll, kik készebbek ülve maradni imádottaikkal, mintsem a „közönséges“
nép colonnaiba lépni.
Ezen aristokratiát az „Aranyhorgony“nál – és igen sok más helyen,
melynek czíme esetlegesen nem „Aranyhorgony“, de melyre máskülönben e
leirás, kevés különbséggel, szinte illik – azonnal föl lehet ismerni
nevetséges voltáról. Nevetségesek öltözetben, nevetségesek tánczban,
nevetségesek társalgásukban, sőt, hahogy a halottakról nem lenne
illetlen roszúl beszélni: azt mondanám, hogy nevetségesek még
koporsójokban is. Legalább az életben maradt rokonok mindent elkövetnek,
hogy az illetőt e czímre érdemesítsék.
Nézzük csak a hölgyek öltözetét. Nehéz, ízléstelen, kirívó szinű
selyemruha; fejökön idomtalan fejék, nagy massív hajtők, koszorú, mely
egész kosár virágból van fonva; nyakukon vastag, hosszú, három-négyszer
körülkerített láncz, melyre, azt hiszem, újabb divatu könnyű kocsi
kerekeit bátran rá lehetne bízni; keblökön melltő, nagy villogó
kövekkel, melyeknek cseh eredetét tiz lépésről föl lehet ismerni, ez
alatt virágbokréta, melyben csak jól kinyílt rózsa öt-hat van; karjaikon
perecz, négy-öt mindegyiken; ujjaikon gyűrű, a mennyi fölfér; füleiken
függők, melyek súlya azokat hosszúra nyújtja. Ha telik, mindez aranyból
van, mit, ha szerencsés vagy e hölgyekkel csak egyetlen négyest
tánczolni, azonnal értésedre adnak; ha pedig nem telik, akkor aranyozott
bronzból, – de hiányzaniok nem szabad! E hölgyek annyira bele vannak
bőszülve ez ékszerekbe, hogy ha tudnák mi az, bizonyára sajnálnák, hogy
nálunk is nincs indus divat. Mily gyönyörű lenne, még orrukon és
ajkaikon is függőket hordhatni!
A férfiakat, kik e hölgyeket tánczoltatják, mulattatják, frisítőkkel
teletömik, és bájaik által magokat lebilincseltetik, azonnal
fölismerhetni betanult feszes, szögletes mozdulataikról, vörös
nyakkendőikről, melyeknek vége csipkével van fölékesítve; frakkjaikról,
melyek szabása ugyan az utolsó divat szerinti, de melyek szövete fényes
és ragyogó, mint a fénymáz, és végre társalgásukról, melyben e két szó:
„csókolom kezeit“ minden öt perczben legalább tizszer eléfordul. Hát még
a tánczuk! Ügyes torzképirót egyetlen ily éj képes lenne egész életére
ellátni ecsetére méltó alakokkal és tárgyakkal!
Sem nekem gyönyört nem szerezne, sem önöket nem mulattatná, ha e körben
tovább időznénk; azért hagyjuk őket mulatni és élvezni ugy, a hogy nekik
tetszik, s a hogy legjobban tudnak, s keressük föl Frigyes barátunkat,
és azt az édeshangú fiatal leánykát, kik szinte jelen vannak, s kiknek
kedveért idejövénk.
Nem kell őket soká keresgélnünk; ím itt tánczol ő, és… ha nem csalódom,
tánczosnője épen azon fiatal leányka?… Igen, igen, villogó szemeiről
azonnal fölismerhetni őt. Itt van barátja is, a kis köpczös emberke, ki,
ugy látszik, igen élénken van elfoglalva ifju hölgygyel, kivel magát ez
éjre három négyesre kötötte le, s kivel mi is találkozánk már nehány
perczre, mint Fiffi úrnőjének barátnőjével.
A kis köpczös emberke, és a mindig nevető fiatal hölgy, ugy látszik,
igen jól megvannak egymás társaságában, s ha Frigyes nem volna jelen,
vagy nem tánczolna épen azon ifju leánykával, ki által az olvasót
némileg érdekeltnek ohajtanám: igen örömest kihallgattatnám önökkel
társalgásukat; de igy oda kell hagynunk őket, hogy figyelmünket egészen
a másik párra fordíthassuk. Ez talán udvariatlanság a kis köpczös
emberke és a mindig nevető – s pedig, hizelgés nélkül legyen mondva,
édesen nevető – hölgy iránt; de már ez igy van az életben. – Nagyobb
érdeknek rendesen feláldozzuk a kisebbet.
A fiatal hölgy, kit barátnője a sírkertben Tercsinek nevezett, igen jól
néz ki. Öltözete egyszerű fehérruha, derekáról lelógó kék szalaggal.
Hátrasimított fényes fekete haja arczához nagyon illik. Keblét gyönyörű
fehér rózsa ékíti; nyakát, mely fehér, mint a hó, keskeny fekete
bársonyszalag körzi, és egyszerű karpereczen kivűl semmi más ékszert nem
hord. De e fiatal leányka nem is szorúlt aranyra és müvészetre, hogy
tessék. A természet nem volt fukar hozzá, s különben is, legalább
előttem, a hölgyek inkább vesztenek, mint nyernek, ha egyszerűség
helyett, ékszerekkel és müvészi eszközökkel igyekeznek bájaikat
föltünőkké tenni. Táncza, mint öltözete, keresetlen, egyszerű, de
mozdulatai fesztelenek, s tartása hibátlan. Tánczosa egészen el van
bájolva általa, s ha arczkifejezése után itélni lehet, ő sem unatkozik.
Frigyes mindent elkövet, hogy őt mulattassa, és a szünetek alatt igen
élénken beszél vele, mire a fiatal leányka néha elpirul, de gyakran
mosolyog is, a mosoly pedig mindig jó jel a hölgyeknél!
– Tehát Fiffi boldogságából misem hiányzik? o ez eléggé világos! Csak
egyetlen szív legyen, mely sorsunk által érdekelve van; csak egyetlen
kéz, mely mindig kész a miénket szorítni; csak egyetlen ajk, melynek
számunkra mindig van mosolya: már nem vagyunk többé boldogtalanok. O
csak az egyedüliség, csak az örökös magány, csak az a boldogtalanság!…
És ön… ön… kisasszony, olyan egyedűl él…
– Ön csalatkozik, uram; én nem vagyok annyira elhagyatva, mint ön hinné.
Nincs-e két kis madárkám, melyek szeretnek, s melyekkel nekem olyan jól
esik csevegnem? nincs-e barátném, az édes Mari, ki minden reggel eljön
érettem és minden este hazakisér a raktárból. O istenem! hisz én oly
keveset vagyok otthon, s végre is, uram, ön talán ki fog nevetni, de
midőn esténkint anyám arczképe előtt imádkozom, mely egész a
megszólalásig hű, ugy tetszik nekem, mintha e kép életet nyerne? Szemei
oly biztatólag, annyi szeretettel függnek rajtam, ajkai oly édesen
mosolyognak reám, és szinte hallom hangját, mely gondolataimra felel, s
melynek mindig a legjobb tanácsai vannak, ha ezekre szükségem van. O
uram, anyám megtartá szavát; mert midőn ezelőtt öt évvel beteg ágyán
feküdt, melyet, fájdalom! többé nem is hagyhatott el, megigérte, hogy
őrködni fog fölöttem, hogy lelke mindig közelemben leend…
– Ön boldogabb nálamnál, kisasszony; ön ismerte anyját, hallotta
hangját, mely oly édes lehet, s legalább álmaiban láthatja őt, de
előttem e szerencse mind ismeretlen; én két éves koromban vesztém el
anyámat, s még csak fogalmam sincs édes vonásiról… De istenem, mily
ügyetlen vagyok… egészen elszomorítom önt… bocsánat, bocsánat
kisasszony!…
– Mit bocsássak meg önnek, uram? ön nekem anyjáról beszél, és ez nekem
eszembe juttatja az enyémet, mi, ha szomorúvá tesz is, de fájdalmat nem
okoz. Ellenkezőleg: nekem mindig gyönyört ad anyámra gondolni!…
Frigyes, hogy elűzze tánczosnéja komolyságát, megkisérté a társalgást
más térre vezetni.
– Hisz ön a sejtelmekben, kisasszony?
– Miért kérdezi ön? kérdé a fiatal leány és elpirult.
Elpirult; de miért pirult el?… Ha Frigyes barátunk ez elpirulás okát
csak távolról is gyanítná, végnélkűl boldognak érezné magát! Én tudom,
és megmondhatom önöknek. Ezen ifju leányka elpirult, mert ez estve,
midőn haját fésülé, midőn ruhája állását barátnője elragadónak állitá,
midőn a fehér rózsát – mely, fájdalom, nem volt természetes! – keblére
tűzé, s midőn a végső tekintetet veté tükrébe, mindig csak azon magas
barna udvarias ifjura gondolt, ki hozzá oly nyájas volt a madárvásáron,
s végre, mert… de talán kimélytelenség is volna e fiatal leányka titkait
elárulni! Már mindegy; önök nem fognak e titokkal visszaélni… tehát
mert, midőn barátnője hosszas rábeszélése folytán e bálra magát
elhatározá, ezt azon gondolattal és reménynyel tevé, hogy ez ifjút ott
fogja találni.
– Miért kérdezem, kisasszony? Mert én eddig nem hittem; de ez éjtől
kezdve hinni kezdek azokban.
A leányka ismét elpirult; de önök már tudják miért.
– Nem szabad tudni, mi eszközölte önnél e változást?
– O ennek a világon a legegyszerűbb oka van!… De nem… mégsem annyira
egyszerű… Hogyan is mondjam el önnek, kisasszony?… Lássa ön, én nem
szoktam bálokba járni… körülményeim nem engednek meg fölösleges
kiadásokat, de különben sem igen találok gyönyört a társaságokban. Ma
kivételt tettem és eljöttem,… mert…
– Mert?…
– Mert meg voltam arról győződve, hogy önt itt fogom találni…
A négyesnek e pillanatban vége lőn, s ha őszinte akarok lenni, meg kell
vallanom, hogy e miatt a mi szerelmes párunk épen nem boszankodott. Mit
is felelhetett volna Tercsi kisasszony e vakmerő szavakra? s Frigyes úr,
amint legalább én őt ismerem, ha feleletet nem kap, zavarában szótlan
marad, mint a fabáb, s talán még a tánczot is összezavarta volna. Igy
azonban tánczosnéját udvariasan helyére vezeté, s már épen távozni
készűlt, midőn ez ijedten felkiált:
– Istenem, a rózsám?… a rózsámat elvesztettem!…
A táncz színhelyére sietni, a rózsát megtalálni, Frigyes barátunknál egy
percz míve volt; de midőn a virággal kezében a leánykához visszatért,
kissé habozott, s mielőtt a rózsát átadá, zavartan hebegé:
– Kisasszony…
– Uram…
– Egy kérésem volna önhöz… De oly kevéssé vagyok szerencsés ön előtt
ismerősnek lenni, miszerint tartanom kell, hogy ezt ön
szerénytelenségnek veendi… Kisasszony, megengedi ön, hogy e rózsát ez éj
emlékezetére megtarthassam?
A leány kissé gondolkodott; de eszébe jutott, hogy Fiffi barátnőjét ez
úrnak köszönheti, s ugyan ki is kivánhatta tőle, hogy e kis kegyet ez
udvarias embertől megtagadja? Frigyes barátunk leirhatlan lelkesedéssel
vivé ajkaihoz a rózsát, s e pillanatban főnökénél Csikar úrnál is –
kinek pedig csak a belvárosban két háza van – gazdagabbnak érezte magát.
Barátja, a kis zömök emberke is ideért e perczben vidor tánczosnéjával,
s ugy látszott, hogy ők sem érezték magokat elégületleneknek e
négyessel.
A kis zömök emberke, ki mint nyomdai javítnok, legalább kétszer annyi
pénz fölött rendelkezett, mint barátja, frisítőt ajánlott a hölgyeknek,
mit azok kevés vonakodás után el is fogadtak.
A frisítők után új tánczok, új csevegések, új frisítők következtek, s a
két barát, elképzelhető megütközéssel, egyszer csak azt vette észre,
hogy reggel van, s a társaság oszlani kezd.
Mig Frigyes barátunk a hölgyeket köpenyeikbe burkolá: addig a fürge kis
ember bérkocsiról gondoskodott, s a kocsi a két fiatal leánykával
csakhamar elvágtatott. Ha ugyan a bérkocsisok vágtatnak valaha.
– Ah, mily bestyék vagyunk mind a ketten! kiálta föl kétségbeesetten a
kis zömök ember, amint a kocsi eltűnt. – Meg sem kérdeztük, hogy hol
laknak, s engedelmet sem kértünk, hogy őket meglátogathassuk!
– Igazad van, ez ügyetlenség; de én sem gondoltam rá!
Látják önök hölgyeim, ilyen ügyetlenek vagyunk mi férfiak, midőn
szerelmesek vagyunk!…

IV. NINCSEN RÓZSA TÖVIS NÉLKÜL.
Nincsen rózsa tövis nélkül! Ez olyan igazság, mit, fájdalom! nem lehet
megtámadni.
E keserű igazság Frigyes barátunkon is beteljesedett… De kövessük csak
az események menetét; s ha van abban tanulság: azt, ha arra épen
hajlammal bír, majd kiszemeli az olvasó.
Frigyes úr tehát, miután barátjával együtt jól kidühöngte magát
szórakozottsága fölött, elvált a kis zömök embertől, ki egészen
ellenkező irányban lakott, és lehetőségig jól beburkolván magát
kabátjába, hazafelé vette útját.
A reg hideg és zordon volt. A fagyos szél telecsapkodá arczát havas
zuzmarával; de ő ezt föl sem vette. Szíve tele volt lánggal,
szerelemmel, s ha a szív lángol és szeret: az elemek is elvesztik
fölöttünk hatalmokat; s ha épen oly nagy volt a szélroham és oly fagyos,
hogy megérzé: Tercsi kisasszony pillantásaira gondolt, s fölmelegedett.
Szegény szerelmes bohó! Egész úton hazafelé azon gondolkodott, hogy ha ő
Tercsi kisasszonynyal egy szobában lakhatnék, miként nem kellene soha
fűtésről gondoskodnia, miként változnék pillantásai alatt a száraz
kenyér fáczánsültté, s miként tudná ő az éjek felét is munkában tölteni,
hogy számára fekete köpenyt és fehér kalapot vehessen, mely ruhadarabok,
az ő izlése szerint, Tercsi kisasszonynak fölségesen állanának!…
Édes fiatalság, édes szerelem! Miért nem kisértek el bennünket egészen
addig a fekete kocsiig, melyen a ki egyszer kocsikázott, nem kell annak
többé sem bérkocsira költeni, sem pedig ily zordon időben, mint a mai
reg, oly hosszú sétát tenni, mint Frigyes barátunknak, ki az
egyetem-utczában lakik, ez pedig legalább háromnegyedórai távolságra van
a Hermina-térről.
Végre otthon van; de a házmester, ki csak egy-két órával gondolhatott
lefekvésre a reg előtt, mélyen alszik; míg fölébred, s elhatározza magát
a fölkelésre, míg megtalálja a gyufát, s lassan, mormogva és czammogva a
kapuhoz ér: addig megint eltelik negyedóra; hanem a mi fiatal emberünk
kifakadás nélkül várakozik, mert midőn kedvesünkre gondolunk, sohasem
hosszú az idő!
Aztán miért is sietett volna oly nagyon? Nem várt reá sem pattogó,
barátságos kandalló, sem vetett ágy; mert kemenczéje füstölt, de fája
sem volt, alvásra pedig nem lehetett gondolnia, mert a nyolcz órát el
találta volna aludni, és főnöke, a pontos Csikar úr, nem szokott az
ilyen dolgokban elnéző lenni.
Végre megjött a házmester, a kapu megnyilt, és Frigyes föl, föl, olyan
magasra, amint csak a ház építve volt, fölsietett szobájába.
Lépjünk be utána s nézzünk ott körűl. Önök eleget láthattak és
olvashattak a hónapos szobák butorzatáról, de ez azoknak is végső
osztályába tartozott. Egy festetlen durva ágy, még durvább ágybelivel;
két kényelmetlen, roskatag szalmaszék; egy határozatlan szinű asztal,
mely egyenetlen lábaival a legkisebb érintésre tánczolni kezd, s egy
háromba repedt tűkör tevék mindazt, miért Frigyes barátunknak hódíja
negyedrészét kelle fizetnie. Az asztalon üveg állt, melyben a víz meg
volt fagyva, és az ablakon jégvirágok, egyedűli ékességei e szomorú
helynek.
De a mi szerelmes barátunk sohasem gondolt kevésbbé szobája
szegénységére és kényelmetlenségére, mint épen e pillanatban. Az ő
gondolatai egészen más dolgokkal foglalkoztak, s elmerűltségében még a
hideget sem érezte. Igy járkált nehány perczig föl és alá szobájában,
míg végre erőt vett rajta azon bágyadtság és lankadtság, mely
átvirasztott éj után mindazokat meglepi, kik nincsenek hozzászokva az
éjeket átvirasztgatni. Miután tehát szigorúan föltette magában, hogy
elaludni nem fog: ledőlt ágyára, hogy magát kissé kipihenje. Az álomnak
azonban nem sok küzdelemre volt szüksége, hogy győzzön. Nehány
pillanatig csak küzdött, de végre szemei önkéntelenűl lecsukódtak,
gondolatai összefolytak, s csakhamar mély álomba merűlt.
Már hét óra, és még alszik!… már két negyed nyolczra, és még sem ébred
föl! Szegény fiatal ember! Ha valamely jótékony véletlen nem jő
segélyedre: te túl fogod aludni a nyolcz órát, s akkor főnököd, Csikar
úr, téged talán el fog küldeni irodájából; te rokonok, pártfogók nélkűl,
egyedűl állsz a világon, mit fogsz akkor tenni? Hogyan fogsz élni addig,
míg valamely új állomásod akad? Valóban, én aggódni kezdek sorsod
felett!
Ah, de ím a gondviselés nem feledkezett meg rólad! Ajtódon kopognak, de
te nem ébredsz föl; a kopogást ismétlik, és pedig oly zajosan, hogy most
már bizonyos vagyok benne, miszerint a ki ajtód előtt áll, nem fog
tágítani; te fel fogsz ébredni, és ha sajnálni fogod is édes álmaidat,
melyek egész valószinűséggel a szép Tercsit hozzák lelki szemeid elé,
legalább állásod meg leend mentve! Álmokat pedig végre minden éj hoz,
kivált, ha szerelmesek vagyunk, de állomást?… Ez már kissé nehezebben
megy.
A kopogás harmadszor is ismételtetett, és pedig oly zajos lármával, hogy
a mi Frigyes barátunknak lehetlen volt arra föl nem ébrednie.
– Szabad! kiáltá azon nyájassággal, melyet használni szoktunk, midőn
valaki bennünket az első édes álomból fölriaszt.
Némber lépett a szobába.
Leirjam önöknek e némbert? Kénytelen vagyok azt tenni, különben mind
magamat, mind önöket megkimélném attól; mert minden elfogultság és
rágalom nélkűl beszélve, e némber oly rút és visszataszító, hogy róla
hallani és beszélni egyiránt kellemetlen. De e némbert a sors ez
elbeszélésben fő sarkpontúl rendelé; azért kérem önöket, engedjék meg
nekem, hogy őt bemutassam; igérem, hogy a lehetőségig rövid leszek.
A himlőfoltok, fájdalom, a szép alakokat is elrutítják; hát még azokra
mint nem hatnának hátrányosan, kik sohasem voltak szépek? E némber pedig
ezek közé tartozott. Én legalább – mind a mellett, hogy tudom és érzem,
mennyi kimélettel és elnézéssel tartozunk mi férfiak a nők iránt – két
szemet, melyek kicsinyek, kancsalok és tisztátalanok; szájat, mely
kétakkora, mint a közönséges mérték; orrot – ilyen bölcs felosztó a
természet! – mely, hogy az arányt helyreállítsa, épen félakkora, mint a
közönséges mérték; arczot, mely ezek mellett tele ostobasággal és
himlőfoltokkal, s végre termetet, mely kicsiny, de terjedelmes, a
legjobb akarattal sem tarthatok szépnek. Azért is megjelenése rám igen
kellemetlenűl hat, és ez érzést, ugy látszik, Frigyes barátom is osztja,
mert e hölgy megpillantására arcza egészen elkomorúlt.
– Na csakhogy megengedi végre az úr, hogy bejöhessek; kezdé a hölgy oly
hangon, mely egyéniségéhez illett. – Már egy órája hogy kopogok. Az
ember az úrtól akár megfagyhatna az ajtó előtt.
– Bocsánatot kérek, de az éjjel nem aludtam; csak most jöttem haza,
mintegy három órával ezelőtt, és igen mély álomban voltam.
– Ugy?… tehát házon kivűl töltöttük az éjszakát? Ugy hát épen jókor
jövök; tessék a szobabért kifizetni.
– Hiszen mondtam már tegnapelőtt, hogy most nem fizethetek, hanem 15-kén
egész bizonyossággal. Most nincs pénzem, mert ruhát csináltattam.
– Ugy! éjjeli tekergésre és czifrálkodásra van pénz, de házbérre nincs?
De az nem megy, drága uracskám! Én azt kivánom, hogy nekem előre
fizessenek, különösen olyan lakók, kiknek „keblökön a házuk, hátokon
mindenök.“ Azért csak tessék fizetni, mert én egy órát sem várakozom
tovább. Elég volt két nap, ma már a harmadik!…
– De kérem alássan, tekintetes asszony, mondtam már, hogy most nincs
pénzem, hanem becsületemre fogadom, hogy 15-kén fizetni fogok, és én még
sohasem szegtem meg szavamat!
– Becsület ide, becsület oda! ismerem én már az effélét. Fizet az úr,
vagy nem fizet?
– Sajnálom, de a legjobb akarattal sem tehetem!
– Nem? jó; akkor tessék gondoskodni szállásról, mert a kulcsot addig nem
fogja megkapni, és lábát addig e szobába nem fogja betenni, míg nem
fizet. Érti az úr? punktum!
Ezt mondván, a háziasszony székbe veté magát, s arcza világosan mutatá,