Balázs Sándor beszélyei (1. kötet) - 5

mégis igen lomhának találta a haladást, s untalan nógatá a kocsist
igéretekkel és fenyegetésekkel egyaránt.
Végre a kivánt helyre ért, s a szobába rohant, melyben testvérét mondák
feküdni.
Még mindig öntudatlan állapotban találta őt, barátjától s az orvostól
környezve, s bár az orvos azonnal elébe ment s mérsékletre inté őt: alig
birá magát megtartóztatni, hogy halvány és véresen fekvő testvérére ne
boruljon, kinek láttára az öntudat szemrehányásai föltámadának keblében,
s kinek szenvedéseiért enmagát vádolá…
Egy hétig tartott a fiatal müvész öntudatlan állapota. Egy hosszu hétig
szaggatta Arthur szivét azon irtóztató bizonytalanság: ha testvérének
fölgyógyulásához lehet-e reménye vagy nem, s csak ezután vigasztalá meg
szivét az orvos egy halvány sugarával a reménynek.
Egy hét óta e tudósitásra először hunyá szemeit jótékony álomra, s ekkor
is csak azért, hogy koporsóval és szemfedéllel rémítse őt a szunyadni
nem biró öntudat…
Pár nap mulva, leirhatlan örömére, az orvos remény mellett
valószinűségről is tőn emlitést betegének fölgyógyulását illetőleg, s
csak e boldogitó hir vétele után jutott eszébe először: hogy testvérén
kivül más lény is van a világon, ki szivét érdekli, s csak ekkor gondolt
azon boldogságra, mi reá vár, s melynek megszerzése testvérének csaknem
életét ragadta el.
Sokkal jobban szerette azonban öcscsét, és sokkal inkább érezte
irányábani lefizethetlen tartozását, semhogy csak meggondolta volna is
elhagyni őt, habár pillanatokra is, s azért megelégelte Matildnak, a
most már szabad Matildnak irni; sürgetőleg kérvén őt, e levél vétele
után rögtön meglátogatni őt, miután ő e helyet pillanatra sem hagyhatja
el egy szent okból, melyet, ha szives lesz kérésének engedni, azonnal
tudatni fog vele, s mely mindkettőjökre nézve igenigen nagy fontossággal
bír.
Pár óra mulva e levél elindulása után egy nemesi czimerrel ékitett fogat
állt meg a „Fáczán“ vendéglő előtt, melyből egy egészen feketébe
öltözködött urhölgy szállt alá.
Hűn talált arczképe után azonnal fölismerjük. Matild volt.
Arcza halvány, izgatott vala, s bár férje halála, a történtek után,
ránézt inkább kellemesnek mint lesujtónak nevezhető: bizonyos
önkénytelen megrendülést, megilletődést, mit a halálnak e szokatlan, e
különös neme, a botrány, a világ fecsegései nagy mértékben segitének
elé, nem küzdhetett le belsejében.
Midőn a kocsiból földre szállt, Arthur, ki szobája ablakából a kocsi
közeledtét azonnal észrevette, már közelében volt, s karjára öltvén őt,
nemsokára eltüntek a hegyek belsejébe vezető kigyózó ösvényen.
Mit szóltak egymásnak? Mit beszéltek? Hányszor meg hányszor tevék
egymást bizonyossá tisztán megőrzött szerelmökről? leirni meg nem
kisértem.
A szerelmesek szavai olyanok mint a madarak csevegései: sejtjük
tartalmuk gyöngédségét, szépségét; de sem érteni sem utánozni nem birjuk
azokat.
Minden bizonnyal, szép olvasónő! már te is voltál valaha szerelmes, vagy
ha még nem ismered ez égi érzést, mely a szivnek az, mi virágnak az
illat, fának a lomb, kétségkivül voltál már tanuja két szerelmes
örömének, midőn csak pár héti, vagy csak napi távollét után egymást
viszonláták. Nemde: vége hossza nem volt a kérdezősködésnek, az öröm és
boldogság nyilvánitásának?
Pedig a te szerelmeseid csak hetek óta nem láták egymást; a te
szerelmeseid nem voltak oly megdönthetlen akadály, oly roppant távolság
által elválasztva; és mi türhetővé, elviselhetővé teszi a távolságot:
reményük, egymást birhatni nem volt merész ábránd csupán. A fiúnak
voltak barátai, kik bátoriták, elszórák őt. A leánynak volt anyja, a
barátnék közt a legjobb, a legigazabb, a legszeretőbb! Ez vigasztalta
őt, ha fájdalmas mélaság fogta el: letörlé könyeit, ha sirt. S titkon a
remény sugáraival fényesité meg lelkét, midőn atyja szigoru szavai őt a
kétségbeesés sötét örvénye felé vezeték.
De fájdalom! e két szerelmesnek sem vigaszt, sem reményt nem nyujtott
senki, sőt minden, minden körülmény ellenök volt! Ők saját szivökre,
egymás iránti szerelmökre voltak hagyatva csupán. Ez volt egyedüli
forrása hitöknek, erélyöknek, reményeiknek…
Elképzelhető azért a lázas öröm, az üdvezitő mennyország, mit e
pillanatban e két lény élvez, midőn oly sok idő, annyi legyőzhetlennek
tetsző akadályok, és ah! annyi fájdalmak után egymást végre
viszonláthaták…
Szinte véteknek tartom közelökbe – a szerelem e szentélyébe – lépni. De
vannak dolgok, melyeket teljesítni, bármily fájdalmasok legyenek is
azok: kötelesség. És nekem irántadi kötelességem szép olvasónő! ellesni
e szerelmesek szavait, hogy azokat veled közölhessem!
De lám, mennyire csalódtam. Azt hittem, boldog szerelem édes zenéjétől
fog lelkem elragadtatni ez egymást oly régen nem látott pár közelében,
és im az első hangok, melyeket fülembe hoz a lengedező szellő: a
fájdalomnak és panasznak hangjai.
Arthur semmivel sem rosszabb testvér, mint minő szerető, s igy a
boldogság mámorának e pillanatában sem felejtkezett meg arról, ki neki e
boldogságot szerzé, s ki e pillanatban még mindig élet és halál között
lebeg.
E megemlékezés megzavarta örömét, s megbocsáthatlan bűnnek tartotta
volna csak pillanatokig is késedelmezni azon körülmény megemlitésével,
mily és mennyi összefüggésben áll e boldogtalan párbaj imádottjával.
Mindent elmondott kedvesének, nem hallgatva el semmit, mi ez eseményre
legkisebb mértékben vonatkozott.
Meghatóan festé le öcscsének boldogtalan szenvedélyét, s terveit sem
mulasztá el fölemliteni, miszerint a férj után a szeretőt is
meggyilkolni kész, csakhogy bírhassa őt.
Matild leirhatlan érdekkel, részvéttel, fájdalommal hallgatta szavait.
A nők előtt mindig bizonyos érdeket kölcsönöz egy férfit illetőleg azon
tudat, hogy általa érdekelve van, ha mindjárt részéről legparányibb
vonzalom sem nyilatkozik irányában.
Miként ne érdekelte volna őt az ifju festész, ki a nélkűl, hogy valaha
látta volna őt, szenvedélyre gyúlt egyedül arczképe láttára és naplója
olvasására?
Miként ne érdekelte volna őt a szenvedélyes szerető, a lovagias férfiu,
ki szive vérét volt kész ontani inkább, mintsem csak egy hangot ejtsen
is olyant, mi őt elárulta és megpiritotta volna?
Miként ne érdekelte volna végre egy ember, ki szereti őt, ki életét
koczkáztatá birhatásaért, s ki végre testvére azon férfinak, kit szeret,
s kinek viszonszerelme egyetlen boldogsága?!
Midőn Arthur elbeszélését elvégezte, szemében nem tartóztathatott vissza
nehány könyet, s zokogva borult kedvese karjai közé.
– Érettem, általam lőn boldogtalanná, – kiálta fájdalmas hangon – és én
mit sem tehetek megorvoslására! Mégcsak reményt sem adhatok
vigasztalására, mert e szívben csak egyetlen egy érzés él, s ez érzés:
szerelmem, irántadi szerelmem. Arthur! Mit tenni? mit tenni?!
– És én érzem, hogy sohasem lenne bátorságom, kivált e gyászos esemény
után épen nem! elébe állani, s nyiltan bevallani, mikép a gyűlölt
vetélytárs, kit imádottja szeret, s kit ő ismeretlenül halálnak
áldozott, senki más mint én, testvére, kinek még a boldogság sem édes
többé, miután tudja hogy az őt oly igen szerencsétlenné teszi. Ezt
kellene tennem, érzem, tudom, de sohasem leendek elég erős reá, ezt is
bizonyosan tudom.
A két szerető ezután tanácskozni kezdett a teendők felől, s csak akkor
térének vissza a vendéglőhez, miután tökéletesen tisztába hozák: mikép
kellessen magokat viselniök, hogy sem szent kötelességök: a
kegyeletteljes gyöngédség a szenvedő müvész iránt, sem szerelmök ne
szenvedjen általa.
Arthur a bárónőt kocsijába segité, s mig ez a város felé sebesen
elvágtatott, addig ő beteg testvéréhez sietett, kinek ágyát pillanatra
sem hagyta el.
A beteg javulása a hogy a kétség vonalát meghaladta, pillanatról
pillanatra sebesebben haladt előre.
E fiatal életteljes vér, s a természet erélye leküzdék a kórt, s a seb,
mely pedig alig tiz esetben egyszer nem okoz halált ily veszélyes
helyen, (a golyó melle közepén hatolt keresztül) lassankint hegedni
kezdett.
A tetemes vérvesztés azonban annyira elgyengité őt: hogy többet volt
öntudatlan, félálomszerü helyzetben, mint eszénél.
Ilyenkor testvére és az orvos gondoskodásait egy halvány s minden
lélegzetén, minden legkisebb mozdulatán kifejezhetlen érdekeltséggel
csüggő nő osztá meg, ki az anya, testvér, nő gyöngédségeivel halmozta el
őt.
E nő Matild volt, ki mihelyest a beteg álmából ébredezni, s öntudatát
visszanyerni kezdé, tovatünt ágya mellől.
Ilyenkor a beteg, bár az orvos szigoruan megtiltá a beszédet, nem
teheté, hogy álmairól ne beszéljen, s testvérének tudtára ne adja: hogy
ez édes, e boldogitó álomképeket az imádott ismeretlennő alakja szövé.
Nehány hét alatt javulása annyira haladt, egészsége, ereje annyira
visszatért, hogy türelmetlen kéréseire az orvos már a napot is
meghatározá, melyen először leend szabad ágyát elhagynia.
Már csak pár nap volt hátra még ez általa annyira sovárgott pillanatig,
midőn bátyja, ki ez idő alatt a nap és éj csaknem minden óráját
közelében tölté, sürgős levelet vőn, mely őt, – mint testvérének mondá –
a fővárost nehány napra elhagyni kényszeriti. Öcscsét igen szomoritá e
hir, de ő, könyes szemekkel bár, tudtára adá, hogy e sürgős körülmény
nem szenved halasztást, s hogy másnap reggel indulnia kell.
Reggel bucsút vőn s távozott, s bár alig párnapra mondá elhagyni
öcscsét, olyan szomoru, olyan bánatos arczczal szoritott testvérével
kezet, zárta őt karjai közé, s halmozta el csókjaival, szóval ez elválás
olyan szomoru, olyan bánatos volt, mintha e távozás örökre
szétválasztaná őket, s mintha a viszonlátásnak még csak reménye sem élne
keblében már.
Ákos a napot türelmetlen várakozásban tölté. Még egy nap! – gondolá
elragadtatással s én talán látni fogom őt, őt, kiért meghalni öröm, ki
nélkül élni keserűség nekem!
Lassan, de végre mégis csak eltelt a nap, s a hogy az éj közeledett,
öröme mindig nagyobb, nagyobb lőn. Az éj már a nélkül is régi kedvencze
volt. Sokkal jobban szereté mint a nappalt. Hogy is ne? A csillagsugarak
álmat szövének szemeire, s ez álmak megadák neki azon boldogságot, mit a
való, mit a nappal megtagadott tőle, s miről csakhogy álmodhassék, kész
lett volna egy örökkévalóságot keresztülaludni.
De ez éj ellenkezőleg a többivel, nem szelid boldogitó képekkel, hanem
gyötrő fájdalmas dolgokkal vette körül lelkét, s ő ez egyszer sokkal
boldogtalanabbnak érezte magát álmai közt, mint a most már egy
reménysugárral gazdagabb valóságban.
Nincs fájdalmasabb az emberre nézt, mintha gonosz sejtelmei álom-alakban
nyilatkoznak. Mit a józan itélet, a megfontolás, az ész világánál leküzd
ez ijesztő rémnél, azt álmainkban a féktelen szabadjára hagyott
phantazia megtestesiti, s nekünk átérezni, átélni kell azon gyötrő,
ijesztő jövőt, mivel a sejtelem rémit, s mit az ébrenlét, az öntudat
perczeiben legyőzünk, vagy elaltatunk.
Ákos éjszakája ilyen volt. Gonosz álmai egész éjen keresztül gyötrék, s
reggel felé annyira elviselhetlenekké válának, hogy fölébredt bele, s
még ekkor sem sikerült leküzdenie azon önkénytelen nyugtalanságot, mi
rajta erőt vőn, s mi neki végtelen szenvedéseket okozott.
Érzé, hogy minden áron menekülnie kell e lelkiállapottól, s bár az orvos
jelen akart lenni, midőn ágyát először odahagyja, nem volt türelme,
ereje, bevárni ennek megjöttét, s fölkelvén, felöltözködött s odahagyá
az annyira megúnt szobát.
Mily édes, mily jótékony a szabad levegő hosszas betegség után; mily
szépek, éltetők a napsugarak több ideig nélkülözés után, fájdalom, önök
majd mindnyájan tudják, mert ritka embernek jutott azon szerencse, hogy
soha ne lett légyen beteg, azért csak annyit mondok, hogy a fiatal
müvész egészen el volt ragadtatva általuk, midőn a szabadba érve, a
város felé indult, hogy rég nem látott szobácskáját fölkeresse.
Amint utjában a főtemplom előtt elhaladt, andalitó orgonahang hangzott
füleibe, s nem állhatá meg, hogy nehány perczre be ne térjen az
egyházba.
Az oltár előtt egy boldog párt pillantott meg, kiket a lelkész áldása e
perczben kötött össze.
Közelebb lépett és – a hölgyben ismeretlen imádottját, a férfiban
testvérét, Arthurt ismerte fel…
Visszafojtá könyeit, kebléből egy sohaj, hosszu, fájdalmas sohaj tört
elő, s a nélkül hogy a szertartás végét bevárná, kitántorgott a
templomból.
Mit mondjunk többet! Azon nyomorult izom, mit szivnek neveznek, bár
mennyire szenved is, egy egész életen keresztül elbírja fájdalmait
hordani anélkül – hogy megszakadna…


FRAKK ÉS CZIPŐ.

I. HALOTTAK NAPJA.
November 2-ika volt 1852-ben. E napot, amint tudják önök, az élők a
halottak emlékezetének szentelék, s bár nem vagyok abban bizonyos: ha a
naptárakban vörös betűkkel van-e nyomva? részemről e napot én az ünnepek
legszentebb- s legkegyeletteljesbei közé sorozom. Hogy mily sokkan
vannak, kik velem e tekintetben egyetértenek, mutatja azon körülmény,
hogy e napon, jobban mondva estvén, a temetőkbe csak ugy özönlik a nép.
Mindenki siet elvesztett kedveseinek sírját virágokkal, gyertyákkal
fölékiteni, vagy, ha szigorú körülményei e kiadást meg nem engedik, egy
kisded halvány lámpa fényénél legalább nehány sohajt és nehány könyet
áldozni azon forrón szeretettek emlékezetének, kiknek szellemei
boldogaknak érezhetik magokat, ha a magasból alá, vagy a mélyből
föltekintve – mert ugyan ki tudja azt egész bizonyossággal meghatározni:
hol fekszik a dicsőültek országa? – földi szállásaikat nem találják
egészen sötéteknek, egészen elfeledetteknek!
Ha önök követni akarnak engemet – s miután ez csak gondolatban történik,
ez pedig sem sok időt nem igényel sem fáradságba nem kerűl, nincs okuk
tőlem azt megtagadni – elvezetem önöket Pest legnagyobb temetőjébe a
„váczi-út“ melletti sírkertbe, hol legalább is tízezer emberrel fogunk
találkozni; ily nagy tömegben pedig mindig van valami látnivaló.
Az est csöndes; a szél pihen: hihetőleg, hogy a sohajok hangját – mert
ugyan ki lehet sírkertben sohajok nélkül? – meghallhassák azok, kiket a
sohajok illetnek; és az ég, hogy velünk részvétét tudassa, sötét öltönyt
vett magára, melynek redői közől néha elétünik a méla hold épen ugy,
mint egy kolduló aggastyán rongyai közől a fényes érdemjel.
Bizonyára senki sincs e sűrü tömegben, kiről e perczben igen sokat nem
lehetne beszélni, s kiről talán sokkal érdekesebb eseményeket nem
mondhatnék el, mint a minőket elbeszélendő vagyok; de már megtettem
választásomat, s azért az egész nagy tömegben csak két egyéniségre hivom
föl önök figyelmét.
E két egyéniség két fiatal ember.
A fáklyák és gyertyák világa sokkal kisebb, semhogy vonásaikat
kivehetnők; azért arczuk leirását akkorra halasztom, midőn napvilágnál
fogunk velök találkozni. Termetre nézve egyik közőlök magas, karcsú, a
másik kicsiny, zömök. Mindkettő esernyőt visz magával, és szivarozva, s
ugy látszik, határozott irány nélkül engedi magát a kigyózó tömeg által
e vagy amaz ösvényre sodortatni.
E fiatal emberek, miután magokkal sem gyertyákat, sem füzéreket nem
hoztak, s miután az időt egyegy sír, vagy egyegy fiatal hölgy
megtekintésére nem kimélik, ugy látszik, nem azért jöttek ide, hogy
valamely sírt felkoszorúzzanak; hanem pusztán azért, hogy e nézőjátékban
gyönyörködjenek, épen mintha színházban vagy templomban lennének; mert
Pesten, mint igen sok más városban is, sokan járnak e helyekre, csupán a
közönség kedveért. Még falun sem mennek már az emberek templomba csupán
imádkozni, vagy legalább igen gyakran válnak bálványimádókká: mert, mint
Heine mondja, a régi istenek csak az Olympról vannak száműzve, s
névszerint Venus tisztelőinek száma most még nagyobb mint valaha volt.
E két fiatal ember tehát folytatta sétáját a sírok utczáiban, épen ugy,
mintha a váczi-utczában járt volna.
– Na hisz, ez is okosabban tett volna ha százezreit fáró-bankon
kártyázza el, vagy kolibri-pástétomban eszi meg, mint hogy egész életén
keresztül uzsoráskodott és fukarkodott. Mondják, hogy egész életében
csak két kaputja volt, és, kivéve a vasárnapokat, sohasem evett főtt
ételt.
E megjegyzést a magas fiatal ember tette, sír előtt, melyen nagyszerű
márványszobor emelkedett, de melyet sem egyetlen lámpa nem világított
meg, sem egyetlen virág nem ékitett, azon harmatos zöld szőnyegzeten
kivűl, melyet a természet egyaránt megad gazdagnak és szegénynek,
bankárnak és napszámosnak, költőnek és – kritikusnak.
– Igazad van, pajtás! válaszolt a kicsiny, zömök ember; ha a gazdagok
meggondolnák, hogy örököseik mily hamar elfeledik őket: azt hiszem, nem
törekednének oly dühösen kincset kincsre halmozni. Nem találtad, hogy az
ugynevezett gazdag sírok közől alig van tíz közt egyetlenegy fölékitve,
míg a kisebb igénytelenek közől egyet sem láttam, melyet legalább kisded
füzér, vagy halvány lámpa nem ékítne?… Oh! a szegények és gazdagok
közötti különbség még a halottak országában is megvan; csakhogy itt a
szegények bírnak előnynyel.
A két barát, e megjegyzés után, folytatta sétáját, míg majd figyelmöket
gyönyörű kép voná magára.
E kép, kisded sír volt, egyszerű fakereszttel, mely a virágok- és
gyertyák egész erdejével volt fölékesítve. A sír előtt két fiatal leány
térdelt, kik közől egyik épen azon perczben állott föl, midőn a két
barát közelökbe érkezett.
– Jer, Tercsi! szólt térdelő társnőjéhez a fiatal leány, az idő már
késő. Azt hiszem, több van kilencz óránál, s különben is e hely téged
oly nagyon szomorúvá tesz…
– Oh engedj, engedj még kissé itt maradnom! Oly boldogúl érzem magamat
itt. Azt képzelem, anyám lát és hall engemet; és istenem! rajtad kivűl
nekem senkim sincs a világon, szegény anyám emlékezeténél…
A térdelő leányka e szavak után arczát kendőjébe rejté és elkezdett
zokogni.
A két fiatal ember megállapodott. Mindkettő szerette a zenét, és a
fiatal leányka hangja a legszebb zene volt, melyet életökben hallottak.
– Hallod, hallod, Frigyes, sugá a kisebbik társához; ennél szebben a
csalogány sem énekel. Ah istenem! oly különösen érzem magamat; szeretném
hallgatni egész életemen keresztűl!… Mennyire vágyom látni arczulatát!
– És nézd csak barátnéját! mily gyönyörű termet! Jerünk kissé távolabb,
a sötétbe, és várjunk, a mig haza indulnak, talán megpillanthatjuk
arczukat, mely, egyre százat merek tenni, fiatal és kecsteljes!
A két barátnak nem kelle soká várakozni. A leánykák csakhamar haza felé
indultak.
A fiatal emberek, midőn előttök elhaladtak, mindent elkövettek, hogy
megpillanthassák arczaikat; de hasztalan. A sötétség barátja ugyan a
szerelmeseknek, de csak akkor, midőn nem akarunk látni vagy láttatni. A
két barátnak első gondja volt megátkozni e, más körülmények között oly
gyakran megáldott homályt, s követék a távozó leánykákat oly közelről,
amint csak lehete, hogy az első fáklyafénynél kielégíthessék
kiváncsiságukat.
De a véletlen nem akará, hogy ez este szerencsések legyenek. A sírkert
ösvényei sok irányban elágazók, a már hazasietők tömege nagy volt, s a
két fiatal ember, mire a sírkert kijáratához ért, az ifju leánykákat
tökéletesen elveszté szem elől.
Azon hiedelemben, hogy talán előttök mennek, megkétszerezék lépteiket,
de épen ez volt szerencsétlenségök. A két barátnő messze maradt hátok
mögött, s ők csaknem lélegzetvesztetten tértek szállásaikra a nélkül,
hogy a két barátnőnek valóban elragadó vonásiban gyönyörködhettek volna.
Ők, e miatt, igen lehangoltan és boszúsan veték magokat ágyaikra; de mi
nyugodtak lehetünk e tekintetben, mert én bizonyossá tehetem önöket,
hogy később még találkozni fognak.

II. A MADÁRVÁSÁRON.
A madárvásár Pesten azon kis közben van, mely az úri-utczát a
granátos-utczával összeköti.
Valóságos gyönyör pénteken és kedden, leginkább délelőtt, e kis közben
megjelenni. Az ember a legváltozatosabb hangversenyt hallhatja a nélkül,
hogy bementi díjt kellene fizetnie, és biztosítva van, hogy tiszta, üde
hangokkal fog találkozni, a mi színházban és müvészi eléadásokon nem
mindig az eset. E mellett e kis téren, a mondott napokon, igen sok szép
nő és fiatal lányka is jelen meg; pedig szép nőket s fiatal lánykákat
látni mindig élvezet.
Mintegy három héttel az elébbi szakaszban elmondottak után, szép
reggelen, igen sok ember jelent meg e dalos vásáron. A szegény kis
madárkák börtönükbe zárva, tömegesen voltak köz szemlére kiállítva, és
zöld lombjaikat, kóbor függetlenségöket egészen feledni látszottak, oly
vidáman csicseregtek és danolgattak. E napon azonban kevésbbé is volt
okuk szomorúknak lenni. A kedd és péntek valódi ünnep a pesti madarakra
nézve. E napon tiszta, új kalitkát kapnak, ebédjök gazdag, sőt, hogy
kedélyöket misem szomorítsa el, gazdájok egykét zöld ágacskát sem sajnál
börtönük rostélyai közé illeszteni. A reménység színe pedig az emberek
előtt is igen kedves, hát még e kis gyöngéd teremtéseknél, melyeknél e
szín nemcsak a jövőt ékíti föl: hanem a multat is, a szép életet a
zöldben, a szabadban, emlékezetökbe hozza…
Oh, a madarak boldogsága e napon valóban irígylésre méltó! Hány ember
van a világon, s csak magában Pesten, kinek sem biztos szállása, sem
biztos ebédje nincs, és ki a reménynek oly kicsike ágacskájával sem bír,
minőket a madarászok szoktak a kalitkákra fonni?!…
A vásárlók, jobban mondva, a szemletartók között – mert e vásár sem
különbözik a többiektől – sokkal több a néző, mint a vevő, s föltünőleg
sok fiatal hölgy van. S létezik-e hely a világon, hová a férfiak ne
tódulnának, ha remélhetik, hogy fiatal hölgyekkel fognak találkozni? E
kis köz ennek következtében oly sűrűn telve volt, hogy az áthatolás csak
fáradsággal vala eszközölhető. E körülmény azonban, úgy látszik,
hölgyeinket nem riasztja vissza. S őszintén beszélve, e körülmény
sokszor megbecsülhetetlen szolgálatokat is tesz. Istenem, a sors oly
kegyetlen! Oly gyakran vagyunk azon fájdalmas helyzetben, hogy beszélni,
vagy legalább – akármit mondjanak, hogy a szerelem követelő, én tagadom;
a szerelem mindig igénytelen, természetesen, ha alkalma nincs
követelőnek lenni – csak látni ohajtunk valakit, a kit házában nem
kereshetünk föl; kit ha utczán találunk, nem kisérhetünk haza; kinek
egyetlen szócskát nem sughatunk fülébe!… S van-e a világon kínosabb
helyzet, mint kényszerítve lenni: hallgatni akkor, midőn az embernek oly
sok mondanivalója van?!…
Azt mondják önök, ott a színház! Igaz; színházban láthatják egymást az
emberek, de csak távolról, lopva, kitéve a kémlésnek, a megjegyzéseknek,
ily esetekben pedig nem örömest vesszük a figyelmet és a kémkedést. De
itt, itt a tömegben! Kinek jutna itt eszébe: számítást találni abban, ha
a tömeg valakit fiatal nő közelébe sodor? Az ember észrevétlenűl
cseveghet kissé! Ki veheti észre, ha a kezek véletlenűl találkoznak? s
mi könnyebb e tömkelegben, mint egy levelkét elrejteni, vagy igent
remegve… lassan… susogva kiejteni? És a szerelmeseknek jó fülök van;
igen ritka eset, hogy a bármily lassan és remegve kiejtett „igen“, az
illető előtt elveszett volna… Midőn szeretünk, szívünkkel és szemünkkel
látunk és hallunk; a lélek érzékei pedig sokkal tökéletesebbek a test
érzékeinél…
Egy kirakat előtt, melyen igen sok szép kanári madár van, fiatal ember
áll, ki szenvedélyes tisztelője lehet e kis énekeseknek, mert figyelme
egészen azokra van fordítva. Rendre megvizsgálja mindegyiket, és
zavarban látszik lenni: melyiknek adja az elsőséget? Végre megteszi
választását, és a tulajdonossal alkuba bocsátkozik.
E fiatal ember pénzviszonyai alig hiszem, hogy kedvezők legyenek; mert
daczára annak, hogy a kalmár igen csekély árt szabott, habozni látszik:
ha vajjon e vásárt megtegye-e? Midőn azt mondom, hogy nem tartom
pénzviszonyait fényeseknek, nem akarom vele e fiatal embert rágalmazni.
Ellenkezőleg, ez csak dicséretére szolgál; mert számító gondolkozásra
mutat, s bármennyire találják sokan a költői könnyelmüséget érdekesnek:
szegény embernél első erény a gazdálkodás! Ez megvédelmez bennünket az
adósságtól, és csak akkor érezhetjük magunkat valóban szabadoknak és
függetleneknek, ha adósságaink nincsenek.
E jó gondolkozásu fiatal ember tehát – az olvasók közt lehetnek apák is,
kik e gyakorlati megjegyzéseket szerzőnek érdeműl rójják fel – kissé
habozott; hanem végre elhatározta magát, s már ajkain volt a szó, hogy a
kért árt megigérje, midőn oldala mellett valaki fölkiált: „Ah istenem!
de gyönyörű kis madárka, szakasztott mása Fiffinek; ezt meg kell
vennem!“
A fiatal ember e hangra összerezzent, s gyorsan megfordult, hogy e hang
tulajdonosát láthassa.
Tizenhat – tizenhét éves leányka volt az, nagy fekete szemekkel; hosszú,
fényes, fekete hajjal, mely egyszerű kalap alá volt ugyan rejtve; de
önöknek hozzá kell szokni azon gondolathoz, hogy a szerző kalapokon,
ajtókon, falakon, szóval minden akadályokon keresztüllát, sőt még a
szivekben is, e mindig gondosan elzárt, s a mellett a világon legapróbb
betükkel s leghalványabb festékkel nyomtatott könyvben is olvasni bír a
nélkül, hogy még csak szemüvegre is lenne szüksége. Ez ifju leánykának
tehát fényes fekete haja volt. E mellett kicsi szája, szép fehér fogai,
kedves mosolya, kis keze, kis lába, hibátlan, karcsú termete, s
mindezéken fölül vonásain azon megnevezhetetlen valami, mi első
pillanatra rokonszenvet ébreszt. Hát még a hangja!… Mondám már, hogy a
fiatal ember e hangra összerezzent; s jóllehet mi szegény védtelen
férfiak, a női kecsek nyílai ellen nagyon is gyöngén vagyunk
fölpánczélozva; mégis nem minden női hangra rezzenünk össze.
A fiatal ember e hangra összerezzent, mert nem azok közől való volt,
melyeket három hét alatt el lehet feledni, és – ilyen a véletlen
szeszélye! – ugyan e hang volt az, mely, ha még nem feledték el önök,
halottak napján a sírkertben reá oly nagy hatást tett. Én e találkozást
előre megjósoltam, és ebből láthatják hölgyeim, hogy szavamra lehet
valamit adni.
– Mi ára e kanárinak? kérdé a fiatal lányka a madarászt, kezébe vevén a
kalitkát, hogy kis lakójában jobban gyönyörködhessék.
A madarász vagy nagyot hallott, vagy nem volt érzéke a zene iránt, mert
csepet sem látszott megindulva lenni, midőn válaszolá: „Két forint 20
kr.; de ezen ifju úr már megvette.“
A fiatal leányka arcza elszomorodott.
Ha a megszerzés lehetősége oly dolgokra nézve, melyek birtokára vágyunk,
elvész: az mindig szomorúságot okoz, kivált hölgyeknél, kiknél a
legapróbb szeszélyek is jelentőséggel bírnak. A lányka tehát, midőn a
kalitkát letette, s önkéntelen pillantást vetett szerencsés
vetélytársára, nem fojthatott vissza egy sohajt.
– Nem, nem! mondá élénken a fiatal ember, a vásár még nincs megkötve; és
ha e madár önnek tetszik, kisasszony, én örömest lemondok arról.
– Ön nagyon szives, uram; de én nem fogadhatom el áldozatát. Ilyen szép
szinű és okos kis állatkát ritkán találni, azért csak tartsa meg ön; én
várni fogok, s talán majd később találandok másikat, mely Fiffimnek
párja legyen. Mert tudja meg, uram, hogy nekem otthon van egy kis
kanárim, mely ennek szakasztott mása, s azért akartam ezt megvenni, hogy
a szegényke ne unatkozzék, mert én egész nap nem vagyok otthon, s csak
reggel és este beszélgethetek vele. Szegény kis állat, mennyire únhatja
magát egész nap egyedűl!… De keresni fogok, talán lesz majd több is ehez
hasonló.
– Kisasszony, nincs ugyan szerencsém önnek ismerői közé tartozni, s
azért talán szerénytelenségnek fogja ön találni kérésemet, de ön nekem
igen nagy örömet okozna, ha tőlem e csekély lemondást elfogadná. És ezt
meg kell tennie, akaratja ellen is, mert én határozottan kijelentem,
hogy most már többé e madarat nem fogom megvenni; és hogyha ön elég
kegyetlen lesz ez alkalmat elszalasztani, hogy Fifinek pajtást
szerezzen, kivel, mig ön távol van, elcseveghesse az időt: akkor szegény
Fiffi unalmában meghal, és ön lesz oka halálának.
A fiatal leányka megijedt e szavakra, s ha nem szégyenli, talán könyeket
is ejt, és a fiatal ember – győzött. A leányka udvarias vetélytársának
mosolyogva köszöné meg szívességét, mely mosolyt ez, minden kanárik
iránti szenvedélye mellett sem adott volna egész erdő madaraiért.
A leányka tehát megvette Fiffi leendő társalkodóját, s csinos
gyöngyzacskóból kifizetve a kivánt árt: a kalitkát kezébe vevé, s nyájas
bók után, miközben futólagos vizsga tekintetet vetett az ifjura, örömtől