Balázs Sándor beszélyei (1. kötet) - 4

meghivottak névsorát fölöslegesnek tartja vele közölni.
A férj viselete kimérttebbé válik neje iránt. A világ előtt nyájas, négy
szem közt hallgatag. Hol feltünés nélkül teheti, a családi élet örömeit
magasztalja; boldogságról beszél, s nejével már csak asztalnál
találkozik. A nő soha nem emliti férjét. Szinházaknak, hangversenyeknek
buzgó látogatója. Gyakran kikocsikázgat, lovagol, s estélyein vendégeit
egyaránt elragadják a pazar fény s a házinő ‚fesztelen, ellenállhatlan
modora.‘
A férj inditványt tesz bizonyos időre falura vonulni. A nő idegenkedést
tanusit a magány ellen, s estélyeiről még többet beszél a világ.
A férjet ez ellenkezés fellázitja. Jogairól beszél. A nő hűsitőt ajánl
férjének, s a vendégek névsorát hosszabbá teszi.
A férj kémtekintettel tart szemlét a meghivottak fölött. A nő tisztába
jön az okkal, mi őt a fővároshoz csatolja.
De idézzük magának a nőnek szavait.
„… Férjemet nem szeretem többé, ez bizonyos. Ó hogy ennyire kelle
mennie! Ha visszagondolok házasságunk első napjaira, midőn a való oly
boldogitó volt, hogy sem emlékekre, sem reményekre nem volt szüksége
szivemnek… Miért kelle ama szép napokat tulélnem? minő szép lett volna
meghalni e változás sejtelme nélkül?!…
… E közöny mindinkább türhetlenné válik. Vannak perczek midőn azt
hiszem: gyülölöm őt! Ha jön, kellemetlen szorongást érzek; ha távozik,
elhagyottságot, mi még jobban fáj. És mégis… nyájaskodása sért… ölelése
undort okoz… ohajtanám, hogy soha ne látnám őt!
… Ugy látszik, észrevette e változást: kerűl. Viselete hideg. E hidegség
nekem örömet okoz. Ó ha meggondolom, hogy egykor megölt volna! De ő az
oka, ő ölte ki szivemből az érzelmeket.
… Az élet oly kopár, ha a szivben nincs szerelem. Semmi, semmi nem birja
kipótolni ennek hiányát. Megkisértek mindent, hogy elszóródást
szerezzek: hasztalan! semmi nem nyújt ingert, misem foglal el, legfölebb
rövid perczekre. Ez állapot kiállhatatlan! Fiatalabb és melegebb vérű
vagyok, semhogy ez egyedüliséget tovább hordozhassam: szivemnek
szenvedély kell, ha örökre boldogtalan lennék is általa. Inkább akarok
elégni a vágyak hevétől, mint elfagyni, elsorvadni üres szivvel.
… Hasztalan! hasztalan! hiában kisértem meg régi érzéseimet
visszaszerezni: tovatüntek visszavonhatlanul. Azt kell hinnem: önámítás
volt multam, s nem szerettem őt soha. Kit egyszer szerettünk, az
érdektelenné nem válhatik előttünk soha, s ő azzá vált előttem a
legnagyobb mértékben. Tán ha halva látnám őt, sem illetődném meg!… Jőjj
el zajló élet, mámoros nagy világ, – karjaidba vetem magamat!!
… Ma férjemmel komoly jelenetem volt. Szemrehányta hogy esztelenül
költök, s hogy nincs kedve pazar szeszélyeknek vagyonunkat hozni
áldozatul. És én neki szivemet áldoztam fel! Azt kivánja költözzünk
falura, s mondjak le uj életemről. Én ellenmondtam, határozottan
megtagadtam kivánságát. A folytonos társaság, a táncz, zene legalább
pillanatokra elszórnak, s nekem minden percz megfizethetlen, a midőn
megfeledkezhetem szivem kopárságáról. Történjék bármi, én engedni nem
fogok!
… Láz ez, vagy önámitás? Nem merek önérzéseimnek hinni, félek hogy ez
nem egyéb édes, jóltevő álomnál. De nem, nem! a vágtató vér s a dobogó
szív nem csal, ez nem álom, ez nem önámitás: ez szerelem! Én szeretek,
ujra szeretek. Nem ujra: először! Ez érzés uj előttem, és sokkal, ah!
sokkal édesebb, mint volt ama másik, mely elhamvadt szivemben. Ah
Arthur!… igy nevezik őt, kinek e boldogságot köszönöm. Légy áldott,
ezerszer áldott e szívnek általa, melynek e nem remélt üdvösséget
ajándékozád… Ah mily bűbáj, mennyi varázs van e fiatal férfi arczán,
hangjában, minden mozdulatában! Igen, igen én szeretem őt, máskép nem
gondolkoznám mindig és csak mindig felőle!…
… Mily bohóvá, meggondolatlanná teszi az embert a szerelem! Én
ábrándozom, remélek, hiu örömeknek engedem által lelkemet. És ki tudja,
nincs-e okom sírni, kétségbeesni?… Hisz ő még mivel sem tanusitott
irántam többet mint gyöngédséget, udvariasságot, és ezt mással szemben
is épen igy teszi. – Vajjon szeret-e? vajjon fog-e valamikor szeretni?…
Istenem, miért nem vagyok szebb és – ah! e pár év mennyire megvénített!
miért nem vagyok fiatalabb!… De mindegy, ha nem szeret is, én szeretem
őt: s a szerelem habár reménytelen is, mennyországot ad a szívnek!!
… Ha e pillanat halált adna, siromról sohasem hervadnának el a virágok.
Ő szeret!… Mennyi boldogság rejlik e szóban!… Remegő hangon, lángoló
arczczal adá tudtomra, s ha a szavaknak, az arcznak nem hinnék is:
szemének egy pillantása elegendő biztositék lenne, hogy valót beszél. Ó
a szem nem csal soha. Ez a legigazabb tükör, mely csalhatlanul tudatja a
szerelmet épen ugy, mint a gyűlöletet, csak ismerni kell kifejezéseit…
Az öröm annyira elkábitott, hogy talán nem mutattam elég hidegséget,
elég közönyt. Mennyire fáj e szinlés, de tennem kell. A férfiak
szeszélyesek. Nálok a vonzalmat az ellenállás fokozza. Nekik a boldogság
sem oly kedves, és ráunnak ha könnyen jő, vagy önként kinálkozik…
… Nem volt erőm tovább álarczoskodni: tudtára adám, hogy szeretem őt.
Lábaimhoz omlott, kezemet könyeivel áztatá, ajkai lázas szavakat
susogtak, arcza lángolt és ah! mi szép, mi szép volt e perczben
könybenúszó szemeivel. Önuralmam egész erélyére szükségem volt, hogy
érzéseim lázát mérsékelhessem. Ó de mily gyönge, mily erőtlen az ész,
midőn a szívvel kell tusáznia. Érzém, hogy erőm fogyni kezd, és kértem,
kényszeritém, hogy távozzék. Ő engedett. Miért tevé? Könyeim törtek elő,
és sirtam soká… soká… de e könyek olyan édesek voltak!!
… Férjem gyanuja fölébredt. Reszketek. Nem magamért: Arthurért!… Azon
arcz, mellyel férjem tudatá, hogy azt hiszi miszerint szeretőm van,
véremet fagylalá meg! Ön nem szeret, – mondá – én sem önt többé; de
becsületem felett őrködni fogok. És jól vigyázzon ön asszonyom, jól
rejtse el ön e vészes titkot, mert istenemre fogadom, a bizonyosság első
pillanatja kedvesének halált okozand! Én mitsem szóltam. Hazudni nem
lett volna erőm. De Arthurnak távoznia kell!
… Arthur vonakodik engedni kérésemnek. Azt mondja inkább meghal, vagy
megöli férjemet, de birnia kell. Mennyi szerelem, mennyi szenvedély… De
neki távozni kell. Nem engedhetem meg e boldogtalan párbajt, mely
halálát okozhatná. Férjemnek ma tudtára adám, hogy nem szeretem többé, s
kértem: egyezzék meg elválásunkban. Ő gúnyosan fölkaczagott. Azt hiszi
ön asszonyom – felele metsző hidegséggel – hogy báb vagyok, melyet
könnyedén eldobhat magától, hogy egy másiknak készitsen helyet?
Csalatkozik. Én férje vagyok önnek asszonyom, ki jogokkal bir ön felett,
s kinek csep kedve sincs magát a világ élczeinek s gunyorának kitenni
csak azért, hogy önnek gyöngéd érzelmeit egy más iránt, melynek neve
most bűn, megfeledkezés – mentesitse s jogossá tegye. Ön nőm s istenemre
az maradand mindaddig, mig jó akaratomból, értsen meg jól: szeszélyből
nem jön kedvem hozzá, hogy e frigyet felbontsam.
… Mikor szeretünk, a lélek tehetségei is sokkal magasztaltabbak,
élesebbek: módot leltem, mellyel Arthurt kényszerithetem a távozásra.
Hidegséget, szigort fogok mutatni hozzá, s tudtára adandom, hogy ha
rögtön nem enged kivánatomnak, ha megrepedne is szivem e küzdelemben,
többé nem fog látni soha, és még a reményről is le kell mondania, hogy
valaha birhasson. Ő hinni fog e szavaknak, hinnie kell, mert én
bizonyára meg fogom tartani fogadásomat. Neki távoznia kell. Pár hó
alatt – ah! hisz ez egész végtelenség! – remélem szabad leendek, s
akkor… ah akkor!… Láng futja véremet keresztül csak meggondolására is e
boldogságnak.
… Megtörtént. Végtelenül boldogtalannak látszott, de engedett
kérésemnek. De mily hideg is voltam! Bámulok: honnan vettem ennyi erőt
hozzá. Csak midőn távozott, midőn utoljára szoritá meg kezemet, midőn
léptei elhangzának: csak akkor, ah! csak akkor tudám meg mit jelent e
szó: elválás! Lelkemnek minden erélyére szükségem volt, hogy ne hivjam
őt vissza, ne boruljak lábaihoz, mondván: jer, vezess, vigy bárhová, én
tied vagyok, nélküled nincs életem, nélküled nincsenek reményeim!! Nem
tevém. Hála neked mindenható szerelem, hogy ennyi erőt adál lelkemnek!
Holnap indulni fog. Holnap kezdődik boldogtalanságom. De e
boldogtalanság nem tesz kétségbeesetté. Általa nyerhetem meg csupán
üdvösségemet!
* * *
… Három hó, három hosszu, végnélkül hosszu hó múlt el, mióta Arthur
távozott, és férjem mitsem akar hallani az elválásról. Leirhatlan sokat
szenvedek, de el kell rejtenem. Mosolygó arczokat, hideg nyugodtságot
kell mutatnom, nehogy férjem csak sejtsen is valamit szerelmem felől. Ez
föllázitná büszkeségét, s akkor sohasem egyeznék meg elválásunkban.
Mennyi kínt okoz, mennyi erőt igényel e szineskedés, de tennem kell:
üdvösségem függ tőle!… Tegnap vettem első levelét Arthurnak, Londonból.
Azt irja, miként párnap mulva Amerikába induland. Ó ha csak rágondolok a
tengeri ut ezer veszélyeire: szivem elszorul s bánni kezdem, hogy őt
elküldém. De neki erről mitsem szabad tudnia. Megirtam neki, hogy rám
nézve épen oly fájdalmas e távollét, s hogy lelkemnek egy gondolatja,
szivemnek egy dobogása nincs, mely övé ne lenne. Kértem: legyen erős,
várakozzék, s biztatám őt, hogy e számüzetés nemsoká meg fog szünni. Ó
istenem, ha tudná mily kevés reményem van hozzá még e perczben is. De
miként tudathatnám én ezt vele. Ő visszatérne, és… reszketek még a
gondolattól is. Pedig mennyire vágynám őt látni hacsak pillanatokra is…
Nem szabad. Szegény szivem, légy erős!…
* * *
Egy év, egy egész év telt el. Arthur türelme fogyatékán, szivem alig
birja tovább e küzdelmet és férjem még mindig kérlelhetlen. Istenem,
istenem, miként fog e gyászos esemény végződni? Arthur miatt félek,
remegek. A távollét sirja a szerelemnek, mondják. Ah, ha ő megszünnék
szeretni engemet! Ha egy más… Nem, nem, távozzatok gyötrő gondolatok,
nem akarom hogy megmérgezzétek lelkemet, melynek a hit és remény
egyetlen kincse. Én hiszek, és bizom benned szivemnek drága kedvese!…
Leveleit százszor végig olvasom, s csókokkal halmozom el, vajjon teszi-e
ő ezt az enyéimmel?!…
* * *
Ismét egy év mult el. Férjem mindig a régi. Arthur irja hogy tovább
nincs ereje távol maradni. Ah, hiszem, tudom. Hisz engem is majd
meggyilkolnak a vágyak, a szenvedély. Ifju vagyok még. Vérem lángol és –
– ah, nem szabad mondanom: jer, jer, tégy magadévá, légy enyém… Egyedüli
örömem, elszóródásomat rajztáblám adja. Hányszor lefestém őt már ugy,
miként először, miként utószor látám. Képzeletem oly élénken tartja őt
lelkem előtt, hogy képe bizonyára hű. Hisz mindig csak felőle
gondolkozom, mindig csak felőle álmodom… Rövid időn magamat fogom
lefesteni, hogy neki küldhessem. Mennyi örömet fog ez neki okozni. De
vajjon fog-e sikerülni? Mindegy… megkisértem!
… Nincs erőm tovább küzdeni. A vágyak meggyilkolnak. Aztán meg félek,
hogy szerelme megszünik. Hogy e hosszas távollét elviselhetővé teszi a
gondolatot, hogy nem vagyok övé. Történjék bármi: irni fogok, hogy
jőjön!… Talán gyöngeség, gyávaság. De tehetek-e máskép?
Itt végződött a napló.

III.
Ha a müvész festő-állványa előtt nem lett volna annyira elfoglalva
munkájával: Arthur, arczáról, mely az olvasás alatt fokonkint nagyobb
érdekeltséget és föllángolást tanusitott, sok mindent olvashatott volna,
mi nem kis mértékben nyugtalaníthatta volna őt.
De szerencsére igen el volt mélyedve, és igy Arthurnak elég ideje maradt
felindulását leküzdeni, s hideg vérét visszanyerni.
– Igazad volt – szólt elfogulatlan hangon testvéréhez közeledve – e nő
imádásra méltó. De miként e napló kétségtelenné teszi: e nő már szeret,
és pedig miként szeret! Ó öcsém, volna erőd, volna bátorságod e viszony
szétbontását megkisérteni?
– Ha volna-e erőm, bátorságom? Ha egy szenvedély oly magas fokot ért el,
mint szivemnek e boldogtalan szerelme, akkor mi gát, mi akadály sem elég
nagy arra, hogy visszariadjon előle. Hogy czélt érjek, nincs eszköz,
mit, ha sikert igér, vonakodnám fölhasználni!
– Szerencsétlen testvér! Hát annyira elvakitott e boldogtalan
szenvedély, hogy még a legnagyobb igazságtalanságnak, és mi ennél
borzasztóbb: a nevetségességnek félelme sem riaszt vissza? Hát nem
látod-e hogy e nő már mást szeret, s hogy e más épen annyi szenvedéllyel
viszonozza e vonzalmat?!
– Meggyilkolom e mást, hogy a nő engem szeressen. Ó bátyám, te nem
ismered a szenvedély ily magas fokát, a milyen lelkemet ringatja. Te
többször szerettél. Érzelmeidet szétosztottad, azért nem fájtak ugy még
csalódásaid is. Egyik szerelmed romjain uj vonzalomnak fakadtak virágai.
De én, én, ki eddig lelkemnek, szivemnek minden érzéseit kizárólag
müvészetemnek áldozám: én, ki soha, érts meg jól: soha még nőkaroknak
nem éreztem öleléseit, én, ki véremnek, idegeimnek egész szűzies
erejével, tüzével szeretek: én nem birok, nem akarok lemondani, s
történjék bármi: legalább megkisértem megszerezni üdvösségemet. Ezzel
tartozom enmagamnak!
Arthur e szavak alatt, melyeket öcscse szaggatott ingerültséggel, és
felindulással szavalt, erős küzdelmet vivott keblében. Néha ugy látszott
mintha beszélni akarna, egy rögtönzött gondolat azonban visszatartóztatá
őt. Szinleges nyugalommal hallgatta végig testvére lázas szavait, s már
rég megszűnt ez beszélni, a nélkül, hogy feleletet nyert volna.
Hosszu szünet után, miközben a két testvér izgatott léptekkel járt alá s
fel, Arthur törte meg a csendet.
– És mit szándékozol tenni? Hogyan gondolod föllelhetni ismeretlennődet?
– E kép által. Holnap bevégzem s aztán bevándorlom vele az egész
világot, mindaddig mig csak föl nem találom őt! Pár nap alatt itt is
megnyilik a műkiállitás. Ki fogom állitani. Talán megtudhatok valamit
felőle, s csak egy világitó sugaracska akadjon: sovár szivem majd
rátalál annak fényénél.
– Tehát semmi sem képes megváltoztatni szándékodat. Sem az ész szava,
sem kérelmeim?
– Semmi, semmi. Ha már boldogtalannak kell lennem, legalább ne
vádolhassam magamat soha, hogy nem követtem el mindent sorsom
megváltoztatására.
– Akkor szánlak, öcsém. E hölgy szerelme, ki ennyi erőt, önfeláldozást
tanusitott, nem ingatag nád, melyet meg lehessen széditeni még akkor is,
ha – minek még gondolata is borzaszt – kedvesének gyilkosává lennél!
– Mindegy. Legalább nem adom meg magamat gyáván sorsomnak.
* * *
Pár nap alatt a fiatal müvész nagy műgonddal készitett művét bevégzé, s
elhatározásához híven – melytől bátyjának többször ismételt lebeszélési
kisérletei sem tántorithaták el – azt az épen megnyilt műkiállitás
közszemlére kitett festvényei sorába állittatá.
Hogy e kép a műértők részéről, mint a műbarátok által átalános
elismeréssel és csodálással fogadtatott, hogy szerencséjét, nevét
megalapitottnak jóslák általa, hogy az első rendű kitüntetést és
jutalmat már egész bizonyossággal mondák birtokában lenni: ez mind nem,
vagy igen kevéssé érdekelte őt.
A főérdek, mi lelkét egészen elfoglalva tartá, az volt, hogy e kép
eredetiségének kilétét felfedezhesse, s ezért pillanatokra sem távozott
festvénye közeléből, s a szemlélők arczain nem müvészi hatását kereste
művének, hanem a meglepetést, midőn valaki e képben valamely
ismerősének, barátnéjának, rokonának, vagy épen feleségének jól talált
arczképére talál.
Az ismeretlen nő igen kevés ismeretséggel látszott a fővárosban birni,
mert bár már több mint egy hét óta áll a kiállitás tárva, s bár ez idő
alatt a termek szüntelen telve voltak szemlélőkkel: olyanokkal, kik a
müvészi tökélyt bámulák képén, sokkal; de ollyannal, ki abban ismerőjét
lelné fel, egyetlen egygyel sem találkozott.
Feltünő volt az ifju müvész előtt, hogy testvére, Arthur, ki azelőtt a
müvészet ez ága iránt épen nem mutatott valami nagy lelkesültséget, most
annyi érdekeltséget tanusitott, hogy megnyitása óta a nap minden óráját
épen mint ő, a kiállitásban tölté.
Nem is mulasztotta el ebbeli csodálkozását testvére előtt nyilvánitani,
de ez őt csakhamar kielégité azon nyilatkozattal, hogy ez előszeretet, e
lelkesedettség egy velenczei müvész diadalainak láttára támadt lelkében,
ki Londonban ugy mint New-Yorkban a közbámulás és köztisztelet tárgya
volt, s kinek baráti szeretetéről több izben volt alkalma meggyőződni.
E felvilágositás által meggyőzetve csakhamar hozzászokott őt szüntelenül
egyegy festvény szemlélésében elmerülve látni, bárha ez a képekre igen
kevés figyelmet forditott, s kém-szemei untalan a bejáratnál előtünő
látogatókat vizsgálgaták.
Az ifju müvész épen festményének vizsgálóin tartott szemlét, midőn a
bejáraton egy magas, fényesen öltözködött úr tűnt elő, kinek
megpillantására Arthur megremegett egész testében, s arcza halálsápadttá
lőn.
Az ujonnan jött a legelső képek egyikéhez lépett, s mig azt bizonyos
kicsinylő mosollyal vizsgálgatta, addig az orvos testvéréhez sietett.
– Az istenért bátyám, mi lelt? – kérdé ez ijedten – arczod sápadt, egész
valód remeg…
– Rögtön jött szédülés fogott el. Alig birom magamat tartani és egész
testemben szaggató fájdalmakat érzek. Add karodat és vezess haza.
A fiatal müvész feledé, hogy mennyire érdekében fekszik, festvényét
pillanatra sem hagyni el, és testvére kivánatának engedett, kinek
halványsága csak akkor tűnt el némileg, midőn a teremből levezető
lépcsőzeten leérve, a kiállitás épületét odahagyák.
Gyöngéden vezeté őt szállására, s bár csakhamar megszűntteknek
nyilvánitá szenvedéseit, nem hagyá őt többé el, s csak késő este tért
haza, miután meggyőződött, hogy testvérét nemcsak veszély nem fenyegeti
többé, hanem futólagos baja is végkép tovatűnt.
Egész szenvedéllyel csüggött ő bátyján, mint egyedüli lényen, kihez
vérségi kötelék csatolta; mert Arthuron kivül több testvére nem volt, és
igy egész szeretetét ő benne öszpontositá.
Csak midőn szállására érve szokása szerint ismeretlennője naplóját vevé
elő, hogy százszor átolvasott sorain merengve, álmainak tündéreül
megnyerje őt, csak akkor gondolt rá, hogy bátyjának e betegsége mily
roszkor érkezett, s hogy talán az egyedűli alkalmat veszité el általa
ismeretlennője felől valamit megtudhatni.
De testvére iránti szeretete sokkal élénkebb volt, hogysem megbánta
volna a mit tőn. Legfölebb a véletlen szeszélyére szórt egypár átkot, s
azután ismét a naplóba temetkezve sokáig merengett a kedves sorokon, mig
végre szemeire jótékony álom borult, s elveszté öntudatát, hogy lelke
gyöngéd álomkép által ragadtassék egy édes mennyországba, melyről ébren
még ábrándozni is remegett…
Élénk s többször ismételt kopogás ébreszté föl.
Midőn pongyoláját magára vetve ajtót tárt, azon egy idegen úr lépett a
szobába.
Magas, szikár termetű férfi volt ez, hidegen szigorú arczkifejezéssel,
melyet nagy lelógó bajusza, és sűrű haragos szemöldei még szigorúbbá
tevének.
Mi már ismerjük ez idegent. Legalább egyszer, futólagosan láttuk őt.
Emlékezhetnek szép olvasónőim a kiállitási teremben azon férfira, ki
megjelenésével Arthurra oly élénk hatást gyakorolt. Ezen férfi senki sem
volt más mint amaz idegen.
De müvészünk előtt tökéletesen ismeretlen volt, és igy természetesnek
tarthatjuk csodálkozását e szokatlan kora látogatáson, egy idegen
részéről.
– Várnai Ákos festész úr?
– Én vagyok.
– Bocsásson meg uram, hogy ily korán háborgatom önt, de egy igen fontos
és sürgős dologban jövök, mely nem szenved halasztást.
– Szolgálatjára állok.
– Én Árkosi báró vagyok.
– Nincs szerencsém.
– Érthetőbben fogok beszélni. Én férje vagyok azon nőnek, kinek
arczképét ön oly élethűn eltalálta, s melyet tegnap volt alkalmam
bámulhatni a műkiállitáson.
A müvész arczán e szavak hallatára bizonyos görcsös rángatózás suhant
át, de elég erős volt felindulását leplezni, s hideg, kimért hangon
mondá:
– Nem értem önt, báró úr.
– Bámulatos. Pedig ugy hiszem elég értelmesen fejeztem ki magamat. Én
férje vagyok uram azon nőnek, kinek ön élethűn talált arczképét a
kiállitásban kitette.
– Ön téved, báró úr. Én nem arczképet adtam a kiállitásba. A festvény,
mi nevem alatt áll ott, egy eszményképet ábrázol. Önnek nejét nincs
szerencsém ismerni.
– Csodálatos. És mégis a legkisebb vonásig el van találva! Minden,
minden, még ama kis fekete szeplő is állán. Becsületemre, ez meglep!
– Engem hasonlólag, uram; annálinkább, mert mint már mondani szerencsém
volt: én sohasem láttam a bárónőt.
– Nem?! Lelkemre ez különös összetalálkozása a véletlennek. Midőn egy
eszményi kép, melyet a müvész föllelkesült phantaziája teremt, annyira
találkozik egy élő nő arczképével, kit önön kivül senkinek sem jutna
eszébe eszményinek találni. Ha ha ha! Nem találja ön is szerfölött
nevetségesnek e véletlent!?
– Bocsánat, báró úr, de meg nem foghatom…
– Mi jogosit fel e viseletre? Mindjárt megmondom. Uram, én nem vagyok
azon emberek közől, kiket oly könnyen fel lehet ültetni, s kik arra
látszatnak születve lenni, hogy mások által bolondokká tétessenek. Én,
mint már kétszer is mondám, férje vagyok azon nőnek, s azért jövök, hogy
megtudjam öntől: minek köszönjem a meglepetést, hogy nőmnek tudtomon és
akaratomon kivül festett arczképét közszemlére kiállitva találjam?
– Miért kényszerit báró úr harmadszor ismételnem: hogy én ön nejét nem
ismerem, sohasem láttam?
– Ön hazudik!
– Báró úr!
– Ön nem elég hogy aljas, ki egy ember házába lopózkodik, hogy
becsületét megrabolja, mert hasztalan minden tettetés: ön nőmnek
szeretője. Rég gyanitom e szövetséget, most már bizonyos vagyok benne.
Nem elég, mondom, hogy aljas; gyáva és hazug is akar lenni.
– Ne tovább báró úr!
– Még egyszer ismétlem: ön hazug, gyáva!
– Vegye vissza ön e czimeket báró úr!
– Soha. Hanem ha önben van még egy parányi becsületérzés…
– Holnap öt órakor reggel a budai hegyek közt a „Fáczán“ közelében.
– Nyolcz órakor, ha önnek is ugy tetszik. Akkor szoktam kelni, s engedje
meg, hogy szokásomat követhessem.
– Nyolcz órakor tehát.
– Ott leszek. De tudtára kell adnom, miszerint csep kedvem sincs ok
nélkül kikocsikázni.
– Engedje ön részemről is megtenni e figyelmeztetést.
– Tehát!
– A „Fáczán“ közelében, nyolcz órakor!
A báró távozott. Az ifju müvész arcza elhatározottságot és örömet
fejezett ki.
– Mily szerencse! – kiálta fel. – Megölöm, vagy ő gyilkol meg engem!
Épen jókor jött. E reménytelen, határozatlan állapot elviselhetlenné
vált! Tehát meghalok, vagy szabaddá teszem őt! Szabaddá?! Hiszen kedvese
van, kit szeret. Mindegy. Megölöm e kedvest is, s akkor szeretnie kell!…
De Arthurnak mitsem szabad e párbajról tudni. Megkisértené
megakadályozását, s kellemetlen jelenetek fejlődhetnének.
E gondolatok után, melyeket izgatottságában fennhangon mondott el,
öltözködni kezdett, miközben hidegvérét és nyugodtságát tökéletesen
sikerült visszaszereznie.
És erre épen nagy szüksége volt, mert kevés időre e jelenet után bátyja
lépett a szobába, kinek természetesen mitsem szólt ez esemény felől, s
ki előtt oly elfogulatlanul viselte magát, mintha misem történt volna, s
bár csaknem az egész napot társaságában tölté, viseletében misem volt,
mi ennek gyanuját fölébreszthette volna.
Késő este volt, midőn a két testvér elvált egymástól, de még sem annyira
késő, hogy Ákos egy barátját, egy fiatal orvost, föl ne kereshette
volna, tudtára adni a nap eseményeit, s fölkérni segédül a viadalnál.
Ennek társaságában találjuk őt másnap reggel a kijelölt időben a
„Fáczán“ közelében. Nem volt okuk a várakozás unalmassága ellen
panaszkodni, mert a báró is csakhamar megérkezett egy orvos és segédje
kiséretében.
Szótlanul köszönték egymást, s elindulának alkalmas hely keresésére.
Nem kelle sokat fáradniok: alig száz lépésnyire az emlitett vendéglőtől
egy kisded térre akadtak, hol a világon legkényelmesebben lehetett
egymást meggyilkolniok.
– E hely talán elég jó! – mondá a báró.
– Amint tetszik! – válaszolt a festész.
A társaság megállapodott. A báró segédjének félrevetett köpenye alól két
kard tünt elő, mig a festész segédje két egymáshoz mindenben hasonló
pisztolyt vőn elé kabátja zsebéből.
A segédek tanakodni nehány lépésre félrevonultak, s mig az orvos sebészi
táskáját rendezgette, az ellenfelek izgatottan járkáltak alá s fel a
regg harmatjától még nedves pázsiton.
Senki egy szót sem szólt. Azon ünnepélyes csend volt ez, mely
párviadaloknál a viadalt közvetlenül megelőző perczekben szokott
bekövetkezni. Midőn mindenik fél saját gondolataival van elfoglalva, s
mely a milyen természetes, épen oly czélszerű is, mert elleplezi némileg
azon felindulást, gyakran remegést, mit mindenki titkolni igyekszik, s
mitől kisebb nagyobb mértékben a legbátrabb férfi sem mentt.
Végre a segédek visszatértek s tudatták a felekkel, miszerint
pisztollyal fognak verekedni, s a lövés tizenöt lépésről s egyszerre
történendik.
Mindkét fél közönyös arczczal, ellenmondás nélkül fogadá e tudósitást, s
mig a báró segédje a pisztolyok megtöltésével foglalkozott, addig a
müvészé a helyet mérte, s jelölte ki mindkét felől egyegy zsebkendővel.
Mindkettő pisztolyt vőn kezébe, s a kijelölt helyre állt.
– Uraim, a „három“ szóra lőni fognak – mondá a báró segéde, és olvasni
kezdett: – Egy… kettő… három!…
Mindkét lövés eldördült – mindkét ellenfél véresen rogyott össze.

IV.
A segédek és orvos hozzájok siettek.
A bárót halva találák. Ellenfelének golyója épen szivén furódott
keresztül.
A festész életben volt ugyan, de oly veszélyesen megsebezve, hogy az
orvos, ki azonnal kötözni kezdé a sebet, sohajtva nyilvánitá, miszerint
igen kevés reménye van őt az életnek visszaadhatni.
Szerencsére a hely hol a párviadal történt, mint már emlitők, alig száz
lépésnyire volt a „Fáczán“ vendéglőtől, s itt leltek szobát, hová a
megsebzettet gyöngéden beszálliták, mig a báró testét segédje házába
viteté.
A festész öntudatlan állapotban feküdt kórágyán barátja és az orvos
által pillanatra sem hagyva el; s mig őt ápoltatása és ha lehetséges,
meggyógyitása iránti megnyugvással pillanatokra egyedül hagyjuk, jerünk
testvéréhez, ki e gyász esemény felől még mit sem tud, s ki e nap
reggelén egy szinte igen fontos lépésre határozta magát, mely testvéri
szivének becsületére válik, s melyet ha igazságosak és méltányosak
akarunk lenni: elhallgatnunk nem szabad.
E fontos lépés semmi sem egyéb, mint egy titoknak fölfedése, melyet
viselete után itélve a találékony olvasó már ugy is sejt, s melyet ez
épen e nap reggelén akart testvérének fölfedezni.
Alig mult el reggeli nyolcz óra, midőn testvére szállására ment, de
hasztalan, már nem találta honn.
Dél felé ismétlé látogatását, épen oly eredménytelenül.
– Hátha már késő lenne?! – kiálta fel szemrehányólag, s gyötrő
sejtelemtől kapatva meg. – A bárónak kétségkivül szemébe tünt neje
arczképe, és hátha… ah, hatalmas isten! csak e csapást ne mérd rám. Én
lennék halálának oka. Miért nem fedém fel e gyászos titkot azonnal
előtte?!
Mohó sietséggel ment a kapushoz tudakozódni.
– Reggel korán ment el hazulról.
– Korán?
– Alig volt hat óra midőn távoztak.
– Tehát nem egyedül volt.
– Egy barátja jött hozzá, s azonnal bérkocsiba ültek, mely őket a kapu
előtt várta.
– S azóta nem volt honn?
– Nem. Azóta mit sem tudok felőle.
Arthur szivében tőrszurást érzett e szavakra, s minden áron
bizonyosságot akarván szerezni, a báró lakására sietett.
Itt mindent a legnagyobb zavarban lelt.
A szolgák fejöket vesztve futkostak ide s tova, s csak nagy sokára akadt
egyre, ki képes volt kérdéseire némi összefüggéssel válaszolni.
Ettől megtudta az eseményeket.
Hogy ki volt a báró gyilkosa, azt hevesen dobogó szíve azonnal tudtára
adá, de a párbaj mikénti meneteléről, valamint a báró ellenfeléről
bizonyost mégsem tudhatott meg.
A szolga elmondá, hogy e tekintetben a házban kitől sem nyerhet
felvilágositást, de meg tudta mondani azon úr nevét és szállását, ki ma
reggel urával elkocsizott, s ki pár órával később a halottat a palotába
szállittatá.
Arthur a báró segédéhez sietett, s ettől tudá meg a történtek
részleteit.
Azonnal bérkocsiba veté magát, s bár a kocsis, dús ajándékai által
meghóditva, oly sebesen hajtott, mint csak lovai győzék, nyugtalan szive