Balázs Sándor beszélyei (1. kötet) - 3

– Harmadszor vagyok lekötelezve. De hogy elbeszélésemre térjek: Nőm
viseletében annyi báj, annyi ellenállhatlan kecs feküdt, hogy egészen
elbűvöltettem általa, és sehogy sem birtam rávenni magamat, hogy e
kedves teremtést szemrehányásaimmal keseritsem.
– Ön valódi példányképe a férji gyöngédségnek.
– E tulajdonnal ugy hiszem jogosan hízelgek magamnak.
– Elvitázhatlanul. Tehát mitsem szólt ön?…
– Egyetlen egy hanggal vagy tekintettel sem adám tudtára, miszerint
tudomására jöttem e gyászos titoknak. Viseletem mitsem változott, s
valóban szegény kis nőcskémnek igen sok arcz- és lélekismerettel kellett
volna birnia, hogy valamit gyanithasson.
– Tehát ön magába rejté szenvedéseit?
– Ha orvosom el nem tilt minden rendü és rangu fölindulást: érzem hogy
végnélkül sokat szenvedek, de igy…
– Ugy vette ön a dolgot amint van?
– Megnyugtatám magamat némileg azon remény által…
– Minő remény által?
– Hogy ha e körülményen a véletlen nem változtat…
– Nos?
– Majd csak hozzászokom valahogy.
– E bölcsészet önnek minden időben becsületére fog válni.
– Tehát ön helyesli viseletemet?
– Azt nem mondám. Hanem értem, és természetesnek találom, mert az
egyéniségéből foly.
– Higye meg uram, hogy a nélkül hogy magamat legkevésbbé is dicsőiteni
akarnám, meg kell vallanom, miszerint azt hiszem, hogy helyzetemben
ritka férj lett volna képes ennyi önuralomra.
– Igaza van. E viselet meglepőleg ritka. Minden más férj talán máskép
cselekedett volna.
– Ön igazságos, s ez nekem végtelen örömet okoz. De hallja ön, mi
történt tovább. Nőm viselete fokonkint gyöngédebb s szeretetreméltóbbá
vált, s én leszámitva némely kellemetlen jeleneteket, melyek inkább vagy
kevésbbé ilyszerü előintési intézkedések alkalmazását tevék szükségessé…
– Hajlandónak találta magát megszokni.
– Azt hittem hogy az lehetséges. Higye meg uram, komolyan hittem.
– És most?
– Másfélévi önámitás után látom át hogy az lehetlen, hogy az felülmulja
erőmet épen ugy, mint akaratomat.
– És most véget akar vetni e kellemetlen helyzetnek?
– Semmitsem ohajtok inkább.
– De mondja ön: miért találja most elviselhetlennek azt, mit másféléven
keresztül elviselhetőnek tartott?
– Őszinteségem daczára, mit ön irányában tanusiték, e tárgyban egészen
nyilt nem lehetek. Tudja ön, vannak dolgok, mikről világosan beszélni
nem szabad. Annyit azonban tájékozhatás végett meg kell emlitenem,
miszerint az egészet nőmnek egy bizarr szeszélye okozá, mely magában
véve jelentéktelennek látszik ugyan.
– De mi ön előtt mégis fontossággal bir?
– Ugy van. Az egész viszály egyébiránt semmisem egyéb, bizonyos név
fölötti vitánál, melyet… De talán már is sokat mondtam?
– Nyugtassa meg magát. Ön nem mondott sokat.
– Elég az hozzá, hogy e kellemetlen helyzetnek véget akarok vetni.
– És most tanácsomat jött kikérni, vagy épen segédjeül akar felszólitni
vetélytársa ellen?
– Távol legyen tőlem e vérfagylaló gondolat. E tekintetben határozott
nézetekkel birok. Egészen más tervem van, melyel szintugy czélt érni
gondolok, s melynek azon előnye is megvan, hogy mi veszéllyel sincs
összekötve.
– Halljuk ezen veszélytelen tervet?
– Mielőtt azonban ezt elmondanám, értesitnem kell önt bizonyos
körülményekről, hogy átláthassa, miszerint nem cselekedhetem máskép.
– Kész vagyok azokat figyelemmel meghallgatni.
– Képzelje uram, én egy fillér vagyonnal sem birok.
– Oly tulajdon, melyben önön kivül milliók osztoznak.
– Azaz, hogy ne értsen ferdére. Én jómódu ember vagyok, és mégsem birok
semmivel sem.
– Ha nem sziveskedik világosabban kifejezni magát, sehogysem birom
elképzelni.
– Vagyonomat nőm után birom.
– Értem.
– És igy miután csep kedvet sem, sőt valóságos idegenkedést érzek a
nélkülözések és szegénység iránt.
– Nem akar nejével szakitani. Ez eléggé eszélyesen van gondolva.
– Nemde? Hanem ez még nem minden…
– Ah, mit mond ön?
– Igazat. Legénykoromban, sőt nőszülésem első éveiben is könnyelmű,
kicsapongó életet folytattam. Dorbézoltam, kártyáztam, és mi ezeknek
természetes következése: adósságokba vertem magamat.
– Hogyan uram, ön adósságokba verte magát?
– Borzasztólag. És csak képzelje ön, több mint tizezer pengő tartozásom
van, s mi helyzetemet még ijesztőbbé teszi…
– Uram, ön rémületbe ejt!
– Ez összeggel Gáspár rokonnak tartozom.
– Ah!
– És pedig oly kötelezvénynyel, mely szerint bármely pillanatban
börtönbe csukathat. És igy…
– Vele sem szakithat. Ez természetes.
– Miután azonban helyzetemet sincs erőm tovább elviselni…
– Öngyilkos akar lenni? boldogtalan ember!
– Uram, ön gúnyt űz belőlem!
– Mentsen isten. De hát mit szándékszik tenni?
– Mindjárt megmondom. Nőm módnélkül szeret olvasni.
– Hiszen ez egyike a legszebb tulajdonoknak!
– Nemcsak, hanem a regények különös hatással vannak jó szivére. Képzelje
ön, mióta „Tamás bátyát“ olvasta, cselédeit folytonosan önözi!
– Szép. De mi köze van ennek ez eseményhez?
– Sokkal több mint előre gyanitá ön. Miután tudom, hogy nőmre az olvasás
oly nagy hatást gyakorol, szeretném ha valaki történetemet szépen
leírná, és…
– És?
– E czélból jöttem önhez, és önnek nem szabad tőlem e szivességet
megtagadni. Ettől függ jövendőm, szabadságom, boldogságom!
– Ha ön ez eseményt szépen akarja leiratni, akkor folyamodjék máshoz.
Sajnálom, de mitsem tehetek önért.
– Nem nem! Ön nem fog engem elutasitani. Önnek meg kell igérnie.
– Mitsem igérhetek.
– Addig nem távozom innen. Meg kell önt lágyitanom.
– Az esetben ki kell jelentenem, hogy hasztalan leend ittléte, mert
ezzel czélt nem fog érni. Én távozom, s itt hagyom önt. Miért nem
folyamodik máshoz?
– Nincs ismeretségem. Egyedül önhez van bizalmam. És önnek nem szabad
engemet remény nélkül elutasitani.
Átláttam, hogy nem menekülhetek tőle máskép, meg kelle igérnem; de
gondoskodtam róla, hogy oly határidőt szabjak szavam beváltására, melyet
kényem kedvem szerint húzhassak, halaszthassak akár az örökkévalóságig.
Örömtől sugárzó arczczal távozott, s engem sajátságos gondolatok között
hagyott e théma fölött: a czivilizatio befolyása az emberiség
történetére.
Czivilizált férj talán több is van ilyen; de barbar – bizonyára egy
sincs.
Nehány nap mulva ez elbeszélés után, esetlegesen összetalálkoztam vele.
Szinte féltem, hogy regényével fog gyötörni.
Csalatkoztam.
Örömsugárzó arczczal adá tudtomra, miszerint erre már szükség nincs
többé, miután az esetlegesség – miben mindig remélt – segitett baján:
Gáspár meghalt, és pedig összes vagyonát neki hagyományozta.
– És neje? – kérdém most már valódi kiváncsisággal.
– Most már kizárólag engem szeret. És miután most már gazdag vagyok,
megboszúlhatom előbbeni viseletét.
– Ön meg akarja gyilkolni őt?
– Nem. Hanem Füred helyett, hová rettenetesen készül, Parádra viszem
fürdőre, melynek vizét rettenetesen gyülöli!
Ő megboszúlja magát nején – mondám magamban – hát én ne boszúljam meg
rajta egy megrabolt délelőttömet?
De bizony megboszúlom! – határzám, s leirtam e jelenetet, melyet ha
nagyon unalmasnak fog találni az olvasó, ő is megboszúlhatja magát
rajtam: ha megbánja, hogy keresztülolvasta.


ELÉRHETLEN CSILLAG.
Várnai Ákos fiatal festész egyszerü, de még pongyolaságában is bizonyos
izlést tanusitó szobájába vezetem olvasóimat.
A butorzat részletes leirását elmellőzöm; különben is egy müvész
szobájában, ki még hozzá fiatal és kezdő, anélkül sem lelhetni olyas
darabokat, mikről a tulajdonos előnyére beszélni lehetne. A
festő-állvány mindössze is, mi emlitést érdemelne, s ez is legfölebb a
többi daraboktól elütő azon tulajdonáért, hogy hasznot: kenyeret ad
tulajdonosának.
A fiatal müvészt – mint rendesen a nap reggeli óráiban – ez állvány
előtt találjuk, egy félig bevégzett arczkép előtt, mely egy az első
fiatalságon alig tul levő igen szép arczu nőt ábrázol, s melyen a fiatal
müvész nagy műgonddal, s bizonyos előszeretettel látszik dolgozni.
Az arcz, mi már csaknem bevégzettnek tekinthető, noha a müvész majd
minden pillanatban talál rajta valami javitnivalót – mint gondos anya
vigalomba készülő leánya piperéjén – mind lélekbúvárok, mind festészek
előtt nem kis mértékben lehetne érdekes, s nem kevés eredményt igérne a
ráforditott észlelődések jutalmául.
Avatatlan, alig felületes ismeretekkel biró szem is első pillanatra
felismerhet némely kinyomatokat rajta, melyek viharos multról s magas
foku szenvedélyekről tesznek tanubizonyságot, de melyeket bizonyos
önmegnyugvásnak, kibékülésnek vonásai szeliditnek és mérsékelnek.
Sötét, átható szemeiben a szenvedély lángja ég, mig picziny finom
metszetü ajkai oly gyermeteg, oly játszi mosollyal köszöntik a
szemlélőt. A patyolat- kissé előrehajló áll, apró gödröcskéivel örök
fris kedélyt hirdet, mig egy finom, alig észrevehető kék vonal a szemek
alatt, mely lefelé az arczon kissé felötlőbbé válik, némi komor
szinezetet ad. Buja, bár nem összenőtt szemöldjei élv után látszanak
sovárogni, mig a bágyadt szempillák, s a kevéssé összehajló orrlyukak
lemondást vagy legalább is kimerültséget gyanittatnak. És igy tovább,
mintha az egész arcz ellentétek mozaikja lenne.
A müvész, ecsettel kezében, elhagyja munkáját pillanatokra, s elmereng e
vonásokon, mig egyszerre csak észreveszi, hogy negyedek tűntek oda, mig
ő semmit nem tőn egyebet, mint merengett – – legfölebb sohajtozott.
Az állvány mögött asztalka áll, s rajta tükör, melybe egy miniature
festésü képecske mosolyog, mely a félig kész s életnagyságu arczot
ábrázolja, s mely mint látszik, a müvésznek másolati példányul szolgál.
E képecskét, melynek rámázatja finom arany lemez, féltékeny gonddal
látszik őrzeni az ifju festész, mert bár zárt ajtónál dolgozik,
mindannyiszor bizonyos félénk mohósággal rejti azt keblébe, valahányszor
csak legparányibb neszt vesz észre bejárata előtt.
E pillanatban is közeledő léptek hangzottak az ajtó előtt, s ez egyszer
nem volt fölösleges ovatosság féltett kincsét elrejtenie, mert e léptek
egyenes irányban ajtaja felé vezettek, melyen csakhamar türelmetlen s
ismételt kopogások hallatszának.
Müvészünk bizonyos kellemetlen készséggel sietett vendégének ajtót
tárni.
Hirtelen örvendetes meglepetés villanyzá fel vonásait, s egy
önkénytelenül előtört fölkiáltás után réglátott testvére karjai közé
veté magát, kit e pillanatig még mindig az oczeánontúli hazában hitt,
hová ezelőtt évekkel utazott, s honnan csak ez órában érkezett Pestre.
– Bátyám!
– Öcsém!
S a két testvér ismét egymás karjaiba omlott, hol hosszas perczekig csak
szivök dobogásai tudaták egymással boldogságukat.
Véletlen jött örömek között talán egy sincs oly boldogitó, oly lázas
gyönyört nyujtó, mint nem remélt, nem várt, de hőn sovárgott
viszonlátása azoknak, kik sziveinknek kedvesek.
A két testvér többször kisérté meg az öröm lázát mérsékelni, de
hasztalan! egy pillantás, egy pár szaggatottan kiejtett szó, s ők
mintegy önkénytelen engedve a természet gátot nem ismerő vonzerejének,
ismét egymás karjai közt lelék fel egymást.
Mintha mindkettő tünékeny álomkép által hitte volna magát csalódásokra
ragadtatni, lázas erővel kulcsolák egymást szivökhez, hogy ha csalékony
álomkép is e boldogság – de legalább minél hosszabb legyen!…
Végre lecsendesedtek némileg a megittasult érzések, s a két testvér
képessé lőn nyugodtabban élvezni a viszonlátás gyönyörét.
A hogy lecsendesült a vér, fecsegővé lön a nyelv, s ők kifogyhatlanok
voltak a kérdezősködésekben, melyeknek mindegyikére egy-egy uj kérdés
lőn a felelet.
A legügyesebb, leggyakorlottabb gyorsiró sem foghatott volna hitele
koczkáztatása nélkül e párbeszéd leirásához, melynek gyakori
összefüggéstelen értelmetlenségét csak a sziv harmoniája volt képes
érthetővé, összefüggővé tenni.
Minthogy azonban az olvasónak szüksége van e párbeszéd ismeretére,
elmondunk belőle annyit, mennyit e beszély megértésére nélkülözhetlennek
tartunk:
Az ujonnan érkezett testvér, kit Arthurnak nevezett a fiatal müvész,
orvos volt, s mint már tudjuk, ezelőtt évekkel Amerikába utazott, honnan
csak ezelőtt alig pár órával tért vissza hazája fővárosába.
Elutazása okát, mely rögtöni volt, homály fedé; s valamint elutazása
napján atyjához irott levelében mi emlitést sem tőn róla, ugy mostis
testvére idevonatkozó kérdezősködéseire mindig kitérőleg felelt, s oly
gyorsan mint csak lehete, más irányt ada a beszélgetésnek.
Annyit azonban örömtől sugárzó arczczal nyilvánitott, hogy a rejtélyes
ok, mely őt hazájából számüzé, megszünt, s ő most oly szép, oly
boldogitó reményekkel tért haza, mint milyen vigasz, remény nélküli
kétségbeeséssel távozott.
Ezután családi viszonyokra került a sor, s bár e két testvér
jellemzésére nem lenne épen fölösleges azon önzéstelenséget, mellyel az
ez idő alatt elhalálozott atyjok után maradt csekély örökséget illetőleg
végeztek, fölemliteni; de minthogy e családi viszonyok egyenes
összefüggésben történetünkkel nem állanak: hagyjuk őket figyelem nélkül
csevegni, s azalatt ismerkedjünk meg külsejökkel.
A festész régibb ismerősünk: előbb tehát őt vegyük szemlére.
Távol legyen azonban, hogy ez által Arthurt, ki mint korosabb, ebben
némi okot lelhetne neheztelni – sérteni akarnók.
Isten mentsen! mi csak a korábbi ismeretség előnyeinek hódolunk.
Aztán különben is Arthur sokkal jobb testvér és sokkal
felvilágosodottabb férfi, hogysem világos sértés nélkül föltehetnők
róla, hogy e csekélység őt sérthetné.
E mentegetőzések után hozzá foghatunk ismerkedésünkhez:
Várnai Ákos…
Bocsánat! Még egyet!
Szép olvasónőink hihetőleg hozzá vannak szokva a müvészeket – legalább
regényekben – magas, karcsu termetü, halvány, szenvedő arczu férfiaknak
tartani, bágyadt kék szemekkel, de annál fényesebb fekete fürtökkel.
Hogy a csalódás kellemetlenségétől mindenkit megkiméljünk, bátrak
vagyunk előre megjegyezni, hogy a mi festészünk épen nem bir az
előszámlált előnyös tulajdonokkal, ő a világon a legegyszerübb,
legigénytelenebb külsejü müvész, annyira, hogy azok, kik azzal
hizelegnek maguknak, hogy külsejökről képesek az emberek rangját,
foglalatosságát eltalálni: őt üzletének élő kalmártól kezdve egész egy
szenvedélyes gazdáig, mindennek tartanák inkább, mint annak a mi:
müvésznek.
De nem akarunk minden zománczot letörölni festészünk egyéniségéről:
nehogy mielőtt más, nemesebb okoknál fogva szerencsés lehetne a szép
olvasónők rokonszenvét megnyerhetni, külseje iránti elfogultság által
már előre elveszitse a még meg nem nyert kegyet.
Várnai Ákos huszonkétéves fiatal ember.
E tulajdonsága talán egyetlen egy, mi kivétel nélkül mindenki előtt
kellemes ajánló levél.
A fiatalság bűbájos hatalmának ki sem képes ellenállani. Olyan ez mint a
tavaszi napsugár, mely ragyog, éltet, tenyészt, s melyet ibolyákkal és
gyöngyvirágokkal üdvözöl hegy, völgy egyaránt…
Termete közép, s bár europai fogalmak szerint a deli melléknévre alig
tarthatna igényt: arról mindenesetre biztositva lehet: hogy élczek
kovácsolására sem hí fel általa senkit.
Arczának – melytől a kifejezést nem tagadhatni meg – vonásai nem
elragadók ugyan s szigoru itész által talán még szabályosaknak sem
neveztetnének; van mégis e zilált s kemény vonásokon bizonyos
erőkinyomat; bizonyos önbecsérzet, mi kivált a lelkesülés, fellángolás
pillanataiban oly sajátságos kellemet, bájt kölcsönöz, minővel az
olympjátékok hőseit képzelem a görög, meg nem vesztegetett izlésü
delnőket meghóditani.
Szemei nem eszményi kékek, nem is ragyogó feketék, de e szürke kis
szemsugarak áthatók mint élesre kifent tőr, és villogók mint napsugarak
által megfényesitett meztelen szablya.
E leirás után láthatja az olvasó, hogy fiatal müvészünk ha nem szép is,
de mindenesetre férfias alak volt; s e tulajdon bár fiatal ábrándos
leánykák előtt ritkán emel eszményképekké: tapasztalt s az életet ismerő
nőknél gyakorta kegyenczekké tesz…
Fiatal müvészünk, korának s alkatának ez előnyeit nem ismeré, legalább
nem vette igénybe soha.
Ő szenvedélyének egész osztatlan erejét egy tárgyban öszpontositá, s ez
egy tárgy: müvészete volt.
Ennek áldozá ő szivének minden dobbanását, lelkének minden gondolatait.
Ábrándai csak ezzel foglalkozának, s ha szép álmai voltak, azok nem
rejtett magányba szálliták lelkét egy imádott kedves ittasitó karjai
közé: méltóságos alakok övedzék babérral fürteit, s ez alakok ugy
hasonlitának Correggiohoz… Raphaelhez…
És ez igy volt beszélyünk kezdeteig.
De a fiatal, vágyteljes szivnek nem elég az eszmény, neki élet, valóság
kell. Félig tölti csak ez be a szivet, s a másik fél is hangot ad
igényeinek, mihelyt akad valami, mi megragadja a képzeletet, lelánczolja
az érdeket, s lángra gyujtja a vért…
Fiatal müvészünk…
Na, de ne előzzük meg az események menetét, s kössünk ismeretséget az
orvossal is.
Várnai Arthur öt évvel volt idősebb testvérénél, s ha azt mondjuk
felőle, hogy csinos deli termetü férfi: akkor minden valószinüséggel
csak a nők egyhangu véleményét fejezzük ki.
Arcza, ellentétben testvéreével, szabályos, megragadó vonásokkal birt, s
fényes fekete szemei bizonyára ritkán téveszték el kellő hatásukat.
De nemcsak a külső az, mi Arthurt öcscsétől megkülönböztette.
Hajlamaik, vágyaik, fogalmaik, nézeteik, mind, mind elütők valának.
Arthur nagyon jól ismerte külseje előnyeit, s lehetőleg fölhasználta,
hogy ne mondjuk kizsákmányolta azokat, s bárha ledérnek nem volt is
nevezhető, bizonyos dolgokban épen nem volt lelkiismeretes.
Szerencsére elmondók hőseink felől mit tudatni akaránk, mert lám, a
családi értekezésnek vége, s ők egy más, bennünket különösen érdeklő
körülménynyel foglalkoznak, mi ugy látszik, a két testvért egyaránt
elfoglalja.
De tán jobb lesz őket magukat beszéltetni.
– És te festész levél – kezdé Arthur. – Jól tetted. Kora hajlamaid már
mind e pályára intének, s alig van nagyobb boldogság az életben, mint
oly dolgokkal foglalkozni, melyek öszhangzásban állanak a sziv
hajlamaival. De hadd lám, mennyire haladtál? Mutass vagy egyet műveid
közől.
– Itt van készülőben egy női kép. Jer, nézd. Ezt különös gonddal
dolgozom, s azt hiszem felőle, hogy legsükerültebb darabom.
– Matild?!… – kiálta fel meglepetéssel Arthur.
– Mit mondasz?!
– Semmit. E kép feltünőleg hasonlit egy nőhez, kit Matildnak neveznek, s
e hasonlat lepett meg. Bostonban ismertem őt, egy bankár neje volt. Kit
ábrázol e kép?
– Senkit… Eszményi alak.
– Akkor széttépheted művedet öcsém: ez arczon nagyon kevés eszményi van.
Az élet ül itt testvér, vágyaival, szenvedélyeivel. Ez alak nem
eszménykép.
A festész, ugy látszik, készebb volt müvészi hitelét koczkáztatni,
semmint bevallani hogy bátyjának igaza van; egykedvűleg válaszolá:
– Phantaziám élénktelenségének és felfogásom hiányának ródd fel a
hibákat, de e kép eszményi alak.
Arthur merően tekintett testvére szemei közé. Vonásai lassankint
elszomorodának.
Szünet után mohón megragadá kezét:
– Öcsém, te nem szeretsz többé ugy, mint egykor szeretők egymást, amidőn
nem volt lelkünknek egyetlen gondolata, melyet vonakodtunk volna
egymással közölni. Öcsém, légy nyilt, e kép?
– Legyen, mindent elmondok. Hiszen te testvérem vagy, ki előtt nem
szabad semmit eltitkolnom.
– Igy, igy öcsém, legyünk ismét a régiek. E kép?
– Nem eszményi. E kép eredetije él, vagy legalább élt egykoron.
– Mit mondasz? s te nem ismered őt?
– Sohasem láttam.
– S ez arczkép?
– E másik után készül, melyet maga a nő festett – kedvese számára.
Arthur mohón ragadá ki testvérének kezéből a miniature-képet, s
hosszasan merengett rajta vizsga tekintetével. Nehány percz mulva
élénken kérdé:
– Ki számára készited ez arczképet?
– Senkiére. Magam magamnak fogom megtartani.
– De hátha ez arczképet valaki tetszésed szerint megfizetné?
– Milliókért nem adnám!
– Különös, és miért?
– Mert…
– Mert?
– Mert ez arczkép eredetijét szeretem, s mert ez arczkép által remélem
őt feltalálhatni.
– Te szereted őt?
– Szenvedélyesen; s hogy feltalálhassam, festém e képet; s ha
feltaláltam: kész vagyok odadobni életemet, legyilkolni férjét épen ugy
mint kedvesét, csakhogy birhassam őt!
Arthur arcza e szavakra fájdalmat, rémületet fejezett ki, mint azelőtt
meglepetést.
– Szánlak testvér, te egy gyilkoló szenvedélynek lettél rabjává, melytől
félek, hogy vészt hozand reád. De mondd csak, tehát sohasem láttad őt?
– Soha.
– És miként jutál ez arczképhez?
– Igen egyszerüen. Halld:
– Mintegy két hóval ezelőtt egy napon a közel hegyekbe rándulék ki, azon
szándékkal, hogy csak éjjelre fogok visszatérni a városba, melynek
poros, bűzhödt levegőjét már alig birám tovább, s melytől, ha csak
órákra is menekülni, roppant élvezet volt nekem. A zöldbe érve
tökéletesen át akartam élvezni egy kirándulás gyönyöreit, s azonnal
kalandozni indultam a lombdús fák által ékitett bérczek közé. Kétszeres
érdekkel ragadták meg lelkemet a táj szépségei. Mint ember elragadtatám
nagyszerüsége által az egésznek, mint festész térdre omolva hódoltam
harmonikus összeállitásán, mystikus szerkezetén a részleteknek. Mindig
távolabb haladtam, a nélkül hogy erről legkisebb tudomásom lett volna,
amint a magasabb csúcs, egy gyönyörü kilátást igérő pont tűnt szemem
elé, s én oda irányzám lépteimet. A csúcsra érve még át sem adhatám
magamat tökéletesen a vizsga szemlélődésnek, midőn a fűben, alig két
lépésnyire lábaim előtt, egy könyvet pillanték meg, mely, azonnal
meggyőződtem, napló volt, melybe egy nő rakta le lelkének legtitkosabb
gondolatait, szivének legfájóbb panaszait, s melynek levelei között ez
arczképet lelém, mit, mint a naplóból megértém, maga a nő festett –
kedvese számára.
– S nem akadtál nyomára tulajdonosának?
– Nem, pedig mindent elkövettem e czélra. Összekalandoztam a vidéket,
tudakozódtam a környékbeliektől, de semmi eredményre nem jutottam. Egy
favágó állitá, hogy egy magas termetü és igen fényes öltözetü úrhölgyet
látott ugyan a napokban e tájon járkálni, de mindössze ennyi, mit
megtudhaték.
– Tovább, tovább.
– A naplót a képpel együtt haza hozám, – s most őrjöngő szenvedéllyel
imádom ismeretlen tulajdonosnőjét. Ne kivánd hogy e szerelem
keletkezését részletesen elmondjam: nézd e képet, olvasd át e naplót,
átláthatod, hogy ily nőt nem lehet nem szeretni. Ah, mennyi szerelem…
mennyi önfeláldozás… mennyi erő…
Arthur a naplót kezébe vette, s mig rendkivüli érdekkel olvasá végig
sorait, addig testvére ujból festő-állványa elé ült merengeni és
munkáját folytatni.
Hagyjuk őt kedvencz foglalkozásánál, s lássuk a napló tartalmát.

II.
Egyszerű kötésü könyvecske volt ez, teleirott lapokkal, melyek egy női
szív életét, reményeit, emlékeit, örömeit, fájdalmait, legtitkosabb
sejtelmeit és leggondosabban rejtett gondolatait tartalmazák, azon
őszinte leplezetlen gyermekies igazsággal, mellyel a lélek magamagával
társalog az önvizsgálat perczeiben.
Első lapjain a játszi gyermekkor örömei, később a sejtelmes serdülő kor
ködszerű vágyai és a nyilatkozó hajlamok valának annyi hűséggel, oly
élénk színekkel festve, hogy az ember szinte maga előtt látta a pajzán
gyermeket amint pillék után szaladgál, s amint pár évvel később piruló
arczczal s dobogó szívvel iramlik tova egyegy pajzán szavára hajdani
játszótársainak, kik vesszőparipák helyett most már tomboló ménről, s
czifra labdák helyett iskolai kitüntetésekről ábrándoznak.
Elkisérjük később a már „eladó leánynyá“ vált, de bábjaira még mindig
fájó vágygyal emlékező hölgyet az első bálba, mely a leányok életében
szintoly nagy esemény, mint ifjakéban az első alkalom, magát társai
között bármily módon kitüntetni, s tanui lehetünk azon zavart
félénkségnek, mellyel a tündérfénynyel világitott terembe lép, remegve
tanakodván: vajjon ki lesz első tánczosa?
Elleshetjük pár év mulva legtitkosabb gondolatait, midőn jól esik magát
a bálok királynéjának tartani, s ajkába harap, ha minden tánczban
legalább négy öt udvarlójának hideg közönynyel tudtára nem adhatja: hogy
e tánczról rendelkeznie már többé nem áll hatalmában.
Szemünk elé varázsolhatjuk a szív aranykorát: az első szerelem tündér
óráit. Midőn az élet oly szép, s midőn a vágyak örök ölelkezésben
tartják az eszményivé emelt imádott alakját lelkeinkkel, a nélkül hogy a
dobogó szív s a vágtató vér sovár epekedéseit megfejteni tudnánk. Midőn
egy mosoly boldoggá tesz, egy kézszoritás üdvezít, s midőn egy édes
sejtelem mindannyiszor tudtunkra adja a kedves közellétét.
Tanui lehetünk, miként nyernek életet a vágyak, s miként fogamzik a
czél, mi után az érzelem eped.
Elmehetünk az egyházba, végignézni a szertartást, midőn a fehér ruhába
öltözött ara igent susog a lelkész kérdésére, s midőn az uj nő ingadozó
léptekkel távozik férje karján a szülei háztól, hogy egy másikba térjen,
virágos reményekkel, édes boldogsággal; de egy élénk, névtelen
felindulással, melyet hasztalan kisért eloszlatni a nyájaskodásban
kifogyhatlan férj.
Belopózkodhatunk félhomályos rejtekébe a mézes hetek mennyországának,
midőn könyek között – de melyek édesek, – fájdalmak között – de melyek
gyönyört adnak – tovatünik a menyasszonyi fátyol, hogy feltárja előttünk
a sejtelmek egét, andalitó mámorával az önfeledtségnek.
Suhannak a napok, s a homály, mit az érzelmek láza szemünk elé von,
oszlani kezd.
A fiatal nő már nemcsak sejt: tud. A férj szép, jó, kedves,
szeretetreméltó: de csak ember, mig az imádott földfeletti lény volt.
Repül az idő, a fiatal nő észreveszi hogy férje talán még szebb, jobb,
kedvesebb, szeretetreméltóbb is lehetne, s a férj gyakran méla ábrándok
közt leli az örök vidor, örök mosolyu nőt.
Hetek tünnek el, s a fiatal nőnek szerelmét kell szószólójául
választani, hogy férjét egy vagy más dologtól eltartsa, s szemében néha
könyek tűnnek elő, melyek nem édesek, s melyeket férje előtt
mindannyiszor rejteni igyekszik.
Hónapok mulnak, s a fiatal nőnek nem elég szerelmére hivatkozni;
könyekkel kell súlyt adni kéréseinek, s mégsem ritka eset, hogy a férj
„kis bohó“nak nevezvén őt, gyöngéd, de eléggé érthető szavakkal értésére
adja, hogy szeszélyeinek épen nincs kedve feltétlenül hódolni, – s
megszületik a fájdalom.
Évek után évek telnek, s a fiatal nő órákig elmereng azon gondolaton:
mily boldog azon nő, kinek gyermeke van! Mily édesek azon perczek, miket
gyermeke csevegései között tölt, lesve az óramutató lomha utját: mikor
ér már a pontra, mely férjét hozza meg?!
Mig ő egyedül unatkozza át azon hosszu órákat, melyek alatt őt férje
magára hagyja, s melyek alatt még zongoráját és regényeit is
élvezhetlenekké, kiállhatlanná teszi az izgatott türelmetlenség.
Végre a sovárgott idő elérkezik. A férj megjön, s mit talál? kisírt
szemeket, szemrehányó vonásokat. Borús homlokot. Panaszos hangot.
Okát kérdi.
A nő zokogásban tör elő, szavai keserűk, nyelve fulánkos.
A férj haragra gyúl, vagy hidegen vállat vonít, s kész a családi
jelenet.
Később kibékülnek, de mindegyik érzi, hogy keblében egy húr pattant el,
mely sohasem fog többé oly gyöngéd, oly édes hangokat adni mint azelőtt.
A férj gyakrabban hagyja nejét magára; a nő nem sírja többé vörösre
szemeit; férje megjöttekor nem tesz szemrehányásokat. Ellenkezőleg:
mosolyai megtérnek, piperéje gondosabbá válik, férjéhez hova tovább
gyöngédebb; de agyában gondolatok fogamzanak, melyek szivében elölik az
érzést, s honn van-e férje vagy nincs?! az ránézt már egészen közönyös.
A férj gyöngédebbé válik. Sohajok közt emlegeti a mézes hetek tovatünt
édenét. Panaszkodik az élet fanyarsága ellen, s czélzásokat tesz, hogy a
boldogság csak a falusi magány zajtalan csendjében lelhető fel. A nő
bájos mosollyal hallgatja férje szavait. Divatról beszél. Megbizásokat
ad férjének zeneművek vásárlására, s estélyeket rendez, melyekre a