Balázs Sándor beszélyei (1. kötet) - 1

BALÁZS SÁNDOR
BESZÉLYEI.
I. KÖTET.
PEST, 1855.
KIADJA MÜLLER GYULA.
MÜLLER EMIL könyvnyomdája. 1855. Pest, Servitatér 1. sz.
DEGRÉ ALAJOS
ÉS
LISZNYAY KÁLMÁN
BARÁTJAINAK
a szerző.


ÉJ ÉS KORÁNY.

I.
Midőn Bálint levelével kezemben, K.....-falván, tekintetes Vidor Pál ur
házába léptem, a szobában, hová az egészséges kinézésü szobaleány
utasitott, a háziurat kedves neje társaságában lelém.
Bálint barátom oly sokszor s oly körülményesen leirta őket előttem, hogy
első perczre régi ismerősökkint tüntek lelkem elé.
Bemutatásom rövid volt.
Elmondám hogy utazó vagyok, s hogy csak Bálint barátom sürgetős kérése
birt rá, hogy letérve az egyenes útról, e másfél órai kerülést tegyem,
tiszteletét s levelét átadni e lak urának.
Fogadtatásom oly szives volt, minőről Bálint biztositott, s nehány percz
múlva szivélyes házigazdám saját termesztményének bodor füstje mellett
élvezők a k.....i hegy kedvre gyujtó nedvét.
Háziasszonyomat rendkivül bántá, hogy már ebéd után vagyok, s csak azon
nyilatkozatom békité ki némileg, hogy ez ebéd épen nem volt oly fényes
és gazdag, hogy egy kora és könnyüded ozsonnát fölöslegessé tenne.
A lak ura, melyben a vendégszeretetet lehető előzékenységgel éreztették
velem, gazdag múlttal birt. Kora fiatalságában neve messze földön hires
volt kalandjairól, s igy a társalgás csakhamar oly vidám s fesztelenné
lőn, hogy az ozsonna elkészülésére szükséges idő a szó betü szerinti
értelmében észrevétlenül suhant el szemeim előtt.
Oly sok érdekkel s annyi változatossággal tudta szőni a társalgás
fonalát, s az épen oly csinos mint kedves háziasszony beleszólásai oly
izletesen megfűszerezék azt, hogy épen nem volt okom e pár órai kitérést
sajnálni.
Magyar gazdasszonyaink előtt, mi az étkezést illeti, e kifejezés
könnyűded szörnyű határozatlan értelemmel bir, és ugy látszik elveszté
egész jelentőségét. Az ozsonna mit az ebédlőben lelék, legkisebb
nagyitással is szólva: városi ebédnek bátran beillett volna.
Az ujonnan szított tüznél készitett paprikás csibén és magyar
gazdasszonyaink egyik remekén: a töpörtyüs haluskán kivül volt ott
minden, mi csak jól szerelt falusi étkamrában föllelhető, sőt oly dolgok
által is lepettem meg, melyeket a fővárostól ily távol eső vidéken,
megvallom, nem hittem élvezhetni.
A dús teritékü asztal azonban jobb sorsra, illetőleg jobb étvágyra volt
volna érdemes, mint minő az enyém volt, ki a legjobb szándék mellett sem
birtam háziasszonyom megelégedését megnyerni, ki kinálgatásaival és
étkei mentegetéseivel csak akkor szünt meg, midőn harmadszor adám
tudtára, hogy teljesen és tökéletesen képtelen vagyok többet enni.
Házigazdám tetszésére jobban érdemesitém magamat; a mindig tele pohárra
nem vártam kétszeres kinálást, sőt többször önkénytesen is ajkaimhoz
emelém kifogyhatlannak tetsző tartalmát.
Végre eszembe jutott, hogy bármily jól találom is magamat e kedves
körben, utam sietős, s bucsúzni kezdék.
Itt már azonban mind az úr, mind a nő részéről igen heves
ellenszegülésre találtam.
Az úr alapos okokkal igyekezett meggyőzni, hogy e nyomorult pár óra nem
érdemli meg, hogy megnyeréseért baráti házát ily korán elhagyva, az éjt
valamely kényelmetlen fogadóban töltsem.
A nő kereken kimondá, hogy semmi szín és ürügy alatt nem fog
elbocsátani.
Mentegetőztem, szabadkoztam. Fölemlitém sürgetős dolgaimat, sőt kevés
nagyitással hátramaradásról is tettem emlitést.
Azonban eredmény nélkül.
Kik ismerik a magyar házigazdák és asszonyok ügyességét és rábeszélő
tehetségét a vendégmarasztás körül, tudhatják hogy bizony nem könnyü
dolog ellenökben pört nyerni.
Hasztalan volt minden kifogásom. Felhozott okaimat megczáfolták,
határozatom szilárdságát megtörték, s végre engedni valék kénytelen.
Maradtam tehát; de csak azon világos kikötéssel, hogy a kelő nappal
indulhassak.
Megszünvén a küzdelem, házigazdám azon kezdett tünődni, mivel töltsük el
legkellemesebben az időt, nehogy – mint mondá – unalmas emlékkel váljak
meg házától.
Végre határozott, s inditványára lőszert vetve hátunkra, pár vizsla
kiséretében sétára indulánk a helységet félkör alakban övező ritkás
berekbe.
A nap már jó messzire lehaladt, midőn mindegyikünk egy nyullal
vadásztáskája oldalán, haza érkezénk.
Midőn öltözeteinket kissé rendbe hozva a terembe léptünk, a háziasszonyt
egy kis, de vidor társaság közepett találók.
A ház asszonya előzékenyen elémbe jött, s miután azon kegyben
részesitett, hogy kezét megszorithatám, ily renddel mutatá be a
jelenvoltakat:
– Kátai Pál úr, helységünk tiszteletese.
– Tekintetes Zsoltai Kálmán úr, a szomszéd helységből.
– Klára nővérem, kit csak imént kisért haza a tiszteletes úr, házától,
hol leányát, barátnéját volt látogatni.
Háromszor hajoltam meg, és háromszor nyilvánitám örömemet e szerencse
fölött.
Falun az étkezés fő mulatság.
Megjöttünk után nem soká jelenték hogy teritve van, s én Zsoltai úr nem
épen nagy kedvére – legalább mint arczkifejezéséből kivehetém – a szép
Klárát karomon vezetém az ebédlőbe.
Asztal fölött derültség és vidámság uralkodott.
És ez ily társaság között nem is lehetett máskép.
A háziúr s asszony nem tűrhetének – mint mondani szokás – magok körül
komoly arczokat, s tiszteletes Kátai úr hatvan éve daczára oly derült,
oly egészséges kedéllyel birt, hogy bátran kiállhatná a versenyt mai –
már husz, huszonkét évvel csaknem életunt – fiatalainkkal.
Zsoltai úr és a szép Klára legkevésbbé vevének részt a társalgásban; de
pillantásaikkal, melyeket lopva vetének egymásra, valahányszor csak
szerét teheték, annál többet látszának egymásnak mondani. Ez csakhamar
magára voná figyelmemet, s tudtomra adá, miszerint Zsoltai úr és a szép
Klára… Na, de ha ők titkolni akarják, s amint viseletök mutatja ugy is
van, miért csinálnék én e körülményből nyilvánosságot?
Már javában folyt a vacsora. Másodszor, sőt harmadszor is talán cserélék
ki a férfiak üres palaczkjaikat, midőn a tiszteletes úr óráját voná ki
zsebéből, és egy arra vetett pillantás után olyszerü mozdulatot tőn,
mely biztos előjele gyanánt volt tekinthető a csakhamar bekövetkező
engedelemkérésnek a távozhatásra.
Ezt a tiszteletes úr arczáról rögtön leolvasám, de a gondos és mindent
figyelemmel kisérő háziasszony előtt sem maradt titok, ki mint látszék,
nagyon jól ismeré vendégét s azonnal eltalálta szándékát.
– Talán csak nem akar társaságot bontani tiszteletes úr?
– Bocsánatot kérek, de tennem kell. Az idő már későre jár, s nekem
holnap szónokolnom kell.
– Dejszen, abból ugyan misem lesz. Egy rövid órácskát még itt kell
mulatnia tiszteletes úrnak!
– Ugy van, ugy! – maraszták az asztal többi tagjai.
– Sajnálom hogy ellene kell mondanom, de nem tehetem. Kissé álmos
vagyok, a múlt éjjel későn aludtam el.
– Mindjárt marasztom én őt – sugá fülembe házigazdám. – Van az öregúrnak
egy kedves története, melyet mi már százszor is hallottunk tőle, de
melyet ő akár hányszor örömest elbeszél. Ezt fogom emliteni, s meglátja
ön, hogy feledni fogja mikép a múlt éjjel keveset aludt.
– Tiszteletes úr, mielőtt távoznék, nem lenne szives, kedves
vendégeinknek „Éj és korány?“ czimű történetét elbeszélni. Előttük még
tökéletesen ismeretlen, s ugy hiszem nem fogják érdektelennek találni.
– Igen, igen kérjük! – mondám én és Zsoltai úr, ki miként én, ugy
látszott, nem régi vendég a háznál.
Háziurunknak igaza volt, midőn azt mondá, hogy e történet emlitésére a
tiszteletes feledni fogja, hogy álmos. Arcza kigyulladt, s egész ifjui
tüzzel engedett a felhivásnak.
– Először azonban a czimre nézve ki kell jelentenem, miként a czim nem
enyém, hanem…
– Minő szerénység! és minő igazságszeretet! – kiálta fel tréfás
nevetéssel a vidámság magva, a kedves házinő. Jó jó, ne tartson tőle,
nem engedünk csorbát ejtetni szerénységén, s egész őszinteséggel
bevalljuk, miszerint a czim első felét én, a másikat meg férjem adá.
– Én csak az összekötő és vagyok, – mondá rejtélyes mosollyal az öregúr.
Csend lőn. Az öregúr engedelmet kért pipára gyújthatni; mi megtörténvén,
egy pohár bort ürített ki, s a következő történetet beszélte el.
Beszéde alatt az egész társaság néma figyelemmel csüngött szavain, csak
én és Zsoltai úr, kik előtt ez elbeszélés új volt, nem tartóztathatánk
néha vissza egyegy meglepetési felkiáltást; mi azonban a beszéd fonalát
legfölebb csak pillanatokra szakitá meg.
* * *
Koromsötét éj volt. Vastag, sürű fellegek vontak átláthatlan lepelt a
csillagok fénye elé.
Egy villám jótétemény lett volna, de az ég sötét és hangtalan. Csak a
hüvös őszi szél zúgott rémes hangon, mintha véres, hajmeresztő
eseményeket regélt volna íjesztgetésünkre.
Ily időben, ki szobában, barátságos kandallója előtt űlhet, hálát ad
istennek érette, s fölsohajt: Ah, de borzasztó lehet ily időben szabad
ég alatt lenni!
Ily időben, és ilyen éjszakán utaztam én ezelőtt tiz évvel Pestről
Miskolczra.
Utam sietős volt, s azért minden kellemetlenségei mellett, a gyorskocsin
vettem ülést.
Egy perczem sem volt vesztegetni való, azért rászántam magamat az éji
utazásra is, pedig semmitől sem borzadok inkább, mint az éji
kalandozásoktól.
A kocsin, rajtam kivül egyetlen utas volt. Egy vig kedélyü fiatal ember,
ki tréfás adomáival és élczeivel, meg kell vallanom, elég röviddé tette
az időt.
Igaz, hogy be sem hunyhattam elbeszélgetései miatt szemeimet, de
kárpótlásul felséges dohányával kinált meg, minőnél jobbat, kedvesebb
illatút, nem szítam teljes életemben.
Már a legutolsó állomásnál voltunk, hol kocsisunk lovakat változtatott,
mialatt mi pár üveg somlyait fogyasztánk el a fellármázott kocsmáros
duzzogó és dörmögő kegyéből.
E közben az ég még jobban elborúlt, s mire megindulánk, fekete, csaknem
átláthatlanná vált az éj, annyira, hogy csak kocsisunk biztató szavaira,
ki az utat tökéletesen ismerni állitá, nem tértünk vissza a még nem
messze hagyott vendéglőbe.
Én fölsohajték. Utitársam azonban fölkaczagott, s mennyre földre állitá,
miszerint ily időben leginkább szeret utazni, s hogy ennél alig van
előtte valami kellemesebb az életben.
És ismét elkezdte tréfás szavait, melyek a komor idő daczára csakhamar
vidám hangulatba hozának.
Kocsisunknak igaza volt midőn az utat jól ismerni állitá, mert világos
nappal sem lehetett volna gyorsabban és biztosabban haladni.
Mi ok sem látszott az aggodalomra.
Mintegy félórai utat tevénk utitársam folytonos elménczkedései mellett,
midőn káromkodás, és panaszos női hang üté meg füleinket, s észrevevők,
hogy kocsisunk megállitá lovait.
Egy percz, s mi mindketten a földön valánk.
Első pillanatra azt hittük: valamely lónak, vagy kocsinknak van baja,
csakhamar meggyőződtünk azonban, hogy saját tüzhelyünk rendén van, és
hogy egészen más körülmény kényszerité kocsisunkat megállapodni.
Alig pár lépésnyire előttünk utazókocsi feküdt feldőlve, melyet a
káromkodó kocsis, s a panaszos hangu úrhölgy siker nélkül erőködének
lábra állitani.
Nem vártuk hogy fölkérjenek, szó nélkül segitni kezdénk.
Erőnk elegendő volt: a kocsi percz múlva rendén állott.
Azonban recs! s a kocsi ismét egyik oldalára dőlt.
A kocsis újból kezdé káromkodásait, a nő panaszos szavait zokogás kezdé
megszaggatni.
A hátulsó kerék törve volt.
– Biz eltört e! – kiálta kocsisunk, miután meggyőződött enszemeivel.
– El az ördög… – dörmögé a kárvallott kocsis, pedig nagy baj lesz ám, ha
reggelre nem érünk Miskolczra!
– Istenem! mit tegyünk? – kérdé az úrhölgy.
– Bizony nincs itt mit tenni egyebet, mint hogy valahogy elvánszorgunk
egy falu- vagy csárdáig, – nem lehet már messze az istenadta! – s ott
aztán szépen meghálunk. Reggel majd megcsináltatjuk e veszett kereket, s
holnap délre Miskolczon leszünk.
– Istenem, istenem! de nekem holnap reggelre ott kell lennem!
– De ha nem lehet! – jegyzé meg a kocsis flegmatikus megnyugvással.
– Asszonyom! – szólt udvariasan utitársam, ki ez idő alatt
meglepetésemre elég komolyan viselte magát – ha önnek oly mulaszthatlan,
sietős ügye van, hogy teljességgel nem szenvedhet halasztást, jőjjön
velünk. E kocsin csak ketten vagyunk, és igy van üres hely. Reggelre
Miskolczon leszünk. Azalatt majd a kocsis ugy tesz miként mondá, s
holnap délre ő is ott leend.
– De uram…
– Ez bizony jó lesz! – kiálta a kocsis – fogadja el nagyságos asszony,
majd elbánok én a kocsival aztán valahogy.
– Annál is inkább, – mondá utitársam rábeszélőleg – mert e kocsi
gyorskocsi, és igy nincs mi zsenirozza nagyságodat.
– Lehetséges-e? Gyorskocsi?
– Az ám! – felele örömmel kocsisunk a váratlan borravaló reményében.
– Mily szerencse! igy hát elfogadom ajánlatát uram. Miska! itt van pénz,
igyekezzék hogy mentől hamarabb megjőjjön, s csak hajtson egyenesen
nénémhez.
Miska átvette a pénzt, új utitársnőnket udvarias utitársam a kocsiba
segité, s pár percz múlva épen oly biztosan, oly gyorsan haladánk,
mintha misem történt volna.
A fellegek még mindig rejtve tarták előttünk a hold és csillagok fényét,
pedig e pillanatban nagyobb szükségünk lett volna rá mint valaha. Uj
utitársnőnk külsejére mindketten kiváncsiak valánk. Azonban meg kellett
elégednünk a képzelődéssel, mert az éj sötéte pillanatról pillanatra
nemhogy halványabb, – hanem vastagabbá vált.
Nehány perczig szótlanul haladtunk, mit utitársnőnk arra használt föl,
hogy helyzetét a kényelmetlen ülésen lehetőleg tűrhetővé tegye.
Végre kedélyes utitársam töré meg a csendet.
– Még csak most látom, mennyi sajátságosság, mennyi kalandszerüség
rejlik ez eseményben. Nagyságos asszonyom, ön e véletlen malheuröcske
által, melynek – kéz alatt legyen mondva – én merő egoistikus elvekből
igen örvendek, egy regénynek, egy vig, vagy épen tragikus novellának
válik hősnőjévé. Lelkemre ez felséges! Ha, ha!
– Hogyan uram, ön neveti szerencsétlenségemet?
– Merő önzésből!… Mert ebben saját szerencsémet lelem fel… Minő kaland!…
De lám, lám, mily badar dolgokat beszélek össze vissza. Bocsánatért
esedezem, de én soha sem birom megtagadni egyéniségemet. Nekem elemem,
éltető szükségem a kalandszerűség, a rejtélyek… a titkok…
– E tulajdonságokat igen szépeknek találom ugyan, de nem látom által…
– Hogy miért mondom ezeket önnek nagyságos asszonyom? ki előtt
szerencsétlen vagyok ismeretlennek lenni. Épen azért teszem. Mert ez
irigy éj megfoszt azon szerencsétől hogy nagysád vonásait szemlélhessem,
s viszont magamat bemutathassam, meg akarom ismertetni egyéniségemet,
hogy igy legalább némileg ismerősökké válván, azon bátorságot vehessem
magamnak, hogy fölkérjem nagyságodat, sziveskedjék megengedni, hogy e
fertelmes éjszakát együtt átfecseghessük.
– Különös módja van önnek kérni, uram, mert midőn azt teszi, megtagadása
már lehetlen.
– Le vagyok kötelezve asszonyom. Tehát én…
– Uram…
– Bocsánat, nem magamon kezdem. Van itt a kocsiban egy harmadik személy
is, amint méltóztatik tudni. E harmadik korosabb és tiszteletreméltóbb
is nálamnál, azért rajta kezdem.
Megkisértettem értésére adni, hogy végtelenül lekötelezne ha
csekélységemet a játékból kihagyná, azonban sikertelenül. Szóhoz sem
engedett jutni.
– E harmadik – kezdé még fentebb hangon, mire én átlátva szavaim
sikertelenségét, bölcsen elhallgattam – kit oldalamnál, illetőleg
jobbomon van szerencsém érezni, tiszteletes Kátai Pál ....i lelkész.
– Örvendek – mondá a hölgy, nem igyekezvén visszafojtani nevetését.
– Örvendek – mondám én határozatlanul, ha vajjon nevessek-e vagy
boszankodjam.
– Most tehát, miután érdemes társamat már bemutatám, ugy hiszem:
áttérhetek csekélységemre. Én…
– De uram…
– Ej asszonyom, ön lesz oly kegyes és ki fog engem hallgatni.
Szerencsére a sötétség csak a látást, de a beszédet nem akadályozza.
Szerencsére mondom, mert ugyan mi az ördögöt csinálnánk itt három négy
óra hosszat vakon, némán mint a halak a vizben?! De a dologra:
Asszonyom, ki e pillanatban azon boldogságban részesül, hogy önnel
szemközt áll, illetőleg ül, egy huszonnégy éves csinos termetü fiatal
ember, két ezer pengő évi jövedelemmel, s e mellett tökéletesen
független mind családi, mind szivbeli értelmében.
– Uram, ön visszaél engedékenységemmel…
– Bocsánat, százszor bocsánat, de ha már benne vagyok, hadd végezzem be.
Igaz ugyan hogy ugy látszik, mintha visszaélnék engedékenységével, de ez
csak látszat. Én az éj sötétét használom csupán a dolgok elmondására,
miket nappal ön hihetőleg nem hallgatna ki ily körülményesen, mig most
azt elég jó megtenni. Hja az éj olyan mint az álarcz, sokkal szabadabban
és fesztelenebben érzi magát az ember alatta. De lám megint mennyire
eltértem. Tehát…
– Ha szabad kérnem. Miután már minden áron meg kell önnel ismerkednem,
sziveskedjék bemutatását lehetőleg röviddé tenni.
– Hogyan asszonyom, ön unalmasaknak találja szavaimat?
– Nem, csak fölöslegeseknek.
– Mi egyre megy. Hanem nem tesz semmit. Én nem azért beszélek, hogy
kellemesnek találjanak. Más, egészen más czélom van nekem ez által. Mit
azonban csak később fogok tudatni nagysáddal. Tehát termetem csinos. Nem
vagyok elbizott, de ezt az irigység is megadhatja. Lovaglok mint huszár.
Vivok mint egy franczia marquis XIV-ik Lajos korából, és pisztolyommal
lelövöm röptében a verebet. Ön nevet? nincs igaza, adandó alkalommal meg
fogom győzni szavaim igazsága felől. Modorom, mint láthatja nagyságod,
kevésbbé feszes mint…
– Nagyon is fesztelen!
– Amint vesszük. Nyilt, őszinte ficzkó vagyok, annyi bizonyos. Mi végre
arczomat illeti.
– Nos? miért hagyta félbe? ez a legérdekesebb.
– Le vagyok kötelezve. Mi tehát arczomat illeti, ha nyilt és őszinte
akarok maradni, meg kell vallanom, miszerint ezzel legkevésbbé van okom
büszkélkedni.
– Mily önmegtagadás!
– Csak őszinteség. Midőn azonban azt mondom, hogy arczommal legkevésbbé
van okom büszkélkedni, koránsem azt értem alatta, mintha az rút, vagy
épen visszataszító lenne. Ó nem, ez igaztalanság lenne enmagam iránt! De
itéljen maga nagysád!
– Furcsa a kivánság, midőn az éj annyira sötét, hogy mitsem láthatok.
– Ó ez nem fog gát lenni. Majd leirom én magamat pontosan,
részrehajlatlanul.
– Enmagunk irányában ez kissé bajos.
– De nem lehetlen, s ha az lenne is, én kivételt képeznék. Tehát:
Szemeim feketék és eléggé fényesek. Hajam azonban világos gesztenyeszín,
pedig végnélkül szeretném ha fekete volna!
– Különös ember, minő szeszély!
– Meglehet hogy az, de én nem magamért ohajtanám, hanem a nőkért. Ó én
mindent csak a nők kedveért teszek és ohajtok. Mert lássa ön, a nők a
fekete fürtöket módnélkül szeretik.
– Engedelmével. Vannak kivételek is.
– Ó de hol találok én ily kivételre?
– Hátha én mindjárt egy volnék azok közől?
– Kik a szőke fürtöket elébe teszik a feketéknek?
– Fekete szemekkel igen… Ah, de mit mivel ön?
– Kezeit akarom csókjaimmal halmozni e váratlan kegyért.
– Bohó ember, inkább folytassa arczleirását.
– Örömest, mert aggodalmaim már nagyrészint eloszlottak. Tehát nagysád
csakugyan jobban szereti a szőke, mint a fekete fürtöket?!… Bocsánat,
bocsánat, folytatni fogom leirásomat. Szakál és bajuszom szinte szőke és
finom mint a selyem. Nem hizelgek, ugy van. Vonásaim eléggé
kifejezésteljesek, és szinök ellen sem tehetni kifogást. Arczom többi
részei olyanok, minőkről a személyleirásba azt szokták irni, hogy:
rendes. Ah, igaz, szinte feledék valamit, pedig én e valamire sokat
adok. No nem magamért, hanem a nőkért. Mert én mindent a nőkért teszek.
Orromat értem, mely tökéletesen romai, pedig méltoztassék elhinni, hogy
családomból legalább egy század óta senkisem járt a hét halom városában.
– Elvégezte ön?
– Tökéletesen. És most szóljon nagysád: mit tart felőlem?
– Ha a leirás hű, ön csinos férfi.
– Komolyan érti e szavakat asszonyom?
– Lehető legkomolyabban.
– Ugy tehát kérem, igérje meg, hogy kérésemet teljesitendi.
– Mit kiván ön?
– Azt, hogy tegye azt mit én tevék. Ismertesse ön meg magát ugy miként
én tevém.
– Azt nem fogom tenni.
– És miért nem?
– Mert nem látom által szükségességét.
– De kérésemre, kedvemért!
– Kedveért! minő elbizakodottság!
– Tehát szeszélyből, játsziságból. Az éj sötét. Képzelje nagysád, hogy
álarczos bálban vagyunk, s hogy az egész nem több farsangi tréfánál.
– Ám legyen.
– Tehát megteszi?
– Kérdezzen, felelni fogok.
– Köszönöm. Először is tehát a legérdekesebbet: szabad-e ön?
– Szabad vagyok.
– Mily szerencse! Hanem értsen meg jól asszonyom, azt értem: ha szive
szabad-e?
– Szivem nélkül kezemet sem mondanám annak.
– Jó; e bizonyosság feljogosit több más kérdésre is. Asszonyom,
sziveskedjék egy rövid negyedórára csupán egy kis önmegtagadást, és
valamivel több őszinteséget felölteni. Ugy hiszem, egyik sem fog sok
erőt fölemészteni, miután oly kérdéseket fogok tenni, melyekre a felelet
oly egyszerü s ezért oly könnyü. Először is lássuk külsejét:
– Termete?
– Magas, kissé kövéredésre hajló, hanem azért nem panaszkodhatom
karcsuságom ellen!
– Felséges! – Szemei?
– Kékek.
– Fürtei?
– Feketék.
– Lehetséges-e?! Fekete fürtök s kék szemek! Ah, hisz ez egészen
eszményivé teszi az arczot! Asszonyom, ön több már mint érdekes. De
folytassuk ismerkedésünket, mely perczről perczre több-több ingert
gerjeszt, és szebbnél szebb sejtelmeket ébreszt. – Szája?
– Mi arczom többi részeit illeti, azt kell róluk mondanom, mit elébb ön
magáéról mondott: azok közé tartoznak, melyekről a személyleirásokba azt
szokták irni: rendesek. Hanem…
– Hanem?
– Hanem ha őszinte és mi több igazságos akarok lenni enmagamhoz, hozzá
kell tennem, miszerint vannak olyanok is, kik azokat szabályosaknak, sőt
érdekeseknek mondják. Mi számat és fogaimat illeti…
– Ez kegyetlenség öntől nagyságos asszonyom, hogy épen a legérdekesebb
helyen szakitja meg szavait. Beszéljen, kérem! Mi száját és fogait
illeti?
– Egy költő, kit a fővárosban volt szerencsém megismerhetni, ki azonban
az életben is mindenről oly túlzott lelkesedéssel és nagyitással
nyilatkozik, mintha mindig költeményt irna, azt mondá rólok…
– Ismét a legérdekesebb helyen szakitja meg beszédét!
– Hogy hófehér fogaim picziny és piros ajkaim között ugy veszik ki
magukat, mint bibor paláston az ezüst csipkézet. Ezek azonban a költő
szavai, melyeknek túlságosságára előre figyelmeztettem önt.
– Mint bibor paláston az ezüst csipkézet! Mi ily hasonlatra nyujt
alkalmat, annak a valóságban is széditőnek, elragadónak kell lenni! Ön
tehát egyike a legszebb, legelragadóbb teremtéseknek. Ah, de szinte
feledém, még egyet!
– Kérdezzen ön!
– Nem kérdezni, kérni akarom önt. Sziveskedjék egy perczre kezét
átengedni.
– Átengedni? és miért?
– Hogy tökéletesen megismerhessem külsejét.
– Mily bohóság. Ám legyen.
– Nem csalódtam. E kéz picziny és gyöngéd. Asszonyom, ön veszélyessé
kezd válni függetlenségemre nézve!
– E nyilatkozat hizelgő és udvariatlan is egy személyben.
– A nők, csak hizelegjünk, elnézik ha udvariatlanok vagyunk is.
– Köszönöm nemem nevében. De mondja ön, mi czélja volt e
kérdezgetőzéseknek?
– Ó még nincs vége. Még csak külsejét ismerem nagyságodnak, s én
belsejével is meg akarok ismerkedni.
– Ó ez sokkal nehezebben fog menni.
– Mi sincs egyszerübb és könnyebb a világon. Feleljen csak őszintén
szavaimra, s egy negyed óra múlva oly jól fogom ismerni önt, mintha évek
óta taposnám szalonja szőnyegzetét. Először is melyek nagysádnak
legkedvenczebb foglalatosságai?
– Legörömestebb foglalkozom kertem virágaival és zongorámmal. Hanem
azért rajztáblámat és kedvencz iróimat sem hanyagolom el.
– Virágok, zene, festészet, regények! Ön tehát egészen a természetnek és
müvészetnek él, és mind a leggyöngédebb, legnemesebb dolgokkal
foglalkozik. Asszonyom, önnek lelke előtt egész hódolattal és
tisztelettel omlok térdemre. De ha megengedi, még nincs vége
kérdezősködéseimnek.
– Folytassa tehát.
– Köszönöm. Vannak-e nagysádnak szeszélyei?
– Számlálhatlanok. Kik közelebbről ismernek, ugy mondják: a
szeszélyeskedés legfőbb hibám.
– Felséges, isteni! Szeszélyek nélkül a női kedély örökké derült, örökké
mosolygó ég, mely szép ugyan, de mely sokkal kevésbbé ingerel, mintha
néha egyegy átsuhanó felleg pillanatokra elfedi sovár szemeink előtt
ragyogó ékeit.
– Ön ugy látszik egészen…
– El vagyok ragadtatva nagysád szeszélyei által. Oh én imádom a
szeszélyeket, bármily bizarrok legyenek is. Még egy utolsó kérdést: mit
tart ön a szerelemről?
– Határozott fogalommal nem birok e tekintetben, mert csak leirások után
ismerem e szenvedélyt. Bár mindig sovárogtam utána, e szerencse
mindeddig nem jutott osztályrészemül. Férjemet…
– Férjét?
– No igen, férjemet, kit ezelőtt másfél évvel voltam szerencsétlen
elveszteni…
– Meghalt? Hála neked, szeszélyes véletlen! Jól tette, nagyon okosan
tette, hogy meghalt.
– Hogyan uram, ön örvend szerencsétlenségemnek?
– Merő önzésből. Mert tudja meg asszonyom, hogy ön engem elbűvölt,
elragadott, hogy én szeretem, imádom önt!…
– Ej uram, ön kissé igen is túl viszi a tréfát!
– Nem tréfa ez asszonyom, legkomolyabb valóság. Sziveskedjék
kihallgatni, s azonnal meg fog szavaim valóságáról győződni. Mit az
emberek szerelemnek neveznek, épen oly kevéssé ismerem, mint ön.
Egyetlen egyszer tévedt egy sugaracskája ez égető napnak lelkembe
pillanatra, s ez is csak azért, hogy tova űzze addigi nyugalmamat, s
cserében bánatot plántáljon helyébe… De hagyjuk ezt…
– Sőt ellenkezőleg, beszélje el részletesen, körülményesen e kalandot,
igen érdekel.
– Parancsának engedelmeskedem, bárha némi felindulást soha sem fojthatok
el, valahányszor e fájó álom emlékeivel foglalkozom. Ezelőtt két évvel,
igen igen! épen ma két éve, Pesten valék.
– Épen ma két éve? különös!
– Épen ma két éve. Ó igen élénken emlékszem, Hollósi ‚Luciát‘ énekelte,
és én szinházba menék. A ház fuladásig tömve volt, de én mitsem törődtem
a tömeggel, figyelmem, gondolataim, tekintetem mind egy pontban voltak
öszpontositva, s e pont egy velem szembeeső első emeleti páholy volt,
melyben gyönyörü nőt pillanték meg, ki egész elmerültséggel hallgatta az
operát, s kinek bűvös tekintetéről nem tudtam többé levenni szemeimet…
– Tovább, tovább!
– Nincs mit mondanom többet. Én láttam őt, s mire mindaddig képtelennek
hittem magamat, e nehány negyed megtanitott rá: szerelmes levék!… Azt
szokták mondani, hogy a természet nem hagyja magát boszúlatlanul. Igaz.
A vonzalom e kedves ismeretlennő iránt oly gyorsan s oly váratlanul
növekedett, hogy mire vége volt az eléadásnak, már egészen rabja valék…
– Találkozott az életben valaha imádottjával?
– Soha! Midőn a függöny legördült, egy ismerősömet pillantám meg, kit
azonnal magamhoz inték, hogy tudakozódjam tőle ama nő felől, ki a
nélkül, hogy égető szemsugárait egyetlen pillanatig rajtam nyugtatta
volna, e nehány percz alatt eszemet, szivemet egyiránt megbűvölte.
– Nem ismered ama bájos teremtést – kérdém – ott a szinpadtól a második
első emeleti páholyban?
– A szinpadtól második páholyban? Ha ha ha!
– Hogyan, asszonyom, ön nevet?
– Nem tehetek mást, nevetnem kell. Ha ha!
– Azt találja ön oly nevetségesnek, hogy imádottam a szinpadtól második
páholyban ült?
– Ó nem.
– Tehát azt, hogy én képes voltam másfél óra alatt beleszeretni,
belebolondulni egy nőbe, kit akkor láttam először, s kivel sohasem
beszéltem? – Asszonyom, ez nem uj dolog, és nem is első. Páris csak
egyszer látta Helenát, s mindjárt megfoganzott agyában a gondolat, hogy
elragadja őt. Antonius Cleopatrának egyetlen pillantására lángot érzett
terjedni ereiben. Sőt a legujabb időben is Lola Montez…
– Kérem, kérem semmi kétségem, hogy ily rögtöni szerelem létezhetik,