Az urak: Regény - 11

  
  – Édes anyám, – szólalt meg András lassú, szelid hangon, – haragszik-e,
  hogy eljöttem?
  Az öreg asszony összefogta viklerének rongyos szárnyát és szólni akart,
  de csak zokogott. Felkelt és ment előre, a nélkül, hogy fiát csak egy
  szóval is hívta volna. András követte és belépett egy olyan szobába, a
  milyen rongyos, szegényes, nedves hajlékban még talán soha sem volt.
  – Mit akarsz? – szólalt meg végre az anya, a sötétben némi bátorsághoz
  jutván.
  András nem tudott szép érzékenyen neki kerülni a dolognak, egyenesen
  válaszolt:
  – Haza akarom innen vinni édes anyámat.
  – Engemet? – hörgött hosszú fuldoklással az elhervadt öreg asszonyság.
  – Igen is, ha eljő hozzánk.
  – Én, hogy hozzátok menjek? Nem, fiam, az én lábam a ti küszöbötöket
  ebben az életben nem lépi át, azt tudom! Egy szót se szólj, eszemen
  vagyok, tudom, mit csinálok. Bolondnak ne tartson senki. Mert az a
  hitvány, részeges Fischer, hogy egy pohár borért legyalázott bennünket,
  ne hidd, hogy mi már a ti paraszt kegyelemkenyeretekre szorultunk. Van
  nekünk is, van; adott az isten. Csak legyetek urak!
  – Nem mi vagyunk azok! – mondá András sértett önérzettel.
  – Ha azért jöttél, hogy engem hazavigy, akkor eligazítottad a dolgodat,
  visszafordulhatsz, én jó helyt vagyok.
  – De lelkem édes anyám, mi megbecsüljük, hiszen mi szeretjük.
  – Tudom, hogyan szerettetek. Fizesse meg az isten!
  S a vén beteges, elaszott asszony sírva hajtotta fejét tenyerébe.
  Ezalatt belépett a szobába Becker Sándor alázatosan. Az egykori nyalka
  gavallér ifjú úgy volt öltözködve, mint egy részeges, korcs
  mesterlegény.
  Hosszan folytak a panaszok, vádak, mentegetőzések.
  S a vén nagysás asszony csakugyan nem ment haza a parasztok közé.
  – Dehogynem! – szólt másnap, midőn Sándor Andrásról mondott valamit
  tréfás gunynyal. – Azt gondolták, majd én mindjárt egy szóra hazamegyek,
  megkérlelem alázatosan azt a kevély, lelketlen asszonyt, hogy így
  engedjen meg, úgy bocsásson meg, bolond voltam, rosszul cselekedtem,
  ezután jó leszek, csak az ő kedvükben fogok járni. Ohó, nem halt még ki
  belőlem a Bese-vér, nem szedték az én nemzetségemet a szemeten, mint az
  ő koldus atyafiságát. Fáj nekik, hogy uri asszony vagyok, nem megyek el
  hozzájuk szolgálónak, hogy itt nagysás asszonynak neveznek, mert tudom,
  azt irigyli az a rosz, gonosz szivük. No hát ha az vagyok! Az kapja meg,
  a ki érdemli. Bezzeg hiába loptak, tolvajkodtak ők, mert tudom, még sem
  becsüli őket senki. Hm! azt mondják, az ura kocsis. Talán ide is fuvarba
  hozott valakit? Ő meg valami roszféle, mert különben nem is varrna
  zsidónak, németnek. Hogy én még ő hozzájuk menjek, én!…
  – Elmehetnénk bizony mindnyájan! – szólt közbe egy festett képű fiatal
  asszony, az András-hozta kalácsból falatozván nagyokat. – Ott jobban
  éltünk, mint itt.
  Az öreg Bokrosné megvetéssel tekintett meggondolatlan menyére.
  Az utolsó nap nem jött még el, a kevély, nyakas öreg asszony remélt,
  hitt; hitte, hogy minden jobbra fordul, Sándor jobb hivatalt nyer, s
  jobban, szebben fog menni minden. «Milyen szép lesz majd, – gondolá
  előre is diadalmasan, – mikor a szemükbe vágom oda: hitvány rosz szivek
  ti, azt gondoltátok, már én nekem végem! Most ni, ehol itt vagyok, uri
  asszonyság vagyok azért is, ti pedig rongyok, hitványak vagytok!»
  Lehet, hogy ez így mind csakugyan szép is lett volna. Azonban…
  Hm! ha e goromba «azonban» útját nem állaná annyi sok szép tervnek,
  reménynek.
  Az a világ, a miről Halász bácsi Mező-Mihályiban csak úgy félve,
  suttogva beszélt, csakugyan erőre kapott. S e változás – a mint mindenki
  tudja – sok, sok gyászt, szerencsétlenséget hozott magával.
  Kitüzték a nemzeti szín lobogókat, előkeresték az elásott rozsdás
  kardokat, felöltötték az ezüstgombos prémes magyar mentéket, zsinóros
  szép karcsú attilákat, hetyke gavalléros pitykés kék dolmányokat,
  felhuzták a szép magyar nadrágot, rojtos, sarkantyus csizmát; a rut
  köcsögkalap helyett darutollas, sastollas, kócsagtollas süveget,
  kalpagot tettek a főre. S oh! istenem, megzendült a régi dal, feléledt a
  magyar szó, a haldoklók visszakapják erejüket, sok megkészített koporsót
  a padlásra dobtak; de ki is akart volna most meghalni, mikor még egyszer
  szinről-szinre láthatta a szép magyar világot!
  Daloltak, trombitáltak, muzsikáltak; vigadott szegény, gazdag,
  boldog-boldogtalan. Még a leghalálosabb ellenségek is békességre léptek.
  De a trombita nem mindenkinek hirdetett örömet; örömet azoknak, az igaz,
  a kik mentek követválasztási pántlikás zászlókkal, felbokrétázott
  kalapokkal viczispánt választani; vidám ebédeket enni, virradtig
  tánczolni! de a trombita, a magyar tárogató keserüséget fútt azoknak,
  kik (mint a nem ide való madarak) mentek vissza hazájukba magastetejű
  kalapokban, sok apró gyerekeikkel, kutyácskáikkal, kalitkáikkal.
  Ebben a szomorú csapatban huzódott tovább faluról-falura a nagysás
  Widlicsek-család, a Becker-család, s maga az öreg nagysás Bokros
  Mihályné is. Bár senki sem keresi, tudom, hogy hát azok melyik csapatba
  mentek, már csak megemlítem, hogy itt huzódtak a mihályi urak is, a
  főbiró gyermekeivel, franczia asszonyával s a gavallér poczakos
  Weidinger ur, ki egykor Bokros, később Becker Sándornak kebelbarátja
  volt. Hát Vörös Gábor uram, a gazdag tekintetes Vörös Gábor ur? Isten
  tudja, hova lett; elszegényedett, azt pedig, hogy egy szegény bukott
  ember merre jár, ki keresné?
  Így mentek a dolgok, sokaknál szomorura változtak. Igen is, már csak
  mondom úgy, a hogy van.
  E szomorú és vidám napok után egy januáriusi hideg, havas estén… valóban
  ha valaki azt hiszi, hogy a szegény öreg Bokros Mihálynéről beszélek,
  kijelenthetem, hogy épen arról; az ő fogadott kocsija volt az, mely
  Mező-Mihályiban, az öreg-utczán Bokros András szép nagy udvarába
  bedöczögött. Mit érezhetett a boldogtalan nagysás asszony, midőn beesett
  gyönge szemeivel embert, cselédet kutatott az ismeretlen telken? szive
  erősen, fájón dobogott, ugy-e, ajkai a szégyentől és rivástól
  reszkettek? Szomorú, hazug mentegetéseken, nem igazi okokon jártatta
  eszét? Arra készült, hogy kevély, büszke lelket mutasson most is, vagy
  megalázza magát és kegyelmet esdekeljen egy gyűlölt, irgalmazott
  asszonytól? Megfordult-e eszében, hogy jó lenne visszafordulni, leugrani
  a szekérről és törtetni a hóban mindaddig, míg valami jótékony vadállat
  szétmarczangolná azt a szivet, a melyben élet úgy sem lakik immár, hanem
  csak szégyen, megaláztatás, keserűség és…
  Oh! ki láthat abba a szívbe, a melyet ütnek, és mégis kaczag; gyaláznak,
  és mégis hizeleg: széttörték, és mégis élni kiván, élni, ha mindjárt
  halálos ellenségének egy utolsó megvetett zugában is?
  Eredj, fordulj be szegény öreg asszony bátran, ne szégyeld, hogy rongy,
  czafat rajtad a ruha, ne szégyeld, hogy a szemed közé néznek; ne tudd
  most, hogy csak a csontod, bőröd, mint egy hányt-vetett özvegy
  asszonynak, s hogy a régi díszből, méltóságból még csak egy szemecske
  sincs se testedben, se lelkedben.
  Szállj le, köszönj vidáman, úgy illik, a hol jő elébed fiad, András;
  vagy sírj és áruld el: fiam, gyermekeim, én nyomorult vagyok, igen, igen
  nyomorult! ne verjetek ki, hadd halok meg itt a szülötte földön, hadd
  fekszem az uram mellé, hadd nyugodjam ott, a hol a többiek porlanak!
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  András ölében vitte be sirva, szorongatva csókolva az ősz, töpörödött,
  maréknyi kis öreg asszonyt; nem kérdeztek tőle semmit: honnan jött,
  mikor indult, haragszik e még? ugy-e, most már itt marad állandóan s jó
  puha ágyba fektették, melengették, borogatták; oda borult ágya elé fia,
  menye, sőt a már szinte alvó unokák is felvetették fejüket, kinyitották
  nagy, szelid, bámuló szemeiket, s nézték azt a beteg öreg asszonyt, a
  kit az ő édes apjuk és anyjuk úgy sirat, olyan jajgatva, fuldokolva.
  [Illustration: András ölében vitte be sirva…]
  Az öreg Bokros Mihályné mikor valamennyire magához tért, fölemelkedett,
  kiemelte egy kissé száraz ujjait a takaró alól, félve, nehogy az az
  asszony meglássa a rongyos ruhát, s rekedtesen, tompán, mintha a hang
  valami mély sír fenekéről törne fel, dadogva szólt:
  – Meggyógyulok én, aztán tovább megyek, haza megyek, most Sándorék
  hivatalt keresni vannak; ez a kocsis erőnek erejével ide hozott.
  S az öreg asszony annyi kínos hazugság után erőtlenül esett vissza a
  vánkosok közé. Egy pillanatra elfelejtette, hogy Sándorék isten tudja,
  hol és miben járhatnak, hogy azok őt már régen lerázták nyakukról, s
  hogy azokhoz ő hiába menne, még ha igazán menni is akarna. Büszke
  lélekkel, melyet a legnagyobb nyomoruság és megaláztatás se tudott
  végkép megszelidíteni, fordította el tekintetét szerető gyermekei elől;
  fogai addig vaczogtak, míg végre darabokra tépdesték az elnyütt testből
  mindenkép kiszökni törekvő boldogtalan lelket.
  Hajnalra elcsendesedett minden, s mire a nap végighintette sugarait
  Mező-Mihályi városa fölött, akkorra sokan megtudták már, hogy imént az
  öreg Bokros Mihálynéra harangoztak, arra, a ki valamikor még tekintetes,
  nagyságos asszony is volt!