🕥 32-minute read
Az urak: Regény - 08
Total number of words is 4193
Total number of unique words is 1850
34.7 of words are in the 2000 most common words
48.0 of words are in the 5000 most common words
53.9 of words are in the 8000 most common words
beszédét – hasonló esetet láthat. Bátyám csöndes hajlékában szintén egy
aranyalma virult, kit épen hasonló sors ért. Ime itt őrizzük mindnyájan,
s mégis néhány órák mulva azt mondhatjuk majd: volt, s nincs, oda van!
Ti is, leánykák, testvérei a távozónak, árván maradtok, mert hiszen édes
anyátok volt ő tinéktek.
Te is szeretett bátyám, – itt a beszélő megint elakadt, s szelid, kövér
arczán nagy öreg könyek gördültek alá, – no, de az isten velünk volt,
tudom, velünk is marad! – egészíté ki a rokon a félbenmaradt mondatot. –
Én, kedves húgom, ezennel áteresztelek érdemesebb kezekbe. Légy boldog,
vezessen az isten jóról jobbra, nyereségről nyereségre!
Itt, kedves olvasóim, leeresztem a függönyt, úgyis csak sírás, sóhajtás,
zokogás és számos atyafiságos ölelkezés következik, majd az esküvő,
melyről annyit mondhatok, hogy azt a szomszéd falubeli, kis begyes
nyakú, kevély magatartású, rokon papocska fogja végezni.
Másnap hét-nyolcz óratájt visszafelé indult a lakodalmas menet. De a
kocsik most egészen más képet nyujtottak. Az első szekeren az ifjú pár
ült csöndes szótalansággal, ki-ki gondolatába mélyedve, a másodikon a
mihályfalvi Ágnes néni ült egy nagy csomó cserép- és faedényre vigyázva,
a többi szekerek a tömésig meg voltak rakva más bútorokkal, melyek közül
a lakodalmas népség olyanformán emelgette ki kezét, fejét, mint víg
szüreti alkalommal a gyerekek a hordókból.
Az öreg pap kikisérte őket az utczára, hajadonfőn, s onnan integetett
áldó kezeivel leánya felé sokáig, sokáig, úgy hogy a hosszú menet már
rég kiért szinte a falú határából is, s ő mégis mindegyre ott áldogált
leánykáival a templom előtt. Gyér ősz fürteit lengette, hulldogáló
könnyeit törülgette a szél.
Különben tisztes ősz férfiú, ne csak arra gondolj, a mik aggodalmat
okoznak szerető atyai szivednek, hanem a szép jövendőre is, mely az új
mezővárosban a szép rokonságban kedves leányodra vár. Igen, erre is jó
gondolni.
Lám, a lakodalmas menet a szép tájakon vigan halad rendeltetése felé.
Az országut két felén több helyt nekifogtak már az emberek a mezei
munkának; csillogott a nap a fényes ekéken, kapákon, a varjak vigan
szálldosnak egyik buzaföldről a másikra, ha innen elhessegették egy-egy
hangos ostordurrantással, amodább békén letelepedhettek s jókedvvel
nézhettek ama gazdag asztalokra, melyeket a gondviselő uristen
teríttetett meg a szántani-vetni nem tudó égi madarak számára. A
pacsirta azon való ártatlan örömében, hogy ime, mindjárt itt lesz már a
kis barázdabillegető, pintyőke, vörösbegy, sármány, s nem kell neki
többé azokkal a nagy fekete varjakkal társalkodni, a melyek ő reá
különben is alig hederítenek, lármás csattogással dobálgatta fel magát a
tiszta levegőbe. A friss szántáson egy-egy süldő nyulacska, oh! hogy
nekiiramodott, pedig senki sem kergette, nem ám, mert a rétek felől nagy
kocsizörgés verődött, s ember, ló, ökör, kutya, madár, mind arra
tartotta fülét, fejét. Tudni akarta nyilván mind, hogy mi az, kik
lehetnek azok, honnan jönnek?
Nem sokáig kellett várakozniok, mert a kocsik csakhamar odaértek az
országutra, s a ki akarta, most szemtől-szembe láthatta, hogy ezek a
lobogós, kendős, pántlikás, kurjongó népek lakodalmasak.
András lesütött, szemérmes tekintettel, de vidáman fogadta egy-egy
ismerősének köszönését s jóizüen mosolygott magában, midőn látta, hogy
egy távolabbi szántásról egy-egy suhancz gyerek vagy béres legény mily
lélekszakadva üget, hogy közelebbről láthassa a mennyasszonyt.
Az idő, hogy Andrásék hazaérkeztek, úgy délután egy óra körül járhatott.
A kisérők, sőt maga Ágnes néni is nagy jókivánságaikkal hazatakarodtak:
az utczán kiváncsi járó-kelők zaja is lassanként lecsöndesedett, s az új
házasok kicsinyke hajlékukban végre magukra maradhattak.
– No lám, hát ez a mi házunk! – szólt András boldogan, de bizonyos
szégyenkezéssel tekintve hol alacsonyas kis hajlékára, hol szép ifjú
feleségére. – Úgy-e, kicsiny, alacsony házacska?
– Hiszen ez szép kis ház! – mondá a menyasszony nyájas megelégedéssel.
A bizony nem volt szép, mert törpe is volt, keskeny is volt, legfölebb
udvara volt elég tágas; de András most mégis csakugyan kezdte szebbnek
találni, magasabbnak, erősebbnek, alkalmatosabbnak.
A férj és nő, mintha csak véletlenül történt volna, egyszer-egyszer
hosszasabban pihentette egymáson tekintetét, s látszott, hogy ez is,
amaz is egy-egy édes kérdést tesz fel. Mik lehettek e kérdések, azt csak
a jó isten tudná, hanem végre mintha mind a kettő dolgot keresett volna:
András tüzet gerjesztett a kemenczében, a kis asszonyka pedig ebédhez
készülődött. Elővette a kalácsokat, az édes süteményeket, a sülteket,
miket a hű öreg cseléd pakolt össze még odahaza, és szép tiszta sávolyos
abroszon ott állott az első ebéd.
András akaratlanul is anyjára gondolt, öcscsére, rokonaira, a kik
nincsenek itt, de a kiknek itt kellene lenniök. Hogy nevethetnek azok
most ő rajta, főkép az uri rokonok. Nem, azok jóformán mitsem törődtek
vele, előttük András úgy sem volt több egy béresnél, s most, hogy az
öreg Bokrosné kitagadta: egy koldusnál, a kivel jó, hogy nem kell
találkozniok.
Bokrosné azonban máskép gondolkozott; haragtól lihegve betopogott a
nagysás nászasszonyékhoz s méregtől kékülő ajkakkal fogott keserü
panaszához:
– Hallottak ilyet? – kérdé szemeit törülgetve, mintha sirna, holott épen
nem tudott sirni, csak dühöngeni. – Ily szégyent hozni házamra, hogy
csufoljon, nevessen az egész Mihályfalva. De így járnak a jószívű anyák.
Úgy neveltem, mint egy urfit, s mihelyt kinőtt a földből,
háladatlanságból mindenben gáncsoskodott velem. Még a tudatlan,
Sándorkám házasságát is ellenezte. Irigy te, roszlelkű! Irigyelted, hogy
ez szebb, jobb szivű, hogy ez olyan, mint én, Bese-vér, nem olyan
paraszt, mint te. Most ott van, elvett egy rongyot, egy koldus
papleányt, a ki uri asszony se, mint ez a lelkem asszonyom itt, –
mutatott nagy tisztelettel menyére, – gazdaasszony se, a milyen voltam,
meg vagyok én. Tudatlan, mert mit is tanulhatott volna otthon koldus
apjánál, anyjánál, mit egyebet, mint dologtalanságot? Milyen gazdasszony
voltam én! – szólt megfeledkezvén arról, hogy most mint uri asszonynak
el kellene ilyesmiket feledni, sőt tán hazudni is. – Még hol volt a nap,
már én talpon voltam, munkások ellátva, tehenek megfejve, gyerekek
tisztában, udvar, kamra, szoba rendben. Nem félt ez az én két rossz
kezem a dologtól, de nem is jártak senkinek a gyerekei olyan szépen,
mint az enyémek, minden úr, még a főbiró is megszólította őket: «ki fiai
vagytok?» Úgy! Nem volt olyan kamarája senkinek, mint nekem; az enyémben
ujat ért a husnemű, zsirnemű, liszt, hüvelyes vetemény; nem ismertem én
soha, mi a szükség, nem én. S most ehol betolakodik egy koldus a
familiámba, egy sehonnai, abban a hiedelemben, hogy majd én felruházom.
Ohó, nem estem én a fejem lágyára!
S hangos kaczagással fordult a nagysás familia tagjai felé.
Szerencse, hogy András lelkében ily gondolatok csak meg se fordultak, s
szerencse, hogy az ajtó csendes kopogtatás után megnyilt, s egy sovár,
szelid képű öreg ember köszöntött be hozzájuk.
– Isten hozta édes apám uramat, isten hozta. Hát így várt bennünket? –
ugrott fel András örvendező tekintettel, átölelvén apját, s oda vezetvén
a kis menyecske elé. – Hát itt vagyunk, megjöttünk. Mit szól, édes apám
uram, úgy-e, hogy jól cselekedtem, hogy tudtam, mit csinálok?
Az öreg ember ingadozva állott az új asszony előtt, beesett öreg szemeit
egészen kinyitotta, s remegő ajkakkal s mosolygó tekintettel nézte a
szép szőke, vidám arczot.
[Illustration: Isten hozta édes apám uramat.]
Az új asszony tiszteletteljesen fölkelt, odament az öreghez, megölelte
és megcsókolta.
– Lássa, édes apám uram, még engem egyszer sem ölelt meg, s magát már
ehol meg is csókolta! kiáltott András eleven, vidor tekintettel, hol a
nevető öreget, hol a piruló menyecskét nézve, azzal a nyiltan kifejezett
kivánsággal, hogy: édes szép virágszálom, most már én is következhetném
ám. Oda is suhant az asszonykához, s nekibátorodva átfogta a karcsú
derekat, csókolta a szép piros-fehér arczot, homlokot, hajat, azzal az
édes telhetetlenséggel, mely csak egy ép, magát megtartóztatott tiszta
szivű férfiun szokott erőt venni.
Az öreg ember szótalanul nézte a jelenetet, mormogott valamit, hogy:
«András te!» majd leült, s elfogyott száraz arczán nagy meleg könyek
folydogáltak alá.
– Úgy-e, hogy jobban lesz az élet így, – szólt András boldogan, – mint
amugy volt? Ne féljen apám, ha nem vagyunk is urak, mint az édes anyám
németjei, azért az isten nem hágy el bennünket. Aztán megbecsüljük, majd
meglássa, ez az én galambom – s e szóra mintha nem illenék ily
parasztosan szólni, az öreges legény elpirult – úgy-e – fordult felé
szeretettel, – gondját viseljük édes apámnak.
– Oh! hiszen nekem is édes apám! – volt a gyengéd válasz, s a szép
fiatal menyasszony elsimogatta az öreg embernek ősz fürtjeit,
megczirógatta arczát, s hol Andrásra, hol apjára mosolygott.
– Mind nagyon jól van ez így, édes fiam, – törte meg a csendet az öreg
Bokros Mihály, – de… s hallgatva sütötte le szemeit.
András elértette a többit, s komoran nézett maga elé.
– Elmegyünk még ma édes anyádhoz! – mondá teljes jóindulattal a feleség.
– Az, az, lelkem gyermekeim! – kiáltott fel az öreg ember élénk tűzzel.
– Nem, oda nem megyünk, apám!
– Miért nem, fiam?! – kérdé halkan az öreg.
– Soha sem bántottam senkit, de ha valaki feleségemet csak egy szóval
vagy tekintettel is meg találná sérteni, nem lenne azt jó énnekem
látnom.
– Hát elmegyünk édes apáddal! – igyekezett az asszonyka férjét
megvigasztalni.
– Nem, édes lelkem! – vonogatta vállait az öreg Bokros Mihály. – Furcsa
egy asszony ám az, kevély, haragos; még meg is tudna magáról feledkezni.
Nem úgy lesz fiaim, majd elmentek, ha ma nem is: magatok.
– Soha! – morgott kemény tekintettel András. – Ők urak, mi szegények
vagyunk. A szegény még az édes anyjánál se kedves. Aztán hizelkedni se
tudok, azt meg, hogy te hizelkedjél, angyalom, annak, a ki minket
gyülöl, igen-igen szégyenleném. A lakodalmamra se jött el egyik is! –
tevé hozzá egy kis hallgatás után kedvetlenül.
– Megbántottad, András? – szólt a feleség. – Talán kemény voltál
hozzájuk?
– Jól beszélsz, édes leányom, jól beszélsz!
– Nem voltam… isten a tanum, hogy nem bántottam egyiket is soha. Talán
Sándort károsítottam meg? Hisz ő ül az örökségben. Hanem hadd üljön,
csak a koporsójáig benne ülhessen. Én tudom, hogy csak egygyel bántottam
meg őket, de azért az egyért áldom az én jó istenemet! – s András
érzéssel szorongatta meg felesége szép fehér kezeit. Ád a jó isten
nekünk is, úgy-e angyalom, hogy ád?
– De ád ám, édes fiam, – biztatá az öreg ember gyermekeimet, – majd
megmutatod te nekik, András, hogy az isten nem csak az öreg-utczán
lakik, de itt a mi sorsunkon is.
A három tagból álló család sokáig szótalanul nézett egymásra s az
alkonyodó nap pirosan verődött be a keskenyes ablakokon, s hol az egyik,
hol a másik arczát világította meg erősebben, talán kutatva, hogy miről
gondolkoznak, s vizsgálva a fiatal asszony szivét, hogy mekkorra benne a
szeretet, a türelem s a rettegés nélkül való jó reménység.
X.
Azalatt, míg a nagy boldogságban a fiatal pár egyszer-egyszer azt is
beleszőtte a beszélgetés kellemes folyamába, hogy a látogatásokat hol is
kezdjék meg voltaképen, ime, eljött ám a vasárnap. Tisztába öltöztek az
utczák, templomi öltözködéshez fogtak a családok, s a harangozó meg már
épen ott könyökölt a toronyablakban, félszemmel pedig a lelkész
szolgálóját lesve, mikor az int, hogy: István bácsi, lehet, kondíthat.
Biró László bácsi a tulsó sorról átüzent Bokros Andrásékhoz, hogy
készüljünk, mert megyünk a szentegyházba. Ime, az első látogatást tehát
a gyülekezetnél tették, isten szent szine előtt. András titokban
nagyokat sóhajtott, hogy miként esik ez meg; hova üljön az asszony,
melyik padba, hogy botránykozás ne történjék. A parasztasszonyok közé?
hiába, egy papleány oda mégis csak nem ülhet; ül a papné mellé, mert
miért is ne ülhetne? hm!… Ez a «hm!» nagy tusakodást, belső harczot
jelentett. Ejh! ül a rektorné mellé, – nyugtatá meg végre magát András,
– ez lesz a legalkalmatosabb hely, se igen fönt, se igen lent.
S a lelkiismeretes új férj lelke ebben a tisztességes padban csakugyan
meg is nyugodott.
De most egy hasonlókép nehéz pont következett: hogy öltözködjék az új
asszony? mint a temetősori asszonyok? úgy nem lehet; mint az uri
asszonyságok? nem szabad! mint a Sándor felesége? Nem, nem, az ő
felesége nem olyan nagysás német dáma.
E tépelődő gondolatok alatt szinte hallani vélte az első harangszót;
lopva be is tekintett az ablakon (mert épen a folyosón sétálgatott) s
nézte, hogy a felesége milyen ruhát vesz magára. Ott volt vele Ágnes
néni, ott igazgatta.
A kis menyecske egy uri szabású köntöst vett ki az almáriomból.
András szive dobogott is, hogy olyan szép, gyönyörű teremtés felesége
van, de reszketett is, hogy az a sok irigy szem majd a templomban mit
fog kitalálni.
– András, – szólalt meg egyszer a kis feleség, – ha akarod, mehetünk, én
fel vagyok öltözködve! – s a mint a vidám tekintetű asszonyka egyszerű
kék szőrköntösében bámuló férje előtt megállott: András elfelejtett
minden aggodalmat, csak nézett-nézett, s szinte nem tudott betelni a
szép fiatal teremtés nézésével. Végig-végig hordozta szemeit a diszes
állású ruhán, a szép urias nagykendőn, ékes főkötőn, keztyün, s édes
álmélkodással nyugtatta meg tekintetét a mosolygó kék szemeken,
melyekből tiszta, zavartalan boldogság ragyogott.
A fiatalok ugy indultak meg – nem karonfogvást, mint az urak és a városi
mesteremberek – csak úgy egymás mellett, mint a földmivesrend szokott.
Ágnes néni egy lépésnyi távolságban büszkén ballagott utánuk. Majdnem
minden kapuban akadt egy-egy néző, ki fogai között tettetett
nyájassággal köszönve, irigy kiváncsisággal tekintett végig a jövevény
asszonyon. S e sovány köszönéseket Bokros Andrásnénak mind a legnagyobb
alázattal és szeretetreméltósággal kellett visszaadni.
Köszönnie kellett Görbénének, a boltosnénak, ki bekötött lisztes fejével
egy perczre kimozdult az adó-vevő asztal mellől; a kis sarkon lakó kövér
kovácsnénak, kinek mostoha apja rektor volt egy felső-baranyai
falucskában; a híres Fügének, kit az új városban a leggazdagabb paraszt
embernek tartottak, a ki már ezeknek előtte is minden belső emberrel –
kivéve a szegény tanítókat – komaságban, belső atyafiságos
czimboraságban volt; köszönnie kellett minden járó-kelőnek, a mint ezt a
becsülettudó falusi szokás bizonyosan igen helyesen megkivánja.
Attól fogva pedig, a mint a módos Biró Lászlóékhoz csatlakoztak, meg
kellett állaniok minden valamirevaló asszonynyal, hogy az kedve szerint
összetapogathassa, morzsolhassa Bokros Andrásné ruháját, kendőjét,
főkötőjét, s egy lenéző pillantást vethessen a paraszt ifiasszonyt meg
nem illető keztyüre.
Valóban több kisebb-nagyobb, de mind fontos stácziót tartottak, míg
végre valahára eljuthattak a szentegyházig. Elől ment Biró Lászlóné
asszony nagyobbik leányával, teljes alázattal, buzgó istenfélelemmel
szorítván mellükhöz a fehér keszkenőbe takargatott zsoltárt.
Az ő járásuk kifogástalan vala, fejüket mind egészen lehajtották, s
csendes áhitatos döczögéssel huzódtak be az őket megillető székekbe. Ott
leborultak, s elmondták a szokásos bementi imádságot jó erős
suttogással. Biró László a tisztesebb javabeli emberek padjába ült,
András a fiatal házasok székébe, a kar alá, a felesége pedig nénjével…
oh! igen is, egyenesen az uri asszonyok (de nem a német nagysás
asszonyok) székében foglalt helyet. Uram teremtőm, – emlegeté Biró
Lászlóné még hetek mulva is, – milyen egyenes, gangos járással ment,
merő botránykozás volt az atyafiakra nézve.
A szegény András úgy meg is volt döbbenve, hogy nem látott se eget, se
földet. Az uri asszonyok néztek, suttogtak, a papné egészen kihajolt
székéből, s istenfélően csóválgatta nagy bubos, virágos kalapját. Hát a
nagysás adószedőék, az idősebb meg a fiatal nagysás asszonyék – mert ott
voltak – azok nevettek, integettek még egyszer ide-oda!
– Jézusom! suttogá egy-egy jobb érzésű asszony a temetősorbeliek közül.
– Oh! te rongyos illetlen, te! – mormogá magában a tiszta fekete
selyembe öltözött Bokros Mihályné ténsasszony, erősebb, sértőbb
szavakkal nem mervén élni egy szentegyházban. – No nézze meg az ember,
hova merészel tolakodni egy papczafadék!
Hanem némi büszke enyhülést talált abban, hogy Sándorné menye, a nagysás
asszony meg épen a nagysás asszonyok székében ül.
Ha valaki ezek mellett azt hinné, hogy Vörös Gábor ténsur hasonlókép
igen megbotránykozott a szegény fiatal asszony e meggondolatlan
cselekedetén, az olyan, azt hiszem, tévedne, mert egy nagy méltósággal
mosolygó s kezeit nyugodtan tördelő ember nem annyira azt árulja el,
hogy haragszik és szégyenl valamit, sőt inkább, hogy azon a valamin, a
mi történt volt, örvend. Csakugyan, Vörös úr teljességgel örvendeni
látszott.
– Jól van, András, – mondogatá szivében, – tromfold le azt a bolond
anyádat, addig is, míg majd az én tromfom épen a feje tetején találja.
S a résztvevő lelkű ember odatekintett a főbiróra (igen, mert a németek
csupa vigyázásból mind jártak a templomba) s a leendő nagysás feleségre.
Hajtogatta nyakát, s mintha barátságosan intett volna is Andrásnak.
Baj, de most az egyszer úgy volt: az egész szép tavaszi prédikáczió
hatása elveszett. A babnyelvű kövér pap hiába ágaskodott, fenyegetőzött
s harsogtatta tele torokkal: «édes idvezítőnk, édes idvezítőnk, a
Jézus,» alig hallgatott reá egy-kettő: mindenki Bokros Andrásnéval volt
elfoglalva. Az öreg Ágnes nénin kívül mindenki talált rajta valami
csufolni, megitélni valót. Hogy is ne? egy paraszt ember felesége odaül
az úri asszonyok közé! Az öreg néni nem jutott eszébe senkinek, valamint
az sem, hogy a fiatal asszony leánykorában is ült már a templomban
ugyane padban nénje mellett.
Most? oh! ez a most egészen más valami volt; most.
Az itélő kegyetlen tekintetekből és haragos suttogásokból a szép kis új
asszony szerencsére egy betüt se vett észre; ő hallgatta a prédikácziót
azzal az őszinte figyelemmel, a melylyel otthon szokta hallgatni édes
atyja szép, buzgó beszédeit.
Az öreg pap – itt is, mint másutt, bizonyosan sok ok nélkül való oktatás
után – áment mondott, az ének megzendült, s az úri asszonyok lassanként
kezdtek oszladozni. Most indult még meg a mihályfalvi asszonyok
törvénytevése.
Ágnes néni nem várta be Biró Lászlóékat, ment egyenesen hazafelé
Klárikával, a mint ő nevezte. S így mire a földmives-osztály asszonyai
és leányai is kijöhettek a templomból, ők már a kis közön jártak
valahol, a vén fösvény Kétszeri Dániel kastélya körül.
András kijövet indulatosan nézett ide-oda, izmos vállain nagyokat
rántott, tömött bajuszát majd a kihuzásig sodorgatta s köhögött, mint
mikor az ember nem akar szólni, bár roppant erejébe kerül, hogy a szót
visszatarthassa.
László bácsi Andrással befordult egy kis szük utczába, alkalmasint, hogy
minél kevesebb emberrel találkozzanak.
– Öcsém, – szólalt meg nehány percznyi hallgatás után, – látom, nem
beszéltél a feleségeddel. Hm! hát hova ültetted az asszonyt? Az, öcsém,
tudd meg, ezentul nem az ő helye. Csak nem akarsz tán megnagyságosodni,
mint szegény Sándor öcsém, a ki hintón vitte haza övéit a
szentegyházból? Teneked mindig volt eszed. Hogy nem mondtad meg
feleségednek, hova üljön. Nem láttad, mindenki őt nézte? Te, öcsém,
paraszt ember vagy, mint én, mert mondjuk úgy, a hogy van… s a feleséged
is… persze, persze, papleány… de most már…
László bácsi elhallgatott, de András se tudott mit szólni, csak égett,
talán reszketett is.
– No, hanem öcsém, – szólalt meg más hangból a bátya, – annyi, mintha
semmi se történt volna. A mint volt, úgy volt, máskor máskép lesz. Ma
egy szót se szólj a feleségednek a dologról, holnap is csak módjával. A
tanács olyan, mint a só, mindenkinél szükséges, de a sok megárt. Azért
mértéket tarts. Aztán azt is meggondold, hogy nem parasztleányt vettél
el, a kivel csak mégis könnyebben tudnál bánni, de ez olyan, mint a fain
papiros, nem a mi durva kezünkhöz való. Lágyan érj hozzá, tiszta kézzel.
Tanuld ki a módját, bánjál vele úgy, mint a leányoddal, szoktasd a
kezedre. Ok nélkül való beszédekkel el ne vaditsd. Szép, fain asszony.
Egész isteni tisztelet alatt a papon volt a szeme. Úgy!
Ilyen beszédek lecsillapították Andrást, ki ezek nélkül meglehet, ki
talált volna szalasztani ajkán valami nyers szót.
– Ma együtt ebédelünk, átjöttök hozzánk, öcsém, úgy egyeztek meg az
asszonyok. Ott lesz nálam a rektor koma is, bár a felesége haragszik,
hogy nem az ő leányát vetted el. Persze, hiszen oda járogattál. No, ki
kell velük békülni; jó emberek. Hanem nálam lesz a kis tanító
feleségével, ezekkel is meg kell barátkozni. Ezek mihozzánk valók.
E beszélgetés alatt az új asszonyt otthon egész egy csomó paraszt
asszony vette körül; ott voltak Biróék is. A templombeli esetet nem
merte közülök felhozni egy is, jóllehet, ott ült épen a nyelvük hegyén,
s csak egy kis rés kellett volna, hogy hegedüszóban jól megmossák érte a
szegény kis menyecskét.
Bokros Andrásné mindenkit megnyert vidám kellemetes beszédmódjával, az
öregebb asszonyokat meg «asszonynéném»-ezte, a fiatalabbakat
keresztnevükön szólította, ezenkívül mindenkinek igyekezett valami
szépet mondani. Látszott is rajta, hogy nem kis munkát végez, mert arcza
csupa láng volt, szemei valósággal égtek az erős igyekezettől, szép telt
ajkai még akkor is mosolyogtak, mikor a vendégek rég hazatakarodtak már.
– Micsoda nyelves egy asszony lesz ebből, öcsém asszony! – szólt gunyos
nevetéssel társához, Bokros Andrásnéra czélozva, egy nagy fekete
főkötős, pufókos képű nő. – Majd meglásd, megöli ez az urát még a
beszédével; ha az én menyem, már pedig az csak, tudja, lelkem, egy
paraszt ember lánya, az igaz, hogy mesteremberé, ez a rongyos pedig azt
se tudni, ki s mi légyen, hát mondom, ha az én menyem az én házamban,
tudja, az első nap enyit csataráz, mint ez a – né! majd hiszen
megmutattam volna én, hogy Kacz Pálné, már mint én, kicsoda. Meg én!
S a vén lelkes asszony fenyegetőleg rázta zsoltárát a levegőben.
– Már a Sándor felesége, a Bokros Sándoré, az már más, az nagysás
asszony leánya, uri vér, de ez! – s a vén nő leirhatlan megvetéssel
csóválgatta fejét. – No lelkem András, – folytatá, – te is ugyan hiába
vénültél meg ennyire, ha csak ilyenért vénültél meg. Hiszen micsoda egy
teremtés ez? Micsoda sovány karjai vannak (s a vén nő nem átalotta
felgyürni karjait, hogy megmutassa, milyeneknek kell lenni a
mustrakaroknak), azzal dagaszszon be aztán tizenkét kenyeret! Eszik is
abból a kenyérből a kutya! Micsoda vékonyka, penészes egy asszony! Hogy
tud ez ellátni tiz-tizenöt munkást étellel, mit lehet egy ilyen
teremtésre bizni egy jóravaló háznál? Az én Viczám… No de persze, nem is
adtam volna egy vén legénynek.
A fiatal asszony, a ki e tekintetben egészen máskép vélekedett,
mosolyogva tekintett a vén asszonyra.
– Aztán nézd csak, uramfia, téged meg Sárikának hi! Hát ki vagy te? hát
nem volt a te apád nemesek hadnagya? hát nem vagy te László-leány? engem
meg hogy: nénémasszony. Mintha nem is Mező-Mihályfalva városban laknám,
hanem egy iszlai harangozóné volnék!
Nevetett, ilyen nagy sértésre csakugyan nevetnie is kellett.
Az öreg asszonyság – a kiben pedig Bokros Andrásné felette bizott –
tenger sok okot hozott fel arra, hogy mily nagy ostobaság az, ha valaki
egy szegény leányt vesz el feleségül, de másfelől meg mily nagyon szép,
ha valaki az asztalfőre teheti a fejét, mint Bokros Sándor is uri
házasságával. Mivel épen ennél a fontos pontnál hadarászott, mikor az
öreg Bokros Mihályné ténsasszony házához értek, otthagyta a fiatal
asszonyt s befordult egy pár szóra a nagysás adószedőékhez, hogy a nagy
templomi botrányt az utolsó szóig tisztára elbeszélje.
A szegény Bokros Andrásné pedig a legnagyobb megelégedéssel és kedvvel
ment férje oldala mellett Biró Lászlóékhoz ebédre. Teljes lelkéből
hitte, hogy ebben a városban neki sok jó asszonyai lesznek. Mily
bizodalmasak, nyájasak voltak iránta. Maga volt egytől-egyig mindnyája a
kész jóság. Soha se merte volna hinni, hogy a földmivesasszonyok oly
őszinte, melegszivűek legyenek!
Az ebéd szépen, barátságosan folyt le; egy kis hiba azonban mintha
történt volna mégis. Valami olyan, mint a sértés. Biró Lászlóné, a ki
tudta, mi az illem s kit illessen az elsőség, a kis tanítónét az András
felesége elé ültette.
Bokrosné lesütötte arczát, szép piros szinében egy kissé elváltozott,
hebegett, hogy igen, igen, üljön oda a tanítóné, az öregebb is, és hogy
hogy igen, igen, úgy!
A kis tanítóné, ki az uj asszonynyal már akár akaratból, akár
akaratlanul csak úgy foghegyen beszélt, a kinálgatásra ilyenformán
gondolkozott, a mit sárgás, soványas arczával világosan ki is fejezett:
– Nem úgy, édes Bokrosné ifiasszonyom, nem azért ülök maga elé, mert
öregebb vagyok, a mire különben is kinek mi gondja, tudja-e, nem azért,
hanem csupándon csak azért, mert az én uram belső ember, a magáé meg
csak egy paraszt. Az elsőség azért kompetál nekem. Úgy, úgy, szentem!
Azért, hogy maga papleány volt, én meg egy paraszt emberé, most,
galambom, a fölebbvaló én vagyok, a tanítóné asszonyság.
S a helybeli gőgös papnétól annyiszor lenézett, semmibe se vett szegény
tanítóné édes boszuérzettel tekintett szét, hogy ime, ő most egy
papivadékot mily pompásan letromfolt.
Igen, ily tromfokat lehet találni a vidéki asszonyságok kezeiben is.
Különben a tanítóné asszonyság vidáman evett-ivott, a mi nem mutatott
elégedetlen szívre, s egy-egy igen kellemes falat elköltése után oda
tekintett a papleányból lett szegény fiatal paraszt asszonyra is,
kinálva, hogy egyék többet, többet, úgy, mint azok a menyecskék ni a
kemenczepadkán.
Bokrosné hátra fordult s látta, hogy a kemencze mellett két-három kövér,
pirosképű, vidám tekintetű menyecske eddegél, ki-ki az ölébe fogott
tányérról.
A tanítóné nevetett s folytatá magában jól eső gondolatait: «úgy bizony,
galambom Bokrosném, majd te is így fogsz ezután ebédelni, vacsorálni,
mint ők. Asztal mellett ülni, férfiakkal együtt ebédelni csak a belső
emberek s azok feleségének lehet.»
Urak feleségeinek? igen. De hát azok a férfiak, a kiknek úri, nagyságos
vérű feleségük van, hol ebédelnek? Hol?
Bokros Sándoréknál tudom, hogy hol.
Nagysás ifju Bokroséknál nagy ebéd volt szintén. A német urak közül a
főbbek ott ülnek mind a hosszú Bokros-féle diófa asztal mellett. A sok
pofaszakállas vörös német kép csak úgy tündöklik a jó magyar ételektől
és italoktól. Ott van a főbiró, segédbiró, köztük épen a főadószedőné,
ki napról-napra fiatalabb és szebb-szebb ruhákban jár; ott ül nagysás
Bokros Sándorné uri asszonyom, kivágott mellű selyemruhában. Milyen
eleven, kövér, jókedvü egy fiatal úri asszony. Nem győzi eléggé bámulni
és dicsérni a gavallér Weidinger úr, ki egyre iszik és csillogtatja nagy
gyémántos gyürüjét.
Bokros Sándor el van foglalva a borok manipulatiójával, különben ő is
leghátul ül, mint gazda, s neki mint uri embernek nem szabad észrevenni
semmit. Látta ugyan már, hogy a főbiró derékon ölelte Vandát, de
ilyesmin zajt ütni csak egy műveletlen ember szokott. Uri ember, finom
gavallér (a milyenné Sándornak kellett lenni) máskép segít magán.
Hát az öreg Bokros Mihályné ténsasszony hol ül?
Künn a maga szobájában. Ma (és néha egyébkor is) a főadószedőné úgy
csinálta ki, hogy Bokros mama csöndesen odabenn költse el maradék
ebédjét. Hiába a szép német szót még nem érti, a nélkül pedig
természetesen, művelt uri társaságban nem ülhet az ember. De mikor úgy
«en famille» vannak, akkor az öreg ténsasszony nem egyszer fiával és
nagysás menyével vacsorálhat.
Vajjon van-e itt szó Bokros Andrásról, itt ez uri társaságban?
Hogy volna? Egy szó sincs.
Ezek itt «urak.»
XI.
Földmivelő emberre nézve alig lehet valami kellemesebb áldás, mint ha az
aratás gazdagon, még a reményet is felülmuló bőséggel üt be. A nehéz
ötvenes években volt egy ilyen kövér esztendő is. Megteltek a csűrök,
aranyalma virult, kit épen hasonló sors ért. Ime itt őrizzük mindnyájan,
s mégis néhány órák mulva azt mondhatjuk majd: volt, s nincs, oda van!
Ti is, leánykák, testvérei a távozónak, árván maradtok, mert hiszen édes
anyátok volt ő tinéktek.
Te is szeretett bátyám, – itt a beszélő megint elakadt, s szelid, kövér
arczán nagy öreg könyek gördültek alá, – no, de az isten velünk volt,
tudom, velünk is marad! – egészíté ki a rokon a félbenmaradt mondatot. –
Én, kedves húgom, ezennel áteresztelek érdemesebb kezekbe. Légy boldog,
vezessen az isten jóról jobbra, nyereségről nyereségre!
Itt, kedves olvasóim, leeresztem a függönyt, úgyis csak sírás, sóhajtás,
zokogás és számos atyafiságos ölelkezés következik, majd az esküvő,
melyről annyit mondhatok, hogy azt a szomszéd falubeli, kis begyes
nyakú, kevély magatartású, rokon papocska fogja végezni.
Másnap hét-nyolcz óratájt visszafelé indult a lakodalmas menet. De a
kocsik most egészen más képet nyujtottak. Az első szekeren az ifjú pár
ült csöndes szótalansággal, ki-ki gondolatába mélyedve, a másodikon a
mihályfalvi Ágnes néni ült egy nagy csomó cserép- és faedényre vigyázva,
a többi szekerek a tömésig meg voltak rakva más bútorokkal, melyek közül
a lakodalmas népség olyanformán emelgette ki kezét, fejét, mint víg
szüreti alkalommal a gyerekek a hordókból.
Az öreg pap kikisérte őket az utczára, hajadonfőn, s onnan integetett
áldó kezeivel leánya felé sokáig, sokáig, úgy hogy a hosszú menet már
rég kiért szinte a falú határából is, s ő mégis mindegyre ott áldogált
leánykáival a templom előtt. Gyér ősz fürteit lengette, hulldogáló
könnyeit törülgette a szél.
Különben tisztes ősz férfiú, ne csak arra gondolj, a mik aggodalmat
okoznak szerető atyai szivednek, hanem a szép jövendőre is, mely az új
mezővárosban a szép rokonságban kedves leányodra vár. Igen, erre is jó
gondolni.
Lám, a lakodalmas menet a szép tájakon vigan halad rendeltetése felé.
Az országut két felén több helyt nekifogtak már az emberek a mezei
munkának; csillogott a nap a fényes ekéken, kapákon, a varjak vigan
szálldosnak egyik buzaföldről a másikra, ha innen elhessegették egy-egy
hangos ostordurrantással, amodább békén letelepedhettek s jókedvvel
nézhettek ama gazdag asztalokra, melyeket a gondviselő uristen
teríttetett meg a szántani-vetni nem tudó égi madarak számára. A
pacsirta azon való ártatlan örömében, hogy ime, mindjárt itt lesz már a
kis barázdabillegető, pintyőke, vörösbegy, sármány, s nem kell neki
többé azokkal a nagy fekete varjakkal társalkodni, a melyek ő reá
különben is alig hederítenek, lármás csattogással dobálgatta fel magát a
tiszta levegőbe. A friss szántáson egy-egy süldő nyulacska, oh! hogy
nekiiramodott, pedig senki sem kergette, nem ám, mert a rétek felől nagy
kocsizörgés verődött, s ember, ló, ökör, kutya, madár, mind arra
tartotta fülét, fejét. Tudni akarta nyilván mind, hogy mi az, kik
lehetnek azok, honnan jönnek?
Nem sokáig kellett várakozniok, mert a kocsik csakhamar odaértek az
országutra, s a ki akarta, most szemtől-szembe láthatta, hogy ezek a
lobogós, kendős, pántlikás, kurjongó népek lakodalmasak.
András lesütött, szemérmes tekintettel, de vidáman fogadta egy-egy
ismerősének köszönését s jóizüen mosolygott magában, midőn látta, hogy
egy távolabbi szántásról egy-egy suhancz gyerek vagy béres legény mily
lélekszakadva üget, hogy közelebbről láthassa a mennyasszonyt.
Az idő, hogy Andrásék hazaérkeztek, úgy délután egy óra körül járhatott.
A kisérők, sőt maga Ágnes néni is nagy jókivánságaikkal hazatakarodtak:
az utczán kiváncsi járó-kelők zaja is lassanként lecsöndesedett, s az új
házasok kicsinyke hajlékukban végre magukra maradhattak.
– No lám, hát ez a mi házunk! – szólt András boldogan, de bizonyos
szégyenkezéssel tekintve hol alacsonyas kis hajlékára, hol szép ifjú
feleségére. – Úgy-e, kicsiny, alacsony házacska?
– Hiszen ez szép kis ház! – mondá a menyasszony nyájas megelégedéssel.
A bizony nem volt szép, mert törpe is volt, keskeny is volt, legfölebb
udvara volt elég tágas; de András most mégis csakugyan kezdte szebbnek
találni, magasabbnak, erősebbnek, alkalmatosabbnak.
A férj és nő, mintha csak véletlenül történt volna, egyszer-egyszer
hosszasabban pihentette egymáson tekintetét, s látszott, hogy ez is,
amaz is egy-egy édes kérdést tesz fel. Mik lehettek e kérdések, azt csak
a jó isten tudná, hanem végre mintha mind a kettő dolgot keresett volna:
András tüzet gerjesztett a kemenczében, a kis asszonyka pedig ebédhez
készülődött. Elővette a kalácsokat, az édes süteményeket, a sülteket,
miket a hű öreg cseléd pakolt össze még odahaza, és szép tiszta sávolyos
abroszon ott állott az első ebéd.
András akaratlanul is anyjára gondolt, öcscsére, rokonaira, a kik
nincsenek itt, de a kiknek itt kellene lenniök. Hogy nevethetnek azok
most ő rajta, főkép az uri rokonok. Nem, azok jóformán mitsem törődtek
vele, előttük András úgy sem volt több egy béresnél, s most, hogy az
öreg Bokrosné kitagadta: egy koldusnál, a kivel jó, hogy nem kell
találkozniok.
Bokrosné azonban máskép gondolkozott; haragtól lihegve betopogott a
nagysás nászasszonyékhoz s méregtől kékülő ajkakkal fogott keserü
panaszához:
– Hallottak ilyet? – kérdé szemeit törülgetve, mintha sirna, holott épen
nem tudott sirni, csak dühöngeni. – Ily szégyent hozni házamra, hogy
csufoljon, nevessen az egész Mihályfalva. De így járnak a jószívű anyák.
Úgy neveltem, mint egy urfit, s mihelyt kinőtt a földből,
háladatlanságból mindenben gáncsoskodott velem. Még a tudatlan,
Sándorkám házasságát is ellenezte. Irigy te, roszlelkű! Irigyelted, hogy
ez szebb, jobb szivű, hogy ez olyan, mint én, Bese-vér, nem olyan
paraszt, mint te. Most ott van, elvett egy rongyot, egy koldus
papleányt, a ki uri asszony se, mint ez a lelkem asszonyom itt, –
mutatott nagy tisztelettel menyére, – gazdaasszony se, a milyen voltam,
meg vagyok én. Tudatlan, mert mit is tanulhatott volna otthon koldus
apjánál, anyjánál, mit egyebet, mint dologtalanságot? Milyen gazdasszony
voltam én! – szólt megfeledkezvén arról, hogy most mint uri asszonynak
el kellene ilyesmiket feledni, sőt tán hazudni is. – Még hol volt a nap,
már én talpon voltam, munkások ellátva, tehenek megfejve, gyerekek
tisztában, udvar, kamra, szoba rendben. Nem félt ez az én két rossz
kezem a dologtól, de nem is jártak senkinek a gyerekei olyan szépen,
mint az enyémek, minden úr, még a főbiró is megszólította őket: «ki fiai
vagytok?» Úgy! Nem volt olyan kamarája senkinek, mint nekem; az enyémben
ujat ért a husnemű, zsirnemű, liszt, hüvelyes vetemény; nem ismertem én
soha, mi a szükség, nem én. S most ehol betolakodik egy koldus a
familiámba, egy sehonnai, abban a hiedelemben, hogy majd én felruházom.
Ohó, nem estem én a fejem lágyára!
S hangos kaczagással fordult a nagysás familia tagjai felé.
Szerencse, hogy András lelkében ily gondolatok csak meg se fordultak, s
szerencse, hogy az ajtó csendes kopogtatás után megnyilt, s egy sovár,
szelid képű öreg ember köszöntött be hozzájuk.
– Isten hozta édes apám uramat, isten hozta. Hát így várt bennünket? –
ugrott fel András örvendező tekintettel, átölelvén apját, s oda vezetvén
a kis menyecske elé. – Hát itt vagyunk, megjöttünk. Mit szól, édes apám
uram, úgy-e, hogy jól cselekedtem, hogy tudtam, mit csinálok?
Az öreg ember ingadozva állott az új asszony előtt, beesett öreg szemeit
egészen kinyitotta, s remegő ajkakkal s mosolygó tekintettel nézte a
szép szőke, vidám arczot.
[Illustration: Isten hozta édes apám uramat.]
Az új asszony tiszteletteljesen fölkelt, odament az öreghez, megölelte
és megcsókolta.
– Lássa, édes apám uram, még engem egyszer sem ölelt meg, s magát már
ehol meg is csókolta! kiáltott András eleven, vidor tekintettel, hol a
nevető öreget, hol a piruló menyecskét nézve, azzal a nyiltan kifejezett
kivánsággal, hogy: édes szép virágszálom, most már én is következhetném
ám. Oda is suhant az asszonykához, s nekibátorodva átfogta a karcsú
derekat, csókolta a szép piros-fehér arczot, homlokot, hajat, azzal az
édes telhetetlenséggel, mely csak egy ép, magát megtartóztatott tiszta
szivű férfiun szokott erőt venni.
Az öreg ember szótalanul nézte a jelenetet, mormogott valamit, hogy:
«András te!» majd leült, s elfogyott száraz arczán nagy meleg könyek
folydogáltak alá.
– Úgy-e, hogy jobban lesz az élet így, – szólt András boldogan, – mint
amugy volt? Ne féljen apám, ha nem vagyunk is urak, mint az édes anyám
németjei, azért az isten nem hágy el bennünket. Aztán megbecsüljük, majd
meglássa, ez az én galambom – s e szóra mintha nem illenék ily
parasztosan szólni, az öreges legény elpirult – úgy-e – fordult felé
szeretettel, – gondját viseljük édes apámnak.
– Oh! hiszen nekem is édes apám! – volt a gyengéd válasz, s a szép
fiatal menyasszony elsimogatta az öreg embernek ősz fürtjeit,
megczirógatta arczát, s hol Andrásra, hol apjára mosolygott.
– Mind nagyon jól van ez így, édes fiam, – törte meg a csendet az öreg
Bokros Mihály, – de… s hallgatva sütötte le szemeit.
András elértette a többit, s komoran nézett maga elé.
– Elmegyünk még ma édes anyádhoz! – mondá teljes jóindulattal a feleség.
– Az, az, lelkem gyermekeim! – kiáltott fel az öreg ember élénk tűzzel.
– Nem, oda nem megyünk, apám!
– Miért nem, fiam?! – kérdé halkan az öreg.
– Soha sem bántottam senkit, de ha valaki feleségemet csak egy szóval
vagy tekintettel is meg találná sérteni, nem lenne azt jó énnekem
látnom.
– Hát elmegyünk édes apáddal! – igyekezett az asszonyka férjét
megvigasztalni.
– Nem, édes lelkem! – vonogatta vállait az öreg Bokros Mihály. – Furcsa
egy asszony ám az, kevély, haragos; még meg is tudna magáról feledkezni.
Nem úgy lesz fiaim, majd elmentek, ha ma nem is: magatok.
– Soha! – morgott kemény tekintettel András. – Ők urak, mi szegények
vagyunk. A szegény még az édes anyjánál se kedves. Aztán hizelkedni se
tudok, azt meg, hogy te hizelkedjél, angyalom, annak, a ki minket
gyülöl, igen-igen szégyenleném. A lakodalmamra se jött el egyik is! –
tevé hozzá egy kis hallgatás után kedvetlenül.
– Megbántottad, András? – szólt a feleség. – Talán kemény voltál
hozzájuk?
– Jól beszélsz, édes leányom, jól beszélsz!
– Nem voltam… isten a tanum, hogy nem bántottam egyiket is soha. Talán
Sándort károsítottam meg? Hisz ő ül az örökségben. Hanem hadd üljön,
csak a koporsójáig benne ülhessen. Én tudom, hogy csak egygyel bántottam
meg őket, de azért az egyért áldom az én jó istenemet! – s András
érzéssel szorongatta meg felesége szép fehér kezeit. Ád a jó isten
nekünk is, úgy-e angyalom, hogy ád?
– De ád ám, édes fiam, – biztatá az öreg ember gyermekeimet, – majd
megmutatod te nekik, András, hogy az isten nem csak az öreg-utczán
lakik, de itt a mi sorsunkon is.
A három tagból álló család sokáig szótalanul nézett egymásra s az
alkonyodó nap pirosan verődött be a keskenyes ablakokon, s hol az egyik,
hol a másik arczát világította meg erősebben, talán kutatva, hogy miről
gondolkoznak, s vizsgálva a fiatal asszony szivét, hogy mekkorra benne a
szeretet, a türelem s a rettegés nélkül való jó reménység.
X.
Azalatt, míg a nagy boldogságban a fiatal pár egyszer-egyszer azt is
beleszőtte a beszélgetés kellemes folyamába, hogy a látogatásokat hol is
kezdjék meg voltaképen, ime, eljött ám a vasárnap. Tisztába öltöztek az
utczák, templomi öltözködéshez fogtak a családok, s a harangozó meg már
épen ott könyökölt a toronyablakban, félszemmel pedig a lelkész
szolgálóját lesve, mikor az int, hogy: István bácsi, lehet, kondíthat.
Biró László bácsi a tulsó sorról átüzent Bokros Andrásékhoz, hogy
készüljünk, mert megyünk a szentegyházba. Ime, az első látogatást tehát
a gyülekezetnél tették, isten szent szine előtt. András titokban
nagyokat sóhajtott, hogy miként esik ez meg; hova üljön az asszony,
melyik padba, hogy botránykozás ne történjék. A parasztasszonyok közé?
hiába, egy papleány oda mégis csak nem ülhet; ül a papné mellé, mert
miért is ne ülhetne? hm!… Ez a «hm!» nagy tusakodást, belső harczot
jelentett. Ejh! ül a rektorné mellé, – nyugtatá meg végre magát András,
– ez lesz a legalkalmatosabb hely, se igen fönt, se igen lent.
S a lelkiismeretes új férj lelke ebben a tisztességes padban csakugyan
meg is nyugodott.
De most egy hasonlókép nehéz pont következett: hogy öltözködjék az új
asszony? mint a temetősori asszonyok? úgy nem lehet; mint az uri
asszonyságok? nem szabad! mint a Sándor felesége? Nem, nem, az ő
felesége nem olyan nagysás német dáma.
E tépelődő gondolatok alatt szinte hallani vélte az első harangszót;
lopva be is tekintett az ablakon (mert épen a folyosón sétálgatott) s
nézte, hogy a felesége milyen ruhát vesz magára. Ott volt vele Ágnes
néni, ott igazgatta.
A kis menyecske egy uri szabású köntöst vett ki az almáriomból.
András szive dobogott is, hogy olyan szép, gyönyörű teremtés felesége
van, de reszketett is, hogy az a sok irigy szem majd a templomban mit
fog kitalálni.
– András, – szólalt meg egyszer a kis feleség, – ha akarod, mehetünk, én
fel vagyok öltözködve! – s a mint a vidám tekintetű asszonyka egyszerű
kék szőrköntösében bámuló férje előtt megállott: András elfelejtett
minden aggodalmat, csak nézett-nézett, s szinte nem tudott betelni a
szép fiatal teremtés nézésével. Végig-végig hordozta szemeit a diszes
állású ruhán, a szép urias nagykendőn, ékes főkötőn, keztyün, s édes
álmélkodással nyugtatta meg tekintetét a mosolygó kék szemeken,
melyekből tiszta, zavartalan boldogság ragyogott.
A fiatalok ugy indultak meg – nem karonfogvást, mint az urak és a városi
mesteremberek – csak úgy egymás mellett, mint a földmivesrend szokott.
Ágnes néni egy lépésnyi távolságban büszkén ballagott utánuk. Majdnem
minden kapuban akadt egy-egy néző, ki fogai között tettetett
nyájassággal köszönve, irigy kiváncsisággal tekintett végig a jövevény
asszonyon. S e sovány köszönéseket Bokros Andrásnénak mind a legnagyobb
alázattal és szeretetreméltósággal kellett visszaadni.
Köszönnie kellett Görbénének, a boltosnénak, ki bekötött lisztes fejével
egy perczre kimozdult az adó-vevő asztal mellől; a kis sarkon lakó kövér
kovácsnénak, kinek mostoha apja rektor volt egy felső-baranyai
falucskában; a híres Fügének, kit az új városban a leggazdagabb paraszt
embernek tartottak, a ki már ezeknek előtte is minden belső emberrel –
kivéve a szegény tanítókat – komaságban, belső atyafiságos
czimboraságban volt; köszönnie kellett minden járó-kelőnek, a mint ezt a
becsülettudó falusi szokás bizonyosan igen helyesen megkivánja.
Attól fogva pedig, a mint a módos Biró Lászlóékhoz csatlakoztak, meg
kellett állaniok minden valamirevaló asszonynyal, hogy az kedve szerint
összetapogathassa, morzsolhassa Bokros Andrásné ruháját, kendőjét,
főkötőjét, s egy lenéző pillantást vethessen a paraszt ifiasszonyt meg
nem illető keztyüre.
Valóban több kisebb-nagyobb, de mind fontos stácziót tartottak, míg
végre valahára eljuthattak a szentegyházig. Elől ment Biró Lászlóné
asszony nagyobbik leányával, teljes alázattal, buzgó istenfélelemmel
szorítván mellükhöz a fehér keszkenőbe takargatott zsoltárt.
Az ő járásuk kifogástalan vala, fejüket mind egészen lehajtották, s
csendes áhitatos döczögéssel huzódtak be az őket megillető székekbe. Ott
leborultak, s elmondták a szokásos bementi imádságot jó erős
suttogással. Biró László a tisztesebb javabeli emberek padjába ült,
András a fiatal házasok székébe, a kar alá, a felesége pedig nénjével…
oh! igen is, egyenesen az uri asszonyok (de nem a német nagysás
asszonyok) székében foglalt helyet. Uram teremtőm, – emlegeté Biró
Lászlóné még hetek mulva is, – milyen egyenes, gangos járással ment,
merő botránykozás volt az atyafiakra nézve.
A szegény András úgy meg is volt döbbenve, hogy nem látott se eget, se
földet. Az uri asszonyok néztek, suttogtak, a papné egészen kihajolt
székéből, s istenfélően csóválgatta nagy bubos, virágos kalapját. Hát a
nagysás adószedőék, az idősebb meg a fiatal nagysás asszonyék – mert ott
voltak – azok nevettek, integettek még egyszer ide-oda!
– Jézusom! suttogá egy-egy jobb érzésű asszony a temetősorbeliek közül.
– Oh! te rongyos illetlen, te! – mormogá magában a tiszta fekete
selyembe öltözött Bokros Mihályné ténsasszony, erősebb, sértőbb
szavakkal nem mervén élni egy szentegyházban. – No nézze meg az ember,
hova merészel tolakodni egy papczafadék!
Hanem némi büszke enyhülést talált abban, hogy Sándorné menye, a nagysás
asszony meg épen a nagysás asszonyok székében ül.
Ha valaki ezek mellett azt hinné, hogy Vörös Gábor ténsur hasonlókép
igen megbotránykozott a szegény fiatal asszony e meggondolatlan
cselekedetén, az olyan, azt hiszem, tévedne, mert egy nagy méltósággal
mosolygó s kezeit nyugodtan tördelő ember nem annyira azt árulja el,
hogy haragszik és szégyenl valamit, sőt inkább, hogy azon a valamin, a
mi történt volt, örvend. Csakugyan, Vörös úr teljességgel örvendeni
látszott.
– Jól van, András, – mondogatá szivében, – tromfold le azt a bolond
anyádat, addig is, míg majd az én tromfom épen a feje tetején találja.
S a résztvevő lelkű ember odatekintett a főbiróra (igen, mert a németek
csupa vigyázásból mind jártak a templomba) s a leendő nagysás feleségre.
Hajtogatta nyakát, s mintha barátságosan intett volna is Andrásnak.
Baj, de most az egyszer úgy volt: az egész szép tavaszi prédikáczió
hatása elveszett. A babnyelvű kövér pap hiába ágaskodott, fenyegetőzött
s harsogtatta tele torokkal: «édes idvezítőnk, édes idvezítőnk, a
Jézus,» alig hallgatott reá egy-kettő: mindenki Bokros Andrásnéval volt
elfoglalva. Az öreg Ágnes nénin kívül mindenki talált rajta valami
csufolni, megitélni valót. Hogy is ne? egy paraszt ember felesége odaül
az úri asszonyok közé! Az öreg néni nem jutott eszébe senkinek, valamint
az sem, hogy a fiatal asszony leánykorában is ült már a templomban
ugyane padban nénje mellett.
Most? oh! ez a most egészen más valami volt; most.
Az itélő kegyetlen tekintetekből és haragos suttogásokból a szép kis új
asszony szerencsére egy betüt se vett észre; ő hallgatta a prédikácziót
azzal az őszinte figyelemmel, a melylyel otthon szokta hallgatni édes
atyja szép, buzgó beszédeit.
Az öreg pap – itt is, mint másutt, bizonyosan sok ok nélkül való oktatás
után – áment mondott, az ének megzendült, s az úri asszonyok lassanként
kezdtek oszladozni. Most indult még meg a mihályfalvi asszonyok
törvénytevése.
Ágnes néni nem várta be Biró Lászlóékat, ment egyenesen hazafelé
Klárikával, a mint ő nevezte. S így mire a földmives-osztály asszonyai
és leányai is kijöhettek a templomból, ők már a kis közön jártak
valahol, a vén fösvény Kétszeri Dániel kastélya körül.
András kijövet indulatosan nézett ide-oda, izmos vállain nagyokat
rántott, tömött bajuszát majd a kihuzásig sodorgatta s köhögött, mint
mikor az ember nem akar szólni, bár roppant erejébe kerül, hogy a szót
visszatarthassa.
László bácsi Andrással befordult egy kis szük utczába, alkalmasint, hogy
minél kevesebb emberrel találkozzanak.
– Öcsém, – szólalt meg nehány percznyi hallgatás után, – látom, nem
beszéltél a feleségeddel. Hm! hát hova ültetted az asszonyt? Az, öcsém,
tudd meg, ezentul nem az ő helye. Csak nem akarsz tán megnagyságosodni,
mint szegény Sándor öcsém, a ki hintón vitte haza övéit a
szentegyházból? Teneked mindig volt eszed. Hogy nem mondtad meg
feleségednek, hova üljön. Nem láttad, mindenki őt nézte? Te, öcsém,
paraszt ember vagy, mint én, mert mondjuk úgy, a hogy van… s a feleséged
is… persze, persze, papleány… de most már…
László bácsi elhallgatott, de András se tudott mit szólni, csak égett,
talán reszketett is.
– No, hanem öcsém, – szólalt meg más hangból a bátya, – annyi, mintha
semmi se történt volna. A mint volt, úgy volt, máskor máskép lesz. Ma
egy szót se szólj a feleségednek a dologról, holnap is csak módjával. A
tanács olyan, mint a só, mindenkinél szükséges, de a sok megárt. Azért
mértéket tarts. Aztán azt is meggondold, hogy nem parasztleányt vettél
el, a kivel csak mégis könnyebben tudnál bánni, de ez olyan, mint a fain
papiros, nem a mi durva kezünkhöz való. Lágyan érj hozzá, tiszta kézzel.
Tanuld ki a módját, bánjál vele úgy, mint a leányoddal, szoktasd a
kezedre. Ok nélkül való beszédekkel el ne vaditsd. Szép, fain asszony.
Egész isteni tisztelet alatt a papon volt a szeme. Úgy!
Ilyen beszédek lecsillapították Andrást, ki ezek nélkül meglehet, ki
talált volna szalasztani ajkán valami nyers szót.
– Ma együtt ebédelünk, átjöttök hozzánk, öcsém, úgy egyeztek meg az
asszonyok. Ott lesz nálam a rektor koma is, bár a felesége haragszik,
hogy nem az ő leányát vetted el. Persze, hiszen oda járogattál. No, ki
kell velük békülni; jó emberek. Hanem nálam lesz a kis tanító
feleségével, ezekkel is meg kell barátkozni. Ezek mihozzánk valók.
E beszélgetés alatt az új asszonyt otthon egész egy csomó paraszt
asszony vette körül; ott voltak Biróék is. A templombeli esetet nem
merte közülök felhozni egy is, jóllehet, ott ült épen a nyelvük hegyén,
s csak egy kis rés kellett volna, hogy hegedüszóban jól megmossák érte a
szegény kis menyecskét.
Bokros Andrásné mindenkit megnyert vidám kellemetes beszédmódjával, az
öregebb asszonyokat meg «asszonynéném»-ezte, a fiatalabbakat
keresztnevükön szólította, ezenkívül mindenkinek igyekezett valami
szépet mondani. Látszott is rajta, hogy nem kis munkát végez, mert arcza
csupa láng volt, szemei valósággal égtek az erős igyekezettől, szép telt
ajkai még akkor is mosolyogtak, mikor a vendégek rég hazatakarodtak már.
– Micsoda nyelves egy asszony lesz ebből, öcsém asszony! – szólt gunyos
nevetéssel társához, Bokros Andrásnéra czélozva, egy nagy fekete
főkötős, pufókos képű nő. – Majd meglásd, megöli ez az urát még a
beszédével; ha az én menyem, már pedig az csak, tudja, lelkem, egy
paraszt ember lánya, az igaz, hogy mesteremberé, ez a rongyos pedig azt
se tudni, ki s mi légyen, hát mondom, ha az én menyem az én házamban,
tudja, az első nap enyit csataráz, mint ez a – né! majd hiszen
megmutattam volna én, hogy Kacz Pálné, már mint én, kicsoda. Meg én!
S a vén lelkes asszony fenyegetőleg rázta zsoltárát a levegőben.
– Már a Sándor felesége, a Bokros Sándoré, az már más, az nagysás
asszony leánya, uri vér, de ez! – s a vén nő leirhatlan megvetéssel
csóválgatta fejét. – No lelkem András, – folytatá, – te is ugyan hiába
vénültél meg ennyire, ha csak ilyenért vénültél meg. Hiszen micsoda egy
teremtés ez? Micsoda sovány karjai vannak (s a vén nő nem átalotta
felgyürni karjait, hogy megmutassa, milyeneknek kell lenni a
mustrakaroknak), azzal dagaszszon be aztán tizenkét kenyeret! Eszik is
abból a kenyérből a kutya! Micsoda vékonyka, penészes egy asszony! Hogy
tud ez ellátni tiz-tizenöt munkást étellel, mit lehet egy ilyen
teremtésre bizni egy jóravaló háznál? Az én Viczám… No de persze, nem is
adtam volna egy vén legénynek.
A fiatal asszony, a ki e tekintetben egészen máskép vélekedett,
mosolyogva tekintett a vén asszonyra.
– Aztán nézd csak, uramfia, téged meg Sárikának hi! Hát ki vagy te? hát
nem volt a te apád nemesek hadnagya? hát nem vagy te László-leány? engem
meg hogy: nénémasszony. Mintha nem is Mező-Mihályfalva városban laknám,
hanem egy iszlai harangozóné volnék!
Nevetett, ilyen nagy sértésre csakugyan nevetnie is kellett.
Az öreg asszonyság – a kiben pedig Bokros Andrásné felette bizott –
tenger sok okot hozott fel arra, hogy mily nagy ostobaság az, ha valaki
egy szegény leányt vesz el feleségül, de másfelől meg mily nagyon szép,
ha valaki az asztalfőre teheti a fejét, mint Bokros Sándor is uri
házasságával. Mivel épen ennél a fontos pontnál hadarászott, mikor az
öreg Bokros Mihályné ténsasszony házához értek, otthagyta a fiatal
asszonyt s befordult egy pár szóra a nagysás adószedőékhez, hogy a nagy
templomi botrányt az utolsó szóig tisztára elbeszélje.
A szegény Bokros Andrásné pedig a legnagyobb megelégedéssel és kedvvel
ment férje oldala mellett Biró Lászlóékhoz ebédre. Teljes lelkéből
hitte, hogy ebben a városban neki sok jó asszonyai lesznek. Mily
bizodalmasak, nyájasak voltak iránta. Maga volt egytől-egyig mindnyája a
kész jóság. Soha se merte volna hinni, hogy a földmivesasszonyok oly
őszinte, melegszivűek legyenek!
Az ebéd szépen, barátságosan folyt le; egy kis hiba azonban mintha
történt volna mégis. Valami olyan, mint a sértés. Biró Lászlóné, a ki
tudta, mi az illem s kit illessen az elsőség, a kis tanítónét az András
felesége elé ültette.
Bokrosné lesütötte arczát, szép piros szinében egy kissé elváltozott,
hebegett, hogy igen, igen, üljön oda a tanítóné, az öregebb is, és hogy
hogy igen, igen, úgy!
A kis tanítóné, ki az uj asszonynyal már akár akaratból, akár
akaratlanul csak úgy foghegyen beszélt, a kinálgatásra ilyenformán
gondolkozott, a mit sárgás, soványas arczával világosan ki is fejezett:
– Nem úgy, édes Bokrosné ifiasszonyom, nem azért ülök maga elé, mert
öregebb vagyok, a mire különben is kinek mi gondja, tudja-e, nem azért,
hanem csupándon csak azért, mert az én uram belső ember, a magáé meg
csak egy paraszt. Az elsőség azért kompetál nekem. Úgy, úgy, szentem!
Azért, hogy maga papleány volt, én meg egy paraszt emberé, most,
galambom, a fölebbvaló én vagyok, a tanítóné asszonyság.
S a helybeli gőgös papnétól annyiszor lenézett, semmibe se vett szegény
tanítóné édes boszuérzettel tekintett szét, hogy ime, ő most egy
papivadékot mily pompásan letromfolt.
Igen, ily tromfokat lehet találni a vidéki asszonyságok kezeiben is.
Különben a tanítóné asszonyság vidáman evett-ivott, a mi nem mutatott
elégedetlen szívre, s egy-egy igen kellemes falat elköltése után oda
tekintett a papleányból lett szegény fiatal paraszt asszonyra is,
kinálva, hogy egyék többet, többet, úgy, mint azok a menyecskék ni a
kemenczepadkán.
Bokrosné hátra fordult s látta, hogy a kemencze mellett két-három kövér,
pirosképű, vidám tekintetű menyecske eddegél, ki-ki az ölébe fogott
tányérról.
A tanítóné nevetett s folytatá magában jól eső gondolatait: «úgy bizony,
galambom Bokrosném, majd te is így fogsz ezután ebédelni, vacsorálni,
mint ők. Asztal mellett ülni, férfiakkal együtt ebédelni csak a belső
emberek s azok feleségének lehet.»
Urak feleségeinek? igen. De hát azok a férfiak, a kiknek úri, nagyságos
vérű feleségük van, hol ebédelnek? Hol?
Bokros Sándoréknál tudom, hogy hol.
Nagysás ifju Bokroséknál nagy ebéd volt szintén. A német urak közül a
főbbek ott ülnek mind a hosszú Bokros-féle diófa asztal mellett. A sok
pofaszakállas vörös német kép csak úgy tündöklik a jó magyar ételektől
és italoktól. Ott van a főbiró, segédbiró, köztük épen a főadószedőné,
ki napról-napra fiatalabb és szebb-szebb ruhákban jár; ott ül nagysás
Bokros Sándorné uri asszonyom, kivágott mellű selyemruhában. Milyen
eleven, kövér, jókedvü egy fiatal úri asszony. Nem győzi eléggé bámulni
és dicsérni a gavallér Weidinger úr, ki egyre iszik és csillogtatja nagy
gyémántos gyürüjét.
Bokros Sándor el van foglalva a borok manipulatiójával, különben ő is
leghátul ül, mint gazda, s neki mint uri embernek nem szabad észrevenni
semmit. Látta ugyan már, hogy a főbiró derékon ölelte Vandát, de
ilyesmin zajt ütni csak egy műveletlen ember szokott. Uri ember, finom
gavallér (a milyenné Sándornak kellett lenni) máskép segít magán.
Hát az öreg Bokros Mihályné ténsasszony hol ül?
Künn a maga szobájában. Ma (és néha egyébkor is) a főadószedőné úgy
csinálta ki, hogy Bokros mama csöndesen odabenn költse el maradék
ebédjét. Hiába a szép német szót még nem érti, a nélkül pedig
természetesen, művelt uri társaságban nem ülhet az ember. De mikor úgy
«en famille» vannak, akkor az öreg ténsasszony nem egyszer fiával és
nagysás menyével vacsorálhat.
Vajjon van-e itt szó Bokros Andrásról, itt ez uri társaságban?
Hogy volna? Egy szó sincs.
Ezek itt «urak.»
XI.
Földmivelő emberre nézve alig lehet valami kellemesebb áldás, mint ha az
aratás gazdagon, még a reményet is felülmuló bőséggel üt be. A nehéz
ötvenes években volt egy ilyen kövér esztendő is. Megteltek a csűrök,
You have read 1 text from Hungarian literature.