Az urak: Regény - 05

Total number of words is 4161
Total number of unique words is 1863
35.5 of words are in the 2000 most common words
48.2 of words are in the 5000 most common words
54.7 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
megkárosította, fiai a forradalomban rablóbandákat alakítottak, úgy
szerezték a sok ezüstöt, aranyat. Most mind úr. Városon laknak ki itt,
ki ott; egyik főbiró a leggazabb, a másik… de nem templomba valók ezek.
[Illustration: – Hát ez az aranyos márvány-tábla kié?]
– De hát hogy mégis ide került.
– Fiai tették. Gondolták, míg ez a márványkő megtartja az aranyos
betüket s a templom a márványt, addig ez a vidék legalább apjukat
dicsőitve emlegeti.
– Hát a fiaik is ide tétetik majd köveiket?
– Ide, de tudom azt, hogy nem az én időmben, azt talán már nekem csak
nem kell megérnem. No hát ilyen pátrónusok vannak most a mi
környékünkön.
S az öreg pap megdöbbentő nevetéssel tolta föl fején a magastetejű
kalapot. Szemeiből gúny látszott és keserüség, mely még a jó atyafiak
kedvét is megrontotta. Ki is huzódtak a templomból, és megnézték inkább
az udvart; az bizony elég kicsiny volt, nem költhetett irigységet;
megnézték a kertet, a hivek azt is elég szükösen mérték; meg az alacsony
sövény-istállót, melyben csakugyan ott lógott a valahol künn legelésző
egyetlen tehén kötele.
Nem, épen nem igen volt, a mit az atyafiak lelkesüléssel bámuljanak;
gazdagságnak, fénynek se hire, se hamva. Barátság, jókedv, tisztaság, az
igaz, volt, valamint két szép hajadon leány is, és még mellé két kisebb,
de vajjon azok előtt, a kik leánynézőbe mennek, ennyi elég-e? Nem tudom.
László bácsi, az igaz, a mint látta a szűk körülményeket, egy kissé
elkomorodott s oda-oda tekintett Andrásra, hogy látja-e ezt?
szóljanak-e, vagy mit csináljanak: de az észre se vette bátyja
tusakodását. Különben is András keveset hallott a szép beszédekből, úgy
a papéból, mint a László bácsiéból; az ő lelke más tárgyakon járt. A
bátya úgy hitte, hogy ő tudja, mik lehetnek e tárgyak s a róla való
gondolatok, s kezdte bánni ezt az iszlai utat.
– No András öcsém, hát mit gondoltál? – szólalt meg nem valami nagy
kedvvel, a mint kiértek a faluból.
S odafordult egészen szembe a legénynyel, hogy teljesen meggyőződjék,
vajjon az is úgy vélekedik-e mindenekben, mint ő. Mert ő úgy vélekedett,
hogy ezek a papék igen szegények, s a leányok közül egyik sem Andráshoz
való.
András szó helyett meghúzta a gyeplőt, s odacsapott a lovak közé.
Hallgatott, nem akarta elárulni, hogy ő is észrevette a szegénységet,
mert tudta, hogy László bácsi, bár becsületes ember, mégis jobbára innen
fogja fölvenni a dolgot.
– Hát eljövünk-e leánykérni, öcsém, mi? – nógatá a bátya s abban a
biztos hitben, hogy el ám, de soha napján, mosolygott.
László bácsi nem volt hidegszívű ember, olyan sem, a ki csak a vagyonban
találta volna főgyönyörüségét, de mégis azt hitte, hogy ha egyszer ő
valamit fehérnek vagy feketének lát, azt más sem láthatja másformának.
– Látod, öcsém, csak úgy van az, – szólt szeretettel, békítő hangon, –
hogy az ember sokszor elgondolja, hogy így s meg amugy volna ám jó; de
sok kell ám oda, míg azt mondhatjuk: ez már az enyim. Én uram isten,
köszönöm. Ha ezek közül nem rendelt neked az isten, rendelhet még, elég
gazdag meg szép a világ. Virág mindenütt van, csak sziv meg szem legyen,
a mely gyönyörködjék benne.
Hallgattak. A bátya azt hitte, hogy András bizonyosan igen resteli a
dolgot. Egyre szedegette tehát a vigasztaló szavakat.
– Egy leány miatt bizony egy rossz napod se legyen. Vagy tán szóltál a
százalékról?
– Nem!
– No azt jól tetted. Mindjárt láttam, hogy ide hiába jöttünk. Még az a
kisebbik tán nyájasabb volt hozzád. Aztán attól ne félj, hogy otthon
megtudnak valamit.
András szerette volna, ha most egyedül van, és nem kénytelen felelni
semminemű kérdésre is. Hajtott egyre jobban, erősebben, hogy a lovak
csak úgy hányták-vetették a kocsit, a mint egy-egy kátyus helyre értek.
Lett is akkora zörgés, hogy képtelenség volt becsületes beszélgetést
folytatni.
László bátya azt hitte, hogy a nagy erős hajtás onnan van, mert a legény
szeretne szabadulni Iszlónak még a tájáról is, nem ellenzette tehát,
hogy a lovakat úgy nekiriasztotta, de sőt örült.
– Gyönge borocskája volt a tiszteletesnek! – vevé föl a szót más
oldalról a bátya. – Kerti bor, nem hegyi, mint a mienk.
András erre sem felelt.
– Rossz fát adnak a papnak! folytatá ismét László bácsi. – A mienknek
olyat adnak, mint az aczél.
Megint más tárgyra ment át.
– Azt gondolom, a pap nem igen jó gazda; a kertben is mindig csak
virágjairól beszélt, meg arról a két-három kas méhről. Adnék én azokért
egy hajtó fát. Hát a kisasszony, te többet beszéltél vele, ért-e a
gazdálkodáshoz, mert tudod, öcsém, itt nálatok a fődolog lenne ám az.
Erre se lett válasz.
– Nem igen, úgy-e? – felelt helyette a bátya. – Nem biz az szegény.
Hiszen hol is, miért is tanulta volna. Úgy-e? No nem szólok hát! –
mormogott, szivéből sajnálkozva.
S mivel úgy volt meggyőződve, hogy a legényt minden oldalról illően
megvigasztalta, csakugyan nem is szólt egész hazáig.
Midőn beértek Mihályiba, ott még egyszer egész lelkismeretesen föltette
a kérdést, hogy: «hát András, miben maradjunk?»
– Én azt gondolom, minden házasság az isten dolga! – szólt a legény
röviden.
– Jó, jó öcsém, hiszen azt én is tudom! Úgy! Hát olyan, mintha nem is
lettünk volna sehol. Azért ha isten valamikor úgy hozná szándékodat,
engem mindig készen találsz ám.
S a legjobb érzéssel vált el Andrástól. Egy párszor, úgy akaratlanul is,
vissza-visszatekintett a legényre, mintha az ember hátáról mégis csak
többet lehetne olvasni, mint szemeiből.
András alig várta, hogy egyszer magára lehessen, s az eresz alatt a
lóczán kinyugodhassa magát. A csillagos ég messze ellátszó tiszta
világáról épen oda látott Iszlóra. Örömmel sétált egyet a keskeny,
hosszukás, alacsony ebédlő-szobában; édes figyelemmel nézegetett sorra
minden darab butort, a kis varróasztalkát, a magas hátú, gyékénynyel
kötött székeket s a fekete almáriomot, melyen egy csomó üveg- és
porczellán-edény tündöklött.
Átlépett az első szobába is, a hol szintén töltöttek egy kis időt; itt
is sorra nézegetett mindent: a két kis kőrisfaszekrényt, s tetején a
nagy csomó fehérített lenvásznat, a finom fehér (olcsók voltak különben)
ablakfüggönyöket, a fehér gyolcscsal bevont divánt, előtte a kis
polituros asztalt, mely sok helyt meg volt már repedezve, de mely
repedéseket ügyesen eltakarták a különbnél-különbféle könyvek s más
kedves apró csecsebecsék.
A könyveket, melyeket akkor nem mert fölvenni, most egész bátran
fölvette, kinyitogatta, illedelmesen megforgatta, törülgette az inge
ujjával, s úgy tette vissza a helyükre. Egyet szeretett volna közülök
különösen megolvasni, melyből Klári kisasszony két-három szép
emlékezetet olvasott fel, s melyekről azt mondá, hogy ezeket valami
Vörösmarty Mihály irta volna.
András igen-igen nagy tisztelettel gondolt vissza az egész papi családra
s ő azokból, melyek László bácsi szivét olyan nagy komorsággal töltötték
el, épen nem vett észre semmit. A szegénység előtte teljességgel nem
tünt fel, vagy legalább nem úgy, hogy elszomorítsa. Ellenkezőleg a
szükes körülményeken még örvendett, mert azok szivében az édes
reménységet még erősebbé tették. Örvendett azon is, hogy Klári
kisasszonyon olyan egyszerű ruha volt, a milyet egy módosabb földmives
ember leánya ilyen alkalommal bizonyosan föl se vett volna. S ez a kis
fehér, apró barnapettyes ruha mégis olyan, de olyan szép volt.
Ha azonban András azt hiszi, hogy mind e dolgokról nem tud senki semmit,
akkor nagyon csalódott. Tudták, még többet is tudtak, mint ő, az is kész
valóságként terjedt el Mihályiban, hogy Bokros András az iszlói papéknál
kosarat kapott.
– No, nézze meg a világ, ki hitte volna! – kiáltott fel a várossá lett
falu.
– Ajha! András bácsi, – hangzott egy-egy csalódott leány gunyos
megjegyzése, – hát papleány kellett volna kendnek ételt hordani ki a
mezőre? No lám-e?
– Azért várakozott hát ő kelme, – jegyzé meg egy-egy mennyecske az
öreg-utczában, – hogy uri kosarat kapjon, s abban hordja fel a zsoltárt
a templomba. Lám-lám, de jól járt!
– Hallod ezt, – szólt a rektorné férjéhez, leányaira gondolván, – mit
beszélnek? az az együgyű Bokros András (máskor mindig igen okos volt)
hol csavargott leánynézőbe? Mindig mondtam én, te ember vigyázz, ne
dédelgesd olyan igen ezt a parasztot, mert ennek a szeme se jól áll.
Hanem te azt mondtad: hadd el, András derék, okos ember, okosabb,
irástudóbb nincs a faluban. Szeret hozzánk járni, s ő bizonyosan tudja,
miért szeret, ki fog az tünni – én állok a felől – minél előbb. No hát
most kitünt. Azt mondom: be ne tegye többet azt a paraszt lábát. Még
hirbe hozni vele a leányomat, az én Idámat!
S a szegény rektornén valóban látszott, hogy e megszégyenítésen igen fel
van indulva.
Hát az öreg Bokros Mihályné? az nevetett még szivéből.
Egy álló egész hónapig beszélt a város e kudarczról, míg egyszer csak
egy különösen nagy hir kezdett szárnyra kelni. Természetes, hogy most
mindenki ide fordult.
E dolgot, a mi most történik, lehetetlen volt a falunak még csak
elgondolni is!


VI.
Eljött az ősz, letakarítottak, beszüreteltek mindenütt, s egyszer csak
egy hideg, ködös vasárnapon hirdetik ám a templomban, hogy: nemes Bokros
Sándor földbirtokos úr veszi jövendőbeli házastársul nagyságos Wildicsek
Venczel főadószedő urnak kisasszony leányát, Vandát.
Ott helyt ült épen a tekintetes Vörös-familia erdőstől-bokrostól, ott
ültek a város első előkelői: a német urak közül többen, még a főbiró is;
de ugyancsak ott ült a Bokros-familia is, az örömanya, ki e szép, soha
nem remélt, drága alkalmatossággal szivbeli könyeket sírt. Közbe-közbe
fölpillantott a helybeli composses-sorokra, alkalmasint azon, helyén
levő gondolattal, hogy no édes lelkeim, most már én is közibétek
tartozom. Nem tagadhatom el, odanézett a régi komáékra,
szomszédasszonyokra, gyermekkori barátnőkre is, de már ezekre bátran,
egyszersmind nyájasan, a mint szerény szivnek kell, mondván: azért ha az
isten engemet így fölemelt is, eljöhettek ám hozzám vagy egyszer. Ki
tudja, hát ha még a ti leányaitoknak is komendálhatok valakit. Most már
majd tehetem.
Hanem tekintetes Vörös Gábor úr széke igen égett, mert a kevély, gazdag
ember mindegyre föl-fölállott s nézett keményen a főbiróra, ki a
helyett, hogy egész lelkében megilletődött volna, mindegyre vörös
bajuszának széleit nyaldosgatá.
Vörös úr egyszer odatekintett Bokrosnéra is, mérges tekintetével
világosan kifejezvén e szavakat: ne félj, mert azért mégis az én vőm
lesz az első ember. Különben majd megtanittatom én még azt a nyalka,
bolond fiadat!
S az indulatos ember, mint valami ürüt, szerette volna összedarabolni
azt a fajankó főbirót.
András is ott ült, de most nem a rektor mellett, hanem a nősülni nem
szándékozó legények padjában. Érezte, hogy anyja nézi, mintha örvendező
tekintetet várna fiától e ritka eseményre. Azonban ő belebb huzta magát
bundájába, és teljességgel nem igen óhajtott találkozni anyja kémlelő
tekintetével. Nem tagadhatta: egy kissé megütödött e hiren, mint a mely
előtte is lehetetlennek látszott, de nem érzett szivében semminemű
keserüséget. Gondolta: a ti világotok már megvan nálam nélkül is;
meglesz talán az enyém is az istennel. S a mihályi szép, diszes nagy
templomból – úgy képzeletben – átült egy kissé a kis ócska iszlói
szentegyházba.
A meglepett népség különféle érzelmek és gondolatok között oszlott ki a
templomból. A szegényebb rész sietett kifejezni örvendező hálálkodását a
nagy szerencse fölött, s körülfogta Bokros Mihálynét, ki mint valami
szent, úgy osztotta áldását jobbra-balra a hizelgő tömegben.
– Oh! lelkem – hogy is mondjuk már ezután – erőlködött apró, szürke
szemeivel egy piczi orrú kovácsné – micsoda különös… hm, hm,! ajh, ajh!
Hiába, a kit isten szeret, fölmagasztalja, azt szokták mondani. Igaz is.
S hogy a hatás annál erősebb, szivet átjáróbb legyen: a hálálkodó
asszony egy könyet erőszakolt ki szemeiből.
– De azt mondják, – szólt oda egy másik zöld-vikleres asszony, – a másik
meg valami gazdag papleányt venne el feleségül; hogy már meg is kérette
volna, de már meg is vették volna a Pécsiné házát a temetősoron, s ott
fognának lakni. De csakugyan láttam is mostanában arra járni sokszor
Andráskát. Jól van no, – gondoltam, – hagyjon benneteket az isten,
szomszédunk lesztek.
Azt mondom, – sugott oda erőnek erejével a nagyasszony fülébe, – ha uri
leányt vehet, parasztot bizony ne is vegyen. Én se voltam parasztleány,
csizmadia volt én nekem minden nemzetségem. De hogy leszegényedtünk… hát
no!
S a többit elvégezte sovány, eres kezeivel.
Bokrosné ténsasszony indulatában majd feltaszította ezt a tolakodó
asszonyt, ki neki gazdag papleányról beszélt. Igazán az egész mai boldog
napban ez volt a keserű csepp.
Jöttek a szegényebb paraszt-asszonyok is, kiknek férjeik a Bokros-család
arató, kaszáló munkásai voltak. Ezek is kitettek magukért. Nincs az a
dicséret, magasztalás, a mit szegények hamarosan el ne hadartak volna. A
gazdagabbak – mintha észre se vették volna Bokrosnét – elhuzódtak, vagy
legfölebb távolról integettek félfejjel, s abban a félfejben is volt
annyi guny és irigység, a mennyinek egész fejben se kellene lenni.
Mig Bokros Andrásné egész diadalmenettel huzódott fel az öreg-utczai uri
porta felé, az uri portán heves disputa folyt.
A nagysás adószedő úr nem volt egy véleményen feleségével a főbb
pontokban. Nevezetesen ő nem óhajtotta ezt a házasságot, s ki is fejezte
ez iránt való nehézségeit.
– Mit akarsz ezekkel a parasztokkal? – kiáltott a férj, vörös, szeplős
kezeit morzsolgatva.
– Mit? – válaszolt a nő, egy tulajdon rozzant zöld bőrdivánon hintázva
magát. – Azt akarom, hogy legyen mit ennünk.
– Neked az is a gondod egész nap.
– S talán neked ártok vele? a tiedet eszem? Eszem ezekét az emberekét, a
kiknek van. Ez a ház az enyém, tudod? Hallgass, úgy se fizettél még
házbért, s nem is fognál. Fizetésedet ki húzza? Én? Eredj! Látjuk-e csak
harmadát? Nem Wetzmann teszi-e el helyettünk? S még te akarod
szégyenleni, hogy Vanda egy paraszthoz megy nőül? Különben ne busulj,
addig marad férje, míg én akarom. Ha terhünkre lesz, elválasztatom őket.
Látod, hogy az a bubos parasztasszony hogy örül? Légy hozzájuk
nyájasabb. Megérdemlik. Ők tartanak, ők ruháznak, s ehol, most
mindenüket odaadják. Áldd érte az istent, a ki vetett elébünk egy
bolondot.
[Illustration: – Mit akarsz ezekkel a parasztokkal?]
– De Vandát elvette volna Weidinger úr, – szólt engesztelékenyebben a
nyomós okok után, de azért mégis tépelődve a férj, – s ő a hivatalban
épen utánnam következik. Ha én fölebb megyek, állásomba ő lép. S ő
kifogástalan férj lett volna. Ezzel az emberrel mit csinálsz?
– Venczel, mondjak valamit? Te mi voltál? Lassan mondom: takácslegény.
Ne félj, nem mondom senkinek. Hanem igen-igen, húzd meg magad, édes jó
Venczel.
– Milli – szól egészen lefegyverezve a férj, – nem elég már, hogy Netti
és Babett is hogy mentek férjhez?
– Nos? egyik korcsmároshoz ment Selmeczen, s jól él, a másik egy
mészároshoz, s ez sem cserélne velünk.
– De milyen szegények! – kiáltott fel a férj.
– Szerezzenek! volt az okos válasz. – Ah! – kiáltott a nagysás asszony
felugorva, s a belépő Bokrosné ténsasszony felé sietve, – hát
megtörtént?
Bokrosné hálás könyek között ölelgette, csókolgatta leendő menyének
anyját.
A kevély nagysás úr nem tudott magán uralkodni, valamit mormogott s
kiment.
Ő sokat adott az uri származásra.
E fényesen megült nagy nap után gyorsan s nagy erélylyel folytak a
készülődések, azonban nem hallgathatom el, csak Bokrosné ténsasszony
részéről.
A nagysás urék úgy gondolkoztak, s ezt ki is mondták, hogy nem bánják,
jól van, legyen most minden úgy, a mint Bokrosék óhajtják, vásároljanak
most ők itt a közel Pestről, majd később fölmennek Bécsbe, s ott aztán
ők, azaz Wildicsek urék fognak vásárolni.
Ebben maradtak.
Nemsokára érkeztek a drágábbnál-drágább butorok az új nagysás asszony
izlése szerint s ékesítették az első szobát, a honnan a főadószedőék egy
szomszéd tágas uri házba költöztek. Egész nap jöttek-mentek a nézők,
bámulók, s nem győztek betelni a drága bársony mobiliák magasztalásával.
Bokros Mihályné – ki most már egész uri asszony volt – mindennap tiszta
feketébe öltözött, hogy a különféle látogatásokat a nagyasszonynyal
együtt illendően fogadhassa. Még Vörös Gábor úr is elküldte embereit,
hogy hozzanak hírt a drága portékáról. S mikor elmondták, milyenek,
felkaczagott.
– Majd azt lássák meg, a mit az én leányommal adok! – kiáltott a büszke
ember.
Lassankint eljött a híres lakodalom napja is.
Úgy volt, hogy minden valamirevaló urat meghívnak, legyen az német vagy
magyar, de parasztot, rektort semmiesetre sem. Bokrosné Vörös uramat is
a parasztok közé számította, következőkép ez a ténsúr nem lett volna
hivatalos. A nagysás asszony azonban szépen megmagyarázta, hogy urak
közt a haragtartás nem divat. Azok, ha úgy kerül, meggazemberezik, meg
is pofozzák egymást, azután mintha nem történt volna semmi,
összecsókolóznak. Ezt tartja a műveltlelküség és szivbeli finomság. Meg
kell hívni Vörös urékat is egész családostól, mert hátha a főbiró oda
házasodik. S aligha úgy nem lesz.
Hosszas tépelődés után, de csakis azért, hogy ebben is az uri finom
szokásnak hódoljon, elküldte a hivogatókat Vörös Gábor uramékhoz is,
meghivatván az egész juhászfamiliát a nagysás főbiró úr kedvéért.
Az esketést, jólehet a menyasszony szülői is protestánsok voltak, nem a
helybeli lelkész végezte, hanem egy távolabbi város híresebb papja, hogy
az ünnepély ez által is még urasabb legyen.
Valóban olyan diszes uri társaság gyült össze a Bokros-portán, a milyen
ott nem volt soha sem azelőtt, sem azóta. Ott voltak a német urak a
főbirótól kezdve az legutolsó irnokig egyenruhában, kardosan,
csillagosan, kevélyesen. Bár nem volt ruhájukra írva, sem homlokukra,
hogy: nagyságosak, méltóságosak, de azért tudta mindenki, hogy így kell
őket hívni. Ott voltak feleségeik, leányaik, gyerekeik, nagyrészben
kopott, szegényes ruhában, de jól kikenve, bodrozva. A festék meg volt
adva minden ahhoz szokott arcznak illő mértékben, a mint ez az uri
rendüeknél szokás. Volt olyan illat – húsról, arczról, zsebkendőről való
– hogy egy közönséges földmives, ki életében a jobbféle illatok közül
csak majoránna vagy rozmaring-illatot szagolt, ettől az áttört uri
levegőtől bódulva tántorgott volna odább.
Tens Bokrosné asszonyság örömében-e, vagy csakugyan ettől a sok finom
illattól, kétszer-háromszor is düledezett.
A helybeli és közel vidékbeli urak és asszonyságok külön oldalon
foglaltak helyet. Német ruhában voltak ők is mind-mind, az akkori
törvények ezt szabták a magyar ember hátára is. Nincs róluk mit
megjegyeznem, legfölebb annyit mondhatok, hogy a német asszonyságok
gunyos hunyorgatással és ajkpittyesztéssel néztek a magyar
asszonyságokra, a mit ezek természetesen nem késtek ezeknek visszaadni.
Mivel már épen az uri szokásoknál vagyok, azt is megemlítem, hogy Bokros
Sándor úgy ki volt készítve, hogy még a saját édes apja sem ismerte
volna meg, ha történetesen máshol látja. Frakk volt rajta, fehér
mellény, fekete nadrág, sárga keztyű. Természetesen göndör haja most fel
vala sütögetve, s úgy hullott alá homlokára megszabott formákban.
Hegyesen, keményen állott menyasszonya mellett, olyanforma
elszántsággal, mint a kit most rögtön főbe fognak lőni.
Oh! hát a menyasszony? Mintha csupa fehér selyemből, csipkéből állott
volna az egész. Majd elröpült, úgy ugrott-lengett, szinte mintha rögtön
egy sebes német tánczra készülne. Magasan felfürtözve szőke, vöröses
haján drága myrtuskoszorú pompázott, melyre azonban Weidinger úr – egy
kopaszos, kövérfejű úr – egyszer-kétszer mintha mosolygott volna.
A nagysás főadószedőné is új ruhában volt tetőtől-talpig, de sőt még
férje is.
Bokros Mihály azonban, valamint fia, András is, csak közönséges kékbeli
posztó ruhájukban voltak, s ott állottak majdnem a konyhaajtóban.
Az egyházi szertartáson hamar átestek, s egy pár óra mulva következett a
majd szinte éjfélig tartó vacsora.
Folyt a sok drága bor, de hogy! A német urak bezzeg megnyájasodtak,
minden íz, porczika fecsegett, nevetett bennük. Az első pohárköszöntőt a
főbiró úr mondta harsogó hangon németül a császárért és császárnéért,
mint ezt a hivatalnokok és emelkedni óhajtó egyéb urak törvénye tartja.
Talpra állottak mindnyájan s viharos német «hoch»-ok, «leben»-ek
röpültek a levegőbe.
Bokros Andrásné ténsasszony, de tekintetes Vörös Gábor úr is láthatta,
hogy ez már csakugyan úri társaság. Itt még a nyelv is más, nem az a
paraszt magyar nyelv. «Én uram istenem – sóhajtozék magában Bokros
Mihályné ténsasszony, – dehogy hittem, hogy valaha az én szegény házam
ilyet érjen! Ha ezt az én esküdt Bese László bátyám most látná!» – S
odatekintett fiára, a vőlegényre, kit igen boldognak tartott.
Sándor pedig, a mint látszott, épen nem lehetett valami nagyon boldog.
Ott ült ugyan menyasszonya mellett, de sem az nem igen vette őt észre,
sem viszont ez őt. A nagysás menyasszony a német csillagos urakkal
mulatott, azokra vetegette mosolyait, Sándor meg a hosszú asztal sarka
felé nézegetett, a hol régi mátkája ült, sápadtan, szemlesütve,
hallgatagon.
Az élő szemrehányást oda hozni a vőlegényi asztalhoz, nem jó az, még
akkor sem, ha az ember épen nem szerette volna is mátkáját. Sándor
valóban maga sem tudta addig, míg a házhoz járt, hogy az egyszerű,
félénk, alázatos, de szép, szelid arczú leányt szereti-e, vagy nem. Azt
tudta, hogy ez a leány őt soha sem bántotta meg; nem szaladt ki eléje,
ha jött, de nem is szökött, ugrott, ha mint mátkájának át akarta ölelni
derekát. Nem kínozta, hol járt, kivel beszélgetett, pedig akkor nyalka
legény módra ugyan sok helyt megkallódott; megelégedett azzal, ha
esténkint megjelent az ablak alatt a kis lugasban. Kérni soha se kért
volna semmit; hozasson theát, hozasson czukrot, vegyen ezt meg azt;
inkább meghalt volna, semhogy ilyeket mondjon. Ő csak szeretett forrón,
híven, változatlanul. Mindezeket akkor tudta meg Sándor, mikor azzal a
német kisasszonynyal mátkásodott el.
Az ugyan nem volt félénk, meg se hagyta magát csókolni vagy ölelni attól
fogva, hogy elmátkásodtak. Azelőtt megengedte, még maga adta rá a
felhívást. Szelid, alázatos se volt, hanem szeszélyes, haragos,
féltékeny (holott ő mindennap találkozott Weidinger úrral). Parancsolt,
most menjenek ide, most amoda kocsizzanak. Neki zongora kell ám, mert ő
nem paraszt, hintó, mert ő parasztszekeren nem jár. Fel nem ülne rá egy
világért sem. Vegyen karpereczet, melltűt, urak közt így szokás. Ha úr
akar lenni, tanulja meg azok finomságát. A nagysás kisasszony – a mint
egyszer Sándor mozgolódni kezdett Weidinger úr miatt – azt is megmondta,
hogy ő nem cseléd, hogy utána valaki leselkedjék. Teszi azt, a mit akar,
megy oda, a hova neki tetszik, beszél azzal, a kit szeret s akkor, a
mikor csak kedve úgy tartja. Művelt nőknél ez így megy. Egy elegáns,
nagyvilági úrnő nem arra született, hogy neki csak egy férfi udvaroljon.
És így mentek a tanítások.
S most Sándor mindezekre megemlékezvén, akaratlanul is összehasonlítá a
régi mátkát s a menyasszonyt. Tisztán észrevehette, hogy Zsuzsika szebb,
mint a menyasszony; hogy jobb, azt mindig tudta.
De nem merenghetett sokáig a szegény vőlegény, mert Muzsnay Álmos úr
rákiáltott, mondván: «Sándor te, ide hallgass, mert ezt a poharat
anyádra köszöntöm!»
Bokros Mihályné ténsasszony boldog mosolylyal felállt, mert azt hitte,
hogy most is fel kell állni, mint mikor a császárnéért ittak.
Intettek azonban neki a jó német asszonyságok (gúnyos nevetéssel), hogy
csak üljön le. Most nem állnak fel, csak jót isznak.
S Muzsnay Álmos megeresztette a dicséreteket. Szólt a magyar hölgyeknek
ország-világra szóló honszerelméről, közbetoldván e verset:
«Magyar hölgynek születni
Szép és nagy gondolat:
Magyar hölgynek születtél:
Áldd érte sorsodat!»
– Ilyen ritka erényű honleány – mondá – a vőlegény édes anyja, kit az
isten édes magyar nemzetünk örömére, a haza boldogítására sokáig
éltessen!
Csattogtak, csörömpöltek a finom borokkal színig töltött poharak.
Egy-két német asszonyság, kikből a bor a legszebben kivette már a
kevélységet, felkelt, poharával oda tolakodott Bokrosnéhoz s ott hadart
neki valamit nagy szívélyességgel németül, mely után összecsókolóztak.
Mások csak úgy intették, hogy: én is, én is.
Bokros Mihályné ténsasszony, kit a nagy kitüntetésből származott öröm
egészen szíven kapott, meg nem állhatta, hogy oda ne tekintsen Vörös
Gáborékra, sőt még Sándor fiára is, könyekben úszó tekintetével mutatván
és hirdetvén: «látjátok, ezek tudják igazán megbecsülni az úri vért!»
Illőnek is találta, hogy most meg ő keljen fel, s ő menjen poharastól
együtt azokhoz a drága asszonyságokhoz.
Természetes, hogy e nem közönséges dolgokat tekintetes Vörös Gábor úr is
látta, ette is miattuk az irígység. De gondolta magában: «megálljatok
csak, mennyire máskép, szebben, urasabban fog ez folyni az én
kastélyomban! Ott lesz még csak az igazi úri közönség, de nem ilyen
paraszt Bokros-atyafiság, hanem ott lesz a megyei főnök familiástól, úgy
intézem, hogy jőjjön négylovas hintón. Lássa meg legalább egyszer ez a
paraszt, tudatlan nép, hogy voltakép ki az első ember Mihályiban.»
A büszke, kevély embert csakis e nagyszerű szándékok csendesíthették le
valamennyire. Azonban ehol, megint felverték.
A síma arczú gavallér, Weidinger úr emelkedett fel, szétfeszített mellel
s dölyfösen kicsucsorított szájjal. Megmarkolta poharát, s valódi komoly
szándéka jeléül azt mintegy odaszögezte az asztalnak. S szólt a
legmorvásabb német nyelven:
– Egyesek úgy, mint nemzetek (nem tehette, hogy tudományos alappal ne
fogjon a dologhoz), igen is, uraim és hölgyeim (már csak magyarra
fordítom), egyesek úgy, mint nemzetek akkor emelkedhetnek csak, ha
bírnak a loyalitás magasztos érzésével. Működni és hatni, ez teszi az
embert! Kezdet és vég, ok és okozat, erő és anyag különböző állapotok és
világnézlet… (A gavallér érezte, hogy e társaság nem méltó ily nagy
germán eszme kifejtésére, azért is csavargatta nyakát, s markolászta a
poharat. Megállott és magasan feltekintett, de a nehéz magyar bor lefelé
húzta az üres fejet.)
– Bruder, nur kurz und gut! – kiáltott nevetve a főbiró, s lökésre
tartotta poharát.
Weidinger úr mosolygott, majd hangosan nevetett, a mint ezt az ittasság
szeretetreméltóan magával hozza, s fordított egyet a dolgon.
– Jó tehát, – mondá, – rátérek e nagyszerű ünnepély hősére, s itt a
pompás társaság előtt ezennel kimondom, hogy lelkemből áldom az istent,
hogy ily romlatlan lelkű, loyalis barátot adott nekem, a milyen az én
legkedvesebb kebelbarátom, Sándor. Ily gavallérok – kiáltá nagy hangon,
a menyasszonyra tekintve – az ausztriai birodalomnak, melynek határai
terjesztessenek ki az oceánon (itt minden német hivatalnok ünnepélyesen
fölemelkedett), ily gavallérok, ismétlem, a mi drága kedves ausztriai
birodalmunknak csak dicsőségére válnak. Éljen!
– Éljen! – kiálták, s egy sereg poharas kéz lökődött Sándor felé.
Weidinger úr – mint a ki érezte, hogy igen jó munkát tett – benső
áthatottsággal hordozta meg tekintetét a pompás társaság úri részén
(azaz a német osztályon), s különösen a menyasszonytól óhajtott egy-két
valódi nyájas pillantást kiérdemelni, mit hálás elismerésül csakugyan
meg is kapott.
A derék német gavallér – a mint ez a művelt német földön szokás, és
nálunk is a részeg mesterlegényeknél – odament Sándorhoz s poharas
jobbját amannak jobb karjába öltvén, így egész ünnepélyességgel te-tu
poharat ivott. A pohár kiürítés után két úgy mondva termett csók
pecsételte meg a barátság szentségét.
Lehetett látni, hogy a poharazás rohamában itt is, ott is magyarok és
németek között számos csók váltás történt. Még a kedélyes főadószedő úr
is felkereste – igaz, teljes mámoros állapotában – apatársát, az öreg
Bokros Mihályt, s azt számtalanszor a legszívélyesebben nyakon
ölelgette, simogatta.
Minden, de minden felségesen ment itt. A barna mestergerenda is
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Az urak: Regény - 06
  • Parts
  • Az urak: Regény - 01
    Total number of words is 4085
    Total number of unique words is 1864
    35.7 of words are in the 2000 most common words
    48.9 of words are in the 5000 most common words
    55.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az urak: Regény - 02
    Total number of words is 4184
    Total number of unique words is 1816
    36.5 of words are in the 2000 most common words
    49.7 of words are in the 5000 most common words
    56.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az urak: Regény - 03
    Total number of words is 4138
    Total number of unique words is 1870
    36.4 of words are in the 2000 most common words
    48.8 of words are in the 5000 most common words
    55.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az urak: Regény - 04
    Total number of words is 4191
    Total number of unique words is 1767
    37.5 of words are in the 2000 most common words
    52.2 of words are in the 5000 most common words
    58.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az urak: Regény - 05
    Total number of words is 4161
    Total number of unique words is 1863
    35.5 of words are in the 2000 most common words
    48.2 of words are in the 5000 most common words
    54.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az urak: Regény - 06
    Total number of words is 4180
    Total number of unique words is 1759
    37.9 of words are in the 2000 most common words
    52.4 of words are in the 5000 most common words
    59.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az urak: Regény - 07
    Total number of words is 4090
    Total number of unique words is 1975
    36.9 of words are in the 2000 most common words
    49.1 of words are in the 5000 most common words
    55.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az urak: Regény - 08
    Total number of words is 4193
    Total number of unique words is 1850
    34.7 of words are in the 2000 most common words
    48.0 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az urak: Regény - 09
    Total number of words is 4234
    Total number of unique words is 1860
    36.0 of words are in the 2000 most common words
    49.1 of words are in the 5000 most common words
    56.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az urak: Regény - 10
    Total number of words is 4181
    Total number of unique words is 1816
    36.8 of words are in the 2000 most common words
    49.6 of words are in the 5000 most common words
    57.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az urak: Regény - 11
    Total number of words is 1304
    Total number of unique words is 750
    42.7 of words are in the 2000 most common words
    55.1 of words are in the 5000 most common words
    59.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.