Az urak: Regény - 03

  Bátyja szótlanul nézte egy pár perczig a mulató legényt, majd lassan
  megkoczogtatta az ablakot.
  Sándor nem hallott, nem látott semmit, engedte, hogy a jó madár egész
  kedve szerint átölelje, s vállára boruljon.
  – Hej, Vicza, Vicza! – ömlengett a legény, nagyokat csapkodván öklével a
  görcsös asztalra, hogy csak úgy tánczolt rajta az itczés üveg.
   «Vad körtefa, vad almafa virága,
   Most tettem szert egy kékszemű leányra;
   Az termete ezer közül kiválik,
   Boldog leszek, tudom, vele halálig.»
  – Ugyan… ühüm! – morgolódék a fehérnép, odább huzódván a legénytől. – De
  híres, vajjon kiféle, tán a dobogóból való?
  – Nem a dobogóból való az, szolgám, mert az uri kisasszony.
  – Hát akkor a szegvári sörházból került. Én is voltam ott.
  – No, ha te voltál, hát voltál: de az eddig csak a mennyországban volt.
  Hallod?
  – Lesz az még, úgy fordul, máshol is.
  – Lesz ám, de nem ott, a hol a te lelked gondolja.
  – Elszaggathatjuk még az ő lelkét is! – szólt a cselédlány, lesütve
  tekintetét.
  – Vigyázunk arra, szolgám, mint szemem világára! – erősíté a legény,
  vidám mosolygással simogatván szép fekete haját.
  – Aztán kik vigyáznak? sokan… sokan! – kiáltott fel hahotázva.
  – A’ nem a te gondod. Eredj, hozz bort!
  – Hiszen még egy csöppet sem ivott, mit akar? Tele még az üveg.
  – No, ha nem ittál még, s inni akarsz, igyál, – mordult a belépő bátya
  öcscsére, – mert a gabonapiacz nem itt van a csárda előtt.
  – Ott van, a hol van, – felelt durván a fiu, – s akkor iszom, mikor
  akarok.
  S még erősebben oda szögezte könyökét az asztalhoz. Villogó szemei
  villámokat szórtak, széles homlokán kidagadtak az erek, s domboru melle
  mint a fuvó, emelkedett fölebb-alább. Lehelete egyre forróbb lőn, a
  lábai reszkettek az indulattól.
  Lehetett látni, hogy ha bátyja itt valami okosat nem gondol, rögtön
  ökölre, birokra kerül a dolog.
  András leült, végig-végigtekintett öcscsén, ki sehogy sem akart
  találkozni bátyja tekintetével, s szelidebbre fogta a szót.
  – Sándor, én nem bánom, tégy, a mit akarsz.
  – Mert azt is teszem – vágott hirtelen szavába az öcscse, – tegye kend
  is a magáét!
  – Te bánod azt meg, öcsém! – szólt fölegyenesedve a bátya, s
  egyet-kettőt köhintett abból a fajból, mely a legszilajabb indulat
  előjele szokott lenni.
  – Hát most azt mondom, öcsém, – folytatá András, – hogy jóravaló ember a
  mátkájáról nem ilyen helyeken szokott beszélgetni.
  – Még tegnap nem volt.
  – Nem tudtam.
  – No hát tudja meg!
  – Jól van öcsém, akkor tied a világ, hanem csak majd a vásár után. Most
  pedig menjünk.
  – Megyek, mikor akarok.
  András egy kissé megmozgatta ökleit, nézett-nézett, s aztán kiszólott az
  ablakon:
  – János, felül kend a kocsira, induljon, majd mi megyünk a szekerekkel.
  – Azt ugyan meg ne próbálja, ha kedves az élete!
  – Csak induljon kend, János! – kiáltott ki parancsolólag András.
  Az öcs az ajtó felé szökött, a bátya hátba kapta, s a kemény
  parasztkarok az elkényeztetett legényke lapoczkáit mind vaskapocs
  szorították rettentő erővel.
  – Most én mondom, kedves öcsém, hogy eljösz velem az én szekeremen. Már
  ha együtt indultunk, megyünk együtt. Így lesz ez jól.
  S néhány percz mulva mint valami megszelidített tigris, ott ült az öcs
  egy tömött zsákon bátyja mellett. Egyik tekintete jobbra, a másik balra,
  hanem azért a szekér ballagott csöndesen.
  Idején beérkeztek a vásárra.
  Csak egy kis mezővárosi sokadalom is ezerfelé el tudja foglalni az ember
  figyelmét. A vásárosok jönnek-mennek, kiabálnak, dulakodnak, alkusznak,
  nevetnek; az ismerősök köszöntgetnek egymásnak s nyujtogatják
  csutoráikat erre is, arra is. Ilyen zajban, tolongásban, épen nincs mit
  csodálni, ha András teljesen megfeledkezett a csárdai
  összekoczczanásról, s ime a legbizodalmasabban szólongat át öcscséhez,
  ki most tőle alig egynehány lépésnyire álldogál egy hosszu, nyitott
  száju zsák mellett, mely épen a lőcshöz van támasztva.
  A nap melegen süt, az idő tiszta, ott hullámzik föl s alá a sok ember a
  vásárban. Itt egy-egy úri hintó huzódik nagy méltósággal végig a
  jövő-menők tömött, kiabáló sorain, amott egy falusi bőrüléses kocsiba
  van két hízott kövér pej ló fogva. A hátulsó ülésben egy nagy kendőbe
  burkolt öreges asszony ül, mellette egy zöldkabátos vastag úr. Kevélyen
  tekintenek alá az alsóbbrendű népségre, s magukban azt hiszik, hogy egy
  pusztai kasznár és felesége még abban a tulsó hintóban ülő uraságnál is
  fölebbvaló. El is lehet hinni, legalább sok jóigyekezetű kasznár és
  ispán van, a ki ama zöldkabátos kasznár úr nézetét határozottan osztja.
  Ehol koczog egy falusi ordináré szekér két rossz lóval s még roszabb
  szerszámokkal; kevés ember szeme akadna meg rajtuk, annyival is inkább,
  mert a hitványul készített szalmaülésben egy ősz szakállú, bajusztalan,
  fekete kabátos, magastetejű kalapos ember ül. E kocsi találkozik a
  bőrülésű kocsival, az őszszakállú ember nagy tisztelettel köszön, hogy
  ülésében szinte fölemelkedik, a mellette haladó zöldkabátos kasznár
  urnak.
  Oh! igen, még egy közönséges vásárban is megalázza magát a kicsi ember a
  nagy ember előtt, főkép ha ez a kicsi ember csak egy falusi református
  pap.
  – Hova, hova, páter? – szól a kasznár ur orrán keresztül, csak félig
  fordulva a szegény pap felé, kinek ő egy pár véka buzával patrónusa.
  Az öreg férfiú megállítja szekerét, s illő tisztelettel előadja
  jövetelének okát s czélját.
  – Nem kelt el a leányka! – mormogá gunyosan a kasznárné asszonyság,
  odatekintve haladtában az öreg pap mellett ülő Klári kisasszonyra. – Na
  persze, hát most vajjon hol próbál vele szerencsét a vén pap?
  A kasznár ur jólelküleg nagyot nevet e találó megjegyzésen, és egyet
  sodorint vastag, kövér bajuszán.
  A szegény vén pap pedig – kinek nem illő vizsgálni a gúnyos tekinteteket
  – lelkében hihetőleg örül, hogy a lelkes patrónus ur oly nyájas volt
  iránta. Megy csendesen, s meglehet, egész hazáig e jó családdal
  foglalkoznék képzeletében, ha leánya oda nem köszöntgetne valami gabonás
  szekerek felé.
  – Jó napot, jó napot, András bácsi! – szól nyájas mosolylyal a leány
  Bokros Andráshoz. – Hát elkelt-e már a buza?
  Pirulva emeli meg a legény kalapját, s nem tudja, kinek köszönjön
  nagyobb tisztelettel, a kisasszonynak-e, vagy a mellette ülő öreg
  embernek.
  – Van még egy kicsi! – válaszol mély tisztelettel András.
  – Milyen? – kérdi az öreg pap.
  – Tiszta buza, parancsolatjára a tisztelendő urnak.
  – Hó, megálljon csak, István, megnézem!
  S az öreg férfiú néhány perczre leszáll a szekérről.
  Mialatt a zsákokat tapogatja s a gabonát nézegeti, leánya suttogva
  odahajlik András felé s kérdi:
  – Hát a tegnap esti kártya mutatott-e már valakit?
  – Igen! – int szemével mosolyogva a legény.
  – No lássa – szól némi megütődéssel a leány – ugy-e, mondtam, hogy annak
  igaza van?
  – Barátom, ez pompás buza! – fordult az öreg pap a legényhez. – Mikor
  jönnek be ismét? Ebből szeretnék magam is venni.
  – Aztán mennyi kellene? – kiált oda a harmadik szekérről egy mezőmihályi
  ember. – Ugy-e, maga a benedeki árendás, a Salamon?
  – Nem az vagyok én, édes fiam – válaszol szerényen az öreg ember – én az
  iszlai pap vagyok.
  – Ugy-e? – felelt röstelkedve az atyafi. – No lám! Hát akkor nem sok
  kellene?
  – Nem bizony. Nem úgy vagyunk ám mi, mint a gazdag árendás urak. Nekem
  legfölebb három-négy mérő kellene csak. Az is inkább csak úgy őszszel,
  magnak.
  – Úgy hát, András öcsém – folytatá a mihályi ember, ki hajlandó volt a
  más kezével egy kis szivességet tenni – ti átmehetnétek Iszlóra, nektek
  sok szekeretek van.
  – Szivesen! – válaszolt igen nagy örömmel a legény.
  – Úgy, úgy, András bácsi, jőjjön, ha jó buzát hoznak, lesz jó kalács meg
  hal! – biztatá nyájas mosolylyal Klári kisasszony a legényt.
  – Hallod ezt, András? – szólt az előbbeni ember, midőn az öreg pap
  kocsija eltünt a sokadalomban. – Bizony ha fiatalabb volnék, olyan szép
  kis leányhoz magam is örömest elhordanám a kerek föld minden buzáját.
  András csak mosolygott, és mintha az egész dolog őt egyáltalában a
  legcsekélyebb mértékben sem érdekelné, hallgatott nagy bölcsen.
  Azonban ettől fogva nem igen vette észre, hogy a gabonát veszik-e, nem
  veszik-e: lelke sebes futással követte az Iszló felé poroszkáló
  ordinánczos szekeret s szinte megfeledkezett róla, hogy ehol immár
  mindjárt csak maga lesz a vásáron.
  Csakugyan az idő tizenkét óra felé járt, s mivel a hozott gabona
  tisztességes áron el is kelt, megindultak hazafelé. Nem követelte most
  András, hogy öcscse vele menjen visszafelé is az ökrös szekéren, nem
  vigyázta, nem nézte, merre, hol van. Mehetett a fiú, a mikor akart s
  arra a merre tetszett.
  Sándor csakugyan a kocsira ült, s a két pej sebes vágtatva vitte
  hazafelé.
  Otthon épen róla folyt a beszéd Bokorné s a nagysás asszony között, s
  pedig igen nagy szeretettel, mialatt az első szobában Vanda kisasszony
  nevetgélt, beszélgetett a legbizodalmasabban egy széles vállú, termetes,
  bajuszos, barnás arczú cseh hivatalnok úrral.
  Az uraság igen jó ismerős, vagy talán épen rokon lehetett, mert a
  kisasszonyt többször megölelte s hevesen megcsókolta. Vanda kisasszony
  ilyenkor, mint játékközben szokás, erőset sikoltott, nevetett, odább
  ugrott, hanem pár percz mulva megint csak egymás mellé kerültek.
  Egymás társaságában így töltötték a kellemes időt, míg az apa, azaz a
  főadószedő úr a hivatalban ült, az anya pedig odaát a hátulsó
  lakosztályban Bokros Mihályné asszonyságot oktatta.
  – Ne hallgasson senkire, kedves ténsasszony, – szólt jólelkűleg a
  főadószedőné egy kis friss parasztos, de jó sütemény mellett, – az
  emberek irigyek, örökké azok is voltak. Miért kényszerítené fiát, hogy
  az paraszt legyen? ki követeli ezt? Én látom tisztán, hogy az a fiú nem
  arra született, hogy kapáljon, kaszáljon s fuvarozzék. De láttam is
  mindjárt. Micsoda finom termete van, kis kezei, lábai, urias arcza,
  magatartása. Leányomat meg kellett pirongatnom, annyira dicsérte. Úgy
  van, annyira magasztalta. Ma már háromszor-négyszer is kérdezte: hol
  lehet? «Édes fiam bizonyosan kapál!» mondám.
  – Az én Sándorom – vág a beszédbe egész megsértődéssel Bokrosné – nem
  kapál. Van nekünk elég napszámosunk.
  – Bizonyosan mezei munkát végez! – mondám.
  – Azt a béreseink végzik.
  – Azt mondom én is, kedves ténsasszony, kapáljon, a ki paraszt, a ki
  napszámos. Ő másra született. Egy kis jó nevelés azt a derék, szép fiút
  emberré, s úri emberré tenné.
  Bokrosné asszonyság nagyot sóhajtott, és szemeit föl-fölmeregette.
  – Igen is, úri emberré. Volnék csak én az ő helyében, majd tudnám én,
  hogy mit csináljak.
  – Ugyan mit no, galambom drága nagysás asszony? – kérdé alázatosan,
  örömtől remegő szívvel a fia jövendőjeért élő-haló anya.
  – Mit?
  S a nagysás asszony – mint a ki már érezte, hogy kezében a kulcs –
  élesen az asszonyra tekintett, egy perczig úgy tett, mintha
  gondolkoznék, s lassan, pontról-pontra, kimérten kezdte előadni a
  tanácsokat.
  – Először is azt a parasztruhát ledobatnám róla.
  – De…
  – Úgy-e, azt akarja mondani, hogy megszólnák? Hadd szólják, majd el is
  fogják hagyni. Úgy van az mindennel. A kinek magasabb czélja van, az
  ilyesmikkel ne törődjék. Menjen bátran, azok fognak meghajolni előtte
  legelőbb, a kik legjobban kikaczagták. Béreljen földeket.
  – Hiszen nekünk, hála istennek, – mondá az anya sok kevélységgel, – van
  elég.
  – Bérelni kell még hozzá, s akkor ő tartson egy ispánt vagy effélét, s
  maga úr lehet. Élhet úgy, mint egy művelt ember. Könnyű az.
  – Ugyan?
  S a ténsasszony már a jó tanácsra tiszta úri asszonynak képzelte magát,
  a ki csézán megy, mint a Muzsnay urak anyja, s a ki a templomban az első
  padba ül, az úri asszonyságok közé.
  – Én megtanítom, mit csináljon, nekem vannak jó könyveim, én értek a
  gazdálkodáshoz.
  – Oh! lelkem nagysás asszony, micsoda okos egy teremtés!
  – Ezt a birtokot, a mi most a ténsasszonyéké…
  – Csak az enyém, – szólt fölemelkedve helyéről Bokrosné, – uramnak édes
  kevés része van benne. Bese-juss, Bese-birtok, anyai. Földesúri rész.
  – Nos tehát ténsasszony, én ezt a földesúri birtokot megkétszerezném, de
  sőt megháromszoroznám nehány év lefolyása alatt.
  – Lehetetlen az, nagysás asszonyom! – szólt Bokrosné egyszerű, de
  természetes eszével, egy pillanatra kivetvén fejéből a nagyravágyás
  tücskét. – Mi szorgalmatosak voltunk mindig, s mindeddig nem tudtuk
  megkétszerezni.
  – Van-e pénzük? – intézé a kérdést a főadószedőné az egyszerre
  földmívesnővé változott asszonyhoz.
  Bokrosné e merész kérdésre lesütötte szemeit s elpirult. Érezte, hogy ez
  oly kérdés, a mit föltenni illetlen.
  – Először is pénz kell – magyarázá a nagysás asszony némi gunymosolylyal
  – nehány ezer, de én tudok szerezni azt is. A gazdaságot berendezzük
  tudományosan, veszünk gépeket, hozatunk egy művelt, okszerű gazdát s meg
  fogja látni, hogy a ténsasszony fia első gazda lesz a környéken, gazdag
  ember, úr. Így történik ez Németországon is. A kinek hat-hét hold földje
  van, meggazdagszik.
  – No nekünk több van hatvannál is, de hetvennél.
  – Az sok, az több, mint elég. Tehát kezem alá vehetem a fiút? Igen,
  igen, ne féljenek semmit, a mibe én fogtam, azt még mindig keresztül
  vittem. A pénztől sincs miért megijedni.
  – De van is, a mennyire szükségünk van! – tevé hozzá nyugodtabban a hiú,
  de nem pazarló asszony.
  – Hát adósságuk van-e? – vetett oda egy kérdést újból a nagyságos
  asszony.
  Bokrosné fölemelte fejét, s büszke méltósággal mondá:
  – Hogy az adósság micsoda, azt én még, hála istennek, eddig nem ismerem.
  Most nyílott ki a nagysás asszony szeme. Mosolygott, s igyekezett
  kimutatni, hogy ő sem ismeri.
  – Nagyon jól van, nagyon pompásan! – hajtogatá magát a főadószedőné,
  vastag ajkait nyelve hegyével meg-megérintve. – Igy könnyű lesz a
  munkához fognunk. A fiu tehát az enyém, belőle én fogok embert képezni.
  – Úgy, úgy, – mondogatá megkönnyebbedett szívvel a nagyasszony, – csak
  vegye a keze alá.
  (Ebbe már ő is készséggel beleegyezett, sőt épen azt akarta.)
  – Verje ki belőle azt a parasztságot, – folytatá újra föltámadt
  hiúsággal s úri asszonykodással, – mert attól a paraszt apjától és
  bátyjától biz erre a szegény fiamra sok illetlen ráragadt.
  – Majd társaságba viszszük.
  – Mert eddig csak olyan ni – a többit a kezével mutatta – legényekkel
  barátkozott.
  – Ezután másokkal fog.
  – Itt a mi falunkban nem igen volt hozzá való ember.
  – Lesz most már.
  – Vegye is a pártfogása alá a nagysás asszony, igazgassa, oh! neki jó
  szíve van, de hát még feje! Oh! lelkem, úri vér van ő benne, szakasztott
  olyan ő, mint a boldogult Bese László bácsi, a ki vármegye esküdtje
  volt. Úgy, galambom, nem vagyunk mi olyan juhászból, parasztból lett
  micsodák.
  E tételt bizonyosan tovább fejtegette volna még Bokros Mihályné, de a
  kocsizörgés megakasztotta. Sándor jött meg a vásárról.
  – Jőjjön csak, jőjjön csak – kiáltott ki Sándorhoz az ablakon a nagysás
  adószedőné – tudja-e, hogy maga az én tanítványom?
  – Kié, mama? – ugrott ki Vanda kisasszony az első lakosztályból égő
  piros arczczal s egy kissé felbomlott fürtökkel.
  Sándor hol a nagysás asszonyra, hol a kisasszonyra tekintgetett, s a
  nagy öröm és boldogság annyira betöltötte szívét, hogy alig tudta
  kifogni a lovakat.
  
  
  IV.
  A régi, csöndes Mihályfalva, mióta várossá lett, akkorát változott, mint
  egy házasságra lépett ember. Fösvényebb lett és hiúbb; zárkózottabb és
  egyúttal tolakodóbb, czifrább és éhesebb, templomkerülőbb és
  korcsmajáróbb, okosabb és feslettebb. S e sok újabb hozománynak –
  kimondom – mind a sörház volt a forrása s a hirtelen elharapódzott
  idegen műveltség.
  Az új mezőváros hirtelen fölemelkedett. Annyi lett benne a nagysás úr,
  de még a méltóságos is, hogy a mihályiak egész elkevélyedtek e szerencse
  által. A helyt lakó ténsurak egy pár hónap alatt mind átnagyságosodtak,
  úgy hogy most már tekintetes urat, ténsasszonyt keresve se lehetett
  kapni. Hogy azonban e magyar titulus se veszszen ki, a főbiró s a
  főadószedő egy pár módosabb, hízelgőbb magyar földmívest
  megtekintetesuraztak.
  Vörös Gábor uram kapta meg legelőbb e szép czímet, mely naptól fogva a
  régi juhász el is tünt, mert a mostani Vörös Gábor úr nadrágot visel és
  hozzá pörkölt kávé színű posztó kabátot nagy czifra gombokkal és bársony
  nyakkal, mint az urak. Vasárnap húz keztyűt is, csakhogy akkor kezei a
  meredtség és dagadtság miatt hasznavehetlenek.
  A műveltség terjesztésében igen nagy munkásságot fejtettek ki a kisebb
  fizetésű cseh és német nagysás asszonyok és kisasszonykák. Bár alig
  törték a magyar nyelvet, mégis a legkészebbek voltak megbarátkozni a
  mihályi gazdagabb földmívelő osztály asszonyaival és leányaival. Csak
  fogták ám kis kosárkájukat, melyben a gombolyag mellett alkalmilag egy
  kis rétes és fánk is elfért s mindjárt átrándultak a szomszéd
  nagyasszonyhoz. Ott számtalanszor bevárták az ebédet, az ozsonnát, sőt
  hogy barátságos igaz vonzalmukat egészen kimutassák, még a vacsorát is.
  Egyéb régi szokásokra nézve is tett a műveltség helyes és czélszerű
  változtatásokat.
  Ezelőtt ugyanis a falu öregei – ha az idő arra való volt – vasárnap
  délutánonként künn üldögéltek a ház előtti tuszókon, gerendákon, padokon
  s így beszélgettek át egyik sorról a másikra csak úgy falusiasan; most a
  jobbmódú gazdaemberek a művelt csehek és németek példájára ott ülnek a
  sörkorcsmában, kártyáznak, isznak és kugliznak a velük barátságosan
  összekeveredett nagysás és méltsás hivatalbeli urakkal.
  A leányok, még Mihályfalva csak Mihályfalva volt: kurta szoknyában,
  lelógó pántlikás hajjal, egészen befűzött vagy bekendőzött mellel s
  parasztosan ott dalolgattak, játszottak a templom körül, vagy a nagy
  karikás kútnál; most kontyba kötötten, hosszú ruhásan, de jól kivágott
  derékkal, mint a nagysás cseh és német kisasszonyok, az ablakba
  könyökölnek s úgy nézik a járó-kelő legénységet s az elszaporodott
  zsandár és fináncz urakat.
  Nagyhamar rájöttek az élelmesebb leányok annak a titoknak nyitjára is,
  hogy mikép lehet szert tenni olyan finom fehér bőrre és piros arczra, a
  milyen a nagysás asszonyoké és kisasszonyoké. De lehet is már látni
  akárhány gazdaleányt, a kinek az arcza csak úgy ki van pingálva, mint az
  olyané, a ki ebben a neveltetésben részesült.
  Városiassá, műveltté lett a legénység is.
  A java már bugyogót visel – ebben Bokros Sándor adta a példát – németes
  jánklit és lajblit, s így ül az urak közé. Pipa helyett szivart szí. Bor
  helyett sört iszik és sokat, mint az urak. Estefelé nem a kiválasztott
  mátka ablaka alá megy, hanem Lakiné ténsasszonyhoz, ki messzünnen jött
  egy csomó putzos leánynyal, a mint mondja, az urak után. Ezek között a
  szép kisasszonyok között divat most mulatni, mert a nagysás nőtelen, sőt
  követem, még a nős urak is itt mulatnak.
  A férfiak itt iszszák azokat a drága, kártya mellé való különös külföldi
  italokat, a miknek ezelőtt még a jegyző vagy pap sem hallotta hírét is.
  Ki ivott valaha Mihályfalván puncsot, groggot, csájt? A ki ezekből csak
  egy pohárral iszik, az olyan még a saját keresztnevét is elváltoztatja.
  Ilyen élet van most otthon Mező-Mihályfalván. Különben én nem a
  mező-mihályfalvi életet akarom leírni, hanem csak a tekintetes Vörösiek
  és tekintetes Bokrosiak életét.
  Tekintetes Vörös Gábor úr – mert így hivatta magát, mióta német kabátba
  és nadrágba öltözött, de még mások is, ki hízelgésből, ki csúfolásból
  így titulálgatták – eddig is föltartotta a fejét, most már meg csak azt
  sajnálja, hogy két feje nincs, hogy négy gömbölyű szemmel nem nézheti le
  az egész világot, az urakon kívül.
  A juhászból, orgazdából, huzavonából megtollasodott ember földeket
  vásárolt, jövedelmes vállalatokba ereszkedett, s Mihályfalva egyszer
  csak azon vette magát észre, hogy a kondorhajú tolvaj kastélyt építtet,
  vendégségeket ád, az urakkal barátkozik s a falu minden dolgába
  kéretlenül is beleszól, még pedig úgy, hogy minden úgy történt, a hogy ő
  akarta. A jegyző komája, a biró adósa, a pap fél tőle. Ilyenformán egy
  okos embernek, a ki rajta kívül mindenkit bolondnak és koldusnak tart,
  könnyű boldogulni.
  Boldogult is. Azóta látszik különösen, hogy milyen derék,
  köztiszteletben álló ember, hogy a falu várossá lett, s hogy a főbiró a
  paraszt-kastélyban lakik.
  Vörös Gábor úr a nagy, fényes vacsora óta egészen más életrendet szabott
  házánál. Éles, kutató szeme belátta, hogy itt nem lehet halogatni semmit
  is, a mi jövendő tisztességesebb életre, viseletre, ruházatra
  megkívántatik. Egy álmatlanul töltött édes éjszaka elég volt neki arra
  nézve, hogy mindent apróra meglatoljon; mi hogyan legyen, mit mennyire
  lehet keresztül vinni, és pedig veszteség nélkül. Miféle ember a főbiró,
  pénzes-e, koldus-e; látta, hogy elég koldus biz ő. Gyermekei urasan
  vannak öltözve, de rongyosak, maga is rongyos, még az a kurtahajú
  kisasszony is, ki a családban sok minden lehet egy személyben. A főbiró
  úr szereti a bort, jól van: van a pinczében elég, van olyan erős is,
  hogy akár egy hét alatt megütheti tőle a guta. Tudom én, – mondogatta
  tervezgetés közben Vörös úr, – hogy szoktatom rá a németet a boritalra;
  nem vetek neki két hetet, úgy megszokja, hogy a lelke üdvösségét is
  odaadja egy pohár jó italért. Ekkor aztán én diktálom neki, hogy mit
  csináljon. A kisasszonyt valahogy összekapcsoljuk azzal a német tanító
  legénynyel, s akkor aztán odább lódulhatnak egy faluval. Három gyerek…
  ez sok, elég lesz ebből az apró német teremtésekből kettő, de úgy
  fordul, elég lesz egy is. Ma április végén járunk, a szüretre Zsuzsim
  asszony lehet. Ha aztán az egyik vőm főbiró lesz… úgy, úgy édes istenem,
  eddig is velem voltál, megsegítettél, már csak itt se hagyj magamra. Ha
  minden a kedvem szerint történik, nem bánom, öntetek egy harangot.
  E pontnál az elérzékenyedett ember rögtön az után nézett, hogy a
  hamarosan megigért harang árát miféle idegen zsebekből fogja
  kikotorászni.
  Ráakadt a forrásra, s folytatta a dolgot.
  Így ment ez hosszan, baj nélkül, vígan, egész lelki gyönyörűséggel.
  Csakugyan Vörös úréknál új élet állott be.
  A két nagyobb leányt minden hajnalban egy ügyes városi zsidóasszony
  fésülte urasan; ez öltöztette, oktatta őket, s tanította egy-egy német
  szóra. A nagyobb leányok meg anyjukat s legkisebb testvérüket vasalták,
  egyengették, hogy menjen minden úri módon.
  De úgy is ment.
  Az öreges, beteg, fonnyadt asszonyra egy-egy vasárnapi alkalommal olyan
  spitzes ruhát szorítottak, hogy a szegény juhászné egész nap csuklott,
  ájuldozott belé. Mivel azonban a bölcs családfő így találta helyesnek és
  szükségesnek a dolgot, nem lehetett ellentmondani. Különben követte a
  rendet maga Vörös úr is. A hol s a mikor csak szerét ejthette:
  tanulmányozta a főbiró úrnak járásmódját, viseletét, a feje mozgatását,
  keze legyintgetését, s úgy alkalmazta magát is, a mennyire csak ezt vén
  csontjai megengedték. Ha kiáltott, úgy kiáltott, mint a főbiró úr,
  élesen, egy kissé az orrból; ha ment az utczán, úgy ment, mint a főbiró
  úr, aprókat lépve s bal vállát hol előre tartotta, hol hátra. Csak egyet
  nem tudott eltanulni: a főbiró úr, mint afféle művelt németországi,
  járásközben mindig dudorászott, énekelt. Ezt az uras módot nem lehetett
  eltanulni, mert a főbiró minden alkalomra más nótát dalolt. Egyebekben
  szerencsésen megmérkőzött.
  Egy jó apa bizony sokat megtesz gyermekeiért, azok boldogságáért.
  Így vette fel a dolgot Vörös Gábor úr is.
  Bokrosné ténsasszony sem maradt hátra. Napról-napra művelődött. A
  tudomány, melyet a nagysás asszony csepegtetett Sándor szívébe, a buzgó
  édes anyára sem maradt haszon nélkül. Bokros Mihályné mindjobban
  belátta, hogy ezeket a jó német urakat az isten hozta ide, ebbe az
  újdonatúj városba. Mi lett volna ezek nélkül ő belőle, de mi lett volna
  abból az okos, úrnak termett gyerekből, a Sándorkából? Így – mondá
  magában, vagy talán hangosan is – paraszt! Paraszt, de nem engedte az
  isten, nem! Férjét, az öreg Bokros uramat, ki csak olyan
  Bokros-familiából származott, eddig is kevésre becsülte, valamint azt a
  paraszt természetű fiát is, Andrást; mostantól, azaz ettől a szebb
  életmódtól fogva meg szinte majd alig tudott velük mit csinálni. Akkor
  volt boldog, ha Sándorkájával s az urakkal lehetett együtt. Kezdte nem
  igen venni észre régi ismerőseit, komaasszonyait, szegényebb atyafiait.
  Hogyan is? Ha Sándor tekintetes úr lesz, úri módon jár s ő maga is
  máskép öltözködik, s ha – a mit adjon a jó isten – bele találnak
  atyafiságosodni ebbe a nagy úri német familiába, akkor mégis csak el
  kell szakadni a paraszt-rendtől. El, az már igaz.
  A nagysás asszony – igérete szerint – gyökeresen hozzáfogott Sándor
  tanításához. Egész órákat eltöltött a szép gazdalegénynyel, állítgatva,
  mint valamely tanult őrmester a szegény közlegényt jobbra-balra. Így
  tartsa a kezeit, ni! – s a legény friss, szilaj vére megpezsdült, a mint
  a puha, kövér úri asszony kezeket érezte. – Tartsa fölebb az állát, úgy!
  – s az úri asszony mintha nem is tudná, mikép, megsímogatta a fiú égő
  arczáját. Sándort valósággal tűzbe vitték mindennap.
  Egész bizonyossággal nem tudom, de a cselédek suttogták egymás között,
  hogy Sándort ugyan ölelgeti a szép német asszony.
  Ilyenkor Bokrosné – mert ő is meghallotta a dolgot még idején, mikor
  ujság volt – édes álmélkodással, anyai büszkeséggel megcsóválgatta a
  fejét, mondván: «Te te rossz gyermek, csak meglátszik benned az a hamis
  úri vér!» Meg, valósággal meglátszott. Nem kellett többé Sándornak a
  mezei munka, tőle ott lehetett az istállóban a legszebb ökör, a
  legdrágább ló; jöhetett az aratás, szénagyűjtés, meg mindaz, a mi csak
  egy munkaszerető földmíves legényt talpra állíthat, ő mindezekre ügyet
  se vetett többé. Eleintén – mert bátyjától mégis csak félt – különböző
  okok, mentségek alatt meg-megszökött a munkától, majd a mint vette
  észre, hogy nem igen keresik, a nagysás asszony meg igen a tanítás után
  lát, mind több-több bátorsággal maradt otthon.
  A ruhaváltoztatásba nyugodott bele legnehezebben.
  Lelkében csak mégis földmívesnek tartotta magát; gazdalegények voltak
  barátai, mátkája is gazdaember leánya volt (ki azonban most már kontyos,
  úri ruhás kisasszony), mikép vegyen ő magára mégis más ruhát? Hiszen a
  világ agyonneveti, ha meglátja.
  Azonban a sánta szabó addig járt-kelt a házhoz, addig méregette a fiút,
  hogy egyszer a német ruha csakugyan hazakerült az asztalra.
  Egy hámba kerülő csikó megpatkolása nem jár nagyobb körülményekkel, mint
  a mekkorával Sándorka felöltöztetése járt.
  A német nagysás asszony és leánya ujjongva csapták össze kezeiket, mikor
  a szabó jelentette, hogy az úrfi fel van öltöztetve.
  A fiú az egyszerű parasztruhában is szép volt, most mintha kétszerte
  szebb lett volna. Karcsú, magas termetéhez odasímult a szép, díszes
  fekete ruha; a testhez álló szűk nadrág, a mell domborúságát el nem
  takaró mellen kivágott mellény, a vállak szélességét s a felső test
  arányos ép állását kitüntető kabát egész hízelgő ékesszólással beszéltek
  a csinos, deli ifjú mellett. A nagy, kordován, hegyes orrú csizma
  helyett most finom, divatos szabású bakancs födte az elég szép idomú
  lábakat. Mindezekhez járult a fiú ragyogó tekintete, emelkedett,
  domború, síma homloka, a dús, tömött, fekete fürtös haj, a vastag, erős
  ívezetű szemöldökök, s a kis serkedző, vékony, pehelylágyságú fekete
  bajusz.
  A nagysás asszony addig nézte a villogó szemű, mosolygó legénykét, hogy
  végre egész önfeledten kiáltott fel:
  – Oh! ha nekem ilyen szép fiam volna! Nos jőjjön, öleljen meg s köszönje
  meg, hogy emberré tettem.
  A fiú így nyilván megölelni egy úri asszonyt… habozott, nevetett, s
  nézett hol anyjára, hol a kisasszonyra.
  – Eredj, csókolj kezet a nagysás asszonynak! – bíztatá az anya örömtől
  repeső szívvel.
  A jó nagysás asszony maga tette az első lépést s homlokon csókolta a
  fiút.
  – Ez a csók a szorgalmas tanítványé.
  Most következett az édes anya. Az bánt még egyszer el a fiúval. Sándor
  szinte szégyelte, hogy anyja annyira eszi, csókolja.
  Hát Vanda kisasszony?