Az urak: Regény - 02
Nem úgy volt ez mondva, hogy tőled függ, menj vagy maradj, hanem úgy,
hogy azonnal egymásután, minden további disputa nélkül.
A főadószedő úr vette is botját és kalapját s megindult, hogy a szabad
levegőn, a hol az asszonynak nincs hatalma, kizúgolódja magát kedve
szerint.
– Ez a bolond ember, ha nem vigyáznék rá, ezer ostobaságot követne el.
– Ne bántsd Eliz, ő igen jó, – jegyzé meg az az öreg asszonyság.
– Csak meglátszik, hogy takácslegény volt, s kevélyebb, mint egy jó
házból való. Bánt, mikor nem akarja elismeri, hogy kicsoda.
S a gömbölyű adószedőné szemei a harag villámait szórták.
– Dehogy nem ismeri el! – csititá az öreg asszony leányát. – Nem enged-e
mindig akaratodnak?
– Engedjen is, mert én általam lett azzá, a mi. Ha én nem kérem az
elnököt, soha se tudta volna fölebb vinni a finánczságnál. Örüljön, hogy
ilyen jó bolondokra akadtunk, mint ezek a bolond parasztok. Úgy látszik,
gazdag emberek. Milyen szép ház, mekkora szobák, lovaik, ökreik, ki
tudja, még mi mindennük van. Vanda azt mondom, csak légy ahhoz a
legényhez nyájas.
Az anya e rohamos beszélgetés után sorra tapogatta a butorokat, megnézte
a vánkosokat, dunnákat. Az öreg asszonysággal csak úgy dobálgatták a
finom pehelylyel töltött ágynemüeket, mintha csak labdával játszottak
volna.
Szégyen ki is mondani, de nem hallgathatom el: a két asszonyság még az
első estén kivett egy jó csomó tollat a vánkosokból. Most még csak egy
kicsiny részt vettek el az idegen birtokból!
Odaát a hátulsó épületben mennyivel máskép folytak a dolgok,
beszélgetések.
– Micsoda egy finom uri nép! – mondogatá nagy álmélkodással Bokros
Mihályné, ki a sok szép hizelgő beszédtől nem tudott hová lenni
örömében. Át is hivatta azonnal a sánta szabónét, hogy legyen, a kivel
közölje a nagy édes titkokat.
– Csak képzelje, Krisztiánné asszony – fordult Bokrosné e tanácsosához –
hogy összecsókoltak, még az a lelkem aranyos kisasszonykám is. Ezek
tudják aztán, mi a tisztesség, illendőség! Ha énnekem – uram bocsá! –
ilyen menyem lehetne! Galambom Krisztiánné, meg ne szóljon ám, hogy így
beszélek, de mikor engemet még az a kóczos, nótáriusnéból lett
Solymosiné ténsasszonyom sem csókolt volna meg így soha, pedig mennyit
tettünk értük, hányszor ettek asztalunknál. Ezek meg, lelkem, ezek most
jöttek, s máris csupa barátság mindenik.
Krisztiánné valami maradék sültet rágogatva, egy kis vörös bort
szürcsölgetett, el volt tehát foglalva, még pedig magával, de azért
föl-föltekintgetett az örömben uszó nagyasszonyomra, s meglábolta
szabóné eszével, hogy miféle dolgokról lesz most itt legalkalmatosabb
beszélni.
Fölvett minden kivánatos pontot, még pedig fokozatosan.
– No már az igaz – kezdé – csak nincs párja a németországi embernek.
– De lelkem – igazitá meg a nagyasszony – tudnak ezek magyarul is.
– Elhiszem, mert ez is a műveltséghez tartozik. Hát az én uram talán nem
tud magyarul, pedig ő is Németországból való?
– Ugyan? onnan való volna?
– Egyenesen onnan. Micsoda barátságos emberek laknak ott. Majd hogy csak
úgy meg nem eszik az embert. Persze, nagy a műveltség, a pallérozottság.
– Ugyan édes jó Krisztiánném, még egy pohárkával.
– De iszom; vörös bor: orvosság. Bolond a ki nem iszik, mikor ihatik!
S a német asszonyság jókat huzott az orvosságból.
– Mert azt mondom én, kedves ténsasszony – szólt a szabóné, midőn
szájáról nagynehezen levett egy öblös üres poharat – hogy…
– No lássa, kedves öcsémasszony – vágott a hizelgő szabóné szavába
belső, eltagadhatatlan örömmel Bokros Mihályné – csak kitünik az, hogy
maga is az ő nemzetségükből való! Nézze, galambom Krisztiánném, hát
tudja-e, hogy ezek az urak és asszonyságok mind így tituláltak, mintha
tudták volna, hogy édes atyám öregatyja, a hires Bese Ferencz vármegyei
esküdt volt, tekintetes úr? Mert nem is hiszem, hogy ne tudták volna.
– Bizonyosan! Meglátszik az, kinek milyen a származása. Teszem azt, én
mindig tudtam, hogy a ténsasszony nem paraszt-vér.
– Ugyan? – s Bokros Mihályné kimondhatlan boldogsággal csóválgatta a
fejét.
– Én igen, ténsasszony.
– Úgy lelkem, úgy azok, úgy tituláltak, hogy: tensasszony, tensasszony.
– Mert rendén is volt. Láttam én már olyan grófnét, a kinek az ura
ispánból lett csak; az asszonyt azért örökké nagysás grófnénak hivták,
az embert meg csak úgy ni, a hogy került. A dolog itt is úgy van. Úgy-e,
Bokros uramat nem titulálták tens urnak?
– Nem azok.
– Tudtam!
– Ugyan faljon még, lelkem, drága öcsémasszony egyet!
Bokrosné ezelőtt soha sem czimezte volna öcsémasszonynak.
– Falok, falok, mert ilyen ételt nem eszik az ember mindenütt. Ez is
mutatja, hogy a tensasszony milyen vérből való.
– Itt mi közöttünk – mondá a nagyasszony elpalástolhatlan
kedvetlenséggel – meg nem becsülnék az embert. Az ostoba parasztja csak
azt hiszi, mert ő paraszt, hát már mindenki csak paraszt. De nem szólok,
csak mégis jól esett lelkemnek, hogy visszaemlékezhetek szép
nemzetségünkre.
– Nemzetségük még szebbé is válhatik! – jegyzé meg ravasz
elgondolkozással az elemében levő szabóné.
– Ugyan, aztán mikép?
S a nagyasszony egészen oda huzta székét az öcsémasszonyhoz.
– Hátha még nagyságos urak is lennének a familiájában!
– Már mint az én familiámban?
– Épen abban.
– Az lehetetlen!
Pedig a nagyasszony rögtön oda gondolt, a hova a szabóné, s épen úgy,
mint a dolog lehetőségében, a mint a másik karragta magában az egész
bolondságot.
– Teszem azt – indult kimagyarázni a szabóné a kellemes ügyet.
– No de előbb igyék még egy csöppet. Ne küldjek át az urának is?
– Nem bánom, de majd átviszem én magam. Hát teszem azt – Sándorka nem
váltott-e vagy egy-két szót az urakkal, vagy azzal a szép
kisasszonynyal?
– Igen, mert épen egymás mellett ültek. Úgy suttogtak, lelkem, mintha
csak együtt gyerekeskedtek volna.
– Ez már valami!
– Azaz – erősíté öntudatlanul is az elragadtatott nagyasszony.
– A teinsasszonyék jól állanak.
Bokrosné egy kicsit nézett, hogy csakugyan ő-e az a tensasszony, s
miután meggyőződött (nem tudott volna meg nem győződni), hogy a titulált
uri asszonyság épen ő, válaszolt:
– Istennek hála, elég jól állunk, nem cserélnék a faluban senkivel is.
Mindenem a Sándorkámé.
– Hogy? Hát a nagyobbik, András?
– András nem házasodik. Hiszen már idejét is multa, huszonhét esztendős.
Pajtásai mind megházasodtak. Neki nem kell semmi, csak az ökör, meg a
rektor széke. S akkor boldog, ha az istállóban van, vagy a rektor
mellett ülhet s énekelhet kedve szerint. Azt gondolom, hibás elméjű is,
máskülönben nem keresné annyira a templomot. Aztán meg ő egész paraszt,
csupa apja. Soha se szenvedhettem. Nem ütött a Bese-familiára, benne
csak az a hitvány Bokros-vér van. Ha szereti, csak turja a földet.
Goromba.
S a nagyasszony egész kipirosodott a heves beszédben.
– Így már jól van, egészen jól! – mondogatá a szabóné. – Nekem is van
ellene panaszom, mert akárhányszor jövök, mindig úgy néz rám, mintha
szarva volna. Már pedig eddig is át-átjöttem, ezután is átjövögetek,
kedves tensasszony.
– Mert jöjjön is lelkem, az én portámra jő.
– Arra én; most már tudom, meg azt is tudom, – veté utána egy kis
gondolkozás után, – hogy a mit gondoltam tiszta, igaz dolog.
– Mondja csak, hogy ne volna tiszta dolog.
Bokrosné egy kissé megütődött, hogy oly hirtelen el találta árulni szíve
szándékát, s hamarosan egyet fordított a beszéden.
– De mi is az a tiszta dolog? – kérdé éles tekintettel.
– Az, hogy ilyenformán Sándorka leggazdagabb legény a faluban… vagy oh!
mit is mondok, a városban, mert lelkem tensasszony, városi asszonyok
vagyunk ám már!
A két asszony jót nevetett ezen, de azért mind a kettő esze máshol járt.
– Csak az a kár – kezdé fejtegetni a ravasz szabóné tanácsát – hogy
Sándor már mátkás.
– Mert az is így van – kiáltott élesen a nagyasszony – hogy ha akarom
mátkás, ha akarom, nem mátkás.
– De Vörös Gáborék…
– Zsivány had! – pattant föl indulatosan Bokrosné. – Olyan fészekbe nem
eresztem a fiamat.
– De a fiatalok szeretik egymást…
– Ha én akarom, nem szeretik.
S a nagyasszony türelmét vesztve csapott az asztalra.
– Talán az a zsivány Vörös Gábor még bizony magát is megvette, mert nem
is tudom, miért fogja úgy pártját.
Most a szabónén volt a sor, ő állt a kert felől, s a két asszony között
a leghevesebb disputa fejlett volna ki, ha Bokros Mihályné módos asszony
nem lett volna, s a szabóné meg földhöz ragadt szegény nem. Ez döntött.
A szabóné kiengesztelte a nagyasszonyt, s hogy a kiengesztelődés teljes
legyen, egész tervével előállott, azaz hogy Sándor uri kisasszonyt is
kaphatna feleségül, még pedig egyenesen…
De e szónál Sándorka lépett be, és pedig kipirult arczczal, s egy erős
füstű égő szivarral.
– Te gyerek – támadá meg vidám nevetéssel az anya a nyalka szép
legénykét – ugyan mit csinálsz? mi ég a szádban?
– Czigárró! szólt a fiú egy nagy csomó füsttel.
– Veszed ki a szádból, lelkem, mert mindjárt meggyulad az a kis pörge
bajuszod!
– Nem ott.
S a szép siheder legény kényesen összeütötte bokáját.
– Hol vetted?
– A kisasszony adta.
– Te, mit mondasz, a kisasszony? melyik kisasszony? – kérdé az anya,
mintha nem tudná, melyik, vagy legalább nem sejtené.
– Itt e! – s a fiú hüvelykujjával az első szoba felé mutatott.
– Ihol ni, lelkem tensasszony – sietett szólni a szabóné – megmondtam,
hát nem mondtam előre, hogy Sándorkára még nagy szerencse néz?
A boldog nagyasszony csóválta erre-arra a fejét, s nevetett, még pedig a
leendő nagy szerencse teljes tudatában.
Az asszonyok ki akarták venni a legény szájából a szivart, hogy saját
kezükkel megtapogathassák, de a legényke kisurrant az ajtón, s nagy
hetykén, telve dicsekedő érzésekkel megindult a pajtások felé. Hogy fog
majd tündökleni diadalával a társak előtt, hogy fogja mátkáját ingerelni
a szép kisasszonynyal, de még Vörös Gábor uramnak is elmondja az egész
esetet körülményesen.
– Sándor – szólt oda András a szekerek mellől, mit sem sejtvén a legény
édes szándékairól – hova mégysz? Tudod-e, hogy holnap hajnalban
Szegvárra kell mennünk gabonát vinni? El ne maradj! Szekeredet megnézd,
hogy küllő, kerék, járomszög rendben van-e, mert az uton nem
álldogálhatunk.
– Jó, jó – kiáltott vissza az utból Sándor – csak parancsolgasson, ott
vannak a béresek.
S a fiú nagyon keveset törődött az egész Szegvárral. Künn termett az
utczán. Ő úr volt, az anyja fia volt, neki szabad volt mindig minden.
Ment, s pedig a legjobb kedvvel a szokott helyre, mátkájához, a Vörös
Gábor uram nagy tölgyfakapuja elé, a hol ilyenkor már, ilyen szép
csillagos időben két-három jó pajtása is ott szokta várni.
Most egyet se talált ott. Hiába vigyázott, nézett a kis kertbe: mátkáját
se találta sehol, se testvéreit. Gondolta, korán jött, a társak még
valahol, valamelyik korcsmában mulathatnak, mivel ez a mai nap szinte
félünnep vala. Bekopogtatott tehát itt is, ott is, de most úgy találta,
hogy minden ilyes hely idegennel és serfőző-legénynyel van megtömve.
– Mi az ördögbe! – dummogá kedvetlenül. – Tán biz itthon se vagyunk már
a mi falunkban?
(Város ez már, öcsém, sok minden máskép lesz itt ezután.)
Megint csak visszakerült tehát a legény a Vörös Gábor uram kapuja elé.
Leült, s várta a legényeket, s mátkáját. De ehol csak nem akar jönni
senki, pedig már szinte félórája, hogy ott üldögél. Föl-föltekintget az
utczára nyiló ablakok felé. A mi máskor nem szokott történni: most
mindeniknél be van hajtva a vastábla.
– Mi dolog ez? – tusakodik magában a legény.
Kedvetlenül fölkel, s mintha a legrosszabbat sejtené, bemegy az udvarra.
– Nem járt még itt senki? – szól Sándor a folyosó kőlépcsőjén üldögélő
béreshez.
– Biz itt jártak elegen, ifjú uram.
– S hát?
– A nemzetes uram elküldte ő kelmöket.
– Hisz tán csak nem voltak czigányok?
– Nem biz ott, mert az egyik a biró uram fia volt, másik meg a Joó Pálé,
a Marika szeretője.
– S mi okból küldték el őket? – kérdi egyre indulatosabban a legény.
Az öreg béres fölkel, kiebb vezeti a fiut, s nagy suttogva mondja:
– He a ki adták, – kiáltott a nemzetes uram a legényekre, – eltakarodtok
innen! Nem tudjátok-e, hogy itt a főbiró lakik? Meg ne lássak itt
közületek többé egyet is!
– Nono, Vörös uram – mormogá a legény rekedtes hangon – hátha aztán majd
én is elmaradok.
– Mert ifjú uram, szó a mi szó – mondá a béres – úgy is van, hogy maga
se jöjjön ezentul.
– S ezt kinek mondta?
– Zsuzsikának.
– Hogy én ne jöjjek?
– Biz úgy!
– Én? – s a legény, mint a ki sehogy sem akarta elhinni e bolondságot, a
mellére ütött.
– Az ifjú úr.
– Aztán miért? hát kit bántottam én? Hivja csak kend ki azt a leányt.
– Már azt én most ki nem hivhatom.
– Nem-e?
S a fiú akaratlanul is vállon ragadta az öreg embert.
– Nem, mert olyan helyen ül – védé magát az öreg – a hova nekem nincs
bejárásom.
– S hol ül?
– Hol? odabent a német urak között.
A béres ember az udvarra eső vastáblás ablak alá ment, s a nyomában
lépegető legényhez szólt:
– Ahol ülnek ni!
Sándor ifjú vala még, s nem is annyira büszke, hogy a belső égető
kiváncsiságnak ne birjon engedni, odanyomta tehát fejét a vastáblához, s
a mutatott nyiláson betekintett a szobába.
Szép, pompás, uri világ volt odabenn!
Csak úgy ragyogott a nagy, tágas, pingált szoba a sok gyertyától. A
hosszú asztal egész a szakadásig meg volt rakva drágábbnál-drágább
ételekkel, finom aranyszínű piros és fekete szegvári borokkal. Az
asztalfőn ült a vén Vörös Gáborné asszony ránczos, sovány, a valónál tíz
évvel többet mutató képével. Nem magától ült ő az első helyre, hisz
eddig örökké a leghátulsó hely volt az övé: a németek ültették oda, a
kik barátságosak, fáinak, a kik bizonyosan jól tudják, mi a törvény.
Mellette jobbról ült a deszkakeskenységű franczia nevelőnő; balról a
főbiró úr, egyre tömvén magába a jó ételeket s a drága italokat, s egyre
kacsintgatván az átellenben levő franczia leányra vagy asszonyra; a
főbiró úr közvetlen szomszédságában Zsuzsika kuporgott felkontyozott
hajjal (eddig soha se volt így), diszes spitzes ruhában. A szegény
teremtést majd megölte a rettentő vastag, hegyes halcsont. Zsuzsika
mellett egy nagy meztelen szájú, tompa orrú, sárgás-fehér hajú, köpczös
német legény dolgozik késsel, villával, kanállal, poharakkal, a főbiró
úr két kisebb fiacskájának nevelője.
E mellett Marika foglal helyet, szintén kontyosan, spitzesen; idébb a
gyermekek, odább mások ültek; az asztal végén pedig kiszélesedett
ragyogó vörös arczával, s a fültő mellett juhászosan, jól kizsírozott,
göndör, vörhenyes hunczutkával, a paradicsomi boldogságban lebegő Vörös
Gábor úr vigyorog, kellemeteskedik.
– No látod, édes öcsém, hová illenél ide te, ennyi uraság közé? –
gondolja magában az öreg béres.
Sándor elneveti magát, s káromkodva támolyog ki az utczára. Szíd, átkoz
minden németet, jóravaló hivatalnokot a világon, s nem tudja, hogyan,
mikép állhatna boszut, igen nagy boszut mátkáján, annak apján, annak
egész gaz nemzetségén.
Nem tudja, de hiszi, hogy el fogja találni. Addig is nagyokat lódit
magán, sebes zihálva megy egyenest hazafelé; fölveti fejét, merőn néz az
éjszakába, s így nem vesz észre semmit; holott ha a mint elsuhan a
rektor háza előtt, csak egy kicsit nézve a világos kis ablakokra, akár
szembe tekinthetne András bátyjával, ki ott ül egy csomó kártyázó
asszony és leány között.
Igen is, az a goromba parasztlegény, a kinek (az édes anyja szerint)
csak az ökör kell, meg az ének: ott ül édes elmerüléssel egy csomó leány
és kártyázó asszony között.
S kikből áll az a csomó asszony és leány?
A csomó asszony áll két beesett arczú, sovány asszonyból, kik közül
egyik a rektorné, a másik egy öreg papné, fekete-barnás ruhában,
hajlottas, vékony orrán nagy, régi formájú pápaszemmel.
A csomó leány áll három leányból: a rektorné két serdülő leánykájából, s
az öreg papné szép fiatal unokájából.
A kártya a rektorné kezében van, ki azon mesterkedik, hogy mind az ő
saját két kedves leányának, mind már egyuttal annak a másiknak is
tisztességes szerencsét mondjon.
– Lássuk csak, most a magáé jön, András öcsém! – kiált a rektor, nagyobb
figyelem okáért kivévén egy perczre a szájából a pipát. – Mit mond?
persze házasságot, mert már, ha jóravaló kártya, mást ne is mondjon.
A leányok kiváncsian fölemelkednek, sőt még az öreg papné is, s várják,
hogy ki lett, mi lett.
Az öreg papné titkon megigazgatja unokája nyakán a kis vörös kendőt s
mosolyogva néz körül, mintha azt akarná kifejezni, hogy a kártyának épen
nem lehet ám hinni, nem, nem, nem, semmi esetben is.
– Itt András bácsi – szólal meg a rektorné kisebbik leánya – egy szép
szőke uri kisasszony áll; ugy-e, mama, az áll?
– Épen az?
Mind a három leány szőke volt, s ez véletlenül nagyon jó volt így.
– Házasság, öcsém, vigyázzon, megint házasság, mint a multkor! – jegyzé
meg nevetve a rektor úr.
– Sok baj van! – magyarázza a rektorné, erősen odatekintve a kártyákba.
– Mondtam, hogy sok baj van! – szólal meg András is, ki most figyelmes,
bátor nézésével sokkal csinosabbnak látszik, mint azon az uri ebéden.
– Itt áll egy uri dáma, amott egy öregebb, mind a ketten sok háborúságot
csinálnak, de azért ez a kisasszony itt előbb-utóbb mégis diadalmaskodni
fog.
A leányok nevetve egymásra tekintenek, s kutatják, találgatják, hogy ki
az a két rossz dáma, s ki az a kisasszony.
András beljebb takarja magát könnyű kis bundájába s határozottan
kijelenti, hogy az a kártya nem neki szól, mert ő nem fog megházasodni
soha.
– Dehogy nem, öcsém – biztatja a rektor – leszek én még a maga
lakodalmában!
– De uri kisasszony – veszi föl a szót a legkisebbik leány – András
bácsi, ki lesz az? No megálljon, mert holnap Klári kisasszonyék is
bemennek a szegvári vásárra, majd meglesi, hogy nem jelenik-e meg valami
gazdag uri leány, olyan, a milyenről a kártya szól. Megnézze, Klári
kisasszony, jól megvigyázza!
– Meg, meg, Luczika – erősíté Klári kisasszony – ha arra mehetünk,
meglessük.
– Aztán majd én itt megmondom.
– De én már akkor nem leszek ám itt, – szólt vidám mosolylyal a szép
szőke arczú Klári kisasszony, – mert én holnap hazamegyek.
András szerette volna kérdezni, hogy miért megy haza, s szerette volna
kérni, hogy ne menjen, de ő csak egy földmives-legény volt.
A kártyavetés folyt még, a leányok nevettek is, de András nem igen
szólott többé; elkomorodott. Üres szívét – melyet édes anyja nagyon
üresnek hitt – eltöltötte valami keserű, bús, fájó érzés. Egy hallgatag,
igénytelen ember hogy mert volna ez érzésnek nevet adni, s ha adott
volna is, mi nevet adott volna?
Fölkelt s tiszteletteljesen köszönt, s a nélkül, hogy egyetlen bucsuszót
is mert volna intézni a haza készülő Klári kisasszonyhoz, távozott.
– Csakugyan mit is keresek én ott, a hol ezt a leányt látom? – mondogatá
magában útközben András. – Három-négy esztendeje, hogy először láttalak
a templomunkban, azóta mindig kereslek, s bár nem én hozzám való vagy,
kereslek örökkön-örökké, mint azokat a fönt való csillagokat, a kiket
tudom soha sem érek el a kezemmel.
III.
A jótékony álom sok sebet beköt, sok küzködő szívet megvigasztal, még a
gonoszok lelkiismeretét is (ha van nekik) elaltatja; a tervezgető drága
hálóit titkon édesen odább szövi; az öreg penzionatus, de azért különös
jóétvágyú embernek fényes jövőt, a boldog hivatalnoknak pedig magas
állást hoz.
Mily irigylendő boldogan alszik a tensasszonynyá lett Bokros Mihályné
asszonyság. Még lezárult szemhéjain keresztül is lehet látni, hogy apró,
fekete szemei mint úsznak a dicsőség és igaz megtiszteltetés
örömkönyűiben. Mily kellemes mosolylyal nyugszik a főadószedő család,
mind a penzionatus felekezet a hátulsó szobában, mind az uralkodó rész
az első szoba hófehér dagadó párnáin.
Ki ne találná el, hogy az a gömbölyű mosoly a főadószedőné kövér
orczáján, most is a finom sültek és aromás borok fölött édeleg, azon jó
ebédek, ozsonnák és vacsorák fölött, melyek e gazdag paraszt hajlékban
okvetlenül el fognak jőni. A főadószedő úr is mosolyog, a mennyiben
örökké komor (ő úgy hiszi, méltóságos) arcza erre képes; nagy
valószínűséggel ott ül valami ügyes sörházban barátjaival, s beszél a
nélkül, hogy kevély felesége örökké belevágna szavaiba. Alszik Vanda
kisasszony is lebontott sűrű aranyhajjal, két fehér gömbölyű karjával –
a fiatal leányok szokása szerint – átölelve tartván a vánkos titoktartó
csücskét.
Sándor nem zúgolódik az uri vacsora miatt, mintha mi sem történt volna;
alszik nyugodtan, fiatal szívének könnyen támadó s hamar eloszló
érzésével. Összeszorított vékony ajkairól nem lehetne eltalálni, mivel
foglalkozik, boszuállással-e, vagy újabb szeretőkereséssel? Bizonyosan
meg fogják mutatni a következő napok.
Nem tehetem, hogy Andrást is meg ne nézzem. Ott nyugszik az eresz alatt,
közel kedves ökreihez, lovaihoz. Lába fejénél egy nagy szürke komondor
őrködik, vigyázva gazdájára s a gabonával rakott szekerekre. E
vigyázásban segítenek neki a fenn való tündöklő csillagok is, melyek
sokkal jobb érzéssel vannak András iránt, mint akár anyja, akár öcscse.
Oh! mi sugaras arczczal szunnyad Vörös Gábor uram is; igen, szunnyad,
mert ő a sok kellemes teendő miatt most a kerek világért se tudna
becsületesen aludni. Nem, nem, ő most dolgozik legjobban. Keresi a
főbiró úr kedvét jó borokkal, sőt még kölcsön adott tallérokkal és
aranyakkal is; simogatja az urficskákat, vág nekik pálczát a kertben, s
gyomrocskájukba tömi, a mi jó csak beléjük tömhető. Hogy ne, hiszen
máris úgy nézi őket, mint aranyos kis mostoha unokáit.
Vitt, oh! igen, vitt az édes álom nyugodalmat mindenüvé, egyedül Vörös
Gábor uram leányáról, a szegény Zsuzsikáról feledkezett meg. Boldogtalan
leány, ő nem tudta belátni vékony falusi eszével ama ragyogó jövendőt,
melyet apja oly munkás kezekkel készítget számára; elég gyenge sírni,
zokogni egész éjen át olyan legényért, a ki pedig nem pingált szobában,
bársony kanapén fogná ám vele tölteni az élet szebb napjait, hanem künn
a mezőn: szénagyüjtve, kapálva, aratva, dolgozva, esőben, szélben,
sárban, fagyban egyaránt. De ha ő szegény, úgy volt meggyőződve
szívében, hogy azért a legényért elmenne akár a világ végére is!
De íme hajnallik, pirkad az ég, nyiladoznak a kapuk, ajtók, megmozdul az
utcza, ásó, kapa megcsörren, kerék megnyikkan, hajnali harangszó
megcsendül, itt a munka ideje. Nincs többé mit időznünk az alvókkal,
vegyüljünk a munkások közé.
Ott mennek a Bokros András szekerei a szegvári országúton, csöndesen, de
egyaránt. András a leghátulsó szekéren ül, hogy szemmel tarthassa
mindannyit. Nyugodtan tekint végig a hajnal félsötétjében kifehérlő
zsákokon; buzája, egyéb gabonája olyan, mint a kő, s tiszta, mint csak a
valóságos kalácsnak való. Nincs tehát ok félni, hogy valaki a sok gabona
miatt rápirítson.
Szép a jármas jószág is, hogy gyönyörűség ránézni, András a világért meg
nem ütött volna egyet is soha; az ő ostora a szép szó volt, biztató
fegyvere egy-egy csöndes, lassú nóta. Keze alatt olyan is a jószág, mint
a regulában tartott jóravaló cseléd: erős is, dolgos is, jókedvű is.
– «Csákó» te, «Tündér», úgy, úgy! – szólongatja a legény édes
elgondolkozással ökreit. S szemeit meghordozza azokon a szép urasági
pusztákon, melyeknek díszes gazdasági épületei messziről kifehérlenek az
országútra. Az a szép vöröstetejű ház ott egy nőtlen öreg uré, a kinek
senkije sincs talán; amaz ott beljebb a szőlők alatt a három Török
kisasszonyé, kik közül mind a három túl van már a harminczötön; az volt
a Zichy grófé, lentebb mellette az a széles major a Pál grófé. Hej, ha
valamelyiknek ő lehetne a gazdája, akkor most mindjárt meg lehetne
mutatni, hogy a kártya az este hazudott-e, vagy igazat mondott.
– Ifju uram – kiált hátra egy béres nevetve – ugyancsak puffogtat ám ott
a kapaszkodónál valaki a korbácscsal, s pedig alighanem Sándor biztatja
a lovakat.
András föláll a szekérben, élesebben körültekint s látja, hogy a hidon
túl a csavarodónál csakugyan Sándor méltatlankodik.
– Te, – kiált oda testvéréhez éles, átható hangon, – megbolondultál?
Szólj szépen annak az állatnak, ne félj, mert megteszi az a maga
kötelességét.
S András leugrott a szekérről.
– A ki ura van, – válaszolt durván a legényke, – hát hiszen lónak vettem
én azt az ostort, vagy mi?
S a tömött, erős lovak izzadva, prüszkölve ragadták a terhes szekeret
fel a magas kapaszkodón, azután rohantak alá szinte vágtatva a völgynek,
hogy néhány percz mulva a kocsi messze-messze hagyta maga mögött a
terhes ökrös szekereket.
[Illustration: – Ugyancsak puffogtat ám ott a kapaszkodónál valaki a
korbácscsal.]
A porból, zajból egy-egy éles, rikoltva kiáltott káromkodó szó mégis
odavetődött András szekereihez s tudtára adta bátyjának, hogy: beszélj,
beszélj, hallom a szép szót, de ennyit adok rá, e!
Ez az «e» pedig nem volt más, mint egy jó kemény ujjcsettentés.
Látni való hogy a két testvér nem élt valami nagy szeretetben és
egyetértésben egymással, a mint hogy nem is élhetett. Mind véralkatban,
mind erkölcsökkel teljességgel eltértek egymástól; úgy voltak, mintha
csak mostoha testvérek lettek volna. Sándort anyja nevelte, olyan
kényeztetve, a hogy csak egy kevés műveltségű, dölyfös, nagyravágyó anya
tud nevelni, András pedig nevelte önmagát, úgy a hogy tudta. Nem igen
járt semerre, mert hamar belátta, hogy cziczomás, dologtalan öcscsét
többre nézik nálánál. Dolgozott szorgalmasan, de kedv nélkül élt
mindaddig, míg egy szép pünkösdi ünnepen a rektorné mellett meg nem
látta azt a szőke kisasszonyt, a ki attól fogva édestitkos, senki által
még csak nem is sejtett világa lett; legénykori barátai egyenkint mind
megházasodtak, de ő azért soha sem gondolt a házasságra, jóllehet, azt a
titkos gyalogútat, mely egy szeretett lélek ablaka alá visz, ő is
ismerte. Maradt magánosan, egyre inkább barát nélkül. A miben enyhülést
talált: az a munka volt, s a kedves jószágaira, mezeire fordított gond.
Eleintén csúfolták, különösen a miért örökké a templomot járta, azután
gunyolták, hogy vén legény marad; később úgy emlegették, mint a ki már
sem a legények, sem a feleséges emberek padjába nem tartozik. Olybá
vette az egész falu, mint egy idegen mesterlegényt, a kivel legfölebb a
rektor vagy preceptor vált vagy egy szót.
Így élt András anyjának, öcscsének csúfjára, apjának szomoruságára. Nem
egyszer vette észre, hogy anyja kezdi őt bolondnak tartani, s olyannak,
a kire nézve csupa istenáldás volna, ha holmi irgalmas kezek a szőlők
alatt valami ó-kutba vetnék.
András nem törődött mindezzel; gyarapította a gazdaságot, jó karba
helyezett mindent, s egyedüli büszkesége anyjával s öcscsével szemben az
volt, ha egy-egy régi barátja vagy szomszédja ökreit, szekereit,
gabonáját megdicsérte.
– Ifju uram – szólalt meg újra az első szekéren ülő béres – az ott a
Jeges csárda mellett alighanem Sándor kocsija ám.
András fölemelkedett a zsákokról, s boszankodva csóválta meg fejét.
Sándor kocsija csakugyan ott állott a csárda előtt, a lovak azon
hevülten, izzadtan, pokrócz nélkül.
A bátya leszállott a szekérről, megsimogatta a lovakat, füleiket
meghuzogatta, végigterítette őket pokróczczal, s mintha vigasztalni
akarta volna őket a méltatlan rossz bánás miatt, nyájas, hizelgő
szavakat mondogatott nekik.
Azután csendesen odament a tornáczba, s betekintett a csárda ablakán.
Sándor ott ült egy kövér, fekete-barna arczu, borzas, loncsos fehérnép
mellett. A nap már kezdett kibujni és sugarai épen oda szöktek a
legényke arczára. A fiu, akármint bevallom is, hogy nem cselekedett
illendően, szép volt; hosszas ábrázatu, mint atyja, kissé hajlottas
sasorrú. Piroskicsinyes szája fölött sötétfekete bajusz serkedezett;
hosszu, fekete haja széles vállaira omolt, kis pörge kanászkalapja feje
tetején fityegett.
hogy azonnal egymásután, minden további disputa nélkül.
A főadószedő úr vette is botját és kalapját s megindult, hogy a szabad
levegőn, a hol az asszonynak nincs hatalma, kizúgolódja magát kedve
szerint.
– Ez a bolond ember, ha nem vigyáznék rá, ezer ostobaságot követne el.
– Ne bántsd Eliz, ő igen jó, – jegyzé meg az az öreg asszonyság.
– Csak meglátszik, hogy takácslegény volt, s kevélyebb, mint egy jó
házból való. Bánt, mikor nem akarja elismeri, hogy kicsoda.
S a gömbölyű adószedőné szemei a harag villámait szórták.
– Dehogy nem ismeri el! – csititá az öreg asszony leányát. – Nem enged-e
mindig akaratodnak?
– Engedjen is, mert én általam lett azzá, a mi. Ha én nem kérem az
elnököt, soha se tudta volna fölebb vinni a finánczságnál. Örüljön, hogy
ilyen jó bolondokra akadtunk, mint ezek a bolond parasztok. Úgy látszik,
gazdag emberek. Milyen szép ház, mekkora szobák, lovaik, ökreik, ki
tudja, még mi mindennük van. Vanda azt mondom, csak légy ahhoz a
legényhez nyájas.
Az anya e rohamos beszélgetés után sorra tapogatta a butorokat, megnézte
a vánkosokat, dunnákat. Az öreg asszonysággal csak úgy dobálgatták a
finom pehelylyel töltött ágynemüeket, mintha csak labdával játszottak
volna.
Szégyen ki is mondani, de nem hallgathatom el: a két asszonyság még az
első estén kivett egy jó csomó tollat a vánkosokból. Most még csak egy
kicsiny részt vettek el az idegen birtokból!
Odaát a hátulsó épületben mennyivel máskép folytak a dolgok,
beszélgetések.
– Micsoda egy finom uri nép! – mondogatá nagy álmélkodással Bokros
Mihályné, ki a sok szép hizelgő beszédtől nem tudott hová lenni
örömében. Át is hivatta azonnal a sánta szabónét, hogy legyen, a kivel
közölje a nagy édes titkokat.
– Csak képzelje, Krisztiánné asszony – fordult Bokrosné e tanácsosához –
hogy összecsókoltak, még az a lelkem aranyos kisasszonykám is. Ezek
tudják aztán, mi a tisztesség, illendőség! Ha énnekem – uram bocsá! –
ilyen menyem lehetne! Galambom Krisztiánné, meg ne szóljon ám, hogy így
beszélek, de mikor engemet még az a kóczos, nótáriusnéból lett
Solymosiné ténsasszonyom sem csókolt volna meg így soha, pedig mennyit
tettünk értük, hányszor ettek asztalunknál. Ezek meg, lelkem, ezek most
jöttek, s máris csupa barátság mindenik.
Krisztiánné valami maradék sültet rágogatva, egy kis vörös bort
szürcsölgetett, el volt tehát foglalva, még pedig magával, de azért
föl-föltekintgetett az örömben uszó nagyasszonyomra, s meglábolta
szabóné eszével, hogy miféle dolgokról lesz most itt legalkalmatosabb
beszélni.
Fölvett minden kivánatos pontot, még pedig fokozatosan.
– No már az igaz – kezdé – csak nincs párja a németországi embernek.
– De lelkem – igazitá meg a nagyasszony – tudnak ezek magyarul is.
– Elhiszem, mert ez is a műveltséghez tartozik. Hát az én uram talán nem
tud magyarul, pedig ő is Németországból való?
– Ugyan? onnan való volna?
– Egyenesen onnan. Micsoda barátságos emberek laknak ott. Majd hogy csak
úgy meg nem eszik az embert. Persze, nagy a műveltség, a pallérozottság.
– Ugyan édes jó Krisztiánném, még egy pohárkával.
– De iszom; vörös bor: orvosság. Bolond a ki nem iszik, mikor ihatik!
S a német asszonyság jókat huzott az orvosságból.
– Mert azt mondom én, kedves ténsasszony – szólt a szabóné, midőn
szájáról nagynehezen levett egy öblös üres poharat – hogy…
– No lássa, kedves öcsémasszony – vágott a hizelgő szabóné szavába
belső, eltagadhatatlan örömmel Bokros Mihályné – csak kitünik az, hogy
maga is az ő nemzetségükből való! Nézze, galambom Krisztiánném, hát
tudja-e, hogy ezek az urak és asszonyságok mind így tituláltak, mintha
tudták volna, hogy édes atyám öregatyja, a hires Bese Ferencz vármegyei
esküdt volt, tekintetes úr? Mert nem is hiszem, hogy ne tudták volna.
– Bizonyosan! Meglátszik az, kinek milyen a származása. Teszem azt, én
mindig tudtam, hogy a ténsasszony nem paraszt-vér.
– Ugyan? – s Bokros Mihályné kimondhatlan boldogsággal csóválgatta a
fejét.
– Én igen, ténsasszony.
– Úgy lelkem, úgy azok, úgy tituláltak, hogy: tensasszony, tensasszony.
– Mert rendén is volt. Láttam én már olyan grófnét, a kinek az ura
ispánból lett csak; az asszonyt azért örökké nagysás grófnénak hivták,
az embert meg csak úgy ni, a hogy került. A dolog itt is úgy van. Úgy-e,
Bokros uramat nem titulálták tens urnak?
– Nem azok.
– Tudtam!
– Ugyan faljon még, lelkem, drága öcsémasszony egyet!
Bokrosné ezelőtt soha sem czimezte volna öcsémasszonynak.
– Falok, falok, mert ilyen ételt nem eszik az ember mindenütt. Ez is
mutatja, hogy a tensasszony milyen vérből való.
– Itt mi közöttünk – mondá a nagyasszony elpalástolhatlan
kedvetlenséggel – meg nem becsülnék az embert. Az ostoba parasztja csak
azt hiszi, mert ő paraszt, hát már mindenki csak paraszt. De nem szólok,
csak mégis jól esett lelkemnek, hogy visszaemlékezhetek szép
nemzetségünkre.
– Nemzetségük még szebbé is válhatik! – jegyzé meg ravasz
elgondolkozással az elemében levő szabóné.
– Ugyan, aztán mikép?
S a nagyasszony egészen oda huzta székét az öcsémasszonyhoz.
– Hátha még nagyságos urak is lennének a familiájában!
– Már mint az én familiámban?
– Épen abban.
– Az lehetetlen!
Pedig a nagyasszony rögtön oda gondolt, a hova a szabóné, s épen úgy,
mint a dolog lehetőségében, a mint a másik karragta magában az egész
bolondságot.
– Teszem azt – indult kimagyarázni a szabóné a kellemes ügyet.
– No de előbb igyék még egy csöppet. Ne küldjek át az urának is?
– Nem bánom, de majd átviszem én magam. Hát teszem azt – Sándorka nem
váltott-e vagy egy-két szót az urakkal, vagy azzal a szép
kisasszonynyal?
– Igen, mert épen egymás mellett ültek. Úgy suttogtak, lelkem, mintha
csak együtt gyerekeskedtek volna.
– Ez már valami!
– Azaz – erősíté öntudatlanul is az elragadtatott nagyasszony.
– A teinsasszonyék jól állanak.
Bokrosné egy kicsit nézett, hogy csakugyan ő-e az a tensasszony, s
miután meggyőződött (nem tudott volna meg nem győződni), hogy a titulált
uri asszonyság épen ő, válaszolt:
– Istennek hála, elég jól állunk, nem cserélnék a faluban senkivel is.
Mindenem a Sándorkámé.
– Hogy? Hát a nagyobbik, András?
– András nem házasodik. Hiszen már idejét is multa, huszonhét esztendős.
Pajtásai mind megházasodtak. Neki nem kell semmi, csak az ökör, meg a
rektor széke. S akkor boldog, ha az istállóban van, vagy a rektor
mellett ülhet s énekelhet kedve szerint. Azt gondolom, hibás elméjű is,
máskülönben nem keresné annyira a templomot. Aztán meg ő egész paraszt,
csupa apja. Soha se szenvedhettem. Nem ütött a Bese-familiára, benne
csak az a hitvány Bokros-vér van. Ha szereti, csak turja a földet.
Goromba.
S a nagyasszony egész kipirosodott a heves beszédben.
– Így már jól van, egészen jól! – mondogatá a szabóné. – Nekem is van
ellene panaszom, mert akárhányszor jövök, mindig úgy néz rám, mintha
szarva volna. Már pedig eddig is át-átjöttem, ezután is átjövögetek,
kedves tensasszony.
– Mert jöjjön is lelkem, az én portámra jő.
– Arra én; most már tudom, meg azt is tudom, – veté utána egy kis
gondolkozás után, – hogy a mit gondoltam tiszta, igaz dolog.
– Mondja csak, hogy ne volna tiszta dolog.
Bokrosné egy kissé megütődött, hogy oly hirtelen el találta árulni szíve
szándékát, s hamarosan egyet fordított a beszéden.
– De mi is az a tiszta dolog? – kérdé éles tekintettel.
– Az, hogy ilyenformán Sándorka leggazdagabb legény a faluban… vagy oh!
mit is mondok, a városban, mert lelkem tensasszony, városi asszonyok
vagyunk ám már!
A két asszony jót nevetett ezen, de azért mind a kettő esze máshol járt.
– Csak az a kár – kezdé fejtegetni a ravasz szabóné tanácsát – hogy
Sándor már mátkás.
– Mert az is így van – kiáltott élesen a nagyasszony – hogy ha akarom
mátkás, ha akarom, nem mátkás.
– De Vörös Gáborék…
– Zsivány had! – pattant föl indulatosan Bokrosné. – Olyan fészekbe nem
eresztem a fiamat.
– De a fiatalok szeretik egymást…
– Ha én akarom, nem szeretik.
S a nagyasszony türelmét vesztve csapott az asztalra.
– Talán az a zsivány Vörös Gábor még bizony magát is megvette, mert nem
is tudom, miért fogja úgy pártját.
Most a szabónén volt a sor, ő állt a kert felől, s a két asszony között
a leghevesebb disputa fejlett volna ki, ha Bokros Mihályné módos asszony
nem lett volna, s a szabóné meg földhöz ragadt szegény nem. Ez döntött.
A szabóné kiengesztelte a nagyasszonyt, s hogy a kiengesztelődés teljes
legyen, egész tervével előállott, azaz hogy Sándor uri kisasszonyt is
kaphatna feleségül, még pedig egyenesen…
De e szónál Sándorka lépett be, és pedig kipirult arczczal, s egy erős
füstű égő szivarral.
– Te gyerek – támadá meg vidám nevetéssel az anya a nyalka szép
legénykét – ugyan mit csinálsz? mi ég a szádban?
– Czigárró! szólt a fiú egy nagy csomó füsttel.
– Veszed ki a szádból, lelkem, mert mindjárt meggyulad az a kis pörge
bajuszod!
– Nem ott.
S a szép siheder legény kényesen összeütötte bokáját.
– Hol vetted?
– A kisasszony adta.
– Te, mit mondasz, a kisasszony? melyik kisasszony? – kérdé az anya,
mintha nem tudná, melyik, vagy legalább nem sejtené.
– Itt e! – s a fiú hüvelykujjával az első szoba felé mutatott.
– Ihol ni, lelkem tensasszony – sietett szólni a szabóné – megmondtam,
hát nem mondtam előre, hogy Sándorkára még nagy szerencse néz?
A boldog nagyasszony csóválta erre-arra a fejét, s nevetett, még pedig a
leendő nagy szerencse teljes tudatában.
Az asszonyok ki akarták venni a legény szájából a szivart, hogy saját
kezükkel megtapogathassák, de a legényke kisurrant az ajtón, s nagy
hetykén, telve dicsekedő érzésekkel megindult a pajtások felé. Hogy fog
majd tündökleni diadalával a társak előtt, hogy fogja mátkáját ingerelni
a szép kisasszonynyal, de még Vörös Gábor uramnak is elmondja az egész
esetet körülményesen.
– Sándor – szólt oda András a szekerek mellől, mit sem sejtvén a legény
édes szándékairól – hova mégysz? Tudod-e, hogy holnap hajnalban
Szegvárra kell mennünk gabonát vinni? El ne maradj! Szekeredet megnézd,
hogy küllő, kerék, járomszög rendben van-e, mert az uton nem
álldogálhatunk.
– Jó, jó – kiáltott vissza az utból Sándor – csak parancsolgasson, ott
vannak a béresek.
S a fiú nagyon keveset törődött az egész Szegvárral. Künn termett az
utczán. Ő úr volt, az anyja fia volt, neki szabad volt mindig minden.
Ment, s pedig a legjobb kedvvel a szokott helyre, mátkájához, a Vörös
Gábor uram nagy tölgyfakapuja elé, a hol ilyenkor már, ilyen szép
csillagos időben két-három jó pajtása is ott szokta várni.
Most egyet se talált ott. Hiába vigyázott, nézett a kis kertbe: mátkáját
se találta sehol, se testvéreit. Gondolta, korán jött, a társak még
valahol, valamelyik korcsmában mulathatnak, mivel ez a mai nap szinte
félünnep vala. Bekopogtatott tehát itt is, ott is, de most úgy találta,
hogy minden ilyes hely idegennel és serfőző-legénynyel van megtömve.
– Mi az ördögbe! – dummogá kedvetlenül. – Tán biz itthon se vagyunk már
a mi falunkban?
(Város ez már, öcsém, sok minden máskép lesz itt ezután.)
Megint csak visszakerült tehát a legény a Vörös Gábor uram kapuja elé.
Leült, s várta a legényeket, s mátkáját. De ehol csak nem akar jönni
senki, pedig már szinte félórája, hogy ott üldögél. Föl-föltekintget az
utczára nyiló ablakok felé. A mi máskor nem szokott történni: most
mindeniknél be van hajtva a vastábla.
– Mi dolog ez? – tusakodik magában a legény.
Kedvetlenül fölkel, s mintha a legrosszabbat sejtené, bemegy az udvarra.
– Nem járt még itt senki? – szól Sándor a folyosó kőlépcsőjén üldögélő
béreshez.
– Biz itt jártak elegen, ifjú uram.
– S hát?
– A nemzetes uram elküldte ő kelmöket.
– Hisz tán csak nem voltak czigányok?
– Nem biz ott, mert az egyik a biró uram fia volt, másik meg a Joó Pálé,
a Marika szeretője.
– S mi okból küldték el őket? – kérdi egyre indulatosabban a legény.
Az öreg béres fölkel, kiebb vezeti a fiut, s nagy suttogva mondja:
– He a ki adták, – kiáltott a nemzetes uram a legényekre, – eltakarodtok
innen! Nem tudjátok-e, hogy itt a főbiró lakik? Meg ne lássak itt
közületek többé egyet is!
– Nono, Vörös uram – mormogá a legény rekedtes hangon – hátha aztán majd
én is elmaradok.
– Mert ifjú uram, szó a mi szó – mondá a béres – úgy is van, hogy maga
se jöjjön ezentul.
– S ezt kinek mondta?
– Zsuzsikának.
– Hogy én ne jöjjek?
– Biz úgy!
– Én? – s a legény, mint a ki sehogy sem akarta elhinni e bolondságot, a
mellére ütött.
– Az ifjú úr.
– Aztán miért? hát kit bántottam én? Hivja csak kend ki azt a leányt.
– Már azt én most ki nem hivhatom.
– Nem-e?
S a fiú akaratlanul is vállon ragadta az öreg embert.
– Nem, mert olyan helyen ül – védé magát az öreg – a hova nekem nincs
bejárásom.
– S hol ül?
– Hol? odabent a német urak között.
A béres ember az udvarra eső vastáblás ablak alá ment, s a nyomában
lépegető legényhez szólt:
– Ahol ülnek ni!
Sándor ifjú vala még, s nem is annyira büszke, hogy a belső égető
kiváncsiságnak ne birjon engedni, odanyomta tehát fejét a vastáblához, s
a mutatott nyiláson betekintett a szobába.
Szép, pompás, uri világ volt odabenn!
Csak úgy ragyogott a nagy, tágas, pingált szoba a sok gyertyától. A
hosszú asztal egész a szakadásig meg volt rakva drágábbnál-drágább
ételekkel, finom aranyszínű piros és fekete szegvári borokkal. Az
asztalfőn ült a vén Vörös Gáborné asszony ránczos, sovány, a valónál tíz
évvel többet mutató képével. Nem magától ült ő az első helyre, hisz
eddig örökké a leghátulsó hely volt az övé: a németek ültették oda, a
kik barátságosak, fáinak, a kik bizonyosan jól tudják, mi a törvény.
Mellette jobbról ült a deszkakeskenységű franczia nevelőnő; balról a
főbiró úr, egyre tömvén magába a jó ételeket s a drága italokat, s egyre
kacsintgatván az átellenben levő franczia leányra vagy asszonyra; a
főbiró úr közvetlen szomszédságában Zsuzsika kuporgott felkontyozott
hajjal (eddig soha se volt így), diszes spitzes ruhában. A szegény
teremtést majd megölte a rettentő vastag, hegyes halcsont. Zsuzsika
mellett egy nagy meztelen szájú, tompa orrú, sárgás-fehér hajú, köpczös
német legény dolgozik késsel, villával, kanállal, poharakkal, a főbiró
úr két kisebb fiacskájának nevelője.
E mellett Marika foglal helyet, szintén kontyosan, spitzesen; idébb a
gyermekek, odább mások ültek; az asztal végén pedig kiszélesedett
ragyogó vörös arczával, s a fültő mellett juhászosan, jól kizsírozott,
göndör, vörhenyes hunczutkával, a paradicsomi boldogságban lebegő Vörös
Gábor úr vigyorog, kellemeteskedik.
– No látod, édes öcsém, hová illenél ide te, ennyi uraság közé? –
gondolja magában az öreg béres.
Sándor elneveti magát, s káromkodva támolyog ki az utczára. Szíd, átkoz
minden németet, jóravaló hivatalnokot a világon, s nem tudja, hogyan,
mikép állhatna boszut, igen nagy boszut mátkáján, annak apján, annak
egész gaz nemzetségén.
Nem tudja, de hiszi, hogy el fogja találni. Addig is nagyokat lódit
magán, sebes zihálva megy egyenest hazafelé; fölveti fejét, merőn néz az
éjszakába, s így nem vesz észre semmit; holott ha a mint elsuhan a
rektor háza előtt, csak egy kicsit nézve a világos kis ablakokra, akár
szembe tekinthetne András bátyjával, ki ott ül egy csomó kártyázó
asszony és leány között.
Igen is, az a goromba parasztlegény, a kinek (az édes anyja szerint)
csak az ökör kell, meg az ének: ott ül édes elmerüléssel egy csomó leány
és kártyázó asszony között.
S kikből áll az a csomó asszony és leány?
A csomó asszony áll két beesett arczú, sovány asszonyból, kik közül
egyik a rektorné, a másik egy öreg papné, fekete-barnás ruhában,
hajlottas, vékony orrán nagy, régi formájú pápaszemmel.
A csomó leány áll három leányból: a rektorné két serdülő leánykájából, s
az öreg papné szép fiatal unokájából.
A kártya a rektorné kezében van, ki azon mesterkedik, hogy mind az ő
saját két kedves leányának, mind már egyuttal annak a másiknak is
tisztességes szerencsét mondjon.
– Lássuk csak, most a magáé jön, András öcsém! – kiált a rektor, nagyobb
figyelem okáért kivévén egy perczre a szájából a pipát. – Mit mond?
persze házasságot, mert már, ha jóravaló kártya, mást ne is mondjon.
A leányok kiváncsian fölemelkednek, sőt még az öreg papné is, s várják,
hogy ki lett, mi lett.
Az öreg papné titkon megigazgatja unokája nyakán a kis vörös kendőt s
mosolyogva néz körül, mintha azt akarná kifejezni, hogy a kártyának épen
nem lehet ám hinni, nem, nem, nem, semmi esetben is.
– Itt András bácsi – szólal meg a rektorné kisebbik leánya – egy szép
szőke uri kisasszony áll; ugy-e, mama, az áll?
– Épen az?
Mind a három leány szőke volt, s ez véletlenül nagyon jó volt így.
– Házasság, öcsém, vigyázzon, megint házasság, mint a multkor! – jegyzé
meg nevetve a rektor úr.
– Sok baj van! – magyarázza a rektorné, erősen odatekintve a kártyákba.
– Mondtam, hogy sok baj van! – szólal meg András is, ki most figyelmes,
bátor nézésével sokkal csinosabbnak látszik, mint azon az uri ebéden.
– Itt áll egy uri dáma, amott egy öregebb, mind a ketten sok háborúságot
csinálnak, de azért ez a kisasszony itt előbb-utóbb mégis diadalmaskodni
fog.
A leányok nevetve egymásra tekintenek, s kutatják, találgatják, hogy ki
az a két rossz dáma, s ki az a kisasszony.
András beljebb takarja magát könnyű kis bundájába s határozottan
kijelenti, hogy az a kártya nem neki szól, mert ő nem fog megházasodni
soha.
– Dehogy nem, öcsém – biztatja a rektor – leszek én még a maga
lakodalmában!
– De uri kisasszony – veszi föl a szót a legkisebbik leány – András
bácsi, ki lesz az? No megálljon, mert holnap Klári kisasszonyék is
bemennek a szegvári vásárra, majd meglesi, hogy nem jelenik-e meg valami
gazdag uri leány, olyan, a milyenről a kártya szól. Megnézze, Klári
kisasszony, jól megvigyázza!
– Meg, meg, Luczika – erősíté Klári kisasszony – ha arra mehetünk,
meglessük.
– Aztán majd én itt megmondom.
– De én már akkor nem leszek ám itt, – szólt vidám mosolylyal a szép
szőke arczú Klári kisasszony, – mert én holnap hazamegyek.
András szerette volna kérdezni, hogy miért megy haza, s szerette volna
kérni, hogy ne menjen, de ő csak egy földmives-legény volt.
A kártyavetés folyt még, a leányok nevettek is, de András nem igen
szólott többé; elkomorodott. Üres szívét – melyet édes anyja nagyon
üresnek hitt – eltöltötte valami keserű, bús, fájó érzés. Egy hallgatag,
igénytelen ember hogy mert volna ez érzésnek nevet adni, s ha adott
volna is, mi nevet adott volna?
Fölkelt s tiszteletteljesen köszönt, s a nélkül, hogy egyetlen bucsuszót
is mert volna intézni a haza készülő Klári kisasszonyhoz, távozott.
– Csakugyan mit is keresek én ott, a hol ezt a leányt látom? – mondogatá
magában útközben András. – Három-négy esztendeje, hogy először láttalak
a templomunkban, azóta mindig kereslek, s bár nem én hozzám való vagy,
kereslek örökkön-örökké, mint azokat a fönt való csillagokat, a kiket
tudom soha sem érek el a kezemmel.
III.
A jótékony álom sok sebet beköt, sok küzködő szívet megvigasztal, még a
gonoszok lelkiismeretét is (ha van nekik) elaltatja; a tervezgető drága
hálóit titkon édesen odább szövi; az öreg penzionatus, de azért különös
jóétvágyú embernek fényes jövőt, a boldog hivatalnoknak pedig magas
állást hoz.
Mily irigylendő boldogan alszik a tensasszonynyá lett Bokros Mihályné
asszonyság. Még lezárult szemhéjain keresztül is lehet látni, hogy apró,
fekete szemei mint úsznak a dicsőség és igaz megtiszteltetés
örömkönyűiben. Mily kellemes mosolylyal nyugszik a főadószedő család,
mind a penzionatus felekezet a hátulsó szobában, mind az uralkodó rész
az első szoba hófehér dagadó párnáin.
Ki ne találná el, hogy az a gömbölyű mosoly a főadószedőné kövér
orczáján, most is a finom sültek és aromás borok fölött édeleg, azon jó
ebédek, ozsonnák és vacsorák fölött, melyek e gazdag paraszt hajlékban
okvetlenül el fognak jőni. A főadószedő úr is mosolyog, a mennyiben
örökké komor (ő úgy hiszi, méltóságos) arcza erre képes; nagy
valószínűséggel ott ül valami ügyes sörházban barátjaival, s beszél a
nélkül, hogy kevély felesége örökké belevágna szavaiba. Alszik Vanda
kisasszony is lebontott sűrű aranyhajjal, két fehér gömbölyű karjával –
a fiatal leányok szokása szerint – átölelve tartván a vánkos titoktartó
csücskét.
Sándor nem zúgolódik az uri vacsora miatt, mintha mi sem történt volna;
alszik nyugodtan, fiatal szívének könnyen támadó s hamar eloszló
érzésével. Összeszorított vékony ajkairól nem lehetne eltalálni, mivel
foglalkozik, boszuállással-e, vagy újabb szeretőkereséssel? Bizonyosan
meg fogják mutatni a következő napok.
Nem tehetem, hogy Andrást is meg ne nézzem. Ott nyugszik az eresz alatt,
közel kedves ökreihez, lovaihoz. Lába fejénél egy nagy szürke komondor
őrködik, vigyázva gazdájára s a gabonával rakott szekerekre. E
vigyázásban segítenek neki a fenn való tündöklő csillagok is, melyek
sokkal jobb érzéssel vannak András iránt, mint akár anyja, akár öcscse.
Oh! mi sugaras arczczal szunnyad Vörös Gábor uram is; igen, szunnyad,
mert ő a sok kellemes teendő miatt most a kerek világért se tudna
becsületesen aludni. Nem, nem, ő most dolgozik legjobban. Keresi a
főbiró úr kedvét jó borokkal, sőt még kölcsön adott tallérokkal és
aranyakkal is; simogatja az urficskákat, vág nekik pálczát a kertben, s
gyomrocskájukba tömi, a mi jó csak beléjük tömhető. Hogy ne, hiszen
máris úgy nézi őket, mint aranyos kis mostoha unokáit.
Vitt, oh! igen, vitt az édes álom nyugodalmat mindenüvé, egyedül Vörös
Gábor uram leányáról, a szegény Zsuzsikáról feledkezett meg. Boldogtalan
leány, ő nem tudta belátni vékony falusi eszével ama ragyogó jövendőt,
melyet apja oly munkás kezekkel készítget számára; elég gyenge sírni,
zokogni egész éjen át olyan legényért, a ki pedig nem pingált szobában,
bársony kanapén fogná ám vele tölteni az élet szebb napjait, hanem künn
a mezőn: szénagyüjtve, kapálva, aratva, dolgozva, esőben, szélben,
sárban, fagyban egyaránt. De ha ő szegény, úgy volt meggyőződve
szívében, hogy azért a legényért elmenne akár a világ végére is!
De íme hajnallik, pirkad az ég, nyiladoznak a kapuk, ajtók, megmozdul az
utcza, ásó, kapa megcsörren, kerék megnyikkan, hajnali harangszó
megcsendül, itt a munka ideje. Nincs többé mit időznünk az alvókkal,
vegyüljünk a munkások közé.
Ott mennek a Bokros András szekerei a szegvári országúton, csöndesen, de
egyaránt. András a leghátulsó szekéren ül, hogy szemmel tarthassa
mindannyit. Nyugodtan tekint végig a hajnal félsötétjében kifehérlő
zsákokon; buzája, egyéb gabonája olyan, mint a kő, s tiszta, mint csak a
valóságos kalácsnak való. Nincs tehát ok félni, hogy valaki a sok gabona
miatt rápirítson.
Szép a jármas jószág is, hogy gyönyörűség ránézni, András a világért meg
nem ütött volna egyet is soha; az ő ostora a szép szó volt, biztató
fegyvere egy-egy csöndes, lassú nóta. Keze alatt olyan is a jószág, mint
a regulában tartott jóravaló cseléd: erős is, dolgos is, jókedvű is.
– «Csákó» te, «Tündér», úgy, úgy! – szólongatja a legény édes
elgondolkozással ökreit. S szemeit meghordozza azokon a szép urasági
pusztákon, melyeknek díszes gazdasági épületei messziről kifehérlenek az
országútra. Az a szép vöröstetejű ház ott egy nőtlen öreg uré, a kinek
senkije sincs talán; amaz ott beljebb a szőlők alatt a három Török
kisasszonyé, kik közül mind a három túl van már a harminczötön; az volt
a Zichy grófé, lentebb mellette az a széles major a Pál grófé. Hej, ha
valamelyiknek ő lehetne a gazdája, akkor most mindjárt meg lehetne
mutatni, hogy a kártya az este hazudott-e, vagy igazat mondott.
– Ifju uram – kiált hátra egy béres nevetve – ugyancsak puffogtat ám ott
a kapaszkodónál valaki a korbácscsal, s pedig alighanem Sándor biztatja
a lovakat.
András föláll a szekérben, élesebben körültekint s látja, hogy a hidon
túl a csavarodónál csakugyan Sándor méltatlankodik.
– Te, – kiált oda testvéréhez éles, átható hangon, – megbolondultál?
Szólj szépen annak az állatnak, ne félj, mert megteszi az a maga
kötelességét.
S András leugrott a szekérről.
– A ki ura van, – válaszolt durván a legényke, – hát hiszen lónak vettem
én azt az ostort, vagy mi?
S a tömött, erős lovak izzadva, prüszkölve ragadták a terhes szekeret
fel a magas kapaszkodón, azután rohantak alá szinte vágtatva a völgynek,
hogy néhány percz mulva a kocsi messze-messze hagyta maga mögött a
terhes ökrös szekereket.
[Illustration: – Ugyancsak puffogtat ám ott a kapaszkodónál valaki a
korbácscsal.]
A porból, zajból egy-egy éles, rikoltva kiáltott káromkodó szó mégis
odavetődött András szekereihez s tudtára adta bátyjának, hogy: beszélj,
beszélj, hallom a szép szót, de ennyit adok rá, e!
Ez az «e» pedig nem volt más, mint egy jó kemény ujjcsettentés.
Látni való hogy a két testvér nem élt valami nagy szeretetben és
egyetértésben egymással, a mint hogy nem is élhetett. Mind véralkatban,
mind erkölcsökkel teljességgel eltértek egymástól; úgy voltak, mintha
csak mostoha testvérek lettek volna. Sándort anyja nevelte, olyan
kényeztetve, a hogy csak egy kevés műveltségű, dölyfös, nagyravágyó anya
tud nevelni, András pedig nevelte önmagát, úgy a hogy tudta. Nem igen
járt semerre, mert hamar belátta, hogy cziczomás, dologtalan öcscsét
többre nézik nálánál. Dolgozott szorgalmasan, de kedv nélkül élt
mindaddig, míg egy szép pünkösdi ünnepen a rektorné mellett meg nem
látta azt a szőke kisasszonyt, a ki attól fogva édestitkos, senki által
még csak nem is sejtett világa lett; legénykori barátai egyenkint mind
megházasodtak, de ő azért soha sem gondolt a házasságra, jóllehet, azt a
titkos gyalogútat, mely egy szeretett lélek ablaka alá visz, ő is
ismerte. Maradt magánosan, egyre inkább barát nélkül. A miben enyhülést
talált: az a munka volt, s a kedves jószágaira, mezeire fordított gond.
Eleintén csúfolták, különösen a miért örökké a templomot járta, azután
gunyolták, hogy vén legény marad; később úgy emlegették, mint a ki már
sem a legények, sem a feleséges emberek padjába nem tartozik. Olybá
vette az egész falu, mint egy idegen mesterlegényt, a kivel legfölebb a
rektor vagy preceptor vált vagy egy szót.
Így élt András anyjának, öcscsének csúfjára, apjának szomoruságára. Nem
egyszer vette észre, hogy anyja kezdi őt bolondnak tartani, s olyannak,
a kire nézve csupa istenáldás volna, ha holmi irgalmas kezek a szőlők
alatt valami ó-kutba vetnék.
András nem törődött mindezzel; gyarapította a gazdaságot, jó karba
helyezett mindent, s egyedüli büszkesége anyjával s öcscsével szemben az
volt, ha egy-egy régi barátja vagy szomszédja ökreit, szekereit,
gabonáját megdicsérte.
– Ifju uram – szólalt meg újra az első szekéren ülő béres – az ott a
Jeges csárda mellett alighanem Sándor kocsija ám.
András fölemelkedett a zsákokról, s boszankodva csóválta meg fejét.
Sándor kocsija csakugyan ott állott a csárda előtt, a lovak azon
hevülten, izzadtan, pokrócz nélkül.
A bátya leszállott a szekérről, megsimogatta a lovakat, füleiket
meghuzogatta, végigterítette őket pokróczczal, s mintha vigasztalni
akarta volna őket a méltatlan rossz bánás miatt, nyájas, hizelgő
szavakat mondogatott nekik.
Azután csendesen odament a tornáczba, s betekintett a csárda ablakán.
Sándor ott ült egy kövér, fekete-barna arczu, borzas, loncsos fehérnép
mellett. A nap már kezdett kibujni és sugarai épen oda szöktek a
legényke arczára. A fiu, akármint bevallom is, hogy nem cselekedett
illendően, szép volt; hosszas ábrázatu, mint atyja, kissé hajlottas
sasorrú. Piroskicsinyes szája fölött sötétfekete bajusz serkedezett;
hosszu, fekete haja széles vállaira omolt, kis pörge kanászkalapja feje
tetején fityegett.