Az urak: Regény - 01

MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
50. KÖTET
AZ URAK
Irta
TOLNAI LAJOS
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1909
AZ URAK
REGÉNY
IRTA
TOLNAI LAJOS
HEYER ARTHUR RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1909
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.


I.
Mező-Mihályfalva, ámbár a legalkalmasabb közelségben feküdt a Dunához,
egy szép emelkedett, termékeny rónán, s temetője mellett valóságos igazi
országut huzódott el: mégis azt gondolom, álmában sem hitte, hogy valaha
akarata ellenére mezőváros legyen, ellátva nagy vasajtós
adóhivatalokkal, s piszkos, meszeletlen folyosójú törvényszéki
épületekkel. Élt csöndesen, mint az egyszerű, elvonult ember, zaj, fény
és háboruság nélkül. Egyszer azonban három-négy pápaszemes, vastag téli
posztósapkás, vörös sálos német ember tudakozódott a falu házánál a
jegyző után. Az öregbiró, kisbiró, tizedes, bakter mind összeszaladtak s
rémülve tudakozták egymástól, hogy mit akarhatnak ezek a szinte övig
csizmaszáros atyafiak?
Hogy nem találták a jegyzőt: a megdöbbent tanács előparancsolta a Gáspár
zsidót tanakodás végett. Ez okos, s a falu java mellett a maga hasznát
is mindenkor szivén viselő tolmács eligazított mindent. Járt-kelt
utczáról-utczára az urakkal, s midőn ezek a kivánt eredmény után
kitakarodtak a faluból: nagy örömmel elbeszélte, hogy birák uraiméknak
nincs mit félni, ide a helységre valóságos szerencse mosolyog, mert ezek
az itt járt urak cseh és morva kereskedők, serfőzők. Itt akarnak a
Muzsnay-portán valami nagyszerű, felséges sörházat emeltetni. Micsoda
dicső világ lesz itt ezentul. Télen bort iszunk, nyáron sört, épen mint
csak a nagy urak. S micsoda olcsó az a sör, s micsoda finom kedve van
attól az embernek.
A birák tusakodó reménységgel néztek össze, mosolyogtak is, gondolkodtak
is. A jó ital sokaknak tetszett.
Hát még a rongyos gavallér, Muzsnay Álmos urnak mennyire tetszett a
derék, emberséges cseh ajánlat; nem a portáját, de egy kis régóta
sovárgott jó pénzért még széles, kövér hátát is eladta volna házhelynek.
Nem olyan nehéz dolog a magyarral boldogulni, főkép az okos magyarral.
Ahol im a Muzsnay-portán, hol ezekelőtt uri székek, egyházi gyülések
tartattak, most a jó világ hirdetőjéül egy roppant magas, öblös kémény
füstölög, s egy csomó vörös képű, német beszédű mesterember (annak kell
lenni, mert mindannyi nadrágban jár) lót-fut. Kocsi kocsit ér; egyik
gabonát hoz, a másik sört visz sok apró hordókban, óriási lovakon – a
szomszéd magyar és német falukba.
Ahogy a csapás nem jő egymagán, nem jő az áldás sem. Itt is így történt.
A német urak és asszonyságok számtalan apró, kondor szőrű kutyáikkal a
szomszéd városokból addig jártak-keltek Mihályfalvára a Binder és Röck
serfőzőékhez, hogy egyszer csak Kardos Péter jegyző az előljáróság
megütődésére benyujtotta lemondását, s egyszersmind bemutatta hivatalos
kinevezését a szegvári adóhivatalhoz.
– Hát hogyan, mikép? – kiáltott fel ámulva, bámulva a tisztes tanács, –
hiszen ugy itt mi kéz nélkül s száj nélkül maradunk. De bizony csak nem
eresztjük a jegyző urat – szólalt meg egy bátrabb és beszélni tudóbb
esküdt ember – megöregedhetik ő kegyelme itt mi közöttünk is. Hisz nem
bántottuk tán, vagy mi?
– Ugy, ugy – bizonykolák mindnyájan – eltemetjük annak idején itt.
Fekszik a mi temetőnkben elég becsületes ember, még pap is, nemcsak
nótárus. Miért ne juttatnánk helyet ő kegyelmének is? Juttatunk, ha
tetszik, a lombosabb, ha jobban szereti, a völgyesebb helyen. Nem jobb
lesz-e ott a Sánta ispán mellett? vagy ott a rugott kasznár mellett a
Krisztián takács szomszédságában?
Az urrá lett jegyző büszke, államhivatalnoki fejtartással utasította
vissza az őszinte szívből jött ajánlatokat, egyszersmind kijelentette
éles hangon (ezelőtt sohase beszélt így), hogy nehány napok mulva megjő
a felsőbb rendelet is Mihályfalvára, a mikor is e paraszt falu a magas
kormány eléggé meg nem hálálható kegyességéből nem falu lesz többé,
hanem város.
– Tyjüh! – kiáltának fel a birák e nagy kegyességre régi parasztmódon –
nonó!
– Mit nonó? – kiáltott rájuk a jegyző. – Küldjenek kendtek deputatiót
nagysás Binder serfőző ur elnöklete mellett a méltóságos megyefőnök
Kripszkrapsz urhoz, s köszönjék meg alázatosan atyai pártfogását.
Németül beszéljenek kendtek, tudják?
– Beszél ám a Gáspár zsidó, de mi ugyan nem.
– De nem ám! – indult meg a közös meghökkenés.
– Azt mondom, hallják kendtek…
– Üm! de kendez, – mormogott egy tanácsbeli.
Az adószedővé lett jegyző mérges villámokat szórt zöldes volt
strázsamesteri szemeiből a szólóra, s ha nem tette, de sok
kegyetlenséget gondolt, a milyenek deres, lehuzatás, bot s több ezekkel
atyafiságos jelek.
– Itt ezután – s nagy bátran ütött az adószedő a tanácsasztalra – minden
a művelt német nyelven fog menni. Ugy! Itt járásbirói hivatal lesz,
adószedői hivatal. Ugy!
Erős csend állott be.
Végre is a volt jegyző szólalt meg németül, de igazi tört németséggel.
Erre a birák egy része megijedt, a más elnevette magát.
Egy darabig pattogott a volt nótárius ur, azután nevetett ő is.
A megindult nevetés most már hahotában tört ki, főkép arra a különös
gondolatra, hogy bátyámuramnak, öcsémuramnak hogyan fog majd állani az a
német szó. Az lesz még egyszer a furcsa mulatság!
A várossá-tételről mondott örvendetes hír – mert sokakra nézve az volt –
hamar elterjedt a faluban. Örege, apraja vitte házról-házra. A fiatalabb
birák már előre madárnyelven beszéltek, azt hivén, hogy a művelt német
nyelv is csak ilyen könnyű lesz; az öregebbek pedig csóválgatták a
fejüket, s a nagy szerencsétől előre is ugy féltek, mint valami
árvíztől.
Egyedül a fiatalabb asszonyok, leányok örvendtek a dolognak teljes
szívből. Ezek alig győzték várni a hivatalos urakat, kik bizonyosan itt
is épen oly szép ezüstös, aranyos, csillagos ruhában fognak járni, mint
a szegvári főbiró, meg az irnok, meg a többi. Most kevélykedjenek aztán
azok a kényes, koldus szegvári leányok! – kiáltának fel többen a
mihályfalvi asszonyok közül.
Ha a különféleképen gondolkozó falu azt akarta megtudni, hogy hát
lelkésze, az öreg pap mint vélekedik az egész esetről: akkor a
legközelebbi vasárnapon nem hiába ment a templomba. Hallhatott ott
eleget, sokat. A tisztes ősz férfiú az apák és férjek részére ugy fogta
fel a dolgot, mint a melynek, ha igazán résen nem állanak, sok különös
következménye lesz, és pedig főkép a női világban. Az asszonyok
czifrálkodóbbak lesznek, a leányok hamisabbak, az emberek ravaszabbak,
fösvényebbek. Sok, a ki most semmi ember, nyomorult szegény: a furfang
által fölemelkedik; sok pedig, a ki most gazdag: el fog szegényedni, el
annyira, hogy még koldusbotra is juthat. A templomot is elhanyagolják,
csak egy-egy nagy ünnepen, vagy akkor, midőn egyszerre sok új ruha
készül. Meglássák csak, a régi Mihályfalva ugy elvész, mintha csak a
Duna nyelte volna el, pedig ez el nem nyeli. Fölzavarodott az egész
község. Hittek is a beszédnek, meg nem is.
Sok szegény egyszerre gazdagnak képzelte már magát, legalább is
olyannak, a milyen Bokros Mihály uram, vagy a még gazdagabb Vörös Gábor.
A gazdagok meg már hét uraságról, meg a jó isten tudná, miről
álmodoztak. A rektor új énekekhez fogott, ugy vélekedvén, hogy egy
városi rektor csak nem énekelheti már azokat a kopott énekeket, a miket
egy falusi bátran nyomorgathat. Képzeletében már orgonát is látott,
szépet, nagyot, hangosat, olyat, a minő a szegvári katholikus atyafiak
templomában vagyon. Bár egy csöppet se tudott orgonálni, leült
asztalához, s négy bütykös ujjait épen ugy billegtette, mintha csak
tisztán orgonálna, még a lábaival is (mert mindenütt így látta) rugott
nyomott egyet-kettőt. S énekelt olyformán, a mint az orgona szól, most
igen magasan, majd nagyon is mélyen. Felesége a mint a szokatlan nagy
éneklésre betekintett, megrémült. Uram teremtőm – sóhajtott fel – mi
baja ennek az embernek?
– Semmi, asszony, ne busulj – kiáltott jó kedvvel a rektor – orgonálok.
– Min?
– Ezen a bölcsőn ne!
– Minek azon akkorákat rugni?
– Mert ugy dukál, még nagyobbakat is rugnak.
– Rugott ám rajtad valami.
– Mért nem!
S a lelkiismeretes rektor derült lélekkel gondolt a fényesebb jövendőre.
Ha már a szegény rektori hajlékban a várossálétel reményére ekkorára
nőtt az öröm, mekkorára kellett akkor nőni a régi faluháza melletti új
paraszt kastélyban! A gazdag Vörös Gábor meghuzogatta göndöres szőke
haját, gömbölyű, vérhólyagos szemeit nagy dölyfösen meghordozta szép
három egymásba nyiló uri szobáján, s egyet gondolt, hanem a nélkül, hogy
ezt a helyes gondolatot szükségesnek találta volna közölni feleségével s
három hajadon leányával, főkép azzal, a ki Bokros Sándorral már mátkás
is volt.
– Hát ugy lesz az… hogy is lesz, no? – tanakodik magában jókedvvel Vörös
Gábor uram, egyet csattantva jobbjával baltenyerébe – ugy lesz, hogy
most már máskép csinálunk egyet-mást. Ha a vidrai ispán, mikor két
kézzel neki adtam volna, nem vette el a leányomat, igaz, akkor még
számadó juhász voltam; ha Bokros Mihályné asszonyomat még pappal mivel
tudtam rávenni, hogy Sándor fiával vetesse el a Zsuzsikámat: most
gondolunk egy másformát. Ki az első gazda a faluban? Én, mert a kinek
volna annyija, mint nekem: Bokros Mihály nem a maga ura, ott az asszony
az ur; ez a két-három compossessor – hisz mind a zsebemben van; no hát,
ha ezek a német urak akarnak valamit, kihez fordulnak? Ugy, ugy, Vörös
Gábor, eszeden légy, mert most sok mindenre nyílik ut. Most maradnak a
leányok – meglátom, hogy az urak közül üm – ki tudja? A Szeliczey uraság
felesége csak egy vámos leánya volt… no, ilyenformán az én gyermekeim se
születtek épen parasztok számára. Meglátom, azok közül a német asszonyok
közül nem volna-e érdemes valamelyikkel atyafiságba keveredni. Mindjárt
többre nézne engemet is a vármegye. Ugy lesz, hogy most már minden
máskép lesz. Nem azért csináltattam én ezt a kastélyt, hogy ezeken a
szép pingált falakon csak bunda lógjon, meg ködmen. Mert tudom, ha élek,
ha isten megsegít, lesz ennek a háznak magához méltó lakója.
A módos ember kinyitogatta az ajtókat, megtapogatta a sárga
rézkilincseket, inge ujjával letörölgette róluk a port, s folytatta
magával a beszélgetést.
– Üm, dehogy van, azért sem adom. Még az a kevély, boldogtalan Bokros
Mihály csak ugy félvállról akart volna velem beszélni! de megállj,
csókolsz te még kezet az én nőmnek, de még a leányomnak is. S Vörös
Gábor uram sokért nem adta volna, ha valami ügyes nőtelen német ur már
el is foglalta volna ezeket a szobákat. Alig várta, hogy jőjjenek már,
hozza őket az isten, s válogathasson köztük kedve szerint.
Nem is tudott nyugodni, átment az adószedővé kinevezett jegyző komához,
kivel sok apró-cseprő elintézendő dolgok miatt mindig jó békességben
élt, s itt annak rendje szerint latra vetették az érkezendő német
urakat.
A juhászból s orgazdából első emberré emelkedett Vörös Gábor ur, mint a
jóféle juhok s alkalmas jármas jószágok között, ugy válogatott
embereiben.
– Hát az miféle, kiféle? mondja csak még egyszer, komám uram.
– Fő adószedő – mondá a jegyző ur – elsőrendű hivatalnok, tán
pléhgalléros, nagyságos ur.
– Pléhgalléros? – mormolgatá a koma, nem értvén meg egészen a dolgot; –
ugyan az volna? Aztán fia van-e?
– Nincs, de van leánya.
– Úm, üm – mondogatá a juhász magában – nekem is leányaim vannak.
– Jó lesz! – kiáltá a jegyző, ravaszul megütögetvén a koma vállát.
– Válaszszunk másikat.
– Én is azt gondoltam. Jó lesz a főbiró.
– Kiféle, miféle?
– Özvegy ember.
– Az?
– Derék ur, csak hogy van három kis gyermeke.
– Igen aprók? – Vágott a szóba Vörös uram.
– Aprók biz azok.
– Azoknak szegényeknek akkor minél előbb anya kellene! – tevé hozzá
jólelküleg a furfangos juhász.
A jegyző elnevette magát, s szólt:
– Hát a főbiró ur jó lesz? s egyet csippentett szemeivel.
– Azt tartom.
– Hej, jó helyt jár a komám uram esze!
[Illustration: – Hát az miféle, kiféle? mondja csak még egyszer, komám
uram.]
S a két ravasz csont vigyorogva tekintett egymásra.
– Ebben maradjunk, komám?
– Nem bánom.
– Bizony megjárná, komám, ha Mariskából még nagysás asszony lenne.
– Hát a Zsuzsimból? – veté oda dölyfösen a juhász.
– Hiszen Zsuzsikának megültük már a kézfogóját.
– Hát nincs nekem annyim, hogy még egyszer megülhessük? Annyiszor üljük
meg, a hányszor én akarom.
S a kevély ember rögtön kigondolta magában, hogy Bokros Sándor elmehet,
föl is út, alá is út. Válaszszon a maga rongyos atyafiai közül.
– Kölyök! – szólt meg akaratlanul – még te akartál rajtam paczkázni?
– Kicsoda? – kérdé a jegyző.
Vörös uram nem is tartotta méltónak kimondani a nevét, csak a fejével,
vállával rántott egyet.
– S ugyan miért? – folytatá kitöréseit, – mert anyádnak valamelyik
öregapja esküdt volt a vármegyén? Megállj, hát ha most meg… de nem
mondta ki, elnyelte a szót.
– A koma vője főbiró lenne! – egészíté ki a jegyző.
– Hát mért ne lehetne? – veté fel Vörös uram barázdás homlokát.
– De csak megismerne azért komám uram, ha a veje főbiró lenne is? –
szólt alázatosan, de gúnyos tekintettel a jegyző.
Vörös uram a mellére ütött, s fölkiáltott:
– Becsületes ember voltam mindig, vagy mi?
– Szent igaz.
Egy pár perczre elhallgattak.
Majd a jegyző odahajolt a koma füléhez, s belesúgta:
– Nem innánk egyet abból a jó ürmösből, komám, a Zsuzsika egészségére?
– Itt a kis biró, átküldjem?
Vörös uram, ki örömest ült a más bora mellett, most, hogy a maga borát
emlegették: fölkelt, szabadkozott, s mindent a következő napokra igért.
El is ment csakhamar. Hogy azonban a jegyzőt – a kitől, mint hivé, sok
függhet – meg ne bántsa, küldött át neki egy korsó eczetes fehér bort.
Vörös Gábor uram, a mihez egyszer hozzáfogott, azt, ha időközben jobbra
nem bukkant, keresztül is vitte. Biztos lehet benne a falu most is, hogy
Bokros Sándor nem törli száját a Vörös Zsuzsika hozta abroszhoz.
Mentek a napok különben gyorsan. Egyszer megjött a felsőbb rendelet,
hogy az előljárók lássanak alkalmas lakások után a hivatalos urak
számára. Ha valamely kivánatos helyet tulajdonosa nem akarna átengedni,
ott használják a törvény szigorát. A melyik ellentáll, az olyat vasra
kell verni.
Ily erélyes rendelet mellett mit volt mit tenni: birtokos urak, gazdák
készséggel önkényt ajánlkoztak. Szives ember a magyar, csak bánni kell
vele tudni. A németek pedig mikor akartak: tudtak, s oly finoman, mintha
egész életükön keresztül csak épen ezt tanulták volna.
Mennyi lett a sok alkalmas lakás itt is, ott is. Hogy meszeltek,
tisztogattak, mintha csak messziről jövő atyafilátogató kedves
vendégeket vártak volna. A hajadon leány új rokolyát varratott, a legény
új kalapot vett; a vénebb népség csizmát zsírozott, dolmányt, mellényt
szellőztetett. Az asszonyok is elkövettek mindent tűzhelyen, szobában,
csakhogy jó hírnevüket növelhessék. A várva-várt dicső időt, mikor
Mező-Mihályfalva Mező-Mihályi mezőváros lett, négy országos vásárral,
heti piaczczal és sok minden jóval: egy kellemetes tavaszi napon
csakugyan elhozta az isten, főkép miután a várossátétel dolgában a
serfőző urak is a falu javára nagyban buzgólkodtak.
Jöttek a nagyságos urak hosszú gyolcsos-tótszerű szekereken. Mennyi
gyermek, mennyi madár, mennyi kicsi kutya, mennyi sok derék idegen úri
familia. Hogy fel fog most emelkedni a falu, azaz hogy város becsülete.
No kedves Mihályfalva, erre a megtiszteltetésre te se gondoltál soha,
tudom!
Muzsika szól, mozsarak durrognak, foly a bor, lobog a bő patyolat ing,
peng a magyar sarkantyú, röpül a szép magyar hajadoni párta.
Járja a táncz.
– Uram teremtőm, ha ez a szép gyöngyélet mindig így lesz! – kiálthat fel
valaki így a kapuban, utczán álldogálók közül, a mint végigtekint a
jövevényeken s mulató sokaságon.
– Igy bizony! – válaszolná erre, ha hallaná Vörös uram, ki ehol a
legnagyobb nyájassággal szedegeti le a főbiró úr apró neveletlen árváit
(szinte már mint mostoha kedves úri unokáit) s vezeti be a nagy, tágas
szép utczai szobákba.
– Erre, édes angyalom, kis urfiak! Csak ugy éljenek ám itt, mintha a
maguk tulajdon hajlékában volnának. Ugy ni, lelkem adta gyönyörő
galambkáim. Ugorjanak, fussanak, csak az ablakot ki ne törjék, mert az
drága, vagy no nem bánom – tevé hozzá szokatlan engedékenységgel – vagy
ha egyet abból is kipattantanak. Csak teljen a kedvük.
Vörös uram lehetetlen, hogy azt ne hitte volna, miszerint az a
kiborotvált állú, tömzsi termetű, kissé ragyás arczu, nagy orru, szőke
német főbiró, azzal a félrőfös fehér kalapjával, s rajta a tenyérnyi
széles fekete gyászfátyollal pontról-pontra érti az ő édes kedves magyar
beszédét, s most mindjárt megtapogatja a derék Gábor bácsi vaskos
markát. Igy kellett lenni, mert különben nem mosolygott volna oly
bizalmasan mind a gyermekekre, mind a főbiró urra.
– Gut, gut! – hadará a főbiró mérges, hivatalos tekintettel, s intett az
orrával is, a ránczos homlokával is, sőt a kezében levő nagy állatfejes
nádpálczával is, hogy hagyja abba az egész locsogást, menjen a ördögbe,
mert itt most sok a dolog.
Egy magas, vékony termetű, deszkamellű, vágott hajú barna asszony, fitos
orrával s vékony, széles ajkaival intett a haragos hivatalnoknak s
franczia nyelven mondott is valamit, s a főbiró úr azonnal alábbhagyott
indulatával, de azért tisztán látszott, hogy sokért nem adná, ha az a
vörös, vigyorgó ember nem fecsegne annyit.
Az a vörös, vigyorgó ember pedig épen a legjobb szívből és legszebb
kilátásokból kedveskedett fecsegéseivel. Meg akarta mutatni, hogy ő
milyen nyájas, emberségtudó, s hogy azoknak a kis mostoháknak épen nem
lesz mit félniök sem tőle, sem a Zsuzsitól.
Vörös Gábor uram azonban a nem kedve szerint történt fogadtatás miatt
egy kissé mégis megneheztelt, sőt el is vörösödött, a mikor más maga
formájuakkal szemközt mindig goromba kitételekre s káromkodásokra hagyta
magát ragadtatni; most pedig csak kihuzódott, s mosolygó tekintettel
mondogatá: «Jó, jó; jól van no; hát hiszen ha dolgotok van, csak
lássatok hozzá iziben, engem mindig megtalálhattok. Aztán majd a jó
vacsora sok dolognak megadja az útját.»
S kitekintett, hogy hát a többi jövevény urak milyenek s kihez tartanak.
Épen Bokros Mihály uram integetett a botjával egy kék pargitjanklis
német kocsisnak.
– Erre, erre, sógor, oda a templomon túl ni, a nagy karikás kút felé.
– Micsoda? – kiáltott felé Vörös uram – hát maguk is kaptak valakit?
– Igen bizony. A feleségem erővel azon volt, hogy valami jóravaló
németet mi is fogadjunk magunkhoz. Már mit csináljon az ember, ha a
vármegyén ugy parancsolták.
– Hát aztán kifélék, mifélék? – kérdé Vörös uram kevély nyaktartással, a
léczkerités széles párkányára könyökölve.
– Ahol ott ni ő kegyelmök! – mutatott Bokros uram két rendbeli kocsira.
– Üm, hát két felekezet is? – mormogá Vörös uram, odatekintvén a
vendégekre, s egyszersmind éles szemeivel átal akarván őket járni, hogy
pontosan megmérje: ugyan mennyit érhetnek, vannak-e olyanok, mint az
övéi.
Ezek a vendégek bizony sokat mutattak.
Egyik kocsin ült két öreg rendű, köpönyeges vikleres lélek; egyik férfi,
a másik asszony; a tulsó jobbacska kocsin hárman ültek, hátul egy igen
vörös ábrázatú hosszú, piros szakállú szinte ügyesen kiborotvált állú,
mogorva, kedvetlen, de kevély tekintetű ember, tisztességes uri ruhában,
egyre köhécselve, s vastag bajuszát és szakállát igazgatva; mellette egy
kövér, elég szép formájú barna asszonyság ült, szépen kipuderozott
arczczal, nagy nyájasan köszöngetvén mindenfelé, a honnan épen
köszöntéseket vélt nyerhetni. Csinos, barátságos asszony volt, még az
öreg Bokros Mihály uram is örömest nyugtatta rajta tekintetét.
E két személyiséggel szemben izgett-mozgott egy fölötte eleven, szőke,
vöröses, nagy kék szemű leányka, vastag, piros ajkaival örökké
mosolyogva, nevetve.
Majd hogy meg nem szólalt, ugy nézett mindenkire, még Vörös uramra is.
– Mifélék? – kiáltott úgy a foga közül Vörös Gábor Bokros uramhoz.
– Tán a főbiró! – válaszolt illedelmesen az öreg.
– Lentebb, lentebb, bátyja, a feje nálam van. A főbiró az enyém.
– Hát tán az adószedő?
– Már az lehet.
S szerette volna oda tenni a gőgös ember, kendteknek olyan is jó.
Bokros Mihály oda se hederített Vörös uram hányavetiségére; ment elől,
illedelemmel, s vitte a németeket.
Úgy volt, hogy a hátulsó lakást, az új két szobás épületet adják át a
szállóknak; azonban mire a vendégek az udvarba érkeztek: Bokrosné
asszonyom már – hirét vevén Sándortól a jövevények uri voltának – a
legszebben berendezte számukra az utczai nagy szobát a kis benyilóval, s
a hátulsó szobát a külön konyhával.
Talán érezte, hogy az a sok nagyszerű változás, a mi e német urak által
történni fog, megérdemli a szives előzékenységet.
Bokros Mihály uram a hirtelen esett csere miatt egy kissé csóválta a
fejét, de már a körülményeken csakugyan nem lehetett változtatni. Adott
hát mindent kezükre a vendég uraknak.
A fiatalabb kövér asszonyság a mint kibontakozott prémes felső
öltönyéből, egy kissé megigazgatta husos, gömbölyű fején a főkötőt,
mintha csak régi kedves barátnőjéhez szállott volna: lóbálta, hintázta
magát előkelő uri modorban, nagyokat, nyájasakat köszönt, s ment
megölelni, megcsókolni a hasonlókép vastag termetű, tisztes sárga-barnás
arczú Bokros Mihálynét.
– Oh! lelkem – mondogatá Bokrosné a nem remélt csókolkozás közben – oh!
édes galambom…
S most következett az öregebb asszonysággal s a kisasszonynyal való
atyafiságos csókolkozás is. A férfiak nem mentek idáig a barátságban, ők
csak a kezüket mozgatták s úgy tisztelgettek egymásnak, hogy: isten
hozta, isten áldja!
Alig kerültek-fordultak, a szép fiatal lányka háromszor-négyszer is
odaszólott Sándorhoz, a Bokrosné mellett álló nyalka szép sudar termetű
fekete bajszú, piros ábrázatú fiatal legénykéhez.
– Ki ez? – kérdé a lány Bokrosnétól tört magyarsággal.
– A fiam! – mondá elragadtatva a boldog édes anya.
A leányka meghajtotta magát s mosolygott.
Mindezeket bátran tette, mert úgy volt tanítva.
Könnyen ment az ismerkedés, annyival is inkább, mert ezek a németek –
később kiderült, hogy felsőmagyarországi tótok voltak, de ezt titkolták
– egy kicsit beszéltek magyarul is, s néha majdnem egészen jól.
Bokros Mihályné süttetett, főzetett, Sándor hordta fel a sok jó bort, az
öreg Bokros úr töltögette a poharakat, s ment az ebéd pompásan, urasan.
Már az ebéd vége felé járhattak, midőn egy középtermetű, gatyás,
mellényes legény lépett a szobába. Nem volt olyan csinos, szép arczú,
mint Sándor, inkább közönségesnek lehetett mondani, de barnás szemei
kifejezők, s magatartása egyenes, férfias, tisztességtudó volt. Hogy a
családhoz tartozott: onnan láthatta akárki, hogy nem kináltatta magát
üléssel, hanem helyet foglalt leghátul az öreg Bokros Mihály mellett.
A vendégek különben, ha egyáltalán törődtek valamit e parasztruhás
legénynyel, gondolhatták azt is, ez bizonyosan a béres. Nem a béres
volt, hanem Bokros Sándornak, annak a czifra, magyar ruhás legénykének a
bátyja: András.
Bokros Mihályné ott a fiatalabb uri asszonyságok mellett csak
hunyorgatta a szemeit, csóválgatta a fejét, mind nézte Andrást, mintha
mondaná (a mint hogy éles apró szemeivel bizony nem is mondott mást): te
ökör, minek jöttél te most ide ennyi úr közé? Nem tudtál egy kicsit
megkésni? Jöhettél volna később is abból a malomból, nem romlott volna
meg azért az a liszt.
András pedig ebből a haragból, rossz izüségből mit sem vett észre, evett
csöndesen, s egy-egy szót váltott az apjával. Majd odatekintett az
asszonyságokra, s hosszan nyugtatta barnás-szürke szemeit a Sándorral
beszélgető uri kisasszony kipirult, vörös szeplős arczáján.
Szinte alkonyat felé hajlott már az idő, midőn a vendégek fölkeltek a jó
ebéd mellől, s nagy kézszorongatások s ölelgetések után szobáikba
vonultak.


II.
A vastag adószedőné, miután innen is, tul is jól megnézegette magát a
nagy fekete rámás falusi tükörben, s látta, hogy a jó étel s az erős bor
ugyancsak kipirositotta fehérre puderezett arczáját, nevetve fordult
férjéhez, mondván:
– Venczel, ha itt eszed lesz, eleget ihatol.
– Meg ehetek is! – szólalt meg az öreg pápaszemes úr bő, lötyögős zöld
kabátjában. – Finom egy sültek! hah, mi pompás!
S az öreg penzionatus hivatalnok csak úgy csettegtetett a nyelvével,
miközben sok szegénységet láthatott fejével olyan finoman bólintgatott,
mint mikor az ember édes ellágyulásában azt szokta mondani: óh be jó, óh
be jó!
– Csak egy hiba volt! – állott elő szerényes megjegyzésével a zöld
szemellenzős, fájos szemű öreg asszonyság is. – Nem volt egy kis jó
kávé, pedig majd meghaltam érte.
– Már az igaz, a fekete nekem is hiányzott! – járult a megjegyzésekhez a
főadószedő úr is, egy kis fésűvel kegyetlenül fésülvén csuf vörös
szakállát, s vörös kese fejére ragasztott nehány szál sárgapiros hajat.
– Mert te Venczel bizonyosan legénykorodban is mindig feketéztél! –
mondá gunyos fejbólintással a főadószedőné.
A főadószedő úr erre nem válaszolt, csak köhécselt, s ránczolta a
szemöldökét. Ő bizonyosan jól tudta, hogy ez idején jött megjegyzés hová
czéloz.
– Tedd csak, édes Venczel, a mit én mondok, azután beszélj minél
ritkábban.
Valami elszomorító jelenség az, mikor a feleség minden félelem, sőt
önmérséklés nélkül gúnyolódhatik, kisebbítheti férjét ott, a hol akarja,
s akkor, mikor neki tetszik, s a férjnek mint egy leigázott oroszlánnak
csak morogni szabad, ezt is magában, s a fogait vicsorgatni, s ezt is
úgy, hogy az asszony meg ne lássa.
A főadószedő úr most épen ilyen kedvetlen látványt nyujtott; izgett
mozgott, forgolódott, s a bajuszával s szakállával tömögette a száját,
alkalmasint azért, hogy egy bátor szó valahogy ki ne csuszszon az őrt
álló fogak közül.
Az öregek, kik a fiatal asszonynak szülei voltak, leányuk eljárását igen
természetesnek találhatták, mert csak el sem komolyodtak.
– Mama, gyere csak! – kiáltott fel a leányka, ki az ablakon könyökölt az
egész beszélgetés folyama alatt.
A mama kecses tánczlépésekben odalibegett.
– Nézd csak, mama – mutatott a leány a kapuajtó felé – hát nem szép fiú
ez?
[Illustration: – Hát nem szép fiu ez?]
A mama hunyorított egyet apró fekete szemeivel, s rögtön végignyalta
ajkait, hogy azok pirosabbak legyenek.
– Szép fiú! – mondá.
– Nézd, milyen nagy, fekete szemei vannak.
– De az orra szép, egész uri hajlott, s milyen finom!
– Milyen sötét, vastag szemöldöke van. Nézd, milyen tüzesen tud nézni.
– Nekem termete tetszik! – mondá az anya, szemeivel méregetvén az
utczakapuban álldogáló legény karcsú, magas termetét, széles vállait s
domború mellét.
– Milyen jól áll neki anyám, az a kis pörge parasztkalap.
– Csinos parasztfiú.
– Anyám, nézd, milyen csúf pipa van a szájában! Én adok neki egy
szivart.
– Micsoda? – kiáltott e beszédbe az apa – te szivart, annak a
parasztlegénynek?
S a vörös arcz kigyuladt e botrány hallatára.
– No igen, szivart, – állott a férj elé a feleség – s jól teszed, ha egy
finom szivart magad nyujtasz annak a legénynek. Náluk ebédeltünk, s azt
hiszem, holnap is náluk ebédelhetünk, ha a tanácsomon jársz. Aztán kinek
a házában lakunk? s vajjon ki tudod-e fizetni a házbért? Az a szivar nem
kerül olyan sokba. Adtam neked is, mikor hozzánk jártál.
– Jól van! – vágott a szóba az adószedő úr, s kivett tárczájából egy
cuba-szivart s kinyujtotta maga a legénynek. De azt akarom, hogy Vanda –
folytatá az apa – ne beszélgessen.
– Menj csak Venczel, fordulj egyet a városban! – noszolá a nő férjét. –
Jól teszed, ha kijárkálod magadat.