Az uj földesur (3. kötet) - 1

  
  AZ
  UJ FÖLDESUR.
  REGÉNY.
  IRTA
  JÓKAI MÓR.
  III. KÖTET.
  (A forditás jogát szerző fenntartja magának).
  PEST.
  EMICH GUSZTÁV KIADÁSA.
  1862.
  Pest, 1862. Nyomatott Emich G. m. akad. nyomdásznál.
  
  
  XII. Mit neveznek Archimedesi csavarnak?
  Doctor Grisák e ránézve nagyon kedvező ajánlat után rögtön a legelső
  gyors vonattal sietett fel Bécsbe.
  Straff szállására érkezve, még más régi ismerősre is talált;
  Maxenpfutsch ur volt ott.
  Doctor Grisák a mint az előszobába belépett, már akkor mindjárt az első
  tekintetre kitalálta, hogy hányadán van itt a dolog? tudniillik a
  butorokon kivétel nélkül mind bizonyos hivatalos pecsétek voltak
  alkalmazva; a mi annak a jele, hogy itt hitelezők jártak.
  Már az ajtón kivül hallá Grisák ur, hogy odabenn két ember nagyon
  lármáz, még pedig egyszerre, és hogy nem valami tréfás dolog felett
  vitatkoznak; a miről annál jobban meggyőződhetett, a mint az ajtót
  kinyitá s tanuja volt azon jelenetnek, hogy a két kedves ismerős oly
  közelségből lármáz egymásra, mintha mind a kettő föltette volna magában,
  hogy ellenfelének, coute qui coute, az orrával kell azt meghallani, a
  mit mondanak neki.
  – Ah, uraim; miről vitatkoznak önök oly tudományos zélussal? kérdé
  tréfásan doctor Grisák, a láttára széthökkent veszekedőktől.
  – Mi a kétséges thésis? nem segithetnék megoldani?
  Mig a sodrából egészen kihozott Maxenpfutsch szavakat látszott keresni
  méltó elkeseredése számára, addig Straff vállat vonitva dugá kezeit
  lábszáröltöny zsebeibe, s tréfásan felelt.
  – Hát a tisztelt barátommal előadásokat tartunk egymásnak a váltó
  törvényből, s ő nem akarja megérteni, hogy ámbár ő foglaltatta le
  legkorábban a butorokat, de ha egy másik utóbb jött hitelező
  bebizonyitotta azt, hogy ezek a nőm butorai voltak, s a váltóján a nőm
  neve is ott áll, hát az viteti el. Ez már csak természetes.
  – De ördög, pokol! Ordita közbe Maxenpfutsch! Ez nem tréfa! Tessék nézni
  doktor ur, itt vannak a váltók, a mikre én ennek az embernek tizezer
  forintot adtam.
  – No no, csak öt ezeret; hanem mindig két annyit iratott.
  – Én nem mondok semmit! A váltók beszélnek. Tiz darab, per ezer forint.
  Mit érnek nekem ezek a rongy butorok?
  – Hát hisz én is azt mondom.
  – De igy én ruinált ember vagyok!
  – Hát én nem az vagyok?
  – De én meg nem foghatom ennek az urnak a jó kedvét! Nekem minden
  pénzemet kölcsön veszi; nem tudja visszafizetni és még kaczag!
  – Kérem, kérem; szólt dr. Grisák; engedjenek engemet szóhoz jutni. Hát
  ha nincs még minden elveszve. Mennyi pénzzel tartozik Straff ur
  Maxenpfutsch urnak?
  – Higyje el, doktor, csak ötezer forint volt.
  – De hát annyit is mire tudott kegyed elkölteni?
  – No hát az ipam ellen inditott peremre. – Abba is maga vitt bele,
  doctor; nem tudta megmondani, mikor elutasitott, hogy azért nem vállalja
  el, mert a végrendelet annak a vén bolondnak adott jogot élet és halál
  fölött?
  – No de arra csak nem költhette el mind?
  – Oh hagyja el! ön tudhatja jól, hogy ha az ember a doctor jurisnak csak
  köszön is az utczán, már az pénzbe kerül. Ha valaki krida alá jut, csak
  annyit mondjon: „perem volt,“ igazolva lesz. Aztán meg rangomhoz illően
  élnem is kellett. Mi az az egynehány ezer forint Bécsben egy olyan
  embernek, a ki egy méltóságos ur leányát vette feleségül. Tehetek én
  arról, ha a méltóságos ur nem adott semmit?
  – No meg egy kicsit kártyáztunk is ugy-e bár?
  – No az is. Hát ki nem kártyázik? szeretnék olyan embert ismerni. Jó
  hogy még azt nem vetik szememre, hogy szivaroztam is.
  – De ne az enyimből szivarozott volna ön! ordita közbe mérgesen
  Maxenpfutsch ur, kit csak az boszantott leginkább, hogy adósa most is
  cabanost szí.
  Kérek egy kis csendet uraim, szólt csititólag doktor Grisák. Engedjenek
  engem szólni. – Hát ha lehetne ez ügyet szép barátságosan elintézni.
  Maxenpfutsch ur ugy hiszem, nagyon meg lehetne elégedve, ha ötezer
  forintot és annak törvényes kamatjait megmenthetné.
  – Mit nevez ön törvényes kamatoknak?
  – No – teszem fel: tiz procentot.
  – Vagy ugy! És mint gondolja ön doktor ur?
  – Az egészen tisztelt barátomtól Straff urtól függ. Legyen szives ide
  figyelmezni barátom uram. Engem Ankerschmidt ur ő méltósága megbizott,
  hogy kezdjek válópert ön ellen.
  – De abból semmi sem lesz; mert én az asszonyt haza kivánom.
  – Haza kivánja! üvölte Maxenpfutsch, fejét dühösen rázva; hisz nincs
  önnek egy széke, a mire leültesse.
  – Majd lesz, ha ő eljön.
  – Nem fog eljönni uram, szólt nagy malatiával dr. Grisák. Ankerschmidt
  önnek azon esetre, ha e váló perben akadályokat nem tesz, igen csinos
  kerek összegecskét ajánl kiegyenlitésül.
  – Hallja ön! hallja ön! lovalá Straffot Maxenpfutsch erre a szóra.
  Straff pedig csak ugy félvállról kérdezé:
  – Mi az a kerek összegecske?
  – Megérdemli, hogy összegnek neveztessék, szólt dr. Grisák, mellét előre
  vetve s kigombolva kabátját. Itt az utalvány nálam; tessék olvasni: „tiz
  ezer forint pengő pénzben.“
  – Hallja ön! Hallja ön! nógatá Maxenpfutsch Straffot. Tizezer forint.
  Vegye el, vegye el rögtön. Fogadja el uram.
  Straff pedig hidegvérrel gunyosan felelt neki.
  – Fogadjam el ugy-e? aztán mindjárt adjam oda az egész tizezer forintot
  önnek? csókoljon meg hát legalább „a conto“ ezért a bolond gondolatért.
  – Nem, nem, nekem csak a magam öt ezere kell. Még a kamatokat is
  elengedem, uram! Tehetek-e többet?
  – Ejh, menjen ön, ne rontsa az én üzletemet! Szólt Straff eltolva
  magától hitelezőjét s azzal összefont karokkal doctor Grisák elé állt, s
  nagy lélekzetet szíva beharapott ajkai között, igy szólt:
  – Doctor ur. Ez ajánlatra én számitottam. Tudom én ezt jól, hogy ennek
  igy „kell“ következni. Hanem a dolog még nincsen megérve. Én nem vagyok
  az a bolond, a ki a mai verébért odadja a holnapi túzokot. Elébb
  szükséges, hogy ez az egész „affaire“ a lehető legkellemetlenebbé váljék
  Ankerschmidtékre nézve; mert bizonyos vagyok a felől, hogy ha ma tizezer
  forintot ajánlanak, hogy tőlem megszabadulhassanak, majd egy hónap mulva
  huszezeret fognak kinálva kinálni: erről assecurálom önt.
  – De uram! kiálta egyszerre Grisák is, meg Maxenpfutsch is.
  – És most vége minden értekezésnek: velem nem lehet többet beszélni. Én
  hazard játékos vagyok. Az egész nyert tételt benn hagyom a roulett
  tábláján: áll a tizezer forint! Dupla vagy semmi! Husz ezeret akarok
  kapni, vagy asszonyt házamhoz. És most ne is vitatkozzanak velem többet,
  mert nekem hiába minden biztatás, mint a beteg lónak. Faites votre jeu,
  messieurs!
  – Kérek egy szót. Könyörge még Maxenpfutsch ur összetett kezekkel.
  – Semmit többé. Be van zárva a bolt!
  – Ön egy kiállhatatlan ember!
  – Tudom. Épen arra számitok.
  Maxenpfutsch ur kétségbeesve rohant el a szobából, de a lépcsők alján
  megállt, meg tudni dr. Grisáktól, hogy valjon lehet-e reménye ennek a
  hóbortos embernek, hogy Ankerschmidt még azt a nagy áldozatot is
  meghozza az ő infámis két szép szeméért?
  Doctor Grisákot pedig még ott tartá egy szóra Straff.
  – Kérem doktor, értsük meg egymást. Ön okos ember, én is. Most olyan
  alkalom van a kezünkben, a mit elhalasztanunk ostobaság volna.
  Ankerschmidt bizonyosan szép honorariumot kötelezett önnek azon esetre,
  ha e válópert bevégzi. Én nem okoskodom a kék levegőbe. Ha az egyesség
  az én ajánlatom szerint fogadtatik el: én is kötelezem magamat kegyednek
  az alkudott összegből tiz percent remuneratiót adni. Tehát huszezer
  forintnál kétezer forint. Az sem megvetendő honorarium egy ilyen rövid
  regényért.
  Doctor Grisák látta, hogy practicus emberrel van dolga, a ki érti a maga
  mesterségét, s ennélfogva mosolygott az ajánlatra, s mikor elváltak
  egymástól, még kezet is szoritott vele; azt mondva, hogy „no majd
  meglássuk.“
  Odalenn a lépcsőknél a ráleső Maxenpfutsch elfogta a lejövő doctor urat,
  s korlátozhatlan tudnivágygyal tudakolá tőle, valjon lehetséges-e, hogy
  ugy megdupláztassék az önkénytes kölcsön; mire doctor Grisák, hamisan
  hunyoritva szemével, olyasmit mondott, hogy csak ő rá kell azt hagyni,
  majd jól lesz minden.
  – Oh ha még az ötezer forintomat megkaphatnám ön által, kedves doctor
  ur, az egész kamatot önnek engedném, higyje el.
  – Ötszáz forint? az is csak pénz.
  Doctor Grisák ezt az ajánlatot is regestrálta.
  Még az nap visszautazott Pestre.
  Ankerschmidt türelmetlenül várt már reá. Justinian jeles utóda előadá,
  miképen járt el? hogyan találkozott Straffal, ki ugy látszik nincs pénz
  dolgában megszorulva, mert Maxenpfutsch hitelez neki, a mennyit csak
  kiván; ezért igen is erősen tartja magát s nem akar egyezkedésbe
  ereszkedni huszezer forinton alul.
  Ankerschmidt a szemét sem hunyoritotta meg e szóra. Iróeszközöket kért,
  s még egy utalványt irt másik tizezer forintról.
  – Tessék doktor ur, adja meg neki, a mit kivánt.
  Doktor Grisák el volt ragadtatva a dolgok ily pompás menetelén s még az
  éjszakai vonattal visszatért Bécsbe.
  Ankerschmidt azt mondta, hogy meg fogja várni Pesten, mig visszajön; ne
  időzzék, ha lehet, sokáig.
  Doctor Grisák gyorsabb volt Hermes istennél a hirvivésben. Nagyon
  sietett Straffot az eredményről tudósitani. Persze, nem ugy mondta el, a
  hogy történt.
  – Nos uram, szólt belépve hozzá; mondhatom, ez kemény munka volt. Az
  öreg dühös volt, mint egy róka; Fuchswild! a hogy mi mondjuk.
  Szitkozódott, majd megvert.
  Straff nagyon egykedvüen hallgatta ez előadást, hátratett kezekkel egy
  széktámlájának dülve.
  – Mondhatom, hogy nehezen tudtam capacitálni, szólt a doctor levetve
  magát egyik biróilag lefoglalt székre.
  – Igazán?
  – De végtére még is csak engedett.
  – Ugy?
  – Elmondtam neki, hogy leánya szerencséje forog kérdésben, elmondtam,
  hogy ön milyen rettenetes ember, hogy milyen boszuálló természetü, egy
  szóval leszóltam önt kegyetlenül előtte.
  – Köszönöm.
  – Bizony köszönheti is, mert igy értem el, hogy az öreg kiizzadta még
  azt a másik tiz ezer forintot is. Itt van az utalvány nálam.
  – Szép.
  – Nos, mit mond ön ehez?
  – Semmit.
  – Semmit? kérdé doctor Grisák, tenyereit térdére rakva, hogy jobban
  megbámulhassa ezt az embert. Semmit sem mond arra, hogy én önnek
  megnyerem a hazardjátékát, s a feltett tizezer forint tételt kétszerezve
  hozom vissza?
  Erre Straff oda lépett doctor Grisákhoz, s miután ily confidens lábra
  álltak, két kezével annak vállára támaszkodva, a mint a széken ült, igy
  szólt az orra alá.
  – Azt mondom, doctor, hogy a hol huszezer forint volt, ott harminczezer
  is van.
  – Micsoda? kiálta fel elszörnyedve Grisák, s felugrott a székről, mintha
  titkos rugók vetették volna fel.
  – Ott harminczezer is van. Ismétlé hideg vérrel a kalandor.
  – Meg van ön őrülve?
  – Dehogy vagyok; sőt inkább nagyon is eszemen vagyok. Mit gondol ön
  doctor. Mikor egy üzlet ily nagyon is „coulant,“ ki fogná azt akkor
  berekeszteni? ki zárná le a zsilipet, mikor az aranyözön legjobb
  folyásában van?
  – De uram! kiabált doctor Grisák, egészen magán kivül ragadtatva a
  boszuságtól, én nem tudom, minek nevezzem önnek ezen eljárását?
  – Minek? szólt a kalandor cynicus gunyorral. Hát ennek a neve
  „archimedesi csavar“; – nincsen vége. Soha se haragudjék kedves doctor;
  én ismerem a magam embereit, bizonyosra játszom. Aztán önnek sem lehet
  rám semmi panasza; ma két ezer forintot kapna tőlem, nehány nap mulva
  fog kapni hármat.
  – No – ön ördöngös egy ficzkó. Már én nem merném igy tul fesziteni a
  húrt. Azonban én megkisértem még egyszer Ankerschmidtet engedékenységre
  hangolni; ha azonban ő azt találja mondani, hogy már most nem ád semmit;
  tessék utána menni Amerikába, ha ő elviszi a leányát oda, vagy
  legroszabb esetben tessék hazahozni az asszonyt; engemet ne okoljon ön.
  – Óh az öreg fogatlan oroszlány egyiket sem fogja tenni; nem utazik, nem
  válik meg leányától. Megváltja magát harmincz ezer forinttal s quittek
  vagyunk.
  – Én csak annyit mondok önnek, hogy imádkozzék, nehogy ma látott légyen
  utoljára.
  – A viszontlátásig, édes doctor! szólt kezet szoritva Straff Grisákkal,
  s még csak ki sem kisérte az előszobába.
  Érezte, hogy most ő a helyzetnek az ura.
  Doctor Grisák hazaérve Pestre, szállásán találta már Ankerschmidtet.
  Azon kezdte, hogy rágyujtott szörnyen gazemberezni azt a raffinirozott
  zsebmetszőt.
  – Ne beszéljen felőle: kérte őt Ankerschmidt. Mondja el röviden, mit
  végzett vele?
  – A gaz szemfényvesztő, a mint látta, hogy készek vagyunk huszezer
  forintot megadni neki; vérszemet kapott s ismét feljebb csigázta
  követeléseit; most már harminczezer forintot kér.
  Ankerschmidt nem jött dühbe. Nyugodtan elővonta tárczáját.
  – Előre tudtam. Gondoskodtam ujabb utalványról, mely tizezer forintról
  szól. Vigye ön neki, s minthogy nagyon valószinünek találom, hogy a
  midőn azt fogja ön neki mondani, hogy ime harminczezer forintra is
  ráállok, akkor meg negyvenezeret fog kérni; tehát elővigyázatból még egy
  negyedik tizezer forintos utalványt is adok önnek. Elégitse ki teljesen.
  Doctor Grisák átlátta, hogy ez a katonaember practicus és egyuttal
  sentimentalis; „practicosentimentalis.“
  Szépen rembursirozta a két uj tizezeres utalványt s most már egy
  methodista komolyságával állitá; kinél a mondott szó esküvel egyértékü,
  hogy de már ezen az áron csakugyan teljesen biztos a kivánt eredmény.
  – Hát csak tessék sietni vele.
  – Doctor Grisák már ekkor hat éjszaka egymás után nem aludt egyebütt,
  mint a waggonban; hanem a hol ügyletről volt szó, ott ő nem sokalta a
  fáradságot. Biztositá a lovag urat, hogy csak menjen haza, a
  legközelebbi telegramm, a mit Bécsből fog kapni, a legörvendetesebb
  sikerről fogja tudósitani.
  Ebben meg is nyugodott Ankerschmidt s haza utazott családjához.
  Doctor Grisák pedig harmadszor is felrepült a residentiába.
  Ezuttal első gondja volt assistentiát venni maga mellé: elébb felszedte
  Maxenpfutschot, kinek is nem rukkolt elő a legjobb hirrel, hanem az
  egyptomi hét sovány tehén egyikének az ábrázatjával kapaczitálgatá, hogy
  érje be az eredeti tőkéjével, örüljön neki, ha azt megkaphatja, ő aztán
  viszont magára vállalja, hogy Straffot insinuálja a controversia
  complanálására.
  Csakugyan rá is vette Vendelin urat, hogy irásba adja, miszerint kész
  felében kiegyezni a váltó követeléseire nézve.
  Ekkor füzte aztán karjára, s vitte Straff szállására. Vendelin még nem
  tudott semmit az archimedesi csavarról, mely huszról harminczezerre
  emelte a követelést.
  – No ön szerencsés kópé! Ön Fortuna kegyencze? E szókkal tárt ajtót
  Straff barátjára doctor Grisák. Ön ugyan elmondhatja, hogy burokban
  született! Kár önnek a lutrira nem rakni, minden nagy nyerőt ön csipne
  el.
  Straff látva Grisák ragyogó arczát, maga sem tartóztatta magát egy
  önelégült mosolygástól.
  – Óh a nagy lutrin csak az együgyüek nyernek, én ott játszom, a hol okos
  embereké a szerencse. Mi jót hoz doctor?
  – Hát azt kérdem legelébb is, hogy mit enged ön a harminczezer
  forintból?
  – Harmincz… vakkant fel e szóra Vendelin ur, de a torkán akadt a többi.
  – Egy fillért sem. Válaszolt szilárdul a rendithetlen férfiu.
  – Nem tréfál ön.
  – Én a teljes harmincz ezer forintot kérem.
  Maxenpfutsch ur még csak most lett harczképessé a nagy ijedtségtől, neki
  rohant Straffnak s átölelte nyalábra. „Mit gondol ön barátom? Hisz a
  minap csak huszat kért. Ne kötekedjék! Fogadja el! Én mondom, hogy
  fogadja el!“
  – Ejh, ne beszéljen ön az én ügyembe. Hagyjon békét. Az egészet, vagy
  semmit.
  Doctor Grisák nagyon tréfás kedélyben volt ma.
  – S ha én önnek itt huszonkilencz ezer kilenczszáz kilenczven kilencz
  forintot és két huszast letennék az asztalára; nem fogadná el ön az egy
  huszas hijával?
  – Nem.
  Maxenpfutsch ur kétségbe volt esve.
  – Uram! Ne legyen ön bolond. Ihol van. Ihol van. Én magam kész vagyok
  hozzá tenni azt a hiányzó huszast.
  E minden komikum határát meghaladó nyilatkozványa a nagylelküségnek
  homéri hahotára egyesité a két másik férfiut. A tréfa tökéletes volt,
  Vendelin ur nagy buzgalmában majd az egyik, majd a másik urnak akarta
  markába nyomni azt az egy huszast, mely egyedüli differentia volt már
  közöttük.
  Itt már látni való, hogy az egyezség tökéletesen be van fejezve.
  – No hát uram, szólt doctor Grisák kedélyesen mosolyogva, midőn jól
  kimulatta magát, ha ön oly megátalkodott, hogy nem akar harmincz ezer
  forintot elfogadni, hát én megmutatom, hogy ön még sem fog harminczezer
  forintot kapni, hanem – negyvenezeret.
  Ezzel diadalmasan vágta ki a tárczájából elővont négy darab utalványt az
  asztalra.
  Maxenpfutsch ur arcza e látmányra egyszerre galvanicus mosolyra torzult,
  a mi azután nagyon mulatságos phoenomenon volt, ha valaki vigyázott rá,
  hogy e gömbölyü torzmosolygásból hogy nyult le négy másod percz alatt
  ismét haragosan duzzogó fancsali képpé. Az jutott eszébe, hogy „de ha
  tudtad azt, mi a patvarért vettél rá engem, hogy tizezer helyett
  ötezerrel érjem be?“
  Mi pedig azt kérdhetnők méltán a doctor urtól, hogy ha látja, miszerint
  Straff harminczezerrel meg van elégedve, mit áll elő neki a negyedik
  utalványnyal is, a mit csak szükséges árverés esetére bizott rá
  védencze; ha eszünkbe nem jutna, hogy néha az eszélyesség parancsolja az
  áldozatokat, már pedig eszélyesség azt meggondolni, hogy mikor Straff
  tiz procentot igér, azt harmincz ezertől fizesse-e, vagy negyvenezertől?
  – Most aztán egy szava sincs önnek többé ugye? Kérdé fennsőbbség
  érzetével doctor Grisák Straff urat.
  – Parancsolhat ön velem, szólt ez, minden szolgálatra készen.
  – Tehát legelébb is egy okmányt kell szerkesztenünk, melyben ön
  elismeri, hogy neje iránt engesztelhetetlen gyülölettel viseltetik; vele
  élni nem akar, s az elválásba beleegyezik.
  – Tegye ön fel, doctor ur, a hogy legjobbnak látja, én aláirom.
  Doctor Grisák leült és extemplo fogalmazott.
  – Helyesli ön igy?
  – El sem olvasom; ha önnek jó, nekem jó.
  – Nem tudna ön némely olyan tényeket is felhozni, a mik önt a törvény
  előtt gyülöletes szinbe állitanák, s még jobban indokolnák a nő
  gyűlöletét.
  – Óh igen szivesen csak tessék irni. Elismerem először is, hogy őt verni
  szoktam.
  – Mivel? kérem.
  – Néha az óra pondusának a zsinórját csavartam kezemre, s az ólommal
  ütöttem.
  – Ah, ez erős.
  – Azután. Bezártam reggel s estig nem adtam neki enni.
  – Ez is igen jó.
  – Továbbá: elvettem tőle erővel a jegygyűrűjét s szemeláttára a
  szobaleánynak az ujjára huztam.
  – Ah. No elég lesz már.
  – Ha tetszik, akár még erősebbeket is dictálhatok.
  – De már ez elég erős. A többit bizza ön rám. Majd lefestem én önt ugy,
  hogy maga is megborzad tőle.
  – Kétlem.
  – Egyébiránt elég lesz ez a nyilatkozat, mi ketten elöttemezzük
  Maxenpfutsch urral; erre aztán akár felakaszszák önt.
  Straff olyan hideg vérrel dictálta ez infámiákat saját magáról, mintha
  csak egy harmadik jelen nem levő embert kellene rágalmazni; még egy
  szivart is kiszítt mellette.
  Legelébb doctor Grisák irta alá az okmányt, mint tanu, azután
  Maxenpfutsch urnak adta kezébe a tollat, hogy irja ő is oda a nevét. Az
  is megtörtént.
  Akkor aztán átengedte a széket Straff urnak.
  Straff nagy lanyhasággal letetette magát a székre; közelebb huzta az
  asztalhoz; végig futotta, magában dönögve, a sorokat ötödéből hatodából;
  azután rábillentette a fejét, mint a ki helyesli az egészet. Akkor
  kezébe vette a tollat, meghegyezte, ablak felé tartotta, nincs-e kis
  pihe rajta? belemártotta a kalamárisba s megpróbálta neutrális
  papirszeleten, hogyan fog? Akkor aztán neki fogott; nagy kanyaritást
  mért a tollal a légben, a kezdő betü rajzolásának indulva. Ott
  megállapodott. Megint neki hajolt, megint meggondolta magát. – Utoljára
  lecsapta a tollat és felugrott.
  – Ejh! nem irom alá!
  – Mit mond ön? Kiáltának rá egyszerre két oldalról.
  – Most már nem irom alá – hatvanezer forinton alul!
  Azzal izekre tépte az okmányt s elszórta széjjel a szobában.
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  Ankerschmidt oly jó kedvü volt odahaza, hogy „madarat lehetett volna
  vele fogatni“ a, hogy mi szoktuk nagy parasztosan mondani.
  Mint ki bizonyos arról, hogy a legjobban intézte el dolgát, s a
  leggonoszabb boszorkánynyomástól menekült meg. Ah e gondolatban volt
  foglalva sértett büszkesége, megalázott becsérzete, apai szeretete,
  ebben öszpontosult mindaz, a mit fájdalomban, szégyenben és
  megboszulhatlan haragban érzett. És ime mindettől megmenekült potom
  negyvenezer forintért. Nem nagy ár az előtt, a ki ért hozzá.
  Fel is vidult kedvétől a ház; mikor a gazdának örömét látja, átveszi azt
  minden cseléd, mindenkire elterjed az.
  De legbámulatosabban látszott e sympathicus hatás a család betegén.
  Hermine nehány nap alatt annyira magához tért, hogy mindenki
  megcsodálta.
  Ő volt most Ankerschmidt gyöngédségének kiválasztott tárgya. Látszott,
  hogy ő körüle forognak eszméi.
  – Hiszen semmi baj sincs már; mondá reggelenkint, midőn leányát
  szobájában meglátogatta. Ne félj leányom, levetjük azt, a mi bennünket
  bánt, mint egy ócska ruhát, és nem fog bántani többet. Egy nap, két nap
  mulva olyan örvendetes hirt fogunk hallani, hogy ünnepet tartunk bele.
  Tánczolni fogunk! Igen is. Muzsika lesz a háznál. Czigányokat hozatok, a
  legjobb bandát. Az fogja huzni és megvendéglek minden embert, még a
  kikre haragszom is! Nem: azon naptól nem lesz kire haragudnom. Pfuj!
  Csak egy volt, s arról nem fog beszélni senki. Csak te gyógyulj meg
  akkorra, mert tánczolni kell azon a napon minden embernek.
  Az öreg ur azt is közölte leányaival, hogy egy telegrammot vár Bécsből,
  doctor Grisáktól, a mi azt az örvendetes hirt fogja hozni.
  S miután ennyit elmondott, nagyon erős Wertheim- és Wiese-féle
  szekrénybe kellett volna elzárva tartania titkát, hogy abból Erzsike
  legalább annyit ki ne vegyen, miszerint bizonyos egyességről van szó,
  melynek folytán Hermine férje beleegyezik jó pénzért, hogy nejétől
  törvényesen elválaszszák.
  S ha már ennyit tudott Erzsike, az megint nagy szivtelenség lett volna
  tőle, ha azt apródonkint nem tudatta volna Herminnel; ugy hogy elvégre a
  két testvér olyan jól tudta a titkot, mint maga az apa, s épen oly
  nyugtalansággal vártak az érkezendő telegrammra, mint ő; annyival
  kevésbé segithetve magukon, hogy, a mig atyjuk mindennap kétszer eléje
  lovagolt az érkezendő telegrammnak, hogy azt még a stáfétás lovas
  tarisznyájában elfoghassa, addig nekik helyükbe kellett azt várni
  nehezen fékezhető türelemmel.
  Ugy járt azután Ankerschmidt ezzel is, mint a nyughatatlan vadász, ki el
  el hagyogatja leshelyét s épen akkor nincs ott, mikor a vad megjelen.
  Valahol az utban elkerülte a lovast, ki a postaállomásról érkezett, s
  midőn a nehezen várt telegramm megérkezett a kastélyba, akkor ő épen nem
  volt honn.
  A ki valaha távirati sürgönyt kapott, az tudja, hogy mi különbség van a
  közt és egy közönséges postai levél közt a kedély felizgatása
  mütételében? Egy rejtélyes izenet, a minek tudatása oly sürgetős volt,
  hogy a villámot kelle megkérni, hogy vigye odább! Tudósitás, mely a
  légen keresztül jött: melylyel várni nem lehetett, melynek nagy örömet,
  nagy meglepetést, nagy gyászt, nagy ijedelmet lehet hirdetni.
  Kinek ne reszketett volna a keze midőn az első telegramm boritékját
  felszakitá? Ki ne félt volna először beletekinteni?
  No de e sürgöny nem az, a mitől félni lehet. Ez örömhirt hoz, mely előre
  tudva, jósolva van már; ez az, a mire vártak napokon át; ez, a mivel egy
  család boldogsága ujra vissza lesz adva!
  Ankerschmidt nem volt odahaza; a vevényt pedig nyomban alá kellett irni,
  mert a sürgönyhozónak ki kell mutatnia, hogy hány perczre érkezett meg?
  mennyire igyekezett sietni a rábizottal? ez az ő érdemeinek a
  versenytere. – A vevényt tehát atyja honn nem létében Herminnek kelle
  aláirnia; a sürgönyt ő vette át.
  Hogy dobogott a szive, hogy kigyulladt az arcza, midőn azt kezében
  tartá! Ez hát a levél, mely élte nyugalmát ismét visszaadja; ebben van
  megirva, hogy ő neki szabad lesz még valaha boldognak is lenni!
  Ki venné rosz néven a sokat szenvedett nőtől, hogy egy ily hirt minél
  előbb óhajta olvasni?
  A két nővér tanácsot tartott a sürgöny felett, ha szabad-e azt nekik
  atyjuk nélkül feltörni és elolvasni?
  Az osztrák büntető törvénykönyv az idegen levelek feltörésére nagy
  büntetést szab; de más felől meg valószinü, hogy Ankerschmidt nem fogja
  őket e criminalitásért törvény elébe állitani.
  Hisz a titok ugy sem titok már; s ha valakit érdekel, hát az legelső
  sorban bizonyosan maga Hermine.
  Erzsike ugyan azt az ó konservativ észrevételt tette, hogy ámbár a
  levélben foglalt titok az ő tulajdonuk, tán még is meg kellene várni,
  mig azt a papa alkotmányos uton maga át fogja nekik szolgáltatni; de
  Hermine azt veté ellen, hogy ő addig meghal nyugtalanságában, mig a papa
  megérkezik.
  Erzsike ugyan az ilyen neme ellen a terrorizálásnak ünnepélyesen óvást
  tett, hanem azért még is oda kölcsönözte himző ollóját a pecsét
  felmetszési államcsinyhoz.
  Furcsa levél! Egészen kék plajbászszal van irva; mintha azt akarná
  mutatni, hogy a telegrafos oly sietségben van, miszerint nem ér arra
  sem, hogy a tollát untalan a tintába mártogassa.
  Hermine reszkető kézzel tartá fel a sürgönyt s beletekinte.
  Hamar elolvashatta, csak ennyi volt benne.
  „Straff nem enged. Ujra követel. Pokoli ember. Nem tudok vele mit
  csinálni.“
  Dr. Grisák.
  Erzsike átellenben ült testvérével a kis kerek asztalka mellett, s
  látta, hogy Hermine arcza egy pillanat alatt hogy válik halálra; mintha
  egy sötét, hideg kéz egyszerre letörülte volna arczáról az élet minden
  szinét.
  Hirtelen kikapta kezéből a sürgönyt s elhajitá. Késő volt: a méreg
  szivig hatott; csak annyi ideje volt még, hogy a székéről aléltan
  lehanyatlót karjaiba foghassa fel.
  A hazaérkező Ankerschmidtet, a mint lováról leugrott, azzal a hirrel
  fogadták, hogy leánya ismét nagyon beteg lett, még most sem birták
  eszméletre hozni.
  A postaállomáson megtudta már, hogy a sürgönyt elküldték.
  Sietett fel egyenesen leányai szobájába. A fáradt nyögés egy küzdő
  ajkairól már az ajtón keresztül hangzott elé.
  Erzsike apja lépteit hallva, eléje sietett.
  – Mi történt? – kérdé az apa remegő ajakkal.
  Erzsike eléje mutatta a felbontott sürgönyt, s csak ennyit szólt:
  – Ő olvasta ezt.
  Ankerschmidt egy pillanatot vetett az átvett levélbe, s azután
  összegyürve azt markában, csüggedten sohajta:
  – Akkor meg van ölve.
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  Straff ur a multkori scéna után csaknem összeverekedve doctor Grisákkal
  és Maxenpfutschschal, azt gondolta ki, hogy két napig nem ment haza a
  szállására.
  Csak a harmadik nap estéjén szólt be a házmesterhez, hogy hányszor
  kereste azóta doctor Grisák és Maxenpfutsch ur?
  A doctor ur kereste azóta nyolczszor, Maxenpfutsch ur pedig minden fél
  órában, még éjfélkor is.
  Ezt gondolni lehetett.
  Straff föltette magában, hogy még ma sem fog otthon hálni.
  Pedig már az elmult két éjszakát is egy sörkocsmában a padon hálva
  tölté, mert pénze nincs fogadóba szállni.
  Egész disponibilis cassája áll egy legujabb divatu negyedrész bankóból,
  melyből nem igen futja ki vacsorára egyéb egypár Kreuzerwirstlinél,
  obligat seres stiblivel együtt.
  A kalandor nevette magában a dolgot, a mint az utczán végig lőgérezett.
  „Nincs több egy felnégyelt bankó töredékemnél s azon gondolkozom, hogy
  két pár krajczárkolbászt hozassék-e és egy pohár sert, meg egy
  stinkadorest; vagy egy pár virslit, de két pohár sert és semmi
  stinkadorest?“
  „Pedig csak ki kellene a kezemet nyujtanom, hogy rögtön negyvenezer
  forint legyen a markomban, s akkor beülhetnék az első hotelbe s olyan
  traktát csaphatnék, hogy hire menne.“
  „Negyvenezer forint szép pénz.“
  „De ha négyezeret ki kell belőle adni Grisáknak, ötezerötszázat