Az uj földesur (1. kötet) - 1

  
  AZ
  UJ FÖLDESUR.
  REGÉNY.
  IRTA
  JÓKAI MÓR.
  I. KÖTET.
  (A forditás jogát szerző fenntartja magának).
  PEST.
  EMICH GUSZTÁV KIADÁSA.
  1862.
  Pest, 1862. Nyomatott Emich G. m. akad. nyomdásznál.
  
  
  I. Régi ember, uj idő.
  „Cogito; ergo sum.“ (Gondolkozom; tehát vagyok).
  Tehát ha „non cogito“, akkor „non sum.“
  – Én pedig mátul fogva nem gondolkozom semmit, hireszteljétek ki, hogy
  meghaltam. Meglehet ugyan, hogy élek; hála a komáromi kapitulátziónál
  kezembe nyomott geleitscheinnak; s daczára annak a muszka lándzsának, a
  mely Szebennél az oldalamba törött; hanem én egyátalában nem tudom
  megmondani az okát, hogy miért? és különösen, hogy miért tovább? mikor a
  fű épen olyan szépen kinő, ha én nem nézem is, s az idei termés
  tökéletesen úgy elfogy a maga utján, mintha én nem segiteném is
  fogyasztani. Hanem hát az ur rendelte, hogy olyan állatok is legyenek a
  világon, a mik félig növények: tehát – vegetáljunk!!!
  Ilyenforma beszédeket lehetett hallani az öreg Garanvölgyi szájából
  azokon a korán beállt téli ködös estéin egy nagyon szomoru esztendőnek,
  a midőn egynehány millió ember abban a kedélyállapotban volt, hogy nem
  szerette azt kérdezni: mi ujság odakinn?
  Az öreg ur elég jókor vetődött még haza a hadjárat után, hogy
  tapasztalhassa, miszerint csürei üresek, földei harmadából sincsenek
  beszántva, s fundus instructusáról épen nincs, a ki beszámoljon. Nagy
  birtoka, mely tizezer holdat foglalt magában, tisztek, cselédek, ekék,
  szekerek, ökrök, lovak és birkák nélkül; házi butorain keresztűl vonult
  hadsereg gazdálkodásának tanujelei, tárczájában egy pár ezer forint
  olyan bankjegyekben, a miket mutogatni is veszedelem.
  Hanem hát ki törődnék ilyen apróságokkal, mikor olyan nagy dolgok
  elvesztek!
  Az ember meghuzza magát a szobájában, néha átrándul az ismerőseihez,
  nagyokat iszik, ha rosz kedve van, akár van kiért inni, akár nincs.
  Legroszabb esetben reggeltől estig ütheti a filkót puffra, magához
  hasonló nagy urakkal, kiknek részint volt, részint lehetett volna nagy
  gazdaságuk, részint még van is, a mi mindegy; azért csak egyforma
  szegény az mind: egyegy lengyel menekült is csak vetődik a házhoz; a ki
  a tarokkompániát kisegiti; ha pedig senki nincs is, a se baj! rágyujt az
  ember a pipára, s füstöl, mig beesteledik. Hébe-hóba egy-egy hitelező,
  vagy valami ravasz atyafi pörbe idézteti az embert, bizván a „favor in
  judice“ most kedvező alkalmaiban s ez aztán egy kis „emószióra“ is ad
  alkalmat: az emberrel legalább észreveteti, mint a köszvényes
  titilláziók, hogy az életerő még működik benne.
  Ilyenformán „truditur dies die.“
  (Soh se boszankodjál másodszülött olvasóm, hogy annyi latin mondást
  találsz egy lapon, ez is a kor kedélyhangulatához tartozik. A
  classicusok nyelvéhez, mint egy ókori asyilumhoz menekülünk néha, mikor
  az ujkor civilisatiója nagyon szorongat bennünket. Héj mikor még minden
  diákul ment, nem merték volna azt mondani – – no de elég. Az ember
  fűhözfához folyamodik védelemért, s ha az élők nem segitik, a
  halottakhoz fordul. Ki tudja, ha latinnal keverve marad nyelvünk, tán
  most mi is „román“ fajnak passirozhatnánk, s hogy keresnék kedvünket
  minden oldalról).
  Tehát bizony csak truditur dies die; egyik nap tolja a másikat.
  Egy ilyen kedve ellen előre tolt napon azt mondák Garanvölgyinek, hogy
  egész tökéletességgel még sem lehet a világot kizárni a szobából, a
  politikai változások ellen semmiképen sincs az ember az által
  biztositva, ha azt mondja: hallgatni fogok, mert azok felkeresik az
  embert legcsendesebb odujában is, s megtámadják a dohány-döböze
  közepében. – Már ezentul nem lehet „szűzdohányt“ színi: be van hozva a
  monopolium; a dohányt csak trafikából lehet hozatni, különben
  házmotozásnak teszi ki magát az ember, s ha tiltott kedvenczét megkapják
  nála: nagy pénzzel lesz adósa a státusnak.
  Garanvölgyi Ádám erre azt mondta:
  – Jól van. Nem fogok dohányozni többet. Legalább jobb étvágyam lesz.
  És azzal fölviteté a padlásra ősi tajtékpipáit, a minden veszedelemben
  hű kisérőket, mik anynyi veszteségből egyedül maradtak meg családi
  klenódiumképen és soha többet nem dohányozék vala.
  Majd ismét egy másik huzvavonva-jött napon azzal a hirrel örvendezteték
  meg, hogy bizonyára a bor is accisa alá esik, már ezután majd csak
  felsőbbek engedelmével lehet csapraütni a hordót, s meg kell adni az
  árát jókedvnek és haragnak, mert az ember mindkét esetben mentül többet
  „fogyaszt“, annál többet contribuál.
  – Jól van. Tehát nem fogok több bort inni. Legalább jobban alszom.
  És azontul nem nyult hozzá semmiféle italhoz, kivéve a vizet.
  Egy ujabb, senkitől nem kivánt napon ismét arra a jó hirre ébredt, hogy
  a játékkártyák is bélyeget kapnak, már ezentul azokon is ott lesz a sas.
  – Jól van, tehát nem fogok többet kártyázni; – legalább nem vesztek.
  És megtartotta fogadását.
  Megint virradt, a természet rende úgy hozta magával, hogy reggel legyen.
  Garanvölgyinek egy kurrenst hoztak, a melyben tudtul adatik, hogy ha
  vadászni akar, puskát csak a megyefőnök engedélye mellett tarthat,
  nyerget pedig csak azon esetben, ha az illető járásbeli biztosnál
  reverszálist ad maga felől, hogy e veszedelmes huszár ingrediencziát nem
  használandja a status jóllétével meg nem egyező czélokra.
  – Jól van, monda Garanvölgyi Ádám; tehát ezentul nem vadászom és
  agarászom többet. Legalább nem hűtöm meg magamat.
  Egyszer aztán azt is megtudta, hogy ha az ember a szomszéd faluba át
  akar látogatni, elébb utlevélre van szüksége, a mit a székvárosban lehet
  kapni két tanu jótállása mellett, hogy csakugyan igazjáratban van, s
  minden sisakos vitéznek előmutatni az uton s kezeirását
  összehasonlittatni mindját in facie loci, a hol in flagranti
  „betretoltatott.“
  – Jól van, monda rá az öreg szyttya: tehát ezentul itthon maradok a
  faluban, nem megyek sehová. Legalább nem dűlök fel kocsival az uton.
  És azontul nem ment tovább sétálni sem a kertek aljánál; ez volt a
  leghosszabb ut, a mit tett; még a vetéseit sem nézte meg soha.
  Egyszer aztán azt a legujabb intézkedést tanulta meg: mely szerint
  mulhatatlan szüksége van a status organumainak ellenőrizni azon
  kihágást, miszerint némely elégületlenek szokatlan alaku föveget
  viselnek, s a gondviselés rendeleteibe való nemegyezésüket azzal
  iparkodnak tanusitani, hogy a kalapjaikon levő szalagot a karimán tul
  engedik csüggni, annálfogva, a ki kellemetlen kérdezősködéseknek nem
  akarja magát kitenni, ennyi és ennyi hüvelyk, vonal és minőség
  meghatározását vegye figyelembe, mielőtt kalapjával kilépne az
  utczaajtón.
  – Ez is jó. Monda Garanvölgyi. Tehát ezentul nem megyek ki a házból.
  Legalább nem szaggatok több csizmát.
  És megtartá szavát. Azontul csak a kertjében sétált, s ha beszorult,
  foglalkozott a pöreivel, a mik rögtön megelevenültek a dolgok
  rendbejöttével, mint az őszszel elhullott légy, ha télen ráfűtik a
  szobát.
  No még egyszer aztán kijött, hogy ezentul pörlekedni csak oly módon lesz
  szabad, ha az ember elébb olyan papirost vesz, a mi már jogositva van a
  biró előtti megjelenésre; s egyuttal megtanul különbséget tenni kisebb
  és nagyobb bélyegilletmények között.
  – No – hát legyen meg ez is. Tehát ezentul nem fogok pörlekedni.
  És azzal összezsinegelé pöriratait, betette a szekrénybe: felmondott a
  prókátorának. A ki ellen neki van követelése, hadd szaladjon vele, a
  kinek pedig ő ellene van, az hadd jöjjön; ő nem felesel többet senkivel.
  És a ki jártas az aethonographiában, az tudni fogja, hogy mikor magyar
  ember lemond arról hogy dohányozzék, hogy bort igyék, hogy ismerőivel
  összejöjjön, hogy vadászni járjon, hogy az utczára kimenjen, az mind
  elég nagy eset, de mikor arra szánja magát, hogy nem perlekedik többet:
  az már az „ultima Thule!“
  Hanem utoljára is nagyon megtalálta adni az árát ennek a „passiv
  ellenállásnak.“
  A mindent „laisser faire“ következtében majd a hámos lovait exequálták,
  majd egyik másik pajtájára nyomták rá a hivatalos pecsétet, majd még
  azzal is fenyegették, hogy „Personalhaft“-ot eszközölnek ki ellene; de a
  mikkel ő mind stoicus egykedvüséggel nem törődött. Az utóbbira épen
  nagyon vásott a foga: szerette volna tudni, hogy ő, ki vénségeig mindig
  a maga emberségéből élt, s soha sem jutott hozzá, hogy valaha egy
  napszámra valót birt volna megkeresni fáradsága után, hogyan tudná
  annyira vinni, hogy egy egész esztendeig eltartassa magát más költségén,
  csupán azon tudománya által, hogy nem tud megfizetni.
  No de semmi.
  Az egyik uzsorás exequálta, a másik pedig segitségére jött s jó nagy
  procent mellett kisegité a zavarból. Egyik elhajtatta a birkáit s
  elkótyavetyélte párját 2 forinttal a becsáron alul, a másik megszánta s
  megvette számára ugyanazon birkákat 2 forinttal a becsáron felül s
  megint „rendben“ volt minden.
  Egyszer a drága birkák is azt gondolták ki, hogy ők megdöglenek. A
  systema nem tetszett-e nekik? vagy az árpaszalma-provisorium? azt nem
  tudom, hanem biz azok egy télen nagyon kezdték a kamatszelvények
  helyett, az egész nemzeti kölcsönt beadogatni, gyapju helyett a nagyon
  devalvált értékü bőrrel szolgálván a gazdának.
  Ez egy kicsit bántotta Garanvölgyi Ádám urat.
  Valami ismerője járt nála, annak panaszkodott is e fátumáról s ugy
  mellesleg felkérte, hogy ha betalál vetődni Pestre, küldjön ki neki
  valami „marha-doktort,“ talán tud segiteni a birkákon.
  Az ismerős igérte, hogy nagyon szivesen teszi.
  – De aztán el ne felejtse!
  Alig is mult el két nap, – hogy Garanvölgyi ur udvarára egy pesti
  bérkocsi kanyarodott be, s megállva az urilak tornácza előtt, abból egy
  jól táplált egyéniség lépett elő, a legujabb divat szerint öltözve,
  bolyhos téli paletotban, simára borotvált állal, haja tarkotul homlokig
  símán elválasztva, s leszoritva a legfényesebb kürtőkalappal. Széles s
  hawllja nagy turquois-melltűvel keresztül döfve; kezein jaquemárkeztyűk,
  agyarán a legfinomabb virginia bocsát illatos füstöt; mig kezében kurta
  jaspis fogantyús pácikó lóbbálódik.
  Ez az uri egyéniség ütközék Garanvölgyi Ádám kifelé induló
  bekecsgombjaiba, a midőn is egy perczre kivéve foga közül két ujjával a
  virginiát s megemelve pálczás kezével, hajfürteitől 1⅓ hüvelknyi magasra
  divatos figáróját; e szavakat intézé hozzá:
  – Van szerencsém Herrn Ádám von Garanvölgyit tisztelhetni? Én vagyok
  doktor Grisák!
  – No hozta Isten! ugyan jókor jött! üdvözlé őt Garanvölgyi; ezt már
  szeretem, hogy ilyen gondos volt az öcsém, hogy mindjárt küldte az urat.
  Ugyan szükségük is van már a birkáimnak a segitségére; jőjjön csak édes
  doktor ur.
  Azzal karon fogta a doktor urat, s mielőtt ez bővebb magyarázatokba
  elegyedhetett volna, átvezette a tágos udvaron keresztül a birka-akolba,
  behúzta maga után nyilvános kárával glacée czipőinek, s beerőtetve a
  beteg birkák rekesztékébe, elkezdé neki magyarázni a veszedelmes
  diagnosist.
  – No lássa a doktor ur, ennek itt a szája fáj, nem tudja a szénát rágni,
  emennek meg a lába fáj, nem tud a lábán megállni.
  – De megengedjen uram, ez furcsa… szólt közbe doktor Grisák.
  – Persze furcsa, de csak hallgassa tovább; az még furcsább, hogy a mikor
  a szájfájás elmulik az egyiknél, akkor beleesik a lábfájásba s
  megforditva, a melyiknek ma a lába fáj, annak holnap a szája fog fájni.
  – De megbocsásson uram, én bámulom… szabadkozék doktor Grisák.
  – Én magam is bámulom: el nem tudom képzelni, mi baj lehet ez? Talán
  métely?
  – De uram, ön ugy látszik, hogy csalódásban van.
  – Az meglehet, nem igen értek a barmokhoz, ön jobban tudhatja, hiszen
  azért hivattam.
  – De megbocsásson uram.
  – Jó, jó, hiszen én nem disputálok, egészen kegyedre bizom, hozott
  kegyed juholtót?
  – De uram! kiálta föl végre egész sértett önérzettel doctor Grisák, –
  kinek néz ön engem, s mérgében ugy ütött orron pálczájával egy kerge
  birkát, mely lekonyitott fejét pantalonjához kezdte fenni, hogy mindjárt
  visszafelé keringett.
  – Hát nem marhadoktor ön? kérdé együgyüséggel Garanvölgyi.
  – Mit gondol ön? Én doctor juris vagyok! Doctor utriusque juris, Johann
  Nepomuk Grisák.
  – Óh hát prókátor? szólt capacitálódva Garanvölgyi. Akkor hát ne nézzük
  a birkákat. Egyébiránt – nem fárasztom az urat a szobámig, itt is
  elvégezhetjük. Executióra tetszett jönni?
  – De kérem, szólt a juris doctor, az ülhelyül kinált birkafejő széket
  magas orrú apprehenzióval utasitva el magátul – talán mégis
  komfortabelebb volna a szobában értekeznünk.
  – Tessék elhinni, hogy nincs ott már semmi lefoglalni való. Tegye ön a
  kezét, azt tanácslom, ezekre a birkákra. A cliense ugyan nem köszöni
  meg, mert ez a bőrével fog fizetni, de legalább nagyságod kikaphatja
  belőle a salláriumát.
  – Kérem, szólt doctor Grisák, illemes prüderievel; én nem vagyok
  „nagyságos.“
  – Bocsánat, méltóságos uram!
  – Óh, az sem vagyok.
  – Engedelmet kérek „excellencziádtól.“
  – Óh kérem; engem csak „tekintetes“ czim illet.
  – „Csak“? szólt félvállról átmosolyogva a jövevényhez a háziur. Már
  „édes amice“ erre mifelénk tekintetesnek csak azokat szoktuk czimezni, a
  kiket megbecsülünk. Hanem hát röviden mit akar?
  – Én épen nem jöttem uraságodnak kellemetlenségeket okozni, hanem azért
  jövök, hogy uraságodat ő méltósága Ritter von Ankerschmidt ur nevében,
  valami szomszédi szivességre felkérjem.
  Most volt még csak a sor Garanvölgyin a bámulásra.
  – Ankerschmidt? Ritter von? Szomszédság? Aztán szivességre kér? Nem
  értem, hogy jutok egyszerre ennyi szórejtvényhez. Nem fejtené meg doctor
  ur ezt a charádát, mert én soha életemben sem tudtam kitalálni egy
  rebuszt sem. Honnan szomszédom nekem a nagyon tisztelt Ankerschmidt
  Ritter von ur ő méltósága?
  A doktor ur most már bővebb magyarázatokra is készen volt.
  – Tehát nem méltóztatik még értesülve lenni. Ez az én uri cliensem és
  megbizóm, az a bizonyos, a ki a hajnácsi parczellát megvette.
  – Micsoda parczellát, kérem?
  – Azt a bizonyos két ezer holdas tagot itt uraságod jószága mellett.
  – Kitől vette meg.
  – Természetesen Pajtainé ő nagyságától, uraságod sógorasszonyától.
  – De iszen uram, az a jószág az enyim. Tőlem csak mint vitalitiumot
  birta azt testvérem özvegye; én kész pénzen vettem azt meg boldogult
  öcsémtől, s hogy ő szegény sok ide nem tartozó ok miatt tönkre jutott,
  meghagytam az özvegynél atyafiságos jó indulatból, hogy legyen neki
  miből élni s gyermekeit neveltetni. Az az én törvényes birtokom.
  Garanvölgyi ur azt hitte, hogy most olyan igazságokat mondott el, a mik
  előtt le kell venni a kalapját a világ minden jogtudósának.
  Héj nevetett is rajta magában eleget a doktor ur! Hogy mosolygott
  gunyosan a balga táblabirán, a kinek még most is azok az özönviz előtti
  fogalmai vannak a jogviszonyokról. Levette szemüvegét, megtörlé selyem
  zsebkendővel, mert a birkaakol gőze megfogta, ismét visszatevé orrára, s
  egyet villantva vele a táblabiró felé, nagy bölcseséggel mondá.
  – Ezt én mind elhiszem uram, elhiszem, önnek egy szavára. Az meglehet.
  – De nem „meglehet“, hanem ugy van. Megmutathatom az okiratokat.
  – Sajnálom; de ez nem változtat a dolgon. Ez nem tesz különbséget.
  – Nem értem.
  – Járatja uraságod a Reichsgesetzblattot?
  – Járatja biz a kakukk!
  – Ah, tehát nem? Kár nagyon. És itt keblébe dugva keztyűs ujjait a
  doktor ur, nagy folyékonysággal megnevezé a Reichgesetzblatt azon
  számát, melyben ennyi és ennyi számu paragrafus alatt azon rendelet
  foglaltatik, mely a „régi“ jogczimeken alapuló igényeket megszünteti s
  egyuttal határidőt tűz ki, a melynek lefolytáig minden ember, a kinek
  valamely tettleg birtokában nem levő fekvő vagyona van, ez iránt a
  bitorlót megintetni, megperelni, törvénybe idéztetni el ne mulaszsza,
  mert azontul „beati possidentes“; a ki a birtokban találtatik, az
  vétetik tulajdonosnak, s a jogi pörczimen többé keresetet támasztani nem
  lehet. Minthogy pedig a kiszabott határidő már lefolyt, s minthogy
  Garanvölgyi ur a Reichsgesetzblattot nem járatta, s minthogy
  bélyegpapirra irni nem akart, tehát testvére özvegyénél levő birtoka
  annak tulajdonává lett, következőleg az ezt el is adhatta; a mint hogy
  meg is tette s már azon bizony semmi kutyabőr sem segit.
  Garanvölgyi ur convincálva érzé magát.
  – Uram. Ön nagy ember. Önnek igaza van. Kapitulálok s elismerem önt
  doktornak. Magam vagyok a hibás, a miért a Reichsgesetzblattot nem
  járattam. Rögtön küldök a postára, s megrendelem s azontúl az lesz az, a
  mit „versate diu“ „versate noctuque“, nehogy egyszer tudatlanságom miatt
  még magamat is eladjon valaki, a kinek just ád hozzá a paragrafus. És
  hát már most miben áll az a szivesség, a mit én Ankerschmidt Ritter von
  urnak teljesithetek? Már azt értem, hogy szomszédommá hogyan lett?
  – A lovag ur „szivességnek“ kivánja azt neveztetni, ő igen udvarias,
  gavallér ember, én azonban „jó ügyletnek“ nevezem azt; pactum
  bilaterale; do, ut des; facio, ut facias. Méltóztatatik emlékezni, hogy
  a mely cessiot uraságod nagyságos Pajtayné asszonyságnak irásban adott,
  bizonyos záradékban a maga részére egy igen terhes servitust tetszett
  stipulálni, mely abból áll, hogy a jószág belső telkén levő régi
  kastélyt pedig semminemű használatra az özvegy aszszonyságnak átengedni
  nem tetszik.
  – Igen is. Azt valami régi módi ősöm épitette s nem akartam, hogy az
  özvegy haszonbérlője még pálinkafőzőt csináljon belőle. Persze: balga
  érzékenykedés biz ez egy ilyen vén sastól, mint magam, de már egyszer én
  ilyen babonás vagyok.
  – Szinte kivenni méltóztatott az uraságod kastélyától ama faluvégen levő
  ócska kastélyig vezető utat az árkon túl egy ölnyi szélességre.
  – Igen természetesen; azon oknál fogva, hogy magam valahonnan bemehessek
  abba az enclavéba, még akkoriban a léghajók kormányozhatósága nem levén
  feltalálva, hogy az ember felülről szállhason le valamely körülzárt
  területbe. Az utmellékét pedig azért biztositottam, hogy az árendás ki
  ne pusztitsa a szép vén jegenyefákat két oldalon.
  – Ilyenformán a cessio értelmében a nagyságos asszony az érintett épület
  és hozzá vezető utnak soha sem jött tettleges birtokába.
  – S ez talán alkalmatlan volna kegyeteknek? Ugyan mit czeremoniáznak
  vele olyan sokat. Rontsák le a házat, épitsenek helyébe palotát. Hát
  kell erre még tőlem „is“ engedelmet kérni?
  – Óh igen is, minthogy az okmányok világos szava szerint uraságod
  tettleges birtokosa az emlitett utnak és kastélynak.
  – És valóban, tekintettel volnának még az ilyen ócska okmányokra?
  – Minden bizonynyal! iparkodék buzgón erősiteni a kétkedő hitét a jogok
  tudora.
  – Lehetetlen! szólt az öreg ur, oly együgyű fejcsóválással, hogy a
  doktor kezdett kétségbeesni embere primitiv fölfogási tehetsége felett.
  S ha még is via facti elfoglalná azt tőlem a Ritter von, mit tehetnék én
  ellene?
  – Törvénybe idézhetné! sietett a kész felelettel doktor Grisák.
  Beperelhetné őt!
  – S nem lehetne attól tartanom, hogy azon esetben a biró engemet csukat
  be, mint elégületlent és csendháboritót?
  Doktor Grisák kezdett arra a nyomra jönni, mintha ez a táblabiró nem
  egészen egyűgyüségből intézne hozzá ilyen „ártatlan“ kérdéseket, s
  sietett őt szárazon rendre utasitani.
  – Uram, meglehet ön győződve, hogy „itt“ mindenkinek egyformán osztanak
  igazságot.
  – Bocsánatot kérek. – Ezt nem tudtam.
  Rettenetes ez az ember alázatos ironiájával! Dühönge magában a doktor.
  – Talán hát lehetne valami formahibát felfedezni abban az okmányban, –
  szólt irtózatos jó akaratu humorral Garanvölgyi. Talán, hogy nincsen
  bélyegpapirra irva, vagy talán, hogy a pecsét nem jó helyre van ütve
  benne?…
  – Uram, vágott közbe doktor Grisák: én nem jöttem önhöz consultálni,
  hogy nekem tanácsokat adjon, hogy miként lehetne procedálni saját maga
  ellen? hanem jöttem önhez egy barátságos ügyletet megkötni, mely
  uraságodra nézve is nagy haszonnal járand. Hanem – ha megenged egy
  kérést, tisztelt uraság, elébb; legyen szives felkelni onnan a szénáról;
  ezt nem végezhetjük el itten a juh-istállóban, legyen jó engemet
  bevezetni dolgozó szobájába.
  – Dolgozó szobámba? kiálta fel Garanvölgyi, nagy készséggel ugorva fel a
  szénahalomról, melyre letelepedett volt. A büreauba? A cancelláriába? Oh
  igen szivesen! Ha már üzletről van szó, akkor mindenesetre a comptoirba
  kell mennünk. Tessék elébbre kerülni. Menjünk tehát az irodámba.
  S vezette aztán a doktor urat nagy előzékenységgel végig az udvaron; nem
  is ártott, hogy ő hátul ment, mert négy lompos szelindek nagyon kezdé
  kerülgetni a perkereső férfiut, ki is nem látta feleslegesnek
  megjegyezni, hogy az ilyen nagy kutyákat kosár nélkül szájukon szabadon
  bocsátani nagy felelősséggel járó helyzet; – a mely észrevételt
  Garanvölgyi ur igen helyesnek találván, rögtön kiadá a parancsot az
  elősiető béreseknek: „mindjárt kosarakat kössetek a szájukra ezeknek az
  ebeknek, ti semmirevalók!“
  Azzal a kertbe vezette át a vendég urat, ott egy tekervényes, fűvel
  benőtt uton megsétáltatva, végre egy sajátságos alaku suta épülethez
  érkezék vele, melynek elfordult oldala olyan csapinósan látszott levágva
  lenni, mint a vásári sátorok eleje.
  Annak az ajtaját kinyitá; „tessék előlmenni,“ s betuszkolta rajta
  érdemes vendégét.
  – Mi az ördög ez!? kiálta fel a juris doktor, midőn körültekintett s
  füleit gyanus zugás kezdé környékezni, mig szemeit gyilkos fegyverek
  fenyegeték. Hisz ez méhes!
  – Ez az én dolgozó szobám, uram: – szólt nyájas mosolygással a házi ur.
  – Itt töltöm én a napot csendes studiumokkal; – s hogy bebizonyitsa
  szavai valóságát, előszedé a méhkasok mellé lerakott könyveket: régi
  római autorok voltak azok; Blair aestheticája; nehány gazdászati mű s
  egyéb aféle. Ugyanott papir is volt és egy nagy fakalamáris, melybe
  szárnyig bele volt ütve egy sárgult irótoll. – Ez egy igen csendes,
  magányos hely, a hol a tanulmányozót semmi zaj sem háboritja; a hol a
  világi lárma helyett csak a csendes „örök munkásokat“ látja maga előtt,
  kik megtanitanak bennünket dolgozni az utókor számára. A méhek társasága
  nagyon hozzánk illő társaság most.
  – Igen; de megcsipnek! – szabódék e philosophi ömlengés ellenében
  praktikus aggodalommal a juris doktor.
  – A „jó embert“ nem bántják; – nyugtatá meg őt a házi ur; a sareptai
  pusztában lakozott bármelyik patriarchához illő kedélynyugalommal.
  A juris doktor ur már most ezzel engagirozva volt arra a kisérletre,
  hogy megtudja maga felől, vajjon csakugyan „jó ember“-számba megy-e hát
  ő is? S leült a hárspadra, mely bundával volt szépen leteritve, mig
  Garanvölgyi egy üres Dzirdzon-kasra telepedett le a doktor urral
  szemben.
  – Tehát röviden uram. Cliensem, lovag Ankerschmidt, megszerezvén a
  jószágrészt, s a hozzátartozó belső telket, birni óhajtaná a rajtalevő
  épületet is, a hozzá vezető uttal együtt.
  – Az természetes; – helyeslé az invectivákat Garanvölgyi: miután az a
  kastély neki ottan csak utjában lesz, ha épitkezni akar.
  – Igen, igen. És ő oda nagyszerű kastélyt akar épiteni.
  – Mindjárt gondoltam. Az egész lapályon az az egyetlen darab egészen uri
  kastélynak való hely. Magam is oda épitkezném, ha módomban volna.
  (– Oh, hisz ez nagyon hajlékony ember, gondolá elégülten doktor Grisák.)
  – S minthogy uraságod ugy sem veszi jelenben hasznát annak az
  épitménynek…
  – Biz az már nagyon rozzant állapotban is van.
  – S nem is valószinü, hogy azt ki méltóztassék tataroztatni…
  – Dehogy! A baglyoknak és patkányoknak igy is elég jó az.
  A doktor juris ezt humoristicus ötletnek találta s úgy vélte, hogy az
  ilyesmit tréfásan folytatni kell.
  – A denevérek úgy sem fizetnek semmi árendát.
  – Nem bizony, sem pedig az ősök kisértő szellemei.
  – Hahaha! A jámbor kisértetek ugyan haragudni fognak, ha onnan ki kell
  vándorolniok. Ezer villám! (Az utóbbi felkiáltás már nem volt a nevetés
  folytatása; a doktor ur széles jó kedvében pálczájával hadonázni
  találván, e demonstratiónak vélt mozdulatra egy harczias szellemü méh a
  nyakacsigájára repült s fulánkjával tréfásan megcsiklandozá.)
  – Nem tesz semmit. Kenjen rá egy kis csapóföldet. – Vigasztalá a
  jajveszéklőt a házi ur. Elmulik az.
  De a doktornak már elmult a nevető kedve.
  – Nos tehát, mit gondol uram, mennyiért mondom fel a szállást a
  baglyoknak, denevéreknek, s az ős anyák kisérteteinek? – szólongatá a
  sziszegőt Garanvölgyi ur.
  – Csak több ne csipne már meg. Én teljhatalommal vagyok felruházva a
  lovag ur által;… de az ördög vigye el ezt a méhet… azt hiszem, hogy
  tizenkét ezer forintért az a romnak induló épület jól meg lenne fizetve.
  – Tizenkétezer forint, uram, nagyon szép pénz.
  – S az épület nagyon rongyos.
  – Az is igaz; sőt még az is igaz, hogy én tizenkétezer forintra nagyon
  rá vagyok szorulva. Hanem hát csak tessék haza menni és megmondani a
  lovag urnak, hogy én azt a rongyos épületet el nem adom.
  – Miért nem?… Még meg fog dagadni.
  – A vételár?
  – De ez a méhcsipés…
  – Nem adom el; mert az ősapám épitette.
  – Ahá, ennek több pénz kell! – okoskodék a doktor.
  – Essünk át rajta uram, nekem meg van engedve, hogy igérjek önnek 20
  ezer forintig. Kezet reá.
  – A mit mondtam, megmondtam.
  – De hisz az épület idővel összeszakad.
  – Annál szebb lesz. Egy regényes ruina a kastély udvarán.
  – A szél már is bontja a tetejét.
  – Én pedig föl nem rakatom, ha lehordja; s ha letalál dűlni, ott hagyom
  a romjait feketülni.
  Doktor Grisák most kezdte átlátni, hogy micsoda kemény gyerekkel akadt
  össze; neki pedig a lovag azt adta megbizásul, hogy ha a rozzant
  kastélyt megveheti „bármi áron“, ő maga öt ezer pengőt kap fáradsága
  jutalmául; tehát az ügy nagyon sürgetős volt.
  – De hát uram; mondja ön meg maga, mi véleményben van? – Mit ajánlana
  egyezkedési alapul?
  – Jó, uram, megmondom. Tehát utolsó és megmásolhatatlan véleményem ez:
  ősi ruinámat sem pénzért, sem szép szóért, sem fenyegetésért oda nem
  adom; hanem várni fogok, a mig a Reichsgesetzblattban kijön az a
  paragrafus, mely azt fogja rendelni, hogy a kinek rongyos vityillója van
  olyan helyen, a hová valaki más kastélyt akar épiteni, azt onnan
  bizonyos határidőn tul elhordassa. – És ezzel ajánlom magamat.
  Nehogy pedig a doktor ur azt hihesse, miszerint ezt az értekezést még
  státiónként folytatni is lehet; a mint felkelt a hárságyról, Garanvölgyi
  ur végig feküdt a bundán s elővéve Horátiust, oly buzgón kezde belőle
  tanulmányozni, mintha soha sem olvasta volna.
  Doktor Grisáknak rá kellett szánni magát, hogy re infecta ki találjon
  magára a kertből, mert Garanvölgyi ur ugyan egy csepp készületet sem
  látszott tenni, hogy őt kikisérje.
  „Ez nagyon merev gondolkozásu ember. Jó lesz őt megjegyezni.“
  Azonban a mig a kert ajtóbul a bérkocsiig defilál az ember, addig a
  komondorok ugyancsak megszabdalhatják; pedig már a méh is megcsipte.
  És sehol egy kertész, vagy egy házmester, kit kiséretül szólithatna.
  A mint aztán aggodalmasan kitekintett a kert rácsajtaján; nagy
  meglepetéssel szemlélé, hogy a béresek ugyancsak szót fogadtak
  Garanvölgyi urnak, a vett utasitás folytán mindegyik szelindek fejére
  egy nagy füles kosarat kötvén fel; a mitől azok ugy tüntek fel, mint
  valami plastron-sisakos vitézek, kik a vivó iskolában valami „assaut“-ra
  készülnek. A cselédnép hahotázott az udvaron; még a pesti bérkocsis is
  velök.
  Hm. Ezek az egyének ugy látszik, hogy tréfát üznek az emberből.
  
  
  II. A szerencsétlenség, mint iparüzlet.
  Egy esztendő mulva készen állt az uj kastély a tulsó faluvégen.
  Hamar felépült, látszik, hogy épitője könnyen bánik a pénzzel.
  Másik őszön bele is költözött Ankerschmidt lovag családja, egy katonás
  tartásu öreg ur, két kisasszonyával.
  Gazdatiszteiket, cselédeiket mind más országból hozták; Garanvölgyi
  tiszteinek ennélfogva is nagyon kevés érintkezésük lett volna velük,
  ilyformán a régi földesur élhetett nyugodtan, a nélkül, hogy valaki
  szomszédját emlegette volna előtte.
  Volt Garanvölgyinek egy régi kasznárja, ki az alatt, mig az ifjabbakat
  elhordta jobbra balra a vihar; megmaradt a maga helyén. Nagyon köpczös
  volt már arra, hogy a dicsőséget keresse. Hanem azért ő is volt felkelő