Az oszlopbáró: Regény - 3

Előmutattam bizonyitványomat.
– Ő mindenből kitünő – fogta pártomat a báró.
– No, no, ösmerjük azokat a falusi bizonyitványokat.
S mind a két tanár gunyosan nevetett.
– Nem engedem – erősité Ádám báró. Ha ide hoztuk, velem marad.
A báróné néhány szót mondott, melyből kivettem, hogy a tanárok mellé
állott.
– Sándor maga velem fog lakni. Igen mama, senkit sem fogadok el mást.
Jön velem Sándor?
Én rámondtam – a nélkül, hogy latolgattam: jól mondom-e, hogy igen is
megyek.
Rizs ur latinul mondta az igazgatónak: a kölyök nekem se tetszik,
várjunk pár hetet. Impertinens pofája van.
S azzal a bárónéhoz fordult:
– Mégis jó lesz nagyságod, ha az ifjak együtt maradnak. Ragaszkodnak
egymáshoz. Tegyük meg a báró kedvét. Ez nevelési elv.
Igy jutottam én a báróhoz – azon nevelési elvnél fogva.
Még azon délután, az összes tanári kar vezetése mellett, megnéztük a
főiskolát; bementünk abba a terembe, mely a hetedik osztály tanterme;
megnéztük a báróné akaratából, ki igen vallásos urhölgy vala, a
templomot minden zege-zugában és természetesen Rizs tanár ur lakását is,
mely valóban csinos uri helyiség, kényelmes, tágas, tiszta épület. Csak
az a sok apró-cseprő német kutyája ne volna. Ezek összeszakgatták a
ruhánkat s annyit ugattak, hogy a báróné többet nem is ment oda s csak
kicsiben mult (gondolom az erdélyi származáson), hogy a bárót is el nem
vitte onnan.
– Mire tartja a professzorné – kérdé bizony jó haragosan a báróné – Rizs
tanár ur fehér őszhaju, téglaveres arcu nejét – ezt a sok haszontalan
kutyát? Valjon nem jobb volna egy-két árva leánykát tartani helyette?
– Mindig tartunk – mosolygott alázatosan a tanár ur, s feleségének intve
a vastag lehajló szemöldökével, hogy hallgasson – most is kettőt adtunk
férjhez, de a kutyák háládatosabbak méltsás báróné.
– A ki jót tesz, hálát soha se várjon. Megfizet az isten.
A tanár urak a báróné háta mögött összenéztek s kacagtak. A kutyákat
nevették-e vagy a haragos professzornét, a ki kedves kutyáit egyre
csókolgatta, vagy a férjhez adott árvákat, vagy épen, hogy a báróné az
istenre utalt, hogy ő fizet – nem tudom. Annyit hallottam, hogy
dicsérték az erdélyi mágnások nagy vallásosságát s fölkérték a bárónét,
hogy mivel az idő igen szép, néznék meg talán a hires teleki temetőt.
Mindnyájan megindultunk.
– Jösz te csak – intett engemet magához az igazgató-tanár ur, ki
elmaradt egy kissé a bárónétól s a tanári kartól. Állj ide egészen
mellém. Kérdezek némely dolgokat, de bizalmasan s felelsz. Hanem ugy
tudd meg, hogy egyetlen szót is tovább ne adj. Értettél domine?
– Igenis.
– Mondd meg nekem elsőben is, ismered te jól a báróékat?
– Hiszen egy helyt lakunk Erdőháton.
– Nos, nos, tehát felelj nekem pontosan: gazdagok? mi? te? gazdag
emberek?
– Nagyon gazdagok.
– Látom, mert nagyon fösvényecske a báróné, pedig olyan tökfejü fiuval,
a milyen Ádám báró, itt nálunk bajos lesz prosperálni. Hiszen az egy
sült szamár. Hogy vagy te a báróval vagy a bárónéval? Azt veszem észre
szeretnek. No, ha igen, hát ide hallgass. A báró holnap vizsgálatot tesz
minden tantárgyból és te is. Egyszerre kérdezünk. Ha nem találná el a
kérdést, mert hiszen annak az esze sem ott jár – hát megfelelsz te. –
Érted? Gyorsan megfelelsz.
– Igenis.
– Mindig inteni fogok a plajbászommal (s egy hosszu, fekete plajbászra
mutatott), a mikor aztán felelsz. Ezek az erdélyi urak, már csak azért
is, mert a báró földijük – a lehető kiméletesek fognak lenni. Igen
becsületes emberek, hanem te hatalmasan résen állj.
– Igenis.
– Nos, nos, a tiz tanárnak legalább kétszáz forintot fizet a báróné. Add
fiam értésére, de szépen, modeste, domine. Nos ezt el ne felejtsd,
kétszáz forintot akár aranyban vagy akár bankjegyekben. Csak cimezze az
összeget a báróné hozzám és mindenesetre a vizsgálat előtt. Nálunk igy
szokás. Adhatna különben többet is, de mi senkit meg nem huzunk.
Hallod-e fiam, ajánlani fogod a bárónénak, hogy a concernens tanárokhoz
privátórára járjon a báró, mivelhogy a fiu felette tökfilkó, azaz igy
mondod: gyenge és beteges. Ilyen legényre mi nagyon szoktunk ügyelni.
Jól megmagyarázd. Ha ügyeskedel, be fogod látni alkalmas voltát. Engem
sürűn meglátogattok. Értsd meg. Akarom, hogy a báró valóságos atyát
kapjon bennem. Most mehetsz. Megállj. A pénzt a lelkedre kötöm, mert ugy
veszem észre, a báróné igen szépen beszél, de fizetni is ezzel szeretne.
Ohó! Tehát magyarázz meg mindent jól. Te igen okos és becsületes
fickónak látszol domine. Atyai gondom lesz reád. Most mehetsz.
Mikor este felé hazaérkeztünk s a vendéglőben magunk maradtunk, a báróné
igen megelégedve mondá:
– Nagy különbség van az erdőháti és öreg-teleki professzorok közt. Hogy
ne?
Épen előakartam adni, hogy az igazgató ur mit mondott a holnapi
vizsgálatra nézve, mikor hirtelen beugrik Rizs tanár, néhány darab
könyvvel.
Kiküldött.
Mivel a kávéházba nem akartam menni s gondoltam, hátha hamar hivatnak, a
kocsiszinbe mentem s beültem a hintóba. Onnan néztem, mikor szólitanak.
Öt tanár fog ott kérdezni: a latin és görög, történelem és földrajz,
számtan és vallás, magyar és német nyelv és a természettan tanára.
Mindenik eljött, egyik a másik után.
Mikor eltávoztak, akkor az inas kiáltotta a nevemet.
Most volt még a báróné igazi jó kedvében, most dicsérte még a professzor
urak rendkivüli finomságát.
Ádám báró kedvetlenül ült az ablakban és egy csomó papirosra könyökölt.
– Sándor – szólt lassu hangon – itt vannak a thésisek.
Hát minden tantárgyból ki volt adva hat-hét kérdés és közülök egy minden
tárgyból jól meg volt plajbászozva.
Olyan könnyü kérdések voltak, hogy nálunk csak Berci vagy Gros
örvendhetett volna ily semmiségeknek. Ma is nevetem, a történelemből ott
volt a Zrinyi Miklós kirohanása és hősi halála.
Ovidius husz első sora leirva és minden latin pont alá szép, öreg
betükkel odaalkalmazva a szószerinti forditás. A számtani példa apró
betükkel félig kidolgozva és a vallástanból ez: hol született urunk
Jézus, a Messiás?
– Mit köhög? – kérdé a báróné tőlem, meghűtötte magát?
– Nem, csak igy szoktam, mikor gondolkozom.
– Most ne gondolkozzék, hanem tanitsa a bárót. Szegénynek ugyan fogós
kérdéseket adtak.
Ádám báró elnevette magát.
– Oh mama, nem szégyenled magadat, te oszlopasszony!
A báróné is nevetett, de igen vidám volt s igy felelt:
– Ha én minden időmet a szegényeknek áldozom s ha én most is egy szegény
fiut hoztam ide s annak a szerencséjét megalapitom: a jó isten csak
atyai módon cselekszik, ha ezeknek a professzoroknak a szivét igy
kormányozza. Ne féljen Ádám, az isten mindenért fizet.
Most már szükségesnek találtam, hogy elmondjam: mit bizott reám az
igazgató ur.
De hogy kezdjem, mikor az szégyen?
Nem. Tanitottam inkább egész éjfélig a bárót. Oh, mily szivesen tanult.
Gyermekkoromtól fogva egész maig sokféle teremtés volt a kezemen, de
soha engedelmesebb, szelidebb, figyelmezőbb tanitványt nem adott a sors.
Ugy ette volna a betüt, ha lett volna alapja, ha a lelketlen emberek el
nem rontják: ugy szeretett volna szépen, értelmesen felelni, ha lett
volna hozzá ereje. Egy szegény, nyomorult árva fiuban nem lehet
tisztább, munkásabb szivet kivánni.
S végre elfáradt, összeesett, s igy virradt meg a vállamon.
A báróné rég aludt már a másik szobában, mikor Ádám báró még mind
messiásozott, algebrázott, zrinyizett és gyúrta a latint, görögöt és a
többit.
Csak természetesen szörnyü mód gyarlón ment minden tárgy.
De ennek nem Adám báró volt az oka.
Korán felébredt, s rögtön munkához fogott.
Azt gondoltam, már most csakugyan szólok a bárónénak a pénzről: azonban
mert néhány elejtett szavából azt vettem ki, hogy ez iránt már
intézkedett – jónak láttam hallgatni.
Négylovas hintón, magas tetejü kalapos, hosszu német kabátos, fehér
keztyüs inassal és kocsissal mentünk a főiskola elé.
Három-négy professzor ugrott ki s vitte be a bárónét és a bárót.
Itt is talált alkalmat az igazgató ur, hogy atyailag figyelmeztessen a
pénz iránt, hogy kétszáz forint, hozzá, ő hozzá cimezve.
– Hozza – sugtam neki.
– Jól van domine. Most már aztán ne féljenek. Bátorság, éberség.
Épen három rongyos, nagy kamasz fiut censeáltak valamelyik osztályból.
De keményen, mérgesen, hogy ugyancsak.
Minden tanár kimutatta, hogy lelkiismeretes ember, s az igazgatót tartja
fődolognak.
Egyik sem volt nyersebb, gorombább, mint Rizs tanár ur. Minden szóba
beleakadt, s ha nem volt helyes a felelet: nagyokat csapott öklével az
asztalra.
Ketteje megbukott, visszavettetett.
Istenem! hogy sirtak, különösen a legkisebbik, egy sárgás-zöld képü, kis
erőtlen fiu, valami Jánosi nevü, a falhoz forditotta orcáját s ugy
zokogott.
– Ki, ki, távozzanak – intettek a tanárok.
És Sámuel pedellus, mint három borjut – kihajtotta őket.
Ádám báró kékes-halavány orcájáról csurgott a viz.
A tanár urak egymás közt tréfálóztak és ijesztették a bárót, hogy no
báró ur: itt az idő, most vagy soha!
Minden tárgyból – a plajbászolt kérdést adták neki, de hogy? Mintha az
épen csak most jutott volna az eszükbe.
– Hát, hát édes báró – néztek sokáig az ég felé, vagy a padimentumra,
vagy a király és királyné ő felsége gyönyörü aranyrámás, nagy képére –
hát álljon meg csak, mondja meg – ne feleljen mindjárt, gondolkozzék,
hát – kezdé a vallástanár egy veres, harcsa bajuszu, kis pökhendi
emberke, kifeszitett mellel és fényes laktopánnal, s az ujjain egy csomó
gyürűvel – mondja meg nekem, miféle nevezetes világesemény, epochale
momentum történt a caesarismus arany korszakában Káá-bannn, vallási
tekintetbenn? bennnn?
Szegény báró, már azt hitte meg van fogva és sápadozva nézett rám, fogta
a kezemet – mikor a végén felkacagott és kiáltott: Augusztus római
császár uralkodása utolsó évében született Jézus Krisztus.
A tanárok összenéztek és kalapjaikkal verték a térdeiket, hogy ez nagyon
jól van.
– Nagygyon joó – huzta a szót a vallás-tanár.
Utána én kaptam egy kérdést a különböző vallásfelekezetekről s azoknak
leglényegesebb tanairól párhuzamos egybehasonlitásban.
Törötten ment. De hisz erről alig tanultunk valamit.
Meg is kapkodtak emberül.
A báróra nézve azonban minden jól ment. Zrinyi Miklós vitézül harcolt.
A vizsgálatot nagyszerü diszebéd fejezte be a nagy vendéglő fölékesitett
és bezárt kávéházában, igen sok pohárköszöntővel ugy a bárónéra, mint az
öreg báró urra, a hazafiak egyik legáldozatkészebbikére és a báróra, az
ujkor Széchenyiére, kinek kötelessége lesz valósitani, mint a nagy,
halhatatlan Rétváriak utódjának, hogy Magyarország, ha nem volt, tehát
legyen. Sirt a báróné örömében.
– Hm, domine – motyogott az igazgató ur, egy percre a zajban magához
intvén – itt furcsán vagyunk. Három-három arany egy tanárnak – hm, hm,
tisztelem Erdélyt! Ezt hozza helyre a báróné.
Egyébiránt távozása előtt ugy nyilatkozott a báróné Ádám báró előtt s
előttem, hogy:
– Nagy különbség van az erdőháti és öreg-teleki professzor urak között.
Hogyne?
Pedig én ugy látom: majd alig van valami.


IV.
Rizs tanár nem nyugszik, mig be nem bizonyitja, hogy ő gavallér.
Az egész nyolcosztályu öreg-teleki gymnáziumban egyetlenegy báró volt.
Ennek kell tulajdonitanom, hogy minden tanár az ő kedvét kereste. Hol
ide ültették: itt jó világos van; hol amoda helyezték, oda nem süt a
nap. Én is vándoroltam vele, mert Ádám báró nem hagyott el magától. Az
erdélyi születésü tanár urak minden percben ugy szólitották: nagysád:
instálom; kegyeskedjék nekem ezt megmondani méltsás báró ur;
parancsoljon leülni Méltóságod. Eleinte a tanulók nevették ezt a
csodálatos tiszteletet, azt hitték tréfa; de majd ők is nagysádozták,
mint egy falusi kisasszonyt.
Az igazgató ur igy szólitotta az első heteken:
– Mondja meg nekem Ladár Ádám… (Igy, se ur, se domine, se fráter, se
báró.)
Gondoltam, a három arany miatt beszél ilyen hidegen. Lehet is. Majd
azonban, hogy a tanári kar részére mindjárt mindjárt finom erdélyi borok
és vaddisznók és különös sajtok érkeztek: ők is, a magyarországi
születésü professzor urak is igen szépen kimondták: nagysád, méltsád,
instálom, kegyeskedjék, méltóztassék, könyörgöm, sőt, mint az istenhez
szokás szólni imádkozásban: esedezem.
– Báró ur tanuljunk, nagyon sok lecke van – kérém Ádám bárót az első
hetekben, tudja-e, megigérte, hogy kitünő fog lenni. A báró és báróné ő
Nagyságaik számitanak ám erre otthon.
Nem mondom: huzakodott, mert leült, belekönyökölt a könyvbe, figyelmesen
hallgatott reám, de azon vettem észre: alszik. Költögettem, Ádám, hej,
báró ur, zabban vannak a lovak… Hangosabban beszéltem, mire indulatosan
nyitott reánk Rizs tanár ur s gonoszul lehordott s kikergetett a
szobából.
Jöttek délutánonkint a tanár urak s karon fogták a bárót. Vitték a
temetőre, a a hires Máté-kertbe, a huszár-kaszárnyába, hol mulatni
szoktak s késő estéken hozták haza.
Tanulni se tudtam, mint Erdőháton, ugy busultam, féltem, hogy istenem,
mi lesz majd ebből?
Ők bizonyosan nem tudták, hogy Ádám bárót mire szánták a szülői, hogy
neki oszlopembernek kell lennie, okos, tanult, munkás, igazi
lelkiismeretes, derék embernek. Ők azt gondolhatták – – de lehetetlen
eltalálnom mit gondolhattak.
Sallustiust forditottuk. Épen Jugurthát. Szép történet, mindenki okulhat
belőle. A két hitvány királyfi példája, mintha egyenesen arra való lett
volna, hogy a báró lássa meg: mivé teszi az embert a munkátlanság.
Rizs tanár szép öreg betűkkel leirt minden pontot latinul és mellé
mindjárt oda helyeztette a magyart. A bárónak csak olvasni kellett, a
mint következik. Igy is felelt mindig az irásból és sohasem a latin
könyvből.
– Ugy, ugy – mondogatta, föltartott kevély, husos fejével Rizs ur – ugy
nagysád. Nagyon jól van, instálok még egy pon tot méltsás báró ur. Ugy,
igen helyes. Még egy pontocskát báró ur. Elég, kitünően van. Köszönöm.
Oda nem mertem nézni sem a tanár urra, sem a báróra. Égett a képem a
szégyentől, mert azt hittem, mindenki tudja, hogy itt milyen ocsmány
játék foly.
– Báró ur – szóltam egy alkalommal, mikor már nem tudtam többé magamat
türtőztetni – ha ez igy megy, akkor az első deklinációt is elfelejtheti
bátran.
Lángveres lett. Átölelte a nyakamat és kért, hogy meg ne mondjam
senkinek, hogy ő miből és hogyan felelt, nem fogja többet tenni, Rizs ur
egy szemtelen gazember.
Megöleltem, megcsókoltam a bárót, mint tulajdon kedves testvéremet és
kértem, hogy ne menjen a tanárokkal sétálni. Mondja meg, hogy dolgozni
akarunk.
Mindent megigért és esküvel fogadott.
A forditásokat azonnal összetéptem és elkészitettem a bárót a magam
módja szerint. Hogy örvendett, ugrált, majd nem tudott hova lenni
örömében, hogy igy is megy a munka.
Reggel behozta Rizs ur az uj készitményt. Csak arra kérte a bárót, hogy
tanulja meg jól elolvasni.
S következett egy dolog.
Előbb engemet kérdezett Rizs ur az iskolában.
Minden szavamba beleakadt, semmi se volt jó.
– Üljön le – nyomta meg a szót érdesen. Kérem méltóztassék folytatni
nagysád.
Oda ment a báróhoz, hogy ujjával mutassa, hol következik.
– Hol a szöveg – kérdé ijedten. No, báró ur, tegnap fájt a feje – ma nem
kérdem.
– Tudom.
S olvasta a báró bátran, bizodalommal.
Igen – de nem jutott eszébe egy szó is, egyetlen sort vagy mondatot nem
tudott leforditani. Mind olvasta, mind kezdte, hol itt, hol ott, a
negyedik caput helyett mondta az első caput magyarját. Kacagott,
röhögött az egész osztály. Lássa, lássa – mondogatta Rizs ur – ugy-e,
hogy fáj a feje, báró.
Óra végén haza kellett mennünk mind a kettőnknek.
Rizs ur alig várta, hogy beérjünk a szobába, nekem ugrott. Erős kezeivel
fölkapott a vállaimnál fogva s rázni kezdett.
– Szamár, gazember mit tettél?
– Ne bántsa a tanár ur, én vagyok az oka – esdekelt Ádám báró.
– Paraszt, intrikus tolvaj, kit akartál te megszégyeniteni? Tolvaj…
A tanárné is bejött, s minden kutya bejött s ugatott.
– Mi ez? – kérdé a tanárné – egyet csipve rajtam előre is. Lopott?
Mennyit lopott? Policáj – policáj – hamar. Kazzemperr neki!
– Nem gazember – állott az asszony elé a báró – itt semmi policiára
nincs szükség, de igenis egyébre. Sándor, mi innen még ma
elköltözködünk. Tegye le tanár ur azt a fiut, mert velem gyülik meg a
baja.
S a mindig sápadt s oly könnyen el-elaluszó cingár ifju lekapta a falról
a vitőrt s jobb térdét előre feszitve, készen várta a tanárt.
Ádám báró kék ajkáról, mint a nyavalyatörős kis Pap Petiről, mikor
elérte a betegség – foszlányokban szakadt alá a hab. De nem reszketett,
csak előrébb, előrébb feszitette a lábait.
– Nagysád – fogta össze alázatosan kezeit – hát ezt érdemlem én
méltóságodtól, a miért védelmére keltem?
– Engem nem volt miért védelmezni, engem senki se bántott.
– Hát ez a semmirevaló –
– Ne mondja azt a szót, mert keresztül szurom önt.
S mint a villám egyet cikázott kezében a tőr.
A tanárné ordított és emberekért kiabált. De mintha mindenkit elnyelt
volna a föld: egy teremtett lélek nem látszott sehol.
– Maradj Lucsia – ki ne menj. Elbánok én ezzel a fattyuval.
– Kit ért ön az alatt a csúf szó alatt – kérdé a báró, tőrével egy
arasznyira a tanártól. Rögtön keresztüldöföm, ha bocsánatot nem kér.
S az óriás termetü ember eleresztett s kezdett alkudozni a báróval.
Könyörgött, rimánkodott s mindent megigért, csak azt fogadjuk meg, hogy
nem megyünk el s erről a jelenetről nem szólunk. Ő nagymérvü szivbajban
szenved s mikor a görcs elfogja – nem ura magának. A forradalomban kapta
ezt a szivbajt, mikor Batthyáni grófot agyonlőtték, a kit rendkivül
szeretett. Erről a mai dologról az ő esze mit sem tud. Ez egy borzasztó
álom, valóságos szerencse, hogy a báró közbe vetette magát. Máskor neje
Lucsia (egy fehér ősz haju, paprikaveres arcu német nő) szokta a
gondviselés szerepét játszani.
Jó, hogy bevégződött a jelenet, mert jöttek az erdélyi tanárok, s hivták
a bárót, hogy menjen sétálni.
– Ma nem megyek – szólt visszautasitva a sétát a báró.
– Miért nem? – kérdé a számtanár, egy görbe hátu, homály képü, majdnem
gyermekes arcu, szőke ember, nagy hosszuszáru vadászcsizmákban – hogy ne
jönne nagysád? Egy szép verset fogok felolvasni, legujabb költeményemet,
mely ma jött a Délibábban. »Álmos herceg.« Ballada Arany modorában.
– Dolgoznom kell.
– Mit? Kidolgozom én a számpéldáját. Jőjjön, jőjjön. S karon fogta.
– Nem, nem megyek – maradt szava mellett makacsul.
A számtanár költő volt, Rácz Károly ur. Furcsa, de különben nagyon jó
ember. Szemüveggel járt, bár szemüveg nélkül is jól meglátott mindent.
Szokása volt mindig, mikor a tanterembe jött, egy csomó ujságot hozni,
ugy lökni be a lábával az ajtót s felkuporodni az asztalra vagy
valamelyik pad tetejére s ott majd mindig dudorászva olvasgatni. Egyet
kihivott közülünk, annak diktált egy fogós példát. S az osztály
pihenhetett.
Egyébiránt sokszor kijelentette, hogy nincs valami unalmasabb dolog,
mint a mathesis. Nem is bánja, ha nem törjük utána valami nagyon
magunkat. Csak tanuljunk jó modort, ez a fő. Ez a horog, mely nélkül
nincs hal. Rácz ur volt az egész ifjuság kedvence.
Rizs tanár kivezette a másik szobába társait, azután pár percre
visszajött, megsimogatott s ajánlotta, hogy azt a pár felhevült percet
dobjuk a Lethe folyamába. Ő részéről odavetette édesörömest.
– Csupa sziv vagyok, azt láthattátok fiuk eddig is, de mint minden nemes
érzésü ember: – kissé lobbanékony. Ám a báró felséges gavallér, nem
hittem volna. Ilyesmit csak egy báró tehet. Becsülöm.
A hizelgő szavakra csak egy vonás se változott Ádám báró arcán. Hidegen
vette a magasztalásokat s hátat forditott a tanár urnak, ki egész jó
kedvvel távozott.
– Megjegyzem báró ur – szólt még egyszer visszatekintve az ajtóból, ha
helyében vagyok, én is ugy tettem volna. Nincs valami szebb, mint a
gavallérság. Gondolom érzi: hogy én se tettem mást a báró irányában.
Szeretném, ha felfogott volna.
Mint a bünös ember rendesen: ő is alig tudott kifogyni védekezéseiből.
A báró most, mikor már mindennek vége volt, most kezdett el reszketni:
elsápadt és egy perc alatt elaludt. Átöleltem, dörzsöltem, hogy meg ne
haljon és egyszer csak, mikor már egészen elboritottam homlokát, orcáját
könyeimmel – fölvetette szemeit.
– Oh be bolond maga Sándor – szólt mosolyogva. Maga engem mindig
felébreszt. Látja én nem vagyok olyan erős, mint maga. Mindjárt
kimerülök.
– Báró ur, kérem szépen, ne felejtse el – –
Félreforditottam orcámat, mert ugy rángatódzott az ajakam; azt akartam
mondani, hogy ezt a cselekedetét soha el nem felejtem és nem tudtam ezt
a három-négy szót összetenni.
Csak néztem reá, néztem pirosodó, halavány orcáját és néztem, hogy
mosolyog, nevet és egy könyvvel kettőt-hármat a fejemre ütött, hogy ne
legyek olyan nagy szamár, mert itt hagy.
Azért vett fel a báróné, hogy ezt a gyenge, beteges fiut, ha valaki
bántaná: védjem, ki sokkal izmosabb, erősebb vagyok és ime, ő állott az
oltalmamra. Épen ezen gondolkoztam talán és e miatt szégyenlettem
magamat, mikor a báró szól:
– Miért nem rugta mellbe azt a semmirevaló embert? Taszitotta volna ki a
fogát. Oh, milyen gyávák maguk; csak a korcsmában s az utcán tudnak
verekedni. Láttam, mikor Bévárdi egy embert, egy hatalmas fiatal embert
össze vissza korbácsolt, a miért egy durva szóért az visszafelelt. Hát
nem tudta megmondani, hogy a kasznár urnak nincs igaza, engem meg ne
merjen ütni, mert megfojtom. Mire való akkor az embernek esze, ereje, ha
még egy állatnál is ostobább és félénkebb? Maga is ugy viselte magát,
mint egy szánandó eb. Maga mindig gyáva marad.
– Nem, báró ur – pattantam fel az eb szóra – én tudtam volna mit
csináljak, ha otthon vagyok.
– És itt miért nem?
– Mit mond a báróné, ha megtudja, hogy én verekedtem? S ujból?
– Nem az a kérdés, más mit mond: az ön szive mit mond. De igaza van
apámnak, hogy a köznépnek jóformán szive egyátalán nincs is.
A báró ilyenekben fölötte mód fejlettebb eszü volt, mint én; ő már a
harmadik kérdést tette, mikor én még az elsőre alig tudtam felelni.
– Meg fogja a báró ur látni, hogy nekünk van szivünk és mi nem félünk a
haláltól sem. Egyszer az apám testvére a szomszéd faluban cholerában
feküdt, de édes anyám meg otthon tifusban és mi gyerekek igen kicsinyek
voltunk még s apánk szegény. Meghozzák a hirt, hogy Károly bácsi az
utolsót járja. Apám rögtön kocsira ült s bár tudta, hogy a betegség
ragadós, s anyám se tehet semmit: elment, s még az estve ölében haza
hozta a testvérét. És meggyógyitotta. Hát ha mind elkaptuk volna a bajt;
hát ha elkapja anyánk: nem! mondá apám, első a kötelesség, a becsület.
– Jó. Szeretném látni, hogy itt mi volt a kötelesség, mikor magát
felpofozta az a gaz? Ez a becsület?
– Hogy a báróért eltürjem a méltatlanságot.
– Ez szép. No csak Sándor védje a gyávaságát máskor is igy: akkor
magából még igen derék ember lehet valamikor. De nem előttem.
Ha egy furkos bottal a fejem tetejére sujtanak: nem szédülök ugy el,
mint erre a kegyetlen szóra. – –
– Mily kevélyek vagytok, ha egy kis szép dolgot cselekesztek? mekkora
árt fizettettek érette: mily mélyen megalázzátok az embert, hogy
kiforduljon szivünkből képetek, mint a felpanaszolt falat szánkból!
Gondolhattam ilyenformákat, mert elhallgattam, s egy szót se válaszoltam
a báró – hiszem – szeretetteljes vagdalódzásaira. Kimentem a kertbe s
elővettem ajánló leveleimet, hogy – de hát anyám? hát akkor testvéreim?
Most elolvastam azt a levelet is ujból, a mit anyám csak négy nappal
ezelőtt küldött. Tolvajsággal vádolnak otthon, hogy a süket kertésztől
valami galambokat loptam volna és Bévárdi kasznár ur vádol, Ő keresi a
tanukat és ő sürgeti, hogy ez az igazság okvetetlen kiderüljön. Hiszen
eddig senki se vádolt, soha egy tűérőt el nem loptam; uram teremtőm,
hogy kerülök én most ebbe a lopásba? Mi akar ez lenni? Igaz, nagyon
szerettem a galambokat s a könyvemet oda adtam volna egy szép, fehér
gatyás galambért vagy dolgoztam volna érette akármit, de lopni – én? a
ki a bizonyitványaimban is a legjobbat kaptam mindig az erkölcsből.
Soha, se otthon, se az iskolában nem büntettek. Most még ki is
csaphatnak egy galambért, sőt a börtönbe is juthatok, mint az a szegény
zsidó asszony, a kit a papné, gyanuból – egy ezüst kanálért három hétre
lezáratott, hogy majd ott is halt meg.
Ez a pont, hogy ha lezáratnának: a tömlöcben én is meghalhatnék,
megvigasztalt.
Tudtam, hogy Bévárdi ur boszujából történik az egész, mert ártatlan
voltam, elsőben nem is féltem, hanem most emlékeztem, hogy Rizs tanár ur
szólott akkor, hogy a levelet kaptam – valami madártolvajról. És
összenevetett a feleségével.
Tisztán kivehettem, hogy a fellegek erősen tornyosodtak.
Egész ebéd alatt szomoru voltam nagyon; nem a durva bánásmódért, mert
azt szinte elfelejtettem már, nem is a báró igen sértő szavai miatt,
mert láttam a jóságos, szelid tekintetéből, hogy ő nem ugy értette
azokat, hanem a galamblopás nyomódott a szivemre.
Tudtam, hogy van egy régi tanulótársam, az özvegy Dúzs Jánosné korcs,
tolvaj, szabólegény fia, a ki pénzért vagy egy üveg borért mindenre
képes És haragszik is, hogy néhány hozzám szokott galambját
egyszer-egyszer nem adtam vissza.
Anyám irja a levelében, hogy a báróné igen lehordta miattam és bosszusan
panaszolta, hogy szivemben sok gyom maradt még és nem hiszi, hogy ki
lehetne mind irtani. – Miféle gyomok azok fiam? hol szerezted? Itthon
nem. Nem loptál-e valami kést, gombot vagy valamit az uton – Valld be és
én addig kérem térden állva a nagyságos bárónét, hogy a milyen jólelkü,
mert valóságos anyja a koldusoknak – hogy megbocsát. Mi az fiam: nálam
is a napokban gyomlálni kezdett. Azt mondta, én is olyan vagyok, mint a
fiam – – nálam is van mit gyomlálni. Mi ez?«
Mindezek most igen levertek.
Rizs tanár ur és a felesége is szokatlan nyájasak voltak hozzám. Egy-egy
ételből, a miről tudták, hogy igen szeretem – kétszer is tettek a
tányéromra. Tréfálkoztak velem, hogy milyen nagy fejem van, mint egy
tök, de mintha itt-ott ez a tök most be volna horpadva. Sohse busuljak.
A szamárnak is mentől többet ütik, fésülik, annál szebb a szőre.
Ilyen szavakat nem hallottam én otthon soha.
Rácz ur, ki most is – mint számtalanszor – nálunk ebédelt, nem győzött
ezeken eleget nevetni s a báró ur is egészen belejött a kacagásba. Az
apró, fehér kis kutyák mind a székekre, asztalokra szöktek s ugy
ugattak, mintha mindent értenének.
Egy percben elhatároztam, hogy fölkelek s inkább a legszegényebb módon
keresem kenyeremet, de ilyeneket nem tűrök tovább.
Ha nem ugrottam volna olyan hamar a hintóba! Most se Bévárdi urtól nem
kellene tartanom, se ennyi sértegetésnek nem volnék kitéve.
Pedig hogy irigykedtek reám tanulótársaim s az igazgató fiai, hogy én
milyen ur vagyok!
Minden fogás ételnél nagyobbodott a sértegetés.
Mikor már nem birtam és sirni kezdtem, Rizs tanár gunyosan oda nyujtotta
az asztalon át kezét és szólt:
– Tisztelt barátom béküljünk, de ne hogy ragadós legyen a keze. Én
gavallér vagyok s megfogom mutatni, hogy ebben nem is lesz hiány.
Megértett? Ezt a szót jól tartsa meg. Hát a galambok? Mi? Otthon furcsán
turbékolnak – tevé hozzá nagy röhögéssel.
Végre felkeltünk az asztaltól.
Otthon sokszor volt az ebédünk csak krumplileves, itt most öt tál étel –
óh, de az isten ilyen gazdag asztal mellé – mégis egy szegény fiut se
ültessen többé! Hagyja meg a szegényeket szegényekül és ne engedje, hogy
azért a falatért, a mit megesznek, minden hitvány, kedvét tölthesse
rajtuk.
Az én egykori értelmes, bátor és jó feleleteim napról-napra
zavarosabbak, dadogóbbak és silányabbak lettek. Elültettek a báró
mellől, mivel nem voltam többé reá nézve tisztesség és az igazgató-tanár
ur fia foglalta el helyemet. Most már a báró bátran olvashatta a leirt
forditásokat, kidolgozott számpéldákat, sőt azt is megengedte neki a