Az oszlopbáró: Regény - 10
toasztokat. Nem vehettem külön a bárót, hogy ezt a szájas embert
elkergettessem vele. Ott ült a nyakán.
A hidegháti polgári és uri egyesült dalárdák küldöttsége nyitott a
terembe.
Ádám báró, mivel ilyes dolog még nem érte eddig – elsápadt és
reszketett.
Hosszu, hizelgő, égig emelő beszéd után, melyet egy vörös-szőke, sürű
haju, gőgös magatartásu, huszáros bajuszu fiatal ember tartott –
fölajánlotta a küldöttség az elnökséget.
Hallottam a mint az aljegyző ur oda sugta a báró fülébe:
– Egy gyenge százast ezért fiam.
A báró kiegyenesedett és villámló szemekkel fordult a küldöttség felé.
Dadogva mondott nehány szót – s kétszáz forint alapitványt ajánlott fel.
Hirtelen uj küldöttség lépett be, mely hallotta az egetverő éljenzéseket
és magasztalásokat.
A megyei testületek gyámintézete. Sovány tanitók, őszbe csavarodott,
kopott fekete ruhás, de hódoló tekintetü, tisztes férfiak, heten,
nyolcan.
Hozták az ő gyenge elnöki széküket.
– Itt elég lesz huszonöt forint – sugá az aljegyző.
– Huszonöt forint – – hangoztatá a báró – –
Oh istenem – mondám magamban – bár ezeknek a szegény embereknek adott
volna inkább többet. Hiszen a dalárdisták fölbálozzák ugyis; ezek otthon
levő rongyos gyermekeiket takargatták volna be egy kis tisztességesebb
összeggel. Én pirultam, az én orcám égett, mert szerettem a bárót.
Uj ajtónyitások és sorakozások. Ezek már derék, tehetős emberek voltak
jobbára piros, pofók orcával.
A központi borászati-egylet.
Elnöki szék – – száz forint.
– Lelkes éljenzések és kézszoritások és a bor mivelésének dicsérete.
– No – nevetett a báró – lesz még? – kérdé a borászok távozása után.
Csögödi agarász-egylet.
Elnöki szék – száz forint.
Iparszövetkezet – elnöki szék – ötven forint.
Egyetemi ifjak segély-egylete – – elnöki szék.
Már nem lehet. (Mit szemtelenkednek.)
Honvédrokkantak fiók-egylete – elnöki szék – bizony nem lehet, de azért
egy kis segedelem. Öregebb férfiak ajánlatba hozatala. Ej – ej… Pedig…
Csolnak- és korcsolyázó-egylet – diszelnöki szék – –
– Ötszáz forint – – fiam.
– Ötszáz forint – hangzott lelkes éljenzések közben.
Szövőipar – tehenészet, juhászat, kis birtokosok-egylete – elnöki ujabb
meg ujabb székek – –
Csak akkor vettem észre, hogy egy teremből a báróné, a herceg, a
hercegnő s s egy csomó megyei mágnás ur és urhölgy nézik e jeleneteket,
mikor valami kacagás, taps és nehány durva szó szakitotta meg a távozók
éljenzéseit.
– Mennyi éhes kutya – sivitott egy görbe hátu, apróra nyirt, ősz haju,
rák-piros vén ember. Libapál báró. – Majd adtam volna én ennek a sok
szemtelen disznónak korbácsot.
A hölgyek nevettek és éljenezték Ádám bárót. Mily jól viselted magadat
Ádám; pompásan álltál; magnifique, superbe: te egy kész elnök vagy –
hangzottak a dicsérő megjegyzések.
– De hát mi lesz ebből a sok koldulásból – csavargatta bajuszát
kedvetlenül a herceg. Hisz ezt lehetetlen eltürni. Nincs itt policia?
Ezek valóságos zsebmetszők…
– Ez nálunk igy van! hercegséged – mondá az aljegyző ur. – Ősi szokás.
– Hát a magyar igy árulja elnöki székeit – egy gyermekembernek?
Nincsenek itt tisztességes vén emberek, szakférfiak?
– Igen, de elnöki széket mi csak mágnásnak adunk.
– Hát persze – orditott Libapál báró – hogy legyen a ki fizesse az ételt
meg az italt. Jönnének csak én hozzám.
Oh, nagyon gunyos szavakat mondtak a magyarra, hogy nem mertem
föltekinteni; hogy a magyar polgári osztály, egy megvásárolható
csőcselék, hogy – nem, nem, inkább a nyelvemet szakitom ki, semhogy
tovább mondjam.
De a mi ennél is jobban bántott, hogy Ádám báró is kifigurázta a
küldöttségeket; utánozta a szónokok fölfujt modorát, vagy alázatos
hebegését, orrhangból, krákogva, bassus hangon, hogy a nők nem tudtak
hova lenni nevettükben s a férfiak nem tudtak betelni az Ádám báró
oszlopságának dicsőitésével, hogy ebből a kölökből mi lesz még; egy
nagyszerü fickó; egy uj modern oszlop, korbács alakjában, hogy hasitsa a
szemtelen, éhes, talpnyaló ebek hátát – –
És Ádám báró még csipősebbre vette megjegyzéseit – –
De jött a főrendező s jelentette, hogy a nép s a papság teljes
segédlettel várja az urakat, ő Méltóságaikat, Nagyságaikat, ő
hercegségeiket – a templomban.
S megindultak vidám nevetéssel – az isten szine elé!
XIV.
Ádám báró a hazáé.
Minden okos, józan, világi gondolkozásu ember (most már annyi idő után
én is hiszem!) abban a határozott vélekedésben van, hogy inkább nekem is
jót kellett volna nevetnem ezeken a nagyuri mulatságokon, semhogy
fölháborodjam miattuk s elveszitsem a kedvemet. Csak hadd kacagjanak az
urak, de épitsenek, ajándékozzanak és alapitványozzanak – ez a fő. Csak
hadd gunyolja ki Ádám báró egy csomó küldöttség őszinte vagy nem őszinte
hódolatát, de nyuljon könyökig az erszénybe: ez marad meg a történelem
számára. Ki tudja, mikor Cimon levetette felső drága köntösét és
ráakasztotta a koldusokra: ő is nem nevetett-e lelkéből s barátai előtt
nem satyrizálta-e ki a hiu világot? De azért Cimon ma nagy és nemes
lelkü férfiu. Ki tudja Aristides, mikor saját feje betörése árán is
kimondta az igazat, nem gondolt-e arra, hogy ezért őt minden idők dicső
alaknak tartják s a mellett nem a hosszu nyakasság, hóbort vezette-e az
igazi szó kimondásában? Mikor Brutus a haza üdveért kész volt halálra
vetni saját fiait: nem volt-e már meghibázva elméjében? Nem lehet tudni.
És meg lehet a Mucius Scaevola keze elégetése sem tiszta dolog. Meg
lehet.
De e férfiak dicső, fenséges példák és ragyognak jobban, mint a nap;
melegitenek forróbban, mint a nap; és örökebbek, mint a nap.
Gyermekember voltam; azokon a magasztos példákon növekedtem fel és
sokért nem adtam volna, ha hazámért mind a két kezemet elégethetem.
Mondják sokan, nem is ártott volna, most ezeket a keserű dolgokat nem
irogatnám.
Milyen alázattal, szemlesütve mentek a hölgyek a templomba és a magas
uraságok is diszruháikban: kardosan, csattosan, boglárosan,
sarkantyusan, kalpagosan; mily megható tekintettel lépkedtek a fehér
ruhás leánysorok között s mily gyöngéden bólingattak fejökkel az üdvözlő
sokaságnak.
Az öreg István báró felrakta rendjeleit. Jutott egy a háta végére is,
valami kulcs forma, a melle pedig nem is látszott a sok tündöklő
drágaságtól. Kalapját a kezében tartotta, hogy szép, tisztes, jámbor
képét járja meg a fris levegő s csillogó fehér haját, szakállát, nagy
sürű ősz szemöldeit aranyozza be a nap verőfénye. Ugy mosolygott, oly
áhitatosan s ugy lógázta a vékony karjait, mint az oltár előtt a
ministráló káplánok. Nem látszott most belőle: csak a jó ember, az
istenfélő, emberszerető aggastyán, ki boldogan megy nagy fia
eljegyeztetésére. Más se gondolt, de bizonyosan ő nagysága sem most
arra, hogy mily fukar, lelketlen és uzsorás egy ember – otthon. Szóltak
a harangok elébe-elébe, meg a többi uraságok elé.
A báróné, mivel igazán buzgó asszony volt – imádkozott folyvást és
csöndesen sirt, a mint ezt az illedelem eltürte, vagy talán némi részben
kivánta is, és föl-föltekintett a hercegnőre – hogy valjon ő is nem
imádkozik-e és egy kicsit nem sir-e? A hercegné nyaka, füle, keze, karja
tele volt ezereket érő ékszerekkel – ezekre ügyelt tehát – s ezeket
igazgatta hol idébb, hol odább – szorgalmasan.
Ádám báró – óh nem tudtam most ugy nézni reá, mint eddig, holott teljes
meghatottsággal, kikékült, kizöldült arccal haladt az isten háza felé és
meg vagyok győződve, hogy egy csöpp se volt most szivében a csufolódó
gunyból.
Minden nagyszerüen, szivet, lelket megható módon folyt le a kis
templomban – s a báró eljegyzése megtörtént a hercegkisasszonynyal,
valamint az Oláh László mérnöksegéd uré is – Bévárdi Sárikával.
Bévárdi ur egész idő alatt szakadatlanul Oláh urat nézte, de oly
ragyogó, elégedett, boldog tekintettel, hogy ezt látni kellett volna
anyámnak és Juliskának és gondolkoznia a felett, hogy szabad-e egy
szegény leánynak csak a legszerényebb, házassági alkalmat is –
elszalasztani.
Már ez is késő!
Oláh ur egyszer jól odafordult felém s hirtelen mind a három fogsorával
mutatta, hogy: nos, ugy-e ez megtörtént?
Mintha láttam volna, hogy a Németh, Szász és Magyar egyesült családok,
mily megelégedéssel veszik ezt tudomásul és támaszkodnak rögtön a
báróra, bárónéra sőt magára a német hercegre, kinél isten tudja hány jó
hivatal lehet üresedésben.
Nem tagadom, mély fájdalommal éreztem a veszteséget!
E kinzó érzés tehette, hogy sok fényes és megemlitésre méltó jelenet
elveszett szemeim előtt és csak ott ébredtem fel merengéseimből, midőn
délután három órakor megkezdődött a nagy ebéd.
Én a második terembe kerültem, de jó, mert a báróné ugy sem méltatott
egyetlen tekintetre sem. Tudom azért, mert engemet is bünösnek talált a
Juliska elmaradásában.
De Bévárdi ur mint örömapa az első terembe jutott nejével, leányával
együtt. Mellém az uj tanitó ur került Kormos, Tollas és Rétes urakkal,
mint szegény boldogult édes atyám legbensőbb barátaival.
– Itt is igazságtalan a sors – kezdett reá már az első fogás ételnél az
uj tanitó ur – hát nem adhatott volna, bár az én nagyobbik leányomnak is
egy valamire való szerencsét? De értem! a sors is bosszuálló, hogy mért
voltam csupa truccára 12 évig első eminens. Szégyenli ezt a zsarnok
sors, hogy egy egyszerü ember annyi éven át dacolni tudott vele.
Tizenkét évig voltam első eminens – fordult teljes páthossal az én néhai
jó atyám legbensőbb barátaihoz. Te Rétes, te tanulótársam voltál
Debrecenben.
– Igen, két évig ültem ott a jogon.
– Elmondhatod itt a fiatal barátomnak, hogy ki voltam és mi voltam? Ki
nyerte a pályadijakat? És, ki üdvözölte névnapi ünnepélyeiken a
tanárokat? És, ki helyettesitette, ha valamelyik beteg volt? És, ki
kormányozta az ifjuságot, mikor a vén Tulok ablakait be akarta verni, a
miért a vén Tulok igen helyesen egy szemtelen grófocskának azt mondta:
szamár! Én mentettem meg az ifjuság becsületét. Mi a jutalmam? Mellőzés,
üldöztetés – mert tizenkét évig voltam első eminens. És?…
– És nem tudtál fiam – mormogá Rétes, felém fordulva inkább – megférni a
gőg miatt a bőrödben.
– Az csak tiszta öntudat volt. Éreztem, hogy ki vagyok köztetek.
– Leszóltad a tanárainkat, hogy ostobák – mire való volt ez?
– Miért nem tanultak? Évről-évre ugyanazt darálták, ugyanazon hibákkal.
– S mindenkivel összevesztél, a ki nem hajolt meg előtted.
– Belőled a régi bosszu beszél, Rétes! – s hátat forditott a
tanulótársnak.
Bele tenyerelt majdnem a sültes-tálba s evett hatalmasan és ivott sürűn,
s egy-egy könye perdült a pohárba.
– A nyomoruság nagy ur – sugá fülembe Rétes – elvette a szolgálóját,
mikor vehette volna a professzor Ágnesét. Ágnes, igaz, vén, sovány leány
volt, de professzor lehetett volna utána. Most? a mit vetett: arassa.
Az uj tanitó ur gyuladt képpel, lesütött szemekkel odább-odább huzódott
tőlünk, s maga elé szedegette a gazdátlan tele üvegeket.
Szerettem volna mellé ülni, hogy egy szót szóljak neki – mit? hogy mégis
ne busuljon – talán még megfordulhat a sors – hiszen jó az isten!
Néztem, néztem, s hogy láttam, mint csurognak a könyei – fölkeltem, de
az emberek is mind fölkeltek, valami toasztot hallgattak.
– A báró beszél, az ifju beszél, ah, be dicső fiu, abból lesz az ember!
– Éljen – kiabálták már előre.
– Fiu! – üt valaki e toaszt után nemsokára a vállamra – te neked velem
kell innod. Te tetszel nekem. Tudod-e, hogy a báró nagyon szeret?
Tudod-e?
Összenézett apám három benső barátja, s közelébb tolta hozzám tele
poharát.
– Igyunk – kiáltotta valaki, az aljegyző ur. Töltsünk poharat.
S ki kellett üritenem a kemény vörös bort.
Hamar odabent egymásután sok, zajos pohárköszöntő hangzott s nekünk
mindnyájára kellett innunk.
Pompás legény vagy te Ilyés, te nagyszerüen iszol – dicsért az aljegyző,
téged beosztunk a megyéhez. Mellém osztalak. Igyál. Urak! igyunk a
báróért.
Sohasem éreztem még igy a bor hatását. Ereimben forrott a vér, mind
szüntelen nevetni akartam – (és restellem): csókolózni. Ha Ádám báró
idejő, bizonyosan össze-visszacsókolom.
– Hej, kedves öcsém, simogatott Kormos Pál ur, ha beszélne az ifju
báróval, csak egy szavába kerülne – milyen hálás lennék, a tatájának
legkedvesebb barátja voltam – ugy-e megteszi?
– Bolond szerencséje van öcsém – magasztalt Rétes ur – biztos a fölfelé
haladása. Vigyázzon, el ne essék. Fogja meg kezét – a bárónak, magasra
mehet. Vigyázzon. Hej, ha szegény boldogult barátom látná, minő ember
lett a fiából, milyen szerencsés! – teringettét minő szerencsés.
S a tányérom mellé tolta folyamodását.
– Mit akarsz te itt? szóltam legkisebb fiutestvéremhez, ki észrevétlenül
odafurakodott mellém. Már alkonyat volt.
– A mama – huzta le fejemet öcsém – azt kérdezteti, miért hivatja Sándor
bácsi?
– Én? ütődtem meg egyszerre – hogy a mámor kezdett kiszökni a fejemből –
én Jánoska nem hivattam, hogy hivattam volna. Hol van anyám?
– A folyosón. Olyan cukrot, mint a ki ott van az üvegen – mutatott a kis
fiu a csemegés tál felé – a báró bácsi is hozott Juliskának.
– Hát a báró? te – mit beszélsz? Szólj.
– Hova, hova barátom s – fogott meg erős szoritással az aljegyző ur –
innét nem fiu, mig egy pohár bort meg nem iszunk. De kettőt – –
– Anyámmal kell beszélnem.
– Azzal holnap is ráérsz. Most igyál – kevés örömödet a borba találd.
S széles, vastag szájával nevetett az aljegyző, de olyan csufosan, hogy
meghült bennem a vér. Kirántottam magamat a kezei közül s székeken,
asztalokon keresztül törve – kifelé siettem.
– Megálljon, ragadta meg vállamat Rétes ur – maradjon, teremtette,
maradjon! Fogadjon nekem szót, én az apja legbensőbb…
– Hadd megyek – kiáltám.
– Ne törje össze fiatal ember a szerencséjét. Álljon meg. Ne halljon meg
minden bolondot és ne lásson meg minden gyerekséget. Magáé a fényes jövő
– tudja mit? – Küszködött velem, hogy leteperjen – én a boldogult atyja
legbensőbb jó… Vigyázzon a szerencséjére…
Szerencsésen elszabadultam.
Mint a villám értem el lakásunkat.
Gyenge világosság verődött keresztül a függönyön.
Hallottam az erdőcskéből a Rétes ur hangját – te megállj! de ugyanekkor
a lámpa csekély fénye mellett az ablaknál ott támaszkodott – apám, reám
szegezett tekintettel.
Az ajtó be volt zárva.
– Juliska itthon vagy? döngettem az ajtón, mint a bolond.
Valami zuhanást és éles sikojt hallottam.
– Nyissák ki ezt az ajtót – mert feltöröm.
Be kellett törnöm. Ahogy beestem: szökött ki az ablakon Ádám báró…
Utána vetettem magamat.
Ah, de egy nyomorult, szegény ifju mit kergessen egy oszlopbárót? Ő a
hazáé!
Kabátja darabja itt a kezemben – de a mi becsületünk hol?
elkergettessem vele. Ott ült a nyakán.
A hidegháti polgári és uri egyesült dalárdák küldöttsége nyitott a
terembe.
Ádám báró, mivel ilyes dolog még nem érte eddig – elsápadt és
reszketett.
Hosszu, hizelgő, égig emelő beszéd után, melyet egy vörös-szőke, sürű
haju, gőgös magatartásu, huszáros bajuszu fiatal ember tartott –
fölajánlotta a küldöttség az elnökséget.
Hallottam a mint az aljegyző ur oda sugta a báró fülébe:
– Egy gyenge százast ezért fiam.
A báró kiegyenesedett és villámló szemekkel fordult a küldöttség felé.
Dadogva mondott nehány szót – s kétszáz forint alapitványt ajánlott fel.
Hirtelen uj küldöttség lépett be, mely hallotta az egetverő éljenzéseket
és magasztalásokat.
A megyei testületek gyámintézete. Sovány tanitók, őszbe csavarodott,
kopott fekete ruhás, de hódoló tekintetü, tisztes férfiak, heten,
nyolcan.
Hozták az ő gyenge elnöki széküket.
– Itt elég lesz huszonöt forint – sugá az aljegyző.
– Huszonöt forint – – hangoztatá a báró – –
Oh istenem – mondám magamban – bár ezeknek a szegény embereknek adott
volna inkább többet. Hiszen a dalárdisták fölbálozzák ugyis; ezek otthon
levő rongyos gyermekeiket takargatták volna be egy kis tisztességesebb
összeggel. Én pirultam, az én orcám égett, mert szerettem a bárót.
Uj ajtónyitások és sorakozások. Ezek már derék, tehetős emberek voltak
jobbára piros, pofók orcával.
A központi borászati-egylet.
Elnöki szék – – száz forint.
– Lelkes éljenzések és kézszoritások és a bor mivelésének dicsérete.
– No – nevetett a báró – lesz még? – kérdé a borászok távozása után.
Csögödi agarász-egylet.
Elnöki szék – száz forint.
Iparszövetkezet – elnöki szék – ötven forint.
Egyetemi ifjak segély-egylete – – elnöki szék.
Már nem lehet. (Mit szemtelenkednek.)
Honvédrokkantak fiók-egylete – elnöki szék – bizony nem lehet, de azért
egy kis segedelem. Öregebb férfiak ajánlatba hozatala. Ej – ej… Pedig…
Csolnak- és korcsolyázó-egylet – diszelnöki szék – –
– Ötszáz forint – – fiam.
– Ötszáz forint – hangzott lelkes éljenzések közben.
Szövőipar – tehenészet, juhászat, kis birtokosok-egylete – elnöki ujabb
meg ujabb székek – –
Csak akkor vettem észre, hogy egy teremből a báróné, a herceg, a
hercegnő s s egy csomó megyei mágnás ur és urhölgy nézik e jeleneteket,
mikor valami kacagás, taps és nehány durva szó szakitotta meg a távozók
éljenzéseit.
– Mennyi éhes kutya – sivitott egy görbe hátu, apróra nyirt, ősz haju,
rák-piros vén ember. Libapál báró. – Majd adtam volna én ennek a sok
szemtelen disznónak korbácsot.
A hölgyek nevettek és éljenezték Ádám bárót. Mily jól viselted magadat
Ádám; pompásan álltál; magnifique, superbe: te egy kész elnök vagy –
hangzottak a dicsérő megjegyzések.
– De hát mi lesz ebből a sok koldulásból – csavargatta bajuszát
kedvetlenül a herceg. Hisz ezt lehetetlen eltürni. Nincs itt policia?
Ezek valóságos zsebmetszők…
– Ez nálunk igy van! hercegséged – mondá az aljegyző ur. – Ősi szokás.
– Hát a magyar igy árulja elnöki székeit – egy gyermekembernek?
Nincsenek itt tisztességes vén emberek, szakférfiak?
– Igen, de elnöki széket mi csak mágnásnak adunk.
– Hát persze – orditott Libapál báró – hogy legyen a ki fizesse az ételt
meg az italt. Jönnének csak én hozzám.
Oh, nagyon gunyos szavakat mondtak a magyarra, hogy nem mertem
föltekinteni; hogy a magyar polgári osztály, egy megvásárolható
csőcselék, hogy – nem, nem, inkább a nyelvemet szakitom ki, semhogy
tovább mondjam.
De a mi ennél is jobban bántott, hogy Ádám báró is kifigurázta a
küldöttségeket; utánozta a szónokok fölfujt modorát, vagy alázatos
hebegését, orrhangból, krákogva, bassus hangon, hogy a nők nem tudtak
hova lenni nevettükben s a férfiak nem tudtak betelni az Ádám báró
oszlopságának dicsőitésével, hogy ebből a kölökből mi lesz még; egy
nagyszerü fickó; egy uj modern oszlop, korbács alakjában, hogy hasitsa a
szemtelen, éhes, talpnyaló ebek hátát – –
És Ádám báró még csipősebbre vette megjegyzéseit – –
De jött a főrendező s jelentette, hogy a nép s a papság teljes
segédlettel várja az urakat, ő Méltóságaikat, Nagyságaikat, ő
hercegségeiket – a templomban.
S megindultak vidám nevetéssel – az isten szine elé!
XIV.
Ádám báró a hazáé.
Minden okos, józan, világi gondolkozásu ember (most már annyi idő után
én is hiszem!) abban a határozott vélekedésben van, hogy inkább nekem is
jót kellett volna nevetnem ezeken a nagyuri mulatságokon, semhogy
fölháborodjam miattuk s elveszitsem a kedvemet. Csak hadd kacagjanak az
urak, de épitsenek, ajándékozzanak és alapitványozzanak – ez a fő. Csak
hadd gunyolja ki Ádám báró egy csomó küldöttség őszinte vagy nem őszinte
hódolatát, de nyuljon könyökig az erszénybe: ez marad meg a történelem
számára. Ki tudja, mikor Cimon levetette felső drága köntösét és
ráakasztotta a koldusokra: ő is nem nevetett-e lelkéből s barátai előtt
nem satyrizálta-e ki a hiu világot? De azért Cimon ma nagy és nemes
lelkü férfiu. Ki tudja Aristides, mikor saját feje betörése árán is
kimondta az igazat, nem gondolt-e arra, hogy ezért őt minden idők dicső
alaknak tartják s a mellett nem a hosszu nyakasság, hóbort vezette-e az
igazi szó kimondásában? Mikor Brutus a haza üdveért kész volt halálra
vetni saját fiait: nem volt-e már meghibázva elméjében? Nem lehet tudni.
És meg lehet a Mucius Scaevola keze elégetése sem tiszta dolog. Meg
lehet.
De e férfiak dicső, fenséges példák és ragyognak jobban, mint a nap;
melegitenek forróbban, mint a nap; és örökebbek, mint a nap.
Gyermekember voltam; azokon a magasztos példákon növekedtem fel és
sokért nem adtam volna, ha hazámért mind a két kezemet elégethetem.
Mondják sokan, nem is ártott volna, most ezeket a keserű dolgokat nem
irogatnám.
Milyen alázattal, szemlesütve mentek a hölgyek a templomba és a magas
uraságok is diszruháikban: kardosan, csattosan, boglárosan,
sarkantyusan, kalpagosan; mily megható tekintettel lépkedtek a fehér
ruhás leánysorok között s mily gyöngéden bólingattak fejökkel az üdvözlő
sokaságnak.
Az öreg István báró felrakta rendjeleit. Jutott egy a háta végére is,
valami kulcs forma, a melle pedig nem is látszott a sok tündöklő
drágaságtól. Kalapját a kezében tartotta, hogy szép, tisztes, jámbor
képét járja meg a fris levegő s csillogó fehér haját, szakállát, nagy
sürű ősz szemöldeit aranyozza be a nap verőfénye. Ugy mosolygott, oly
áhitatosan s ugy lógázta a vékony karjait, mint az oltár előtt a
ministráló káplánok. Nem látszott most belőle: csak a jó ember, az
istenfélő, emberszerető aggastyán, ki boldogan megy nagy fia
eljegyeztetésére. Más se gondolt, de bizonyosan ő nagysága sem most
arra, hogy mily fukar, lelketlen és uzsorás egy ember – otthon. Szóltak
a harangok elébe-elébe, meg a többi uraságok elé.
A báróné, mivel igazán buzgó asszony volt – imádkozott folyvást és
csöndesen sirt, a mint ezt az illedelem eltürte, vagy talán némi részben
kivánta is, és föl-föltekintett a hercegnőre – hogy valjon ő is nem
imádkozik-e és egy kicsit nem sir-e? A hercegné nyaka, füle, keze, karja
tele volt ezereket érő ékszerekkel – ezekre ügyelt tehát – s ezeket
igazgatta hol idébb, hol odább – szorgalmasan.
Ádám báró – óh nem tudtam most ugy nézni reá, mint eddig, holott teljes
meghatottsággal, kikékült, kizöldült arccal haladt az isten háza felé és
meg vagyok győződve, hogy egy csöpp se volt most szivében a csufolódó
gunyból.
Minden nagyszerüen, szivet, lelket megható módon folyt le a kis
templomban – s a báró eljegyzése megtörtént a hercegkisasszonynyal,
valamint az Oláh László mérnöksegéd uré is – Bévárdi Sárikával.
Bévárdi ur egész idő alatt szakadatlanul Oláh urat nézte, de oly
ragyogó, elégedett, boldog tekintettel, hogy ezt látni kellett volna
anyámnak és Juliskának és gondolkoznia a felett, hogy szabad-e egy
szegény leánynak csak a legszerényebb, házassági alkalmat is –
elszalasztani.
Már ez is késő!
Oláh ur egyszer jól odafordult felém s hirtelen mind a három fogsorával
mutatta, hogy: nos, ugy-e ez megtörtént?
Mintha láttam volna, hogy a Németh, Szász és Magyar egyesült családok,
mily megelégedéssel veszik ezt tudomásul és támaszkodnak rögtön a
báróra, bárónéra sőt magára a német hercegre, kinél isten tudja hány jó
hivatal lehet üresedésben.
Nem tagadom, mély fájdalommal éreztem a veszteséget!
E kinzó érzés tehette, hogy sok fényes és megemlitésre méltó jelenet
elveszett szemeim előtt és csak ott ébredtem fel merengéseimből, midőn
délután három órakor megkezdődött a nagy ebéd.
Én a második terembe kerültem, de jó, mert a báróné ugy sem méltatott
egyetlen tekintetre sem. Tudom azért, mert engemet is bünösnek talált a
Juliska elmaradásában.
De Bévárdi ur mint örömapa az első terembe jutott nejével, leányával
együtt. Mellém az uj tanitó ur került Kormos, Tollas és Rétes urakkal,
mint szegény boldogult édes atyám legbensőbb barátaival.
– Itt is igazságtalan a sors – kezdett reá már az első fogás ételnél az
uj tanitó ur – hát nem adhatott volna, bár az én nagyobbik leányomnak is
egy valamire való szerencsét? De értem! a sors is bosszuálló, hogy mért
voltam csupa truccára 12 évig első eminens. Szégyenli ezt a zsarnok
sors, hogy egy egyszerü ember annyi éven át dacolni tudott vele.
Tizenkét évig voltam első eminens – fordult teljes páthossal az én néhai
jó atyám legbensőbb barátaihoz. Te Rétes, te tanulótársam voltál
Debrecenben.
– Igen, két évig ültem ott a jogon.
– Elmondhatod itt a fiatal barátomnak, hogy ki voltam és mi voltam? Ki
nyerte a pályadijakat? És, ki üdvözölte névnapi ünnepélyeiken a
tanárokat? És, ki helyettesitette, ha valamelyik beteg volt? És, ki
kormányozta az ifjuságot, mikor a vén Tulok ablakait be akarta verni, a
miért a vén Tulok igen helyesen egy szemtelen grófocskának azt mondta:
szamár! Én mentettem meg az ifjuság becsületét. Mi a jutalmam? Mellőzés,
üldöztetés – mert tizenkét évig voltam első eminens. És?…
– És nem tudtál fiam – mormogá Rétes, felém fordulva inkább – megférni a
gőg miatt a bőrödben.
– Az csak tiszta öntudat volt. Éreztem, hogy ki vagyok köztetek.
– Leszóltad a tanárainkat, hogy ostobák – mire való volt ez?
– Miért nem tanultak? Évről-évre ugyanazt darálták, ugyanazon hibákkal.
– S mindenkivel összevesztél, a ki nem hajolt meg előtted.
– Belőled a régi bosszu beszél, Rétes! – s hátat forditott a
tanulótársnak.
Bele tenyerelt majdnem a sültes-tálba s evett hatalmasan és ivott sürűn,
s egy-egy könye perdült a pohárba.
– A nyomoruság nagy ur – sugá fülembe Rétes – elvette a szolgálóját,
mikor vehette volna a professzor Ágnesét. Ágnes, igaz, vén, sovány leány
volt, de professzor lehetett volna utána. Most? a mit vetett: arassa.
Az uj tanitó ur gyuladt képpel, lesütött szemekkel odább-odább huzódott
tőlünk, s maga elé szedegette a gazdátlan tele üvegeket.
Szerettem volna mellé ülni, hogy egy szót szóljak neki – mit? hogy mégis
ne busuljon – talán még megfordulhat a sors – hiszen jó az isten!
Néztem, néztem, s hogy láttam, mint csurognak a könyei – fölkeltem, de
az emberek is mind fölkeltek, valami toasztot hallgattak.
– A báró beszél, az ifju beszél, ah, be dicső fiu, abból lesz az ember!
– Éljen – kiabálták már előre.
– Fiu! – üt valaki e toaszt után nemsokára a vállamra – te neked velem
kell innod. Te tetszel nekem. Tudod-e, hogy a báró nagyon szeret?
Tudod-e?
Összenézett apám három benső barátja, s közelébb tolta hozzám tele
poharát.
– Igyunk – kiáltotta valaki, az aljegyző ur. Töltsünk poharat.
S ki kellett üritenem a kemény vörös bort.
Hamar odabent egymásután sok, zajos pohárköszöntő hangzott s nekünk
mindnyájára kellett innunk.
Pompás legény vagy te Ilyés, te nagyszerüen iszol – dicsért az aljegyző,
téged beosztunk a megyéhez. Mellém osztalak. Igyál. Urak! igyunk a
báróért.
Sohasem éreztem még igy a bor hatását. Ereimben forrott a vér, mind
szüntelen nevetni akartam – (és restellem): csókolózni. Ha Ádám báró
idejő, bizonyosan össze-visszacsókolom.
– Hej, kedves öcsém, simogatott Kormos Pál ur, ha beszélne az ifju
báróval, csak egy szavába kerülne – milyen hálás lennék, a tatájának
legkedvesebb barátja voltam – ugy-e megteszi?
– Bolond szerencséje van öcsém – magasztalt Rétes ur – biztos a fölfelé
haladása. Vigyázzon, el ne essék. Fogja meg kezét – a bárónak, magasra
mehet. Vigyázzon. Hej, ha szegény boldogult barátom látná, minő ember
lett a fiából, milyen szerencsés! – teringettét minő szerencsés.
S a tányérom mellé tolta folyamodását.
– Mit akarsz te itt? szóltam legkisebb fiutestvéremhez, ki észrevétlenül
odafurakodott mellém. Már alkonyat volt.
– A mama – huzta le fejemet öcsém – azt kérdezteti, miért hivatja Sándor
bácsi?
– Én? ütődtem meg egyszerre – hogy a mámor kezdett kiszökni a fejemből –
én Jánoska nem hivattam, hogy hivattam volna. Hol van anyám?
– A folyosón. Olyan cukrot, mint a ki ott van az üvegen – mutatott a kis
fiu a csemegés tál felé – a báró bácsi is hozott Juliskának.
– Hát a báró? te – mit beszélsz? Szólj.
– Hova, hova barátom s – fogott meg erős szoritással az aljegyző ur –
innét nem fiu, mig egy pohár bort meg nem iszunk. De kettőt – –
– Anyámmal kell beszélnem.
– Azzal holnap is ráérsz. Most igyál – kevés örömödet a borba találd.
S széles, vastag szájával nevetett az aljegyző, de olyan csufosan, hogy
meghült bennem a vér. Kirántottam magamat a kezei közül s székeken,
asztalokon keresztül törve – kifelé siettem.
– Megálljon, ragadta meg vállamat Rétes ur – maradjon, teremtette,
maradjon! Fogadjon nekem szót, én az apja legbensőbb…
– Hadd megyek – kiáltám.
– Ne törje össze fiatal ember a szerencséjét. Álljon meg. Ne halljon meg
minden bolondot és ne lásson meg minden gyerekséget. Magáé a fényes jövő
– tudja mit? – Küszködött velem, hogy leteperjen – én a boldogult atyja
legbensőbb jó… Vigyázzon a szerencséjére…
Szerencsésen elszabadultam.
Mint a villám értem el lakásunkat.
Gyenge világosság verődött keresztül a függönyön.
Hallottam az erdőcskéből a Rétes ur hangját – te megállj! de ugyanekkor
a lámpa csekély fénye mellett az ablaknál ott támaszkodott – apám, reám
szegezett tekintettel.
Az ajtó be volt zárva.
– Juliska itthon vagy? döngettem az ajtón, mint a bolond.
Valami zuhanást és éles sikojt hallottam.
– Nyissák ki ezt az ajtót – mert feltöröm.
Be kellett törnöm. Ahogy beestem: szökött ki az ablakon Ádám báró…
Utána vetettem magamat.
Ah, de egy nyomorult, szegény ifju mit kergessen egy oszlopbárót? Ő a
hazáé!
Kabátja darabja itt a kezemben – de a mi becsületünk hol?