Az igazi humoristák: Cikkek a magyar nép humoráról - 4

Total number of words is 3780
Total number of unique words is 1974
30.5 of words are in the 2000 most common words
43.5 of words are in the 5000 most common words
48.9 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
tetemeit, és nem fogja elárulni egyetlen vonással sem, hogy ez neki
kellemetlen.
S minden azt fogja hirdetni örökkön-örökké, hogy ami vele történik,
abban ő nem lát semmi különöset, az mind az ő meghagyásából esik.

IV. Hogy vette be falunk hőse Suska Mihály Branyickót.
(Elbeszéli ő maga.)
Megüzente Kossuth pecsétes levélben, az lesz a fővezér, aki Branyickót
beveszi, Schlickket agyonüti. Hanem ’iszen több sem kellett az én uram
Guyonnak, fuvatja a marsot… nyergelnek a huszárok.
Trappolva indultunk, galoppba folytattuk, heted napon délre – delet
harangoztak, Branyickóhoz értünk. Óriás fellegvár, az egekbe nyuló, s
köröskörül olyan magas fal szegélyzi, hogy tán vége sincsen, mert ahol
végződnék, felhők ülnek rajta. Hát még a várkapu? Az aztán a kapu. Merő
vasból készült. Dolgozott ezen tán kilencszáz kovács is mig
kikalapálta!…
Az én uram Guyon igy szólt hozzám, amint a vár elé értünk.
– Van-e keszkenőd Miska?
– Van tekintetes uram: idadta az Örzsi a magáét, ahogy otthonról
eljöttem.
– Fehér-e?
– Akár a fehér galamb tekintetes uram.
– No hát akkor tüzd föl egy póznára… s eredj át parlamentair-nek
Schlickhez, tisztelem alásan, adja át a várat, – mert különben
beveszszük.
Azon módon cselekedtem. Schlick haragosan nézett rám azzal az egyetlen
szemével, mely olyan maró zöld volt, mint a hólyaghuzó bogár ködmöne.
– Ki vagy? Mit akarsz?
– Én bizony Suska Mihály káplár volnék – mondám megsodorintva a
bajuszomat, a tekintetes Guyon Rikárd ur küld a teens urhoz, azzal az
üzenettel, hogy ne restelje az ur föladni a várat, mert sokan vagyunk
odalent.
Schlick erre a szóra ugy a földhöz vágta dühében a legszebbik
tajtékpipáját, hogy hetvenhétezer darabra mállott szét.
– Mondja meg kend az urának, hogy kendteknél különb emberek sem tudták
Branyickót bevenni. Nem adom föl. Ha beveszik, kalapot emelek kendtek
előtt.
Megvittem a választ betüről betüre; dühbe is jött Guyon s rohamot
vezényelt. Ropogott a puska, menydörgött az ágyu, s piros rózsát vetett
el a fehér havon.
Folyt a jó magyar vér, pedig hiába folyt, madár sem jut oda, ahová mi
vágyunk, teljes lehetetlen Branyickót bevenni, olyan hadseregnek, melyet
anyák szültek. Mondtam is Guyonnak. S nyomban is belátta.
– Forduljunk hát vissza! mondá szomoruan s két diónyi könycsepp gurult
le szeméből végig a dolmányon.
Furcsa két csöpp volt az; az ő dolmányán futott s mégis az én szivemet
égette. Nekikeseredtem s mielőtt otthagytuk volna az áldástalan munkát,
még egyszer körüljártam a várat. Valami homályos sejtelem hánykolódott
az agyvelőmben, hogy még sem lehet a németnek hinni, mint minden
dolgában, gaukleriának kell lenni ebben is. Amint mondom, körüljártam az
egész környéket, itt is, ott is megvizsgáltam a falat, a bástyát; erős,
izmos minden, golyó át nem furja, ember le nem dönti.
Amint a várkapuhoz értem s látom az uramat, hogy ott a had élén
visszavonulásra osztogat parancsot, halavány orczáin a bánat sötétlik, s
keserüségemben kihuzom a kardom, hogy kétfelé törjem, egyszerre megkap a
szilaj düh s olyat vágok lapjával a vaskapura, a föld is megingott a
sulyos csapástól.
S ime szemkáprázat… amint odanézek, ökölnyi rés támadt a vas
alkotványon. Nem igazi vas volt, csak vastag papiros vasszinüre festve.
Ez az orr nem utolsó orr! Megszagoltam én azt, hogy csalással van a
német alvópárnája bélelve.
El is kiáltottam torkom szakadtából:
– Bevettem a várat!
Lett öröm, hangzott, a diadal-kiáltás. Egy pillanat alatt ott hevert a
kapu darabokra tépve; a másik pillanatban pedig már a vár udvarán
voltunk. Én és uram Guyon jártunk a legelől. S mire a lépcsőkön kivont
kardjainkkal fölfelé robogtunk, nemzetiszin zászló lobogott a váron, nem
is egy, ha tiz is.
Mint vérszomjas tigris ugy szaladgáltam be a termeket.
– Hol van Schlick? Merre van Schlick? Hadd emelje hát meg most azt a
kalapot.
De Schlick már nem volt ott. Schlicknek nem volt ideje kalapot emelni.
Elmenekült valami alaguton.
Öreg hiba volt az; Guyon Rikárdnak minha csak az orra vére folyt volna,
semmibe sem vette a tengernyi dicsőséget, mert hát Branyickó bevétele
csak fele volt a nekünk osztott munkának; Branyickót bevenni s Schlicket
agyonütni, ez volt a parancsolat.
Szomoruan járt kelt egész estig; akkor is hamar feküdt le, mint akit
bánt valami, mint aki az álmokhoz apellál az ébrenléttől, különb
hangulatért.
Magam is igy voltam, de nem feküdtem le. Ott hagytam társaimat s
lementem a várkertbe. – Maig sem birom megmondani mi vitt le… Nem egyéb
ez, ha mondom, mint valami sajátságos hadiösztön… katonai tálentum.
A hold bevilágitotta a hóval boritott kertet ezüst szinüre… huszasokat
lehetett volna belőle veretni. – A kert kellő közepén egy kerekes kut
állott.
A katonai tálentum éppen a kuthoz vonzott ellenállhatlanul. A vödör
félig le volt eresztve s amint a hold odavilágitott, megrezzenve látom,
hogy a vödörben egy német gugol.
– Ki vagy?
– Jaj, huzz ki jó vitéz – kiáltja nyöszörgő hangon a boldogtalan – én
Schlick vagyok a várkommendáns, neked adom feleségül a legkisebb
lányomat s ráadásul egy negyedrész vármegyét.
Szép volt az igéret, megis csiklandozta a lelkemet. Kezdtem fölfelé
csavarni a csikorgó kereket. De amikor huzom, egyszerre csak szivembe
nyilallik az önvád… „Mihály, Mihály, mi az ördögöt mivel kend? Ezt a
kolonczot huzza ki kend – nemzete veszedelmére? Hát ilyen ember kend
Suska Mihály?“
Megmozdult bennem ez a jó magyar sziv, s visszafelé forditá a kezemet.
Lefelé igazitottam a kereket.
Robogva foszlott le a lánc, nagyott loccsant a vödör, mikor a vizbe ért.
Egy haldokló jajkiáltását kellett eltompitania. Nem is hallatszott abból
semmi. Hirtelen összecsapott a viz fölötte, s legfeljebb egy percig
gyürüzött utána.
Nagyot fohászkodtam.
Most már egészen teljes lett a diadal.
Branyickót bevettem, Schlicket agyonütöttem. Most már az eső se moshatja
le rólam a generálisságot.
S megis lettem volna, olyan igaz, mint a hogy itt kendtekkel most ezt a
tengerit morzsolom, – hanem hát mi nem történt?
Másnap a németek valami hitvány közlegénynek kiszurták az egyik szemét,
ráadták a Schlick ruháit, s szentül állitották, hogy az senki más, mint
maga Schlick.
S ezt a gyalázatos csalást csak én magam tudtam, csak én magam sinylem.

V. Falunk véneinek édes visszaemlékezése azokra a régi boldog időkre, a
mikor még rosszabb világ volt.
Régi történet már ez. Egészen más idők jártak, más emberek éltek. Tán a
só is sósabb volt még akkor! Tiz ember sok ha van a faluban, aki még
emlékszik s emlegeti azt a boldog kort, mikor egy váltó garas volt a bor
itcéje, mikor az volt a legjelesebb szónok, ki a legnagyobb bunkós
bottal jött a megyegyülésre, a legtekintélyesebb ur, kinek a legkülönb
tajtpipa lógott a szájában s az tartatott a legszabadelvübb hazafinak,
aki legszebben fütyülte el a „Rákóczy-nótát.“
Prokátorok nem nyuzták a világot; legföljebb az volt honorariumuk, hogy
a katholikus kliens ebédre invitálta meg ügyvédjét, a lutheránus azt
mondta: „köszönöm barátom uram, legyünk per tu;“ – mig a kalvonista
egyszerüen azon biztatással rótta le perköltségeit: „aztán hallja az ur,
ha valami akar lenni a restóráción, csak nekem szóljon“ Finánc nem
szaglászott a magyar ember dohányzacskójában, végrehajtó nem
garázdálkodott tizgarasos meghivásokkal; régi szolgabirák csak akkor
hitták magukhoz a nemes embert, ha ebédet adtak.
Minden máskép volt. Az ország összes évi irodalmát meglehetett olvasni
nyolc garason a „kassai kalendáriom“-ból, már t. i. aki olyan bolond
volt, hogy nemcsak megvette, hanem tetejébe még el is olvasta.
A vármegye hatalmasabb volt mint az ország. A két kopottfejü oroszlán a
megyeház homlokzatán olyan méltósággal bámult le erre a komisz Európára,
mintha azon tünődne, ugyan hány világrészt egyék meg früstökre.
Minden hirdette a megye hatalmát. A hajdu tarsolyára himzett N. V.
betütől kezdve egész a székváros közepén emelkedő palotáig, melynek
födeléről varju-sereg károg rémletesen, mintha fölolvasást tartana
észleleteiről, hogy a legszebb, legmagasabb ház mindenütt a börtön;
annak van legtöbb lakója.
A börtön, deres s mogyorófabot jelvényei alatt összpontosult a
társadalom fönnállásának logikája. Nem az emberek kedveért van a
mogyorófa-pálca, hanem megforditva, hogy a szolgabirónak nemes hevében
legyen kin tölteni mérgét. Ez volt az uralkodó vélemény, minélfogva
külön büntető-kodex volt minden egyes szolgabiró, ki ha unalmában
rádiktáltatott az emberfiára olvasatlan huszonötöt, pipogya ujságirók ki
nem kürtölhették a lapokban. Először, mert nem is voltak lapok, de
másodszor, ha lettek volna is, ugysem olvasta volna senki, aztán meg
harmadszor… statárium neki az akasztófáravalónak, ha a vármegye dolgába
merné magát ártani!
Könyv, tudomány nem háborgatta álmainkat. Tudtunk mi mindent: nem volt
már a világon semmi megtanulni valónk; mert vagy arról beszél a bolondos
ánglus ezer megirt könyvében, ami ugyis benne van a „Corpus Juris“-ban
és akkor fölösleges, vagy arról beszél, ami nincs benne és akkor
ostobaság. Tertium non datur. Ha pedig tudományos ember produkálásáról
van szó – ott van Széchenyi Pista! Azzal tessék diskurálni! Gondolkozik
az mindnyájunk helyett.
A „Haladás“ szót kiküszöbölte a „vis inertiae“ a nemzet szótárából.
Ismeretlen pogány mondat volt. Inkább neki támaszkodtunk az
ellenkezőnek. Még a „Hármas Kis Tükör“ bölcs összecsinálója is ilyeket
irt ékes karmenekben.
„Nógrád vármegyében kell járni nagy sáron.“
Még én is ugy tanultam valaha. A tiszteletreméltó sár, melybe belefulnak
a haszontalan uj eszmék beleolvadt cimerünkbe. Ugy néztük, mint megannyi
aranyat. Jó volt az nekünk! Nem kell közlekedési ut; mi az
istennyilának? – Magunk csak kivontatjuk magunkat paraszt forsponttal a
szomszéd faluig, hol valamire való tarokk-kompánia csak összetákolódik;
idegen vármegyéből való ember meg hadd busuljon rajta, mint jőjjön ide,
ha – nem lehet.
Legalább nem akad ránk a német ebben az átkozott sárban.
És az igaz, hogy a német nem is akadt ránk, hanem a helyett idetalált
egy a németnél is nagyobb hatalom, a „Liberalismus.“
Az is ugy jött ide, hogy előbb megtanult röpülni.
… Világot boritó szárnyait összecsapta felettünk, lehelete összevegyült
a haza levegőjével, melyet ki magába szivott, elkezdett beszélni mint a
mákonyivó, soha nem hallott bolond ábrándos eszmezagyvalékról,
egyenlőségről, testvériségről. Fojtott lett a levegő, hogy el kezdett
tőle köhögni a fél ország, mintha tüdővészben lenne.
Uj tüdő kellett az uj levegőhöz! Az ország kivedleni indult régi
köréből, nem várva be, mig erővel lehámozza róla az idő.
A megye háza most is ott állott ugyan, hol előbb, a zsinoros hajdu most
is oly begyesen lépkedett előtte mint hajdan, a szolgabiró
dohányzsacskójának a sallangja csak oly gavallérosan verdeste tekintetes
lábszárait, mint régente, a feneketlen sár is ott lotyog az utakon, a
deres szintén megmaradt a kevélykedni a vármegyeház udvarán s a
főjegyzői kalamárisban is ott álmodott a tintába száradt toll azokról a
gyülésekről, miken mindig azt határozták, hogy határozni fognak; – de a
bolondos korszak ezek hátamögött uj erkölcsöt teremtett s mint mikor a
földbe ültetett krumpli feltolja magát a rothadásba átment ős anyagból,
az emberek kezdtek meg nem férni egymással.
Az volt kifogása az egyiknek a másik ellen, hogy nem liberális.
Liberalismus!
Tudta is azt még akkor valaki, hogy mi az! A ki tudta az is
elfelejthette. Hiszen olyan régen volt már mikor a „Libertas“ feliratu
zászlókat csókolta a hazai levegő! A torony is csak düledék már,
amelyiken lobogtak!
Csak ugy derengett még akkor ez az eszme, mint a nyugtalanul alvók előtt
a hajnal epedve várt szürkülete.
Aztán bajos dolog volt azt olvasni is, elhinni is mind, a mi annak a
bűbájos tündér-asszonynak homlokára volt irva, kit „Egyenlőségnek“
hivtak.
Ha akadtak udvarlói, bezzeg akadtak ócsárlói is.
És ezek az ócsárlók is kemény, szenvedélyes emberek voltak, kiket a
megszokottság oda láncolt a mozdulatlan röghöz, melyről meg voltak
győződve, hogy arany.
… Küzdeni a félvilág ellen lovagiasságból, becsületből, könyelmüségből,
királyné szép szemének felszáritott könycseppjeért, királynak kimondott
kevély szaváért, annak van értelme: de az egyenlőségért, testvériségért
harcolni, perorálni, az őrült eszeveszettség…
Igy gondolkoztak a közönyösek, kiket a szép istenasszony meg nem szurt
ragyogó szempillantásával; de hát azok hogy gondolkozhattak még, akik
gyülölték fényes homlokát?…
„A világ vége közelit: a százados logikát halomra készülnek dönteni az
uj emberek!“
„Avagy logika az, ha midőn az ember meglátja maga mellett a meztelen
koldust, ő is meztelenre vetközzék, hogy legyen egyenlőség, – vagy
öleljen szivére minden földönfutót, oda varrva azt saját gallérjához
osztályos atyafinak, hogy legyen testvériség.“
„Meg kell a felfordulni akaró világot állitani. Hogy mert megmozdulni a
semmirekellő anélkül, hogy engedelmet kért volna rá akár a fenséges
palatinustól, akár a tekintetes karok és rendektől.“
Sokan voltak a kik igy gondolkoztak, először morogni, később küzdeni
kezdve az uj emberek ellen, kik folyton szaporodtak, s nem kicsinyeltek
semmi fegyvert. A nyers katona csak örül a diadalnak, a szellemharcos
szomjuhozik utána.
Nem kell mosolyogni e harcot azért, hogy sok tréfás, nevetséges és kevés
hősies elem van benne: nagy és szent volt az, mint akármelyik.
Harci kürt nem lelkesitette, megdördült ágyu nem üsztökélte, kibontott
zászló nem vezette, omló vérpatak bele nem bőszité az ütközetbe ama jó
táblabirákat, kikre előszeretettel fogtuk rá, hogy csak „toasztirozni“
tudtak: hanem egy néma gondolat, amit akkor kimondani sem tudtak, csak
csirájában hordtak szivök alatt, egy gondolat, mit az ösztön érlelt meg
előbb s csak aztán jegyzett el az észnek, gondolat, melyet nem ültetett,
nem vetett senki, támadt, kikelt magától, mint az ős rengetek
virágserege.
Azokat ki ültette? Ki parancsolta meg az ős erdőnek, hogy egy időben
soha nem látott szinü, soha nem szagolt illatu virágokat hozzon?…
Honan jött be a „szabadság“ a mi kicsiny falunkba?
Az elpusztult uri házak hajdani lakói hozták azt be ide.
S mikor végig megy a paraszt a labodával fölvert kertek-alján, hova most
a zsidó árendás kukuriczát ültetett, s hol egy-egy kiirthatlan különös
levelü cserje még most is hirdeti a régi elpusztult nemes családok
parkjait, meglassitja léptét s néma kegyelettel veszi le fejéről a
kalapot.
„Istenem!… a só is sósabb volt valaha.“

A falu leghóbortosabb embere.
Aki pedig nem más, mint az öreg Madzag Máté, a hátulsó szomszédunk,
kinek szalmafödeles viskója a temetőre néz, meg a kenderáztatókra.
Maga a vén Madzag is bizony nemsokára odakerül vagy az egyikbe, vagy a
másikba, mert hát az ilyen közönséges faluban jó az öngyilkosoknak a
kenderáztató mélységes feneke is: nem minden szegény embernek jut a
Tisza vagy a Berettyó… messze van az innen!
Szomoru élet a szegény Mátéé, bizony csuda, hogy el nem hajitja magától.
Valaha gazdag ember volt, gulyaszámra kupeczkedett ökrökkel, tinóval,
elhajtotta egész Moldvania országáig, ott aztán aranyat adtak neki érte.
Mikor hébe-hóba egy-egy szállitmány után, melyen jó áron adott tul,
megpihent idehaza zöld zsalus, tornáczos kőházában (mely most a Silber
árendásé), ha végigment fekete prémes buzavirágkék mentéjében a fölső
soron, alig győzött „ament“ mondogatni a töméntelen „dicsértessékre“,
melyek a kapukaljából olyan tiszteletteljesen hangzottak feléje, mintha
csak maga a tekintetes viczispán ur sétálna arra a hajdujával.
De hát Máté uramnak nem volt elég a sok arany, a rengeteg bankó, melyet
egyenkint megolvasni reggeltől estefeléig eltartott, nem volt elég a
tengernyi jószág, egy feleséget szeretett volna még hozzá.
Szerzett is könnyen. Hanem ez aztán olyan hamis jószág volt, hogy vagy
tiz év alatt mind elnyelte a többi nem hamis jószágot. Rámás piros
csizma, rövid selyem szoknya, hosszu dinom-dánom elvitte lassankint a
kőházat, a tinókat, az ökröket, az aranyat, a bankót és – a gazda
becsületét.
Alig maradt valamije, amit még semmivé tehessen a szenvedélyévé vált
kupeczkodás, mely rosz fordulatot vett a háborus világ után.
Végre is odaszorult az egyszerü nádviskóba, melyet valaha a csősz
számára tákoltatott össze hevenyében. Itt éli napjait nyomorban, jó
emberek kegyelméből.
Reggelenkint kiül a küszöbre, ahonnan valaha Erzsók asszony a nyalka
legények jöttét vigyázta, kiknek a csőszházban találkozót mondott, egy
nagy szakajtó van előtte, teliden tele vas szögekkel.
Ezek a szögek a legutolsó vagyona. Ezek elégitik ki szenvedélyét.
Már korán reggel elkezdi olvasni, mint hajdan a bankókat… ezer ránczu
homlokán vastagon kidagadnak az erek, szemeiben az izgatottság csillog,
éppen mint hajdan, mikor a bankóit számlálgatta.
Néha eltéveszti s elkezdi előlrül. – Ha végig olvasta ujra megolvassa.
Hátha mégis több lesz, hátha kevesebb lesz… Nagysokára aztán
megnyugszik, gondosan beviszi a szakajtót s a kemenczébe dugja, hol rajt
ne akadjon sóvár emberi szem. Bereteszeli az ajtót, elmegy otthonról s
sorba járja a jó embereket, a hajdani rokonokat, meg az urasági
kastélyokat.
Ott aztán megszólitják az öreg Mátét, hogy megy a dolga, milyen idő jár
a kupeczkodásra?
Ilyenkor böcsülettudóan először panaszkodik kissé, hanem aztán mégis
csak kilyukad belőle a kupecz-gőg:
„Ha nem csurran, csöppen: csak meg vagyunk biz ott valahogy bajjal. –
Éppen most tettem magammal otthon egy kis komputust. – No, és
elmondhatom, hogy még soha sem álltam ugy, hogy sehogy se álljak. Hát
csak van, a mim van…“
Még a gyerekek is tudják a Máté hóbortját s a kenyér meg az avas
szalonna mellé, amit a jószivü anyámaszony kiküld, rendesen egypár rosz
szöget is adnak az öregnek, mit im az apjuk küld interes fejében
Nemzetes Madzag Máté uramnak.
Mohón kap kivált az utóbbin, hogy élire rakja a többi mellé: hogy estére
hozzá olvassa a többihez, előrül kezdve olvasni a többit is.
Utközben tele van a feje kalkulussal. Hol-hol megáll egy-egy sövény
mellett gondolkozni. Zsiros suta kalapját leemeli fejéről, forgatja a
balkezében, száraz, barna nagy ujjaival megsimogatva gyér ősz haját,
mely hátulról egy fogahagyott fésüvel van fölfelé igazitva, – és
elmélyedve motyogja:
„Nyolczvan meg hetven… százötven.“
Ha ilyenkor kiugrik a komondor valamelyik udvarból (s rendesen ilyenkor
ugrik ki), hogy ugatásával megzavarja számadásait, dühösen dobja utána a
zsiros kalapot, aztán lassan, méltósággal lépdel azt fölvenni s
folytatja zavartan
„Százhetven… meg negyven…“
Nézése tétova, két hosszu keze sebesen kalimpál a levegőben s lebegteti
foszlányos szűre két szárnyát.
Ovatosan suhan be az udvaron, s félénken pillant az ajtóra ha nincs-e
feltörve. Majd lázas sietséggel tolja el a závárt s rohan a kincses
szakajtót megkeresni.
Megvan; nem lopta el senki. Hiszen még annyi sok becsületes ember van
itt! Nincs is több ilyen példás falu a világon. No ebben az egyetlen
faluban akkor is megélhet a jóravaló ember, ha van valamicskéje. Másutt
lehetetlen.
Ölébe veszi a szakajtót és ujra olvas lélekzetét elfojtva, orrlyukai
kitágulnak, keze reszket…
Az este lassankint leereszkedik. A Máté szemei különben is gyengék már,
a szögeket nem látja, csak tapogatva eresztgeti egyik markából a
másikba. Mikor az estharang megszólal a karcsu toronyban, elfelejti
leemelni a kalapját mint egy igazi keresztényhez illenék, hanem mint egy
valódi kupecz még akkor is azt hajtja:
„Sok… sok. Hátha még több lesz reggelre.“
Igy él az öreg Madzag Máté napról-napra, elméjében megsokszorozva
vagyonát: mert a sok szög ezelőtt négy évvel még csak krajczárokat
képviselt, ma már csupa öt forintost.
És minden nap több-több lesz számra nézve: kivévén azt az utolsó napot,
amely már nem messze lehet; s amikor egyszerre megfogynak vagy
harminczczal.
… Mert harmincz darab is elég lesz belőlük leszegezni a koporsója
tetejét az aljához.

Ft. Kubcsik plébános ur.
Utique… nagy dolog az, mikor az ember árva tót diákból egyenesen az ur
isten szolgálatába jut, plane olyan jó parochiába, mint a miénk.
Nem is parochia az, ha kastély. Oszlopos tornácza beillenék a
vármegyeházba is ambitusnak. Kettősbe szakadó vörös cserépfödele a
temploméval vetekszik, hát még a széles bekeritett udvar, melyet tele
hordott a község ölfával, hát még a tüzmentes granárium gabonával
megrakva.
Mindent jó karban hagyott neki a megboldogult plébános, isten
nyugosztalja a haló porában… jó gazda volt, jó pásztor, ha nem halt
volna meg, holtig megélhetett volna köztünk.
Árnyéka se lehet ez a mostani, ki sem nem énekli olyan áhitattal, olyan
echós hangon a „circum dederum“-ot, mint a néhai, sem nem olyan bőkezü
ember, de még azonfölül a karakterét sem tartja, hanem patkós saruban
jár, mint a zolyomi furmányos, s egy szál esernyővel gyalog sétál be a
városba, ha szüksége van valamire.
Bezzeg nem ilyen volt a régi, hanem rátartó, uri természetü, aki nem
verte a fogához a garast, aki a festett asztalosmunkát még a konyhában
sem türte; a paplak két szobájában polituros volt minden, még a
csizmahuzó is. Arany rámája volt nála a képnek, s a diófa almáriumok,
asztalok csak ugy ragyogtak a tisztaságtól. Aki oda belépett, bizony
mindjárt kigombolkozott belőle a tisztelet és a becsülettudás.
Hát még mikor aztán befogatta a két prüszkölő pejt, melyeknek minden
pillantásából egy köböl zab kiabált ki, s elébe fogatta a módos
bricskának, még tán a burkus király is ráülhetett volna arra az ide-oda
ringó abaposztós kocsi-ülésre.
Ft. Kubcsik János plébános ur ellenben kacsát, tyukot, malaczot tartott
az egyik szobában, a másikba pedig zsidóliczitáczión összevett limlommot
állitott be, ugy hogy már-már világcsufjává lett a nemes község a papja
miatt, amikoron a bérmáló püspök, ki egy izben arra utazott, keményen
megdorgálta a plébános urat.
– Miért él ön domine reverende ilyen különös módra? A papnak tekintélyre
van szüksége. S a tekintélynek a külsőség a növesztő harmatja.
Panaszkodnak, hogy ön rongyos saruban jár, miért nem varrat ön
tisztességes csizmát? – Mondják hogy ön gyalog jár a városba, mint
valami mendikáns, miért nem vesz kocsit és lovakat? Az eklézsia
jövedelme nagyon kibirja. Azt beszélik, hogy a reverende vereshagymát
vacsorál és száritott tökmagot ebédel.
Plébánosunk nagyon megszégyenelte magát s megigérte a szigoru főpapnak,
hogy mire ismét körutat tesz e vidéken, mindent máskép fog találni a
parochián. Tisztelendő Kubcsik János ur elhatározta, hogy ha már meg
kell lenni, isten neki, ő is ur lesz.
És elkezdődött a nagy változás a parochián.
Az ócska butorokat fölrakták a padlásra s fényes selymesek jöttek
helyettük társzekereken Kassáról, a fél falat beboritó olajosképek,
óriási velenczei tükrök, a mikbe midőn belenézett volna Körmös István
kurator uram, nagy zavarba jött s az az ijesztő gondolata támadt, hogy
ha Körmös kurator uram testestől-lelkestől amott áll ni… ugy ő semmi
esetre sem lehet Körmös kurator uram, pedig ő szentül abban a bolond
képzelődésben volt, hogy ő Körmös kurátor uram.
A selyembutorokhoz „morgó“ hintót hozatott Váczról, a hintóhoz parádés
lovakat a győri vásárról. De már aztán erre a kocsira nem ülhetett a
régi vedlett reverendában, ujat kellett csináltatnia, s a saru helyébe
egy pár ránczos kordován csizmát varatott a Filcsik uramnál.
Az egész falu elbámult.
„Ime, a tisztelendő ur milyen urrá válik.“
Hanem biz az csak nem vált urrá azután sem.
Mert amióta fényesen be lettek butorozva a szobái, hogy ott benn a butor
ne kopjék, maga sem mert belépni azokba, hanem ott künn a konyhában
fogyasztá el szerény ebédjét és vacsoráját s ott fogadja a hiveket.
Ha pedig néha ki-ki rándul a fényes hintón egy-egy sétakocsizásra a
szakácsnéjával (őt ülteti jobbfelül) minden zökkenős helyen elsápad
félelmében, hogy a hintó ruganya eltörik, s gomolygó bárányfelhők
megremegtetik minden izében, mert a drappszin kocsibélés megázhat.
A furfangós mindenes (itt csizmatisztitói minőségben idézem) pedig azt
is észrevette, hogy az a ránczos kordován csizma, mely a hintórul a
szakácsné jobb lábán látszik jobbról, édes párja annak, mely a Kubcsik
tisztelendő ur ballábán kevélykedik balról. Ő tudja, ő tisztitja; az ő
lelke rajta, ha nem igazat mond. –
Annyi azonban ő nélküle is bizonyos, hogy aki nem született urnak,
bizony nem ur az, ha könyökig aranyban vájkál is.

A többiek
is mind mind olyan kedves eredeti alakok. Kilincs Taddus kántor, aki
sokat iszik és aki monoton humorával minden pohárral igy köszönt fel:
„Az isten éltesse feleségem urát.“
Az öreg Filcsik, akit mivelhogy semminemü „kuncsaftja“ nincsen, „az
isten csizmadiájának“ nevezték el, s a kibe valóságos anglius vér van,
mert mindenre fogad és minden fogadáskor igy kiált föl: „Felteszem a
bundámat egy véka kukuricza ellen.“
Nem utolsó gyerek Muki bácsi a nyugalmazott ispán sem, ki a fehér nép
nagy tisztelője lévén, váltig azt hajtja, hogy „genge teremtés az
asszony“ s a kit minden gyengesége daczára is mindennap megver otthon a
felesége.
De ki győzné elszámlálni valamennyit, s valamennyiben azt a sok
szeretetreméltó apró vonást, mely vidám kedélyükből bugyog föl gazdagon…
Képzeletem hirtelen fut át rajtok… egytől egyig ellépegetnek ellőttem,
mindenik kedves emlékek szálaival… szivem sebesebben dobog, ellágyul.
Nem birom őket leirni, hanem csak nézem, nézem… hosszan némán,
elábrándozva… és nem tudom mit látok rajtok.

You have read 1 text from Hungarian literature.
  • Parts
  • Az igazi humoristák: Cikkek a magyar nép humoráról - 1
    Total number of words is 3870
    Total number of unique words is 2113
    25.7 of words are in the 2000 most common words
    36.3 of words are in the 5000 most common words
    42.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az igazi humoristák: Cikkek a magyar nép humoráról - 2
    Total number of words is 4000
    Total number of unique words is 2202
    26.5 of words are in the 2000 most common words
    38.6 of words are in the 5000 most common words
    45.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az igazi humoristák: Cikkek a magyar nép humoráról - 3
    Total number of words is 4005
    Total number of unique words is 2133
    29.1 of words are in the 2000 most common words
    41.4 of words are in the 5000 most common words
    47.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az igazi humoristák: Cikkek a magyar nép humoráról - 4
    Total number of words is 3780
    Total number of unique words is 1974
    30.5 of words are in the 2000 most common words
    43.5 of words are in the 5000 most common words
    48.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.