Az igazi humoristák: Cikkek a magyar nép humoráról - 3

A régibb siriratok latin nyelven lévén szerkesztve, nem a nép esze
szerint készültek s e korból csak a „Cras mihi hodie tibi“ maradt reánk
és a városligeti sirkő cinikus föliratával „Fuit.“
Ma azonban már egy sereg magyar humoros sirirattal találkozhatunk,
melyekből a jellemzőbbeket válogatjuk ki.
Tornyos Ferenc váci lakos Pestre jövén bevásárolni, itt a lóvonatu
vaspálya által elgázoltatott s a kerepes-uti temetőben adták át az
anya-földnek. Fejfájára következő fölirat került:
Itt nyugszik Tornyos Ferenc váci lakos, meghalt Pesten. Kár volt Pestre
jönni!
A férji gyöngédség különös nyilatkozása egy másik majdnem közvetlen
mellette fekvő márványkő irata:
Itt pihen nőm H. Terézia
Meghalt 24 éves korában
Ne busuljunk Tercsim! Hiszen találkozunk!

(A Tercsi nem is busul már. A férj pedig valószinüleg szintén nem tartja
sürgősnek a – találkozást.)
Mennyivel poetikusabb a r.-szombati utazóügynök sirverse:
Itt pihen Kutlik Pál az én kedves férjem
Honnan foglak várni ezentul mindennap?

A házastársi bubánat egyébiránt sok különböző alakban fordul meg
gyüjteményünkben, melyből azonban elégnek tartunk kettőt közölni. Az
ebeckei temetőben…
Itt nyugszik az urban Rigócz Katalin feleségem, ki szegény nyomorék volt
s a magam költségén temettettem el itt helyben. Egyik szemére megvakult
a bajmóci tüznél. Tegnapelőtt megest behunyta a másikat is. Fényeskedjék
neki az örök világosság!

A másik a pribeli kántor versezete, melylyel néhai hitvese emlékkövét
megszólaltatá:
Mondjátok föltámad,
De bizony nem támad,
Neki az árkangyal
Bizvást trombitálhat.

(Tudniillik, siket volt a megboldogult nemzetes asszony.)
Dicséretünkre szolgál, hogy nálunk sehol sem akadhatni hasonló
frivolitásokra, minő a németeknél a „trombitás sirirata“ s a Hans
Frankfurteré, E helyett azonban jellemző a naiv együgyüség:
„Nyugodjék békével öreg Tomasek Gergely
Meghalt az idén.“

A debreceni Klió is elszólta magát:
„Itt fekszik Nagy Pál négy élő gyermekével.“

A következő is együgyüség, ha ugyan nem maliczia, a b.-jenői erdőben
rablók által agyonvert három utas fejfáján:
„E sirban két ember szendereg, meg egy tót.“

(Az agyonvert utasok egyike ugyanis üveges tót volt.)
De e naivságok néha csak látszólagosak, mint azt a tarcsai temetőben
látjuk:
Itt nyugszik Halina Márton
Ki azért hólt el itt minálunk
Mivelhogy Lestén született.
Akkor ragadta el a nyavolya,
Mikor az otthonvalókat.

(Hát biz az ugy esett, hogy H. Márton cséplő 1873-ban kolerában halt meg
Tarcsán, hol a járvány különben nem is mutatkozott; másnap ujra két ott
dolgozó lestei egyén került ravatalra. Ez annál is inkább föltünt, mert
julius 25-ike és 28-ika közt, midőn e három haláleset történt, a
szomszéd községekben dolgozó lestei munkásokban szintén kegyetlenül
pusztitott a rémes betegség. Némi utánjárással kisült, hogy Lestén e
fönti napokon dühöngött a kolera, miből azon következtetést vonta le a
nemes tanács, hogy a veszélyes miasmát, a halál magvát még télen szivja
magába az ember, mikor a nyáron világba széledő lestei tót mind együtt
van falujában, – s e tapasztalatának kivánt kifejezést adni a H. Márton
fejfáján.)
Van nehány sirirat, melyben eredeti fölfogással egészen helyesen
gondolkozik népünk a mulandóságról és a halál hatalmát keresztényi
jámborsággal beösmeri:
Itt fekszik Telekes Imre mészáros
ki az erős Toldit földhöz vágta Egerben a vásárkor,
de a halál erősebb vala nálánál.

Jellemzőbb még pedig egyéb tekintetben is a következő:
Kukla kántor mester itt nyugszik az úrban
Nem vala ő német, sem pediglen Hurbán
Mindétig biróval volt tusakodásban
Mostan szépen megfér az koporsójában.
Emeltetett ezen kövecske az restanciában
levő párbérből, mert adassék meg a
rektornak ami a rektoré.

A magasabb filozófia és okoskodás nyomaira csupán egyetlen kövön akadunk
a marcali temetőben:
Ráth Ferencz fekszik itt. Jó kőfaragó vólt
Hogy miért fekszik itt? Csak azért mert meghólt.
Ezt a követ is még ő maga faragta
Miért? Mert nem tudta, hogy ő lesz alatta.

Sok humor van az alábbiban:
Itt porlad Pál Vincze
Császári királyi
Őrmester és mégsem
Tudott reterálni
A halál előtt.
Vala ő később a
Falu kis birója
Ha meg nem hal, holtig
Az lehetett vóna
Béke poraira!

Ott hol a humor a fönségesbe megy át, legjobban hat a lélekre. A
kerepesi temetőben a 15 éves L. Sarolta pompás márvány obeliszkjén e
meginditó sorok olvashatók:
„Mamácska sietni fog utánad.“

Leglakonikusabb azonban mégis a Bürök Marci hires cigány primás a
mohoráni compossessorok által emelt veres márvány emlékének ezen
egyetlen szóból álló fölirata:
„Ácsi!“

Csinos ez is a várkonyi sirkertben:
Vándor állj meg itt!
Akárhova indultál – ide érsz.

Az sem utolsó dolog egyébiránt, hogy a varbóki nemes ember még holta
után sem enged a privilegiumaiból, mert hát dukált volna, hogy mint
előkelő persona, ne aláztassék le oda egy sorba a közönséges
parasztokkal. Halljuk magát az epitaphiumot:
Itt vagyon eltemetve, Nemes, Nemzetes és Vitézlő alsó-idai Kagylósy
István.
Ki protestál az ellen, hogy a pap nem engedte a kereszt elé temettetni,
hol hitványabb emberek is vagynak nálánál.
Élt egy hiján ötven esztendőket.

S ezzel be is fejezhetjük e gyüjteményt azzal az ismert sirirattal:
Itt nyugszom én, olvasod te,
Olvasnám én, nyugodnál te.

Ami variálva arra az igazságra vezet le, hogy könnyü nekünk most ezeket
a kész dolgokat összeszedni, elolvasni és kinevetni, de bezzeg nehéz
volt az illetőknek meghalni s még nehezebb a megmaradottaknak mindezt
összekomponálni.


A MEGCSUFOLT FALVAK.

De már most aztán magam is azt mondom, messze mentem kissé s még a
maradékom maradéka is érezni fogja azt a gyülöletet, amit könnyelmüen
elvetettem magam ellen nagy Magyarországon azzal, hogy nyomtatásban
beszélem ki mindazt, amit eddig a legvakmerőbb ember is csak mikor már
jól közibe vágott a lovainak, mert kiszalasztani a száján, azt is csak a
falu végén.
Mert a magyar ember természete be nem veszi a gunyt, sem a kisebbitést,
s kivált az olyan megcsufolt faluban mindig oda van támasztva a vasvilla
a kapuajtóhoz.
Nem is szólnék tehát a kerek világért, hahogy nem éppen azt akarnám
bizonyitani, hogy a magyar népnek még a gunyolódásában is objectiv humor
nyilatkozik: szeretetreméltó játszi és roszakarat nélküli még itt is.
Aranyból van itt a rög is, melylyel meghajitjuk egymást.
A nép gunyolódásában, ugyszólván, soha sincs semmi sértő; valami
veleszületett ösztön megóvja a személyeskedéstől, egyéneket ritkán
csufol ki, a szegényeket és a testi fogyatkozásuakat hagyományos
tartózkodással kiméli; tréfái legföljebb az egyes népfajok ellen
fordulnak, de itt is oly alakban, mely naivságánál fogva elveszi azok
élét. Az olyan enyelgések, hogy a német megforditva huzta föl a magyar
nadrágot, hogy a tót nem ember, s hogy a cseh bundadarabnak nézte az
oldal-szalonnát stb. bizony ártatlan dolgok azokhoz képest, miket már ők
fogtak reánk imitt-amott.
Legjellemzőbb e nemben egy népmese, mely a Krisztus holttestére vigyázó,
különféle nemzetiségü őrökről szól, kik arról tanakodván, miként kellene
a zsidók kezeiből kiszabaditani a szent testet, a szerb ezt tanácsolja:
„Használjunk cselt.“
A német igy szólt:
„Nyujtsunk be egy alázatos folyamodványt a felsőséghez, hátha id’adják.“
Az orosz ekkép vélekedett:
„Lopjuk el, atyafiak!“
A magyar közbevágott:
„Vegyük el tőlük karddal.“
„Lassan, cimborák, – szólott az angol, – én azt mondom, vegyük meg a
hullát pénzért; hátha még drágábban eladhatjuk.“
Hasonló izmos jellemzés nem nyilvánul ugyan a nép egyéb csufolódásaiban,
mint a föntebbi ötletben, mely talán nem is egészen a néptől származik,
de gazdag humorából mindenüvé szivárog annyi, hogy a legegyügyübb
gondolatát is bearanyozza.
Különös előszeretettel fordul népünk játszi kedélye némely helységek
ellen s azokban előfordult skandalumok vagy elkövetett baklövések adják
az anyagot a guny gyuró deszkájára.
Szegény Rátót, Göcsej és Kóka!
Ezeknek jutott az a szomoru dicsőség, hogy csövestül történjenek bennök
és általuk a leghallatlanabb ostobaságok, miknek emléke
nemzedékről-nemzedékre száll s olyan terhes a benszülötteknek, mint a
kutgém hátulján a bunkó, mely folyton aláhuzza.
Itt esett meg a „lencse história“, itt huzták föl csigán a község
bikáját, hogy a templom tetejéről lelegelje a füvet; rátóti emberek
rendelték meg – kimeritőbb utasitás hiányában – a városi vésnöknél
elevenen kimetszeni a Krisztust a helység pecsétjére, mert ha netalán
nem jó lenne is igy, a költség kárba ne menjen; öreg biró uraimék
könnyen agyonüthetik otthon, mig ellenben, ha halva pingáltatnék le,
biz’ azt nem tudná többé föltámasztani még talán maga a pap sem.
E három község egyikében épitették turóból a templomot, mig a másikban
borsón tolták el egyszer alkalmasabb helyre. Itt harangoztattak a vasuti
vonat elé, valamint itt akarták azt megállitani kötéllel; nemkülönben
itt lett kirendelve nagy köd idejében a nép, hogy keresse a templom
tornyát, amely immár sehol sem látható, minélfogva nyilván átcsalták a
kelériek a maguk tornyatlan templomára.
S ki tudná hosszát, végét annak, ami Rátóton, Göcsejen és Kókán
megesett.
Ami együgyüséget magyar ember tesz, mond, vagy éppen kigondol, azt
rendesen rátóti, göcseji vagy kókai ember cselekedte. Igaz vagy nem
igaz, az semmit sem lendit a dolgon, az azért őket terheli és blamirozza
a világ előtt. Sőt még a németek turpissága is sokszor lyukad ki ő
rájuk; a csuszpajznak megfőzött kávé, a nyultojásnak nézett dinnye és a
háromlábu kakas esete, mind csak ugy át van csempészve gonosz nyelvü
emberek által az ő auctoritásuk csorbitására.
Ha van valami vigasztaló e rendszeres üldözés mellett, az semmi sem
inkább mint azon tudat, hogy másutt sem ették ám kalánnal a
bölcsességet.
Bogdasán például furulyának nézték a puskát. Az egyik atyafi fujta, a
másik billegtette. Meg is szólalt az aztán, de csak egyikök tehetett
tanuságot a hangjáról.
Az iványiakkal meg az történt, hogy egy jókora szél kerekedtével a
buzavetésük szaladni kezdett. Csákánynyal, fejszével utána iramodva
valahogy szerencsésen mégis csak megállitották.
Még rutabbul jártak a toponáriak. Szórakozottságból ugy épitették meg a
templomot, hogy elfeledtek rajta ablakot hagyni. Hát biz’ ezen most már
nem lehetett segiteni másként, mint ugy, hogy a biró vasárnap kirendelte
a falut világosságot fogni zsákokba, melyeket a napfény felé
terjesztvén, a nyilásnál villámhirtelen be kellett fogni s bent a
templomban kirázni. Hogy aztán lőn-e világosság benn, nem tudni.
Sokkal többet érnek azon ügyes ráfogások, melyek egyes vidékek mostohább
természeti fekvését gunyolják.
… Korponán télen fontszámra mérik a bort (s ez nem is áll valami nagyon
meszsze az igazságtól, mert ott csakugyan olyan sajnálatraméltó
természete van a bornak, hogy télen megfagy s a borkereskedő bizvást
árulhatja jégdarabokra törve is.)
… Kemencén kánikulában fagyott meg a birka. A hontmegyeiek szégyenlik is
nagyban ha a szemükre lobbantják.
Igazi satyra a fokiakra,[6] hogy amikor egy elhullatott szőlőszemet
találtak az uton, az egész község összeszaladt a csodájára, mi legyen ez
a különös tárgy: végre is kisütötték, hogy az krokodilus s cséplőkkel
verték agyon.
De mi ez még mind az igaliak szégyenéhez képest, kik a fölvidéken
utaztukban tizen a pohánkakása virágos vetését folyóviznek vélték, s
neki feküdve hasmánt emberül meguszták. A vetés tulsó oldalán amint
összeolvasták egymást, kisült, hogy kilenc főnyire olvadtak, miből
nyilvánvaló, hogy egy igali ember be is fult.
Rengeteg ügyefogyottságot fognak rá a csiki székelyekre is.
Itt verték agyon a földes uraság magával hozott szerecsenjét azon
indokolással, hogy „jó lesz a patikába.“
Az uton talált zsebórának is ilyen sorsa lett; kimondták rá a góbék a
bölcs sententiát, hogy az „a ketyegő fene; agyon kell ütni, punktum.“
Az is nekik számitandó be, hogy mikor a megdagadt folyam elvitte a
gyalog-hidjukat, csáklyás emberek a viz mentében fölfelé indultak
keresésére. Maig is sopánkodnak rajta, amiért meg nem találhatták.
Ez utóbbi esetet ugyan a történelem a pöntendiek számára is vindikálja;
a dolog mindenesetre vitás, de nem tarthatom nagyon lelkiismeretbe vágó,
mert a pöttendiekről ugy is eleget jegyeztek fel az annalék az
ilyenekből.
Elég legyen a sokból csak azt emliteni, hogy a létrát keresztbe vitték
át az erdőn, s negyven ember irtotta előle husz napig az akadályokat.
Nagy fáradtságukba, költségükbe került, de keresztül vitték
becsületesen.


EPILOG.
Végét értem annak, amit akartam, igazabban annak, amit tudtam. Szebben
is, jobban is megirhatta volna más, de senki sem oly szivesen, mint én.
Ugy érzem magam mielőtt a tollat letenném, mintha valami balzsamos
illatu mezőn jártam volna, mintha hallanám még hogy suhan el a gyik a
buja fü között, mintha a távolban kaszáját fenné valaki… s a harmadik
határról jó nyelvü kálvinista harang szavát kapkodná ide a Szitnya
szele.
Majd csendes lesz minden… a falu népe hazatart, „dicsértessék“-kel
mennek el egymás mellett az igazi humoristák, kasza gereblye a vállukon.
Ugy tetszik, mintha egy egész hetet velük töltöttem volna egy huzamban s
mindazt, ami itt meg van irva, azalatt éltem volna át közöttük.
Nem tudom a tollat letenni, nem tudom őket elhagyni: édes vágy csalogat
utánuk a faluba, melynek piros bádogos karcsu tornya nyájasan nézi a
vidéket.
A szerény, szalma-födeles házak vidáman füstölögnek; kivülről az
alkonyodó nap vonja be őket aranyos zománccal, belülről a lakóik
jókedve.
Az elhagyott grófi kastély komoran, sötéten fehérlik az elpusztult park
közepén. A nagy jegenyefák busan integetnek, s hivogatón mégis.
A kovácsmühelyből hatalmasan hangzanak ki a pöröly-ütések…
Nem állom ki tovább…
Ellenállhatlanul visz magával lelkem a szük utcákon keresztül sorba az
ismerősökhöz. Ezekhez a derék eredeti emberekhez, kik nélkül a mi falunk
talán nem is volna olyan nagyon, nagyon szép.


A MI FALUNK.

I. A Rékiék Borcsája.
Piros hajnal hasadt, mosolygott a menybolt, nevettek a virágok, mikor a
Rékiék Borcsája született. Hajnal hasadása, menybolt mosolygása, virágok
bűbája mind, mind oda volt festve annak a picike orcáin, csöpp ajakán s
igéző szemecskéiben.
A szegényes festett bölcső, amelyben ringatták, kicsiny tündérkének lett
szivárványos kagylója. A csecsemő szépsége megaranyozott, költőivé
varázsolt mindent: a bölcsőt, a szobát, a butorokat, amik olyan
nyomorultan, szegényesen néztek ki nélküle, mint az üres sziv…
Ha szép volt mint parányi rügy, még szebb lett mint feslő bimbó…
Mintha a teremtés s ennek szolgái az idő és természet is gyönyörködött
volna kis kedvencében, minden év szebbé, kedvesebbé tette.
Mikor olyan futkározó, pajkos gyerekké cseperedett, egy kóbor festő járt
falunkban, kit a régi oltárkép kiigazitásával bizott meg az egyházfi
uram, mivel hogy a falu szentje, a derék Mikulás, nagyon bevala immár
kormozva.
A festő meglátta Borcsát, amint a haranglábánál játszott a porban, és
oda festette azon módon a szent lábaihoz, mosolygó angyalkának.
Ott ül alul kis ingecskéjében, meztelen kacsóit a szakálas Mikulás felé
nyujtva, gyönyörü lábai alatt aranyos diók és almák sokasága.
A falubeliek csak nem birtak eleinte ráfanyarodni, hogy most ennek a
pirinyó paraszt porontynak imádkozzanak az oltárképen – csak nagysokára
törődtek bele, mert hát olyan szép, imádságos szája van az istenadtának
és olyan szelid szemei, mintha a két legkékebb pontocska lenne odalopva
a menyboltról – szebb tájékra.
Hát még aztán milyen volt Boriska nyiló rózsa korában?
Hét határ tájáról szállt a „Kata bogár“ arra falunk felé… Szófogadó
féreg… szerelmes legények üzenetvivője.
Nagy hatalom a szépség, szárnyakat ad kölcsön, amikkel messze röpülhet
az, akit le nem huz a nyomor a porba.
Borcsa zsellér-leány volt, apja anyja elhalt, szolgálatba volt kénytelen
lépni. Elhagyta falunkat s soha sem tért többé vissza.
Egész a harmadik vármegyébe ment, madár sem jár arra.
A Kata-bogarak nem röpültek többé a határunk felé…
Hogy mi lett belőle azóta, senki sem tudja, talán senkit sem érdekel…
Évek jönnek, mennek. Az emberek emlékezőtehetségéből kiszija az idő a
régi benyomásokat mint a napsugár a szövetből a régi szint. Réki
Boriskára alig emlékszik valaki…
S ha szóba kerül is, sorsa már nem nyitott könyv, melyet végtől végig
megolvasnak, tépett falragasz csak, melyből imitt-amott bukkan ki egy
betü, ha a szél a fölkavart porból fölveti.
Ki törődne egy olyan szegény teremtés sorsával?…
Csak elvétve vasárnaponkint délután, midőn a falubeliek kiülnek a házak
előtti padokra s mikor már a falu dolgát olyan szögrül-végről apróra
beszélték, hogy már nem egyéb, mint az unalom takarója, kerül Boriskára
a szó.
„Hová lett? Merre jár? Hová vetette meg sorsának ágyát szegénysége?
Kemény-e az, vagy patyolatos lágy?“
Az elbeszélő végig néz ilyenkor a kérdezőn, guny-e a kérdése vagy tán
érdeklődés, szánó sziv hajtása – aztán a padokat vizsgálja sorba,
nincs-e eladó lány sok, kivel válogatva, csinján kell beszélni, mert a
szemérmetlen szó nyomot hagy a pártán, mint a lehellet még az acélon is.
„Bizony különös sora van… Nem hiába volt kapós a szemnek! Onnan, ahova
szolgálni ment, másüvé szegődött. Lássák kendtek ilyen az élet! Addig
cserélgette a helyeket, mig végre Pestre került szegény s most…“
„Mi történt vele?“
„Talpig selyembe jár.“
… A hajadon leányzók, akik olyan áhitattal nézték délelőtt az
oltárképet, eltakarják kötényeikkel orcáikat.

II. Ő kigyelme a pernye-biró.
De bezzeg sem el nem veszett, sem el nem bujdosott a faluból, sem pedig
selyemben nem jár Tuba Istók pernye-biró uram, ki a fölső végen lakik,
hanem igenis jár tisztességes kékbeli öltözetben, jár pediglen csak
akkor, amidőn nem ott ül a kovács-mühely küszöbén pipázgatva és lábait
szétvetve, amint az már ugy illet meg egy törvénybeli embert, mert hogy
valaki szétvetve tartsa a lábait és éppen a kovács-mühely küszöbén,
ahhoz már rang kell és auktoritás.
A mi falunkban a kovács-mühely pótolja a clubbot és a kaszinót,
főbenjáró dolgokkal foglalkozó persónák itt beszélik meg előzetesen a
közügyeket, ez levén a legalkalmasabb hely konferentiákra, mert
leginkább áll összeköttetésben a continenssel. Kereket igazittató, lovat
patkoltató utasok állnak meg hébe-hóba s magából a helységből is egyik
jön, másik jön, ez is az is tud valamit s legott asztagnak gyül meg a
hallani való.
A pernye-biróság nem valami fényes hivatal, mert a pernye-biró
tulajdonképpen semmi egyéb, mint a két lótó-futó esküdt közül a
hitványabbik, aki hivatalos dolga mellett, ha szükség van rá még azt is
elvégzi, hogy a biró uram kályhájába begyujt sőt gombolyitás idején
biróné asszonyomnak is ő tartja a fonalat.
Csakhogy embere válogatja. Tuba Istók uram öreg birónak is beválnék
holmi apróbb faluba, ahova nem oly csövestől hullott az isten áldása
okos emberek dolgában, hogy még egy Tuba Istók is csak pernye-biró
lehet.
Istók agyafurt ember ám, ki nagy dolgokra lett teremtve s ha mégis
kicsinyek jutottak neki, csinált már ő ezekből is nagyokat.
Mert tudnivaló, hogy ő sem volt öröktől fogva pernye-biró; éppen csak
olyan közönséges paraszt-sorban állott mint a többiek: az esze vitte föl
hivatalra.
Az pedig ugy történt, hogy kilenc éve annak, nagy volt az izgés-mozgás
környékünkön. Századok óta először esett meg, hogy egy üveghuta
tulajdonosa lépett föl képviselő-jelöltnek, az arisztokratikus hajlamu
palócok között. Már pedig nincsen az a kincs, amiért a palóc éljent
kiáltson oly névnek, mely nem hangzik legalább három század óta
ismerősen e kéklő bércek között, melyekről kevélyen tekintenek alá a
középkor lovagvárai romokban.
Nem is lett volna a hutásnak tiz szavazata sem, ha nem Tuba Istók ő
kigyelme lett volna a kortese.
Mig a többi kortes nagy oratiókat tartott a népszabadságról és
demokratiáról, Istók egy szót sem szólt.
A szónoklatokat meghallgatta a nép, a bort, mit a beszédek nyomatékául
kiosztottak, megitta hamarosan s jókedvében mindjárt ott meg is verte,
akik osztogatták.
Istókot hagyták legutoljára.
„No már most üssenek hát engem is, amiért olyan vagyok, mint a naptár:
előrelátó kendtek helyett is.“
„Nem kell a hutás!“ kiálták a palócok ingerülten. „Vannak nekünk uraink,
kik megvédik a jussunkat.“
Istók bajusztalan ajkát keserü mosoly futotta be.
„Megvédik? Meg-e? No jó megvédik, hanem azért mégis csak átkozni fognak
bennünket az unokáink unokái is.“
„Miért?“
Az Istók hangja egyszerre siránkozó lett; hosszu kezeit áhitatosan
fektette keresztbe mellén.
„Miért? Azért, mert az fog történni… igenis, az fog történni…“
Mély zokogásban tört ki:
„Az, hogy a hutás, amiért meg nem választottuk, merő boszuállásból…
igenis, boszuállásból…“
Két nagy rézvörös tenyeréből hangtölcsért csinálva, sivitó hangon kiáltá
a tömeg feje fölött:
„Kisebbekre fogja fuvatni az itcés üvegeket.“
Csend következett. Szivig hatott a szó… s mélységes csend után
vészkiáltás tört ki s ajkról ajkra pattant, bérczről-bérczre szállott
komoran, sötéten, mint a sebes felhő, a fekete felhő.
… S reggel virradóra, amennyi palócz-ház széles a környéken, a hutás
zászlója lengett valamennyin.

III. Mikor utolsó földesurunk a deszkán feküdt.
(A falubeliek benyomásait elbeszéli a szerző)
Egy reggel halva találták a réteken. Magát lőtte-e meg, vagy
orvtámadásnak esett áldozatául, nem tudni.
A faluban csak akkor tudtuk meg, mikor már otthon volt kiteritve a
fekete posztóval bevont cimerteremben. A fáklyák fölgyujtattak a fényes
ravatal körül s vérvörös világuk kisérteties fényt vetett a
Szent-Illényi grófi cimerre, egy szájában arany karikát tartó sasra, e
jelmondattal körül: „az ősök nyomán.“
Valóban Szent-Illényi Pál most van legigazabban az ősök nyomán;
nemsokára ott lesz a hatalmas főispánok és országbirák koporsói mellett
az övé is. Az utolsó koporsó, melyet a Szent-Illényi kripta befogad. A
legis-legutolsó koporsó. Most már meg fogják forditani fölötte a büszke
cimert. Nem lesz annak gazdája soha többé.
Maga a legutolsó Szent-Illényi ott fekszik halva, mozdulatlanul, a
virágokkal ellepett magaslaton. A szeme most sincs behunyva, nem
lehetett azt többé lenyomni. Három falubeli öreg asszony, aki megmosta a
sáros holttestet, órákig elkinlódott e müvelettel, de a szemek nem
csukódtak be. Pál gróf nem akart engedelmeskedni; egy arisztokrata még a
halála után sem engedelmeskedhetik a csőcseléknek. Egy Szent-Illényi
nyitott szemekkel várja be, hogy a koporsó födelét reá szegezzék és
nyitott szemekkel találja az itéletnapi trombitaszó.
A gyászruhás szolgák lábujhegyen járnak-kelnek a nagy ur halotti ágya
körül. Suttogva szólnak egymáshoz, mintha attól tartanának, hogy a
méltóságos gróf illetlennek találja a viseletüket. Egy közönséges
emberről tudnák, hogy semmi köze többé a világhoz, semmi hozzászólása
többé semmihez. De egy Szent-Illényi! Az talán még a holta után is
parancsol. Egy magyar főnemes, aki még talán az égbe is magával viszi az
alkotmányát, s onnan is bele fog szólni az isten befolyásolásának utján
az apró-cseprő paraszt emberek sorsába.
Kisérteties némaság honol.
A mozdulatlan sziv fölött csupán egy óra ketyeg a halott
mellényzsebében. Az emberi szerkezet tulélte az istenit. Annak a verése
megállt, ez még továbbra is méri az időt.
S künn messze földön, hetven faluban zugnak a harangok, ahol birtokos,
patronus volt őméltósága. És e nagy harangzugás közé nem vegyül egy
egyetlen zokogó szó sem.
Egyetlen gyöngéd zokogó szó, mely tulharsogná hetven falunak a
harangját.
És az aranyos ravatalra nem hull egyetlen részvét-köny sem, mely foltot
hagyjon a drága selyem lepedőn, hogy az a folt fényesebben csillogjon
ott királyok minden pompájánál.
Eh! egy arisztokrata nem szorul rá még a szeretetre sem! – Az el tud
menni a másvilágra a maga becsületéből is: nem kell neki köny és
sóhajtás utravalóul.
A cimerterem szárnyas ajtói be vannak zárva s két alabárdos áll a
küszöbön kivont karddal, távolabb pedig egy karosszékben talpig feketébe
öltözve az öreg Kamuti János ül, a méltóságos ur tiszttartója. Feje
leeresztve a könyökére, mély gondolatok terhével látszik vajudni.
Az udvar megtelik kiváncsiakkal, kiknek most szokatlan, érdekes látvány
lesz, egy grófot halva látni.
A mi falunkban szokásban van sorba látogatni a halottakat. Még egyszer
megnézik szinről szinre, megmérlegelik, sokat változtatott-e rajtuk a
halál vagy nem, szelid kifejezést kölcsönzött-e az nekik vagy ijesztőt,
megnézik, hogy voltak öltözve utoljára, uj csizma volt-e a lábukon, vagy
régi, volt-e szentelt bárka a fejük fölött, hajlékony volt-e kezük vagy
meredt s csak nagy ügygyel-bajjal gyürhető e be a koporsóba?
Megvizsgálnak szegről-szegre mindent, figyelemmel kisérik egész a
temetésig és emlegetik hetekig, nehéz volt-e a halottvivőknek, nagyot
szólt-e a göröngy, mikor a koporsójára hullott, nem-e megforditva tették
a fejfát a sirjához?
Hát még mikor nem valami közönséges ember hal meg, hanem egy gróf, akit
kilenc vármegyében süvegeltek s akit 70 falu harangja sirat két nap óta
folytonosan!
Be sok harangozó keze belehólyagosodhatott a kötélrángatásba!
Egész csoportok ostromolják az előszobát, ahol az öreg Kamuti guggol s
ahol az alabárdosok léptei kongnak tompán, egyhangulag a hideg
márvány-kövezeten.
Az alabárdosok végig tekintenek a csőcseléken megvetőleg, hidegen… néha
meg-megnyitják az ajtó egyik szárnyát egy-egy előkelőbb látogató előtt,
azonban ujra bezárul a nagyuri terem ajtaja ünnepélyes, kimért
csikorgással, s az egyik alabárdos elutasitólag, monoton komorsággal
veti oda a bebocsáttatást kérőknek:
– Őméltóságához nem lehet bemenni.
S amint ujra meg ujra megcsikordul az ajtó, valami sajátságos lehellett
csapkodja meg a nyiláson át a csőcselék arcát, valami fojtó szuró
szellet, mely szinte megmarja a képüket, mely szinte kergeti kifelé.
Mintha az ott bent mozdulatlanul fekvő arisztokrata lehellete keveredett
volna méreg gyanánt a levegő miriád atomjai közé. S mintha ez atomok egy
érdes, megvető hangba rezdülnének össze, mely visszaverődik a gyászba
vont cimeres falakról:
„Takarodjatok innen!“
S mig bent a palotában a kisértetszerü csend virraszt némán a holttest
fölött, addig a gazdasági udvaron egyik kocsi a másik után robog be,
hozva a drágábbnál-drágább halotti jelvényeket; gyászöltözeteket a
cigánybanda számára, mely mégegyszer muzsikálni fog a méltóságos urnak,
fekete uniformist a cselédségnek, mely most már a senkié, halomnyi
viaszgyertyát és fáklyát, hogy azok még egyszer és utoljára fényt
vessenek a temetéskor az aranyos koporsóra, mely a Szent Illényi család
szineivel, vörös-sárga selyemmel van megbélelve, s melyben oly puha,
nyugalmas fekvés esik.
De a temetésig még egy kellemetlen functió vár őméltóságára. Mielőtt
odafektetnék az ősökhöz, még egy szolgájával van egy kis dolga, – a
törvénynyel.
Mint törvényhozó erre is ő varatta mig élt a libériát, ennek is ő
parancsolt, s az most ezt a parancsot fogja teljesiteni!
Ki akarja kutatni, hogyan, miben halt meg a nagy ur? Öngyilkos volt-e,
vagy megölték?
Őméltóságát föl fogják boncolni. Pápaszemes doktorok véleményt fognak
mondani fölötte és hajba kapnak afölött, hogy melyiknek van igaza.
S a darabokra vágott arisztokrata még akkor is mereven, megvetőleg fog
nyitott szemeivel végig nézni ez embereken, akik öt forint diurnumért
összemetélik izekre, aztán szépen óvatosan megint összerakják méltóságos