Az igazi humoristák: Cikkek a magyar nép humoráról - 2

Total number of words is 4000
Total number of unique words is 2202
26.5 of words are in the 2000 most common words
38.6 of words are in the 5000 most common words
45.2 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
férgeknek, s ott határozzák el, hol, melyik határban pusztitanak az
idén, melyiket hagyják meg…
A rovarvilág tehát, mint eféle nagy és félelmetes hatalom, nem is
részesül amugy összeségben valami kiváló tiszteletben, csupán egyes
tisztességesebb personái vannak, kiket kisebb-nagyobb mértékben
érdemesit rokonszenvére.
Nem értem ide a cserebogarat, ki csak a nótában állja meg a maga helyét,
hanem egyébként valóságos Rontó-Pál, s csak az apró kacsa, libajószág
állhatja, mikor már lenyeli. A „zsizsik“ is csak olyan, hogy fojtanák el
a magvát a „szú“-éval egyetemben. – mert még a „fülbemászóban“ is több
az emberség ezeknél.
Nem, nem, ezeket nem tudjuk szeretni, de gyülölni sem tudjuk: nem
üldözzük, nem pusztitjuk, szabadon röpködhetnek, mászkálhatnak. Hadd
éljenek az istenadták, ha már a jó isten ide teremtette közénk, de a
becsületből, szeretetből és kitüntetésből ne illesse őket semmi.
Összes gyülölete azok ellen fordul, akiket nem ide hozzánk teremtett az
isten, hanem csak ugy származtak be, mint a civilizátió. Ezek az
indigénák a nép hite szerint a „sváb-bogár“, a „muszka-bogár“, a légy és
a „cseh-bogár“ a poloska. Már ezekkel aztán örökös hadilábon áll a
nemzeti géniusz sugallatából népünk apraja-nagyja. Századok óta folyik a
rettenetes irtóháboru ellenök, s mégis mindig marad az utódoknak is
öldökölni való.
Franciaország falvaiban a határok egyes dülőiben mutató táblák vannak
fölállitva a kormány intézkedéséből, melyeken föl van jegyezve a
kártékony és pusztitandó, valamint a megkimélendő állatok és rovarok
neve, nem egy helyütt természettani magyarázat kiséretében. Nálunk
mindez fölösleges. A népies költészet, mely körülszövi a bogarakat, édes
testvére a tudománynak s kerülő utakon siet annak ölelésére.
Az „aranka-bogár“ az a mesopotániai elátkozott király által orzott
gyürüből egy kipattant darabka, – mely mint az eleven ezüst elkezdett
futni a fösvény király földjein, rétjein keresztül s a merre átvonult,
elpusztult a vetés, a fü. Ezer esztendő óta átjött Mesopotániából ide s
itt garázdálkodik a gyehennára való. Aki mennyit agyonüt az
elszaporodott fajból, annyi negyedórával röviditi meg az egykori király
millió esztendőre szabott kővé – átkozását.
A „hangya“ is nemcsak hogy szorgalmas, mint egy leégett tót falu,
nemcsak hogy a felhőt huzza le nagy szárazság idején, ha egy csomóba
verődik, de a tojása nélkül berekedne a dal a fülemülének pici torkában,
mert mint teszem azt, a vasárnapi zsoltárokhoz nyers tyuktojás kivánatos
a rektor uram gégéjének, az ő éneklő kis szájának is jussa legyen
ezekhez a morzsányi tojásokhoz.
Az „aranyos-diszélynek“, a cincérek fajtájának, a „kőris-bogárnak“, mely
az emberi testen fehér hólyagot huz, a merre magába szivja annak a
„gonosz vérét“, mindnyájának meg van a hivatása, hogy szintén nehéz
elbillenteni a mérleget, vajjon halálra méltó-e inkább, vagy pedig
szelid elnézésre.
De bezzeg nem igy van a kedvenc bogarakkal. Ezeket mythosz veszi körül
és a népkegyelet őrzi.
Ott van pl. az „isten tehenkéje.“ Lapos, piros-falú, feketepöttyes
rovar. A tavasz első mosolyára mászik elő a falusi házak foszlott
vakolata és vályogrészei mögül. Van a gyerekeknek örömük bennük, de hát
mit ér, ha bántani nem szabad, nehogy az istenke megharagudjék. Mivel
bizonyára annak is méreg lehetne az, ha a tejelő jószágában hiba esnék.
Magok az öregek is, ha olyan helyen járnak, hol az isten tehenkéi
legelnek, óvatosan illegetik a lépésüket, nehogy eltapossanak, ha egyet
is.
De ha egészen az égé az emlitett hosszukás, piros bogár, a „földi
mennyország“ szolgálatába is jutott egy ilyen szinü teremtmény, a „hét
pöttyes böde.“ Formás, gömbölyü mint a piros bogyó, hét pety van a hátán
s nagy hivatalt visel: ő a szerelmesek üzenet vivője. Szófogadó,
hüséges, titoktartó szolga a Katinka-bogár, (mert csak igy nevezik) még
eddig nem adott okot panasz-szóra. A leány vagy legény tenyerébe veszi
és elmondja neki nyájas, kérő hangon:
„Jó Katinka-bogár
Ereszd szét a szárnyad
Vidd el az én szeretlek szóm,
Vidd el sebbel, vidd el nyomban
Dél, keletre vagy nyugotra
Oda, hol a galambom van.“

A Katinka-bogár megérti a kérést. Kezdi ide-oda nyujtogatni a csápjait,
egyet-kettőt lepked végig a tenyér lapályán, egészen a körmökig. Ott
aztán megáll, mintha gondolkoznék, majd hirtelen elhatározással a
rubintos szárnyak fölfelé emelkedőben szépen ketté válnak, mint a
széthuzott függöny s láttatni engedik kifelé kapaszkodó patyolat
bélésüket… egy halk rebbenés s a kis rovar röpül… megy az üzenettel.
Ha jól eltalálta az irányt, nagy megnyugtatás az a szerető szivnek, – ha
meg elhibázza, nyilván elkanyarodik majd…
Az anyatermészet azonban nem csak a fiatalság bolondságaihoz vet vállat,
hanem becsülettudón gondoskodik az öregekről is. Az ő számukra ott a sok
„keresztes pók“ mind megannyi Orlice professor.
A keresztes pók született mathematikus és „a nép lutristája.“ Egy
befőtteshez hasonló alaku üvegbe betesznek apró papirszeletekre irt
kilencven számot. A póknak most már kötelessége közülük kiválasztani a
szerencséseket, melyek a legközelebbi huzáson kijönnek. De van is hozzá
ideje és elég kombinativ tehetsége. Az ilyen tudós munkához szükséges
lévén a magány és elvonultság, a jámbor pókot az üvegbe zárják, ki aztán
– mit is tehetne szegény egyebet? – megadja magát sorsának, s csakhamar
hálót eresztvén, lassankint fölhuzogatja bele a szükséges mennyiségü
számot t. i. ötöt. Több nem kell. Megtette pályafutását, mehet, – a
számok pedig a lutriba vándorolnak, s ha a szerencsehuzó fehérruhás
leány még igazán ártatlan, ugy hogy a keze más numerusokra nem siklik,
bizonyára „pirosan“ jönnek ki.
Ámde micsoda még a pók tudománya a „diszély“-éhez képest?
Nem hiába jár aranyos ruhában: országoknak sorsát, az egész jövendőt
előre tudja. Amely esztendőben szórványosan jő, kolera lesz akkor, ha
nagyon zöldbe játszó a szine, jól fog a gabona fizetni, s mikor
elszaporodva jelenik meg, mérget vehetni rá, hogy háboru lesz.
Testalkat, fény és tekintély dolgában hitványabb ugyan a csillogó
„szentjános-bogár“, de azért ha öntudatlanul is, nagy szerep jutott
neki: ő nép doktora. Aki valamely évben először páratlan számu napon
látja fényleni, annak betegsége lészen: olyan bizonyos az, mint a
tizparancsolat, nem mulasztja azt el a világon semmi. De akinek szemébe
páros napon ötlik, annak ugyan nem lesz abban az egész esztendőben csak
fejfájása sem, még ha a fejét beverik is.
De minek bogarásszak tovább? hol érjem végét a hosszu sorozatnak? A
„pézsmabogár“ szárnyainak büvös erejéről beszéljek? Titokzatos, homályos
csoda az! Ha porrá törve a megszeretett leány ivó poharába kerülnek, az
a leány megtanul viszontszeretni: viaszszá lesz a szive, játszani lehet
vele. Csakhogy a pézsmás bogár szárnyainak csupán ugy van meg az ereje,
ha halva találtatik, még pedig nagy boldogasszony éjszakáján, első
kakaskukorékoláskor.
Vagy a temetőben lakó félelmes külsejü „sirbogár“-ról szóljak? A külső
nem határoz; jó derék bogár az, hirt visz a halottnak, a rögös hant
repedésein át kedves, itt hagyott övéiről. Mindent, de mindent elmond
neki igazán, ugy amint történik. Honnan veszi, honnan tudja? Hát bizony
ugy tudja, hogy későn este előmászik a temetőből a faluba, hol a
rovarország dalnoka a „tücsök“ énekel. Annak megérti a dalait, melyekbe
össze van foglalva az egész család aznapi dolga.
Világosan következik ebből, hogy amely házban olyan az élet sorja, hogy
a megtisztult halottakat megpiritaná odalenn, ott ugyan elteszik láb
alól a fecsegő tücsköt, de bezzeg megbecsülik a jó emberek. Egyhangu
dalait, melyek dudolásnak sem járják meg, egészen megszokják. A
családhoz tartozó házibarát ő, szerény, igénytelen, a szoba valamely
szögletében, vagy a küszöb alatt szorul meg, s mikor az est homálya
megnöveli a magány komorságát, a néma csendben dalának szárnya támad, s
mint egy tündérrege, ugy ringatja el a benne mélázót.
De hát mind ezt csak s nép érti meg, érzi át. Az uri familiáknak másféle
a házi barátjuk. Az urak, a tudósok gombostüre szurkálva, üveges
fiókokba zárják a szegény bogarakat, melyeket csak a nép tud megbecsülni
élve. De háládatosak is értte. Amint láttuk, sok ügyes-bajos dolgát
elvégzik.
S ez a jó egyetértés, melylyel egymással élnek, lélekemelő és költői. A
föld legnagyobb teremtményei magukénak vallják a legapróbbakat,
foglalkozást nyujtanak nekik és gondot viselnek rájuk; csak
egyetlenegyet fumigálnak, csak egyetlenegy rovarkát enged át a bőkezü
magyar nép az előkelő világnak, „az uri asszonyok bogarát“ – a bolhát:
hadd jusson nekik is.
Mintha bizony az uri asszonyoknak a bolhán kivül is nem lenne elég
bogaruk.


NÉPIES ÉSZJÁRÁS A TUDOMÁNYBAN.

Mondhatnám humornak és bizvást oda tehetném cikkem cimeül megforditva
is: „tudomány a népies észjárásban“, mert a magyar ember eredeti,
zamatos s bizonyos furfanggal vegyült gondolkozását gyakran épp ugy
magába olvasztja a tudomány, mint viszont a tudományt amaz. Fölváltva
jelenik meg majd a szakismeret a magyar észjárás humorteljes mezében,
majd a laikus észjárás a tudomány kothurnusában.
Látszólag kisszerü e tárgy, de mindenesetre érdekes, s azonkivül, hogy
élénk világot vet a nép mély fölfogására, életrevalóságára és hirhedt
természetes, józan eszére, egyszersmind kiegészitő része e néhány
cikknek, melyet humoráról irtam.
Ha elgondolom, hogy népünk észjárása itt-ott a tudomány magaslatáig ér,
szinte kedvem jő meghódolni az elavult táblabirói hencegésnek: „a magyar
ember minden tudományába beleszületik.“
Igy gondolkozhatott rólunk Mr. Hawring angol utazó is, ki 1836-ban
kiadott könyvében két lapot szentel az itt látott „kendertilló“-nak,
mely – ugymond – egyszerűségénél fogva bámulatos s már régen az ő, e
célra szolgáló mesterséges és költséges gépük előtt divatban volt. Két
ábrában rajzát is adja, valamint elragadtatva szól azon fakilincsekről,
melyeket egy, az ajtón keresztülfurt lyukon kiszolgáló madzaggal
kormányozhatni s a végén igy kiált föl: „e nép találékonysága és eredeti
fölfogása rendkivüli, s ha nekik hagyjuk föltalálni ama gépeket, mik
Nagy-Brittaniának köszönik lételüket, azok bizonyára egyszerübbek és
tegyük hozzá célszerübbek lesznek.“
Az „elmélet“ és „gyakorlat“ közti különbség éles megjelölésére,
legképzettebb államférfiaink egyike a néptől kérte kölcsön „hires
érv“-ét, hogy azzal parlamenti elleneit lefegyverezze:
„Ha hét veréb ül egy fán és abból kettőt lelövünk, a kérlelhetlen
elmélet szerint még öt maradna ott, de valóban egyetlen egy sem marad,
mert a többi elröpül.“

Egy, a nép által könnyedén odavetett okoskodás ez, mely után lehajolni
nem szégyen senkinek, mert a nép észjárásától miért ne erősödhetnék a
tudomány is, mint ahogy egyenlőn nyeri tápláló erejét az édes
anyaföldtől a cserje, a fü és a koronás tölgy.
Érdekes bepillantást hagy a nép hatalmas logikájába ama másik érvelés
is, mely azt mutatja, természetesen itt is öntudatlanul, hogy nem
mindenütt áll meg a tudomány és szokás által fölállitott rendszer és
logika.
„Ha egy szekér találkozik tiz szemben jövő szekérrel, látszólag az lenne
az igazságos és célszerü, hogy az egy szekér térjen ki a tiznek, – de
tulajdonképen a tiz térjen ki az egynek, mert a tiz közül egyik-egyik
csak tizedrészét vállalja el azon nehézségnek, mely ellenkezőleg az
egyes szekérre háramolnék.“

De nem mindenben dob ily erőteljesen keztyüt a tudománynak, hanem azzal
a legtöbb esetben egy uton halad, csakhogy a saját módja és esze
szerint. Külön csillagászata, külön geometriája van, órát, gazdasági
tudományt, számtani szabályokat stb. csinál magának. A mértföldje pipa
számra van fölosztva, a dél akkor van, midőn árnyékát átlépheti s
gazdasági szabályai az egyes naptári szentekhez füzvék: A „Mindszentek“
bevetve találják az őszit, Servác, Bonifác, Pongrác megkiméljék fagytól
a gyümölcsöst, „ha fénylik a Vince, teli lesz a pince“,
gyertyaszentelőkor, ha a nap fénylik, a medve visszamegy odujába, tudva,
hogy hosszu, hideg tél lesz, – többet ér egy májusi eső Bécsnél stb. A
hyppologia, geologia sem ismeretlenek a nép előtt. A csikó leendő
termetét aszerint méri meg zsinórral, hogy amilyen hosszu az első lába
bokájától kezdve a lapockáig, olyan hosszu lesz öreg ló korában a
lapockától fölfelé. Ha a boka a patától messze esik, akkor vége annak,
sohasem lesz belőle jó futó; ha ellenben e testrésze módos és vékony,
megfogja állani a sarat. Korát, valamint a többi állatokét is
csalhatatlanul fölismeri a fogai után.
De ki győzné mind elősorolni ama példákat, melyek bizonyitják, hogy bár
különböző uton, a nép észjárásával, a tudományos ismeretek mezejére ér,
bár megvallom szinte csuszva négykézláb és a naivság az utitársa, de ez
itt nem jöhet szóba, s a legkevésbé sem lehet becsmérlés tárgya, annál
is inkább, mert az alábbi példa (mely pikans és érdekes voltánál fogva
megérdemli, hogy a simetria rovására is, kissé terjedelmesebben és
szinezve adjam elő) éppen azt igyekszik demonstrálni, hogy sokszor maga
a szaktudomány is kimerülten és elbágyadva az egyszerü észjárás ölébe
menekül:
„Balassa Jánosnak, a „doktorok doktorának“, előkelő betege volt, egy
sugár termetü, gyermeteg, üde arcu, fiatal orosz grófhölgy, nagy, epedő
fekete szemekkel, mikben a szüzies szemérem és ábránd bübája égett
együtt. Csupa tüz, csupa szellem, csak a kezei voltak hidegek, mint
hazája, és dermedtek, mozdulatlanok, mint a halotté.
Az orvos elküldé a a szklenói fürdőbe, hogy ott naponkint öt órát üljön
nyakig bekaparva forró homokba. A csodatevő szklenói föld visszaadja
majd kiaszott kezeibe a meleget, az életet, a vért, mely ujra keringni
fog a leszáradt, összezsugorodott erekben.
A szegény leány engedelmeskedett a rendeletnek, de csak azért, hogy
csalódva térjen vissza a világhirű orvoshoz. Az édes hazai föld megvonta
az éltető csókot, a meleget az orosz föld szülöttjétől, – ő tudja miért…
Balassa ezentul is keresett gyógyitó eszközt tudományában, könyveiben,
tapasztalataiban, rendre meghiusult minden kisérlet. A holt kezek nem
akartak fölmelegedni, megmozdulni!
Végre föléledt a tudósban a magyar ember az ő eredeti észjárásával s egy
utolsó kisérletre szánta el magát. A szép grófleányt magához kérette
anyjával, de csak egyedül vezeté be elfogadó térmébe, hol tanitványai
voltak összegyülve: csinos, szemenszedett gyerekek, saloniasan kicsipve,
amint nekik előre meghagyta.
A leányka egy félénk tekintetet vetett lopva feléjük, aztán fülig
pirulva tartott a másik szobának.
– Nem kisasszony, mondá a tanár eléje állva, itt fogunk maradni;
tanitványaim előtt értékesiteni kivánom e kórt azzal, hogy helyenkint
magyarázatokba terjeszkedem.
– De uram…
– Semmi de… Itt és most én rendelkezem; ön engedelmeskedni fog – mondá
szigoruan s a remegő gyermeket kezénél fogva, általa nem értett nyelven
mondá a fiukhoz fordulva:
– Ide nézzenek önök! Minél szemtelenebbül, annál jobb.
Azoknak nem is kellett sok biztatás.
A tanár egyre fecsegett összevissza, mintha magyarázná a kórtüneteket,
mialatt egészen a földre hajolt s megfogván a fodros selyem szoknyácska
szélét, emelni kezdé azt följebb-följebb…
A leány fölszisszent dühében és kiáltott, tiltakozott, majd pici
lábaival rugdalódzék, de az orvos vasmarka megakadályozott minden
actiót, s a szoknya óvatos, kimért lassusággal egyre följebb vándorolt,
kibukkanni engedve az igézetesen szép idomu bokákat.
Oh hogy nézett oda az a sok éhes szivü fiu!
A szüzi szemérem kétségbeesett harca tükröződött le a gyönyörü
leányarcon: majd elsápadt, majd rézvörös lett, majd elkékült; sikitott,
fogait csikorgatta, átkozódott és zokogott egyszerre, szégyenében,
dühében, tehetetlensége érzetével.
Az orvos mégis könyörtelen maradt. A bóditó, kinos mütét egyre tartott
és fokozódott szemkápráztató szentségtörésben.
A szemérem volt itt kihiva párviadalra!
És a szemérem meg is jelent impozánsan a kellő pillanatban.
Egy irtóztató erőfeszités – s az orvos érezte, hogy a karcsu teremtés
villámsebesen, mint egy jaguár lehajol, ráveti magát s élettelen, holt
kezeivel megragadja.
Az orvos diadalmas arccal ereszté el most a szoknyácskákat, s
megragadván az ifju grófnő kezeit, elkezdte kifeszitve emberfölötti
sebességgel forgatni jobbra-balra, lankadatlanul, lélekzetelfogyásig,
mig nem érezte, hogy azok melegek és izzadnak.
Midőn kimerülve abban hagyá, igy szólt:
– Grófnő! ön visszanyerte kezeit egy kis paraszt tudománynyal. Ennyi az
egész.“

Számtalan ehhez hasonló esetet lehetne fölhozni, bár nem mindig ilyen
sikerrel végződött, mert hogy csak egyet emlitsünk (jóllehet nem
szándékunk itt a naivságnak a tudományba csöppentett komikumát
fölölelni) a pozsonyi doktor nagyon megjárta, midőn látta, hogy a
kolozsvári hideglelősök a töltött káposztától gyógyulnak meg, s bejegyzé
diariumjába, hogy a „töltött káposzta orvosság a hideglelés ellen“; mert
alighogy a pozsonyi patiense még jobban megbetegedett, a dus
tapasztalatot ekként kellett módositania: „a kolozsvári embernek
orvosság, de a pozsonyinak halál.“
Hasonlóan csak többé-kevésbbé érinti tárgyunkat azon bár elmés és
eredeti, de nagyon is adomaszerü fölfogás, melylyel az ujonc azért
helyezi az istent a generális fölé, „mivel annak van a legtöbb
csillagja“, vagy a debreceni civis, ki a zsidó vallásról elmélkedésében
kisüti, hogy a zsidók alkamasint „azért nem tisztelik a fiu-istent, mert
az atya-isten örökéletü lévén, tőle sohasem örökölhet semmit.“
Annál jellemzőbb azonban a veszedelmes kezdetü porosz-osztrák hadjárat
alkalmával azon népies kombináció, hogy: „legjobb volna biz az, ha most
ő felsége hamarosan átiratná az összes országait a feleségére.“
(A jámbor nép persze azt hitte, igy majd el nem viheti birtokait a
burkus, mint az övét nem viheti el senki, ha másra telekkönyvezteti.)
A nép józan észjárását szépen illusztrálja egy esemény az 1873-iki
kolera idejéből.[3] A szklabonyaiak látván, hogy az orvos nem képes
akadályozni a halálozásokat, a járvány ellen oly furfangosan védekeztek,
hogy lábukat, midőn abban a kolera tünetei, görcs és fagyos merevség
jelentkeztek, megkötötték szorosan spárgával, térden alul, ezáltal
megszüntetvén a vég-és felsőtagok közti vérkeringést, utját állták a
szivhez közeledő halálnak.
Ha az ember figyelmesen nézi a kut gémjére kötött mázsás fatuskót, a
különböző széláramlat gyors megfigyelésére cérnára kötött tollat
(gabnaszórás idején), a kölyü szerkezetét, vagy azon módot és fogásokat,
melyeket egyes szerszámai kezelésénél tanusit a nép, melyekkel
asztagjait rakja, buzájának, gyapjának mesterséges uton sulyát neveli, –
látnunk kell, hogy a fizika, architektura stb. tanait alkalmazza meglepő
ügyességgel.
Szakértelme kiterjed itt-ott a legtávolibb és legparányibb dolgokra.
Dacára annak, hogy nem tanulta a természetrajzt, s hogy nálunk nincsenek
mutató-táblák a mezőkön, mint Franciaországban, amelyeken ki vannak
jelölve a kártékony és hasznos állatok, amint azokat vagy pusztitani
vagy kimélni kell; – népünk ösztönszerüleg fölfogja ezt s a költészet
védő pajzsába bujtatja a szelidebb állat-világot.
Gyönyörü vonás ez tőle! A szelid állatvilág iránt gyöngédséget mutat, a
bárányt nyájaskodásával veszi körül, a fehér nyulra bizonyos
tisztelettel tekint, a fecske szent és sérthetetlen előtte, mert az a
„Mária madara“, a dalos fülemile fészkét, a kelepelő gólyát, mely
boszuból tüzes üszköt hozna a házfedélre, mind őrzi a népköltészet, mig
ellenben a kártékonyakat ez veszi üldözőbe.
Bámulatos tapintattal fogja föl népünk a társadalom jellemző sajátságát
is. Egy ebecki paraszt, kire némi munkát biztam, midőn a fölötte
gyakorlandó ellenőrzésről gondolkoztam, a következőleg biztatott meg:
„Ha én önt megcsalhatnám két forintig, ha biztos is, hogy nem fogná
megtudni, még sem csalnám meg, – de ha megcsalhatnám százezer forintig,
ha meg volnék győződve, hogy rajta kapnak, mégis megcsalnám, mert ugy
sem történnék semmi bajom.“

Még tán ennél is egészségesebb logikát tartalmaz a lami tékozló
gazdaember védekezése:
Sokszor volt már szándékom takarékosnak is lenni, de nem használt
semmit. Az emberek kimondták fejemre az itéletet és azt vissza nem
veszik. Tehetek én akármit. Vegyük föl, hogy két forintot költök
naponkint, azt fogják mondani: „ni mint szórja pénzét a tékozló“; – és
vegyük föl most az ellenkezőt, szigoru takarékossággal, egy garassal
érem be naponkint, az emberek akkor igy fognak szólni: „ni a tékozlónak
már csak egyetlen garasa maradt.“

Soha nem festette ennél hivebben az emberi társadalom őrét: a
közvéleményt, senki.
A tanuság ebből az, hogy népünk okul és nem siket, nem vak a tudomány és
a társadalmi kérdések behatása iránt, de nem fogadja azokat be a száraz
valóságukban, hanem fölereszti a saját észjárása levében, lemálni hagyva
azok magasb jellegét.
Pars pro toto, kell még idéznem egy példát. A megcsömörlött embernek
fárasztó foglalkozást és sok testmozgást ajánl némelykor az orvosi
tudomány; a nép pedig azt javasolja: „kilencszer kilenc siron
hempergesse meg magát, nem lesz semmi baja.“
Az eredmény bizonyára egy, de a száraz tanácsot csakis ugy fogadhatta el
a nép, hogy előbb átöltöztette a saját népies izlése szerint.
Ez lebeghetett szemei előtt azon papnak is, ki Nagy-Igmádon következőleg
prédikált a káromkodás ellen:
„Hiveim, keresztények! Aki lop, annak megvan a maga haszna, aki
szerelmeteskedik, annak megvan a gyönyörüsége, de aki káromkodik, annak
bizony se haszna, se gyönyörüsége.“

Ennek a szája ize szerinti logikának aztán meghódolt az egész falu.


A SIRIRATOK HUMORA.

Nem nekem jutott föladatul hála istennek, elsőnek állitani, hogy a
nemzeteket egyes adomáik jobban jellemzik néha, mint egész értekezések.
Minden nép nagy szorgalommal igyekszik azokat összegyüjteni s alig van
irodalmi genre, melynek szélesebb és hálásabb közönsége lehetne, mint az
adomának. Mindenütt szivesen látott jelenség, a kunyhóban, a salonban,
az egyetemi tanár száraz előadásában épp ugy, mint a parlamenti
beszédekben. A legnagyobb államférfiak nem restellik egy-egy ártatlan
adomával erősiteni meg argumentumaikat, vagy megingatni ellenfeleiket,
sokszor nem is minden siker nélkül. Jól alkalmazott adoma jobban hódit
némelykor mint a mügonddal készitett szónoklati remek.
Mi magyarok nem panaszkodhatunk; egész könyvtárt tesznek ki az efféle
gyüjtemények, ami nem is csoda a par excelence adomázó nemzetnél,
melynek ugyszólván legrégibb őse, már Atilla humorral felel Róma
könyörgő püspökének: „Ha te az isten szolgájának mondod magad, én akkor
az isten ostora vagyok.“
A német és francia erősebb lehet élc dolgában, de adomákban s illetve a
bennök nyilatkozó humorban bizvást vetekedhetünk az angollal. Nem merem
állitani, hogy mindazon adosmák, mik gyüjteményeinkben foglaltatnak
kizárólag magyarok; kétségtelen, hogy sokat kölcsönöztünk a
szomszédoktól is; de azt bátran lehet állitani, hogy leszámitva az
átidomitott és becsuszott adomákat, még mindig gazdagok maradunk a saját
eredeti, minden más nemzetéitől élesen különböző adomáinkkal.
Az angol adoma nehézkes és elburkolt, a francia finom, könnyed, a
magyaré meg, hogy ugy mondjam, paprikás és zsiros. A francia adomán
mosolyogni lehet, az angolén nevetni, a mienken röhögni kell, mert nem
is jó, ha a bunkója[4] olyat nem csattan, hogy szinte hátba üti az
embert figyelmeztetőleg: „itt nevess!“
De nem célom a magyar adomáról mint ilyenről irni; sokan tették ezt már
előttem teljes sikerrel, s különben is nem tulajdonitok az adomának oly
közvetlenséget, hogy belőle tisztán lehuzhassam a népben nyilatkozó
humort, mert bizony sok kézen megy az át, mig aztán ügyes toll valamely
gyüjteménybe megfésülve, kicsinositva leteremti. Ember legyen, aki
rájőjjön, honnan keze, honnan lába.
Érdekesebb, mert szokatlanabb téren kivánom bemutatni a magyar nép
szellemét és humorát, – sirirataiban.
Nagyon természetesnek látszik előttem, hogy nem azon siriratokról lehet
itt szó, miket nagy emberek márvány emlékeire nagy költők készitettek;
nem az olyan siriratokról szólok, minő például a Hugó tábornoké, kit
„huszonötévi háboru megkimélt s két évi béke ölt meg.“ Az emlékkő szavai
szerint, sem az olyan siriratokról, minő a Pákh Alberté, vagy a Tóth
Józsefé, ki az „álmot játsza“ a kerepesi köztemetőben. Még kevésbbé
kivánom összehalmozni azon együgyü ostobaságokat, helyesirási és rosz
kadencziákat, miktől a világ minden temetője hemzseg, s mik legföljebb
azt bizonyitják, hogy a helyesiráshoz és a verscsináláshoz nem mindenki
ért.
De még azokhoz a siriratokhoz sincs semmi közöm, mik
adoma-gyüjteményekben vagy közszájon keringnek, de miknek mesterkéltsége
azon gyanura ad okot, hogy csak alkalmi megnevettetésre szánt
pasquilleok, s az adomák országába tartoznak, minő pl. Nagy János uram
sirirata, ki „született Debrecenben, meghalt hasrágásban.“ Vagy a hires
miskolczi csizmadiáé Kiss Jánosé, hol a mesterségesen összekeresett
rimekben van a nevetni való.
Ha az előbbieket akarnám összegyüjteni, tenném azt a „temetők
költészete“ cimén s kétségkivül érdekes cikk lehetne; az utóbbiaknak
azonban alig adhatnék találóbb gyüjtőnevet, mint „a halál
papirkosarából.“
De kizárólag a siriratok humoráról kivánván szólani, csak annak egyszerü
elsorolására szoritkozom, ami tárgyunkkal legszorosabb kapcsolatban
kiván lenni.
A sirkövek architekturája a vallások általánosságánál fogva az egész
világon majdnem egyforma, kivévén a törököknél, hol a kő vizszintesen
van a sirüregre fektetve s szegletein egy-egy mélyedés hagyatik, hogy az
abban összegyült viz a temető éneklő madarainak italul szolgáljon;
továbbá a kövön egy nyilás, amin az Ur angyala ki és be járhasson a
boldogultakhoz. A katholikusoknál kereszt jő az emlék fölé. A többi
felekezet, ami még a mult században is nagy mérvben folyó vallási
villongások utónyoma, nem csak nem használja a keresztet, hanem meg sem
tűri.[5]
Keleti természeténél fogva a magyar is szereti a képeket és
illusztrátiókat. A falusi temetők egyszerü fakeresztjei tele vannak
ragasztva szent képekkel s magukról az izlésesebb márványkövekről sem
maradhat el némi szokásos cifraság, szomorufüz, siró angyal, letört
rózsa, mit az illető müvésznek ugy oda kell vésnie nagyobb világosság
okáért, hogy az angyal szemeiből akkora könnyek potyognak, mint a
lencseszem, a letört rózsa pedig mintegy félarasznyira tőjétől
leesőben,… utközben örökittetik meg.
Sok nép angyalnak hiszi a halált, mely pallosával vagdossa le az
emberiséget; mások ismét sárkánynak tartják; néhol szétszórt haju
hölgynek látjuk lefestve, sötét palástban, csontos kezekkel, valami
seprőféle eszközt tartva kezében. No, nekünk magyaroknak nincsenek semmi
exaltalt fogalmaink Halál ő kigyelméről. Egyszerüen sovány öreg embernek
tartjuk, kinek a nép-fantázia egy igazi spanyol-pengéjü kaszát nyom
markába, hogy azzal vegye ki közülünk a maga „adó“-ját. A meghalt
hajadont a „Halál menyasszonyának“ nevezzük, miből szintén az tünik ki,
hogy a halál sem nem vészangyal, sem nem hölgy, hanem himnemü, öreg
fickó, kinek egy régi népmese szerint a már emlitett kaszán kivül még
egy előtte ugrándozó és farkcsóváló kutya (a betegség) is szolgálatára
áll. Talán innen az a közmondás a köhögő emberről, hogy „a halál kutyája
ugat belőle.“
Azon majdnem tréfás enyelgő modort, melyet a mindent fölemésztő
legnagyobb hatalommal szemben használunk, kiválón jellemzi ama
népmeséinkben sűrűn előforduló, de különben is szokásos megszólitás:
„halál koma!“ A komaságban és sógorságban élő nemzet még a halált is
komájának fogadja. Szó a mi szó, de van is valami benne, atyafiság
velünk!
Mint született lovasok, nehogy derogáljon: a halál utáni egyetlen
utunkat sem teszszük másként, mint lóháton: a „Szent Mihály-lován“ s a
falusi rektornak, ki nótárius és tanitói minőségben eddig is „eszünk
köszörüse“ vala, hogy utoljára még kedvünk szerint kibeszélhessük
magunkat, kötelessége bennünket megszólaltatva, mindennemü érdemes
ismerősünktől szivreható versekben elbucsuztatni.
Ha még ezután is kimaradna valami, azt majd az utódok szépen kivésetik
az emlékkőre – összes titulusainkkal egyetemben.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Az igazi humoristák: Cikkek a magyar nép humoráról - 3
  • Parts
  • Az igazi humoristák: Cikkek a magyar nép humoráról - 1
    Total number of words is 3870
    Total number of unique words is 2113
    25.7 of words are in the 2000 most common words
    36.3 of words are in the 5000 most common words
    42.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az igazi humoristák: Cikkek a magyar nép humoráról - 2
    Total number of words is 4000
    Total number of unique words is 2202
    26.5 of words are in the 2000 most common words
    38.6 of words are in the 5000 most common words
    45.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az igazi humoristák: Cikkek a magyar nép humoráról - 3
    Total number of words is 4005
    Total number of unique words is 2133
    29.1 of words are in the 2000 most common words
    41.4 of words are in the 5000 most common words
    47.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az igazi humoristák: Cikkek a magyar nép humoráról - 4
    Total number of words is 3780
    Total number of unique words is 1974
    30.5 of words are in the 2000 most common words
    43.5 of words are in the 5000 most common words
    48.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.