Az igazi humoristák: Cikkek a magyar nép humoráról - 1

Mikszáth Kálmántól.
AZ
IGAZI HUMORISTÁK.
CIKKEK A MAGYAR NÉP HUMORÁRÓL



1879.
Nyom. Endrényi Lajos és társánál Szegeden.
EZEN KÖNYVEMET AJÁNLOM
AZ ÉN
SZELID CSENDES FALUMNAK.
A SZERZŐ.


ELŐSZÓ.
Nem azért ajánlom pedig könyvemet az én csendes szülőfalumnak, hogy ott
valaki megvegye s még tetejébe el is olvassa. Ha a nótárius ur sorba
venné ujjain azokat, akik a betühöz értenek, bizvást zsebre tehetné az
egyik kezét.
Nem vesznek ott meg egyéb könyvet, csak kalendáriumot, azt is
százesztendőst, mely azonfölül, hogy az unokák unokáinak is mutatni
fogja az időjárást, egyszersmind összeköttetésben tartsa őket az égi
hatalmasságokkal is, mivel a százéves naptárnak imádságos könyv az egyik
fele.
Hanem azért ajánlom nekik ezt a könyvet, mert tőlük tanultam, ami benne
van.
Ha van benne valami érdemes az az övék.
* * *
S van benne.
Mert sok könyv mutatja már ezt a nemzetet karddal kezében. Jó katonának
mondja mindenik.
Sok könyv figyelte már meg fájdalmait, bajait, mutatja sirva, festi
türve; látjuk daczolva, ránczba vont szemölddel. Férfias mindig.
Lássuk most egyszer pongyolán mosolyával. Naiv akár egy gyermek.
S ez a mosoly a tükör, melyből igazi szépségben tündöklik vonzó arcza.
* * *
Jó kedve morzsáit szedegettem össze, – kevés fáradtsággal.
Jártam a rónát, a hegyeket s mikor a busongó nóta, mely az ország egyik
szélétől a másik széleig szolgálja a sziveket, elhal az ajkakon… szelid
humorban csöppen el a fájdalomból, az ami még megmaradt.
Csintalan szavakban dugja ki körmeit a dévajság.
Játszi naivsággal szólja el magát az együgyüség.
S még az is szeretetreméltó.
* * *
Mivelhogy azonban még sem voltam mindenütt s könnyen megeshetik, hogy
amit némely nemes helységről elmondtam, az annak zokon eshetnék vagy
hogy nem is hitelesen van róla leszabva, az akkor, – egyszer mindenkorra
kijelentem – a szomszéd faluban történt.


HUMOR AZ UTCÁN.

_God_ made the country, and _man_ made the town.
_Cooper_.

Régi példabeszéd, hogy a magyar embert az isten jó kedvében teremté és
talán igaz is. E népben mindig volt humor. Az isten alkotásánál jó
kedvének felét neki kölcsönözte s abból aztán jut mindenüvé, a megye- és
országgyülési termekbe, a temetőkbe sőt még az utcára is.
A fölvett cimhez ragaszkodva csak keveset szólhatunk az egyszerü
falukról, hol minden duzzad az üde költészettől, hol az utcákat
keresztül-kasul egyforma cégtábla- s fölirat-nélküli alacsony házak
szegélyezik. A humor ha ide téved, beletemetkezik a költészetbe, lemond
önmagáról.
Fölirat csak a templomon látható és a korcsmán néhol, mert közönségesen
elég ilyen szegény helyre cégérül a póznára kitüzött boróka-csutak is.
Kényesebb falukban „Becsali“, „Gondüző“, „Betekints“, a furfangos neve a
csárdáknak, s ha külön föliratjuk van, az sem valami különös dolog; már
a gyerekek is ösmerik; régi, kopott biztatása a korcsmárosoknak, hogy:
„ma pénzért, holnap ingyen.“
Ezenkivül nyomatott betüt már csak a biró házán látunk a fekete táblán,
melyet nem azért csináltatott maga a tekintetes vármegye, hogy
nevetségül szolgáljon; meg a falu végén a nemzeti szinüvé előmozditott
oszlopon, hol azonban nem találtatik egyéb, mint a nemes község
becsületes neve a hozzátartozó vármegye nevével egyetemben.
A faluk architecturája mind különböző, de jelentéktelen módositásokkal.
Néhol a tüzfal-homlokzatokat szeretik, mélyedéssel valamely ájtatos kép
számára, (legalkalmasabb ember erre szent Flórián); másutt ezek helyére
cifrázott deszkázat jő, mig ismét másutt leér a zsupfedél karimája egész
a ház szeméig, a két ablakig, mely közt legfeljebb a tulajdonos nevének
szines kezdőbetüi ékeskednek. Csak elvétve pompázik koszoruban, módosabb
kőépületeken olyan büszke mondás, mint Tarjánban:
„Ezt a házat épitette Fazekas András Itt helyben A saját erdejéből
hozott fából.“
A magyarokénál sokkal szebb és jellemzőbb a székely házak fölirata:
„Öröm és békesség a bejövőknek, áldás a kimenőknek!“
mely aztán nagyobb világosság okáért következő vendégszerető verssel
egészittetik ki a tulipántos, szélesfejü szegekkel kivert kapun:
„Ha nincs itthon a gazda, itthon van a népe,
Legyék itthon az is mind, ki e kapun lép be.“

Mióta már a székely portáján is finánc és adóvégrehajtó jár ki s be,
azóta nincs értelme e soroknak s kezdenek az uj kapukról lemaradozni.
E helyen kivánom megjegyezni, hogy nemcsak az épitészeti izlés változó
falvainkban, hanem, ugyszólván a gondolkozás is. Más mesék, más
közmondások, különböző észjárás jellemzik az egyes helységek népét. Ezer
meg ezer apró vonásban mennyi a humor! Szinte sajnálom, hogy e tárgynál,
mint a kerethez nem tartozónál át kell suhannom. Csak futólag emlékezem
meg az ebeckiekről, hol közös lévén a harangláb és harang, ráiratták az
oszlopra, hogy a harangszó fele a lutheránusokat illeti. A pinci
embernek, a legszegényebbnek is gyönyörü lovának kell lennie, az
istálóját épiti előlre cserépfedél alá, faragott kövekből, mig a
formátlan lakóház szerényen lapul hátra roskadozó fabordáival szegényes
nádkalapja alá: azért is mondják a pinci emberre, hogy nagyot hibázott
amiért „nem lett ló.“ A jámbor zsélyi lakos I. Napoleon észjárása után
indul s abban találja ambitióját, ha minél több gyermeke van; a világért
sem mulasztaná el akár szóbeszédben, akár irásban oda bigyeszteni a neve
után, ha teheti: „Én Csúz Ferenc, hat neveletlen gyermek atyja.“ Már az
óvári palócban nincs ily tökéletlen hiuság, mint igazi bocskoros
nemeshez illik, az egész világot fumigálja, házat is csak azért épit,
hogy télben legyen hova tenni a melegitő kemencét, mert a hideg a nemes
embert is fogja, s ha fölirattal látja el, akkor is mit neki a
keresztény időszámitás, elég ha oda jegyezi az utódoknak:
Épité Kéry Pál de eadem,
A restoráció utáni tavaszon.

Nagyon sajnálom, hogy nem még harmadéve télen irtam e cikkemet, mert
akkor módomban lett volna a kis-ujfalusiak hires föliratát
gyüjteményemhez csatolni. Azóta fájdalom, elolvadt, amiből világosan
bebizonyitható, hogy a nemes előljáróság nem járt el teljes
bölcsességgel, midőn az emlitett, emberemlékezet, óta elő nem fordult
kemény tél (négy ember fagyott meg Kis-Ujfaluban) megörökitését akként
eszközlé, hogy az e célra begyült összegen kihozatván a városi vésnököt,
miután kőtáblára már nem futotta, egyhangu megállapodás folytán, a falu
közepén lévő nagy jégtáblára vésette ki a nevezetes eseményt ékes
versekben örök emlékezet okáért.
De ha ez elenyészett is, maradt még nevezetes fölirat Kisujfaluban H.
hires malmán, melyhez a folyamot fölfelé vezette. Rengeteg pénzébe
került s még ki is gunyolták. Erre szól hát büszke válaszul:
„Ezt a malmot csinálta
Ezékiel de Harcsa.
Ahogy csinálta, ugy megcsinálta.“

Elég eredeti, de nem olyan elmés, mint az inámi kocsma homlokzatán ezen
eszmetársitásból eredt felirat:
Ennek a falunak „Innám“ a neve.

Ugyancsak az inámiaknak van a falu végén egy pléh Krisztusuk a
keresztfára szegezve, kinek az illető piktor, kopjával átvert vérző
szivét a jobboldalára festette. Akadtak olyan müértők Inámon, kik idők
jártával rájöttek e hiányosságra s hogy a hibás müvet kiigazitsák,
vasvillával átszurták a pléh-kép baloldalát is. Most már tökéletes.
A szent képek, kápolnák nagy divatban vannak különösen katholikus
helyeken, ugy hogy alig van falu anélkül. De e sok közül egy sem járta
ugy meg, mint Bolyk, hol a határ végpontján közköltségen épitett diszes
kápolna egy később elvesztett határigazitási per miatt a szomszédos
karancsi határba került. Biz ezen nem lehetett segiteni máskép, csak az
alábbi fölirattal:
„Adatik tudtára mindeneknek akiket illet, hogy ezen érdemes Szent Vendel
ámbátor a Karancsiakénak látszik lenni, nem az övék, hanem a mi
határunkat őrzi innen.“

Most már ezek után átjöhetünk a csendes, együgyü, boldog falukból, a
lármás, fényes, fővárosi utcákba, hol a humorba, melynek kinyomatát
keressük itt is, elméncség, élelmes fortélyosság, humbug és reclam
vegyül. Itt selyemben jár a poezis, a humor pedig tricotban, csörgő
sipkában, vagy – meztelenül.
Az ilyenekhez kevés közünk van. Cikkünknek bár „Humor az utcán“ a cime,
még sem lehet föladata mindazt fölölelnie, amit a humor iránt érzékkel
biró kedély az utcán föltalálhat. A lóbálódzó cintányéroktól kezdve a
borbély-mühelyeken, le egészen a hatványozott életnagyságban ábrázolt
kifliig a pékboltok ajtóin, mindenben akad egy-egy szikra azokból a
gyarlóságokból, melyeket a sors az emberek közt szétosztott s éppen mert
senki sem mentt tőlük, szeretetreméltóan tünvén föl, kárhoztatás helyett
mosolyt fakasztanak.
Köteteket lehetne irni arról, ami anyagot az utca szolgáltat a humornak,
de amiért majdnem kizárólag a föliratokra szoritkozunk, maga a tárgy
gyakorlati oldala fejti meg, mely nem annak bebizonyitására irányul,
mennyi sok minden nevetséges fordul és fordulhat elő az utcán nálunk (az
ugy történik mindenhol), de összegyüjtvén nehány jellemző vonást, nem
egészen érdektelen bepillantást enged e kevésbbé jelentékeny oldalról is
– sajátságainkhoz.
Mint föntebb megjegyzem, semmi közünk a meztelenségekhez épp ugy nem,
mint az együgyü vagy a helyes irással farkasszemet néző föliratokhoz;
még kevésbbé lehet föladatunk az olyan jeles föliratokkal foglalkozni,
mik monumentális épületeken és müveken lehetnének, mint azt
Spanyolországban találhatni, nem csak az épületeken, de még az egyes
iparcikkeken is, s bizony nem kár a fáradtságért, mert alkalmasint
megteszik a magok szolgálatát. Meg nem állhatom, hogy legalább kettőt ne
emlitsek. Egy dom fölirata a következő:
Az ég kapujánál cipőt árulnak,
Mert az angyalok mezitláb járnak.

Költői és humorteljes figyelmeztetés arra, hogy e falakon belül kell
végződnie a hiuságnak, mely a templom kapujánál ismét utját fogja állni
a kijövőnek. Még ennél is szebb a spanyol kardra vésett verssor:
„Ok nélkül ki ne huzz, becsülettel tégy a hüvelybe!“

Nekünk kevés van ilyen, de ha lenne, sem tartoznék tárgyunkhoz, mert nem
ered közvetlen a néptől, melynek humorát keressük az utcán. Bizony nem
kis föladat az most már a fővárosban, mióta a müizlés, divat, ildom és a
terjeszkedő müveltség kiszoritotta az őszinteséget, az ős eredetiséget,
a gondolkozást pedig megesztergályozta simának.
A régi szállodák helyén, melyek az állatvilág erősebb fajait képviselték
(Tigris, Két oroszlán, Arany sas, Fehér ló, Vörös ökör, Hattyu, Kecske,
Fehér farkas stb.), az apróbb állatok a kereskedő elemhez tartozván
(füszerkereskedés a fekete kutyához, a mókushoz, a vörös macskához, a
jeges medvéhez stb.), ma már aristocratikus nevü hotelek uralkodnak, a
cégek föliratai is kifogástalanok s unalmasak; mind ugy jelennek meg az
utcán, mint egy jól nevelt gentleman a salonban, begombolkozva csinosan,
kimérten, szabatosan, vigyázván, nehogy kelleténél többet vagy
kevesebbet, vagy valami illetlent mondjanak a közönségnek, melynek
figyelmét vannak hivatva fölkölteni.
Különösen igy van ez a világvárosias arcu belvárosban; hol legföljebb
egy-egy Teleky-dijra pályázó poéta ajkán villanhat föl kétkedő mosoly,
ha szeme a következő tartalmu hirdetésbe botlik a füszerkereskedés
ajtaján:
„Száz arany egy poloskáért!“

Ezt bizony könyebb találni, mint drámai cselekményt.
Távozva azonban a czivilizátió központjától a külvárosok tömkelegébe,
ott még mindig föltaláljuk a gyógyszertáron gyermekkori ismerősünket,
Aeskulap apót kigyós botjával. Feje fölé a soroksári utcában a következő
tréfás annonce-ot tette ki az agyafurt gyógyszerész:
Szép falusi paraszt menyecskék számára kapható legjobb
minőségben:
Egy lat „valami“ két garas.
Egy lat „tudják mi“ három garas.

S nincs olyan gyönyörü paraszt menyecske széles e környéken, aki rá nem
jönne, hogy ez a „pirositó“ meg „fehéritő“, s nehéz megállnia, hogy be
ne tekintsen abba a nyalka boltba, hol ilyen „finuman“ beszélnek.
Ha az igazmondáshoz szokott vidéki ember idevetődve – keresztül izzadja
valamely kanikulai napon a király-utcát hol egy ilyen fölirat biztatja:
„nincs többé melegség“[1] s ha aztán befordul véletlenül az István-térre
s azt látja, hogy ott „Pénz becsületszóra“ kináltatik, majd egy
kanyarulatot csinálván kijut az országutra, hol a hirdetés szerint:
„Ócska-ruhákért ujak adatnak“, bizony eltelhetik hálával a szive, a
derék iparosok iránt, kik igy gondoskodnak arról, hogy az emberiség
hiányt ne szenvedjen semmiben.
A bennszülött már ismeri e hangzatos humbugot s szivesebben olvassa
ennél még az együgyüségeket is. Van az is.
Egy nagy zöld táblán beteg ló és ökör ábrázoltatik, a ló alatt ez
aláirással: Duska Mihály, az ökör alatt: Duska Pál, legalul: baromorvos
testvérek.
Jobb ennél a hirhedt szerecsen-utcai fölirat a vendéglő ajtaján:
„Jutányos ételek és petyegtetett kiszolgálat.“

Hát ez ugy eshetett, hogy e sorok alkotója a német „pünktlich“ szó után
indulván, a szótárban ugy találta, hogy az magyarra forditva annyit tesz
„pontos… petyegtetett.“ Nos, neki jobban tetszett a „petyegtetett.“
Különben a korcsmákba a fővárosban is nagy előszeretettel veszi be magát
a humor. Rokonfedél alatt van itt a kedélyesség hajlékában.
Az „Utolsó Fillérhez“ cimzett bormérés ajtaján a Szondy-utcában:
„Aki hatvan évig borommal él,
Az ilyen vendégem sok esztendőt megél!“

Az alábbi vörös betüs fölirat az „Arany veréb“-nél a legujabb költészet
terméke; igazi korrajz:
Bejött a liter
Elment a hitel.

Elrettentő például szolgál a bornemiszszák számára a „Vörös alsóhoz“
cimzett korcsmán Budán a következő versbe foglalt figyelmeztetés:
Ó-Budán a ludak nem ittak csak ettek
És mi történt? Egytől-egyig kidöglöttek.

Hasznos orvosi tanács ez is egy pálinkamérésen a stáció-utcában (közel a
Jókai házához, melynek mélyedésében évek óta egy katholikus szent
morphondirozik, nem átalva, hogy a gazdája kálvinista):
Jó a pálinka reggel,
Igyunk hát egy üveggel.

Az sem utolsó dolog, hogy van a kerepesi-uton egy lebuj-csapszék, hol
előre kell fizetni az étel-ital árát, nehogy megszökjék vele a vendég, s
hol a kés és villa maradandósága iránt táplált óhajtása a korcsmárosnak
akként nyer kifejezést, hogy az asztalhoz láncoltatik, hanem azért ott
künn zöld borostyán koszoruban a következő cimet viseli e látogatott
mulatóhely:
„Az bizodalomhoz.“

No de elég a korcsma-költészetből ennyi, s hogy unalmassá ne váljunk,
tán e cikkből is.
Még csak azt a budai lakost kivánom fölemliteni, ki azt iratta föl a
kerti házának falán levő napóra fölé:
Óra pró nóbis.

Biz ez plágium Aszalayból; hanem az meg már éppen kriminális itt
Magyarországon, ahol már a kétférjűség is tiltva van, amit a Terézváros
egyik boltfirmáján olvashatunk:
Singer Ferenc és Társai nejének Wolf Marinak kereskedése.
Érdekes pendantja ennek a király- és Petőfi-utca sarkán e fölirat:
Katharina Engl divatnőkereskedés.
Mind e föliratok, melyekből izelitőül e nehányat kikaptam, ma-holnap a
haladó izlés és civilizátió lomtárába kerülnek, hogy ujaknak adjanak
helyet. Meglehet, hogy ezekben is lesz humor, de az nem ilyen lesz.
Meglehet, mondom, mert a civilisátiónak, célszerüségnek és izlésnek is
vannak kedélyes hajtásai. Nekem legalább nagyon mulatságos az a koldus,
ki a nemzeti szinház palotája mellett tartja állomását s hogy magát a
sok hiába való beszédtől megkimélje, egy pléhtáblára, melyet kényelmesen
a falnak dőlve, magasra emelten tart a járó-kelők szeme elé, ezt iratta
izléses aranyozott betükkel:
„Kérek egy krajczárt!“

S most végzem cikkemet azzal, amit innen kihagyni lehetetlen; egy
fölirattal, mely nagy, fekete emlék-oszlopon pompázik ott, hol Kont és
Hunyady vére folyt s szentelt meg minden porszemet, a Szentgyörgy-téren:
G Hentzy . . . . . hir starb den
Opfer-todt für . . . . . Vaterland.

Valamennyi között ebben van a legkeserübb humor.


HUMOR AZ AKTÁKBAN.

A tekintetes szolgabiró ur meghallgatván az ügyes-bajos feleket, s nem
tudván hirtelen kitalálni az igazságot, azon biztatással kergette haza
őket, hogy majd máskor igazit a dolgon, s hogy a tényálladékot el ne
feledje, addig is egy görcsöt kötött a zsebkendőjén.
Ez a „görcs“ volt valószinüleg az első pörakta a magyar törvénykezésben.
Később azután bejött az „instancia.“ Tanultabb emberek irásba foglalták
a felek sérelmeit s a biró nem volt kénytelen a nagyfenekü beszédből
saját eszével kihalászni a dolog velejét, oda volt az teremtve
kifogástalanul, itélhetett belőle kénye-kedve szerint. Még később
megszületett az „indorsata“ is, ami azért történt, hogy az
itéletkihirdetésre összegyült felek be ne piszkolják a „kancellária“
padlóját, melyet a szolgabiróné asszony nagy perpatvar közt sikáltatott
meg minden szombaton. Mi szükség nekik azért idejönni, a biró odajegyzi
az itéletet az istancia hátára, (ami még mellesleg azért is jó, mert el
nem felejtődik), aztán haza küldi nekik, hol megexplikálja a nótárius.
Ebből a korból már sok humoros indorsata maradt ránk, de legeredetibb
valamennyi közt egy komárommegyei főszolgabiróé, ki egy különben tiszta
adóssági keresetre a következő itéletet hozta:
„Liquidum est debitum, solvas ebatta Punctum.“

Mely itéletet a fölsőbb biróság is jóváhagyott a „ebadta“ szó
kivételével.
Egy, e századbeli német könyv akként ismerteti igazságszolgáltatásunkat,
hogy, ugymond, kétféle igazságszolgáltatási közeg müködik hazánkban, az
ugynevezett „herumreisenderek“ és a „megyeházban könyöklők.“ S ez igaz
is volt, amennyiben a szolgabirák beutazván járásaikat, utközben csak
ugy a kocsiülésről diktálták az itéleteket, miket senki sem foglalt
jegyzőkönyvbe, de amiket azért a felek sokkal pontosabban megtartottak
mint ma.
Jóllehet a modernebb törvénykezési rendszer csak 1848, s kiváltképpen a
Bach-korszak óta vert gyökeret, a nagyobb perek már előbb is rendesen és
irásban vitettek; tág tere nyilik tehát a velünk született eredetiségnek
és humornak ezidőkben – ha ugynevezett „stylus curialis“ pókháló gyanánt
át meg át nem fonja s mintegy egyenruhába nem öltözteti az ős
gondolkozást.
Annyira kaptafára van verve minden ügyirat, hogy a pedanteria a komikum
határáig megy: a „végzés“ egyetlen periodusból áll és kezdődik a „minek
utána“ szón; a „kötelezvény“ a „melyszerint“-tel; az „idéző végzés“ a
„minek folytán“-nal szalad ki a biró tekintetes pennájából; a „kurrens“
(körlevél) első szava „meghagyatik“, a „bizonyitványé“ a „hítelesen
valljuk“ mig az „adás-vevési szerződés“ a „mi alólirottak“-ból
folytatódik s (hogy az akkori idők hivatalos irályával éljünk mi is)
utjában a Ts. Ns. vármegye auctoritásához conveniens decorum teljes
terminus technikusokat s számtalan ékes participiumot ölt magára.
Oly kiirthatlanná vált ez a hivatalos nyelvezetből, mint a szerb tövis
szántóföldeinkről. Még maga a parlament sem mentt tőle; mert hát mi
lenne az ország méltóságából, ha nem e szavakkal kezdődnék minden
interpellátió „tekintettel arra?“
Tagadhatatlan, hogy minden nemzet hivatalos nyelvének vannak sajátságai,
Angliában csak ugy mint a legmiveltebb Franciaországban elütő az
okmányok irálya az irodalmi termékekétől, de ezen elütő sajátságok
leginkább a terminus technikusokra szoritkozván, sehol sem culminálnak
annyira az érthetlenség szándékos hajhászatában s sehol sem ellenkeznek
ugy az élő nyelvvel mint nálunk, hol pedig erre a legkevesebb szükség
van, mivel maga az irodalmi nyelv sem tér el a népétől, hanem abból
meriti nemcsak erejét, de szinét, üdeségét is.
Kötetnyi gyüjtemény áll rendelkezésünkre a bureau-irályából, hangosan
kiáltva reform után – s már maga ez megérdemelné, hogy tért szenteljünk
neki e tárcában, ha bizonyosan nem tudnánk, hogy a bureau-k nyelve, mint
maga a gondviselés, örök és változhatlan s ha cikkünk szük kerete
különben is nem akadályozna bőven időzni minden vele összefüggésben álló
tárgynál.
Legfölebb nehányra szoritkozunk; minő pl. az abauji sérelmi fölirat, hol
a „kormány önkénye egyensulyának vasbotja“ ellen panaszkodik a
türelméből kifogyott municipium; vagy azon itélet, hol az arculütés
(tekintettel az előkelő állásu egyéniségre, akin megesett)
„szemkáprázati képen-kapománynak“ iratik udvariasan körül.
Az sem utolsó e nemben, amint az orvosi hivatalos irályt mutatja be a
feledhetlen Nyári Pálunk holttestéről fölvett látlelet, melyben a bal
lábszáron „csont folytonossági hiány mutatkozása“ van constatálva.
Ember legyen, aki ebből kiérti, hogy a lábcsont összezuzódva egy helyen
kivált.
Itt azonban nem hagyhatom érintetlenül, hogy ily gyötrelmes
kifejezésekre sok esetben kényszeritve volt azok alkotója, mint pl. a
kékkői szolgabiró, ki a következő rendeletet intézte a kürtösi biróhoz:
Minek utána a Mrokár János tulajdonát képező kertben levő kertben
találtató kertben gazdátlan malacok kárt okoztak azok gazdáját
kikutatván hozzám bekisérni szoros kötelességének ismerje.

Ez pedig ugy történt, hogy Mrokár Jánosnak volt egy nagy, liciummal
körülvett kertje, melynek egy negyedrészét vetemény-ágyas és virágos
kertnek használván, tisztességes zöld sorompóval látta el. Nehogy
azonban hozzáférhető legyen az ott föl s alá szaladgáló gyermek-hadnak,
még a tulajdonképpeni kertben is külön rekesztéket készitett a finyás
káposzta palántának… Hát bizony ebbe hatoltak be a pokolra való,
gazdátlan malacok.
A külföldön alig találjuk ennek nyomait. Ami van is adomaszerü. György
angol király itélete, ki az élethossziglani fogságra itélt rab
kegyelem-kérvényére ezt irta: „tiz évet elengedünk büntetéséből“ inkább
egy ügyesen kigondolt rebus a büntetésnek a királyi szó értelmébeni
kiszabását illetőleg. Nem sokkal áll erősebben hitelesség dolgában a
Zürich-cantoni törvényszék ama ismeretes itélete sem, mely a háztetőről
leesett Stab Ulrik elleni kártéritési követelésében következőleg
intézkedik:
„Minthogy Stab Ulrik leestében az utcán menő Blir Jakabra zuhant, ki,
mint azt örökösei igazolják, a szenvedett sérülés és ijedtség folytán
szörnyet halt, az általuk inditott pör akként oldatik meg, hogy az
örökösök közül bármelyiknek jogában áll a háztetőre fölmenni s a
csodásan épségben maradt Stab Ulrikra lezuhanni.“

Hiteles azonban és jellemzi a francia könnyed szellemet egy nagy rendőri
kihágást elkövetett fiatal müvésznő ellen kiadott következő szövegü
rendőrminiszteri rendelet:
„Lola Montez csintalan, rosz gyermek. Negyvennyolc óra alatt hagyja el
Párist.“

De ez csak egy! Bezzeg itt nálunk nincs fogyatkozás s akár a
végtelenségig nyujthatnók az aktákban előforduló humor fölsorolását, ha
az egyáltalán érdem lenne itt, hol a nádori mennyezetes széktől lefelé
egész a fakó kalodáig a humor szeretetreméltó derüje önt el mindent, s
hol nem az a mesterség, hogy mit irjak e fejezetbe, hanem az, hogy a sok
közül mit ne irjak bele.
Az erdélyi diéta paragrafust hoz Apafi Mihálynak, hogy amit ő nagysága
az ország dolgában ebéd után végez, – az ne numeráljon semmit.
A kálvinista pap igy állitja ki (maliciából-e vagy meggyőződésből nem
tudni?) az evangélikus benszülött keresztlevelét az anyakönyvből:
„Vallása: tót; nemzetisége: lutheránus.“

A szolgaias bureaukrata félszemü főnöke utlevelében, nehogy azt
megsértse, ily ékes udvariassággal jegyzi meg e körülményt az illető
rovatban:
„Az egyik szeme távol van!“

Hát még a táblabirói igazságszolgáltatás a maga sajátságos
világnézletével, nagyuri kedvtöltéseivel, naiv furfangjával, soha ki nem
fogyó kedélyességével!
De nem is szükség ily messze visszamennünk; csak hat évvel is ezelőtt
(még ipamnál is) nem volt sem index sem napló; a tárgyalási napok
legföljebb a Nemzeti Kalendáriumba jegyeztettek föl ilyenforma
sorozatban:
Május 10-én, Ilonka leányomnak születésnapja.
„ „ Nagy Ferenc igénykeresete Pap Katalin ellen.
NB. Pap Kata két malacot felejtett a konyhában, becsukatom.
Ugyancsak Máj. 10-én: lejár a Krubis-féle váltóm.

Ha aztán, ami sokszor megtörtént, a Gyuri gyerek időközben elhányta a
naptárt, szükségképpen megakadt az igazságszolgáltatás gépezete a
vármegye egyik részében, a vesztegető Pap Kata nem lett becsukva s az
igényper elintézve.
De ott, hol rendesebben ment, sem sokat jártatta eszét a szolgabiró,
hogy az igazságot a törvény betüiből kutassa; józan esze szerint
szeretett itélni. Amint aztán bejött az a szokás, hogy az itéletet
indokolni kell, képzelem, mily nagy alkalmatlanságot okozott az a
tekintetes uraknak, már t. i. a simulékonyabb természetüeknek, mert az
igazi telivér táblabiró ha engedett is a kénytelenségnek, könnyen
elvetette a gondját, mint azt az itélő táblánál most is folyamatban levő
19,247. sz. percsomó első birósági itélete mutatja, melyben alperes
köteleztetik fölperesnek kétszáz forintot fizetni:
Indokok:
„Mivel hogy fölperesnek az alperesnél erősebb igazsága vagyon.“

Sokkal jellemzőbb a következő:
Brüll Jakab kanizsai lakos órgazdaságon kapatván, kárvallott alperes
panaszára a megyei esküdt igy itélt:
„Brüll Jakab megfizeti a kárt duplán. Punktum. Bortos Ferenc r. sz.
esküdt.“

Brüll nem elégedvén meg az itélettel, magához a főszolgabiróhoz vitte
azt; aki meg is változtatta menten:
„Brüll megfizeti a kárt duplán: eddig helyben hagyom, a „duplán és
punktum“ szavak közé azonban beszurandó a következő helyreigazitás „és
huszonöt botot kap.“
Fenyéry Tamás főszolgabiró.“

Legkülönösebbnek tünik föl B. Ferenc szolgabiró sententiája:
„Fazekas János ámbátor lopott, nem büntethető meg, mert dühös ember és
egy faluban lakik velem.“

A fölsőbb forum ezen itélet alá a következőket jegyezte:
„Indokaiból helyben hagyatik.“[2]

Ugyancsak e biró az alábbi itéletet hozta két kéri menyecske ügyében:
Egyik eb, másik kutya. Probátum est.

De ki győzné mind fölsorolni! Száz meg száz humoros itélet van, mely
hosszadalmasságánál fogva, ismét sok olyan, mely untató tényálladéka
nélkül – közölhetlenné válik. De nem csak itéletek, hanem az okmányok
egyéb válfajai is bő anyagot nyujtanak.
A keleti marhavész megszüntetésére kiküldött megyei bizottság, (mely
magát röviden „Marha-bizottságnak“ nevezte) furfangos tanácskozmányainak
aktái a gyarmati levéltárban; a lévai csizmadia-céh hatóságilag
jóváhagyott alapszabályai, miknek, 35-ik §-a szerint áldomások
alkalmával a fiatalok tartoznak józanon maradni, hogy az öregeket
hazavezethessék; vagy a ladányiak mentegető irata, hol tizenegy ok
adatik elő, melyeknél fogva a méltóságos főispán ur átutazása
alkalmával, dacára az alispáni rendeletnek, nem harangozhattak, megannyi
jeles példányok. Ez utóbbiból álljon itt a hetedik ok: „minek utána a
nemes városkának egyetlen harangja sincsen.“
Mind e humort pusztulóban hiszi az ember, az uj perrendtartás, a
teljesen képzett birák és hivatalnokok, a modern törvénykezés és
közigazgatás következtében, és szinte sajnálattal gondol eltünésére még
e neki nem való helyről is.
Pedig fölösleges busulni.
Egy e napokban a vallásügyi miniszteriumhoz érkezett folyamodványra,
mely e szavakkal kezdődik: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!“ ezt irta oda
egész kedélyességgel a kálvinista irodatiszt:
„Mindörökké, ámen! Ad akta.“

… No ahol még a száraz bureaukrata is igy humorizál, – ott nem fogy ki a
humor sohasem, ha tüzzel, vassal irtják is.


A MAGYAR NÉP BOGARAI.

Szegény jó magyar nép, olyan gazdag a te nemes szived költészetben,
szeretetben, hogy még a teremtés mostoha férgeinek, a bogaraknak is jut
belőle.
Amennyit az isten megvont tőlük, annyit pótol vissza a nép hitté
izmosodott költészete. Hivatal-osztogató kedvében, ha már vicispánnak
vagy szolgabirónak nem választhatja meg az impozáns külsejü
„szarvasbogarat“, megteszi a „bogarak királyának“, ki Gergely napjának
éjjelén éppen éjféltájban gyülést hirdet az apróbb bogaraknak és