Az emberiség képviselői - 13

Minden ítélet és mondás hatóereje tekintetében nagy különbség az, vajjon
van-e mögötte ember? A tudós folyóiratban, a befolyásos ujságban nem
tudok határozott személyiséget megkülönböztetni, hanem csak valamely
felelőtlen árnyékot, még gyakrabban valamely pénzes testületet, vagy
valamely senkit, aki azt reméli, hogy álneve vagy betűje álarcában és
meze alatt valakinek fogják tartani. Ám az igazi könyv minden részében,
mondatában egy határozott személyiséget látok: ereje s kényszere
átözönlik minden szavába: még vesszői s gondolatjelei is élnek; úgyhogy
az írás maga is izmos és gyors: messze elérhet és sokáig élhet.
Angliában és Amerikában lehet valaki a görög vagy latin költők
tanítványa, anélkül, hogy csak szikrája is volna benne a költői tűznek,
ízlésnek. Ha valaki évekig foglalkozott Plato-val és Proclus-szal, azért
még nem biztos, hogy heroikus meggyőződéseket táplál s lebecsüli városa
elfogadott divatját, szokásait. Ám a németek a legnevetségesebb
jóhiszeműséget táplálják ezekben a dolgokban. A diák, ha már távozott is
az előadó teremből, még mindig tovább forgatja elméjében az előadást s a
tanár maga sem tudja levetni azt a hitét, hogy a filozófiai igazságok
hasznára vannak Berlinnek és Münchennek. Komolyságuk képesíti őket arra,
hogy náluknál tehetségesebb embereket is megértsenek. Ezért van az, hogy
minden értékes megkülönböztetés, amely a magasabb társalgási nyelvben
járja, hozzánk Németországból eredt.
Míg Angliában és Franciaországban az eszes és tanult emberek bizonyos
könnyedséggel választják meg tanulmányukat s foglalják el álláspontjukat
s jellemükkel nem gyökereznek valami mélyen a választott tárgyukban vagy
pártjukban; Goethe, a német nemzet feje és megtestesülése nem azért
beszél, mert tehetséges, hanem mert az igazság ragyogja be a lelkét:
nagyon bölcs, jóllehet tehetsége nem egyszer fátyolba vonja bölcseségét.
Bármily kitünő is, amit mond, mindig valami jobbat tart a szeme előtt.
Fölkelti kíváncsiságomat. Megvan benne az igazságnak köszönhető félelmes
függetlenség. Akár hallgattok rá, akár nem: az általa megállapított
dolog fennmarad. S az író iránt való érdeklődéstek nem korlátozódik a
történetére, melyet előad s nem esik ki emlékezetünkből, ha feladatát
híven teljesítette, mint ahogy elfeledjük a péket, ha leadta a kész
kenyereit. Az ő művei a legkisebb része egyéniségének. Az Örök Genius,
aki a világot fölépítette, többet bízott erre az emberre, mint bárki
másra. Nem merem azt mondani, hogy Goethe fölhágott a legmagasabb
csúcsokra, ahonnan lángelme valaha szólott. Nem imádta a legmagasabb
egységet; nem bírta lényét teljesen átengedni az erkölcsi érzéseknek.
Vannak a költészetnek nemesebb húrjai is, mint amelyeket ő
megszólaltatott. Vannak nálánál szegényebb tehetségűek, akiknek a hangja
mégis tisztább s jobban szól a szívhez: Goethe sohasem nőhet az embernek
szívéhez. Még a merő igazságnak sem hódol be, ő csupán a kultúrát
szolgáló igazságnak híve. Nem kevesebbre tör, minthogy saját maga
számára hódítsa meg az igazságot. Olyan ember, akit nem lehet
megvásárolni, sem megcsalni, sem megfélemlíteni; stoikus módjára
parancsol magának s tagadja meg vágyait s minden embertársát egy
szemszögből néz, t. i. ebből: «Mire taníthatsz engem?» Minden
birtoklást, vagyont is csak ebből a szempontból értékel: rangot,
kiváltságokat, egészséget, időt s magát az életet is.
Ő a Kultúra típusa, minden művészet, tudomány, esemény kedvelője.
Művészi ember, de nem művész; szellemes, de nem szellemi ember.
Mindennek tudására jogot emel: nincs fegyver a mindenség szellemi
fegyvertárában, amelyet ne vett volna kezébe, de azzal az eltökélt
szándékkal, hogy eszközei egy percre sem fogják elfogulttá tenni. Minden
tény, önmaga s legdrágább tulajdona közé fénysugarat lövel. Előtte semmi
sem maradt rejtve, semmi sem volt idegen. Modellt ült neki a sötétben
ólálkodó démon éppúgy, mint a szent, aki látta a démont. A metafizikai
elemek alakot öltöttek nála. «A kegyesség nem öncél, hanem csupán
eszköz, amelynek révén elérjük a legtisztább belső békét s a legmagasabb
kultúrát.» S az, hogy behatolt a képzőművészetek minden titkába, még
szoborszerűbbé teszi Goethét. Hajlamai, mint a Cicero felbérelte nők,
hozzásegítik, hogy kifürkésszék az összeesküvők titkát. Senkivel sincs
ellenségeskedése. Ám lehetsz ellensége, ha megtanítod arra, amire a
barátja jóakarata nem taníthatja meg s ha ez nem is több, mint az a
tapasztalat, amelyet összeomlásodból merít. Szívesen lát, mint
ellenséget, de magas áron. Ő a maga részéről senkit sem gyűlöl, mert
ehhez túlságosan drága az ideje. A vérmérséklet okozta ellenlábasságot
elviselhetőnek tartja, de ilyenkor is olyan méltóságosan harcol, mint a
császárok, akik királyságokkal kerülnek szembe.
Önéletrajza, a _Dichtung und Wahrheit_[34] egy oly eszmének a
kifejezése, amely most minden germán fajnak ismeretes, de a munka
megjelenése idején még ujság volt az ó és új Angliának, – azé az eszméé,
hogy az ember a kultúra végett van a világon; nem azért, amit ő tud
beteljesíteni, hanem azért, ami ő benne teljesedhetik be. Az élet
egyedül számbavehető eredménye: a dolgoknak az emberre való hatása. Az
értelmes ember önmagát harmadik személynek tekintheti; ennélfogva hibái
és csalódásai éppúgy érdeklik őt, mint sikerei. Bár azt óhajtja, hogy
boldoguljon a dolgaival, még inkább óhajtja, hogy megismerje az ember
történetét és rendeltetését, míg a körülötte nyüzsgő önző tömeget csupán
az alacsony egyéni sikerek érdeklik.
Ez a mű uralkodó eszméje s ez szabja meg az események kiválasztását s
korántsem azok külső fontossága, sem a személyek rangja, vagy a
jövedelmek magassága. A könyv bizony csak sovány anyagot szolgáltat
olyasmihez, amit méltán elismerhetnénk a «Goethe életé»-nek; igen kevés
adatot, semmi levelezést, semmi részletet hivataláról, megbízatásairól;
nem vet világot házasságára s az élete legtevékenyebb tíz éve, amelyet
Weimarban való megtelepedése után töltött, némaságba merül. Másrészt a
legfurcsább fontosságot tulajdonítja bizonyos szerelmi ügyeknek,
amelyek, mint a nép mondja, semmi jóra sem vezetnek. Eláraszt
részletekkel: bizonyos bogarak, kozmogóniák, saját kitalálású vallások s
kivált az ő viszonya nevezetes szellemekhez s a gondolkodás kritikai
korszakaihoz: íme, ezeket dolgozza ki különösen. Az ő naplói _(Annalen,
Tag- und Jahreshefte)_, _Itáliai utazás_-a, a _Franciaországi táborozás
(Campagne in Frankreich)_ s a _Színelmélet (Farbenlehre)_ történelmi
része hasonló érdekű. Ez utóbbiban röviden jellemzi Keplert, Bacont,
Galileit, Newtont, Voltairet stb.; s e rész legbájosabb vonása annak a
viszonynak egyszerű megállapítása, amely az európai tudománytörténet e
nagyjait s őt magát egybefűzi s épp ennek az összekötő vonalnak
megvonása korára s személyére nézve egy félelmetes probléma megoldását
jelenti, amelyben gyönyörködik, ha nem gyönyörködik _Iphigeniá_-ban és
_Faust_-ban, anélkül, hogy a feltalálás annyi áldozatba kerülne.
A művészeteknek ez a törvényhozója nem művész. Talán azért, mert
túlsokat tudott, hogy látása mikroszkópikus volt s emiatt elvesztette a
helyes perspektivát, az egésznek az áttekintését? Ő töredékes író;
alkalmi költemények és a velős mondatok valóságos tárházának írója. Ha
leül drámát, elbeszélést írni, száz oldalról is gyűjti és rendezgeti
megfigyeléseit s a legalkalmasabban iparkodik beleilleszteni az egésznek
testébe. Ám sok rész ellenszegül ennek a szerves beillesztésnek; ezeket
azután csakúgy lazán adja, a személyek levelei, saját naplójegyzetei
stb. formájában. Még így is igen sok marad, amelynek sehogy sem talál
helyet. Az ilyesminek azután csak a könyvkötő tud összefüggést adni s
innen van, hogy bár művei közt is nem egy laza, egész köteteink vannak
tőle, amelyek megannyi külön-külön szakaszból, aforizmusból, xeniákból
stb. állnak.
Regényeinek, elbeszéléseinek világias hangja – úgy hiszem – az önművelés
számításainak tudandó be. Egy bámulatos tudós gyöngesége, aki hálából
szerette a világot. Aki tudta, hol lehet hozzáférni könyvtárakhoz,
galériákhoz, szép épületekhez, laboratóriumokhoz, tudósokhoz,
szabadidőhöz, s aki nem nagyon bizakodott a szegénység és rongyosság
kárpótlásaiban. Sokrates szerette Athént, Montaigne Párist s Staelné
asszony azt mondta, hogy csupán Páris a sebezhető pontja. Ennek megvan
az előnye. A legtöbb lángelme rendesen oly rosszul ellátott és beteges,
hogy az ember mindig máshol szeretné őket látni. Ritkán látunk köztük
olyant, akit ne bántana, ne borzongatna az élet. E jó és törekvő emberek
orcáján halvány szégyenpír ég és bizonyos torzvonás látható. Ám Goethe
egészen otthonosnak és boldognak érezte magát századában és világában.
Mindenkinél alkalmasabb volt az életre és jobban örült a játékának. A
műveinek kultúrtörekvésük adja meg az erőt. A föltétlen, örök igazság
eszméje anélkül, hogy a magam lelke kibővítésével hoznám vonatkozásba:
magasabbrendű. Magunkat a költői ihlet áradatának átengednünk:
magasabbrendű. Ám, ha az ő írásainak indítékát összehasonlítjuk azokkal,
amelyek Angliában és Amerikában a könyvírás rugói, az ő igazsága is
igazi s tud is hatni mint igazság. Így adott ő vissza a könyvnek
legalább valamit hajdani hatalmából és méltóságából.
Goethe, túlművelt országban s korban született, amidőn a tehetséget
agyonnyomták a könyvek és mechanikai segédeszközök s az igények
szétszóró változatossága. S íme, ő megtanította az embereket, hogyan
kell rendezniök ezt a hegynyi vegyességet s hogyan kell szolgálatukba
hajtaniok.
Napoleonhoz teszem abban, hogy mindketten képviselői annak a
türelmetlenségnek és visszahatásnak, amelyet a Természet a konvenciók
hullaháza ellen gyakorol. Mindketten kemény realisták, akik,
tanítványaikkal együtt külön-külön az ő korukban s minden jövendő korra
nézve rátették a fejszéjüket a képmutatás fájának gyökerére. Ez a lelkes
munkás, nem hajtva népszerűségtől vagy egyéb külső indítéktól,
enkebléből merítette munkássága indítékait és tervét, egy óriás terhét
vállalta s ernyedetlenül s pihenés nélkül – legfeljebb azzal a
pihenéssel, amellyel céljainak váltogatása jár – még nyolcvan éves
korában is első buzgalma kitartásával dolgozott.
A modern tudomány végső tanítása az, hogy a legmagasabbfokú
egyszerűséget nem néhány elem, hanem a legmagasabbfokú bonyolultság,
összetétel hozza létre. Az ember a legösszetettebb lény; a túlsó végén
áll az orsóféreg, a «volvox-globator.» Tanuljuk meg, mint kell járadékot
és jövedelmet húzni a régi és újabb korok roppant örökségéből. Goethe
megtanít az élet bátorságára s arra, hogy minden kor egyenlő, hogy az
egyik-másik korszak hátrányai csak a nyúlszívűek számára azok. A géniusz
az ő verőfényével és mennyei zenéjével ott lebeg a legvakabb és
legsüketebb korszakok fölött is. Sem bírság, sem megbecstelenítés nem
tartóztathatja föl útjukban a nagy embereket és nagy időket. A világ
fiatal: a valaha élt nagy emberek szeretettel hivogatnak. Nekünk is
Bibliát kell írnunk, hogy megint egybekössük az Eget a Földdel. A
lángész titka, hogy ne tűrjön bennünk hazugságot; hogy megvalósítsa
minden tudásunkat; hogy a mai élet magasrendű kifinomulásától, a
tudományoktól, könyvektől, emberektől hitet, igazságot, célt követeljen
s elsősorban s végül, leginkább, végtelenül: hogy becsüljön meg minden
igazságot azáltal, hogy mindig követi, gyakorolja.