Az emberiség képviselői - 12

annak a testében, aki megfogja s ez görcsbe húzza kezét, hogy nem birja
kinyitni s az állat folyton újabb s erősebb áramot bocsát belé, míg csak
végkép meg nem bénítja s meg nem öli az áldozatát. Ugyanígy szűkítette,
szegényítette, szítta ki ez a szertelenül önző ember mindazok erejét és
életét, akik szolgálták és Franciaország és Európa általános kiáltása ez
volt 1814-ben: elég volt belőle: «_assez de Bonaparte!_»
Nem ő volt ennek az oka. Ő csak azt élte ki és hajtotta keresztül
erkölcsi principiumok nélkül, ami benne volt. Ám a dolgok természete, az
emberiség és világ örök törvénye keresztezte az utait és okozta
bomlását; s akár millió hasonló kísérletet tesz a Természet, mindig ez
lesz a végső eredmény. Akár tömegek, akár egyének kísérlik meg a merőben
anyagias és önző célokat, megbuknak a kísérletükkel. A békés Fourier
éppúgy hajótörést szenved, mint a romboló Napoleon. Civilizációnk,
valamíg lényegében a tulajdon, a korlátok, a kizárólagosságok alapján
áll, mindig ki lesz téve újabb káprázatnak, tévedésnek. Gazdagjaink
továbbra is betegen hagynak; nevetésünkbe keserűség üröme vegyül s
borunk égeti a torkunkat. Csak az a Jó válik üdvünkre, amelyet nyitott
ajtóknál élvezhetünk s amely mindenkinek egyaránt hasznos.


VIII. GOETHE; VAGY: AZ ÍRÓ.
Úgy látom, a világ szervezetében különleges hely és szerep
biztosíttatott az író, vagy titkár számára, akinek az a dolga, hogy
beszámoljon a mindenségben lüktető és munkálkodó élet csodálatos
szellemének tevékenységéről. Az ő tiszte e tények észbevevése s a
legkiválóbb és legjellemzőbb tapasztalatok kiválasztása.
A Természet megkívánja, hogy tudósítást írjanak róla. Sőt minden dolga
köteles a tulajdon történetét megírni. A bolygót, a kavicsot árnyéka
kíséri. A sziklagörgeteg barázdát, repedést hagy hátra a hegy testén; a
folyó ágyat mos a földbe; az állat otthagyja csontjait a földrétegben; a
páfrány és levél otthagyja szerény sírfeliratát a szénben. A hulló
vízcsöpp domborművet váj a homokba vagy kőbe. Nem lehet egypárat sem
lépni a hóban, vagy a mesgyén át, hogy a léptek térképe ne rajzolódjék
ki többé-kevésbbé maradandó nyomokban. Az ember minden tette önmaga írja
bele magát az embertársak emlékezetébe, tulajdon módjával és
ábrázatával. A levegő tele van visszhangokkal, az ég jegyekkel, a talaj
emlékjelekkel és följegyzésekkel s minden tárgy beszédes intelmekkel az
értelmes ember számára.
A Természetben szakadatlanul folyik ez az önlajstromozás, bélyegének
rásütése a dolgokra. Beszámolója pontosan visszaadja a történteket, nem
told hozzá s nem vesz el belőle. De a Természet magasabbra is törekszik
s az emberben olyasvalakit alkot, akinek tudósítása már több az egyszerű
bélyeglenyomatnál: az eredetinek új és finomabb megformálása. Életeleven
a tudósítás, amint az, amiről tudósított. Az emberi emlékezet mintegy
tükör, amely, miután befogadta a környezet tárgyainak képeit, élettől
elevenedik meg s új rendbe helyezi el őket. A magába vett tények nem
hevernek benne tétlenül, hanem egyesek elfakulnak, mások viszont
fölragyognak, úgyhogy csakhamar új festmény tárul elénk, amelynek
kompoziciója a legerősebb élmények elemeiből tevődik össze. Az ember
együttmunkálkodásra termett. Szereti magát közleni s ami mondókája van,
ólomként nehezedik a szívére, valamíg csak el nem mondja. Ám a beszéd és
közlés egyetemes örömén kívül sok ember szertelen képességekkel terem rá
erre az újjáalkotásra. Vannak emberek, akik egyenesen az írásra
születnek. A kertész megóv minden dugványt, rügyet, barackmagot: az ő
hivatása a palánták plántálása. Ugyanígy látja el a maga dolgát az író.
Bármit lát, tapasztal, az modelnek ül festménye számára. Esztelenségnek
tartja azt a balhitet, mintha volnának «leírhatatlan» dolgok is. S meg
van róla győződve, hogy amit el lehet gondolni, azt előbb-utóbb meg is
lehet írni s kész volna jelentést írni a Szentlélekről is, vagy legalább
megpróbálná. Nincs olyan széles, olyan finom, olyan drága, ami
alkalmasan kerül a tolla hegyére, hogy azt ne akarná megírni. Az ő
szemében az ember annyi, mint reporter és a mindenség az a lehetőség,
amelyről reportot lehet írni. Beszélgetés, szerencsétlenség mind új
anyagot szolgáltat neki, amint a szóbanlévő német költő mondá: _Ein Gott
gab mir zu sagen, was ich leide_. Lefölözi még a dühöt és szenvedést is.
Hebehurgya cselekedetek árán megvásárolja a bölcs beszéd képességét.
Kínzások, a szenvedélyek viharai mind csak duzzasztják vitorláját, ahogy
a jámbor Luther írja: «Ha nyomnak a gondok, jól tudok imádkozni és
prédikálni.» S ha meg akarjuk ismerni egynémely kitünő költői fordulat
eredetét, jusson eszünkbe Amurát szultán előzékenysége, aki leüttette
egy pár pasának a fejét, hogy orvosa, Vesalius tanulmányozhassa a
nyakizmok vonaglását. Az író botlásai is csak előkészítői győzelmeinek.
Egy-egy új gondolat, lelki válság megtanítja, hogy mindaz, amit a
külvilág dolgaiból eleddig megtanult és megírt – nem maga a valóság,
csak annak visszaütő hangja, híre. Mitévő legyen már most? Eldobja a
tollát? Nem; ellenben elkezd írni a reásugárzó új fényben, hátha
valahogyan mégis csak meg tud menteni az enyészettől egy pár igaz szót.
A természet összeesküszik vele erre a célra. Mindazt, amit el lehet
gondolni, ki is lehet mondani s az kifejezését sürgeti, bármily durva és
dadogó nyelv révén. Ha pedig nem tud alkalmat találni, akkor vár és
tovább dolgozik, míg végre tökéletes akaratához idomítja s artikulált
beszédhez juttatja.
A Természetnek ez a mindenütt tapasztalható törekvése az utánzó
kifejezésre: jellemző vonása s mégsem több a gyorsírásnál. Vannak
magasabb fokok is és a Természet fényesebb képességekkel látja el
azokat, akiket e felsőbb tisztre választott: előáll a tudósok vagy írók
osztálya; azoké, akik összefüggést látnak ott, ahol a tömeg csak
töredékeket lát s akik elrendezni törekszenek az egyes adatokat s
megszerkeszteni a tengelyt, amely körül a dolgok külső kerete forog. A
Természet nagyon szívén viseli a gondolkozó ember vagy tudós
létrejöttét. Ezt sohasem téveszti szem elől s előkészíti a dolgok
eredeti alakításával. A tudós és író a természetnek nem valami eltűrt
vagy esetleges jelensége, hanem szerves tényezője, birodalmának egyik
rendje, osztálya, amelyet ősidők óta s örökre tervébe vesz és előkészít
a dolgok bogozásával és szövésével. Sejtelmek, ingerek, ösztönök
kiáltják, hogy «éljen!» A kebelben bizonyos tűz, melegség kíséri az
eredeti igazság fölfogását, amely szellemi napként ragyog be a bánya
aknáinak legmélyére. Minden gondolat, amely a lélekben földereng,
ébredése percében hírül adja tulajdon rangját – vajjon merő szeszély,
bogár-e vagy hatalom?
Ha eképpen ennek a képességnek megvannak az életre keltő okai, másrészt
kellő szükséglet is várja, hívja. A társadalomnak mindenha kell valaki,
az az egészséges ember, aki a kifejezés teljesen megfelelő mértékével
tudja a monomániával fenyegető eszméket kellő vonatkozásba hozni
viszonylataikkal. A nagyravágyó s bérenc előáll legújabb
hókusz-pókuszával – legyen az vámtarifa, Texas-i kérdés, vasút, a római
egyház kérdése, Mesmer tana, California s amidőn kiszakítja a
vonatkozásaiból, könnyen eléri, hogy elkápráztassa s megbolondítsa vele
a tömeget s nem igazíthatja őket helyre, nem gyógyíthatja meg egy velük
szembehelyezkedő másik tömeg sem, mert azt valamely hasonló fokú más
szintén különleges őrültség tartja megszállva. Ha azonban valakinek
megvan az átfogó szeme, hogy ezt az elszigetelt csodát vagy szörnyet
visszatudja helyezni az ő igazi helyére, környezetébe, jelentőségére, –
elfoszlik a délibáb s a közület visszatérő józan esze hálával adózik a
megintőjének. A tudós nincs kötve korhoz, azonban mégis kivánnia kell,
hogy csakúgy, mint más ember, ő is jól legyen kortársaival. Pedig a
felületes emberek bizonyos nevetséges színben látják a tudóst és írót;
ám ez nem baj, ha ez maga nem vet ügyet rá. Hazánkban a közbeszéd és
közvélemény csak a gyakorlatias embert magasztalja s a társadalom e
szolid osztályait jellemző respektussal emlegetik mindenhol. A mi népünk
egyetért Bonapartenak az ideológusokról nyilvánított véleményével. Az
ideák – szerintük – a társadalmi rend és kényelme felforgatására
vezetnek s végezetül megőrjítik a birtokosukat. Közhit, hogy a
New-Yorkból Smyrnába menő hajórakomány, az öt vagy tízezer gyári orsó
beszerzésére szükséges részvényjegyzések után való futkosás, vagy a
választók fölhajszolása, a vidékiek elfogultságának és
tájékozatlanságának kihasználása a novemberi voksok megszerzése
érdekében: mindezek gyakorlati s tanácsos dolgok! Mégis, ha sokkal
magasabb törekvésű tevékeny életet hasonlítok is össze a kontemplatív
élettel nem nagyon merném határozottan az előbbit ajánlani. Az
emberiségnek olyan nagy érdeke fűződik a belső megvilágosodáshoz, hogy
sokat lehet felhozni a remete vagy szerzetes mellett, az ő gondolkodó és
imádkozó életének védelmére. Minden cselekvőség adót fizet: a pártosság,
hevesség, megzavart lelki egyensúly adóját. Cselekedj kényed-kedved
szerint, de a magad kárára és veszélyére teszed. Az emberekre
túlsúlyosan nehezedik a tettük. Hol az az ember, aki cselekedett s aki
ne volna cselekedetének áldozata és rabja. Amit tett, az kötelezi és
kényszeríti, hogy újra tegye. Az első tett csak kísérlet volt, de szent
és sérthetetlen szabály válik belőle. A lánglelkű újító valamely
ritusban vagy szövetségben testesíti meg lelkes vágyát, eszméjét s íme ő
és barátai hovatovább a formákhoz tapadnak és elvesztik a lelkes vágyat,
az eszmét. A quaker-ek megalapították a quaker-felekezetet, a shaker-ek
az ő monostorukat és rezgő táncukat s bár mind a Szellemről locsog,
nincs ebben semmi szellem, hanem csak ismétlés, darálás, amely egészen
fonákja a szellemnek. S napjaink sem mutatnak újat. A lelkesedés
dolgában határozott a visszaesés, de még az alsóbbrendű tevékenységek
tekintetében is, amelyeknek csupán az a céljuk, hogy egyre
kényelmesebbekké és gyávábbakká legyenek, a csalafintaság, a tolvaj és
hazug cselekedetek, a gondolkodó és cselekvő képességet szétválasztó, az
észt és érzést meggyalázó cselekedetek tekintetében is csak aljasodás
tapasztalható. Az indiai szent könyvek mondják: «Csak gyermekek és
tanulatlanok beszélnek külön-külön gondolkodó és cselekvő tehetségről.
Pedig ez a kettő egy, mert mindkettő egyazon célt követi s azt a helyet,
amelyet elnyernek az egyik követői, elnyerik a másikéi is. Csak az lát,
aki látja, hogy a gondolkodó és a cselekvő tanítása egy és ugyanaz.»
Mert minden nagy cselekedet kell hogy vonatkozásban legyen a szellemi
világgal. A tett mértéke az az érzés, amelyből származik. A legnagyobb
cselekedet is könnyen eredhet a legegyénibb körülményből.
De ez az ócsárlás nem a vezérek, hanem csak alacsonyabbrendűek szájából
szól. Az az izmos férfiú, aki a gyakorlati osztályok élén áll,
osztályosa kora eszméinek és melegen rokonszenvezik a gondolkodók
osztályával. A kitünő emberekre nézve mindig a Talleyrand s vele a józan
ész kérdése a helyénvaló; nem az a kérdés, hogy gazdag-e, van-e
protekciója, jó érzületű-e, megvan-e a képessége erre vagy arra, részt
vesz-e a mozgalomban, tagja-e a gyülekezetnek? – hanem csak az:
_valaki-e_ ő, képvisel-e valamit? Legyen jó a maga módján. Légy igaz és
csodálatos, nem aszerint, amint ezt mi értjük, hanem, amint ezt te
érted. A rátermett emberek nem kérdik, hogy valaki mire termett rá,
hanem, hogy egyáltalában rátermett ember-e? A mester szereti a mestert s
ezt nem köti ahhoz a feltételhez, vajjon szónok, művész, kézműves vagy
király-e az illető.
A társadalomnak igazán nincs fontosabb érdeke, mint az írók osztályának
boldogulása. S tagadhatatlan, hogy az emberek szívesen elismerik és
üdvözlik is az értelmi tökéletességet. Mindamellett az írú nnm játszik
köztük vezérlő szerepet. Ennek, úgy hiszem, ő maga az oka. A fontot
fontszámba veszik. Volt idő, amkor ő szent személy volt: Bibliát írt,
első hymnuszokat, vallási törvénykönyveket, eposzokat, tragikus
énekeket, Szibylla-verseket, khaldeai jósigéket, lakonikus velős
mondásokat, miket templomfalakra róttak. Minden szava színigazság volt s
új életre sarkalta a nemzeteket. Könnyelműség és finnyáskodás nélkül
írt. Minden szava úgy állt előtte, mintha bele volna vésve égbe, földbe
s a napot és csillagokat is csak ilyen jeleknek látta, egyéb s fontosabb
szükségüket nem látta. Azonban ma, hogy részesülhetne az író kellő
tiszteletben, ha maga sem tiszteli önmagát kellőleg, ha belevész a
tömegbe? Ha már nem törvényhozó, hanem sykophanta, besúgó, aki mindjárt
fejet hajt s behódol a léha közvélemény imbolygásainak? Ha orcátlan
prókátorfogásokkal kell védelmeznie a hitvány kormányt; vagy kénytelen
évszámra csaholni az ellenzékkel; vagy kénytelen közhelyes kritikákat,
gyalázatos szennynovellákat firkálni; vagy, minden esetben, éjjel-nappal
egy okos gondolat híján kell robotolnia anélkül, hogy az ihlet
forrásából meríthetne?
Ezekre a kérdésekre némi választ kapunk, ha egy pillantást vetünk korunk
irodalmi géniuszainak lajstromára. Ezek közt egy sem szolgál több
tanulsággal, mint Goethe, a tudós és író erőinek és kötelmeinek
képviselője.
Bonapartét, mint a XIX. századbeli nép külső életének és törekvéseinek
képviselőjét írtam le. Kiegészítő másik fele, a kor költője, Goethe, aki
teljesen otthonos ebben a században, szívja a levegőjét, élvezi
gyümölcseit, aki lehetetlen korábbi időkben, aki hatalmas képességeivel
kimenti ezt a századot a gyöngeség vádja alól, amely, ő nélküle, bizony
sujtaná ennek a korszaknak szellemi termékeit. Olyan időben tűnik föl,
mikor az általános műveltség szerte terjedt s lesimított minden éles
egyéni vonást; amidőn a hősi jellemek helyébe a szociális jólét és a
munka egyesítése lépett. Nincs nagy költő, hanem csak költői írók
tömege; nincs Colombus, hanem csak száz meg száz másodkapitány,
útitávcsővel, barométerrel, leveskockával és sajtolt húskonzervvel
fölszerelve. Nincs Demosthenes, Chatham, hanem csak egy sereg ügyes
parlamenti és törvényszéki szónok. Nincs próféta, sem szent, hanem csak
theológiai szemináriumok. Nincs tudós, hanem csak tudós társaságok,
olcsó sajtó, számtalan olvasóterem, könyvkölcsönző. Sohasem láttunk
ilyen tarka-barkaságot. A világ úgy terjeszkedik, mint Amerika
kereskedelme. A görög vagy római életet s a középkori életet mint
egyszerű és fölfogható ügyet látjuk, ám a modern életben oly sokaságát
kell tekintetre vennünk a dolgoknak, hogy bizony belézavarodunk.
Goethe ennek a sokszerűségnek filozófusa volt. Százkezű, Argus-szemű,
aki oly ügyes és szerencsés volt, hogy megtudta ragadni az események,
adatok és tudományok e kavargó forgatagát s hála mozgékonyságának,
könnyen tudott rajtuk uralkodni. Férfias szellem, akit nem nyügözött az
életünket kéregként elborító konvenció sokfajta leple, aki finom kezével
megerőltetés nélkül széttépi azt s erejét a Természet forrásából meríti,
amellyel benső közösségben élt. S ami emellett a legkülönösebb: kis
városban, törpe államban, levert államban élt s olyan korban, amidőn
Németország éppenséggel nem vitt olyan vezető szerepet a világban, hogy
akár egy metropolis büszkeségével dagaszthatta volna fiai kebelét, mint
ami a francia vagy angol – vagy egykoron a római és attikai – ember
géniuszát tüzelhette. S íme: múzsájában nyoma sincs a provinciális
korlátoltságnak. Ő nem helyzetének köszönhette, ami volt, hanem szabad
és ellenőrző lángszellemmel jött a világra.
Helena, vagyis _Faust_ II. része az irodalomnak költészetbe áttett
bölcselete; olyasvalakinek a műve, aki a világtörténelem, a mythologiák,
filozófiák, tudományok és nemzeti irodalmak mestere, a mai tudás
encyklopédikus modorában, nemzetközi összeköttetésben az egész Föld
népességével. Aki kutatja az indiai, etruszk s minden egyéb
kyklopsz-művészetet, a geológiát, vegytant, csillagászatot s mindezekből
a birodalmakból bizonyos légies és költői jelleget merít, a dolgok
sokaságánál fogva. A királyra tisztelettel néz föl az ember, azonban, ha
résztvehetne a királyok kongresszusán, bizony a szem megengedné magának,
hogy ne vegye föl olyan szabatosan mindegyikük sajátságait. Ezek már nem
vad, csodás énekek, hanem kimunkált formák, amelyekbe a költő nyolcvan
év megfigyeléseinek eredményét öntötte. Ez a szemlélődő s kritikai
bölcseség a költeményt korának még igazibb virágjává avatja. Önmaga
keltezi magát. S az agg Goethe mégis költő, büszkébb babérú költő, mint
bármely kortársa s bármennyire szenved a mikroszkópiában – mert bőrének
mintha minden pórusa látna! – mégis egy hős erejével és bájával pengeti
hárfáját.
A könyvet fölényes intelligenciája teszi oly csodálatossá. Ennek a
férfiúnak elméjében, mint olvasztó kemencében, őstípusokká és eszmékké
oldódik föl a múlt, a jelen, vallása, politikája, gondolkozásmódja. Mily
új mythologiákat hajóz be agya! A görögök szerint Nagy Sándor elment
egészen a chaosig; Goethe is eljutott odáig, – csak más korban – sőt még
azon túl is mert egy lépést tenni s épen érkezett vissza.
Bölcselkedésében szívet vidító szabadság van. A roppant látóhatár, amely
velünk kering, fenségét ráárasztja apró, konvencionális és kényszerű
dolgokra is éppúgy, mint az ünnepélyes és díszes dolgokra. Ő százada
lelke volt. Bármily tudós is volt ez a század s bár népesedése, tömör
szervezettsége, s pártjai fegyelmezése következtében tulajdonkép
egyetlen felfedező expedicióvá vált s bár a tények és vívmányok oly dús
tömegét halmozta föl, amelyet eleddig még nem birt semmiféle tudós
osztályozni: ennek a lángelmének voltak tágas kamarái, hogy mindezt
eloszthassa, elraktározza. Megvolt benne az erő, hogy viszont egyesítse
a szétvált atomokat tulajdon törvényeik szerint. Mai életünket a
költészet mezébe öltöztette. Csupa apróság és részlet közepette
fölfedezte az élet géniuszát, a régi csalafinta Proteust, aki
tőszomszédságunkban fészkel s megmutatta, hogy a nehézkesség és próza,
amelyet korunknak rovunk föl, csak egyik álarca: «Futása is csak álorcás
jelen»; – hogy bohó ruháját fölcserélte munkászubbonnyal és éppoly
eleven vagy gazdag Liverpoolban s Hágában, mint egykor az volt Rómában
és Antiochiában. Fölkereste köztereken és főutakon, fasorokban és
szállókban s megmutatta, hogy még a gondolkozás és gyakorlat
legszolidabb birodalmaiban is ott ólálkodik ez a démoni hatalom; hogy
minden közönséges, szokott dolog át meg átszövődik mythológiával és
mesével; megszerkesztette minden szokás és gyakorlat, minden intézmény,
eszköz családfáját, amely az emberi szervezetben gyökerezik. Végtelenül
utált minden hozzávetést és üres szónoki frázist. «Gyanítgatást éppen
eleget végezhetek én is; de ha valaki könyvet is ír, ne írjon egyebet,
mint amit tud.» A legvilágosabban s leggazdaságosabban ír, inkább
elhagy, semmint egy szó fölöslegeset írjon s mindig dolgot ad szavak
helyett. Kifejtette a különbséget az antik és modern szellem és művészet
között. Meghatározta a művészet célját és törvényeit. A legjobb
fölvilágosítást adta eleddig a Természet dolgairól. Úgy tárgyalja, mint
a Régiség hét bölcs mestere tette s ha mit elhagy a francia módszerű
tabellázás és széttagolás szempontjából, ezért kárpótol költészetével és
humanitásával, amiket bizonyos erős tudományosság jellemez. Valamely
egésznek megragadására jobb a szem, mint a teleszkópok és mikroszkópok.
Kulcsot szolgáltatott a Természet sok országába szellemének ritka
egysége és egyszerűsége révén. Ez a Goethe vetette föl a modern
növénytan vezető eszméjét, hogy a levél, vagy a levélrügy a botanikai
egység, hogy a növény minden része csupán új feltételekhez alkalmazkodó
átalakult levél s hogy ha a feltételeket megváltoztatják, a levél más
szervvé és a más szerv ismét levéllé alakulhat. Hasonlómód a
csont-tanban fölvette, hogy az egész csontváz egysége a gerincoszlop egy
csigolyája s a fej csupán a legfelső csigolya átalakulása. A növény
rügyről-rügyre fejlődik s végül virággá és maggá. Éppígy fejlődik a
pántlikagiliszta, a hernyó ízről-ízre, míg a fejben végződik. «Az ember
és a felsőbbrendű állatok a csigolyák rendszerére épültek s az erők
központja a fej.» Az optikában elvetette a hét szín mesterséges
elméletét s azt vitatta, hogy minden szín a világosság és sötétség
különböző arányokban való vegyülése. Majdnem mindegy, mily tárgyról ír.
Minden pórusával lát és szinte nehézkedési erő vonja az igazság felé. Ő
meg is akarja valósítani, amit te csak mondasz. Gyűlöli a
kicsinyeskedést s azt, hogy megismételje azokat a dajkameséket, mik ezer
év óta tartják megszállva az emberek hitét. Pontosan szemügyre akarja
venni, vajjon igazak-e. Megrostálja, mintha mondaná: azért vagyok itt,
hogy e dolgok mértéke és bírája legyek. Miért adjak nekik vaktában
hitelt? Ennélfogva, amit vallásról, házasságról, szokásokról,
tulajdonról, papirpénzről, a hit korszakairól, a jelekről, szerencséről,
sorsról s bármi egyébről mond, az mind feledhetetlenül elménkbe vésődik.
Vegyük a legfeltünőbb példáját annak az irányzatának, hogy igazoljon
minden közhasználatú kifejezést. Az ördög minden kor mythológiájában
nevezetes szerepet játszott. De Goethének nem kellett volna olyan szó,
amely nem fedne dolgot. Ugyanezt a módszert jelzi ez is: «Sohasem
hallottam bűntényről, amelyet ne lettem volna képes elkövetni.» Így
ragadja torkon ezt a démont is. Való alaknak s modernnek kell lennie,
európainak; előkelő úr módjára kell öltöznie, alkalmazkodnia kell a kor
szokásaihoz, sétálnia az utcákon s otthonosnak kell lennie Bécs és
Heidelberg 1820 körüli életében, különben nem is kell létrejönnie. Ehhez
képest ki is vetkőztette mythológiai mezéből, megfosztotta szarvától,
lólábától, szigonyos farkától, kénköves s kéktüzű lehelletétől. S
ahelyett, hogy könyvekben és képeken tanulmányozta volna, saját lelkében
kereste a típusát, a hidegség, önzés, hitetlenség minden árnyalatában,
amely az emberforgatagban vagy a magánosságban ráborul az emberi lélekre
s úgy találta, hogy ez arckép valóságát és ijesztő voltát növeli
mindennel, amit hozzáadott s viszont mindennel, amit elvett belőle. Úgy
találta, hogy ennek a kísértetnek, amely árnyékként ott lebeg az ember
fölött, mióta ember van a földön, lényege tiszta ész, amely mindenkori
irányzata szerint az érzékek szolgálatába szegődik. S ezzel bevitte az
irodalomba Mephistophelesét, az első szervesen megalkotott alakot,
amellyel ez az irodalom századok óta először gyarapodott ismét s amely
eleven marad oly sokáig, mint Prometheus.
Nem szándékom Goethe számos művének elemzésébe belemenni. Ezek:
fordítások, bírálatok, drámák, lírai s leíró versek, irodalmi naplók s
jeles emberek arcképei. Ám el nem mulaszthatom, hogy a _Wilhelm
Meister_-t kissé ne fejtegessem.
_Wilhelm Meister_ regény a szó szoros értelmében, az első a maga
nemében; csodálói a mai társadalom egyetlen rajzának nevezik, mintha
egyéb regények, mint pl. a Scott-é, csak történelmi kosztümöket és külső
körülményeket tárgyalnának, ez ellenben az élet lényegét, lelkét. Olyan
könyv, melyet ma is fátyol borít. Nagyon intelligens emberek csodálattal
és gyönyörködve olvassák, sőt sokan elébe teszik Hamletnek is, mint egy
igazi lángelme művét. Szerintem csakugyan nincs a századnak könyve,
amelyet hozzá lehetne mérni finom édességre, ujdonságra,
eszmegerjesztésre s arra nézve, mennyi és mily hatalmas igazságokkal
jutalmaz, mennyi helyes és mély betekintéssel az életbe, szokásokba,
jellemekbe; mennyi jó útmutatást ad az élet helyes vitelére, mennyi
váratlan kilátást nyújt magasabb szférákba s amellett nyoma sincs benne
üres rhetorikának vagy nehézkességnek. Rendkívül fölkelti a fiatal
emberek kíváncsiságát, de bizony sokrészt kielégíttetlenül hagyja azt. A
könnyű olvasmányok kedvelői is csalódnak, akik azt hiszik, hogy az
átlag-regények szokásos szórakozását fogják benne is találni. Másrészt
azok is, akik azzal a magasabb reménnyel fognak olvasásába, hogy
olvashatják benne a lángelme méltó történetét s azt, mint nyeri el
verejtékes munkájáért és önmegtagadásáért a babért, ugyancsak joggal
panaszkodhatnak. Nemrég egy angol regény került a kezembe, amely azt
hirdette, hogy egy újkor s az ifjú Anglia pártjának politikai
reménységét öleli föl s íme benne az erény és derekasság egyetlen
jutalma: egy hely a parlamentben és a peer-i méltóság.[33] A Goethe
regényének vége is sántít és erkölcstelen. George Sand a «Consuelo»-ban
és folytatásában igazabb és méltóságosabb festményt adott. A történet
folyamán a hős és hősnő jellemei túllépik az arisztokrácia
konvencionális erkölcsei porcellán sakk-táblájának kereteit; elhagyják a
társaságot és rendük szokásait; elvesztik vagyonukat; nagy eszmék s a
legnemesebb szociális célok szolgálatába szegődnek s utoljára: a hős,
aki középpontja és éltető kútforrása az emberi nem javára alakult
legnemesebb társaságnak, már nem is felel tulajdon nemesi címére: az
idegenül s rég elfeledtként hangzik a fülébe. «Csak ember vagyok –
mondja – emberekért lélekzem s dolgozom!», még pedig szegényen és végső
áldozatokat hozva. Ellenben a Goethe hősében oly sok a gyöngeség és
tisztátalanság s oly rossz társaságba keveredik, hogy a higgadt angol
közönségnek a mű sehogysem tetszett, midőn fordításban eléje került.
Pedig szinte zsúfolásig tele van bölcseséggel, világismerettel, az élet
törvényeivel; alakja rajza oly élethű finom és könnyed, stílusában egy
szó túlzás nincs, hogy a könyv örökre új és kimeríttetlen marad, s
várnunk kell, hadd tegye meg a maga útját; addig vegyünk ki belőle annyi
jót, amennyit csak tudunk s legyünk meggyőződve, hogy még csak éppen
hogy megkezdte hivatásának gyakorlását s még millió és millió olvasónak
kell üdvös szolgálatot tennie.
Tárgya egy demokratának átmenete az arisztokráciába, ezt a szót a
legjobb értelmében véve. S ez a bevonulás nem alacsony, csúszó-mászó
hátsóutakon történik, hanem a csarnok főkapuján. Természet és jellem
segítik hozzá s a nemesi rangot a nemesek fenkölt gondolkozása és
derekassága teszi reális értékké. Nincs fenkölt gondolkozású ifjú, akit
el ne bűvölne a könyv realitása, úgyhogy rendkívül ösztönzője úgy az
értelemnek, mint a bátorságnak.
A lánglelkű és szent Novalis így jellemezte a könyvet: «ízig-vérig
modern és prózai; a romantika teljesen el van benne laposítva, éppúgy a
Természet poézisa és a csodálatos elem is. Csupán hétköznapi emberi
dolgokról szól: költői mezbe burkolt polgári és családi történet. A
csodálatost kifejezetten csak képzelődésnek és rajongó álmodozásnak
tünteti föl…» S mégis nem jellemző-e, hogy Novalis mihamar visszatért
ehhez a könyvhöz, amely kedvenc olvasmánya is maradt élete végeig.
Ami Goethét a francia és angol olvasó előtt kitünteti, az egy olyan
tulajdonság, amelyben osztozik nemzetével, t. i. az, hogy állandóan
vonatkozásban áll a belső igazsággal. Angliában és Amerikában nagy a
tisztelet a tehetség iránt s a közönség már azzal is beéri, ha azt a
tehetséget valamely megállapodott vagy legalább is felfogható érdek,
vagy párt alapján vagy azzal ellenzékben, gyakorolják. Franciaországban
magát a szellem ragyogását élvezik. Ezekben az országokban a tehetséges
emberek tehetségük szerint írnak. Elég, ha az értelmet foglalkoztatják,
az ízlést gyönyörködtetik – ahány oszlopa a betűknek: annyi kedvesen és
hasznosan eltöltött óra. A német intellektus híjával van a francia
elevenségnek, az angol kiművelt gyakorlati érzéknek, az amerikai
kalandosságnak; de van benne bizonyos becsületesség, amely sohasem
nyugszik meg a felszínes előadással, hanem egyre ezt kérdi: «mi a
célja?» A német közönség megköveteli az ellenőrző őszinteséget. Ime itt
csakugyan eszme működik, de minémű? Mit akar vele az író? Honnan
erednek, hová vezetnek mindezek az eszmék?
Nem csupán a tehetség teszi az írót. Embernek, igazi embernek is kell
lenni a könyv mögött, személyiségnek, aki születésével és
rátermettségével kezeskedik a tanításokért, miket terjeszt s aki azért
él, hogy a dolgokat így és ne másképpen lássa és állapítsa meg; aki
ragaszkodik a tényekhez, mert tények. Ha nem is tudja őket helyesen
kifejezni ma, a dolgok megmaradnak s holnap majd megnyilatkoznak neki.
Ime lelkét terheli az a kinyilatkoztatandó igazság, amelyet
többé-kevésbbé megértett; az ő feladata és élethivatása, hogy átlássa
ezeket a tényeket s megismertesse. Baj is az, ha csetlik-botlik és
hebeg; hogy hangja érdes vagy süvítő, hogy módszerei, képei nem egészen
kifejezők? Küldetése majd megtalálja a maga módszerét és képeit, a kellő
szavakat és melódiát. S ha nem, – ha ebben az emberben nincs meg Isten
szava – akkor meg mit törődnünk azzal, mily ügyes, folyékony stílusú,
ragyogó?