Az emberiség képviselői - 08

erényét Montaigne essay-n formálta». Néhány évvel utóbb megismerkedtem a
kitűnő John Sterling költővel s leveleiből értesültem, hogy ő, Montaigne
kedvéért elzarándokolt périgordi kastélyába, amely még ma is áll
Castellune közelében és 250 év múltán lemásolta a mondásokat, miket maga
Montaigne írt könyvtára falára. Majd örömmel hallottam, hogy William
Shakespeare egyik újonnan fölfedezett kezeírását Montaigne-nek Floriótól
készült másolatában találták meg. Ez az egyetlen könyv, amelyről
biztosan tudjuk, hogy megvolt a költő könyvtárában. S különös, hogy
Florio másodpéldányáról, amelyet a British Museum a
Shakespeare-autogramm kímélése céljából vásárolt meg, kiderítették, hogy
előlapján Ben Jonson[27] neve írása van. Leigh Hunt jelenti Lord
Byron-ről, hogy Montaigne volt az egyetlen régi író, akit bevallott
kielégüléssel olvasott. Egyéb oly összetalálkozások, miknek fölemlítését
nem tartom szükségesnek, szintén hozzájárultak, hogy az öreg gascogne-i
mindig új és halhatatlan legyen szememben.
1571-ben, atyja halála után, Montaigne, aki akkor 38 éves volt,
visszavonult a bordeaux-i törvényszék gyakorlatától és birtokán
telepedett meg. Ámbár szerette a mulatságot és időnkint az udvarnál is
megfordult, tudós hajlamai most egyre nőttek, s megszerette a falusi
nemes szabályos korlátok közt lefolyó és független életét. Komolyan
belemerült a gazdálkodásba, s földjeinek hozadékát nagyra emelte.
Egyenes és tisztességes ember létére, aki egyaránt írtózott attól, hogy
csaljon, mint hogy megcsalassék, környékén nagy becsületre tett szert. A
liga polgárháborúi közepette, amelyek minden házat várrá alakítottak át,
Montaigne tárva tartotta kapuit és házát védelem nélkül hagyta. Szabadon
járt be hozzá minden pártbeli, mert bátorságát és tisztességét egyaránt
becsülték. A szomszéd főurak és köznemesek hozzáadták ékszereiket és
értékes írásaikat megőrzés végett. Gibbon szerint ezekben a vakbuzgó
időkben csak két szabadabban gondolkozó ember akadt Franciaországban:
IV. Henrik és Montaigne.
Montaigne a legőszintébb és legbecsületesebb író. Gall szabadsága olykor
bizony vaskos, de minden kifogást eleve lefegyverez saját nyílt
bevallásaival. Az ő korában a könyveket csupán a férfi nem számára írták
és többnyire latinul, úgyhogy ez a humoristát följogosította bizonyos
szabadszájúságra, amelyet a mi, egyaránt mind a két nemhez forduló
irodalmunk nem enged meg. Mindazonáltal lehet, hogy bibliai nyíltsága
igen merész rakoncátlansággal párosulva lapjait elzárja sok
érzékenylelkű olvasó előtt; de ezek megbotránkozása csak felszínes. Ő
fitogtatja hibáit, nagyra van velök; senki sem gondolhat ő róla több
rosszat, mint ő maga teszi. Ő majd minden bűnt magára ró s ha
történetesen van benne valami erény az – úgymond – bizonyosan csak úgy
belélopta magát. Nézete szerint nincs ember, aki meg nem érdemelné, hogy
ötször-hatszor fölakasztották légyen, s ő magára nézve sem igényel
kivételt. «Öt vagy hat épp oly nevetséges történetkét lehet én rólam is
elbeszélni, akárcsak bármely más élő emberről.» De mindezen, valóban
fölösleges őszintesége mellett is minden olvasójában a tántoríthatatlan
becsületesség benyomását kelti.
«Ha a legszigorúbban és bensőségesen gyóntatom meg magam, úgy találom,
hogy legjobb erényemben is van egy csöppje a bűnnek, s attól tartok,
hogy Plato legtisztább erényében is – én az ilyen erénynek éppoly
őszinte híve vagyok, mint bárki más – ha egészen rátartotta volna a
fülét, kihallotta volna a belevegyült emberi elemnek vásott hangját, de
olyan bágyadtan és távol, hogy egyedül csak ő vehette volna észre.»
Ingerültség és utálkozás jelentkezik benne mindennemű szenvelgés és
nyegleség ellen. Oly soká élt udvari életet, hogy alaposan megcsömörlött
a külszíntől s inkább megenged magának egy kis káromkodást és
esküdözést. Szívesen beszél hajósokkal és cigányokkal, fölhasználja a
tolvajnyelv és utcai rigmusok kifejezéseit. Oly soká volt szobákban,
hogy belebetegedett: kivágyódik a szabad levegőre és ha golyóbisok esnek
is az égből. Túlsok taláros férfiút látott: most inkább lát emberevő
vadembert s a mesterkélt élet olyan idegessé tette, hogy úgy tartja:
mentől barbárabb az ember, annál jobb. Szeret nyeregben ülni, s másra
bízza, hogy másutt theológiát, nyelvtudományt vagy metafizikát olvasson.
Bármit tála elénk, annak földes íze s eleven élete van; édes, csípő vagy
szúró. Nem habozik olvasóit betegsége stációival mulattatni;
olaszországi naplója tele van ezzel. Az egyensúly álláspontjára
helyezkedett. Neve fölé mérleget rajzolt ezzel az aláírással: «Que
sçai-je?» Ha a címlap melletti képét nézem, mintha hallanám: «Ám játszd
az öreg abszolutot; ha úgy tetszik, gúnyolódhatsz és túlozhatsz, – én az
igazság embere vagyok s Európa minden állama, egyháza, jövedelme és
személyes hírneve kedvéért sem megyek túl a száraz ténynél, ahogy én
látom; inkább dadogok, fecsegek arról, amit biztosan tudok: házamról s
pajtáimról, apámról, feleségemről s árendásaimról; öreg kopasz fejemről;
késemről s villámról; arról, hogy mit eszem s mit szeretek inni s száz
más éppolyan nevetséges semmiségről, – azután pedig finom varjúpennával
finom mesét írok. Szeretem a szürke napokat, az őszt és téliidőt. Szürke
és őszies vagyok magam is s legjobbnak tartom a pongyolát és kitaposott
cipőket, amik nem nyomják a lábamat, az öreg barátokat, akik nem
feszélyeznek, s az egyszerű tárgyakat, amelyek nem erőltetik meg és nem
szivattyúzzák ki az agyamvelejét. Földi életünk úgyis elég kockázatos és
esendő. Egyetlen órában sem lehetünk biztosak életünk s vagyonunk felől,
s vajjon nem ránt-e balsorsunk valami szánalmas vagy nevetséges
helyzetbe. Minek fujjam föl magam s játsszam a filozófust, ahelyett,
hogy minden erőmmel egyensúlyba hozzam ezt a táncoló léggömböt? Így
legalább biztos korlátok közt élek, megőrzöm cselekvőképességemet, s
becsülettel juthatok révbe. S ha az efajta életben van valami bohókás,
az nem az én hibám, hanem a Végzeté és Természeté.»
Essay-i ennélfogva mulatságos magánbeszéd mindenféle véletlen tárgyról,
ami éppen eszébe ötlik, s mindent ceremónia nélkül, azonban férfiasan
tárgyal. Lehet, voltak mélyebben szántó elmék; de azt bízvást el lehet
mondani, hogy nem volt még ember, aki gondolatokban ennyire gazdag lett
volna. Ő sohasem lapos, sohasem alakoskodó, s meg van benne az a nagy
tehetség, hogy leköti figyelmünket mindaz iránt, ami őt leköti.
A férfi őszintesége és velős ereje átmegy mondásaiba is. Nem ismerek
könyvet, amelyen ily kevéssé érzik az irodalom. Ez a beszélgetés nyelve,
könyvbe plántálva. Mesd meg ezeket a szavakat s vérezni fognak: mert
eleven véredényekből állnak. Ugyanazt a gyönyört érezzük nála, mint
mikor munkások beszélgetését hallgatjuk s valamely rendkívüli körülmény
pillanatnyi fontosságot ad párbeszédjüknek. Kovácsok és fuvarosok nem
sokat illegetik a nyelvüket: golyózáporként hull a szavuk. A Cambridge-i
tudós ember szokta magát folyton javítgatni, minden félmondat után
újrakezdegeti a mondókáját, a szókkal játszadozik, azokat túlontúl
csiszolgatja, miközben elugrik a tárgytól. Montaigne világosan beszél,
ismeri a világot, a könyveket, önmagát és az alapfokot használja;
sohasem rikácsol, tiltakozik, könyörög; nincs benne semmi gyöngeség,
görcsös rángatózás, túlzófok; nem akar kiugrani a bőréből; nem akar
bohócot játszani, helyet, időt semmivé tenni. Ő erős és szilárd; élvezi
a nap minden pillanatát; szereti a bajt is, mert az érezteti vele énjét
és igazolja a dolgok létét, mintahogy megcsípjük magunkat, hogy
meggyőződjünk arról, ébren vagyunk-e. Síkságon halad, ritkán hág
magasra, vagy bocsátkozik mélységbe; szereti lába alatt a szilárd talajt
és köveket. Írásaiban nem lobog lelkesedés, sem nagyravágyás: ő mindig
elégedett, magáttisztelő, a középszer barátja. Egyetlen kivétel:
Sokrates iránti szeretete. Ha ő róla beszél: arca kipirúl és stílusa
szenvedélyessé válik.
Montaigne torokbajban halt meg. 1592-ben, 60 éves korában; halála előtt
szobájában misét mondatott. 33 éves korában nősült. «De» – mondja – «ha
a magam akaratát követem, nem vettem volna el magát a Bölcseséget sem,
még ha ő akart volna is hozzám jönni. De nagyon bajos a házasodást
elkerülni, s a közszokás és élet megköveteli. Legtöbb cselekedetünket a
példa vezérli, nem saját választásunk.» Halála óráján ugyancsak a
közszokásnak áldozott. «Que sçais-je?» (Mit tudom én?)
Montaigne könyvét az egész világ elismerte azzal, hogy minden nyelvre
lefordították. Európában 75 kiadásban terjedt el s ugyancsak válogatott
körökben: udvari emberek, katonák, fejedelmek, világfiak, elmés és
fenkölt gondolkozók közt.
Mondhatjuk-e, hogy Montaigne bölcsen beszélt, helyesen s tartós
érvénnyel fejezte ki az életben való viselkedésről szóló emberi nézetet?
Mi természettől fogva hívők vagyunk. Csak az igazság, vagyis az ok és
okozat közötti összefüggés érdekel. Meg vagyunk győződve, hogy fonál fűz
össze minden dolgot; az egész világ rá van fűzve, mint kaláris szeme s
ember, esemény, élet csupán e fonal segítségével jut el hozzánk;
jönnek-mennek egymásután, csupán azért, hogy ennek a vonalnak irányát és
folytonosságát megismerjük. Az olyan könyv, vagy állítás, amely azt
akarná kimutatni, hogy itt nincs irányvonal, hanem csak vakeset és
khaosz van, véletlen szerencsétlenség, ok és következés nélküli
szerencse, bolondból lett hős, hősből lett bolond: bizony leverne; mert
akár látjuk, akár nem: hiszünk a kötelék létében. A tehetség
hamisíthatja ezeket a kapcsokat, de a lángész megtalálja az igaziakat.
Figyelünk a tudós szavára, mert előre sejtjük a tőle fölfedett
természeti jelenségek következéseit. Szeretjük mindazt, ami állít,
erősít, összeköt, fenntart, s nem szeretjük, ami szétszór és lerombol.
Megjelenik valaki, aki mindenki szemében konzervatív és konstruktív: az
ő jelenléte jól berendezett társadalmat, földmívelést, ipart és
kereskedelmet, széleskörű intézményeket és kormányt föltételez. S ha
ezek még nem voltak meg, életrekelnek az ő erőfeszítése által.
Ennélfogva fölvidítja és megvigasztalja az embereket, akik mindezt hamar
kiérzik belőle. A tiltakozók és lázadozók kígyót-békát kiáltanak a
fennálló álladalomra, de nem tárják elénk a maguk ház- vagy államtervét.
Ennélfogva bármily szerény és kevéssé virágzó is a város, az állam, az
élet, amelyet ama tanácsadónk vizsgál, az emberek mégis ahhoz a
konzervatívhoz ragaszkodnak és elfordulnak az újítótól valamíg csak
fejszével és feszítővassal jő.
Ámbár így természettől fogva konzervatívok és az okság hívei vagyunk s
elvetjük a keserű, komor hitetlenséget, a Montaigne-képviselte
szkeptikusoknak is igazuk van s élete bizonyos korában minden ember
közéjük tartozik. Minden felsőbbrendű lélek átmegy az egyensúlyozás e
területén, jobbanmondva, akarja tudni, mint használja föl a Természet
fékeit és súlyait, mint természetes ellenszereket a vakon hívők és
bakfejűek túlzásai és alakiságai ellen.
A szkepticizmus annak a magatartása, aki vizsgálat tárgyává teszi
azoknak a sajátságoknak viszonyát, amelyeket a társadalom imád, de
amelyeket ő csak irányzatuknál és szellemüknél fogva tisztel. Ő a
templom tornácában áll. A társadalom nem szereti, ha a fennálló rendet a
kétségnek csak fuvalma is éri. Ám a szokások megvizsgálása, minden
magasabbrendű lélek kikerülhetetlen fejlődésfoka s egyszersmind annak a
bizonysága, hogy fölismeri az erőt, amely minden változás, hullámzás
ellenére megmarad.
A felsőbbrendű lélek éppoly idegenül áll szemben a társadalom bajaival,
mint ezek javasolt ellenszereivel. A bölcs kételkedő rossz polgár; nem
konzervatív: látja a vagyon önzését és az intézmények álmosságát. De
semmiféle demokratikus párttal való együttműködésre sem alkalmas, mert a
pártok mindenkitől teljes odaadást kívánnak és ő átlát a közkeletű
demokrata-hazafiságon. Az ő politikája olyan, mint a Sir Walter Raleighé
a Lélek Izenete-ben vagy a Krishnáé a Bhagavatban: «Nincs senki, aki
méltó volna szeretetemre, gyűlöletemre», mialatt ítélete alá von
törvényt, természetet, vallást, kereskedelmet, szokást. Bár reformista:
azért nem jobb tagja az emberbaráti egyesületeknek. Kiderül, hogy ő nem
előharcosa sem a dolgozó osztályoknak, sem a szegényeknek, sem a
raboknak, sem a rabszolgáknak. Meg van győződve, hogy életünket ezen a
földön nem lehet olyan egyszerűen magyarázni, mint az iskolás könyvek
teszik. Nem akar ezekkel a jóakaratú dolgokkal szemben az ördög
prókátorának pártjára állni, hogy kikürtöljön minden kétséget és gúnyt,
amely elsötétíti előtte a napot; ámde így szól: mégis csak vannak
kétségek.
Élek az alkalommal s Montaigne-ünk nevenapját, a Szent Mihály-napot
megülöm azzal, hogy előszámlálom és leírom ezeket a kételyeket és
tagadásokat. Ki akarom őket rángatni oduikból a nap világosságára. Úgy
kell velük tennünk, ahogy a rendőrség tesz megrögzött csirkefogókkal:
nyilvánosan kiállítjuk őket. Mindjárt nem lesznek már olyan
félelmetesek, mihelyt azonosítják és lajstromba foglalják őket. De azért
igazságosan akarok velük bánni. Nem veszek elő afféle szónoki
ellenvetéseket, amelyeket csak azért állítanak föl, hogy cáfolattal
azonnal leronthassák. A legerősebbeket keresem ki, akár bírok velök,
akár ők bírnak le engem.
Nem foglalkozom a materialisták szkepticizmusával. Tudom, hogy a
négylábúak filozófiája nem fog érvényesülni. Igazán nem fontos, hogy
denevérek és ökrök mit gondolnak. Ellenben az első veszedelmes tünet,
amelyre rámutatok, az értelem könnyelműsége, mintha az igazi
komolyságnak ártalmára volna a sok tudás. Tudni annyit tesz, mint azt
tudni, hogy nem tudhatunk. A jámbor imádkozik; a lángész gúnyolódik.
Mily tiszteletreméltó a komolyság minden neme, de az értelem megöli. Még
az én finomlelkű s csodálatos barátom, San Carlo, egyike a legáthatóbb
elméjű embereknek, is úgy találja, hogy minden egyenes emelkedés, még ha
szárnyaló jámborságról van is szó, erre az ijesztő belátásra vezet, s
híveit árván küldi vissza. Az én bámulatos San Carlom úgy hitte, hogy a
törvényhozók és szentek meg vannak mérgezve. Üresnek találták a bárkát;
látták, de nem akarták megmondani, hanem közeledő követőiket ezzel
próbálták elriasztani: «Kedves társaink ott van számotokra a
cselekedet!» Ámbár ez a felfedezésem San Carlóban úgy hatott rám, mint a
júliusi fagy vagy menyasszonyomtól kapott arculütés, ért még egy
rosszabb, t. i.: a szentek csömöre. Látomásuk alatt még mielőtt
térdükről fölkeltek, így szóltak: «Úgy látjuk, hogy a mi hódolatunk és
boldogságunk részleges és csonka: a gyanusított és lesajnált
intellektushoz, az értelemhez, a Mephistopheleshez, a tehetség
gimnasztikájához kell fordulnunk!»
Ez azonban elsősorban mumus; s bár sok elegiának szolgáltatott tárgyat a
XIX. században, Byrontól, Goethetől s kevésbé híres költőktől kezdve s
nem is említve sok jeles magános megfigyelőt, – megvallom, nem nagyon
hat a képzeletemre; mert úgylátszik csak bábuházak és fazekasboltok
szétzúzására vonatkozik. A különböző egyházak hullámzásai távolról sem
érintik a hit egyetlen alapelvét sem. Úgy tartom, hogy az értelem és az
erkölcsi érzés harmóniában van és hogy, ámbár a filozófia kipusztítja a
mumusokat, egyszersmind a bűn gátjait is szolgáltatja s a lélek
sarkítását eszközli. Úgy tartom, mentől bölcsebb valaki, annál
bámulatosabbnak találja a Természet és Erkölcs gazdaságos berendezését
és sokkal teljesebb bizalomra emelkedik.
Ime, a szeszély hatalma, amely semmibe sem veszi, amit nem ő szőtt össze
tényekből és hiedelmekből. Ime, a temperamentum hatalma, amely nyilván
módosítja a hajlamokat és érzéseket. A hitek és hitetlenségek nyilván
strukturális eredetűek és mihelyt ki-ki eléri azt az egyensúlyt és kezdő
sebességet, amely megengedi, hogy az egész gépezet működni kezdjen, nem
lesz szüksége szélső példákra, hanem rohamosan megváltoztatja majd
minden életnézetét. Életünk márciusi idő, zord és derült ugyanabban az
órában. Keményen, elszántan, a Végzet vasláncában hivén indulunk neki, s
még ha életünk megmentéséről volna is szó, meg nem fordulnánk: de, íme,
egy könyv, egy mellszobor, vagy akár egy név hangja cikázik át
idegeinken, s mi egyszerre csak hiszünk a szabadakaratban: gyűrűm Bölcs
Salamon pecsétje legyen; a Végzet csak félkegyelműeknek való: az elszánt
lelkeknek minden lehetséges! Új élmény új fordulatot ad gondolatainknak;
a józanész zsarnoksága ismét érvényesül s azt mondjuk: «Nos, a hadsereg
végre is a hírnév, jó modor és költészet kapuja s lám, egészben véve az
önzés vet legjobban, nyeseget legjobban, ő csinálja az emberből a
legjobb kereskedőt, s a legjobb polgárt.» Hát az embernek nézetei a
jóról és rosszról, a végzetről s az okságról csak megszakadt éjjeli
nyugalom vagy emésztési zavar következménye? Hite Istenben és a
Kötelességben nem mélyebb, mint a gyomor tanusága? S mi biztosítja
nézetei állandóságát? Nem szeretem a francia gyorsaságot: minden héten
új egyház és új állam. – Ez a második tagadás; ám érjen, ami ér.
Amennyiben a lelkiállapotok forgását bizonyítja, úgy hiszem, tulajdon
ellenszerét is maga találja meg, különösen hosszabb korszakokat véve. Mi
az államok értelme? Vajjon a korok általános hangja tanuskodik-e
valamely közös alapelv mellett, avagy nem lehet érzelmi közösséget
fölfedezni távoleső idők és helyek közt? S ha az emberek önérdekének
hatalmát mutatja, azt is elfogadom, mint az isteni törvény részét s
kénytelen vagyok összeegyeztetni a vágyaimmal, amennyire csak tudom.
Ezek a szavak: «Végzet», «Sors» az emberiség értelmét jelentik minden
korban, – azt, hogy a világ törvényei nem mindig kedveznek nekünk, hanem
sokszor sebeznek és széttörnek bennünket. A Végzet, mint természet és
hajlam fölénk nő, mint a fű. Az Időt kaszával festjük, a Szerelmet és
Szerencsét vaknak, a Végzetet süketnek. Túlkevés bennünk az ellenálló
erő e minket megemésztő vadsággal szemben. Hogy tudnánk szembeszállni a
kikerülhetetlen, diadalmas, gonosz hatalmakkal? Mit tehetek a faj
behatása ellen tulajdon történetemben? Mit az átöröklés, a szervezetem
hajlama, a skrofulás, lymphatikus szervezet, a nemi tehetetlenség ellen?
A zord éghajlat ellen? A földieim barbársága ellen? Mindent
lecáfolhatok, tagadhatok, csak ezt az örök Hasat nem; annak táplálék
kell és sehogysem tehetem tiszteletreméltóvá.
Az igenlő ösztön főakadálya azonban egy – amely a többit mind
magábazárja: az illuzionisták tana. Kínos nézet van forgalomban, amely
szerint az élet minden főbb alakulata áltat bennünket s a szabad
cselekvőség csak üres szó. Megétettek s elkábítottak bennünket
levegővel, eledellel, asszonnyal, gyermekekkel, tudománnyal,
eseményekkel, s ezek éppúgy hagynak minket, ha eltávoznak, mint aminőkül
jöttükkor találtak. Ezt panaszolják a mathematikáról; így tesz minden
más tudomány, eset és cselekedet. Látok egy embert, aki már minden
tudományon átrágta magát s ugyanolyan fajankó, mint volt s minden tudós,
polgári, társadalmi hivatalából kiütközi a gyermek. Mindazonáltal
kénytelenek vagyunk életünket nekik szentelni. Valóban kisértésbe jutunk
nevelési rendszerünk alapszabályául és elméletéül elfogadni, hogy Isten:
substancia és a módszere: illuzió. A keleti bölcsek hittek Yoganidra
istenségben, Visnu nagy, kápráztató energiájában, aki legfőbb
tudatlansággal az egész világot elámítja.
Vagy így állítsam föl a tételt? Az élet nagy döbbenete, hogy még
látszata sincs meg az életben az elmélet és gyakorlat kiegyezésének. Az
Értelmet ezt a fennen magasztalt realitást, a Törvényt megragadjuk
olykor-olykor, derűs és mély percekben, a gondok, bajlódások zajos
zűrzavarában, – miknek nincs közvetlen közük hozzájuk; – megragadjuk,
elveszítjük hónapokra, évekre, megint megtaláljuk, s bizonyos időközben
megint elveszítjük. Ha jól összeszámláljuk, ötven év alatt van egy
féltucat okos óránk. S mire jó ez a sok gond és bajlódás? Módszert sem
látunk a világon, csak a nagynak és kicsinek párhuzamosságát, amelyek
sohasem hatnak egymásra s a legkisebb jelét sem mutatják, hogy egymás
felé hajolnának. Tapasztalat, vagyon, kormányzat, olvasmány, írás mit
sem használnak; mintha egy ember a szobába lép, nem látszik meg rajta,
vajjon yam-gyökérrel vagy bivalyhússal táplálkozott-e; csak arra
törekedett, hogy annyi csontot és izmot szerezzen, amennyire csak
szüksége volt, akár rizsből, akár habból. Olyan nagy az aránytalanság a
törvény égboltja s a véghezvitel hangyája közt, hogy akár értékes ember
valaki, akár ostoba, nem olyan nagy dolog, ahogy mondani szoktuk.
Hozzátegyem-e még, mint ennek a varázslatnak szemfényvesztését, az
elkülönülésnek megdöbbentő törvényét, mely az együttműködést
lehetetlenné teszi? Az ifjú lélek mohón vágyódik társaság után. Ámde a
kultúra és nagyság útja magános elzárkozásra vezet. Gyakorta csalódott.
Nem várhatta, hogy eszméit rokonszenvesen fogadja a falusi nép, ámde ő
választékos és értelmes emberek közé vitte, de egyáltalában nem talált
barátságos arcokra, hanem csak félreértésre, visszatetszésre és
gúnyolódásra. A nagy emberek csodamód korszerűtlenek és helyüket
tévesztettek, a legnagyobb kíválóságuk lángra gyúlt individualizmus,
amely még jobban elszigeteli őket.
Ilyen és többféle betegsége van a gondolatnak, amiket rendes tanítóink
meg se kísérlenek távoztatni. Minthogy a jó természet az erény felé
hajlik, azt mondjuk-e: «Nincsenek kétségek!» – s kitartunk a helyes
úton! Vajjon az életet vitézül avagy gyáván kell-e élnünk? S vajjon a
kétségek megszüntetése nem lényeges kelléke-e minden férfiasságnak?
Miért oly hihetetlen, hogy egy jól megtermett, komoly ember kevés
élvezetet talál teában, értekezésekben, katekizmusokban, s vaskosabb
tanítás, emberek, munka, kereskedelem, gazdaság, háború, éhség, bőség,
szerelem, gyűlölet, kétkedés, ijedtség kell neki, hogy a dolgok
megvilágosodjanak előtte? S vajjon nincs-e igaza, hogy azt követeli: ám
győzzék meg őt a maga útján? S ha meggyőzték, meg is érte a bajlódást.
A hit abban áll, hogy a lélek állításait elfogadjuk; a hitetlenség: hogy
tagadjuk azokat. Némely elme képtelen a szkepticizmusra. Ha
olykor-olykor kétkedést nyilvánítanak, ez inkább udvariasság vagy
alkalmazkodás a társadalmak rendes társalgásához. Elkalandozhatnak a
spekulatív bölcselkedés magasságaiba, mélységeibe, mert bizton haza
tudnak onnan térni. Ha egyszer bebocsáttatást nyertek a Gondolat egeibe,
nem bukhatnak többé vissza az éjszakába, hanem végtelenül hivogatja őket
a túlsó part. Mindenütt mennyek, egek sokaságát látják s istenségek
sokaságát maguk körül. De vannak mások, akiknek szemében az ég ércből
való redőnek látszik, amely elzárja maga elől az alant levő földet. Ez a
temperamentumnak vagy a természetbe mélyebben, vagy kevésbé mélyen való
elmerülésnek kérdése. A legalsóbb néposztályoknak a hit valamely
visszfénye, vagy valami élősdi hit kell; nem a valóságok látománya,
hanem ösztönszerű bizakodásuk a valóságok látnokaiban és hívőiben. A
nagy hívők viselkedése, gondolatai megdöbbentik őket s meggyőzik őket
arról, hogy ezek láttak valamit, ami ő előlük el van rejtve. Ám az ő
érzékies gondolkozásuk szeretné a hívőt utolsó álláspontjához szegezni,
holott az múlhatlanul tovább halad, egyre halad s most a hitetlen, a
hithez való buzgóságában, máglyára viszi a hívőt.
A nagy hívőket mindig hitetleneknek tartják s megférhetetlen, fantaszta,
atheista s számba nem jövő embereknek. A spiritualista érzi a
kénytelenséget, hogy hitét a kétségeknek egész sorával fejezze ki.
Kegyes lelkek eléjejárulnak terveikkel és kérik közreműködését. Hogy
habozhat? Merő illem- és udvariassági szabály, hogy egyezzünk bele,
amibe csak lehet és nyilatkozzunk biztatóan s ne dermesztően és komoran.
De ő kénytelen így beszélni: «Óh, ezek a dolgok majd úgy következnek be,
ahogyan be kell következniök. Mit tehettek ez ellen? Ezek a részleges
bajok és bűnök csak hajtásai s gyümölcse annak a fának, amely szemünk
láttára nő. Hiába panaszkodunk a levélre vagy gyümölcsszemre; vágd le s
a fa megint éppoly rosszat fog teremni. Mélyebben kell az orvoslást
kezdened.» A köznapi jótékonykodás olyan tárgy, amelyről ő nem tud
tárgyalni. A nép kérdései nem az övéi; útjaik, módjaik nem az övéi, s
bármit sugall neki jó természete, kénytelen azt mondani, hogy ő nem
talál gyönyörűséget bennök.
Még azokat a tanokat, amelyek drágák az ember reménységének, így pl.
amelyek az isteni gondviselésről s a lélek halhatatlanságáról szólnak,
még ezeket sem tudják embertársai úgy fölállítani, hogy ő igent
mondhasson reájuk. Ám ő merőben azért tagad, mert többet hisz, s nem
azért, mert kevesebbet. Tisztességből tagad. Inkább veszi magára a
tehetetlen szkepticizmus vádját, semmint a hazugságét. Azt mondja: én
hiszek a világegyetem erkölcsi tervében, amely a lelkek üdvösségére van;
ámde dogmáitokat torzoknak látom, hogyan szerezhetnék nekik hitelt? Azt
mondja erre valaki: ez fagyos és hitetlen beszéd? A bölcs és nemeslelkű
nem mondja, sőt örülni fog messzelátó jóakaratának, amely ellenfelének
engedheti át a hagyomány és közös hit egész területét, anélkül, hogy
szemernyit veszítene erejéből. Ő minden átmenet végét nézi. Fox György
látta, hogy «a sötétség és halál óceánja van előtte; mindazonáltal a
fény és szeretet végtelen óceánja hullámzott e sötétség fölött».
A végső megoldás, amelybe belevész a szkepticizmus, az erkölcsi érzés,
amely sohasem veszíti el felsőbbségét. Próbáljanak ki bízvást minden
útat és módot és mérlegeljék minden ellenvetés súlyát: az erkölcsi érzés
valamennyit egészen könnyen lebillenti. Ez az a csöpp, mely egész
tengert ellensúlyoz. Játszhatom a tarka-barka tényekkel, s szemügyre
vehetem azzal a felületességgel, amelyet szkepticizmusnak nevezünk, de
jól tudom, hogy mindjárt abban a rendben fog előttem megjelenni, amely
lehetetlenné teszi a szkepticizmust. A gondolkozó embernek éreznie kell
a gondolatot, mely a világegyetem szülője: hogy a Természet tömegei
folynak és hullámzanak.
Ez a hit elősegíti az élet és tárgyai egész születését. A világ telítve
van az Istenséggel és a Törvénnyel. Megtűri épp úgy az igazat, mint a
nem igazat, az ostobákat és bolondokat, az őrültség és csalás diadalát.
Nyugodtan szemléli a szakadékot, amely az ember nagyravágyása és
megvalósító ereje, a hatalom kereslete és kínálata közt tátong, s amely
minden lélek tragédiája.
Charles Fourier azt hirdette, hogy «az ember vonzóereje sorsához
viszonylik», vagyis, hogy minden vágy megjövendöli tulajdon
kielégülését. Ámde minden tapasztalat ennek épp az ellenkezőjét mutatja:
az erő elégtelenségéről panaszkodik minden ifjú és tüzes lélek, s az
isteni gondviselést bizonyos szűkmarkúsággal vádolja. Megmutatta az eget
s a földet minden gyermekének s beleoltotta a vágyat az «egész», az
«egyetemes» iránt; s ez a vágy dühödt és határtalan, olyan éhesség, mint
a Téré, amely mohón vágyódik, hogy égi testek töltsék be; olyan éhesség,
aminővel az ördögök ordítoznak prédájuk, a lelkek után. S kielégítéséül
– minden ember számára napi adagul rendeltetett egy csöpp, az életerő
egy harmatcsöppje; a Serleg olyan nagy, mint a Tér és tartalma: az élet
vizének egyetlen csöppje! Minden ember olyan étvággyal ébred reggelente,
hogy föl tudná falni az egész naprendszert, mint egy kalácsot; féktelen
tettvágy és szenvedély tölti el; kezét szeretné rátenni a
hajnalcsillagra, hogy kísérletet tegyen a nehézkedéséről vagy vegyi
összetételéről. Ám az első mozdulatra, amellyel erejét ki akarná
próbálni, – keze, lába, érzékei fölmondanák a szolgálatot. Ime, a
státusaitól elhagyott császár, aki magánosan dudorászik, vagy csupa
ilyen szerencsétlen flótás-császárok tömegében: s a szirének még egyre
ezt zengik: «az ember vonzóereje sorsához viszonylik». Ez a hasadék ott
tátong minden házban, minden szűzi szívben, ifjúéban, leányéban, a szent
repeső lelkében: a szakadék az eszményi hatalom legnagyobb igérete és a
nyomorú tapasztalás, realitás között.
De segítségünkre jön az igazság terjedékeny, ruganyos, korlátok közé nem
szorítható természete. Az ember egyre szélesebb általánosságok révén
segít magán. Az élet tanításának gyakorlati alkalmazása az
általánosítás; hinni abban, amit az évek és századok az órákkal szemben
mondanak; ellenállni a részletek és különlegességek bitorló hatalmának;
beléhatolni egyetemes értelmükbe. A dolgok látszólag _ezt_ mondják,
pedig éppen az ellenkezőjét, _azt_ mondják. A jelenség lehet
erkölcstelen, s az eredmény mégis erkölcsös. A dolgok látszólag lefelé
irányulnak, hogy igazolják a kishitűséget, előmozdítsák az aljasokat és
leverjék az igazak lelkét, s íme úgy a gazok, mint a vértanúk révén az
igaz ügy mozdíttatott elő. Bár minden politikai küzdelemben a hitványak